Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást, a hányódó árvízi csokrok majd a szemétre kerülnek; szétázott újságpapír a téli ég is, olvasatlanul odakerül. A hátam még havazik néha-néha s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik, de szemem, amely a havazásban sokáig utánad járt, délen keresne már hajadnak tengerpartot. Betegek voltunk, nagy pólyakötések lekaszabolt melled fölött s derekam fölött, a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban, a halál görbülő kése sem, mint amekkorát meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek. Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben a Nap. Mutasd meg csonkaságod az első zöld levélnek, minden erdőben otthon voltunk, minden fűben, amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél, ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.