Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,   vigasztal halottaimért,   magamért,   havazást ígér homlokomra, havat a közös fekhelyünkre,   ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,   hol földarabolt szilvafatuskók   égnek majd lobogva, az asztalon bor lesz,   kenyér   és vöröshagyma, éles kés fénye, mint a túlvilágé s az időtlen, fehér pincefalon   a jövő századok felé vonul   egy seregétől elszakadt hangya. Hallod? amit mond, neked is mondja:   nagy, fekete szárnyakkal   ne csapkodj bele az éjszakába,   gyászba, koromba, nem vagy te angyal, se kondorkeselyű, egy édes ország egyetlen lakója vagy,   halálraítélten is az enyém!   a kontyod csuklómra zuhan minden este s hátaddal együtt fordulok   az északi csillag felé – Nézhet ránk holnap fegyver is, bogáncsos szemmel a félrevezetett haza, nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra: mindent megéltünk, ami élet,   mindent, ami korai haldoklók gondja – Nézd: szállong is már a megígért hó   párban haladó lábnyomunkra.