Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,   te, álomtalan,   bogárzó szemű asszony,   te, szépfekvésű, hullámos délvidék. Nagy melledig bármikor keresztüllátok   az éjszakákon. Ez hát a testi szerelem, a poklokba   sodró paráznaság – csárogták volna régen   vaspapok s kemény szüzek. Ez, ez! – bólogatok utólag én is,   most amikor a júniusi erdő testszagában   combhajlatodét érzem. Frontra induló, konok katonákat   temettek annyi hajba,   annyi utolsó éjszakába,   amennyibe te engem betakartál – Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is   és golyóálló öleléseid megvédenek. Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,   se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –   az októberi esők   mégis veled tudták kisírni magukat igazán. Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,   mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin. Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem   tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt   álcázott ajtót nyitnak:   zúdult velem beléd napfény és fekete, éji szeder. A világ tűzmagja   voltam, ha benned voltam. Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly   most is ez a nyáreleji erdő   sétáló emlékedtől.   Látlak: megállsz, leülsz egy kőre. Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja   s kinyíló szád íze édes szeder a számban.