A hosszú tél zsoltára
| Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha. |
| Belerokkantak már az egyéves galambok is. |
| Elloncsosodva topognak a háztetőkön, |
|
mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen. |
|
| Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda, |
| de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik, |
|
ott ül a köszvényes bokrok alatt. |
|
| Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák |
| roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak |
| tudom elképzelni belül a szívemet is. |
|
Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele. |
|
| Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák. |
| Az egymást figyelő szemek közt is |
| csak egy dermedt komp úszik oda-vissza, |
|
egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten. |
|
| Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra. |
| Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt, |
| de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak, |
|
ha emlékeimben meg is bíznék. |
|
| Isten elaludt. Alszik az ősremény is. |
| A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók |
| csak ellustítanak. A bőrömön belül |
|
magamnak kell új vágyra biztatnom magam. |
|
| A tél emigránsait hallom toporogni |
| minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést. |
| S megcsap valami forróság is: a régi szájakból |
|
tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé. |
|
|
|