Sötétségből sötéten

Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara, kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja, megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat, visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak. Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett, abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet, hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig, a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik, s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt, csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog – afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok. És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok, a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed, ahogy a sötétségből sötéten rám emeled.