Vers két nőhöz, egy időben

Jöttök, csöngettek, egymás kezébe adva a kilincset. Te szőkén s gyászfeketében, ő kimarjult, kék farmerszoknyában, mint aki csuromvizes hetek után egész májusban egy dombtetőn szárítkozott. Veled az erdő is jön, a temető is, országok, eltitkolt érzékiséggel, a méz, a méz, a káromkodás, a káromkodás,a méz, az alkohol fojtott anarchiája s őrült muslica-bandák s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött. S nincs tél, ha jössz, nincs nyár, csak láz van a bordákon belül, nagy kékség és vetkőző szavak a szájban. Ő meg csak betoppan mindig, mint aki jó hírrel jön, mintha saját magától hozna üzenetet. A szempillája: fekete sás, csípője körül egyszerre két tavasz és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy fehér vonat futna el hangtalanul. Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve, nem is gyanítva, ki a másik: barát-e? barát-e? barátnő-e?   álmok takarítónője? hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe, én játszom titkon a kezetekkel is egy ágyban,   egy időben   egy hiányban – a világ kiszáradt gödreiből is én nevetek föl külön-külön a kedvetekért s nem szomorít, hogy kárhozat ez: a halálomban megoszthatatlan leszek úgyis.