Szóljon a csörgődob
| Elálmosodom a vers fölött, |
| mintha vasárnap délután volna már hetek óta |
| s az ég kifordult szemefehérjét |
| nézném csak egyfolytában. |
|
| Készül esni a hó, megszólalni a telefonom, |
| az imbolygó tetőantennáról lezuhanni |
| de a világűr fáradt képzeletében |
| most ez a zuhanás is félbemarad. |
|
| Bekapcsolom a rádiót, a múltat, |
| az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon |
| félrebillenő lepkékkel a Vértes alól |
| s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó. |
|
| Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből, |
| a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit, |
| amitől a dobhártya megszégyenül; |
| házasságtörő testeket s országokat, |
| hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el. |
|
| Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok, |
| a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe, |
| szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene, |
| remegni, borzongani szeretnék |
| mint a meghajszolt lovak. |
|
|
|