Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd, sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, nem éri meg a holnapot. Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt, bort forralni a kályhán, belelapozni elmúlt levelekbe s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg. Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért, és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, óceáni távlatban újra várna – Legjobb ilyenkor elképzelni, hogy sírhatok még elveszett fejem után, ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé szél hajt be orgonákat s az utolsó földi ítélkezésen ott állhatok majd jó társak oldalán könnyű ingben, könnyű kabátban, túl füstön, kocsmákon, temetőkön, egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, fejemben hó emléke, hó, hó, mintha egy katedrális vakolata hullna csöndben.