A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják: nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, te szépségkirálynő vagy, egyszemélyben nagyszűz és kurva, szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak, én meg csak hajcsár vagyok s nyakig sárosan caplatok utánad a mostani tavaszban is. Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló, ahol megvártál volna engem, nincs város, ahol a tornyokra hulló embervértől megtántorulnál s a karomba dőlnél falfehéren, pedig futottam érted Varsótól Havannáig, tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik emlékével, hogy megigézzelek, de csak vas-fátyolod s tenger-fátyolod csücskét láttam. Egy félretaposott élet szégyenével s dühével gondolok rád, ha féltékenyen is, mégse vádlón: kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, fölhevült combjaidról silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, nekem már hársfavirág-szagod is elég, s a levéleres égbolt, mit lélegzeted arcomba kerget.