A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna, sóbánya-fényességű arccal az egykedvűek poros menetéből kiszakadni és kevesebbet hazudozni a testről, ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor. Nemcsak sírni: siratni kellett volna magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat, a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban, minden utcámat, ahol az éjfélutáni mocskos esőkben is magammal háborúztam. Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém. Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb: az útszéli istenülés sárban és levélszagban.