Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél, mert mi már olyan öregek vagyunk, mint fönt a padláson az a falióra s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat. Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk. Apád még csak-csak, ide fut, oda fut, de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út, hányszor megemlegetem azt a körtefát, amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba, meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba. Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik! Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna. Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra. Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket – A múltkor is, amikor Amerikába mentél, a szemem belülről kisebesedett: eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém? mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor és minden repülő lezuhan, melyen te utazol. Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet, hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek? és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet, de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet. Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te, nem féltelek a kilengő, magas házaktól s a krokodilusos tavaktól se, a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak vagy csak játszanak, álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön s bohócos nagykalap, de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül, ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.