Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba! Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait. Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza, mintha lepedőmet etetné velem a hóhér. Húsvét van, mondják, újra húsvét – Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona – ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje, hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza. Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám, hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon, pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem, hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron. Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége, disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok? már halottaink orrát harapják, nyög a gége. Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó, virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény – lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok, de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.