Májustól májusig

Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett s a nap törmelékei közt mindig egy idegen kéz kotorászott és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet, most üveget, most porcelánt, most láncot s a padlónyíláson át óriás tűket szurkál bele a levegőbe. El kellett veszítenem a szememet, a fülemet, hogy egyedül lehessek veled, el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit újra kioszd. Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki lábujjhegyen érkezik haza – májustól májusig álmatlanul.