Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály, te gyalogember, te bicikliző és cigarettázó tuskó, hóhéros füst takar el szemem elől, haj és zene – A tavasz gólyalábakon kopog eléd, világot gyújt, de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod: ne legyen világosság, ne legyen, ne legyen, mert nem a kivilágított lomb kell, nem az ág, hanem a lomb közötti hasadékok s rejtek-nyílások édene mindenfelé! Látom: homokba írsz, faággal, fácántollal, látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák s kezed barlangi ösztönétől szállni tanul a kő. Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni, te fecskékkel vontatod magad, ágyékod áttüzesedik, ordítanál, de csak röhögsz, eső oltja ki parazsad, gőz vagy, pára vagy, apa- és anya-hordák közt lecsapódsz. Koponyákra sandító Hamlet, az újság-álarcos banditákon csak nevess! Téged jóllakat még az idő jó hírekkel, megitat záporokkal, mintha fa volnál, kihajtott gallérú fa, egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban – Vad városlakó, csordában járok árnyékoddal.