Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai, hajnalonkint a földre szálltak; folyók fémdrótjait, mert gyerekesen elbotlottak. De a víz alatt már becsukott szemmel feküdtünk – Külön országa volt már a hajadnak, külön ágya a mosolyodnak. Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt. Menny dörgött? Rá mondtuk: a fal vakolata serceg, vagy a padlórések kis tüzérei ágyúzzák szét a csendet. Hazudtunk és nevettünk. Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, de mint az árulók, féltünk: ittuk az időt, akár a rumot s egymás gyalázatában hittünk. Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; veszteségünket, mely mint a belső vérzés, elárasztotta testünk, átszivárgott a bordák közén, az ingek hajnalát beszennyezte s terjedt tovább kenyérre, sóra, földre száll fákra, reggelekre.