Cantata profana

Bartók Béla emlékére

Nem mentünk haza ma sem,

nem mentünk haza, fiúk.

Hiába sikálta el anyánk a késeket,

hiába mosta le

a görcsös asztalt.

Átmetszett nyakkal,

vére iszapjában

hiába jajdult föl a lúd.

Nem is üzentünk,

nem is írtunk –

mintha árvíz sodorta volna el kezünket.

Húsvét nem húsvét többé,

a kisöpört ház

nem a mi házunk.

*

Ki az az öregember ott?

ül a fehér fal lidérce előtt,

ül a világvégi cigarettafüstben.

Arca szétnyomott vesszőkosár.

Talán minket vár,

minket keres,

minket szeretne látni,

az ablakon túli utcában,

rövidlátó életében.

Ne keress bennünket,

ne várj,

te, dohányszagú öregember,

te, kutyaól-mellű szegény.

Nem vagyunk már a te fiaid.

Ha ajtó nyílik, mintha kések.

S ha szólunk,

félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,

rázkódnánk melletted,

mint a villanytelep.

Széthasadna a tányér,

a borospohár

s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,

átszőné gyomrodat,

s lenne belőled szőr-kosár,

szőrember,

fölpörzsölhető halott.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]