Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul, a test síkságai kiragyognak. Látom magam a tükörben: szökevény-mása vagyok egy halottnak. Most kell a szélbe gyöngyöt szórni, nevet adni elárvult kőnek s hatalmas kátránypapírokkal letakarni a temetőket. Most kell a föld szárnyaira gondolni s húsvét délutánra: föltámadt a krisztusi meggyfa s madarat lő fel íjas ága. Vonatok ablak-tüneményét most kell bámulni izzó délben s a száguldás aranyszabályát ráhúzni a szív ütemére. S pusztán mert jó volt látni téged, szobádat kell most fölidéznem; a képen a piros lovat, dögtipró útra indul éppen. Most kell a legszomorúbb Holdat kiköpni, mint a csontot: éljen a világot újraszülő test… most kell fűre, madárra bízni a reményem.