Barbár imádság
| Kisimíthatatlan ráncú kő, |
| Tévedés volt a születésem; |
| én a világ akartam lenni: |
| oroszlán és fagyökér együtt, |
| szerelmes állat, nevető hó, |
| a szél eszméje és a magasság |
| széjjel csurgatott tintafoltja – |
| s lettem felhőbe vesző ember, |
| s amit magamban egyesítek, |
| rögtön megoszt, mert mulandó |
| s csak sóvárgásomat csigázza… |
| Kisimíthatatlan ráncú kő, |
| méhed küszöbe előtt állok. |
|
|