Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál megáll a Nap, mintha te volnál. Az utcán senki, csak a délután gyalogol négy ludunk után. Nézd, mielőtt szerettél volna, itt folyt a gyerekkor folyója. Homokjába halat rajzoltam: ússzon az elképzelt habokban. Az öröklét is idefénylett, mint mennyei tükör-csendélet. Nem tudtam, hogy felnőtt leszek s halált iszom, követ eszek. Jó volt itt szegénynek is lenni, mezitláb záporban kerengni – ha anyám nem sírt volna annyit, szegény maradtam volna mindig… Zöldek a lombok, mint az álom ökrei – ballagnak át az árkon. Időm kevés van emlékezni, tégedet lehet csak szeretni s nézni e szalmasárga utcát, mint az életet… elejét, hosszát, s hallgatni, hogy a jegenyék hogyan szülik meg a zenét.