Egy kiáltás a hóesésbe
| siető lábak hétköznapja – |
| fejem fölött a hó harangja |
| a szél tornyában meg-megkondul. |
|
| Egy borzongásban bent van a sors, |
| egy ásításban bent a világ – |
| a tegnap esti ezüst Hold most: |
| zsebemben alvó ötforintos. |
|
| Boldog vagyok, mert nincsen másom, |
| csak ez a zúzmarás szegénység, |
| e szívet zaklató kivertség. |
|
| Kirakatokba nézek hosszan, |
| árnyékom ismer csak magára, |
| tükör-időmbe nézek vissza |
| s múltam nem ismer önmagára. |
|
| Így jó, így jó, emlékek nélkül, |
| múlt és jövő közt csavarogni |
| s várni a megbontott időben: |
| lángok sebezzék föl a számat. |
|
| Mi nem voltam, mi nem lehettem, |
| vérem szerint még lehetnék: |
| jókedvű őrült, aki békül, |
| hogy fogadják el ellenfélül, |
| országos vad, akit ha űznek, |
| hideg szemhéjak fölhasadnak |
| s loboncos, zöld fák üszkösödnek. |
|
|
|