Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat. Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat. A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom, szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon. Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét, totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét. A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok, széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog. Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad, szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag, farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét, a csordán egy tinó szúrta ki a szemét. Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább, újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át, van abban épp elég lelket borzongató: rossz hír, gond, háború, nem embernek való. Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad, a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt. A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált példaként fonnyad el, mint megfeszített virág. Határba aki ballag, határból aki jön, látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön. De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga, megáll előtte, nézi, bennreked a szava, zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért, követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja s elszalad, elszalad, de hallja hét napig: valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.