Motyogók

Nyöszörgő villamosokon s elszabadult utcáin Budapestnek, jönnek elém márványos arccal, akik magukban beszélgetnek. Mint a magoló diákoknak, szemük lebágyad, jár a szájuk, mintha csak nem evilágból való ördöggel folyna ősvitájuk. Sovány kosarú nénikék motyognak ki az utcazajból s ránduló arcuk visszarémlik a csúfolódó kirakatból. Nők jönnek, mozgó csípejű, elringató-szerelmű szépek s kísértés közben borzongok meg, hogy ők is, ők is dödörésznek. S a nagy színész, ki tegnap este fölzaklatta a közönséget, magátfeledve, utcahosszat valami titkot kibeszélget. Mit beszéltek ki, motyogók? Mit beszélsz ki te, nénike, míg a piacról mész haza? Pénzed osztod be télire, ne legyen vődnek panasza s nyolcszáz forintból jusson is ruhára, szénre, kosztra is? Mit beszéltek ki, motyogók: hajnal-csípejű asszonyok, tört-virágszemű asszonyok? Árva szerelem szavait ismétlitek el, kedvesek? Vagy épp hazudni készültök a gyanakodó kedvesnek? Mit beszéltek ki, motyogók? Miket motyogsz ki, nagy színész? A régen írt tragédiák időzített döbbenetét? Vagy tán a vad, a mindig-kész remény zöld villogású szavait, melyektől a letérdelt lélek lázadóvá magasodik? Mit beszéltek ki, motyogók? Ez idegbajos századot? E háborús, kenyérjegyes, emberpróbájú századot? Jöttök, jöttök az utcán szemközt s megszólít hangos gondotok – azt mondjátok, mit nékem kéne, ha üvöltök, ha dadogok.