Iszapeső

Ráérős idő volt.

Már kora délelőtt olyan erővel sütött a nap, hogy a halánték előre lüktetett a várható forróságtól.

A csatornaőr általában tíz óra tájt ér az n.-i zsilip közelébe, de ezen a június végi napon fél órát késett.

Nem látott semmi rendellenességet.

Az országutat hét-nyolcszáz méternyire elhagyva azonban egy eldöntött kerékpáron akadt meg a szeme, fent a csatornapart oldalában. Valamelyik tanyasi suhancé lehet, gondolta. – Tudják, hogy tilos fürödni, mégis megszegik. Legutoljára is két tizennégy éves kamasz jött ki. Úszni persze nem tudtak. Hol is tanuljon meg a falusi gyerek? Pórázzal kötötték oda magukat a híd vaskorlátjához, de hancúrozás közben egyikük kötele eloldódott, és a víz, mintha csak erre várt volna, derékon kapta és besodorta a híd alá, ahonnan már csak holtan húzták ki.

Mikor odaért a kerékpárhoz, megnyugodott. A női félcipő, a melegítő felső, a kormányra akasztott barna aktatáska azt sugallta, hogy a kerékpár gazdája felnőtt asszony vagy lány, aki nem fürödni jött, hanem dolgozni. Itt kapálhat valahol a kukoricaföldeken. Ha titkos fürdőző volna, amúgy is látná. Nyílegyenes a csatorna, messzire árulkodik. Egyébként szoknyában és melegítőben nem szoktak fürödni. A cipőn kívül pedig egy melegítő felső van a fűben, se szoknya, se ing. Mielőtt továbbment volna, megnézte még a bicikli névtábláját. Magos Mária n.-i lakos.

Nem ismert ilyen nevű lányt.

Balsejtelem és szívdobogás csak akkor rohanta meg, mikor négy óra múlva ballagott visszafelé és a kerékpárt ugyanott találta. Még ennyi idő után se szúrt volna szemet, ha közben nincs eget-földet földúló nyári zivatar. Majdnem egy óra hosszat csattogott, villámlott. Csak úgy okádta az ég a vizet, mintha iszapesőt okádott volna. Hol volt közben a kerékpár gazdája? Sehol egy fa, sehol egy bódé, tetőt kínáló rejtekhely.

És hol van most?

Az őr odalépett a kerékpárhoz. A cipő, a melegítő felső, a barna aktatáska csuromvíz volt, gőzölgött az újra kiragyogó napsütésben. Megnézte a névtáblát – teljesen fölhólyagosodott. A tintával írt név szétfolyt, szinte az olvashatatlanságig. Magos Mária – jutott eszébe a név. Rögtön utána meg az, hogy itt már nincs mentség, valami bevégeztetett. Ismét végig kell mondania, mit tud, mikor járt erre, mikor vette észre a biciklit, a félcipőt, a barna bőrtáskát.

Véletlen baleset? Gyilkosság? Öngyilkosság? A rendőrségnek körültekintőnek kell lennie. A rendőrorvos véleménye megelőzhet vagy igazolhat néhány föltételezést.

A k.-i vízügyi igazgatóság elrendeli: engedjék le a csatorna vizét.

Teljes éjszakának kell nappallá változnia, míg annyira lefolyik, hogy lehet benne gázolni. Másnap, már elég korán elkezdik keresni a lányt. Hárman is keresik. Térden fölül érő gumicsizmában, csáklyával a kézben, araszolgatva haladnak előre.

Magos Mihály, tanyasi magánparaszt, kit már tegnap alkonyatkor értesített a rendőrség, hogy a lánya föltehetően a csatornába fulladt, megrendülés nélkül, káromkodva fogadta a hírt. Mit csináljon? Akassza föl magát? Hagyják őt békén mindenféle eszelősséggel. Ha meg akart halni, ő úgyse tudta volna megakadályozni. Ha pedig valaki belefojtotta, majd kikutatja a törvény és fölakasztják érte az illetőt. A halottakhoz egyébként is mi közük az élőknek! Három nappal ezelőtt beszélt utoljára a lányával, mikor bent járt a faluban, azóta ő a színét se látta. Igaz, veszekedtek: meghagyta Máriának, hagy a hétfői nappal kezdődően hagyja ott a munkahelyét: ő már nem tűri tovább, hogy amiatt a taknyos Juhász gyerek miatt örökös pörpatvar legyen a családjában. Ha nem akar fölhagyni vele, ő majd megmutatja, hogy azért a koszos nyolcszáz forintos vízhordásért nem engedi meghurcolni a család becsületét. A középső lánya, Zsófi, állandóan rágja a fülét, hogy Mária már nemcsak a munkahelyén van együtt azzal a kölyökkel, hanem olyasmi ürüggyel, hogy a boltba megy: minden este találkozik vele. Hát majd ő megmutatja, hogy ennek vége. Se a munkahelyen, se másutt. Ehhez joga van egy apának! Ilyesmitől még senki se ment a csatornának. Ha pedig igen, jobb, ha így történt.

Nem akart kimenni a helyszínre se.

Végül mégiscsak kiment.

De amikor meglátta a csatornában kotorászó gumicsizmásokat, s fönt, a partszegélyen ácsorgó embercsoportot: rendőröket, orvost, vízügyeseket, nem ment oda. Kétszáz méternyire tőlük leült a csatornapartra. És mint akinek fáj a hasa, előregörnyedt. Széles karimájú kalapja alól sovány, borotválatlan parasztarc meredt elő. Rideg, alföldi parasztfej. Csorbult élű baltára emlékeztető, kissé előreugró, csámpás állal. A kivezényelt rendőrök közül az egyik jól ismerte, és odalépkedett hozzá.

– Mihály bátyám, az istenért… mégiscsak a maga lánya!

Magos Mihály föl se emelte a fejét.

– Már úgyse segíthetünk… megérti az ember, hogy…

Magos Mihály erre se válaszolt.

A rendőrt ekkora mozdíthatatlanság láttán elöntötte a düh.

– Milyen apa maga, azt mondja meg! Világba löki a lányát, és most eltűri, hogy öten is ott toporognak miatta a mocsokban? Oda se bagózik! Vadbarom maga? Nincs magában csöppnyi érzés! Minek csinálta, ha még ilyenkor is csak mered, mint a faszent?

A rendőr lett volna az első, aki fölfedezte az apában a szörnyeteget? A kis, száraz, venyige emberben az utálkozó tűzvészt? Mert sem a dráma zajlása közben, se utána nem akadt senki, aki mást látott volna benne. Undorral fordultak el tőle, mint kocsonyás szemű orrszarvútól.

Magos Mihály adott is rá alkalmat bőven.

Rögtön ott a helyszínen kezdte.

Lánya holttestéért zetor jött ki. A vízbe fulladókat, a mezőn meghalókat régen szekérderékban szállították haza. Olyan volt a szalmával kibélelt szekérderék, mint a bölcső. Hajtani is csak lépésben lehetett ilyenkor. A zetor? Ha lassan megy, a pótkocsija akkor is rázódik, ugrál, akár a bolond rosta. Szóltak neki, üljön föl, fogja a kezébe a lánya fejét, nehogy szétverődjön. „Ha nem sajnálta a csatornabetontól, ne sajnálja most se” – morogta fogcsikorgatva. Hazament a tanyájára, nekivágott toronyiránt, át a földeken.

A lány egészen a halottas házig rázódott, verődött a pótkocsi pőre deszkáján. Ingott a feje jobbra-balra, mintha élne, csak éppen rosszat álmodna és verejtékben ázva dobálná magát.

A zetor – halott utasával – megállt a falu főterén. Két teherautó fordult ki a köves útról, azoknak kellett előnyt adni.

Néhányan, a buszmegállóban ácsorgók közül, szorongásukat legyőzve, odaszaladtak megbámulni a halottat. Csupa sár volt, mint aki hasra vágódott egy pocsolyában. De csak szemvillanásnyira láthatták, mert a zetor rettenetes pufogást csapva, már indult is tovább.

A kíváncsiskodók közt akadt egy asszony, a téesz dinnyésének a felesége, ki tegnapelőtt reggel, épp itt a buszmegállóban látta még Máriát. A kubikus Juhász gyerekkel beszélgetett. Biciklijének támaszkodott, kék melegítő volt rajta, piros kendő a fején, csak úgy hátrakötve, a kormányon barna aktatáska. A fiú meg egy növendék fának dülleszkedett. Valami dúlhatott köztük, mert Mária szeme vöröslött a sírástól. De ki hitte volna, hogy két nap múlva így viszik holtan?

Mintha megszálló hadsereg motorkerékpárja robogna végig a falun, a halottat szállító zetor hasonló rémületet hagyott maga mögött.

A rémület zavart keltett és iszonyodást. Oxigénhiány támadt a lélekben: kapkodni kellett magyarázatok után. Elkezdődtek a találgatások. Emlékek, fél szavak, nyilvánvaló és föltételezhető megjegyzések röppentek szájról szájra. Volt, aki szóról szóra idézte, mit kiabált Mária középső nővérének, Zsófiának, bent a falusi házuk udvarán: „Eddig se a tieteket ettem, ezután méginkább nem eszem…” Az aktatáskában talált csupasz kenyérdarab s néhány éretlen egres is arról árulkodik, hogy Mária azzal ment el hazulról, hogy többé nem megy vissza. Az apja mellett Zsófi is hibás? Zaklatta szegényt, hogy férjhez mehetne már huszonhárom éves korában, de nem holmi szedett-vedett kubikushoz. És hát a fiú, Juhász Laci! Neki, mikor a buszmegállóban elváltak, csak annyit mondott: „Apám megtiltotta, hogy veletek járjak a csatornához, megyek fölmondani, így hát mi többé nem találkozunk.” Ezért tehette? Legalább hagyott volna hátra valamit! Üzenetet, búcsúlevelet, bármit. Ki tudja meg az igazságot? Nem tudja azt meg már senki!

Kíváncsiságom néha egy ripacsé. A dráma folytatását, a rémtörténet részleteit legszívesebben elfelejteném. Mint széttört kőkorsó cserepeit dobnám a faluvégi agyaggödrökbe, s most mégis kiszemérmetlenkedem a temetőbe, látni akarom a sírt, a hullaházat.

Autóval fordulunk be a temetőkapun. Nyár végi napsütésbon vadméhek dülöngélnek. Zötty – mondja a huszonhét éves, kopasz sofőr, ahogy a kis gyűrűhídon átzökkenünk. Ide hozzanak halálom után – teszi hozzá –, mert ekkora agyrázkódástól egészen biztos, hogy fölébredek.

Örülök a fanyarságának, kapóra jön. A legkorszerűbb toronyházakban, palotákban tudok viselkedni, temetőkben soha. Semmivel szemben nem érzek olyan ösztönös ellenállást, mint a szegénységgel és a halállal szemben.

Lassan hullámzunk végig az ótemető fakeresztjei közt. Két mellső lábával sírdombra kapaszkodva kecske tépi a füvet. Sakál áll így királyi konc fölött. Az autómorajra felénk fordítja fejét, aztán újra leüti, tovább legel. Igaza van. Végre egy állat! Nem illeszkedik bele az áhítatos keresztényi rendbe.

A temetőőrék háza a temetőszél és a faluvég határmezsgyéjén áll, szinte összenőve a hullaházzal.

Az asszony is, a férfi is föltűnően alacsony. Az asszony csupa derű, csupa egészség… Fogatlan szájával, hátrakötött kendőjével megvénült játékbabára hasonlít. Nyárutói meszelés folyik, teli van mészpöttyel az arca.

A férfi sovány, sárga bőrű. Tavasz elejéig a téeszben dolgozott, de mióta elhatalmasodott a vesebaja s folyton véreset vizel, – otthagyta. Nyugdíjat nem kap, mert még csak ötvenöt éves. Ha megengedné műteni magát, leszázalékolnák, de kórházról, késről hallani sem akar. Egyik ismerősét is ilyen bajjal műtötték és egy évet töltött kórházban, utána halt meg. Ő inkább kivárja idehaza.

– Szörnyű! – iszonyodik a kicsi asszony. Úgy elhallgat éjszakánként a férje, hogy azt hiszi, nincs is már az élők között. Már háromszor is fölverte álmából, mert csak kitátja a száját, fönnakad a szeme, nem szuszog. Ilyenkor aztán rázza, pofozza, dörgöli a szívét, meg ne haljon még!

A férfi zavartalanul hámozni kezd egy jonatánalmát, s olyan tárgyilagosan bólogat, mintha nem is róla volna szó. Még nevet is hozzá.

– Így van? – kérdi tőle az asszony.

– Így – feleli a férfi a koronatanúk méltóságával, s mivel neki sincs foga, az almát apró szeletekre vágja és jóízűen szopogatja, mint a cukrot.

– Ezek után most maga ítélje meg – törli le mészfoltos arcát a kicsi asszony –, milyen ember Magos Mihály? Már csak azért is megkérdem, ha már az ő históriája hozta ide hozzánk. Itt volt a temetés, a boncolás, de ne érjen érte szó, sajnálta tőlünk a kétszáz forintot. Sajnálta a nyüves, pedig tudta, hogy az uram ilyen beteges, munkaképtelen. Inkább maga mosdatta meg a lányát. Szegény Marika, se éltében, se holtában nem nyughatott tőle… Tudja, az úgy volt, mi már hétfő este meghallottuk, hogy vízbe veszett a lány. Huszonhárom éves, szép teremtés, istenem, hogyan tehet ilyet? Elhiheti, én már sok ideköltözőt végignéztem, ilyet, olyat, mindenfélét, de ha fiatal érik meg a koporsóra, megsiratom, mintha a magamé volna. Mondtam is az uramnak, értünk már nem kár, de olyanért, mint Marika! Kedd délelőtt hozta ide a zetor. Szemerkélt az eső. Gondoltam is magamban, utoljára még megkeresztel a jóisten. Mától kezdve halottnak hívnak. Levettük, bevittük, amoda a házba, de addig, míg nem jött a boncolóorvos, meg a rendőrség, nem engedhettem én ide egyetlen lelket se. Pedig gyülekeztek a népek! Aztán megjött az orvos, fölboncolta, megállapította, hogy vízbe fulladt. Többféle halálnem van. Ezt állapította meg. Volt a lány fején egy piros kendő, és mikor kihalászták a vízből, az ott volt a szájára csúszva, nem is éppen a száján, hanem a fogai közt, arra is gyanakodtak, hogy úgy fojtotta meg valaki. De hát az orvos az már csak tudja. Riadalmában biztosan beszippanthatta. És képzelje, ártatlan volt szegénykém. Olyan tisztességes, amilyet lámpával is nehéz keresni. Az anyja, azt hiszi, megnézte? Mikor az orvos végzett a boncolással s jön ki, odaáll az asszony elé: – Asszonyom, maga azzal vádolja a lányát, hogy megesett, azért tette, amit tett. Orvosi becsületszavamra mondom, ez rágalom! Úgy ment el, ahogy világra jött… Igaz, mondhatta annak. Hajszálnyival se különb, mint az ura… Most aztán már mocorog benne valami. Az egyik tanyaszomszédjuk bent volt a napokban a vasboltban, és azt mesélte, hogy az anyja is győzködik a lánnyal. „Jöhetnék már haza az a büdös lány, biztos azért álmodok vele.” Hallott már hasonlót? Mert én még nem! Meg azt is mondta a szomszéd, hogy valami Tisza melletti jóemberhez készülődik, hogy fejtené meg mi a jóistenért vetemedett a csatornára a lánya. Gondoltam magamban, mehetsz te már a százötvenedik Piusz pápához is, föl egyenesen az égbe, előbb kellett volna a lelkedet törni ezen… Három lányuk volt, ha még nem hallotta volna. Na, mennyi is lehet a legidősebb? Olyan huszonöt éves, de már vagy öt éve megszökött hazulról. Mert azt meg fölakasztotta Magos Mihály. Így, ahogy mondom. Odakötötte a kútostorhoz, és leeresztette a tanyakútba. Az is valami szerelmi história volt annak idején. A szomszédok mentették meg. Nem szóbeszéd, itt él a faluban, megkeresheti. Hát csoda, ha a legkisebb meg ezt a sorsot választotta? Csak a középső lányuk szent. Mert az szakasztott olyan, mint ők. Na, most hát ehhez szóljon: egy anyának nem egyforma mindegyik gyereke? Úgy látszik, nem… De hát az uram is mondhatná, még talán jobban látott mindent. Vagy inkább csak szopogasd te az almát, jót tesz a veseutaknak… Szóval, mikor megvolt a boncolás, a szeméremtestre ráborítottam a melegítő felsőjét, ami vele volt, mert ez így szokás, ha férfi, ha nő. Bejön az apja. Mondom neki: hát akkor hogyan leszünk, Mihály? Meg kell mosdatni ezt a lányt, föl kell öltöztetni, és a mocskot, ami már ilyenkor idefröccsen, odafröccsen, fölmosni. Ugye, nekem meg a férjemnek ez a dolgunk. Mi nem lehetünk finnyásak. Mennyiért szokták ezt maguk megcsinálni? – kérdezi tőlem. Kétszázért, Mihály, mondom neki. Nem otthagyott a zsugorija? Annyiért még a saját véremet is feltörlöm, kiabálta. Még hogy ő kétszáz forintot adjon kétórai munkáért? Egész életében nem keresett annyit. Úgy kell neked – mondtam, akkor csak csináld, ha van gusztusod a lányod véréhez. Azt hiszi, nem volt? Nemsokára beállított egy locsolókannával meg egy cirokseprűvel, mert nem messze lakik ide: szép nagy háza van itt a faluban… Na, így aztán jó lesz, néztem ki az ablakon. Cirokseprű, locsolókanna! Mosd csak söprűvel a lányod arcát, meg az egész testét, annyi iszap van a hajában, hogy kútvízzel moshatod ítéletnapig is! Döncöld csak, forgasd, pokolmészáros, dől majd belőle a vér meg a sár. Vedd a nyakad köré a combját, másként úgyse bírsz vele, mert a halott kiszökik az ember keze közül, hiszen élettelen… És nem megcsinálta? Mire kitűzték a temetés óráját, mindent elintézett. Van egy jó embere, egy fuvarosféle, Kun István, végül az segített neki. Hanem a népek! Maga még olyat nem látott. Hány temetést megértem, de ennyi embert együtt még soha, semmikor. Itt álltak a házunk körül, ott a kútnál, amott a disznóól előtt, egész ki az útig, a kis boglyáig. Letaposták a virágaimat. Az asszonyok? Feketedtek, mint a leégett erdő. Odaálltak az ajtóhoz, megkopogtatták: eressz be, Mihály. Azt hiszi, igen? Aztán verni kezdték, mint mikor régen árvereztek. Erre se rezzent. Azt üvöltötte, láthatták életében eleget, nem kirakati baba az ő lánya, hogy bámulni kelljen. Leszögelte gyorsan a koporsót, innen többé nem bújsz ki, az anyád istenit… Mondom, még az anyja se látta holtában lányát… Kalapács a zsebében, úgy állt az az ember a gyászoló gyülekezet előtt. Hanem a végén, azt hittem népítélet lesz! Hogy nekimennek, és összetapossák, mint a kígyót… Ha megnézi a sírt, láthatja, hogy Marikát a nagyanyja mellé temették. A nagyanyja tavaly költözött ide hozzánk… és ilyenkor az úgy van, hogy fölbontják a régi sírt, a másik oldalon padmalyt csinálnak, és oda csúsztatják be a koporsót. Igen ám! De mikor csúsztatni akarják, nem megy. Szűk a padmaly. Káromkodik Magos Mihály, kékül, zöldül, hogy rohadt hányaveti emberrel van tele az ország, amit nem maga csinál, az minden rossz. Törd el a koporsólábat – szólt le az egyik sírásónak. Hanem ezt valaki, közelben álló meghallotta. „Még most is a koporsó lábát törnéd el, te ganyé? A nyakadat kéne eltörni!” Hát nem előkapta zsebéből a kalapácsot, ki volt az, mondja a szemembe! Közben persze folyt a gyászszertartás, énekelt a pap, de ez nem számított neki. Akkor egy cigány úgy nyakszirten találta hátulról görönggyel, hogy majd belebukott a gödörbe – mert még ilyen temetés se volt, a cigányság is kijött testületileg. Úgy kellett lefogni, a veje fogta le, meg Kun István, ne halmozza már a szégyent. Mikor a temetés befejeződött, az egész családot: Mihályt, a feleségét, a középső lányát, meg annak az urát, Barát Józsefet a rendőrség kísérte haza, nehogy bántódásuk essék. Azt hiszi, a tömeg elmozdult? Egy lélek se! Még órák hosszat is ott álltak moccanatlanul.

Mi közük ehhez a történethez a cigányoknak?

A temetés utáni piacnapon, Magos Mihály középső lányát, Zsófiát, nem eresztették be a piacra.

Vásárolni ment, s mikor gyászruhába öltözve közeledni látták, akár a megbolygatott darazsak, úgy zendültek föl. Elébe álltak s öntötték rá az átkot: még van pofája ennek az apja-anyja fajtájú szemforgatónak emberek előtt mutatkozni? Hogy a rák enné le a húsát! Rázkódott a koporsóra borulva, mintha fájna neki a húga halála, pedig, ha kicsavarták volna a zsebkendőjét, egy harmatcsepp kevés, annyi nedvesség se csurrant volna belőle. Mert ha fáj az embernek valami, akkor is fáj, ha megtiltják neki. Megszaggatja a ruháját, veri magát a földhöz, mint a fejbe vágott liba. Az apja megígérte neki, hogy fejszével hasítja ketté, ha sírni mer? Inkább hasította volna!

Miféle ösztön rándult bennük össze? Bennük, kik néha már kora reggel részegen vonulnak végig a falun, férfiak, nők, összekapaszkodva.

Mit érezhettek kimondhatatlanul is? Azt, hogy heverhet az ember mocsokban, vérben, kurválkodhat és baltát ragadhat, de szíve helyén ne mocskos tégla legyen?

Furcsa kielégülést éreztem az eset hallatán: a szegénységtől elnyomorított cigányok erkölcse messze fölébe lendült egy jómódú parasztcsaládénak. Olyan új árnyalat volt ez, amit nehezen tudtam a többi közé beilleszteni. A cigányok révén, a legidősebb nővér sorsa szövődött bele az eseményekbe, Eszteré, akit az apja odakötözött a kútostorhoz.

Eszter, iskolái végeztével, tizennégy éves korában került ki a tanyára. Állatokat őrzött, birkákat, teheneket, baromfit. Később, mivel nem volt férfi a családban, az apja férfimunkára fogta. Mit jelentett a tanya egy fiatal lánynak? Mit jelentettek a villany nélküli esték? Ezerkilencszázötvennyolcat mutatott a naptár. Mit jelentettek a rádió, a tévé, és a szórakozás nélkül eltelő napok? Nem lehetett minden este hazakerékpározni a faluba. A négykilométeres távolság miatt még lehetett volna, de a hajnali fölkelések miatt már nem. Ott kellett élni, ahol a munka volt. A kinti élet elviselhetetlenségét az fokozta leginkább, hogy a környező tanyákon egyre kevesebb fiatal maradt. Se fiú. Se lány. Fiúk? Csak elvétve akadtak szemhatárnyi térségen belül. De ha akadtak is, ismerősök, gyerekkori pajtások voltak. A sors fölháborító terrorja, ha olyanra kell korlátozni a szerelem határtalanságát, izgalmát, titkait, aki épp kéznél van! Mi szokott történni ilyen körülmények között? A fiatalság a terror ellen a terrorhoz folyamodik.

Eszter tizenhét éves korában, egy szombati napon, a szomszéd fiúval megszökött.

Ez volt az első kísérlete.

Szerelmes volt belé? Inkább menekülni akart; el, el a tanyáról, el az apja árnyéka alól, a huszonöt akácfa közeléből. A szomszéd fiú csak nyereg volt, amibe beleült.

Nemsokára a legény tékozló fiúként vissza is tért.

Vissza kellett jönnie Eszternek is.

Magos Mihály vérbeli családfő volt: tanyasi szentistván, aki nem hagyhatta bosszulatlanul a koppányok lázadását. Úgy kötözte oda lányát ekkor a kútostorhoz, s eresztette le a kútba, hogy a lánya, de környezete is egy életre megemlegesse. Tudta, ha megbocsát, a saját sírját ássa meg. Hogy előbb a másét ásta meg – arra senki se mert volna gondolni.

Eszter várt még egy esztendőt, s mikor betöltötte a tizennyolcadik évét, egy förgeteges családi perpatvar után, cinkos nélkül, segédlet nélkül, elszökött hazulról. Azt hihetné az ember, hogy összecsomagolt, vonatra szállt, és örökre búcsút mondott a tájéknak. Nem! Száműzetést saját falujában vállalt.

– Hogyan ismerkedett meg Eszterrel?

Timár András tolja mellettem a kerékpárját és nézi a földet. Alkonyat van, megy hazafelé. Cementpöttyös munkaruhája keményre aszalódott. Kopog, mint a papírzsák. Zetor mennydörög el mellettünk, csalamádéval megtetézve, pufogásától alig hallom a hangját.

– Itt a szomszédos gazdaságban dolgoztunk. Én kőművesként, ő meg fejőbrigádban. Persze csak később ismerkedtünk össze. Hallottam, hogy valami gazdalány-féle. Megszökött hazulról. Van ott egy régi kastély, abban volt a lányszállás. Négyen laktak egy szobában. Őszinte legyek? Gazdaságszerte rossz hírük volt. Állítólag létrán másztak föl hozzájuk a férfiak. Ittak, meg mindent csináltak, amit lehetett. Két lányt ki is söprűztek, részegek voltak még hajnali fejéskor is. Csöcsös brigád – így hívtuk őket. Mentek egyszer a szállásukra, jól emlékszem, Eszteren rajta volt még a fehér köpeny is. Mi van tündérkék? – mondtam, de csak úgy csöndesen. Kaptam Esztertől egy akkora pofont, hogy na, de isten tudja, miért, jólesett. Elkaptam a kezét, megcsavartam. Így aztán összejöttünk. Lassan-lassan mindent megtud az ember, én is megtudtam. Az apja dolgait, a szökését. Igazat adtam neki, de mikor már többször is találkozgattunk, valaki fülembe tette az égő taplót: vigyázz, mert ennek a nőnek egy cigány fiú is befűtött, elnézelődhetsz, ha egy kis roma a világra jön. Addig nem is nagyon gondoltam semmire, de ettől elkezdtem szédelegni. Előbb csak célozgattam rá, igaz-e, nem igaz-e? Később már kérdőre vontam, hogy állhatott vele szóba? Semmi közöm hozzá, azt felelte. Mit tudok én őróla? Berúgtam egy szombat este, fölmentem hozzá, hogy elmondjam neki én is az életemet, de mikor látta, hogy részeg vagyok, nem eresztett be és el se jött velem sétálni. Nem nyughattam, három vasárnapom is ezzel telt, hogy megtudjak róla mindent, átjöttem ide a faluba, érdeklődni. Annyi biztos, hogy nem volt könnyű neki. Mikor otthagyta az apját, a mostohanagyanyja fogadta be, akivel a szülők hadilábon álltak. Mert ez a nő a nagyapa szolgáló cselédje volt régen, aztán mikor a törvényes nagyanya meghalt, ő lett a feleség. Rávette, hogy ne menjen el Pestre, mert mit tudja egy tanyasi lány, mi Pest? Lánykorában kilenc esztendeig szolgált odafönt, és elég volt neki. Ment egyszer a kaszárnya előtt, és látta, hogy a falon át egy lányt lógatnak ki. Egy pillanatig még tartották, aztán elengedték. Ilyesmivel riasztgatta. Aztán betette a sütödébe maga helyett, tudta, hogy jó dolgos barom, mint az apja. Dolgozott is, de egyre-másra kimaradozott. Egyedül volt, mostoha nagyszülők, kihez szólt volna? Az apja megüzente neki, ne találkozzanak se utcán, se mezőn, mert kitapossa belőle, amit tizennyolc éven át megevett. A nagyanyja? Folyton szekálta, hogy kimaradoz, mert nem ment haza este nyolcra. Persze mit akart? Azt, hogy ha már befogadta, ne érhesse gyalázat, se ilyen, se olyan. De hát innen is a félelem, amonnan is a félelem, mi jót szülhet? Eszti nem tudta elképzelni, mi lesz, ha innen is tovább kell mennie? Ezért-e, másért-e, szerzett egy kis pénzbiztosítékot. Ki nem csinál ilyet manapság? Liszttel dolgozott, mindennap hazavitt valamennyit. Éppen őnála derült ki. Pedig mások se voltak angyalabbak. Elküldték a pékségből is, meg a nagyanyja is. Utána? Olyasmi történt, amiről már nem szívesen beszélek. Hogy is mondjam? Egy özvegyasszony fogadta oda, volt ott már két másik lány is… A röptérről ruszki katonák is jártak hozzájuk, és hát akkor keveredett oda az a cigányfiú is… Egyszer odaálltam Eszter elé, és azt mondtam: tudok mindent magáról. Láttam rajta, hogy megrémül. Mit érdekli az magát? Érdekel. Hallgasson ide, mondtam neki. Szolnokon dolgoztam a magasépítőknél. Tűrhetően kerestem, jó volt minden, egy barátommal laktam együtt albérletben. Négy éven át se szóváltás, se gyanú. Egyszer én takarítottam, másszor ő, mégis meglopott. Úgy rendezte a dolgot, mintha betörtek volna hozzánk. Elvitte a téli kabátomat és az ünneplő cipőmet. A cipőt a munkahelyén a szekrényében találta meg a rendőrség… Az anyján akart segíteni, akinek kilyukadt a gyomra. De hát mért nem mondta meg? Én azóta mindent megértek, vagy legalábbis mindenen elgondolkodom… A cigányság is talán azért akarta ásóval agyonverni az apját a temetésen, mert hát Eszter nem nézte le azt a cigányfiút.

Szóval így bonyolódtunk össze, hogy én megértettem. Csak egyet nem értek, valaki azt mondta, hogy a húga haláláért ő is hibás, ha akarta, ha nem.

Eszter sorsával valóban fontos mellékszál rándult össze. Kiszakadása megbolygatta az egész családot. Nemcsak a külvilágból verődött rájuk a gyanús fénycsóva – a baljóslatú homályt ők maguk is elkezdték termelni.

Magos Mihály szigora egyre elviselhetetlenebbé vált – mindenekelőtt Marika számára, hisz teljesen támasz nélkül maradt. Amíg Eszter odahaza volt, szüleik ellen és középső testvérük, Zsófia ellen, ha másként nem, egy megvető cinkos pillantás erejéig összenézhettek. De ettől kezdve nemcsak hogy megtiltották neki, hogy nővérével találkozzék, ő maga is visszaborzadt. Eszter züllése, rossz híre zuhanófélben levő fal volt a szemében – elhúzódott a közeléből. Szót ezek után kivel válthatott volna?

Nagyobb városok kávéházaiban, eszpresszóiban alig talál az ember olyan asztalt, amelynél nem saját életük aprólékos gondjait szemezgetik, hányják-vetik férfiak, nők, szülők és gyermekek. Akaratlan fültanúja lehet a legkülönfélébb családi belügyek tárgyalásának; az életvitel köznapi fortélyainak, filozófiájának. Az efféle szellemi előcsatározások, jóslatok nem döntik el a sors ilyen vagy olyan alakulását, de nagyban befolyásolhatják. Elszörnyedek, hogy parasztcsaládok milyen keveset beszélnek egymás között ilyesmikről! A munka, az életmód rezgéseire folyton odafigyelnek, de személyiségük működésére szinte soha. Többnyire tapasztalatokat halmoznak föl, utólag átvilágítható élményeket, ahelyett, hogy sejtéseket, élesen kitapintható ábrándokat is fölhalmoznának. Emiatt mindig hátrafelé fordulva élnek az időben. Maradiságuk egyik jelzőtáblája ez is.

Mária egy igazságtalanul elcsattanó apai pofon után megpróbált szakítani ezzel a paraszti nehézkességgel. Üzent Eszternek, hogy nagyon fontos dologban szeretne vele beszélni. A találkozót természetesen titokban kellett tartani. Semleges helyen találkoztak, kint a szomszéd határban, ahol nem botolhattak ismerősbe. Két testvér egymással szemben a senki földjén, ezerkilencszázhatvanháromban. Nem a középkorban, nem a vallásháborúk korában, hanem az úr ezerkilencszázhatvanharmadik évében! Fölöttük a visszhangtalan ég, teli madársebhellyel, lent répaföldek, kukoricatáblák, görcsös, ártéri fűzfabokrok. A kerékpár innenső oldalán egyikük, a túlsó oldalán másikuk. Mária kéri Esztert, szerezzen neki is helyet az állami gazdaságban, hogy elköltözhessen hazulról, mert elege volt a zaklatásokból, a birkaganyéból, az apai pofonokból, az örökös nyomottságból. Eszter ellágyul: Mária megérti őt; újra testvérek lehetnek, a régi szövetségesek. De ránéz a kettőjük közt csillogó kerékpárra, elfehéredik, megérzi, ha Mária érti is őt, lelke mélyén megveti.

Búcsúzás előtt csak ennyit mond:

– Nézd, én eljöttem, de hogyan segíthet neked egy kurva? Mert ne tagadd, te is annak tartasz. Az lettem… na és! De most már szaglászhattok utánam, hónapok óta járok valakivel. Egy kőműves fiúval. Elvesz feleségül. Én megcsináltam a magamét, ne haragudj rám, te is csináld meg a magadét…

Ötvenkilenc tavaszán szövetkezeti falu lett N. is. A határában elszórt tanyák, mint hegyi folyóba dobált szálfák, az idő sodrásában egymáshoz csapódtak. Egyetlen tanya kivételével.

Magos Mihály nem mondott le a tanyájáról. Hetekig jártak a nyakára udvarias és udvariatlan rábeszélők, ő mégsem adta be a derekát. Végül beidézték a rendőrségre. Fehér inget vett föl, gondosan megborotválkozott s egy járomszöget tett a csizma szárába.

Bent a rendőrségen egy ismeretlen, polgári ruhás férfi fogadta. Egyedül volt a szobában. Keményen megszorította a belépő paraszt kezét.

– Magos Mihály?

– Az volnék.

– Mondja bácsi, nem szokott magának fájni a veséje?

– Semmim az égvilágon.

– Véreset se köpött még?

– A kutyám, az igen, mert egyszer oldalba vágtam.

Az asztalnál ülő, szőke, ezüstös nyakkendőjű férfi elmosolyodott.

De ami nem volt, még lehet – mondta gúnyos hangsúllyal.

– Még több is, elvtárs, még több is – válaszolta Magos Mihály.

– Tudja, mért hívattuk?

– Ha magyarul mondja, megtudom.

– Az aláírás, papa… mi van vele? Nem érünk rá hetekig szuszogni, hogy az isten rogyassza magára az eget. De mondja, mi az a csizmájában?

– Csizmahúzó.

– Rakja ki azonnal, a haramia hétszentségit magának!

– Nem én, mert ellopják.

Felugrott erre az asztal mellől a polgári ruhás férfi.

– Nekem nem vasból van olyan, de megkeserülhetjük mind a ketten, ha…

– Ne fenyegessen az elvtárs, rajtam van a halálra való ing, velem az isten se hangoskodhat.

– Micsoda maga?

– Ami az elvtárs…

– Akkor üljön le… mondja el, mért ragaszkodik annyira, ahhoz rossebes tanyához.

– Köszönöm a bizalmat, elvtárs… elmondhatom. Azért ragaszkodom, mert úgy látom, mindenki más ragaszkodik ahhoz, amije van. Akárhová nézek az országban, mindenki. Épp csak ez a hülye vakparaszt, ez a ganyévitéz ne ragaszkodjon? Csak ő legyen magasztos lelkű?

– Kár így erősködni, bácsikám, maga is tudja, hogy ez nem igaz. Két beteg és három öreg marad ki. Rajtuk kívül maga az egyedüli tanyásgazda, aki rágja a kócot. Nem így van? De rendben van, beszélgessünk csak. Úgy hallottam, van magának három lánya.

– Nem igaz…

– Ezt mondták.

– Nem igaz…

– Az ujjamból szoptam?

– Csak volt. Kettő van.

– Hát éppen ez az. Gondolt-e arra, miért csak kettő? Nem azért ment el a harmadik, mert elege volt a tanyázásból? Mert többre vágyott, mint az istállósötét, meg a csibeszaros gádor?

– Azért ment el, elvtárs, mert rossz vére volt. Jobb is tette, hogy elment. Nem szeretem a férgeket… de különben ne erről beszéljünk! Én mindent helyeslek, elvtárs, ami jó és semmit, ami nem jó. Azt se, ami csak úgy feliből, harmadából jó. Tudja mit? Ha elém állítja azt a szövetkezeti elnököt, aki szívére teszi a kezét, és azt mondja, én úgy fogom csinálni, ahogy Magos Mihály csinálná, máris leteszem előtte a kalapomat. Fogadom, ebben a faluban senki se kapkod értem. Nem ám, a rohadt istenüket, mert ha tudni akarja, ötvenkettőben én már voltam csoporttag. Igaz, hogy az egyes típusba, de mégis! Az lett a vége, elvtárs, hogy az én tanyám udvara volt az aranybánya. Öt évre való szénám állt kazalba, mint egyéb esztendőkön… és amikor másnak elkopott, jött a vezetőség könyörögni, hogy én adhatok. Adtam is, de azzal, hogy ez volt az én utolsó bukfencem. Tartom is azóta. Mostoha táj ez, itt kószál a hortobágyi aszály a közelünkben, itt nem lehet csak úgy éldegélni. Én csak a magamfajtájával szövetkeznék… Hívassa ide az elvtárs mind a három elnököt, becsületszóra fogadom, ha összevesznek értem, mindenemet odaadom. Vihetik, vihetik.

Volt annyi vagányság a civil ruhás férfiban, hogy a szokatlan kísérletet végrehajtotta. Fölhívta telefonon az elnököket, de Magos Mihályért egyik se kapadozott, sőt észrevehető ellenszenv áradt fanyalgó szavaikból. Odafordult Magos Mihályhoz, és megrázta a kezét.

– Konok magyar maga, hallja! Fogadja részvétemet, menjen isten hírivel, hanem azt a járomszöget nem ajánlom, hogy máshová is magával hordja.

Magos Mihály néhány nap múlva (a felesége nevén) lemondott a tanyájához tartozó tizenhat hold földjéről. Nevét azonban nem írta volna semmilyen nyilatkozat alá.

Nyolcszáz négyszögöl tanyaudvar – igazi végvár. Két méter szélességben körbe is szántva, mintha valóságos várárok védené. Magos Mihály ide húzódott vissza, innen járt ki portyára. Bérbe vette a vízügyesektől a csatornapartot, azt kaszálta harmadába. Nincs föld? Állatot még lehet tartani. Négy tehén, három-négy borjú, negyven birka, disznó, tyúk, pulyka kezdett nyüzsögni körülötte. A tanya eddig is a jószágnak kedvezett leginkább.

Oda lett a föld, a család élete is megváltozott. Nem volt annyi munkaerőre szükség, mint amikor még ki kellett járni kapálni, répát egyelni, kukoricát törni, őszidőben.

Mária így mehetett el a vízgazdálkodási vállalathoz dolgozni; nyolcszáz forintért – vízhordó lánynak. Hogy mért éppen ide?

Mert Zsófi közben férjhez ment és férje is ott kubikolt. A sógor védnöksége alatt biztonságban érezték Máriát.

Mért kell egy húszéves lányra ilyen idegbajosan vigyázni? Mert lány? Vagy másért is? Ösztönösen is megérezhették, hogy sebezhetővé már csak Mária révén válhatnak. Se föld, se bonthatatlan családi egység. Ha még Mária is elszakad és elzüllik, mint Eszter, minek éltek? Oda lesz mindennek az értelme; munkájuké, töredelmüké, fáradságuké. A falu kíméletlen szája is beléjük mar és mint valami vadállaté, szétmorzsolja őket. Érezniük kellett: élni csak úgy lehet, ha mások se vonják kétségbe életük értelmét.

Mária megértette a neki szánt szerepet. Be is öltözött a szerep kívánta jelmezekbe: szemérmességbe, kikezdhetetlenségbe. A kötetlenebb és szabadabb képzeletű férfiak közt vigyázott minden kétértelmű mozdulatra – olyannyira, hogy most a halála után, midőn a legaprólékosabb részletekből áll össze az emlékezés-mozaik, többen is emlegették, hogy négy év óta egyetlen egyszer se látták hanyag öltözetben, cemendén heverészni férfiak szeme láttára, sőt még „félremenni” sem, kisdolgát végezni.

Vigyázni ilyesmire még lehet, de hogyan őrizkedjék egy huszonkét éves lány egy feléje áradó férfi tekintetétől: a mindennapi figyelmesség csapdáitól? Mennek ki kora hajnalban zötyögős ládabusszal a csatornához. Először csak azt kérdi tőle a fiú: hogy aludtál? Másodszorra pedig azt mondja neki: jó hideg vizet adsz mindig. És harmadszorra? Harmadszorra már odaül mellé, s a rázkódtató úton össze-összeütődnek. El lehet ilyesmit felejteni? Jó ideig még igen. – Főként napközben. De mikor eljön az este, és nehéz elaludni, mikor nem emlékezhet másra, csak arra, hogy sütött a nap, esett az eső, vagy, hogy a csatornaőr odakiáltott az embereknek: visszajött az égből Gagarin, a mozdulatlan sötétben egyszer csak visszhangzani kezdenek a mondatok: Hogy aludtál az éjszaka? Nagyon jó hideg vizet adsz mindig.

És egy idő után már várni kell a reggeleket.

Mária várni is kezdte Juhász Laci miatt. Hosszú ideig persze csak titokban. Úgy viselkedett, mint aki szerenádot kap, és bármennyire szeretné is fogadni, nem gyújt lángot, nehogy a kivilágosodó ablakon át „pőrén” láthassák, öltözetlenül.

Vasárnap este, nyolc óra. A hodály-nagy alföldi étterem kezd benépesülni. Párosan, csoportosan érkeznek a vendégek – italozni óhajtó férfiak, táncolni vágyó lányok, kamaszok. Százhúsz fehér asztal mértani rendje fogadja őket idegenül. Semmi otthonosság, semmi bensőség sehol. Olyan a helyiség, mintha a Hortobágy határtalansága és kietlensége nyomult volna be az ajtókon, ablakokon. A falakra aggatott aranyszegélyű képek is – bíbor alkonyattal, gyöngyházszínű tavakkal – nemhogy enyhítenék, de fokozzák az idegenséget. Magas a mennyezet is, mint odakint a pusztai ég. Legyek szeplősítik, akárha üszögcsillagok. Napközben lent röpködnek az asztalok fölött, megülnek a söröspoharak szélen, a kenyereskosáron, bele-beleszagolnak a jó illatú birkapörköltbe –, de ilyenkorra már semmi gond velük. Alusznak. Nem fröccsenti szét őket sem a cintányérok akna-csattanása, sem a cimbalomütő pergőtüze. Álmukat ételszag se zavarja meg, mert ilyenkor vasárnap este nem vacsorázik itt senki, ha csak valami idetévedt idegen nem. Aki helybéli, szórakozni jön. Eszik odahaza, nem veri magát fölösleges költségekbe.

Három pincér szaladgál, hordja az italokat. Az asztalokon szaporodnak a borospalackok, sziszegnek, prüszkölnek a szódásüvegek. A lányok, asszonyok előtt többnyire málnaszörp vöröslik és vacak, szirupos császárkörte. Bele-beleisznak, elég nekik záróráig.

Szokatlanul sok a lány az étteremben. Egy-egy idősebb asszony ül velük. Ó, a védangyal-mamák, keresztmamák, nagynénik, kiknek meg kellett öregedniük ahhoz, hogy minden vasárnap eljárjanak szórakozni! Udvarlóval még igen, de barátnővel, felügyelet nélkül, nem eresztik el a lányokat. A hagyományos falusi tisztesség és illendőség törvényein kívül a szülők erre itt újabb érvet is találtak. A szomszédos röptérről sok orosz katona is bejár az étterembe. Isznak, barátkoznak, néha azonban kötekednek, s ilyenkor gyakran botrány kerekedik. Jobb, ha a lány nem vak pilleként vergődik a csődületben.

Mikor megszólal a zene, akkor égeti csak igazán az ember szemét, hogy milyen nagy az aránytalanság. A nők fele ülve marad. Nincs fiú, aki fölkérje őket. Pedig még az ülve maradók közt is akad olyan, aki némi kis igazítással – vadabb, merészebb hajviselettel – bármelyik világváros férfizaklató múzsája is lehetne: képeslapok bombanője, fürdőruhás modell, próbakisasszony.

Idejárt szórakozni Mária is.

Tartva még a gyászt, nővére, Eszter, most is itt van. Vőlegényével ül a zenészdobogó közelében. A férfi sört iszik, Eszter málnaszörpöt. Időnként összekoccintják poharukat, egymásra mosolyognak, aztán bámulják a táncolókat. Nem beszélnek. Ezért a nyugodt bámészkodásért kellett elszöknie hazulról?

Fölkérek táncolni egy lányt – a petrezselymet árulók közül a legcsinosabbat. Kunos arc, gesztenyesötét haj, vakító, húsos száj, zöldes szem. A nomád vándorkirályok dorbézolását megirigylő, dekadens Kun László sátrában is ott heverészhetett volna, fesztelenül. Velem most mégis olyan mereven táncol, mintha félne, hogy valami szépséghibája lelepleződik: mondjuk, kiderülne, hogy egyik melle agyagból van, a csigolyája meg könnyen hasadó porcelánból.

– Hogy mulat? – kérdeztem tőle néhány tánclépés után.

– Köszönöm, ahogy szoktam.

– Hogy szokott?

– Így.

– Mért táncol ilyen mereven?

– Nem tudok, veheti észre.

Az nem tud, aki fél. Mitől fél? Bemutatkoztam, higgye el, nem vagyok se betörő, se házasságszédelgő. Vagy baj, hogy fölkértem?

– Ugyan… hova gondol? Legalább táncolok.

– Kérdezhetek illetlen dolgokat is?

– Tessék; legföljebb nem válaszolok.

– Van udvarlója?

– Nincs.

– Szerelmes?

Elneveti magát.

– Na! – nézek rá fürkészve.

– Kibe? Nem mondaná meg?

– Ilyen csinos lány és nincs udvarlója? Hol dolgozik?

– A Tanácsnál. Érettségi után hazajöttem, igaz, nem is akartam tovább tanulni.

– Szűz még?

– Miket kérdez! Ne haragudjon, de nem szoktam hozzá az ilyesmihez!

– Bocsásson meg, ezt én semmivel sem tartom hajmeresztőbbnek, mint azt, hogy szerelmes-e valakibe. Ami az ember életére vonatkozik, az vagy emberi vagy embertelen, tehát semmiképp se rajtunk kívüli… Ismerte Magos Máriát?

– Fölöttem járt két esztendővel.

– Milyen lány volt?

– Mit mondjak róla? Mint a többi, aki itt falun él. Előtte való vasárnap, mielőtt meghalt, még láttam. Senki se gondolta, mi dolgozik benne. Hogy tudhatta úgy titkolni!

– Sose gondolt öngyilkosságra?

– Én? Soha.

– Maga szerint Mária mért lett az?

– Azt beszélik, az apja miatt. Az apját én csak a temetésen láttam; de azok után, ami ott történt, nem is csodálnám. Persze, isten tudja, mi másért.

– Értelmes lány volt?

– Dolgozni járt.

– A fiút ismeri?

– Csak látásból.

– Ő nem lehetett oka?

– Azt beszélik, szerette. Még tán féltékeny is volt rá, mert kezdetben Mária egy-kétszer mással ment moziba. De az a másik fiú aztán elment vidékre dolgozni. Azt is mondják, hogy azt a másikat csak a szülők akarták. Tudja, itt falun még mindig úgy van, ha egy fiút meglátnak egy lánnyal, akkor már összeboronálják… Maga pesti?

– Igen.

– Mit keres itt nálunk?

– Filmezni fogunk.

– Csak nem Máriáról csinálnak?

– Nem.

– Pedig lehetne… nézzen körül, itt ez a helyszín éppen filmre való… egy tanyasi lány, aki ma is még a szülei miatt hal meg… Jönnek színészek is?

– Kettő, három.

– Legalább lesz valami érdekes nálunk is.

– De arra még nem felelt, mért nincs udvarlója?

– Nézzen körül, lát valakit?

– Akadna.

Gyors, modern számba kezdenek a zenészek.

– Ha lehet, ezt ne – mondja mentegetőzve.

– Jó, várjuk meg a következőt.

Félrébb húzódtunk, s valamiféle rejtett képzettársítás szikratávírója a Halálra tácoltatott lány balladáját továbbítja a tudatomba. A leggyönyörűbb ítélet és bosszú balladáját. Tizenkét muzsikus húzza a táncolóknak reggeltől estelig, estétől reggelig. S már nem egyetlen táncterem forog velük, hanem a mindenség dülöngő, fekete falaival. Verejtékben áznak a szalagok, alvadt vértől tocsognak a csizmák. Holtan esik össze a lány, szép, merev teste olyan, mintha kőből volna és holdfényből.

Mária holtában csupa iszap volt.

Tragédiáját utólag tán ez magyarázza a legárnyaltabban.

A balladabeli lány maga hívta ki a sorsot. A háromszori kérlelés után, hogy: gyere velem táncba, büszkén kínálkozott föl. „Anyám, édesanyám, hozza be hát nekem azt a báli ruhám. A selyem kalapom, a bársony kabátom. A zsebit rakja meg arannyal, ezüsttel.” Ez már a büszkeségen is túlmutató öntudat. Mert úgy illendő, hogy minden értékét mutassa föl az ember, ha a sors szólítja.

Mária tudta-e, hogy táncba hívták?

Volt-e képessége és lehetősége észrevenni?

Vagy annyi kéz vergődött, csápolt körülötte, hogy kuszaságuk mögött már-már csak tökéletes személytelenséget érzett? Egy katonaorvos mesélte, hogy a fronton sok katona azért lőtte agyon magát, mert félt a haláltól.

Éjfél. Záróra. A termet nehezen lehet kiüríteni. Akárhogyan telt is el az este, mégiscsak jó volt. Egyik-másik férfi dúl-fúl, káromkodik: ilyesmi is csak falun van! A falusi dögöljön le éjfélkor, ha akar, ha nem. Éjfél után fél perccel már egy pofa sört se adnak. Mert, hogy a régi parasztnak, úgy esett, ahogy puffant, az más!

Vannak, akik még utoljára elmennek a büdös klórszagú vécére; vannak, akik elkeseredésükben összekapaszkodnak, köpködnek és énekelnek; vannak, akik a gazos udvar hátulján, még mielőtt hazamennének, jól kiokádják magukat.

Fönséges falusi éjszaka!

Megyek lefeküdni. A szobám közvetlen az étterem szomszédságában van. Az udvarra nyíló bejárat fölött pőre huszonötös villanykörte ég. Kis körbe bevilágítja az udvart. A gyöngéd világosság szúnyogot, békát egyaránt odavonz. Három-négy varangy mocorog a fény hálójában fönnakadva. Másznának a cementfalra, föl, a fényforrás közelébe, de ügyetlen gumitestük az első kísérletezés után visszatottyan.

Két italos kamasz jön utolsóként, dolgát végezni, hátrafelé. Az egyik észreveszi a békákat. Gól! – kiáltja, és messzire rúgja az első békát. Kettő nulla! – és magasba rúgja a másodikat is. Kalimpáló békalábak a hold rézből való domborműve előtt.

Fönséges falusi éjszaka!

Hányszor vágyódtam nyugalmára, tiszta, éjszakai levegőjére. De két, három nap múlva mindig elszököm. Néha azt érzem, hogy a legtöbb falu rezervátum. A történetei, a látnivalói érdekesek, de csak a saját határán belül. Mert ha eljött is újjászületésének az ideje, kinek születik újjá? Jönnek a gépek és legyalulják a múlt idők merev agyagdombjait, betemetik a szakadékokat, de ki jár-kel majd a betemetett szakadékok fölött? Általános tünet, hogy a fiatalok közül önszántából senki sem akar paraszt maradni, de nemcsak paraszt, falusi is csak jobb híján, kényszerűségből. Meg kell valamelyest öregednie, hogy hozzászokjon a szeme a láthatár leeresztett sorompóihoz, a század űrszaggató lármája helyett az éjféli kutyaugatáshoz.

De megérti-e ezt egy falun vagy tanyán élő fiatal? Ha megértené is, lemondhat-e arról, hogy a magasabbra törő spirálkörök világát megkívánja, mikor még a lemondáshoz is kevesebb erő kell, mint ahhoz, hogy az elérhetetlen vágyról mondjunk le…

Lekapcsolom a villanyt. A sötét szállodai szoba, mint homályos emberi agy, megtelik alakokkal. Faltól falig hullámzik az éttermi cimbalom hangja s a dzsesszdobé. Hallom a kun lány hangját: „Ugyan ki udvarolna itt nekem? A balladát? Igen, a balladát mintha ismerném. De nevetnem kell rajta. Méghogy halálra táncoltatni valakit? Egy fordulóra is nehezen kérnek itt föl bennünket, láthatta. A legtöbb fiú vidékre jár dolgozni is, meg udvarolni is. De jelenjen csak meg az az édes kis szajha énekesnő, el se képzeli, micsoda nagy tolongás támad egyszerre. Csíkos matrózing, halásznadrág, hullámzó mellek. Már járt itt többször is. Egy tengerészről énekel, nagy beleéléssel, aki egyidejűleg két sellőnek udvarolt, és mind a kettő lebabázott neki. Csak hát az volt a baj, hogy ugyanabban a tengerben kellett lakniuk, társbérletben…

Amikor utoljára itt járt, négy belevaló, szovjet tiszttel ment ki édelegni a temetőbe.” Látom magam előtt a lányt, kesernyésen elmosolyodik. S tovább faggatom képzeletben: Mit szól Eszterhez? Igaz-e, hogy még a temetésre se hívták haza, s valaki utólag küldött csak neki táviratot, és egyedül ment ki megkoszorúzni a sírt? A kérdéseim, persze, visszhangtalanok. Járnak a koponyámon belül körbe-körbe, mintha csak magamat kérdezném újra és újra: Miért is kellett Máriának meghalnia?

Mária öngyilkossága után Juhász Lacinak nem volt többé ereje kubikra járni. Vagonkirakodónak állt be a nagyállomásra.

Sűrű biztatásomra meri csak átlépni munkaruhájában a küszöbömet.

Nézem az arcát, csupa szénpor. Szeme árkában, orra tövén, homlokráncaiban ott van az egész napi szénlapátolás nyoma. Leül, zavartan forgatja kezében a svájcisapkáját. Félszegségét merész ellenpontozásként oldják föl a bohócarcra emlékeztető koromfoltok, maszatcsíkok. A legszelídebb szájmozdulásra is furcsa vigyort kölcsönöznek neki.

Hát ő a „Juhász gyerek”; ő az, akit az öngyilkosság ügyében legelőször idézett be a rendőrség, és lelki tűzpróba alá vetett. Ő volt a szerető, és így lett gyanúsított. Az őrsparancsnok érthetetlen szigorral fogadta. Benyúlt az asztalfiókba, és meglepetést keltőn kezébe nyomta Mária fényképét:

– Ismeri ezt az arcot?

– Csakugyan meghalt, őrsparancsnok elvtárs?

– Arra feleljen, ismeri-e?

– Mondják már, mi van vele?

A rajtaütésszerű próbát, mint minden gyanúsítottal, vele is elvégezték. A tettesek ilyenkor szokták leleplezni magukat. Lelkiismeretük fölrobban, szétveti a gátakat s őrjöngeni kezdenek, zavarodottan tagadni, és lángoló mondatok hídpadlójáról így zuhannak bele végül a bűnvallásba. Juhász Laci a fénykép láttán azonban olyan őszintén megrendült, hogy még az őrsparancsnok szeme is elfátyolosodott.

Bár a gyanú sűrűbb árnyéka elszállt róla, mégsem engedték el addig, míg a boncolóorvos meg nem állapította, hogy Mária nem gyilkosság áldozata, hanem öngyilkos lett.

Életének legérthetetlenebb óráit, éjszakáját élte át a rendőrségen. Előbb csak nézte a falakat, hányingere volt, akár a másnapos részegeknek. Nem értette, mi történt körülötte. Később hallgatózni kezdett; minden telefoncsöngésre odament az ajtóhoz, hátha valami beszüremkedhet az őrsparancsnok szobájából. Végül, nem bírta tovább, fölugrott, dörömbölt, letépte az ajtókilincset, engedjék szabadon, ő majd megkeresi Máriát. Nem, nem lehet igaz… Ha pedig igaz, akkor azért engedjék szabadon, ő még látni akarja utoljára, utána pedig elmegy az apjához és kettéhasítja. Mert ha meghalt Mária, miatta halt meg.

– Tudja, hogy Magos Mihály magát tartja gyilkosnak? – kérdeztem tőle váratlanul.

– Tudom. Megüzente, hogy egyszerre agyonver. A veje is megüzente. A napokban behívattak még a rendőrségre is, nehogy én tegyek bennük kárt. Nem is tudom, mi volna jobb. Még a temetésre sem engedtek ki a rendőrök, mert hátha bajt csinálok. Magos Mihály nem csinált? Beszélték, hogy úgy kellett lefogni. Engem a sógor vitt ki motorral este, mikor már mindennek vége volt. Ha azt mondja most, hogy maga látott engem, azt mondom, lehet. Nem emlékszem, hogy ott voltam, én csak a harangozásra emlékszem. Mikor mind a két harang megszólalt… nem is tudom, mi volt velem. Ha azt mondja valaki, kitört a háború, elhiszem. Fölvettem a sötét ruhámat, de erőm nem volt semmihez. Édesanyám kitett egy széket a konyhaajtó elé, üljek le. Leültem. Féltékenységet vagy mit éreztem: Mária mással megy estére moziba. Mária mással megy estére moziba – folyton ez zakatolt bennem… akkor jött aztán értem a sógor motorral.

– Ismerte magát Magos Mihály?

– Hírből. Magányos paraszt máig, kint tusakodik a tanyáján, én pedig kubikra jártam, két évig meg katona voltam, nemigen találkozhattunk. Látni is csak egyszer látott – temetés után. Hívattak a rendőrségre bennünket, és mikor beléptem, ott ült egy széken az őrszobában. Hajadonfőtt, kalapja lent volt mellette a földön. Egy szó nem sok, annyit se lökött felém. Nézett csak, én meg majdnem elsírtam magamat. Nem azért, mert féltem tőle, hanem mert Máriára gondoltam. Hát ettől rettegett szegény?

– Mért gyűlölhette magát, ha nem ismerte?

Juhász Laci erre csak a vállát vonogatja.

Hirtelen elönt a keserűség. Hát ennyire vak bábui vagyunk saját sorsunknak: hogy ami velünk történik, többnyire rajtunk kívüli erők összjátéka? A sündisznó fölismeri önmagát, helyzetét, s tüskéket mereszt. És az ember? Nem téveszti-e össze erejét, képességét a vágyaival? Nem ez okozza-e a csalódásokat? Juhász Laci szerette Magos Máriát és szeretni is akarta feltétel nélkül! Mit tudta, szerencsétlen, hogy ez nem is olyan egyszerű. Mit tudta, hogy az ember már az anyaméhben sem független. Már ott kezdődik a feltételek sorozata. Elkezdődik életrajza, egyéni történelme. Hogy mennyire terhes vagy mennyire hasznos ez, arról csak a drámák tükrébe nézve lehet elmélkedni. Szerintem terhes és méltatlan, mert így nem születhet szabadságra. Úgy kell cipelnie elődjei sorsát – annál pőrébben, minél szegényebb valaki –, mint arcvonásaikat, szemük színét, testük állását.

Mikor egy-két hónap múltával napvilágra került, hogy Magos Mária és Juhász Laci szeretik egymást, a szülők, bár nem ismerték személyesen a fiút, tajtékot hánytak ellene. Szidták, korholták Máriát: hova gondol? Egy Juhász gyereknek nevelték ők? Olyan családból való fiút minden szemétdombon találhat. Annyi gyerekük van, mint a házinyúlnak! Nyolc! De ez még hagyján, hanem a család! Veszekednek; sőt a szomszédok szerint még lopnak is! És hát az a híres eset a nagybátyjával, Juhász Ádámmal! Részeges disznó volt! A harmincas években az egyik kocsmáros pincérnőket hozatott a faluba, hogy föllendüljön az üzlet. Pincérnők? Ringyók voltak azok, csak hát ez volt az álca-nevük. Lefeküdtek azok bárkivel. És az a bizonyos Juhász Ádám beleszeretett egy ilyen nőbe. Pedig volt már neki családja is, három-négy cseperedő, de otthagyta őket. Feleségét nemsokára a csordakútból húzták ki. Hogyan került bele, máig se tudják. Ki hiszi el, hogy önszántából? Amilyen istentől elrugaszkodott volt Juhász Ádám, belelökte ő maga. Az asszony cipőit ott találták meg a vályú előtt. Azt pedig valaki úgy húzta le a lábáról…

Egy mefisztói kérdőjelbe botlok; vajon, ha ez a három évtizeddel ezelőtt betemetődő dráma tűzhányója nem kezd el újra füstölögni, így alakultak volna-e az események? Vagy legalábbis így alakultak volna-e pontosan? Lehet, hogy Mária nem is lett volna öngyilkos?

Juhász Laci faluszéli kubikos volt. Nem csoda, ha a tanyás, nagyházas szülők kézzel-lábbal hadakoztak ellene. Kérdés, hogy idők múltával nem enyhültek volna-e meg?

Példa kell?

Egy rangon aluli alkuba a Magos család már belecsusszant. Középső lányukat, Zsófit, nem gazdagyerek vette el, hanem egy napszámos fia, Barát József. Keze, szorgalma, tisztességtudása megtetszett Magos Mihálynak, s nem ellenkezett. És a vő, némelyek szerint jobban összeforrt a családdal, mintha a karámon belüliekkel keveredik. Igaz, nemegyszer megtörtént, hogy após és vő olyan munka végzésére szövetkezett, amire más nem vállalkozott volna. A temetést követő napokban – egy olyan nap után, amikor hajnali négytől alkonyatig kaszáltak a csatornaparton – este nyolctól másnap virradatig háromszáz mázsa szenet behordtak még az iskolának, háromszáz forintért. Pénz, az pénz.

Lehet, hogy Juhász Laci sokkal éretlenebb – mert fiatalabb – ember volt, mint Barát Jóska; sokkal kevésbé mutatkoztak még meg a jövőt elbíró vállizmai, de hajlamai s képességei szerint semmivel se volt alávalóbb nála. Mért fújtak hát mégis őellene? Csúnyább volt? Idomtalanabb? Nem! Vagy nem akarták megismételni a nyilvánvaló alkut? Zsófi férjét még tekinthették kivételnek. De két rangnélküli szegény egy családban már nem kivétel! Persze, megeshetett volna, hogy mindez lényegtelenné válik, ha Juhász Laci mögött nem emelkedik föl Juhász Ádám alakja, összeölelkezve a pincérnő-szajhával, háttérben a csordakútból kihúzott feleséggel. Mert ez az egyetlen tömör emlékkép a múltból, akár a gyűjtőlencse: magába fogadta a száz irányból zuhogó sugarakat és összesűrítve egyetlen pontra lövelte. Csoda, ha tűzvész keletkezett? Példának okáért mikor meghallották a Magos szülők, hogy Juhász Laci estéről estére bemegy az étterembe egy-egy korsó sörre, már húzták is föl a rágalom zsilipjeit; részeges, erkölcstelen, akár a nagybátyja, az a másik Juhász!

De legalább Laci látott volna át a rágalom szövevényein, legalább megértette volna, hogy az előítéleteknek miféle távoli csillagrendszere süt rá kíméletlenül. Így? Csak a legegyszerűbb vádak ellen védekezett. Aki egész nap kubikol dög melegben, két pohár sört csak megérdemel, ez még nem iszákosság. Na, és ha nem kettővel, hanem öttel, hattal meginna, akkor se kövezhetné meg senki. Hová menjen az ember? Egy héten egyszer moziba. De oda csak lopva és nem is mindig Máriával, mert ha kiderülne, hogy a munkahelyen, s a buszozáson kívül moziban is találkoznak, lehet, hogy Máriát többé nem engednék el. A többi napokon pedig beül az ember az étterembe. Beülnek mások is. Mikor Zsófi férje legény volt, ő is beült, és nem is csak a légyszaros mennyezetet bámulta. Ivott, sőt verekedett is.

Igazak ezek a védekező érvek? Igazak, de túlságosan egyszerűek, felszínen siklók. Ha Laci képes lett volna teljességében fölmérni Mária szüleinek makacs tiltakozását, ellenszenvét, fölvilágosíthatta volna Máriát a csökönyös szenvedélyek működéséről. Helyére tehette volna a rágalmak, pletykák, jóslatok világképébe beillesztett nagybátyja alakját; megfoszthatta volna máig roncsoló misztikájától. Ha a szegényebbek és rangosabbak ellentétét nem takarja is el a szerelem „rózsafelhőivel”, hanem átemeli az értelem világába, olyan lelki tisztulást indíthatott volna el a lányban, ami mindkettejüket erősíti. Iszákosságára vonatkozó vádakat jogosan igaztalannak érezte. A rosszindulat ellen viszont csak indulatosan védekezett; olyan fegyvert használt, amely néha visszafelé sül el. Mert ki az a fiú- vagy lánygyermek, aki szívesen hallgatja, ha dühösen vagy gúnyosan pocskondiázzák szüleit? Még a szerelem sem szül minden esetben egyetértést. Család, faj, világrend ócsárlását az ember saját magának tartja fenn – senki idegentől nem szívleli el. Mária is – bár nem rajongott sem anyjáért, sem apjáért, se Zsófiért – össze-összerándult a szidalmak közben. Mintha méreg áradt volna szét benne.

Nem is méreg – inkább csak valamiféle bizonytalanság.

Egyik vasárnap esti mulatságra Máriát nem keresztanyja, hanem az anyja kísérte el. Bejött a tanyáról s ki tudja, hogyan, kedve kerekedett. Juhász Laci nem számított erre. Máriát ugyanúgy táncba hívta, mint mikor a keresztanyjával volt. Kétszeri fölkérés után az anya elveszítette a türelmét, és mintha az étterem láthatatlan zsinórpadlásáról az ötven-hatvan év előtti díszletek ereszkedtek volna le, az ötven-hatvan év előtti táncoló árnyalakokkal, odament a fiatalokhoz, pofon vágta Máriát, és odavezette az egyik ismerős fiúhoz, hogy azzal táncoljon, mivel az hozzávalóbb. Laci megaláztatásában és elkeseredésében másnap könyörgött Máriának, hagyja ott szüleit. Máriából különös módon nem az egyetértés szökőárja tört föl, hanem a már emlegetett bizonytalanság. „Mi lesz, ha mi összeveszünk? Mi lesz, ha épp miattuk megutálsz? Nekem nem lesz hova mennem. Apámat, anyámat szidod? Igazad van, de nekem be kell fognom a fülemet…”

Forradalmak lángoltak föl, felejthetetlen emlékű lázadások, hogy az igazságtalanul fölosztott földet, jogot igazságosabban osszák szét. És a tapasztalatok fölhalmozott tőkéi? Az értelem nagybirtokai, bányái? A jóra mutató világosság önmagunkban működő villanytelepei? Ezek micsodák? Ezek nem kiváltságok-e? Voltak arisztokraták, akik a történelem érési ideje előtt szétosztották a földjeiket? Nem ezt kell-e tennünk értelmi, érzelmi nagybirtokainkkal is? A lángelmék ezt csináljak évezredek óta – vethetné közbe valaki s kisebb hullámokat verve az értelmiségiek is. És az eredmény? A lángelmékben fölhalmozódó emberi tapasztalat csak nagy sokára és nagyon is közvetetten segíti azokat, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. A legtöbb segítség – a gépek föltalálásától a szabadságjogok feltalálásáig – szinte kizárólag a „jótékony technika” boldogító hatására emlékeztet. Az emberiség külső feltételeit változtatja meg elsősorban: a társadalmi makrokozmoszt, de a lét legszűkebb mozgásterét, az egyéni lét mikrokozmoszát többnyire olyan késéssel, ami már eleve tragédiákat szül.

Móricz írja egy helyütt: a műveltség csúcsán már nincs morál. A morál törvénytisztelet. Számomra ez a szabadság legvonzóbb megfogalmazása, titkaival, veszélyeivel együtt. Az erkölcs ugyanis sokkal lustább, mozdíthatatlanabb, mint a felismerésekből születő műveltség és szabadság nyugtalanító sugallatai. Az erkölcs csak addig segíti az embert, amíg legyőzésére is ingerli. Mihelyt hozzámerevedik, személytelen erők labdáznak vele – csúnyán, vagy szépen? – és ahelyett, hogy gondolkodóvá válnék, „erkölcsös” lesz.

Ha a műveltség csúcsán már nincs morál, ez azt is jelenti, hogy a „csúcs” alatt nincs igazi szabadság, nincs igazi döntési lehetőség. Akaratom ellenére is bűntudatot érzek, mert hasonlíthatatlanul többet értek a két fiatal életének tragédiájából, mint amennyit ők maguk megértettek.

Abban az időben, mikor az öngyilkosság történt, Nyugat-Németországban városról városra vándorolt egy fényképkiállítás. Az első fénykép egy sír fölbontását mutatja. A sírból, ez alvilági csomagból, szétfoszlott német katona hulláját emelik ki. Koponyájáról a föld alatti mosónők rég lesikálták már a bőrt, de kukoricaszár vékonyságú karján az elrongyolódott ruhára varrva ott fityeg még a horogkeresztes szalag. A kiállítás rendezői a huszadik század korszakváltó nyitányának szánták a képet: íme, ilyenek vagyunk, hullákkal, égő állatokkal, lángszóróval kivégzett ukrán partizánokkal körülvéve… A háborús képektől eltávolodva a kiállítás a mai emberiség elképesztően gazdag látképévé szélesedik. Űrhajók, felhőkarcolók és szíriai kősivatagok kavarognak. Táncoló néger nők, végtelen autóutak, halottsiratók. Szerelem és halál képei; tenger fövenyén ölelkező fiatalok, tűzvésznek kitárt női combok és templomok komorsága. Köztük néhány kép kerékpározó szerelmesekről. Fák, országutak, időtlen eltévelyedések. Hanyag testtartás a nyeregben s utánozhatatlan oldalpillantások a mellettünk kerekezőre: „Boldog vagy? Fúj a szél; ne bándd, ha földúlja a szoknyádat. Nézd, madarak szállnak, a magasság utánozhatatlan pilótái.”

Ebbe a kerékpáros sorozatba én egy új fényképet illesztettem volna: Máriáét és Juhász Laciét.

A képen nyár van. Reggel kilenc óra. Az éjszakai zápor nyomai – derengő tócsák – úgy világítanak az úton, mint elefántnyomok a sivatagban. Juhász Laci kerékpáron viszi Máriát. Az út két oldalán jegenyék. Zöldek, haragosak. Beljebb, szövetkezeti gabonatáblák, tarlók, kombájn csépelte szalmakupacok sárga halmai. Arrébb, fekete, göcsörtös ártéri fűzfák. Máriának nagyon ismerős ág- és göbapokalipszis. Itt találkozott egy esztendeje Eszterrel. Kérte, szerezzen neki állást. Ha akkor szerez, talán, már túl volna mindenen, nem érezné, hogy valami veszedelem csavarodik ismét a teste köré. Mi lesz, ha időszerűvé válik egy ilyen találkozás –, ha nem is Eszterrel, valaki mással? Akad-e aki segítene? A múlt vasárnap elcsattanó anyai pofonok a szülői ellenkezés nyers visszhangjai voltak. Egyre nyilvánvalóbb, ha Juhász Lacitól nem tudják másként elszakítani, ott kell hagynia még a csatornát is. Napról napra makacsabbul fenyegetik ezzel. Az apja szívós, legyőzhetetlen ember. Mióta nincs földje, az állatokkal művel csodát. Szaporodik keze alatt a jószág, és szaporodik velük a gond is. A maszek juhásznak kiadott negyven birka zömét is hazahozatta, mert nem tetszett neki az állapotuk. Egyik hasmenéses, a másik csipás, a harmadik csupa ganyé… Meg is őrül, ha visszaparancsolja melléjük az apja… Ha látná most Lacival a biciklin, talán a kaszát is beléjük mártaná. Istenem, mit is mond, ha megkérdik, hol volt? Azt nem hazudhatja, hogy kint voltak a csatornánál, mert sokan látták, hogy reggel nem jött értük a busz. Mondja az igazat, hogy elment F.-re a kerékpárjáért, mivel egy hétig ott helyettesített valakit és zetorral hozták haza, a kerékpárját meg otthagyta? De ha azt kérdik, kivel ment és hogyan, nem vallhatja be, hogy Lacival. Még a faluból se a rendes úton jöttek ki, nehogy ismerősbe botoljanak. Úgy szöktek, mintha világgá indultak volna…

Egy nő ül a csupasz biciklivázon, kék melegítőben. Egy föltűrt ingujjú férfi öleli körül. Lehetne gyönyörű is ez a kirándulás. Önfeledt, boldog. Végre egyedül vannak, se munkatársak, se ismerősök, se szülők. Az égen madarak, felhők. És itt van az út mellett egy kis erdősáv is. Be lehetne menni, leülni, lefeküdni. Nem, lefeküdni nem, mert abból baj lehet. Mióta szeretik egymást? Lassan már egy esztendeje. Tavaly nyáron, mikor az ő kubikus-csoportjuk együttesen elszegődött cséplőgéphez dolgozni, minden este egymás mellett aludtak a magtárban, ruhástól. Egy világért se nyúltak volna egymáshoz. Mária félt, szinte rettegett. Mintha csak nővére, Eszter „bűnéért” is neki kellett volna tisztának maradnia.

A faluban, bárkivel beszéltem is Máriáról, úgy emlegették szüzességét, mintha köztulajdonuk lett volna. Kincs, melyet rá, a mesebeli lányra bíztak, és aki jól sáfárkodott vele. Fekete kendős asszonyok, kikről messzire rítt, hogy egész életükben üvegcserepekkel teleszórt ágyra fektette őket a szerelem, ugyanazt hajtogatták, mint a huncut és rejtélyes tekintetű lányok. „Úgy ment el, ahogy világra jött.”

Nem akadt senki, akit ez fölháborított volna. Senki, aki nem sugárzóbbnak, de csúnyábbnak és mocskosabbnak érezte volna ettől a tragédiát. Az áthatolhatatlan áhítatot végül is luciferi késekkel próbáltam áthasítani. Mi történt volna, ha Mária nem félti ennyire a lányságát? Lehet, hogy életben marad. Hiszen szüzessége már nemcsak teste tisztaságát védte, hanem egy világrendet; a kereszténység abroncsaival körülvett családi egységet; apja magánparaszti világát, amely, hogy tovább dacolhasson a külvilággal, az ő becsületére is támaszkodott. Rendessége olyan erőfeszítés volt, amely másokat erősített. Ha nem így lett volna, miért maradt meg mellette Juhász Laci? Remegett érte, féltékenykedett rá, de szüzessége miatt tisztelte is. Megérezte, hogy nem tarthatja meg másként, csak ha alkalmazkodik erkölcsi szigorához. Mi más volt ez az alkalmazkodás, mint a szegény fiú alkalmazkodása a módosabb lányhoz; magasságnak támasztott létra, amelyre megfeszülve lehet csak fölkapaszkodni. Egy huszonnégy éves, katonaviselt férfi – álló esztendeig jár egy lánnyal és csak csókolódzik vele. Volt talán valakije? Senkije.

Önmegtartóztatása tiszteletet érdemel. De kitől és miért? Kegyetlenebb, tehát pontosabb, ha önmegtartóztatását gyáva hűségnek nevezzük: tudatlanságnak, kusza bűnnek. Kötelékeiből kicsavarva, züllesztette volna el inkább Máriát, adta volna a falu szájára, mintsem kősatukba szorulva szenvedni hagyja és összeroppanni.

Nézem legutolsó fényképét. Hosszú, divatos haja van. Az apja egy hétig nem szólt hozzá, mikor levágatta. „Tízezer forintot adtam volna neki, ha nem vágatja le”… Nézem a száját, csöndes, szemérmes fényképmosoly övezi. Ez a száj sohase szólalt meg a testi örömök hangján. Egy levél sorfoszlányai úsznak el előttem. Huszonegy éves nő írta nekem: „Emlékszel a babarózsákra? Teli volt velük az udvar. Azt mondtad, húzzuk el a függönyt, megbolondítanak… vagy hívjuk ki a tűzoltókat. Nevettem, mert te mindig játszol. Elkezdtem aztán vetkőzni. Nagyon jó, hogy nem szégyellem magamat. Temiattad szerettem meg a szememet, a számat, a mellemet, még a lábamat is, pedig hát legyünk őszinték… az nem is olyan… Haragszom rád, mert folyton elmászkálsz, de szeretlek is érte, hisz dolgozol. Megőrülök, egy hete nem láttalak. Egy hete nem szeretkeztem veled. Rossz vagy, mert egyszer azt mondtad, aki szereti a történeteket, az szereti az életet is. Egy hete nem beszéltél nekem semmiről.”

Mária soha nem ejtett ki hasonló szavakat. Igaz, neki se mondtak hasonlót. Lacit faggattam: miről beszéltek, ha együtt voltak. Hát arról – válaszolta –, milyen baj, hogy nem szerethetik egymást nyíltan; meg arról, hogy mit is kéne venniük, ha összeházasodhatnának. „Szeretsz? Szeretlek. Egyél a süteményből. Te meg azt a zöldpaprikát edd meg.” Gyönyörű mondatai ezek a szerelemnek, de csak akkor igazak, ha azt is jelentik: hagyd ott apádat, anyádat, nem tűröm el, hogy bántsanak, költözz hozzánk.

De ezt jelentették-e?

Az emlékezetes báli pofonok után Juhász Laci megkérdezte az anyját: mit csináljanak Máriával? Mondjon valamit. Nem tudom, fiam, mit csinálhatnál? – azt válaszolta.

Mitől legyen egy fiú határozott és megingathatatlan, ha még ilyen esetben se kap tanácsot? És az anya? Ő mitől lett volna határozottabb? Nyolc gyereket szült: tapasztalatot szerezhetett ezernyit, de csak olyat, ami megmaradásra alkalmas. Olyat, ami rendkívüli esetekben is hasznosítható – burokátszakításra és faldöntésre, már nemigen.

A szegények tanácsa egyébként is legtöbbször szorongásra épül. Vagyis védekezésre. Hány eset az én életemből is! Szüleim mindig csak óvtak, ahelyett, hogy biztattak és előrelöktek volna. Szerettem valakit? Szóba se mertem hozni. Huszonkét éves koromban féltékeny voltam valakire. Említettem volna anyámnak? Pőrére vetkőzésemtől megretten, elfordul. Az Othellót látva értettem csak meg nyavalyám eredetét. Az első megrendítő tanácsot tehát Shakespeare-től kaptam. A rá következőt talán Széchenyitől, Adytól, Dosztojevszkijtől, a népballadáktól.

A műveltség csúcsán már nincs morál? A csúcs alatt nincs igazi szabadság!

Még az őrsparancsnok-helyettes is értetlenül nézett rám: Magos Mihállyal beszélni? Olyasmi ez, mintha veszett kutyával akarna szót érteni. Megmarja az embert.

Kíváncsi lettem a szörnyetegre. Micsoda idejétmúlt paraszti alak! A húszas-harmincas évek ismert irodalmi hőse, ki nem retten vissza sem anyagyilkosságtól sem a gyereke megmérgezésétől – ha vagyoni állapota így kívánja. Móricz? Kodolányi? Minél többet hallottam Magos Mihályról, annál inkább a shakespeare-i rémtevők arcéle meredt rám. Volt bennem ettől valamiféle földöntúli kielégülés, szellemi szadizmus: lám, nemcsak királyok, de parasztok is lehetnek shakespeare-iek.

Óvatosan közeledtem hozzá. Előbb a faluban levő házához mentem el, abban reménykedve, ha otthon találom, csak nem kerget ki olyan könnyen, mintha a tanyájára mennék.

A lánya, Zsófia volt csak odahaza. A fehérre meszelt, oszlopos ház tornácán ült, alkonyati világításban. Zöld diót kupált; nikotinbarna volt a keze – félénken nyújtotta felém. Úristen, hány éves lehet! Nem igaz, hogy csak egy esztendővel idősebb halott húgánál. Arca és fogatlan felső ínye után ítélve, a gyászruha sötét börtönébe zárva, negyvenévesnek láttam. Megviselték az események? Vártam, hogy zord lesz és elutasító. Szelíden válaszolgatott. Elképzeltem, agyag-arcának riadalmát, mikor a temetés utáni piaci napon elibe hömpölyögtek a cigányok és elkergették. „Ő hasonlít egyedül az apjára.” Hol rejtőzhet benne apja szörnyeteg természete? „Őt szerették legjobban a szülei.” Hízelkedő? Alkalmazkodó lehet? Megnyugtattam, hogy se rendőr nem vagyok, se nyomozó, csak szeretném tudni, miért halt meg a húga – de ha úgy gondolja, hogy semmi közöm hozzá, ne válaszoljon.

– Belelökte az a Juhász-fattyú, azért halt meg – mondja megföllebbezhetetlenül –, ő a gyilkos. Hol volt abban a félórában? Máig se tudja igazolni. Azt vallotta, hogy a buszmegállónál. Mária sírva búcsúzott el tőle: Lacikám, nem látjuk egymást, és hát emiatt rosszat érzett, kereste… Ki hiszi el? Mert beszélhet a boncolóorvos akármit, a száján ott volt a kendő. Mi másért? Megfojtotta vele. Csak hát ezt nem akarják napvilágra hozni, mert apám nem csoporttag és így a mi igazságunk semmi. Meg aztán az a Juhász-banda együtt bratyizik a rendőrökkel. Egy-két pohár sör, és minden el van intézve. Istenemre, élhetne Marika, ha nem keveredik azzal a senkiházival. Már csak így mondom, mert aznap este is, mikor délelőtt elcsalta Máriát biciklivel farsangolni, idejött, hogy ő beszélni akar a húgommal, mert valaki mondta neki, hogy sírni látták. Be volt zárva a kapu, hát nem bemászott? Még a kapukulcsot is zsebre rakta. Húgom éppen nem volt itthon, sem az uram. Mert ha az itthon lett volna! Takarodj innen, te piszok, semmi közöd Máriához! Karót kaptam föl, ezzel szúrom ki a szemedet… De hallaná csak, miket beszél rólunk a falu, hogy miattunk ugrott a csatornába! Igaz, csetepatéztunk rá, mi az egeknek kell azzal a fajankóval dörgölőzni. Kikapott a biciklikirándulás miatt is. De nem volt igazunk? Hogyan mehet el egy lány egész napra olyan valakivel, akit nem is szeret. Mert ha Eszter vére lett volna benne! De nekem többször is mondta, nem szereti a Juhász gyereket. Mért tagadta le, ha szerette?

Nyílik a tornácajtó. Zsófi férje, Barát József érkezik haza. Jóképű, szemrevaló férfi. Bársony kabátján sötét gyászszalag, tágra nyílt tekintetében valami ideges készenlét. Neki, az egykori napszámos fiának kellett volna leginkább megérteni Juhász Lacit. A tragédia előtt azonban nemigen törődött az üggyel, legföljebb Zsófi és Mária zsörtölődései miatt bosszankodott. Utólag pedig már nem védheti a fiút. Ha védené, magát veszítené el. A falusi ház vezetését Zsófira és őrá bízta Magos Mihály. Ez a legteljesebb bizalom jele volt. Neki tehát zokszava se lehet az apósa ellen. Egyébként is mindenki félreismeri az apósát, főleg a temetés óta.

Fojtott kocsinyikorgás szivárog ide a sötétbe borult utca elejéről. Rögtön utána éktelen kiabálás.

– Ezek már ledöglöttek, vagy mi az isten! Kaput ki nyit? Zsófi! Halljátok-e?

– Apád – pattant föl Barát Jóska –, mégiscsak behozzák a szárízéket.

Rohan kaput nyitni.

Előszörre egy vékony, derekát fájdító alak jön be: Magos Mihály.

– Jó estét! – köszön. – Ki van itt?

– Jó estét! – köszönök vissza ügyetlenül.

– Villanyt, Zsófi!

– Lassan, István, lassan – kiált föl a szárízékkel megrakott kocsi tetejére. Ügyet se vet rám. Kezét fölemelve a kocsit irányítgatja hátrafelé az udvarban. – Vigyázz, le ne súrold a tetőt, amott meg a szilvafákat!

Érzékeny és fogékony vagyok mindenféle formára. Egy kő rejtélyes alakjára ugyanúgy, mint egy versére, vagy egy gondolatéra. A szétsugárzó villanyfényben elámulok. Remekművet látok. Az öt méter magasra fölrakott, csontig lefosztott szárízék olyan mértani alakzatot mutat, amilyet én még parasztkocsin nem láttam. Akár egy megnyírt versailles-i sövény, olyan szabályos a rakomány. Sehol egy kilógó, árván vergődő csutkaszár, sehol egy elmozdult kéve. Így dolgozni csak egy rögeszmés agy képes. József Attila tudathasadására gondolok: kikezdhetetlen szerkezetű verseire, elmozdíthatatlan és fölcserélhetetlen képeire, jelzőire, melyek világátvédő bástyatéglák voltak, s maradtak mind a mai napig.

– Magos Mihály vagyok – lép föl nehézkesen a tornácra. – Fájnak a csontjaim, hogy a nyavalya jöjjön rájuk. Mi járatban, elvtárs?

Eldadogom.

– Kerüljünk beljebb. Mondja, elvtárs, maga nem félt, hogy megeszem, mert ha nem tudná, én vadállat vagyok.

Dávid is bement az oroszlánbarlangba.

– Az a bibliában volt…

Magas, cigányos arcú férfi lép be a konyhába. Kun István, a fuvaros; egyedüli jóembere.

– Hát bizony, rettenet, amit átéltünk, István a megmondhatója. Volt lányom, nincs lányom. Most már kettő is odavan. Egyik szajhálkodik, a másik a temetőben… Akad egy kis büdös szederpálinkám, ha nem utálja… Jóska fiam, ugorj érte! Maga okos ember, segíthetne nekem. Jön egy senkiházi és elsodorja a lányomat. Mert ha nem ő, hogyan máshogy? Tudja meddig ér az a csatorna? Eddig-e! Nyakig. Abba csak úgy lehet megfulladni, ha belemegy az ember, leguggol, így ni! A víz meg összecsap a feje fölött. Ebbe csak úgy nyugodjak bele? Ő volt, én tudom… Ha akart valamit, mért nem keresett meg? Mért nem mutatta meg azt a gyönyörű pofáját az én mocskos pofámnak. Itt van a vőm, kijött hozzám: Mihály bátyám, ilyen és ilyen szándékkal vagyok a lányával. Jól van fiam, megbecsültél, intézzétek el Zsófival, amit akartok. Így volt, József? Aztán mikor eljött az aratás, megkérdeztem, tudsz-e kaszálni? Tudok. Na, mutasd! Tudott, de nem úgy, ahogy én szeretem. Elvettem tőle a kaszát, na, ide figyelj… Örök életemben a rendet szerettem… Hallgasson ide, elvtárs! Olyat is mondok magának, amivel nemigen dicsekszik az ember. Itt, ebben a házban élt az anyám. Még mikor Zsófi lányom és a vőm nem kelt egybe, ő vezette a háztartást. Ide takarítottam én neki mindent, lisztet, zsírt, cukrot. Hanem egyszer azt vettem észre, hogy itt is csurog, ott is csurog valami. Hol az egyik lánynak, hol a másiknak dugdos valamit. Hogy mindegyik a kedvibe járjon. Odaálltam akkor az anyám elé és fölpofoztam. Jól érti! A saját anyámat. Tudja meg haláláig, én nem azért húzom-vonom magamat éj-nap, hogy amit szerzek, bárki elherdálja. Esztert is, a nagyobbik lányt, akiről ne halljak, ő kapatta el. Csip-csup, ez, az…, hogy lehet így valamit megbecsülni? Végül lop az ember… Máriával is ezt csinálta. Csoda, ha ő is szökött a kezünk közül? Mindig mást, ami van, de ami van, azt nem becsülni? Hát ettől én megfeszülök.

Másnap kimentem hozzá a tanyára. Nem volt nehéz odatalálni. Oda forduljon be – igazítottak útba többen is, amelyik tanya a legtömöttebb. Az Magos Mihályé.

Meghatódva fogadott; szinte elérzékenyülve, hogy megtartottam a szavamat.

– Azt hittem, már nem is jön az elvtárs. Megraktuk Istvánnal a kocsit ízékkel, épp indulóban voltunk, de maradunk. Elvégre magunknak még mi parancsolunk.

– Hozz egy széket, Eszter! – kiáltott be a feleségének.

Apró, fürge mozgású asszony lépett ki az istállóajtón. Sötét ruhában volt, gyászkendőben és mezítláb. Még így is fiatalabbnak látszott, mint Zsófi lányuk.

– Öt év óta az elvtárs az első lélek ezen a tanyán – mondta apró szemeit rám emelve Magos Mihály. – A szervezők jártak utoljára a nyakunkon. Végül az asszony nevén rájuk írattam mindent! Csak ez a nyolcszáz négyszögöl maradt, amit itt lát. Körülszántottam – belül az enyém, kívül a tietek, de ha valaki átlépi azt a fekete csíkot, a kutya nyalja föl a vérét… Azt jósolgatta mindenki, beledöglök: oda a földem, oda az életem. Nem dicsekszem, de nézzen körül az elvtárs. Almolni még ma is az ötvenkilences szalmából almolok. A csatorna partját meg végig én kaszálom. Szénám? Van kazalban négy esztendőre való. Olyan üde, ha föntről fúj a szél, még a konyhába is becsap az illata. A derekam hétszentségit, nem is sajnálom érte a fáradságot. Amott meg azok a tőzeg-máglyák! Nincs föld, állatom meg van bőven, a ganyét nem mosathatom szét az őszi esővel… Így aztán azt ugatják, hogy zsugori vagyok. Hogy még a lányomat sem a magam pénzén dugtam földbe. Volt a takarékban háromezernyolcszáz forintja, mit csináltam volna vele? Ha nem kellett életedben, legyen a tied halálodban… Na, és ha az vagyok, ha zsugori? Mert igenis az vagyok! Lehetett itt másként élni? Az időjárás, az még csak-csak. De a világ! Előbb a háború, a Jurcsek-rendszer, az kezdte. Attól fogva aztán csak vittek, nyakra-főre. A demokrácia, a baráti segítség, a téesz, a tagosítás, a szűzanyám kínja. Aki itt nem volt megélhetős, csontra száradt a bőre. De tudom, attól sárgul itt mindenki, hogy Magos Mihálynak akkor is volt, meg most is van. Hozom-viszem a csutkaszárat? A téesz-tagok meg tudnának ölni. De elvtárs, maga ítéljen! Tavaly még decemberben sem törték le a kukoricát. Beüzentem a Kossuth elnökének, hogy nem nézhetem, adják oda, letöröm bérbe. Százhatvannégy zsákkal jutott nekem tisztán. A többi az övék. De ha még látott olyan vadmarhát, mint én! Egyszál magamban az egész határban, mint a tolvaj. Az égen varjú meg varjú. Csupa lucsok a ruhám. Lucsok? A feleségem a megmondhatója, mire hazaértem, jéghártya volt mindenütt rajtam. Máskor meg dér. Ezt nem irigyelte senki!

Az istállóból néhány kései csibe szaladt ki. Nyújtott nyakkal a levegőben vadászgatnak. Odamennek Magos Mihály elé s a nadrág szárán sétáló legyek után kapkodnak.

– Nesztek, egyetek – kap el nekik hamarjában két legyet, és a markában szétmorzsolja őket. Aztán föláll.

– De különben, ha nem röst, álljon föl az elvtárs. Ott a kútágassal egyirányban, odalátni… ott azt a zöld táblát nézze. Gyere, István, te is – szól oda a nálánál három fejjel magasabb, szép arcú fuvarosnak –, te mondd meg, mi az?

– Ősziárpa tarló.

Felesége is föláll az istállóküszöbről és utánunk jön.

– Hány mázsa ment pocsékba szerintetek?

– A harminc holdon… legkevesebb negyven mázsa – ráncolja össze homlokát Kun István –, hiszen sűrűbb a csírája, mint volt a vetése.

Magos Mihály rám néz, de nem szól semmit. Visszabiceg, fájós derekát tapogatva, a helyére. Most veszem észre, hogy feje fölött az eresz csupaszon hagyott gerendavégein két birkabőr szárad. Rajtuk van még a vér nyoma. Mint régi harcokban meghurcolt zászlókon. Nyers, barbár tárgyak az ereszdeszkán: bárd, kaszakés, fenőkő, zsíros borjúkötél, kampószög.

– Mert szarok is ám az olyan világra, amelyik nem jobb az enyémnél – szólalt meg újra. – Tiszta micsurinkodás az egész. Utálom, aki olyan, mint én, de még jobban utálom, aki nem olyan. Harmincöt éve vagyok a magam gazdája, de az én földjeim olyan tiszták voltak, hogy az atyaúristen is megehette volna róluk a vacsoráját. Amíg nem jön el az a világ, amelyik ilyen lesz, addig papolhatnak. Mert amíg nekem is igazam van, nem lehet másnak is igaza.

Az utolsó mohikánok fejezhetik be így a vallomásaikat; a legútszélibb titkok gazdái, kik tudják, hogy csak szenvedve lehet megszületni és meghalni is, akik odaadják magukat a tegnapi igazságnak, hogy legyen méltó ellenfele a holnapinak. Ül egy csupa-ideg, csupa-láng paraszt a tanyaudvaron, gyászruhás és mezítlábas felesége mellett az istállóajtóban, és úgy buknak ki belőle a mondatok, mint Szophoklész vak királyából.

Szorongva nézek rá: őrült.

Aztán pedig kutatva: hogyan nem vették benne észre az embert, a szakma áldozatát, kiben mint epilektikusban az izmok, életformájának minden tulajdonsága összerándult: konoksága, félelme, leköpöttsége, tapasztalata, szerzési vágya, megőrző ösztöne. Szophoklészi hőst említettem? Említhettem volna egy racionalista filozófust is. Mert ahogy az nem hajlandó tudomásul venni az észentúli dolgokat, a kapcsolódások zárt Szaturnusz-gyűrűjén kívül pörgő világokat, Magos Mihály ugyanúgy nem volt hajlandó észrevenni más törvényeket a sajátján kívül. Odaállt az anyja elé és megpofozta, mert vétett a törvények ellen. Meghalt a lánya? Nem volt képes megnyílni a tragédiának. Egyszerűen nem értette, mi történt. A természetellenes halál kívül esett fogékonyságán – kalandnak, árulásnak, földöntúli csalásnak tűnt. Mert ha nem lett volna meg a lányának mindene! De megvolt. Bútora, ruhája, lakása. Az iránt már érzéketlen volt, hogy másra is szüksége lett volna. Mikor a biciklikirándulás után összevesztek, s Mária sírva fogadkozott, hogy elmegy, odaállt fejszével az ajtóba: „Te elmehetsz, de a bútoraidat csak darabokban viheted el.” Mi jelent meg ismét a szeme előtt? A pocsékolás víziója! Ő nem azért dolgozott és nem azért nevelte föl a lányát, hogy amit szerzett, érdemtelen ember vigye el. Mi másról tanúskodik a halottasházi jelenet is, a locsolókannával és a cirokseprűvel, mint hogy ami érthetetlen volt számára, azt csak érthetetlenül tudta folytatni? Még hogy őmiatta halt meg a lánya? Az egész falu ezt hiszi. Volna kissé lustább, tehetetlenebb, hozzájuk hasonló – egész biztosan sajnálnák. De így? Irigylik és örülnének, ha belepusztulna a lánya halálába. Hát nem, azért sem! „Ha olyan édes nektek a gonoszság – üvöltözte öklét rázva a falu felé –, tudjátok meg, akkor se láttok kinyúlva. Tiszta a lelkiismeretem.”

Olyannyira tisztának érezte, hogy temetés után harminc éjszaka szemhunyásnyit sem aludt. Nem bírt megfordulni benne a természet. Bőrére és húsára tapadt a csontja, napközben mégis úgy dolgozott, mint máskor.

Úgy?

Megfogadta feleségének, ezután ötször annyit dolgozik. Azért is megmutatja, hogy őt nem húzhatja sírba semmiféle nyomorúság, csak akkor húzhatná, ha nem volna igaza.

Ki hallott már így megbosszulni halottat?

Egy ember ül előttem a nyár végi napsütésben, kinek nem volt más fegyvere, mint a munka, hát ezt fordítja most a világ ellen és maga ellen. Egy paraszt, kinek az volt a legteljesebb szabadsága, ami a legteljesebb kényszerűsége: hogy fölvegye a legárvább szalmaszálat is, és úgy rakja meg a szekeret, hogy már-már egy őrült aggályoskodására gyanakodhatna az ember; hogy meg kellett utálnia azt, aki pazarol, lett légyen a saját anyja vagy a kukoricát veszendőbe hagyó téesz. Egy paraszt, kiben úgy megkövült minden eddigi érték, hogy ettől se előre, se hátra nem tudott már mozdulni.

Ha elég erős lett volna ennek a mostani világnak az oldata, szétroncsolja benne ezt a megkövesedést. De Magos Mihály mind a mai napig talált magának önigazolást. Mindenekelőtt azt, hogy több jövedelemhez jutott a saját munkája révén, mint a téesz-tagok, és hogy a maga gazdájaként úgy végzi a munkáját, ahogy a szövetkezetben nem végezhetné, mert ott vagy törtetőnek kiáltanák ki, vagy csak félvállról dolgozhatna, természete ellenére.

Egyéni igazsága így kétségbevonhatatlannak látszik.

De mi történik, ha ez a világ mégiscsak magához szippantja. Ha egyik téesz-elnök mégiscsak azt mondja, hogy én nem félek az efféle vadparaszttól, majd betörik? Vagy áldozattá vált volna, vagy kiválasztottá. A sors elsősorban őt tette volna próbára.

Így azonban a családját tette: jóvátehetetlenül Máriát. Mert Máriának nem jelent se büszkeséget, se önigazolást, hogy az apja hajlíthatatlan konok ember, rendszerető, munka-megszállott. Neki ez inkább cipelhetetlen teher volt. Ha belépnek a szövetkezetbe, hasonlóvá válnak mindenkihez, aki belépett. Kívül maradva viszont különbözniük kellett. Ettől épp az fokozódott, aminek halványulnia kellett volna.

„Vigyázz, ne pártolj a bűnhöz, noha azt a nyomorúságnál is jobban szereted” – idézte Magos Mihály valami régi, bibliás emlék visszhangjaként. Megborzongtam attól, amit a továbbiakban megértettem.

– Ötvenkilencben mondta, kalapját letéve maga mellé a földre –, mikor a téesszel nyomorgattak, azt kérdezte tőlem egy elvtárs: láttam-e a világból valamit? Ránéztem és azt gondoltam, mi köze hozzá? Láttam. Jószágot, földet, felhőszakadást, aszályt, jégverést, lakodalmakat, embert… meg rongyembereket. Mást nem? Sajnos nem! Vasárnapom is utoljára legénykoromban volt, meg a múltkor, mikor a hadkötelezettségtől fölmentettek és mindenkinek el kellett menni ünnepelni, ha téesz-tag volt, ha asztalos, ha bármi. Ma egy héten többször is vasárnapolnak. Azt hiszi, irigylem? Semmit se irigylek, mert kapaszkodjék meg –, mondtam az elvtársnak, ha tehetném, világcsavargó volnék a legszívesebben. De ha az utolsó parasztnak kell lennem, hát az leszek. A háborúban is van, aki utoljára hal meg. Mért ne legyen a parasztok közt is… Én semmi mást nem akartam, csak rendet. A lányomnak is rendes életet kívántam. A legjobbat. Nem tagadom, megtiltottam neki: te többet nem mész a csatornához, hogy azzal a mittudomén milyen Juhász gyerekkel koszosodj. Se részeges, se sunyi nem kell az én családomba. Nem, nem csak ezt mondtam. Azt is, ha megmutatná a gyönyörű pofáját az én mocskos pofámnak, még talán beszélhetnénk is. De nem mutatta meg. S a lányom meg már odavan. Engem pedig el akar temetni a falu… Na, most aztán tegyen igazságot…

Két fekete galamb száll le az udvarra. Az akácfához kötött gubancos szőrű kutya fölugrik, ugorna rájuk. A lánc visszahőkölteti. Két lábra állva táncol és ugat őrjöngve. Magos Mihály fölpattan a helyéről:

– Elhallgass, te dög, nem láttál még galambot? Oldalba váglak a lapáttal, hogy kibukod a véred.

1964