EZT a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról s ugyanakkor kudarcaimról is számos befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik.

Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben részesítenének, e kétszázegynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül odaadnám.

A költészethez nem azért vonzódom, mert Magyarországon „előkelőbb” dolog költőnek lenni, mint prózaírónak, hanem azért, mert szerintem a költészet közmondásokban, tehát kíméletlenebbül mutatja meg, mit kell megteremteni, megőrizni a világban, és mit kell ronccsá zúzni. A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendterermtés eszköze. Kivet magából minden magyarázkodást, meggondalandó indokot, esetleges és mellékes körülményt. Gyorsan megnöveli az embert, és gyorsan agyon is tudja sújtani; reményt és reménytelenséget úgy vonultat föl, mint harcba induló hadseregek a tűzérséget; személyes kiállást és bátorságot kíván ebben a kissé elszemélytelenedő világban, sőt személyes sorsot is! A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy sóvárgását.

Nemrég még hittem, hogy a költészet társadalmi feladataiból a mi időnkben sok áthárul a kutatókra, politikusokra, szakemberekre. Ma már nem hiszem. A költészet mércéjére ma ugyanúgy szükség van, mint bármikor. A líra a társadalom kísérletező kamrája. A költő, a legigazibb űrpilóta, versben próbálja ki, mit bírhat el az ember magányában, szerelmében, kötöttségében, súlytalan lebegésében, vagy milyen mozdulatokra, új ösztönökre kell figyelnie, hogy új égtájakat hódíthasson.

A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Ez ideig sajnos nekem sem sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső eredmény helyett egyelőre „prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam föl, történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.

E könyvben megjelent öt tanulmány a falun zajlódó történelmi változásokról szól, de az olvasónak éreznie kell, hogy többről is, másról is – egy fiatalember közérzetéről.

Abban, hogy ez a közérzet átfogóbb, megrendítőbb és igazabb legyen, nem akadályozott meg más, csak ami minden munkát megnehezít. Ahogy a föld alsóbb rétegeit fokozatosan lefelé haladva lehet megismerni, az igazság mélyebb rétegeibe is csak így, fokozatosan tud lejjebb hatolni az ember. Biztos vagyok benne, hogy a következő vállalkozásomkor ezzel az itt kilapátolt földmennyiséggel már nem kell megbirkóznom.

Más miatt, mint hogy verseket szerettem volna írni e könyv helyett – nem mentegetődzöm. Még tévedéseim miatt sem. Azokat ugyanúgy közügynek tekintem, mint a könyv hasznosítható eredményeit, mert azáltal, hogy nyilvánossággá kerülnek, munkára és ítélkezésre ösztönözhetik azokat, akik jobban ismerik a tényeket és a feladatokat, mint amennyire én ismerhettem.

Befejezésül még csak azt, hogy a tanulmányok megnevezett vagy fölismerhető közösségek életéről szólnak. A bennük szereplő nevek, még lerövidített formájukban is, álnevek. Hitelességüknél fontosabb volt számomra a gondolatok, szándékok és a cselekedetek hitele. E könyvvel különben sem haragosokat akartam gyűjteni, hanem érveket, hogy az adott világban minél jobban tudjunk tájékozódni.

 

Cs. S.