Tudósítás a toronyból

A HARANGOZÓ ott könyököl a toronyablakban. Lentről, a földről nézve, akkora feje van, mint egy hároméves gyermeknek. Mosolygok a kiszolgáltatottságán, mert most fedezem csak föl, hogy a magasság tündérei épp attól a tekintélytől fosztják meg, ami helyzeti előnyéből következnék, és hivatásával is együtt járna. Még szerencse, hogy Antal bácsi vajmi keveset ad az ilyesmire. Az azonban már figyelemre méltó veszteség, hogy innen a földről egyáltalán nem látszik a szépen ápolt, vörhenyesszínű bajusza.

– Hiába, aki a felhőkben jár, maga is elveszít valamit – szoktam heccelni időnkint, ha találkoztunk.

– Vagy az emberek veszítenek vele – vágta ki magát fölényesen egy alkalommal.

– Ami a bajuszt illeti, nem is vitás – adtam meg illendően a hódolatot.

Szívesen belerángatnám az öreget most is hasonló szóváltásba, mert alkalmas alany az ilyesmire, de nagyon magasan van, és még eddig nem is vett észre. Búcsú lesz holnap V.-n, s a búcsúsok már nagyban készülődnek. Őket figyeli elmerülten. Amint látom, éppen a Vak Fiút nézi, aki ötvenhatban gránátszilánkoktól megsebesülve vesztette el a szemevilágát, s ennek ellenére, most behorpadt szemgödrökkel, nyolc méter magasságban is oly magabiztosan egyensúlyoz, hajlong, szereli össze a lánchintát, mintha foglalkozása mellett még kötéltáncos is volna.

Évek óta ismerem Antal bácsit, s tudom, hogy egy ilyen lélegzetelállító mutatványt többre becsül, mint tíz prédikációt. Emlékszem, tavaly is, így búcsú előtti napon, külön fölment a toronyba, hogy fölülről nézhesse végig a Vak Fiú bravúrjait.

Ebben a pillanatban azonban engem is észrevesz. Láthatóan megörül, s köszönés helyett int, hogy menjek föl. Ügyetlenül, mint zavarba esett némák, próbálok visszaintegetni. Kezem mondandója valami olyasfélét fejez ki, hogy furcsa lenne, ha én most a falubeliek szeme láttára fölmennék, hiszen ez valamiféle előjogot jelentene. De úgy látszik, nem fogadja el magyarázatomat, mert egy értelmes karmozdulattal közli velem, hogy elém jön.

A nyikorgó, meredek falépcsőkön villan eszembe, hogy már máskor is hívott. Föntről akarta megmutatni a falut, mert ahogy többször is mondogatta: toronymagasból egészen más, mintha az utcáit járja az ember. Az udvarok, a szérűk, a zöldbe borult kertek oly titkot is rejtegetnek, amit senki más nem ismerhet, csak ő, meg talán a katolikusok harangozója, de „magunk között szólva, annak gyönge a szeme”.

Sötét és huzatos a toronybelső. Ridegségét csupán a szekrény nagyságú óraszerkezet nyögése teszi emberivé. Minden más óra ketyeg, kivéve ezt. Igaz, helyette viszon úgy tiktakkol a szívem, hogy majd kiugrik a helyéből. Szuszogtató dolog a toronymászás, különösen, ha valaki nem szokta meg. De megéri a fáradságot.

– Na, mit szól a kilátáshoz? – kérdi, mikor odaállok az ablakhoz.

– Remek!

– Ez a mozim – mondja némi öngúnnyal.

– S az igazi?

– Oda nem járok. Az a fiataloknak való, meg aztán ott fizetni kell, itt meg nekem fizetnek. Nem jobb így?

– De egyhangúbb is.

– Gyakran azon kapom magamat, hogy kész nyomozó vagyok. Ki-kinéz az ember, és azt is meglátja, amit nem akar. Hallgasson meg egy esetet… Látom a múltkoriban, hogy az egyik vezető emberünk sokat jár a kertek alatt. Mit kereshet ez ott? Főleg az birizgált, hogy alkalmankint tolt is valamit a tragacson. Néhány nap múlva rájöttem, hogy a volt segédjegyzővel lehet valami üzleti ügye. Mit gondol, mi? Két disznót hizlaltat vele! Ilyet se hallottam még: jegyző úr a moslékkal. No de nem is ez az érdekes ebben, hanem az, hogy mért nem otthon hizlaltat a feleségével, mikor volna rá helye is, módja is. Susmusol?… Én már javában el is felejtettem a dolgot, mikor kibújt a szög a zsákból. Ez az illető tanácstitkárkodott valahol Zalában. Azt híresztelik róla, hogy nagyon rámenős volt. Mondhatom, itt most csöndesen viselkedik… Szóval elkerült onnan Veszprém megyébe, Veszprémből meg ötvenhétben hozzánk. De mit ad Isten! A körzeti orvosunk pont oda való parasztembernek a fia, ahol ez az elvtárs titkároskodott. Gondolom, tőle tudhatták meg az otthoniak, hogy itt él nálunk. Képzelje, nemsokára megjelent nála egy odavalósi ember a barátjával, és azt beszélik, hogy megfenyegette. Kártérítést követelt, mert ötvenkettőben elvitetett tőle két disznót, törvénytelenül, a leadáson túl. Sőt, még meg is bírságoltatta, mert állítólag nem odahaza, az ólban, hanem valamilyen veremben rejtegette őket. A pénzből, mármint a hízók árából, a feleségét akarta megoperáltatni… Na mit szól, tíz esztendő után szép kis história, nem? De azt hiszem, komolyabb alapja is lehetett ennek a cifra ügynek.

Mosolygok magamban az öreg szenvedélyes kíváncsiságán, utána pedig arra gondolok, ha képekből kellene összeállítani a falu életében lezajlott változásokat, nyugodtan támaszkodhatnánk szemére és emlékeire. Nyugodtan, mert a torony ablaka előtt úgy folytak el az események, akár a filmfelvevő lencséje előtt. Temetések és lakodalmak színjátéka, hajnali ébredések, a kicsapódó istállóajtók nyers párájában megjelenő szolgalegények és álmos állatok. Látni lehetett a szomszédok förtelmeskedéseit, meg-megújuló határpörét. Hadonászó kezük hánykolódása föntről valóban oly nevetségesnek látszott, akár egy némafilmen.

– Látja azt a házat, ahol a céllövöldések verik a sátrakat? – kérdi lefelé mutatva.

– Amelyiknek az udvarán motor van?

– Lakott ott egy nagygazda. S. János. Persze, maga nem ismerhette. Ha hiszi, ha nem, ustorral szokta időnkint betakargatni a feleségét. Ügyetlenül csinált valamit az asszony? Hát csak pattan a sudár! Ezt persze nem láthatta mindenki, mert a vaskapun nem lehetett bekukucskálni, de én egy kicsit magasabban voltam. Bolond ember volt, annyi bizonyos. Ha nem tetszett neki valami, órákig csikorgatta a fogát. A halála előtti napokban pedig mindenkit elüldözött maga mellől.

– Mikor halt meg?

– Két hete.

– S mért zavart el mindenkit? Megháborodott?

– Nem tudta elviselni, hogy lássák…

– Hogy lássák?

– Igen, azt, hogy haldoklik. Én innen föntről láttam. Akkor is, mikor már alig tudott mozogni, ki-kijött az udvarra. Egyik nap is megy hátrafelé a szűrűbe. Megy? Csoszog, centiről centire, és egyszer csak megáll ott, ahol most az a köcsögfa van. És elkezdi rázni az öklét az ég felé: Ide nézz, isten, mi lett belőlem!

A tekintetünkbe fogott ház udvarát beragyogja az augusztus végi nap. De hiába, mert az a ragyogás és a megcsillanó motorkerékpár ellenére is elhagyatott. A halottra való emlékezés teheti sivárrá?

Nézem tovább a házat. Kis ajtaján épp az egyik búcsús fiú fordul be, vödörrel a kezében. Valószínű, hogy vízért megy. Unottan lépked hátrafelé a szűrűbe. Nézelődik. Mit láthat? Semmit! Az istállóajtó tárva-nyitva; tyúkok sétálnak ki-be. Föntről nem látni, de elképzelem, a fészerben nyilván egymás hegyén-hátán ott porosodnak a régi világ eszközei, kellékei. Faeke, tüskeboronák, vendégoldalak s kerekek. Kerekek, melyek oly lassan és nyögve vitték előre a paraszti világot, hogy már ötven éve félre kellett volna őket hányni az útból. Kerekek, melyek azonban alkonyat felé különös kalandba keveredve oly titokzatos árnyakat vetítettek dűlőutak és árokpartok oldalára, hogy azóta is ugyanúgy hiszem, mint akkor gyermekkoromban hittem, hogy a tárgyaknak is van lelkük. Nem a mesét idézték föl, nem a világgáfutás örömét, hanem a világ sejtelmeit. Zöld kukoricatáblákon villództak, s agyagdombok falára vetülve forogtak, akár az álombeli vízimalmok kerekei. Akaratlanul is egy Jeszenyin-versre gondolok. A réti Oroszországtól búcsúzik benne a költő: a faekék, a kenetlen kordék hazájától, az ezüstös bú Oroszországától. Megeshet, írja, hogy nem értem meg az új élet szavát, de ha fölhangzana újra a jajgató kerekek „gyászéneke”, két kezemmel fognám be a fülemet.

A verset én még értem. A kerekek történelme, szimbolikussá növekedve, az én életembe még folyton belenyikordul. De azt hiszem, a halott S. János huszonkét éves unokája, aki most lép ki a konyhaajtón, s motorjával kezd babrálni, már csak nagyon halványan érti. Traktorista. Most ébredhetett föl, mert Antal bácsi úgy tudja, hogy egész nap és egész éjjel szántott.

A búcsús fia közben megmerítette vödrét. Jön visszafelé. A mögötte maradó szűrű, távozásától, még inkább kiüresedik. A nagy területen, hol asztagok és kazlak púposodtak azelőtt, most egy petrencényi szalmakupac szürkéll. Megkérdem Antal bácsitól, nem idegenek neki így az udvarok?

– Nemcsak ez ilyen, nézzen el másfelé is. Az udvaroknak külön történetük van – mondja, és a toronyablakba könyököl. – A háború előtt ezek a nagygazda porták is zsúfoltak voltak, elevenek. Teli voltak kazlakkal, baromfival. Libák? Csak úgy fehéredtek etetéskor, akárcsak nagymosáskor az a rengeteg alsószoknya, mert akkor még dudossan jártak errefelé az asszonyok, hiszen emlékszik rá. Gyolcsingek, gyolcsgatyák! A háború után ezek az udvarok lassan elszíntelenedtek, megkoptak. Zajtalanabbak lettek a reggeli itatások meg a csordakiverések. Higgye el, még évek után is, magamfelejtve, hajnali harangszókor lenéztem a nagyházas K.-ék udvarába, mikor lép ki a szolgalegény. Vártam. Persze nem lépett ki. Se ott, se másutt… Az ébredésről jut eszembe, épp a múltkoriban gondoltam rá, hogy mióta téesz van a faluban, körülbelül egy-másfél órányival eltolódott a fölkelés ideje. Általában fél hatkor kelnek, kivéve az állatgondozókat, mert azok már fél négy tájt az istállók felé ballagnak. És tudja, még kit? A maga sógorát! Mikor meghúzom a hajnali harangot, Ferenc akkor szokott kifordulni a kisutcáról, kerékpárral, micisapkásan. Megy ki a Dózsa-tanyára, megnézni, hogy minden rendben van-e az állatok körül, később meg elirányítani a kocsisokat. Ha másról nem, hát a biciklijéről mindenkor megismerném. A kormányán állandóan ott van a viharkabátja. Oda van madzagolva. Megfigyeltem, hogy egyszer se hiányzott.

– Búcsú után vele megyek pár napig.

– A csicskása lesz?

– Ha kölcsönadja a bajuszát, Antal bácsi, annak is beillek.

– Egy munkaegységért szívesen kölcsönadom. Manapság úgyse megy valami nagyon jól a harangozóknak, elkéne egykis ráadás… Remélem, tudja, hogy különös ember ám a maga sógora! Félig ilyen, félig olyan.

– Hogy értsem ezt?

– Most Szent Istvánkor, vagyishogy kenyér ünnepén, jól mulattam rajta. Ünnepséget tartottak a kultúrban. A régi parasztok közül persze senki se ment el. Ilyen helyre jobbára csak a majoriak, a régi cselédek járnak. Onnan is inkább a fiatalok, gyereknépség, asszonyféle. A régi parasztok közül egyedül csak ő ment. De hogy! Látszott azon a vézna, de szívós emberen, hogy menne is, meg nem is! Szinte szaladva ment a házak előtt. Előlem persze nem bújhatott el, innen föntről végig lehet látni az utcát. A plébános ment csak olyan ímmel-ámmal, mint Ferenc. Na, gondoltam, nem is olyan könnyű egy brigádvezetőnek. Ha nem megy, a vezetőség nézi rossz szemmel, ha meg elmegy, akkor a fajtájabeliek.

– Három év után is még mindig itt tartanak?

– A dolog, az dolog, az ünnep, az más – mondja kissé rejtélyeskedve az öreg.

Hirtelen megvilágosul, mit jelent ez a mondat. Azt, hogy aki dolgozik, az még nem adta oda magát teljesen. A szövetkezetnek vagy a rendszernek? – kapom föl hirtelen a fejemet. Az futhat, szaladgálhat, akár a sógor, még nincs rajta a megkülönböztető jegy. Csak azon van, aki már az ünnepeket is megüli, aki vasárnapi ruhát ölt, mikor a többiek nem öltenek.

Beszélgetésünket váratlanul motorcsattogás zavarja meg. Lenézünk oldalra. A körhintások próbálják ki a szerkezetet pörgető benzinmotorjukat. Prüsszög, köhög a kisded motor, de megindul. Három-négy lassú kört ír le a hinta, mire a Vak Fiú fölemeli a kezét. Intésére testvére leállítja a motort. Valami baj lehet? A beroskadt szemű hogyan vehetné ezt észre? A világtalanok ismert bizonytalanságával megindul most előre, a leengedett hinták felé. Tartása merevebb, mint mikor a sugárgerendákon lépkedve, fönt illesztette össze az alkatrészeket. Kezét előretartja, mintha az ujjahegyével nézne. Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy mozog közben a kézfeje, akár a halak farok-uszonya vagy egy színpadi zsarnok kézfeje, aki kézmozdulatokkal ítélkezik alattvalóin, jobbra küldve a jókat, balra a méltatlanokat… Végre megvan! Az egyik hintaláncba belebotlik a keze. Fölül, magára csatolja a láncot, és int, hogy most újra indíthat.

A közelben rengeteg gyerek bámészkodik, tipródik, vannak akik kerítések tetején és a fákon csimpaszkodnak. Egész biztos akadt volna néhány vállalkozó, aki kipróbálja. De nem! Úgy látszik, ő maga akarja kipróbálni. A kis pufogó egyre gyorsabban kezdi pörgetni a szerkezetet. Úsznak, kivágódnak s összekoccannak a levegőben szabadon lengő hinták, s köztük ott száll a Vak Fiú, egyedül, az irigykedő gyerekszemek hálóját átszakítva. Süt a nap, gyönyörű, tiszta idő van. Ha látna, most ő is bekukucskálhatna a közeli udvarokba, integethetne annak a lánynak, aki a szemközti udvarban mákot pirgál.

Köröz, suhan a Fiú. Egy pillanatra sötét, balladai madárnak képzelem. Aztán meg arra gondolok, mi lenne vajon, ha kiröpülne, és a földre vagy a háztetőkre zuhanna. Csak a szörnyűséget fokozná, ami megesett vele ötvenhatban? Csak azt fokozná, s fölidézné számomra is, ami velünk történt, mindnyájunkkal? A megbokrosodott Nagy Hinta szédületét? A koponyák belsejében lejátszódó drámát? Érzem, ha tovább nézem, fölkeveredik a gyomrom. Elkapom róla tekintetemet. Antal bácsi észreveszi és megszólal.

– De különben nézze csak, milyen szépen ide látszik az új falurész, ott az erdő mellett. Mutatni akartam már az előbb. Tíz éve még itt ezek a templom körüli házak voltak a legszebbek; ezek az L-alakúak, tágasak, széles udvarral, mindennel. Most? Azok ott! Egészen városiasak. Csakugyan arra valók, hogy lakjanak bennük. A legtöbb már fürdőszobás, ahogy mondják, kád persze még nincs, de nemsokára biztos lesz az is. Nézze csak, alig látszanak ki a gyümölcsfák közül. Teli vannak lugassal. S tudja, még mivel? Csodálkozni fog, ha megmondom. Virággal! Van, ahol már el is sokalltak belűle. Megfájdul az ember feje, ha arra jár. Nem kell félni, hogy lelegeli a tehén. Azt hiszi, tartanak? Istálló egyik udvarban sincs már. Azt mondják, ha szükségük van tejre, hoznak a téeszből. Így persze jóval kevesebb jut a városba. Tehénnel már csak a régi gazdák vesződnek.

A jelek azt mutatják, hogy az egykori nincstelenek, kik kevesebb szállal kötődtek a régi paraszti életformához – épp szegénységük következtében –, most sokkal szabadabbak és mozgékonyabbak. Ők lennének a korszerű parasztság előfutárai? Ők lennének a bozótvágók? Biztatnám is őket boldogan, gyerünk előre minél sebesebben! Hajrá, rúgják csak szét a százszor összedrótozott, szétzüllő ólakat, istállókat, légyhadseregek büdös tanyáját, közben persze azokban a régi parasztokban is tartanám a lelket, akik még az árokparti füvet is lekaszálják azért, hogy tehenet tarthassanak. Ezek az utóbbiak a hagyományőrzők. Megtartó erejükre, azt hiszem, még hosszú-hosszú ideig szükség lesz.

Ebben a pillanatban ütni kezd a toronyóra. Antal bácsi megvárja, míg teljesen elnémul a bongás. Utána fogja csak meg a kötelet.

– Tapassza be a fülét – szól oda.

Szót fogadok neki, betapasztom. Megszólal erre a nagyharang. Olyan fejszaggató lárma támad, olyan harang-szimfónia, hogy hevesebben kezd verni a szívem. Nem tudnék egy értelmes mondatot kinyögni. Ilyen zajban nem lehet gondolkodni. Ilyen zajban csak mosolyogni lehet, és kivörösödni az izgalomtól, mint gyerekkoromban, odahaza a zámolyi toronyban, húsz esztendővel ezelőtt.

Tegnap három óra óta egyfolytában lövöldöznek. De mintha vidám utcai harcok folynának a templom környékén, a puskaropogásba veszettül belekukorékolnak a búcsúi papírtrombiták, jókedvű bádogsípok, de mindennél harsányabban a hajóhinta és a körhinta kísérőzenéjeként süvítő slágerek. Három hatalmas hangszóró önti épp a világhíres csokoládé-dalt. Csokko-csokko-csokkoládé… Ezt egy ennivalóan édes nő ordítja, az előbbit viszont valamilyen rekedt hangú bajadér énekelte. Azt megelőzően pedig egy férfi rajongott angolul, a testi vágy magas, önkívületi hangján. Nem tudom, időnként ő csuklott-e, vagy a lemez volt már túlhajszolt, agyongyötört? Magyarul, elvétve, ha énekelnek. Magunk közt szólva, ez talán még szerencse is. Eszembe jutnak a nagyvárosok Wurlitzerei, a fémpikkelyes, önműködő zenegépek, az ő számaikat hallom viszont. Micsoda buja monte-carlói lárma Dunántúlon! A Világ Szórakoztató Iparának szakemberei kiszemelik ezeket a néger, olasz, amerikai, angol énekeseket, s hanglemezeiket ügyesen, nagy üzleti érzékkel, ugyanúgy szétküldik a szélrózsa minden irányába, mint régebbi időben az Egyház a maga bűnbocsánati céduláit – hadd oldozza fel az emberiséget a dal gyönyöre. Hogy nem mindenütt értik a szöveget? Annyi baj legyen! A slágerek érzelmi mondanivalója közismerten kollektív. S mi fontos, ha nem az érzelem! A traktorral agyonrázott agyvelőnek ugyanolyan jólesik egy kis érzéki sikoly, lihegés, mint mister X-nek, ki whiskyt iszik valamelyik nászban fetrengő tenger mellett. Vagy talán nem? Ki merne ebben kételkedni, ha lemezbeszerzőink és búcsúsaink így gondolják.

De nem, nem egészen így van. Úgy érzem, igazságtalan vagyok a búcsúsokkal. Rágalom, hogy mindent ilyen tudatosan végiggondolnak. Ellenkezőleg, nem gondolnak végig semmit. Jön minden magától. A törvényt ismerik csak: búcsúba lárma kell. Ha kell, hát akkor gyerünk, mindent bele! Legfeljebb az futhat át a fejükön, hogy az a nyolc-tíz világszám vonzó és fülbemászó legyen. Ismerjék a fiatalok, vagy ha még nem ismerik, könnyebben megjegyezhesssék, mivelhogy a falusi búcsúkon is divat már a szívküldi.

Ballagunk a búcsú felé vivő utcán unokanővéremmel s feleségemmel, s e pillanatban is néhány kilométeres körzetben tisztán hallani egyik legény szerelmi vallomását: „A következő dalt N. Terikének, a szőke csodának küldi Laci.” A bejelentés után egy mélybúgású férfihang énekel franciául.

Eléggé ismerős vagyok V.-én, nyaraim jó részét itt töltöttem, de a fiatalokat már nem ismerem.

– Ki ez a mennybe repülő Terike? – kérdem unokanővéremtől.

– N. Sándor bácsinak a legkisebbik lánya, tudod, azé, akinek az az öt szőke lánya van.

– Valami dereng – mondom.

– Te már nem ismerheted. Tavalyelőtt maradt ki az iskolából. Huncut teremtés, annyi bizonyos. Eleven egy leány!

– Mit csinál? – érdeklődőm.

– Most a téeszben van.

– Azelőtt?

– Tavaly gyárba járt, de visszahozatták.

– A tanács?

– Nem. A szülei. Az hallatszik róla, nagyon szerelmes természetű. Hallottad, most is hogyan küldték neki a nótát? Terikének, a szőke csodának… Persze, nemcsak ott volt fiús, ahova járt, idehaza se változott meg. Nem egyedül ilyen. Hasonlítanak egymásra ezek az egykorúak. Ilyen a legtöbb. Együtt vannak vagy húszan lányok a két növényápoló brigádban. Elképzelheted, mi megy ott. Kapálás közben másról se folyik a szó, mint pajkosságról. Az egyik brigádot csókolódzó-brigádnak, a másikat szerelem-brigádnak csúfolják. Egyszóval kajlák, no!

Unokanővérem szavaiból valamiféle előítélet tüskéit látom előmeredezni. Az idősebbek megbocsátható irigysége és higgadtsága bújhat ki óvatlanul belőle? Vagy egészen más természetű előítélet?

Hallottam már azt is, hogy ezek a lányok azért könnyedek és kajlák, mert úgy nevelték őket, ami magyarra fordítva azt jelentette, hogy nem igazi parasztivadékok, hanem volt-majoriak, pusztaiak, cselédek gyerekei. Hát hol vannak az igazi parasztlányok? – kérdeztem ekkor váratlanul. Kiderült, hogy V.-én nincsenek. Gyerekszaporulat a háború után továbbra is csak a szegényebb családokban volt. Az ős-parasztok megragadtak az egykézésnél. Tizenhat-tizennyolc éves lányt hatot, ha lehet találni a régi paraszti családokban. Ki mondaná meg, mit csináljon magában ez a néhány „vérbeli” parasztlány? Ők adjanak mintát és mércét a viselkedéshez? De hogyan? Őrizzék meg szüleik szokásait? Legyenek szemérmesek, rátartiak, képmutatók? Vagy milyenek legyenek? Ha nem alkalmazkodnának az egykorú fiatalok viselkedéséhez, kik legalább nyolcszor annyian vannak, mint ők, szánalmas sorsra juthatnának. Megismerhetnék a kivetettség szűkesztendeit, a pletykázó-nyelvek kígyószúrásait. Szerencsére alkalmazkodnak.

Még hogy túl szerelmesek ezek a lányok, ki hallott már ilyet – mosolyogtam unokanővérem aggodalmán. – Annyi baj legyen – mondtam N. Terikére és barátnőire célozva. Utána meg hirtelen azt gondoltam: végre, hogy azok! Ez csak valami jónak a jele. Hogy minek, azt nem mondhattam el, mert egyre-másra ismerősökbe botlottunk: felnőttekbe és pisztolyt csattogtató srácokba. De magamban azért végiggondoltam érveimet.

Az elmúlt években jó néhány falut megismerhettem; jó néhánynak a drámáját, örömét és unalmát. S a gondok sűrűje közt vágva a csapást, kíváncsi voltam én mindenre, még arra is, hogyan is „áll” a szerelem. Harmatos ösvényeit keresve, sajnos nagyon sok helyen benőtt, kopogós gyalogutat találtam. Ettől magam is meghökkentem. Hova lettek a hajdani nagy szerelmek: a népdalokból s gyerekkori emlékeimiből elővillanók? Hiába fújt a vizet árasztó tavaszi szél, nem hozta meg őket? Sőt inkább messze sodorta? Mi történhetett? Az, hogy eltűnt a vagyon- illetve osztálykülönbség, s ezzel együtt megszűnt a szerelemhez szükséges feszültség is? Egyszerűbbek lettek a titkok, s nem szívet repesztő erőfeszítések árán kell lányt vagy legényt hódítani?

Bizonyára ez is közrejátszott, de szerintem mégsem ez volt a fő ok. Inkább az, hogy sok egyéb társadalmi változás mellett a fiatalok tanulásban, játékban, szórakozásban összeszokott közössége, szinte egyik évről a másikra fölbomlott. Jó néhányan végleg elhagyták a falut. Ez a vérveszteség az otthonmaradó fiatalok arcát egy kissé megsápasztotta. Csökkent az udvarlás és a válogatás lehetősége. Az elsivárosodást nemcsak a véglegesen kiszakadók idézték elő, de azok is, kik bejáró munkások lévén, reggel mentek, délután jöttek. Ezek is megteremtették a maguk külön kasztját. Odahaza a falumban is lejátszódott ez a folyamat. S kellemetlen volt látni, hogy a városban forgolódó fiúk vasárnaponként órák hosszat vagánykodtak inkább az utcasarkon, zsebre tett kézzel, fölhúzott vállal jampizgatva és fütyörészgetve, mintsem hogy az előttük sétálgató lányokkal szóba elegyedjenek. Finnyásság, városmajmolás, butaság, csinibaba-eszménykép, előítélet akadályozta meg őket, hogy természetesek legyenek velük szemben? Bálokon még össze-összetalálkoztak rövid időre, de inkább csak a tánc meg a muzsika kedvéért, nem a szerelemért. A régi csoportos együttlétek emlékeit már teljes homály takarta el. Új közösségnek kellett születnie, hogy formát adjon a felemás és elszíntelenedett élet minden megnyilvánulásának, még a szerelemnek is. A búcsúi lárma nagy gubancában botladozva, én nagyon örültem annak, hogy a szövetkezet két brigádjában szerelmes hajlamúak a lányok. Még az is jobb, ha pajkosak és könnyedek, mintha savanyúak volnának. S hogy némelyik ilyen szöveggel kapja a búcsúi dalt: Terikének, a szőke csodának – ez még nem okoz világomlást. Mennyivel lett volna jobb, ha így küldték volna: Terikének, a cseresznyemag ajkú szép lánynak?

Ízlés kell ehhez is? Persze hogy az! Ízlésük azonban még a legnagyobb mértékben ki van szolgáltatva. E pillanatban épp a búcsúsoknak.

Abban állapodtunk meg a sógoromékkal, hogy majd a búcsúi forgatagban találkozunk, mert ők a gyerekkel rögtön ebéd után kimennek. Érthető hát, ha meglepődtem, mikor jó későn, úgy három óra tájt, a Fő utca és a Kis utca sarkán fölbukkantak. Kimérten, sétálgatva jöttek, mint a többi idevalósi, közrefogva a család reményének letéteményesét, a négyesztendős Lackót. Nyoma se látszott rajtuk a sietségnek. Ez persze nem jelent semmit, futott át rajtam hirtelen. Ha valaki ismeri sógornőmet, Zsófit, az tudja: késsen bár százszor el, büszkeségből ő akkor se siet. Egy világért se leplezné le, hogy nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy ők akarták. A látszatot meg kell őrizni mindaddig, míg tűzvész, halál, veszedelem nem néz farkasszemet az emberrel. Zsófi fura teremtés. Alacsony termetű, vékony és csupa ideg. Mások előtt többnyire mindig képmutatónak látszik, pedig én tudom, inkább csak a hagyományos viselkedés formáihoz ragaszkodik. Ebből eredően kitűnő színész, mint ahogy a legtöbb régivágású parasztasszony is az. Jól tudja, mikor kell sápítozni, panaszkodni, bezárkózni, és azt is, hogy a halálos szúrást mosolyogva kell-e megadni vagy szikrázó tekintettel. Szemérmes, pirulós, de ha indulatba jön, szabadszájú és átkozódó, mint rettenet-látó asszonyok.

Talán nem is érdekelt volna, mért késtek, ha Zsófi arcán nem veszem észre az idegesség utóhullámait. Nagy nehezen szedem csak ki belőle, mi történt.

– Képzeljétek, micsoda csúfságba keveredtünk! Reggel hétkor megállnak a kapunk előtt a sírkövesek. Fönt a szalmában ott a két sírkő. Hát maguk? – kérdem tőlük, de még a szívverésem is elállt. Sajnos, asszonyom, nem tudtunk tegnapelőtt jönni, mert megbetegedett a lovunk, feleli a mester. Az isten áldja meg magukat, mondom nekik, menjenek innen valahová, ma búcsú lesz, ki se látszok a futkosásból, és az uram sincsen idehaza, az is mindig a téeszt bújja, még ilyenkor is. A mester csak fölhúzza a vállát, hova menjünk, asszonyom, nem fordulhatunk vissza. Szent isten! Hát akkor menjenek gyorsan ki a temetőbe, majd futok maguk után erre, a kert alá. Gondolhatjátok, se ebéd, se semmi.

– Hát az az aranyos egyszem anyósod – kérdi feleségem rokoni szabadossággal –, beteg volt?

– Bár az lett volna, úgy talán elkerüljük a szégyent, mert igazában csak őmiatta fájt a fejem – mondja Zsófi, és mint gondosan építkező novellista, szélesebb medret épít az elbeszélésnek.

– Ismerhetitek – kezdi –, milyen ez a falusi nép. Csupa majomparádé. Valakire rájött tavaly a bolondja, hogy sírkövet csináltat, arany betűkkel. Erre mindenki ilyet akart. Azt mondják, hogy csak a városiak divatoznak? Hát ez mi volt? Sírkődivat! Őszintén szólva, rá is fért a temetőnkre. Olyan volt már, mint a vadon. Tele volt líciumbokorral, akáccsihataggal, szinte el lehetett benne tévedni. Én nem tudom, hogyan van, de ha elvadulnak a népek, azt a temető is megmutatja… Én mikor tizennégy éve odakerültem a házhoz, elkezdtem hurcolkodni a sírok miatt. Emlékezz, Feri – fordul most az ura felé –, azt mondtam, csináltassuk meg apád sírkövét is meg a mostohádét is. Elvégre a mostohád is ura volt az anyádnak: együtt élte át vele a háborút, a menekülést, és ott halt meg nálatok. Azt mondtam, belehalok a szégyenbe, ha a mostohádnak a rokonok állíttattnak fejfát. Harcolkodtam sokáig, de aztán jöttek azok a nyomorúságos esztendők, ötvenben, ötvenkettőben, és maradt minden. De most tavasszal mi is szóba hoztuk. Mondtuk anyánknak, legyünk rajta. A házunk úgy-ahogy rendbe van, bútort vettünk, sok minden elkelne még, de a temető se lehet tovább ott bitangba. Mondtuk neki, adja oda a kis megtakarított pénzét sírkőre. Háromezer forintja volt takarékban. Három év óta ennyit félre tudott tenni a téesznyugdíjból. Tudjátok, mit felelt? Őneki nincs sírkőre való pénze, amit félretett, arra még neki szüksége lehet. Mi lesz vele, mondta, ha netalán megutáljuk? A tizenkét holdjáért őt már nem tartja el senki. Annak már fütyültek! Mindegyik urának jól van, ahogy van. Azt mondta, ha tüntetni akarunk, csináltassunk a mi pénzünkből, majd ha ő meghal. Ezzel tette hallatlanná az egészet… No jó, erre mi a Ferivel elhatároztuk, hogy csak azért is áldozunk rá, de megfogadtuk, nem áruljuk el neki, csak ha kész lesz. És erre pont búcsú napján kell ezeknek a nyüves sírköveseknek is jönni. Mi lesz, ha megtudja? Küldtem volna azokat az embereket, siessenek csak, majd megyek utánuk, és míg ott sápadozok velük, képzeljétek, pont kilép a hátsó szobából, nála egy cserépfa. Kik azok? – kérdi. – A dinnyések? – Azok, azok – mondom neki, de maga csak tegye a dolgát. Ezzel szóltam rosszat. Megérzett valamit, és csak azért is jött előre a kerítéshez. A kocsi ugyan már elindult, de későn. Észrevette. És mintha megszakadt volna benne valami, odavágta a cseréptálat a kúthoz, aztán szaladt, mint egy őrült hátrafelé, és elkezdett kiabálni. Most már mindent tudok, ordította, hát ezt akartátok? Alig várjátok, hogy megdögöljek, itt vannak a sírkövek, jól van, jól! Véssétek rá az én nevemet is, mind a kettőre… Próbálom csitítani: Édesanyám! Azt hiszitek lehetett?… Ott a nagykés, az én nyakamat vágd el, ne a libádét, kiabál vissza. A földem persze jó volt, az egyszem fiam kényszerített rá, hogy odaadjam. Most tetszik neki a brigádvezetőség. Megállj, te híres Ferenc!… Hát erre aztán már én se türtőztettem magamat. Azt éreztem, vagy meghalok ott nyomba, vagy megmondom neki ott a magamét, egy életre. Hogy mit kapott tőlem, ne is kérdezzétek. Tudjátok, mért volt az egész? Azért a rohadt földért.

Hirtelen arra eszmélek, míg Zsófit hallgattam, nem is tudom, szóltak-e a hangszórók, ropogtak-e a céllövölde agyonnyúzott puskái.

Íme a búcsú! De gyerünk közelebb!

– Nézd, a dinnyéseid! – mondja feleségem Zsófinak, s fejjel int az iskola falánál púposodó, sárga és zöld kupacok irányába.

Zsófi megérti a célzást.

– Ne is emlegesd őket, látom megint a sírköveseket a házunk előtt.

Ahogy a közelükbe érünk, az egyik dinnyés kikiáltó módjára nekünk is fölajánlja mind a két kupacot. Tenyerébe kap egy halványzöldet, és Zsófi elé nyújtja:

– Asszonyom, ki a dinnyét szereti, rossz ember nem lehet.

Zsófi a váratlan felszólítástól zavarba jön.

– Ne félj tőle, nem harap – mondja neki nevetve a feleségem. – Vedd megl

– Aztán mit csináljunk vele? Cipeljük végig a búcsún?

– Megesszük.

– Hol?

– Itt.

– Héjastól?

– Veszünk egy kis bicsakot Lackónak, azzal.

– Ne marháskodj, azt hiszed, városon vagy?

– Sokkal inkább azt, hogy búcsúban.

– Hiányzik neked, hogy szájára vegyen a falu?

– Én akarom inkább számba venni a dinnyét!

Feri minden további nélkül beleegyezne. Mért ne? Hát csak dolgozni lehet a falu láttára? Dinnyét enni nem? Mindig csak úgy járjon az ember, mintha öreganyánk szeme nézne bennünket? Hirtelen eszembe jut, mit is mondott Antal bácsi a sógorról. Valami olyasfélét, hogy fura, félúton járó ember. Ezt gondolom most én is. A huszadikai ünnepélyre szorongással megy, félve lépked az előítéletek keményre taposott járdáján, hátha túl hangos a lépte. Sőt, bűntudatot érez amiatt, hogy megy, talán még megvetést is magában, de most, itt a búcsúban, fölszabadult ember módjára nyugodtan nekiállna dinnyét enni, pedig evés után, a szépen lefaragott héjjal, ismét olyan előítéletet dobna a szemétre, ami az ilyen közös ünnepeken fölöslegesen megnehezíti az emberi viselkedést. Mulatságos rágondolni, de lehet, hogy a dinnyeevés is hozzátartozna az ő belső forradalmához. Szívesen fegyvertársa lennék, de se Zsófi, se unokanővérem nem akar hallani róla, még úgy se, hogy ők nem esznek, csak mi.

Nem most tapasztalom először, hogy a parasztasszonyok szinte kivétel nélkül konzervatívabbak, mint a férfiak. Máskor is így volt? Azt hiszem – igen. De ez a különbség az utóbbi tíz esztendőben, mintha méginkább elmélyült volna. A történelmi földmozgásokat az asszonyok mindig nagyobb ijedelmek és fejfájások közepette élték át, mint a férfiak, miért viselték volna könnyebben ezt a mostanit? Ők a család igazi összetartó abroncsai. Legtöbb helyen az ő egyéniségük ad határozott jelleget a család életének. Nekik kell arra gondolni: mi lesz a holnapi ebéd és a holnapi gond, mi lehet a holnaputáni remény s a holnaputáni megoldás. Félelmük legtöbbször nem más, mint örökös készenléti állapot a munka egyik formája. A szorongás pedig, tudnivaló, ha nem szellemi természetű, mindig lefékezi az embert, és bekeríti szöges drótjaival. Jött a téeszesítés? Láttam megroppanni parasztembereket: káromkodókat, a gyűlölet kigyulladt szalmakazlaival a hátuk mögött, kik évek múlva aztán a rosszabb és a jobb helyzethez is egyaránt könnyebben alkalmazkodtak, mint az asszonyok. Az idősebb asszonyok még a megnyugtató tényeket sem vették sokszor tudomásul, gyanakodtak, hátha minden csak látszat.

A dinnyeevésből sajnos nem lett semmi. Ez esetben is a maradiság győzött.

 

*

 

Egyetlen pillantással ki tudná felfogni a búcsúi panorámát? Olyan nagy és változatos a nyüzsgés, akár egy kisebb fajta brazíliai karneválon. Hajóhinták emelkednek és zuhannak ütemesen, mint egy képzeletbeli óriás megvillanó csákánya. Lánchinták vágódnak ki, similabdák s kígyózó papírhuzalok hánykolódnak a fejek fölött. Cukrot ropogtat a tanácselnök, K. Feri zetoros pedig a fiát tanítja célba lőni. Bazárosok, fakanál eladók ágálnak. A törökméz árusítói – cukormészárosok! – vágják, darabolják a sárga szeleteket, darabját egy forintért.

Jó fölnézni az égre is: villog a nap, mint valami búcsúi emléktárgy.

S ni csak, még az álarcosok sem hiányoznak a karneváli képből. Épp itt megy el mellettem két kamasz, szigorú, felnőttet utánzó papírmaszkban, s mondanom sem kell, hogy a komor, kölcsönvett tekintet alól egyfolytában árad a nevetésük. Egyikük óriási rokokóbabát ölelget, a céllövölde tündérét, mert ilyet csak ott lehet nyerni. Pénzért nem kapható. Ezt nevezik úgy, hogy: Ha-megnyerte-hadd-vigye-baba. A zsákmány tehát nem mindennapos. A két kamaszt, gondolatban, azokhoz a mondabeli fiatal harcosokhoz hasonlítom, kik elrabolták Dul király leányait a meóti lápról.

Hogy az ily mulatságosan torz babákon kívül miket lehet még a céllövölde sátrakban nyerni, arról jobb, ha nem is beszélek. A bekölnizett viasz-rózsáktól kezdve van ott bánatosan hátratekintő őzike, halványpiros női arckép érzéki szájjal, szomorkás szemekkel.

A többit inkább elhallgatom.

Persze, mind-mind csupa giccs.

Csak úgy zárójelben tűnődöm azon, ki mondaná meg, hogy a legmodernebb slágerek és a legócskább giccsek közé beékelődve, hogyan mozdulhatnának frissen és fölényesen előre a falusiak. Az ilyen búcsúi tárgyak észrevétlenül roncsolják ízlésüket, hiszen évekig ottmaradnak a szekrény tetején, a falakon, a tükör előtt, de legfőképpen a szemükben. És ragaszkodnak is hozzájuk, mert vagy kapták, vagy pénzt adtak érte.

Mikor egy társaságban mellékesen beszéltem erről, valaki azzal próbált nyugtatgatni, hogy ne féltsem én a parasztokat, tudnak ők az ízléstelenség ellen védekezni. Micsoda fölháborító érv, válaszoltam nyomban az illetőnek. Ha így volna is, vajon meddig tart még az az állapot, hogy nekik mindig csak védekezniük kell; védekezésre vesztegetni erejüket, ahelyett hogy képességüket egyre több okos és természetes dolog befogadására használnák?

Ki mondja meg, hova lettek a körhinták falovai: a feketék, a deresek, a cserép-sárgák, a hangtalanul is nyerítők? Ki mondja meg, miféle nagy karámba terelték őket? Hiába ígérték meg hetekkel ezelőtt Lacinak, hogy most búcsúkor már egyedül is megnyergelheti őket, két marokra fogva az igazi szíjból készült kantárszárat, egyetlen példány sincs belőlük. Üvegszemük micsoda raktárak éjszakájában villog? Búcsúk és nagy utak pora helyett pókhálós falakról pörög rájuk a vakolat? Vagy talán már le is csaptak rájuk a fejszék? Hátrafelé kirúgó lábukat megemésztette a tűz? Hamuvá lettek? Elfüstölögtek?

Hirtelen erős, égetett pataszagot érzek. Kovácsműhely ajtaja nyílik rá a búcsúi kavargásra, és Sz. bácsi, a ferde nyakú, csapott vállú kovács lép elő csattogó bőrköténnyel. S mit se törődve az ünnepi forgataggal, a sürgő-forgó, mulató népekkel, mit se törődve saját húsz esztendővel ezelőtti halálával, patkolni kezdi apám hosszú nyakú lovát, mert egyszer, mikor látogatóba jöttünk V.-re, nagybátyámhoz, útközben kettétört a patkója. Milyen köznapi csoda adja a rég meghalt kovács kezébe a kalapácsot, melynek egyszerű zaja elnyomja a nekivadult hangszórók lármáját? Bogárzümmögéssé szelídül zsivajuk. S micsoda bolondos érzékcsalódás játszik velem, hogy a falusi lányok erős kölniszaga helyett a pataégés fanyar szaga fut föl az orromba?

Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova? Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet hirtelen befújja a hó. Tél van, csak úgy szikráznak az utak a februári napsütésben. Hol vannak a szánok előtt futó lovak? Hógolyók robbannak szét a bőrükön, mert a célba vett farsangok helyett néha őket találják el az udvarokból kiszaladó gyerekek.

Az én utcáimban, az én szánkóim előtt, az én országutaimon még mindig ott futkosnak. Ti, barátaim, nem úgy vagytok, ha azt halljátok, hogy ló: az anyanyelv legelső emlékeit érzitek föléledni? Én mintha hallanám ilyenkor: szél, víz, föld, kenyér, isten, éjszaka…

Emlékszem gyerekábrándjaimra, emlékszem a sosem teljesült kívánságok lendületére. A ló ezek között is ott szerepelt. Akartam, hogy nekem is legyen. Ne szüleimnek – nekem. Ugyanúgy akartam, mint később, kamaszfejjel azt, hogy láng csapjon ki a homlokomon, vagy ahogy mások szárnyat akartak maguknak. Nem az ég volt távoli, hanem a ló. A szabadságot jelentette volna már akkor is? A négy lábon befutható végtelent? Bujkálást? Kalandot?

De mi ez?

Hirtelen éjszaka lesz; éjszaka és iszonyú felhőszakadás. Két lépésre se lehet látni. Sárga villámok ugrálnak ide-oda az ég peremén, mint bábszínházi bot-sátánok. Nem oldozzák föl a sötétet, sőt, inkább összezavarják. Harminc évvel ezelőtti ez az éjszaka. Apámat látom jönni kocsival a szomszéd faluból. Hatalmas mustoskádat hoz valakinek. Ömlik az eső a kádra, ömlik az útra. Vízben jár csüdig a ló, lehet, hogy lassan maga is vízzé változik. De nem; prüszkölve törtet előre. Ki tud ilyen özönvízi éjszakában tájékozódni? Ha nem lenne közben két híd is, amin át kell kelni, nem is aggódna apám. Mit tehet? Álljon meg, és várja, míg elmúlik az eső és az éj? Ez lenne maga a reménytelenség. Marad tehát a kockázat: vagy átvergődnek a vízzel ellepett hidakon, vagy mellé zuhannak. Lazára eresztve a gyeplüt, apám rábízza magát teljesen a lóra. Az állat megérezheti a bizalmat. Föl-föl nyihogva lépked előre. Tizenöt-húsz méterenként azonban megáll, mintha csak súlyos terhet húzna valamilyen homokos úton. Ideges vagy csak körültekintő? Emlékezni próbál a hidakra, hol lehetnek, merre? Ösztöneiben nyilván ott él a híd-dobogás emléke, mivelhogy nemegyszer átment rajtuk.

Apám bízta csak rá magát így a lovára? Ki tudja, hány ilyen hasonló történetet elmesélhetne az emberiség? Történelmünk ugyanis teljesen összefonódott a lovakéval. Csak hallgatózni kell az időben és látni: hátukon hullámzik ide-oda az őshazák népe. Nomád vándorkirályok igazi trónja mi más volt, ha nem az ő nyergük? A gyalogkirályokat föllökte volna a pusztai szél, idő előtt megette volna őket a távolság, s visszeres lábukkal nehezen jutottak volna el jövőjük közelébe. Mit is hordozott eddig az a több milliónyi – milliónyi? –, több milliárdnyi lóláb? Szellemet? Azt is – vágom rá latolgatás nélkül, mert a lovak képességét, ügyességét, leleményességt az ember, mint valami logikai láncszemet, folyton belevette számításaiba. Ezért is idomította őket olyan tökéletesen magához, megtanítva nekik a harcok fortélyát, a nagyság, a büszkeség pózait, mindent, ami az embert segítette, emelte. Ezért is történhettek meg néha olyan csodák, hogy gazdája helyett a ló gondolkodott. Hogy mit ért néha közülük egy is: azt a menekülő III. Richárd shakespeare-i felkiáltása mutatja: országomat egy lóért! S Mátyást, az igazságtevőt, ki évszázadok óta vándorol emlékezetünkben, álruhában talán vonzóbb volna megeleventeni, mégis Fadrusz szobra után már csak a lóval együtt tudom elképzelni. A művészet hatása ez a képzeletre? Vagy inkább a lóé? Én nem szeretem a szimbolizmust, főként festészetben nem. Tornyai János hajdani magyar sorsot jelképező lova azonban viszolygásom ellenére is belém vésődött. Vánszorogva ballag előre ez a cigány-gebék párja, mintha a látóhatár rossz szekere beleragadt volna a sárba, és az isten, ez a káromkodó gazda elcsapta volna, menjen, ahova akar, dögöljön meg a Világ faluvégén, agyaggödrök és lyukas lábasok közé zuhanva.

Bárhova nézünk is, a ló mindenütt ott volt. Szüreti mulatságokon és harctereken egyaránt. Látom ma is a háborúban fölfordult lovakat. Szétvetett lábukkal a pusztulás szajháinak hatnak. A halál meztelenségét és naturalizmusát legpőrébben ők mutatják. Visszataszítóbban, mint az ember.

Nemrég olvastam Malaparte könyvében a Ladoga-tói háborús ló-katasztrófáról. Ezenkilencszáznegyvenegy telén a Karél-félsziget északi részén lévő szovjet tüzérség kivágta magát a finnek gyűrűjéből, a Ladoga-tó felé futott, azzal a szándékkal, hogy lovat és ágyút hajóra rak, és a túlsó parton biztonságba helyezi. Egy hatalmas erdőbe szorulva várták a segítséget. A kompok és a vontatóhajók azonban késtek. Közben persze a finn vadászok egyre szorosabbra zárták a kört. Harmadik napon tűz ütött ki az erdőben, és a tűztől megvadult tüzérségi lovak füstön és géppuskák tébolygyűrűjén átvágva, belevetették magukat a vízbe. Rúgták egymást és harapdálták. A kigyulladt cirkusz közönsége ölheti így egymást, ahogy a lovak ölték. Éjjel viszont befagyott a tó, szinte egyik percről a másikra. Fönt északon ugyanis pillanatok alatt így merevednek meg tengerek, tavak, folyók. Reggelre aztán olyan végítéletszerű látvány tárult a szem elé, amilyet János apostol, ez a bibliai Salvatore Dali se tudott volna révületében megálmodni. A tó jég-tükréből ezernyi lófej emelkedett ki. Azt írja róluk szó szerint Malaparte, hogy „Mindegyik a part felé fordult. A tágra nyílt szemekben benne égett még a rémület fehér lángja. Közvetlenül a part mellett, egymás hegyén-hátán, megvadult lovak teteme feszítette szét a jégbörtön falát.”

Mióta tudok erről, számomra ez a háború egyik legiszonyatosabb jelképe. Európa fagyott be oda lovak álarcában! Ha lovat látok, azóta, ez a látomás akaratlanul is agyamba ugrik. Gyakran önmagáért, néha meg talán azért, hogy elém hozzon egy másik, személyesebb élményt.

Három évvel ezelőtt egyik falu szövetkezetében összeszedték a lovakat, s ahelyett hogy leadták volna, kicsapták őket a Duna-ág kis szigetre. Nyáron még valahogy elszédelegtek, ellegelésztek, de ősz érkeztén már nem találtak semmit. Az esők elől behajtották őket egy szalmatetős szállásra. Éhségükben itt leették fejük fölül a szalmatetőt. Vége lett azonban a szalmának is egyszer, és egy elviselhetetlen éjszakán kitörtek. Ötven ló vágot neki gazdátlanul a szélnek, a zuhogó hideg esőnek. Csontig lenyúzva kocogtak az éj krematóriuma felé; soványságuk volt a meztelenségük.

Üvölteni tudtam volna akkor a dühtől és a tehetetlenségtől. Mi történik itt? Ki hagyta magukra ezeket az állatokat? Ez nem háború, és mégis úgy tetszik, mintha az volna! Hogyan eshetett meg ez a barbárság? Nemtörődömségből? Fájdalomból? Bosszúból?

Utálom a fölösleges szertartásokat, de elbúcsúzhattunk volna szépen is a lovaktól. Nem is csak tőlük – tegnapi magunktól is; mindattól, amit nekünk jelentettek. A búcsú önbecsülés lett volna: a döbbeneten túl mindnyájunk közös gesztusa. Szívem szerint én még ilyen búcsút is kevesellnék. Ünnepet iktattam volna be a lovak emlékére. De se búcsú, se ünnep, se egy szó. El kellett volna mondani nekik, hogy új világba, új idők nagy forgatagába kerültünk, és nincs szükség rájuk. Mi voltunk csak ilyen érzéketlenek? Ilyen volt sajnos az egész emberiség.

Költőknek kell megénekelni őket és elsiratni, s festőknek pedig fölkarcolni árnyukat a kor barlangfalára, ahogy lassan, szép, nyújtott testtel és fekete sörénnyel kiúsznak az időből.

Két pohár sört lehajtottunk a sógorommal. Torkomat igen, de agyamat egyáltalán nem hűtötte le. A lovak továbbra is ott jártak körbe-körbe a fejemben, mint régen nyomtatás közben, a leterített rozsszalmán. Köröztek a falovak helyébe kerülő játék-rakéták is, mindegyik egy-egy kis Gagarinnal. A búcsúi szédület kordonát átszakítva legszívesebben odaléptem volna a Vak Fiúhoz, hagyjon ott hintát, ricsajt, jöjjön velem sétálni, hadd meséljek el neki egy történetet. Nem csupán azért, mert ő nem paraszt, mint sógorom, kiben nem akarok fölöslegesen sebeket föltépni, hanem azért, mert ő, mint saját magát megvakított Ödipusz, csak befelé lát, s e pillanatban a drámára talán inkább van füle, mint azoknak, kik a sok látnivalótól jobbra-balra kapkodják fejüket, kiket sodor a búcsúi forgatag, s terel az augusztusi nyár.

Fönt, északkeleten, Szabolcs-Szatmár egyik falujában zajlott le a dráma.

Leadták ott is a lovakat, mint másutt, mindössze tíz vagy tizenkét párt tartottak vissza. Egy darabbal sem többet, mint amennyire a fogatos munkában szükség lehet rájuk. Az elnök rideg, katonás ember volt, ragaszkodott az előírásokhoz, takarmánytervhez, miegyébhez. Előrelátó lévén külön-külön figyelmeztette a kocsisokat, hogy vigyázzanak a kancákra, ha sárlanak, ne vigyék őket födöztetni. Egyik fogatos azonban nem hallgatott a figyelmeztetésre. Miért? Talán mert nem tudta elfogadni a természetnek ellentmondó utasítást? Vagy inkább azért, mert az elnök természetét nem szívelte?

Az elnök egykor szegény napszámos ember volt, ki munkát, megélhetést keresve, ide-oda szaladgált az országban. Hányódásai közben megedződött, megkeményedett, s negyvenöt után, fajtájabeli szegényekhez hasonlóan, hamarább hazára lelt, mint mások. Közéleti szerephez jutva, hangadó-féle lett a faluban, végül pedig szövetkezeti elnök. Tisztsége bár rangot s hatalmat jelentett, hétköznapjai mégis egyre jobban kezdtek emlékeztetni a régi hányódásaira. Nem a külső, inkább a belső hányódásaira.

Intézkedni, gondolkodni, tervezni, dönteni – sok volt ez egyszerre. A bizonytalanságot és a szorongást mi mással lehet ellensúlyozni, mint keménységgel, katonássággal? Egy alakuló közösségben az ilyesmi viszont előbb-utóbb rossz vért szül. Kezdetben csak kedvetlenséget, később azonban titkos vagy határozott ellenkezést.

Ez történt a fogatos esetében is, aki azzal állt bosszút, hegy az elnöki tiltás ellenére is elvitte a csődörhöz mind a két kancát.

Az élet rendje-módja szerint aztán világra jött két gyönyörű csikó.

Az elnök megérezte a kihívást. Nemcsak az egy fogatosét, mindazokét, akik saját örömükre is szívesen be-benézegettek csikókat látni az istállóba.

– Tüntesd el őket – mondta az elnök a kocsisnak.

– Megegyem őket? – vágott vissza a kocsis.

– Csinálj velük, amit akarsz, ez nem játék, nekünk nincs ezekre keretünk, egyet sem zabáltatunk passzióból.

– Ha ezektől tönkremegyünk, akkor ott egye a rossebb az egészet.

– De mért csináltad? Időben szóltam, nem?

– Na és?

– Akaratom ellenére mégis elmentél födöztetni.

– Hát az, hogy én idejöttem, az nem volt akaratom ellenére…?

– Az nem ide tartozik…

– A római pápára?

– Szóval, mondtam, amit mondtam… takarmány nincs.

– Vedd tudomásul, majd én szerzek nekik… Ahonnét ennyi lovat elvittek, két csikónak ott mindig kerül… Ha más nem, hát lopok.

– Azt nem te mondod meg, mi kerül, vagy mi nem kerül – csattan föl halottsápadtan az elnök.

– Nem? Na, jó – fordított neki hátat a kocsis.

Ettől kezdve, szinte minden dolog hátterében ott lappangott a csikó-ügy. A tagságnak ez a két kis állat eleven érve volt az elnöki ridegséggel szemben, sőt talán még más is volt, valami névtelen elégtétel mindazért, ami hidegen és kimérten zuhant rájuk. Ficánkolásuk s gyönge patájuk zaja haszontalanságával együtt kedvesebb volt sokszor, mint a gépeké, melyek arattak helyettük, és gyorsan, a lovaknál is gyorsabban, hordták-vitték őket a határba.

Az elnök szemében viszont a két csikó lassan szörnyeteggé kezdett válni. Ha látta őket az istálló körül vagy a dűlőutak porából kibontakozni, azt érezte, hogy ez a két állat fogja őt halálra gázolni. Egyre nagyobbra nőtt benne a hajdani bizonytalanság és a belőle fakadó ingerültség. Mit is akart ő végeredményben, mikor tavaly szólt a kocsisoknak? Csak azt, amit a törvény és a korszak parancsol. Előrelátó akart lenni, mintha már akkor érezte volna, hogy a csikókból baj lehet. De különben is, elnök létére tehetett-e volna mást? Ha nem kell ló, hát ne legyen! Fejlődni köll a világnak. Mit lehet azonban most csinálni? Elhallgatni, és jó pofát vágni az egészhez? Vagy megmenteni a tekintélyt, és elvitetni a csikókat? Van, aki már gúnyolódott is vele:

– Miért haragszol a csikókra, jók lesznek azok a hintód elé…

Mi ez, ha nem piszkálódás? Már a hintó is szúrja a szemüket? Vagy ez még mindig csak a csikó-ügy? Futkosna biciklivel is, de az elnökök mindenütt ilyen könnyű futóval járnak. Ha biciklivel menne, akkor meg tán épp azért csúfolnák. Vannak persze, olyanok is, akik neki adnak igazat. Rendet kell teremteni, mondják, mert ha az elnök kiengedi a keziből a gyeplüt, vége van neki is, meg az egész szövetkezet is lesántul…

Tehetetlensége csak a bizonytalanságát növelte, bizonytalansága pedig a ridegségét. Legalábbis úgy tetszett: ez a folyamat játszódik le benne. Azt, azonban, hogy hol válik szörnyeteggé egy ember, és azt is, hogy mitől, nehéz volna megállapítani. Némelykor csak a tényeket lehet látni, mint ez esetben is.

Egy este az elnök, néhány társával együtt, jól bepálinkázott. A tájnak, itt is, mint Nyírségben, ahol nem terem bor, a pálinka az istene és az ördöge is egyaránt. Ezen az estén ez utóbbi kezdett ki az elnökkel egyik koccintó társa képében.

– Azért én ezt már nem tűrném el a te helyedbe! – mondta a társ.

– A csikókról beszélsz te is, mi? – villant az elnök szeme.

– Csikók? Hol vannak már azok…?

– Akkor?

– A tagok… Azok röhögnek rajtad.

– Hallottad?

– Nem is rajtad, hanem N. Jóskán, a kocsison, azt heccelik, de a tréfa a te kontódra megy.

– Fogadom, hogy már nem sokáig.

– Mért? Leadod őket?

– Túl egyszerű lenne…

– Hát mit csinálsz? Harangot kötsz a nyakukba, és szélnek ereszted…

– Szélnek, de olyannak… én bánom meg.

Ki tudja, mennyi belső hajszoltság és ezenkívül mennyi ital kellett a végén ahhoz, hogy a társaság részeg, lövöldöző katonák módjára elmenjen az istállóba, és ötfejű szörnyetegként agyonverje durunggal a két ártatlan csikót?

Lezuhanó durungjával az elnök magát ütötte agyon. Elfordultak tőle, mert mindenki úgy érezte, nagyobb bűnt követett el, mintha embert ölt volna. Hiába szaggatta magát, hiába magyarázkodott. A kor követelménye szerint hiába volt neki általában igaza, valamit nagyon kifelejtett a számításból.

Mikor végighallgattam ezt a különös drámát, hirtelen az futott át agyamon: csak nem ennek a két csikónak kellett elpusztulni ahhoz, hogy az átváltás megrendítően nehéz korszakában, egy alakuló közösségen belül, vezetők és vezetettek, mélyebben megértsék, mi történik velük? A katarzis, amit okoztak, tisztítótűz volt. A két csikó között ott láttam én az elnököt is kiterítve feküdni az áldozatok viaszsárga arcával.

Unakanővérem nyilván gyöngéden ráncigálhatta meg fejem alatt a vánkost, én mégis az első kísérletre fölébredtem.

– Na, mész? – kérdi miközben félrehúzza a függönyt.

– Persze. Mennyi idő?

– Öt.

– Huha, akkor csakugyan ugrás – biztatom magamat.

– Van még időd, a bicikli nem eresztett le, mehetsz vele bátran, öt perc alatt kiérsz a Kis utcára. Ötre beszéltétek meg Ferivel, nem?

– Fél hatra, de még borotválkoznom kell.

– A csudát, azt hiszed, a parasztok naponta borotválkoznak? Legtöbbjük csupán vasárnap ér rá. Elkeveredsz közöttük.

– Csak az öregebbek szőrösek, de azoknak már ősz a szakálluk, nem virít úgy, mint az enyim. Unokanővérem kifordul, én pedig gyorsan lerúgom magamról a dunnahuzatba bújtatott, nagy posztókendőt, melyet azóta használnak nyári takarónak, mióta egyre ritkábban kerül elő a szekrény aljából. Régen ezek a posztókendők a falusi asszonyok „bundái” voltak, a megkülönböztethető paraszti öltözködés előkelő tartozékai. Csikorgó teleken ezekbe bugyolálták be magukat, s bennük mindig hasonlítottak egy kicsit a havon lépkedő fekete madarakhoz. Többnyire csak fél arcuk látszott ki a kendők mértani sötétjéből. Borzongató időkben, vásárra vivő kocsik ülésén sokszor még annyi sem,.mert úgy összehúzták. Ma azonban már alig-alig ülnek hosszú utat bejáró kocsikra. Városba és vásárokra is többnyire busszal utazik mindenki. Buszra pedig nem kellenek ezek a súlyos kendők, oda könnyedebbek is megteszik. Emlékszem, mennyire vigyáztak egykor ezekre a kendőkre! Negyven-ötven év után se látszott meg rajtuk a viselés nyoma. A szokásokkal, erkölccsel együtt ezt is örökbe hagyták az anyák. S ma? Alig van olyan hatvan év alatti parasztasszony, aki még ragszkodik hozzá. Én azonban egy pillanatra bűntudatot érzek, hogy úgy rúgtam le ezt a kivételes ruhadarabot, mint valami könnyű paplant vagy pokrócot.

Döntöttem: mégiscsak megborotválkozom! Gyerünk az udvarra! Lavór, pamacs, borotva, szappan – és nekiállok a kamraablakba tett tükör előtt, ing nélkül és szenvedélyesen maszatolni. Közben persze nagyokat szippantok az elmét tisztító hajnali hűvösségből. Arra gondolok, csak úgy mellékesen, hogy nem csupán a szesz, de a jó levegő is gátlástalanabbá teszi az embert.

Már húzom le az arcom, mikor észreveszem a pulykát. Ott egyensúlyoz a hátam mögött emelkedő ól gerincén. Korhadt nád pattog a lába alatt. Tükörből látom, és így nagy fekete tömege olyan élénken rajzolódik ki arcom visszfénye mellett, hogy szinte óvatosan bánok a késsel, nehogy őt is megborotváljam. Mi lenne, ha elvágnám a lebernyegét, kezdek játszani a tüköradta lehetőséggel? Kibukna a vér, ömlene, de mielőtt földet érne, útközben megalvadna. Megalvadna, s úgy csüngne le a fekete hátú óltetőről, mint az igazi pulykák lebernyege. Átváltozna az ól pulykává, és elindulna az udvaron hátrafelé.

Miféle bolond képzelődés ez? Miféle játék a hajnali udvaron. Nem más, mint az éjszakai álmok folytatása? Ama furcsa másvilágé?

Az álmok, az álmok! Gyerekkorom furcsa költészete és irodalma! Képesújságja és rádiója, mesekönyve és detektívregénye. Az elmúló éjszaka után az álmok jelentették a reggeli híreket, az izgalmat, az újdonságot. Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy mikor fölébredtünk, ki-ki elmondta mit álmodott. Apám is, anyám is, nővérem is. Volt, amit elhallgattak? Egész biztos, de amit elmondtak, az is izgalmas volt. Néha mulatságos, néha ijesztő. Anyám, a család nagy misztikusa, minden furcsa álomtól félt. A kedvezőtlen, homályos álmokat úgy hallgatta, mint valami kósza híreket. Idegen világ üzent általuk. Föl is készült a védekezésre. A jót jelentő álmokkal nem törődött, legfeljebb a szegények alig észrevehető, szemérmes humorával kinyitotta kicsit az ajtót, ha jön a szerencse, ne találja zárva.

Gyakran tapasztalom, sajnos ma már a valóság sincs rám olyan hatással, mint régen az álmok. S ahogy a pulyka, szétcsapódó szárnyaival az arcom mellett, fölidézi most ezeket az ébredéseket, arra döbbenek rá, hogy az idők folyamán mennyit változtak, mennyire alakultak ezek az álmok is.

Az ötvenes évek elején hosszú ideig odahaza éltem Zámolyon. S a csizmahúzás közben elmondott vallomások, főként télidőben, továbbra is hozzátartoztak a nap elkezdéséhez. Akkor már felnőttnek számítottam. S egyszer csak az tűnt föl, hogy szüleim álmai kezdenek egyre zaklatottabbakká válni. A hűség kedvéért azt is mondhattam volna, hogy egyre szürrealistábbá. A régimódi álmok helyébe nagyon is picassói és chagalli látomások zúdultak. Mintha elmaradtak volna a lisztet kérő, szakajtóruhás szomszédasszonyok, húsvéti tojást hozó ángyikák, ablakon betekintő ökrök, holtuk után is visszajáró ismerősök. Az epikusabb álmok helyébe balladaibbak és drámaibbak léptek. Minél érthetetlenebb lett a külső világ, minél ellentmondóbbak lettek a törvények és a törvénytelenségek, az álmok is annál idegesítőbben kavarogtak. Apám a megáradt réti folyó padlóhídján vezette volna át teheneit, de a híd alól idegen kaszák villantak elő, s vágni, kaszabolni kezdték az állatokat. Embereket nem látott, csak valami víz alatti kiabálás töredékeit hallotta. Riadtan néztek rá a tehenek, szomorú, nagy szemekkel, de hiába húzta, ráncigálta őket, nem tudtak átmenni a keskeny deszkahídon. Vitte a víz vérüket. Emlékszem, egy másik álmában pedig kígyókkal etette a disznait, mint aki tudja, hogy úgyis elviszik tőle.

Anyám? Az ő álmai talán még inkább szorongatóak voltak. Iszap-esőben látott bennünket apámmal hazaszekerezni a rétről. S mikor csupa iszap lett körülöttünk a világ, s a szűrkre massza már az ökrök szegyéig ért, elkezdtek nőni ők is, és elkezdett nőni a szekér is. A kerekek hatalmasabbak lettek, mint a réti fűzfák lombja, de persze hiába, mert az égből ömlő iszap így is eltemetett bennünket. Hogy mi volt ezek mögött az álmok mögött, arról szinte külön könyvet kéne írni.

Mindenesetre a történelem durva fintorát éreztem abban, hogy a sokat emlegetett szellemi és testi munka közti különbség elmosódását épp ezek az öntudatlan állapotban fogant látomások vezették be. Az idegrendszer hihetetlen erőpróbájáról tanúskodtak. A parasztok zöme ezekben a csalódást keltő ötvenes években a legérzékenyebb intellektuelek átélési szintjére jutott. Az igazi különbség persze – a műveltségi különbségen túl – az volt, hogy míg értelmiségi ismerőseim életformája megadta a lélektani görcsoldások lehetőségét, kávéházakban rendezett vitákkal és politikai házibulikon, addig a parasztok hiába vitatkoztak hozzájuk hasonló indulattal, az ő életüket nem enyhítették szellemi megoldások. A gyakorlati megoldások viszont évekig várattak magukra. – Maradt tehát az álmok zűrzavara.

A kamra ablakában lévő tükör előtt gondolok rá: milyen jó volna, ha néha a múltat is le tudnánk borotválni, mint valami szúrós szakállt. Ez azonban nem olyan egyszerű. Ha időnként sikerül is, akkor is csak átmenetileg. A vad sörte előbb-utóbb kiütközik, s emiatti tehetetlenségében gyakran önző lesz az ember, s annak is örül, ha a saját arcát lenyúzhatja.

Végre befejeztem a műveletet. A szappanhabot igazi borbélymozdulattal az udvar közepére fröccsentem. Fölneszel rá a pulyka-tyúk, kurrog egyet, és mintha ugrás közben eltört volna a gerince, púpos háttal odaszalad a habcsomóhoz, beleüti a csőrét, de kiábrándultan továbbkullog. Úgy megy arrébb, mint a mesék elvarázsolt banyája. Nem is igen csodálkoznék, ha lába közé venné a favágítón heverő, elkoptatott söprűnyelet, s a felkelő nappal ellenkező irányba elröpülne rajta nyugat felé.

Ferivel a Kis utca sarkán beszéltem meg találkozót, ahol a második üzemegység tagjai, a régivágású parasztok szoktak gyülekezni. Feri nagyon vigyáz arra, hogy ne késsen el soha. Most is ő az első.

Állunk és beszélgetünk.

A rokoni kapcsolat miatt határozottan furcsa érzés vezető szerepben látni, annál is inkább, mivel rokonaim közül ő az egyetlen, aki a teljes személytelenségből váratlanul kivált, s tisztséget kapott. Amennyire tehetem, igyekszem tárgyilagosan nézni. Hagyományos értelemben nem vezető alkat. Ötvennégy-ötvenöt kilójával amúgy se nagyon lehetne tekintélye. Arcán, szemén viszont jól látszik, hogy a nyugtalanabb és az értelmesebb parasztok fajtájából való, kit nem elégít ki, hogy ő maga átlát a szitán, mással is szereti megosztani az igazságot. Tekintélye? Inkább tisztessége van. Feltétlen nagy erény ez, de önmagában még nem minden.

Lassan elkezdenek szállingózni az emberek. Előszörre egy alacsony, tömzsi fiatalember száll le a bicikliről, név szerint K. Lajos.

– Alászolgálja, kartársak.

– Szolgálja, főgépész kartárs – vág vissza a sógor.

– Lesz nektek főgépész, megálljatok.

– Mi nem tetszik már megint, Lajos?

– Tudod, te nagyon jól.

– A zsákolás?

– Az bizony, kartárs, a zsákolás.

– Ilyen jóizmú fiatalembernek? Kevesebbet törődj a menyecskékkel!

– A paraszt már arról is leszokjon?

– Mentsen meg a magyarok istene – jegyzem meg, továbbgördítve ezzel is a rögtönzött színjátékot.

– Nem értem a nyavalygásukat – fordul most felém a sógor. – Vannak néhányan, akik folyton csak nyöszörögnek.

– Minek örüljek? Hogy élek?

– Ti vagytok az első univerzális parasztok.

– Univerzális ökrök inkább, nem?

– Hogy beszélhet így egy öntudatos traktorista?

– Hisz épp itt a bibi. Traktorista, és zsákoltattok vele napok óta. Fejtrágyázni nem kell? Kutat ásni vagy csirkét nevelni kurblival?

– Fújd föl – mondja a sógor –, mit csináljak, ha nincs annyi gép, ahányan vagytok új traktoristák. Ma még előlegbúzát visztek a tagokhoz.

– Egy frászt! – válaszolja K. Lajos, s a cigaretta csikkjét indulatosan odavágja a villanypóznához.

Ebben a pillanatban hátulról egy sovány, piros svájcisapkás férfi vállára teszi a kezét.

– Mi van, főgépész kartárs? Nem ízlik az úrvacsora?

– Dögvész van.

– Látom, azért bírjuk, méghozzá elég pirospozsgásan.

A svájcisapkás férfinak hiányzik oldalt egy foga. Ha nevet, látszik a foghíj, s ez még inkább fokozza arca szikárságát.

– Én még ilyen társaságot nem láttam. Senki se akar zsák alá állni. Én hülye, viszont azért jöttem át a másik üzemegységből ide, mert ott soha nem zsákolhattam. Volt ott annyi vállalkozó, mint a nyű. Engem meg, mert nincs olyan vastag nyakam, mint ez a villanydúc, mindig az öregasszonyok közé osztottak be. Attól féltem, vénasszonnyá változok magam is. Szagolhattam a szoknyájuk szagát kapáláskor.

Ez a svájcisapkás férfi nemrég költözött a faluba. Az N.-i állami gazdaságban dolgozott, és megismerkedett ott egy szégyenbe hagyott lánnyal, akit, az igazgató ejtett teherbe. Beleszeretett a kis vörös-szeplősbe, és bár az igazgatót elhelyezték onnan, azt ígérte a lánynak, hogy elveszi feleségül, ha elköltöznek az állami gazdaság környékéről. Így kerültek át V.-re.

A férfi a régi vándorszegények fajtájából való, kinek még mindig egyetlen magántulajdona a keze és a humora. Természetes ösztönével előbb az első számú üzemegységbe ment, gondolta, hogy a magafajtájúak között majd jobban érzi magát, azonban csak három hónapig bírta. Szeretett volna már végérvényesen letelepedni, ehhez azonban pénz kellett. De épp keresni nem tudott ott, mivel az egyes számú üzemegységben sok volt a hozzá hasonló, a minden munkára kapható. Ezekben az egykori szegény-ivadékokban olyan szerzési vágy és buzgalom lobogott, amit csak a megszenvedett nyomorúság emléke szíthatott föl bennük. A toronyból Antal bácsi azt az új falurészt mutogatta, ahol ők építkeztek, vagy ahol ők fognak majd építkezni. Ezekkel a minden alkalmat megragadó tagokkal egy új bevándorlónak lehetetlen volt versenyezni. A svájcisapkás férfi – jó szimattal – megérezte ezt, és átkérte magát ebbe az üzemegységbe, ahol a régi parasztok azonnal befogadták, s megszerették, nemcsak a humora miatt, hanem azért is, mert minden „baromi munkában” bent volt. Szívesen zsákolt hetekig, szó nélkül fölkelt, ha éjszaka menni kellett műtrágyáért az állomásra. Itt aztán kijutott neki a férfimunkából.

A svájcisapkás férfiról ezt tudtam meg hamarjában, s nekem ez is elég volt, hogy rokonszenvesnek érezzem.

 

*

 

Fél hat lesz két perc múlva. Mindenki itt van, csak Feri ugrott el pár pillanatig a Dózsa-tanyára, meghagyni a lajtosnak, hol lesz a masina, hova hordjon vizet.

A várakozás ugratással, nyers beolvasásokkal, cigarettázással múlik.

Az utolsó pillanatban azonban még jön egy ember, M. Sándor. Harmincnégy-harmincöt éves, nagy homlokú férfi. Komótosan lépked; lassúságából megbántottság, fanyalgás és düh érződik. K. Lajos, aki az előbb még neszezett a zsákolás miatt, egyszerre megélénkül a kárörömtől.

– Ni csak, új hús a láthatáron! Gyerünk már, koma.

– Jó reggelt. – köszön M. Sándor, oda se figyel K. Lajos szúrására. – Hova megyünk? – kérdi kurtán.

A svájcisapkás szeme fölvillan.

– Az Erkel Színházba!

– Ne hülyülj folyton.

– Oda bizony, megnézzük a János vitézt, megölelgetjük Ilonkát, aztán szólunk a francia királynak, adjon néhány embert zsákolni.

– Fölösleges – mondja K. Lajos, a komája felé kacsintva. – Leszünk elegen, jön Sándor is, pihent erő és kész.

– Lesheted!

– Mi az, hogy leshetem? Előttem mész, és ha remeg a lábad, majd rád szólok, adjunk rá egy kis gázt, mester úr! Sőt még énekelek is: Föl, föl, ti rabjai a földnek.

– Lesz ám egy kis itóka is – hunyorgat K. Lajos, ahova viszünk valamit, megkínálnak. Úgyse ihattál te se a traktoron.

– Mért jó az neked, ha belém harapsz?

– Mert belém előbb haraptak, mint beléd.

– Csak úgy ne járjon az itallal, mint én tegnap – mondja foghíját kivillantva a svájcisapkás. – Négy zsák búzát vittünk egy helyre, nem mondom meg, hova. Készítettem már a gigámat, hogy itt biztos megkínálnak egy kis őszintébb itallal. És pont nem volt odahaza senki. Ha már így megjártam, azért is leiszom magam vízzel. Kerekes kútjuk van az illetőéknek, ennyit elárulhatok. Rögzítve van a hajtója. Leakasztom róla a láncot, hogy megbuktassam a vödröt. Csobbanás, sikerül. Húzom föl, hát Szent Izidor, a vödör nemcsak vízzel van tele, de galuskával és disznópörkölttel is. Lenézek a kútba, a víz színén úszkáltak a galuskák, mint a kis récék. Letették hűteni, mert nincs pincéjük, a kútjuk meg nagyon hideg. Esküszöm, jobban jártak volna, ha otthon vannak, és megitatnak velem fél liter otellót.

 

*

 

Visszaérkezik Feri is.

– Na emberek, itt az idő, kezdjük el a napot. Akik rakodtatók voltak tegnapig, azok mennek kazalozni, a kazalozók pedig rakodtatni. A többiek masináznak. Beszéltem az asszonyokkal is, mire fölállítjuk a gépet, addigra ők is ott lesznek hatan, két.kévevágó és négy törekhordó.

– Hát én? – kérdi kissé kihívóan M. Sándor.

– Mész zsákolni Lajossal és Tiborral – most tudom meg, hogy így hívják a svájcisapkás barátunkat.

– Nem megyek l

– Hát mit csinálsz? – kérdi tőle a sógorom.

– Hazamegyek, és kifekszek a szűrűbe.

– Azt megteheted, de mit csinálsz holnap?

– Ne törődj vele! Engem leszállítottatok a gépről, közben négy idegen traktoristát idehozattatok szántani.

– Ki hozatott ide?

– A vezetőség! – vágja rá M. Sándor.

– Tévedsz, mert a gépállomás.

– Akkor is… Tudod, honnan jöttek? A pusztavámi bányából. Azt mondják, ők a munkásosztály segítőkezei! Aztán már egyikük az éjszaka összetörette a gépet. Talán először ültek traktoron, csak elméletben ismerték. Ez a fejetlenség, látod! Négy napja bemondta a rádió, hogy elmaradt a megye a szántással, erre a megyebizottság összegereblyézi az összes traktoristákat, ha tudnak vezetni, ha nem. Mire való ez? Ki kellett szakítani őket a bányából. Mi nem lettünk volna jók?

– A gépállomás azt ültet a gépére, akit akar. Sajnos ebbe nincs beleszólásunk – mondja a sógor.

– Mégis szólhattatok volna az érdekünkben, hogy itt vagyuk tízen is.

– De most nekünk rátok is szükségünk van. Nincs emberünk, aki zsákoljon. Nem küldhetek el hatvanéves öregeket, ott halnának meg a padlás följáróján. A szövetkezet nem temetkezési vállalat.

– Egye meg a rosseb akkor az egészet!

Bármilyen furcsán hangzik is, erre a nyolc-tíz fiatalra illik mindenekelőtt leginkább a jövő parasztjának az elnevezése: mezőgazdasági szakmunkások. Mikor elküldte, vagy saját kívánságukra elengedte őket a vezetőség, az volt a megegyezés és az elgondolás hátterében, hogy nem árt, ha lesz tartalékban néhány fiatalember, aki ugyanúgy ért a szénagyűjtéshez, mint a traktorokhoz és az aratógéphez. Megfontolt, józan előrelátás volt ez. Ragyogott is, míg csak úgy elképzelte magában a vezetőség, de mikor az iskoláról visszajött ez a néhány új traktorista, kissé zavarba jöttek miattuk. Kit ültessenek először gépre és meddig? Havonkint cserélgessék őket vagy kéthavonkint?

Minden cserénél kitört a botrány. Senki se akart leszállni a gépről, bár ez bent volt a megállapodásban. Követelték, hogy ne csak egymással váltogassák őket, hanem az őstraktoristákkal is, elvégre azoknak se lehetnek előjogaik. Előbb megtanultak vezetni? Régebb óta is élvezik az előnyeit. Sértődés, csöndes ugratás, családi háborúság tört ki, ha valamelyik traktoristát egy-vagy kéthónapos vezetés után elküldték gyalogmunkára. Gyakran nem is csak a kereseti különbség miatt hadakoztak, mivel a traktoron háromszor annyit megkerestek, mint növényápolás közben, hanem az önérzet fölfakadó sebei miatt. Lehet, hogy nem mondták ki soha, de éreztették, hogy ők nem szürke tagok többé, ne ugráltassák őket. Hogy esztendeje még azok voltak? Mit számít az! Félmondataikból, indulatos kifakadásaikból a századok óta kegyetlenül pattogó logika érvei tüzeltek: aki tanult valamit, az már nem paraszt többé.

Micsoda lefojtott vágya ez az emelkedési ösztönnek! Sikerült egy lépcsővel följebb jutniok, tehát már kőlavinát, undort kell zúdítani azokra, akik lentebb maradtak. A szegénység bosszúja nem fölfele szúr, hanem lefele? Még mindig önmagát bünteti és önmagát alázza?

Ki tud itt igazságot tenni? Szinte minden ilyen csomóval a történelem gubancát kellene kioldozni. S helyrehozni mindazt, amit számtalan ilyen nyárhajnalon megoldatlanul hagytak századokig. Ahhoz azonban, hogy a dolgokat is rendezni lehessen, és közben a zsákok is föl legyenek hordva a padlásra, sajnos, néha be kell hunyni a szemet, s fölcsattanva azt mondani az M. Sándoroknak, amit sógorom mondott, vagy elmész zsákolni, vagy elmész miniszterelnöknek, dönts.

Kijelölni az új kazlak helyét, eldönteni, hova kerüljön a törek, merről forogjanak oda a géphez a kocsik, s ősszel, ha felfakadnak a földek, honnan lesz legjobb utat törni a szalmához – ez mind a Feri dolga. De nemcsak ez, szinte azt mondhatnám, minden más aprólékos ügy is. Még abban is neki kell határozni, ha fúj a szél, és az idei vékony szálú búza szalmáját jobban szétszórja a kelleténél, miközben az elevátor csúcsáról lefordul, több ember kell-e a kazalozáshoz, vagy elég-e a négy. Sőt még olyan figyelmesség is rá vár, hogy a nagyothalló T. Pál fogatos mellé kit osszon be rakodtatónak. Rekedt torkú vagy mogorva embert nem oszthat be, mert elfáradnának, mire megértenék egymást.

T. Pál rejtélyét különben régóta meg szerettem volna már fejteni. Hatvanéves, szikár, kócos bajszú ember. Arcát közelről is nehéz kibontani a kalapszegély állandó homályából. Aki hátulról látja, önkéntelenül is a matyólegényekre gondol – azoknak látszott ki akkora darab a fejükből. Azoknak volt akkora fejbúbjuk. T. Pál a kalapot kicsit álarcként használja: a süket emberekre jellemző félszegségét akarja elrejteni a világ elől? Vagy saját magát is mindenestől?

Négy esztendővel ezelőtt, mikor megalakult a szövetkezet, T. Pál hosszú ideig sztár lett a faluban. Egyszerűen csoda történt vele. Harmincesztendei hallgatás után kiköpte a szájában lévő gombócot, és megnyílott a világ előtt.

Ki ne ismerné a szegények gyönyörű nemzetközi szertartását, midőn jobb sorsra jutva, fogják vackaikat, és tűzbe dobálják? Hamvadjanak el az ürességet őrző szekrények, asztalok, füstölögjenek a rongyok, mint a balszerencse istenének bosszúból bemutatott áldozati állatok belei. A tegnapi napból ne maradjon más, csak a pernye, amit könnyen széthord a szél.

T. Pál is valami ilyesfélét csinált. Letépte magáról a hallgatás hosszú ideig hordott rongyait, és tűzbe dobálta… Kinek is beszélt volna harminc éven át? A feleségének, aki már unta a kiabálást, s inkább átment a szomszédba pletykázni, ahol viszont ő beszélt olyan nagy hangon, mintha a többiek lettek volna süketek. A lányának? Mit beszélhet egy nagyothalló paraszt a leánygyermekének? Vagy a lovainak magyarázkodott volna szántás közben? Kiabált volna az eget áthasító madaraknak? Hiszen legtöbbször csak magában dolgozott kint a mezőn. Esendősége miatt kerülte is talán az embereket. Vagy részvétből az emberek kerülték őt? A szövetkezet első időszakában, mikor még a zavarodottságot akasztófahumorral, a bizonytalanságot öngúnnyal, hülyéskedéssel lehetett ellensúlyozni, egyszeribe kapóra jött a nagyothalló ember váratlan kitárulkozása. Mert kiderült, hogy T.Pál verseket ír. Csúfondáros, nevettető verseket. Nem hosszúakat, csupán két-három szakaszosakat, amiket könnyen meg lehetett tanulni. Sokszor ebéd közben írta le, amit kaszálás vagy lovasgereblyzés közben kitalált, és utána odaadta valakinek, hogy olvassa föl. Többnyire újságpapírszélre és a cigarettadohány barna papírjára rótta dülöngélő, csúnya sorait. Volt röhögés, hujjogatás, térdcsapkodás a diófa alatt vagy a kepék árnyékában. A süketsége miatt hallgatagságba temetkezett embert a siker, az emberi közösség elismerése teljesen fölszabadította, s olyan termékenységre ösztönözte, hogy múzsájára magam is sárga irigységgel gondoltam. Harmad-negyednaponkint megírt egyet. Miről is szóltak ezek a versikék? Az egyik arról, hogy M. brigádvezető az asszonyokat kapálás helyett szedrészni küldte, mert a szederből jó pálinkát lehet főzni. Erről szólt az első szakasz, a továbbiak pedig azt részletezték, hogyan másztak föl az asszonyok a fára, s hogy föl még igen, de lejönni már nem tudtak. Egész estig nem mentek haza, azt hitték róluk, hogy elvesztek, s mikor keresésükre indultak, az országút melletti szederfákon találták meg őket. Kétségbeesve ott kutyorogtak a lomb között, csak a térdük kalácsa világított.

Mondanom sem kell, hogy a szederszedetésből egyetlen szó sem volt igaz. A brigádvezető egyetlen asszonyt sem küldött ki ilyen megbízatással. Talán még a szedrészés ötlete sem jutott eszébe. A versnek csupán annyi köze volt minden költészet kútfejéhez, a lenyűgöző valósághoz, hogy M. brigádvezető nagyon szerette a pálinkát, s egyszer, mikor többet ivott a kelleténél éhomra, jókedvében mindenáron kendert áztatni akarta elküldeni az asszonyokat, megbocsátható férfihumorral részletezve a térdig fölhajtott szoknyák izgalmas látványát.

Egy másik versében pedig arról írt, hogy az elnök ürgészni jár hetek óta. Nem szórakozásból, hanem azért, hogy augusztus huszadikán ünnepi ebédet adhasson a tagságnak. Sőt mi több, a vers szerint, cseréptányérokat égettetett külön erre az alkalomra a Hufnágel nevű sváb fazekassal, aki mestere volt ugyan a szakmájának, de a vers születésekor már nem élt.

Szerencsére itt is ismerem a történelmi hátteret.

Tavalyelőtt új művelődési házat avatott a falu. A díszebéd költségeit gavallér módon a téesz vállalta magára. Levágtak három hízót, a tetejébe még egy borjút is. Kicsit elsokallták. Ennyi állatból olyan töméntelen sok pörkölt lett, hogy bár mindenki betegre ehette magát, a szakácsok és a rendezők rokonai még két nap múlva is hatalmas adagokkal birkóztak ebédre is és vacsorára is.

T. Pál nem ismerte a költészet fogásait, a tudatos meglepetéskeltést, ő csak vaktába indult el. A fölöslegesen levágott disznókról egyetlen szót sem ejtett a versben, az elnöki bűntudat furcsa működésére az ürgeöntéssel azonban remekül fényt derített. A célzást kimondatlanul is mindenki értette.

Nem akarom a költészet számára fölfedezni, de, hogy T. Pál ösztönösen is művész volt, abban biztos vagyok. Ő, aki valóban ezernyi szállal kötődött a valósághoz, a kapanyéltől kezdve a csillagokig, a trágyaszagtól kezdve a kapor illatáig, oly fölényesen el mert szakadni a földtől, hogy példát adhatna némely hivatásos költőnek is.

Vagy a maga módján ő is csak agyafúrt szerző volt. Ha nem a költészet fortélyait – ismert valami mást? Ismerte a közönségét? Tudta, hogy a humorra és a képtelenségre a legérzékenyebb? Emiatt szórta a csattanókat, mint Szent László az aranyait? Neki volt talán igaza? Magam is tapasztaltam falusi irodalmi esteken, hogy ha ötletre, csattanókra épül egy-egy vers vagy novella, a közönség azonnal felmelegszik, kinyújtózkodik.

Az ilyenféle tapasztalatok miatt régóta hajlok arra, hogy az irodalom nélkül élő közönség számára az ötlet, a csattanó, a képtelen helyzet ugyanaz, mint a mese műfaja a gyereknek, vagy a filozofikus eszmefuttatás az értelmiségi olvasónak. Általuk érti meg a lényeget.

Másfél esztendő múltán azonban T. Pál hirtelen elhallgatott.

Rosszabbul élt, mint belépése előtt?

Se jobban, se rosszabbul!

Sőt, a második évben, mintha már biztató jeleket mutatott volna a társulás. Kocsis volt, s a kocsisok havonkint megkerestek harminc-harmincöt munkaegységet s tetejében tízet külön a lóápolásért. Ez harmincnyolc forinttal beszorozva, mert ennyi jutott egységenkint, havi ezerötszáz forintig is fölszaporodott. Ezenkívül közepesen ugyan, de keresett a lánya is. Magábaroskadását tehát anyagi gondok nem okozhatták. Hát akkor mi okozta? A családja lett hozzá durvább? Kezdetben mindenki mást meglepett kitárulkozása – éppen csak őket nem? Túl közel éltek ahhoz, hogy észrevették volna különös kivirulását? Vagy inkább kifáradt? Nagyon váratlanul tört rá a belső fölszabadulás, és a gyors lélegzetvételtől kifulladt?

Megunhatták? Hiába volt lelemény és fantázia? Hiába, mert önmagában kevés volt? Idő múltával az ő közönsége se volt elnézőbb, mint annak idején Shakespeare-é vagy Moliere-é? Az ő hallgatói is újabb és újabb ínyencségekre éheztek? Vagy végül is a műfaj korlátai nyomorították meg látóhatárát? Addig volt csak jó a műfaj, míg az életforma-váltás zökkenőin átvergődtek?

Az is átfutott rajtam, hogy szegény a zűrzavar szülötte volt; azé a korszaké, mikor a szövetkezet még nem jelentett mindennapi gondot, kikerülhetetlen körülményt; mikor a tagok még minden ürügyet megragadtak, hogy bosszúból fintorokat vághassanak egymásnak és az egész világnak is. Később, mikor a zűrzavar kezdett lecsillapodni, s nyomába a hétköznapi feladatok léptek, neki már elfogytak a társadalmi megrendelői, vagy ha még maradt is belőlük, a maradék nem volt olyan sugalmazójú, mint a kezdeti időkben. Nem volt, mert ahhoz, ami az ő sajátos, groteszk műfajába nem fért bele, maguknak a parasztoknak is Tolsztojra, Móricz Zsigmondra, Solohovra lett volna szükségük.

Volt még mentegető reményem vele kapcsolatban. Lehet, hogy mindössze az történt, ami hivatásos költőkkel is megesik, ha terméketlen korszakba jutnak. A múzsák őt is belelökték a rettenetes gödörbe? Az ötlettel azonban nem mertem tovább játszadozni, sem az ő nevében, sem a magaméban, mert babonás vagyok, és tudom, hogy a múzsák kiismerhetetlenek, és szeszélyeiket nem ajánlatos fölhánytorgatni.

Mondják, hogy újabb bezárkózása után, ha tehette, legtöbbször fölbiciklizett a szőlőbe, és egész sötétedésig ott maradt.

A parasztok, ha maguk gyakran elátkozzák is a munkát, lucskával, nehézségeivel együtt: mégis, mindenki mást, legtitkosabb mércéjükkel, a munkával mérnek. Persze, nem a sajátjukéval, kit-kit a magáéval. Dörgölődzni hozzájuk simulékonysággal ideig-óráig még lehet, de munkával soha. Bármilyen kifinomult is hasznossági érzékük, jobban tisztelik azt, aki megérti őket, mint aki fölhordja búzájukat a padlásra. A munkamegosztás elvét, a téves hiedelmek ellenére, nemcsak természetesnek tartják, de tisztelik is, csupán azokat utálják, kik fordítva, ezt nem tartják ugyanúgy természetesnek, Vagyis, kik az ő munkájukat még mindig kissé lenézik. A közülük kiemelkedőket is csak akkor vetik meg, ha elfeledkeznek erről az íratlan szabályról.

Feri nem feledkezett meg, s még ma se tudja megállni, hogy brigádvezető létére kapáláskor ne segítsen egyik-másik asszonynak, öregnek; vagy, hogy ne csúsztassa oda vállát egy-egy zsák alá, ha éppen úgy adódik. Valószínűleg „helyzeti előnyét” akarja azzal is jóvátenni, hogy tán a kelleténél is többet szaladgál. Néha maguk a tagok szólnak rá: ülj már le, ülj már le, mert a sok lótás-futásban úgy tönkremégy, hogy estére kelvén, átsüt rajtad a hold.

Órákon át egymás mellett taposva a pedált, én előbb csak a dombtetőre jutás kamaszhajráját élveztem, később azonban a képzelet tevékeny munkáját is, mivelhogy Feriből irodalmi hőst kezdtem faragni, olyat, kit nem elv s nem is rejtett önérdek, hanem lelkiismeretfurdalás vezérel, azt példázva, hogy a történelem milyen váratlan kanyarok és cikázás révén is képes kifejezni akaratát. Helyzeteket eszeltem ki s megpróbáltatásokat hősöm számára, s ellenfélként egy olyan magabiztos alakot, ki a vele való küzdelemben épp sziklaszilárdsága miatt bukik el, mert hiányzik belőle a hajlékonyság és az egészséges szorongás képessége.

A költői képzelődés útjáról azonban hamarosan visszatértem Feri mellé az országútra. Azt éreztem, túl közeli viszonyban vagyunk ahhoz, hogy elszakadva személyes, gondjaitól, életét átlényegítsem. Kíváncsian figyeltem ehelyett vallomását.

Mi is okozta lelkiismeretfurdalását? Azt, hogy nem kellett kétkezi munkát végeznie, előbb-utóbb megszokta. Később már csak az nyugtalanította, hogy jóval többet keres, mint általában a tagok: szomszédai, barátai, komái. A kapálás idején is például napi tíz órában egy hónap alatt nyolcszáz forintot kerestek. Csoda, ha ilyenkor kifakadnak, nem úgy dolgoznak, ahogy kellene? Milyen rongy ember hajcsároskodhatna velük? Ő semmi esetre sem.

Májusban történt épp egy kínos eset.

G. József, a földművesszövetkezet magtárosa (negyvenöt óta mindig nagyvalaki a faluban) épp arra fuvarozott valamit teherautón, ahol Feriék kapáltak az országúti dűlőben. Megállítja az autót, kiszáll, és odamegy hozzájuk. Kedveskedni akar talán a látogatásával? Köszönését morogva viszonozzák. Morgásukban az volt benne, minek jössz ide, te, aki nyilasnak is jó voltál meg kommunistának is. G. József – szokása szerint kizárólag saját érzelmeire figyel, nem veszi észre a feléje áradó ellenszenvet. Egyikhöz is, másikhoz is beszél. Közbe nézelődik. Egyszer csak odaszól Ferinek: – Ferikém, ez bizony nem a legjobb munka. Ha így dolgoztok, ráfizet a téesz, de ráfizettek ti is. – Feri tudta, hogy nincs minden rendjén, s amit G. mond, az igaz, de mit válaszolhatott volna neki? Ha volna annyi gyalogmunkás a kettes üzemegységben is, hogy két-három naponként cserélgethetné őket, akkor lehetne kissé szigorúbb. De így? A zöme öreg meg asszony, mit csináljon velük? Minden rohadt gazért zörrentsen rájuk? Ha jól megfizetnék a kapálást, akkor még talán meg is tehetné… G. Józsefnek ugyanúgy kellene ismernie ezeket a gondokat, mint Ferinek, de úgy látszik, ő csak azért is népnevelősködik. Elveszi egyik idősebb paraszttól a kapát. – Na, idefigyeljen, papa – mondja neki –, ezt így kell csinálni. Ha félti a derekát, kár volt ennyi ideig parasztnak lenni. – Bizony kár – mondja neki erre zavarodottan az öreg. – Régóta ismerlek, József, de sose mondtál még ilyen igazat.

G. sértését már nem hagyták annyiban. Nem a megbántott öreg csatázott tovább, hanem egyik asszony. Mondta a magáét, csak úgy harsogott. Mindjárt azzal kezdte, hogy: – Kár olyan nagypofájúnak lenni, József, öt percig mi is elkapálnánk úgy, hogy vándorzászlóval rohanna ide a minisztérium. Tudd meg, ez nem mintagazdaság. De ha az is volna! Harmincadik napja, nyúzzuk, ha csak vakargatnánk, mint te, jövő karácsonyig se végeznénk. Tudom, befognád a pofád, ha tudnád, mennyit kerestünk az első háromnapos maszatolással. Napi huszonöt forintot. Vedd tudomásul, meg kell tanulni a parasztnak rosszul dolgozni…

Ott lenni egy ilyen összezörrenésen, és érezni, hogy mind a két félnék igaza van – nem könnyű dolog. Főként, ha a gond gyakorlati megoldása is bonyodalmas. Feri ez esetben tudta, hogy mi lett volna a megoldás. Mindenekelőtt az, ha a kétezer holdból legalább ötszázat nemcsak jövőre, hanem már az idén is beszórhattak volna gyomirtóval. A másik pedig az ha a kapálást tisztességesen megfizetik. Nagyon fontos dolog az ilyen hosszan tartó munkákban, hogy tudja a tag, megvan-e neki a rendes napi keresete. Ha megvan, boldogan jön, ha nincs, húzódozik, vagy kapkodva dolgozik, hogy minél többet bekaparjon. A kapálás idejére átlagban meg kéne keresnie egy-egy gyalogmunkásnak másfél munkaegységet, körülbelül napi hatvan forintot. Ezt azonban rendes munkával egyik sem képes elérni. Az egységkönyv nem ad erre módot. Azaz hogy adna, de az egy kis rendbontással járna. A könyv ugyanis minden munkafolyamatra három értékfokot állapít meg: egy alsót, egy felsőt és egy középsőt. Legtöbb helyen minden munkát a közepes szerint számolnak el, mert úgy gondolják, hogy ez a legigazságosabb. Elfelejtik, hogy a közepes éppúgy lehet igazságtalan, mint a legfelső vagy a legalsó. A fonákság olyankor szokott kiderülni, mikor a kuszagereblyézéssel, ami nem olyan fárasztó munka, háromszor annyit lehet keresni, mint a kapálással. Kinek nem szúr szemet az ilyesmi? Igaz, a könyv megadja a változtatás lehetőségét, de a változtatáshoz csak a közgyűlésnek van joga. Ezen a szabályon persze megegyezéssel tudtak volna segíteni, de a téesz főmunkaegységese, L. Dénes nem volt hajlandó egyezkedni. Az illető rendőr volt ötvenhatig, és mindent rendőr módra csinál, mintha az egységkönyv is büntetőtörvénykönyv volna, tele paragrafusokkal. A vezetőség sok egyéb dologban intézkedik a tagság nélkül, mivelhogy a tagok maguk nem olyan tevékenyek, így ez esetben is rávehette volna a főmunkaegységest, hogy különmunkát vállalva, hangolja át úgy a tervezett egység-mennyiséget, hogy a kapálásért ne a közepes, hanem a felső mérce után fizessenek. A lelkiismeretfurdalástól vagy az igazságérzettől hajtva Feri kétszer is előhozakodott ezzel, de a vezetőség leszavazta. Azt akarod, hogy fölhíguljon az egység? – mondták neki. Feri nem akarta, de tudta, hogy az elmúlt félévben ötezer munkaegységet takarított meg a szövetkezet, amit még ki lehetett volna osztani.

– És ezzel mi lesz? – kérdeztem.

– Bent marad – mondta neki az elnökhelyettes, mert minél kevesebb nunkaegységet használ föl a téesz, zárszámadáskor annál több pénz jut egységenként.

Igaz ez?

Igaz, de mégsem ilyen egyszerű. Ez csak a látszat, mert kik járnak jól a több forintos munkaegységgel? A gyalogmunkások? Nem, hanem azok, akiknek megállapított havi járandóságuk van. Az, akinek, mondjuk, hatvan munkaegysége van havonkint, úgy jár jobban, ha az egységre jutó összeg nem harminc, hanem ötven forintot ér. A munkagység-megtakarítással tehát sokszor a növényápolók, gyalogmunkások jövedelméből szakítanak el. A mögött a tisztességes elv mögött, hogy jó, ha az egység tekintélyét növelik, néha ilyen gazdasági igazságtalanság húzódik.

Feri ezt észrevette. Vajon mit tett ellene? Elhatározta, hogy beolvas egyszer a vezetőség tagjainak, még ha saját érdekei ellen beszél is, de aztán jött az ismerős visszavonulás, az idegesítő beletörődés, azzal a jelszóval megtetézve, hogy nem nagyon szeretik V.-n sem, ha túl okos az ember.

Mikor faggatni kezdtem, mit jelent az, hogy túl okos, és hogy kik nem szeretik ezt, válasz helyett kétszer is fölhúzta a vállát, egy később megoldandó titkot sejtetve.

Amerre megyünk, az út jobb oldalán, közvetlenül az árok mellett, hatalmas, háromágú fa emelkedik az ég fele. Óriási köcsögfának is beillene. Ha villám szaggatta volna szét, vagy vetkőztette volna ilyen pőrére, akkor is természetesebben hatna, mint így. Látszik rajta, hogy tudatos emberi kéz fűrészelte le a koronáját, s nyúzta le kérgét. Huszadik esztendeje virít itt a tájban. Csontszínű, rideg, oszlopszerű. Háborús hagyaték. A helybeli légvédelmi figyelők állása volt odaszerelve három csonka ágára, mint valami pápua lakás. Egy első világháborús szakaszvezető parancsnoksága alatt néhány levente őrködött ott felváltva, éjjel-nappal, használt katonai távcsövekkel lesve az ég határvidékét, nem látnak-e ellenséges repülőt. Egy-két esztendeig nem láttak, de utána egyre sűrűbben láthattak. Gyakran száz nehéz bombázó gép is ott ezüstlött a látcső fókuszában. Lassan és iszonyú bőgéssel mentek Pestet vagy Csepelt bombázni. Ma már torznak és nevetségesnak tetszik a polgári ruhás, fegyvertelen figyelők komoly igyekezete. Vacak, kávédaráló-hangú telefonkészüléken adták le a sejtelmes helyzetjelentést: – Halló, itt tizenötös, jelentkezem… tizenötös, tizenötös, tizenötös – miközben néhány lépésnyire tőlük, a szomszédos földeken, parasztok egyenesedtek föl az aratásból, s valami ilyenfélét kiabáltak át egymásnak: – Szentséges isten, szegény pestiek!

Emlékszem, egyszer én is voltam fönt a fára szerelt figyelőállás tetejében. A parancsnok, nagybátyám volt katonatársa, mint vendégfiút, fölengedett. Megilletődve a magasságtól és a távcsőtől, különös büszkeséget éreztem. Nem értettem még a háborúhoz, sem az értelmetlen pusztulás ostoba szabályaihoz, titkon vártam, hogy jöjjenek a repülők. Látni akartam távcsövön át is őket; résztvevője akartam lenni a sejtelmes hadi szertartásnak. Aznap azonban csak gólyák, vércsék, madarak lebegtek elém.

Ha fölnézek, szerencsére ma se látok mást a mértani tarlók sárgája fölött, a felhőtlen ég határvidékén.

Magam se tudom, hogy ez az „árbockosártól” és hajlékony létrájától megfosztott facsonk véletlenül maradt-e meg, vagy tudatosan hagyták-e itt, kimondatlanul is emlékeztetőnek?

Nem is tűnne talán föl, ha a határ nem volna ennyire letarolva. A nagy táblák elrendezésekor minden útban lévő fát kivágtak. Fejsze alá kerültek a diófák, a földeken itt-ott felnövekedett cseresznyefák és meggyfák, melyek jó pihenőhelyet kínáltak az ebédezőknek, melyek árnyék-oázisok voltak a forróságban, zivatarok alkalmával pedig óriási esernyők. Kivágták őket, mert a traktoroknak haszontalan lett volna kerülgetni egyet is közülük.

Azóta csupán egy-két dűlőúti akácsor, a magasfeszültségű villany vasoszlopai, s ez a csontszínű fa-emlékmű uralja csak a tájat. Jelenléte, sivársága miatt még inkább fölidézi az egykori eleven fákat. Zúgolódtak is ám a kivágott fák miatt a tagok! Panaszolták, hogy ha nem az országút mellett vagy az akácsori dűlőben dolgoznak, több kilométeres körzetben hiába keresnek egy kis enyhelyet lehúzódni, nem találnak sehol.

Nem tehetek róla, de kissé engem is zavar ez a fátalanított határ. Néhány helyen, közel a dűlőúthoz, nyugodtan meghagyhattak volna egy-egy nagyobb terebélyűt. Amennyit akadékoskodtak volna, tettek volna annyi szolgálatot is. Árnyékadó fák és jóvizű kutak nélkül idegen, elhagyatott a határ. Idegenek a háromnégyszáz holdas geometriai táblák. Nem is tudom, a szememnek hiányzik-e a fa és a kút, vagy csak az emlékezetemnek?

A fölmeredő, csontszínű ágas fát nem tudja megszelídíteni a körülötte hullámzó kukoricaerdő. Árnyéka megrövidülve nyúlik el a földön. Ahogy elkerekezünk előtte, alaposabban megnézem. Vigasztalanabb látványt nyújt, mint valami házrom.

– Mért nem vágtátok ki?

– Úgy látszik, nem volt útba – mondja Feri.

Ebben a pillanatban valahonnan a környékéről lánykiáltást hallok.

– Fe-ri bá-csi! – hangzik elnyújtva.

– Kiáltottak?

– Valami női hang.

– Persze, a lányok! Majd elfelejtkezek róluk! Visszafordulunk s előttünk, tiz-tizenöt méterre két lány áll a partoldal magasában. Egyikük fakó szoknyában, hátrakötött kendőben áll, a másikuk, a szőkébbik, ormótlan munkásnadrágban, s hogy mégis milyen jó alakja lehet, azt csak a könnyű blúz domborulatai engedik sejtetni.

– Kiküldtem őket kicsit kozmetikázni.

– Mire küldted ki? – lepődöm meg a kijelentésen.

– Igazgassák meg a táblák szélét.

– Csak az országút mellett? – nézek rokoni gyanúval Ferire.

– Csak.

– Kirakatpolitika ez is? Átejtitek az utazóközönséget?

– Itt a szélén gazosodik ki mindig a legjobban. Közel van az árokpart, és hamar terjed a gyom, a vadmuhar. Meg aztán akik erre járnak, csak ezt látják, a szélét. Tudod, hányan röhögnének, hogy gazban van a kukorica? Hát ne röhögjenek!

– Mihozzánk már ide se jön? – évődik a hátrakötött fejű lány, de szavaiból pont az ellenkezője érződik.

– Úgy elbújtok, hogy észre se vettelek benneteket!

– Mások bezzeg észrevesznek, csak maga nem akar – cserfeskedik a szőkébb.

– Legények?

– Katonák!

– Képzelje, hogy megijedtünk! Itt csapkodjuk a gazt, és épp egy nyitott dzsippen két katona megy erre. Gizi meg csak úgy elkezd integetni. Lekapta a kendőjét, és azzal. Hát nem megálltak? Hű, Gizi, most aztán futás! Én meg is indulok be a kukoricásba, de Gizi nem. Ha ő nem, gondolom magamban, akkor én se.

– Volt valami? – kérdi Feri.

– Volt ám, – mondja Gizi sejtelmeskedve.

– Micsoda?

– Még maga is megöregszik, ha ilyen kíváncsi.

– Egy brigádvezető? Annak mindent kell tudni.

– Hogyne, még csak az hiányzik!

– Legalább jóképűek voltak?

– Nagyon.

– Értettek hozzá? – vág a szemével Feri.

– De még hogy! Különösen az egyik – nevet hamiskásan a szőke.

– Hogyhogy az egyik? Miért… Mind a kettővel?

– Igen.

– Együtt?

– Persze. Mindjárt itt az árokparton.

– Kételkedik? – vág ártatlan arcot Gizi. – Leheveredtünk…

– És?

– A többi jött magától.

– Azóta jobban megy a kapálás. Nézze meg ezeket a nagyokat, egy csapásra kidőltek – mutat a szerteheverő gazokra.

– Meglátszik, hogy kevés a legény, nektek legalább volt eszetek! Csak keresztelő ne legyen belőle!

– Ennyiből? – nevet pukkadozva Gizi.

– Nem ismerek rátok!

– Már abból is keresztelő lesz, ha kireszelnek valaminket? – álmélkodik a szőke.

– Micsodát reszelnek ki?

– A kapánkat! – felelelik harsány nevetés közben. – Feri bácsi, ha hiszi, ha nem, csuda kedves katonák voltak. Leültünk ide az útszélre, beszélgettünk, tréfálkoztunk, az egyik mindjárt ajánlkozott is férjnek. Mondtam neki, jó, jöhet, amúgy is elkelne egy-két férfimunkás a téeszben, de arra számítson, hogy ki lesz téve mindenféle női veszedelmeknek, mivelhogy sokan vagyunk nők. Azt felelte erre, rá se nézne ő többé lányokra, ha én lennék a felesége. Ezen mind jót nevettünk. Elvenne, csak attól tart, hogy még hátravan egy esztendeje, és ahogy ő látja, nem lennék hozzá hű…! A Gizi katonája is nagyon jópofa volt: először csak mosolygott, aztán ilyen remegő füvekből, itt ni, hétágú korbácsot kezdett fonni, és mikor megkérdeztük tőle, mért csinálja, azt mondta, ha egy csöppnyi ideje van, sose mulasztja el gyakorolni a korbácsfonást, mert ha megnősül, ő hétágúval veri a feleségét, nem lehet manapság hinni a nőknek, úton-útfélen megcsalják a férfiakat. Főként a városi lányok! Nahát, mi épp kapóra jöttünk, mondtam neki, költözzön falura, vegye el Gizit, ő hűséges kislány, nem kell félni, hogy becsapja. Csakugyan igaz? – kérdezte. Persze – feleltük neki. Na, ha így van, foglalóként kireszeli a kapánkat – mondta. Lakatos valahol Tatabányán. Félóráig beszélgettünk, de nehogy levonják ám a keresetünkből, mert amennyit elvesztegettünk, nyertünk is annyit a sok nevetéssel meg azzal, hogy kireszelték a kapákat. Olyan éles most, mint a borotva.

A kis árokparti jelenet – ahogy elmesélték – az újraélés örömétől szinte a színpad magasságába emelkedett.

Érdemes volt mögéje nézni.

Senki se tiltotta volna bár, de egyéni parasztgazdák lányai még négy-öt esztendővel ezelőtt sem mertek volna ilyen természetes és dicsérni való gátlástalansággal viselkedni. Az országút mellett kapálva, ha föl is egyenesedtek az arra haladó autók zajára, kezüket legfeljebb csak homlokuk magasságába emelték, hogy szemüket védve a naptól, tisztábban láthassanak. Kendőt lengetni csupa jókedvből? Nem, az lehetetlen. Az integetés ősi mozdulatait csak a vonat utasai előtt merték vállalni, mert az elfogadott szokás volt, és a vonatról különben is tudták, hogy nem áll meg.

Ezek a lányok most mért mertek integetni? A közösség személytelenebbé teszi az ember cselekedeteit, s ezáltal gátlástalanabbá is? Átvállalja a felelősség egy részét és szabadságot ad? Vagy anélkül is, hogy átvállalna valamit, magától értetődően fölszabadítja és színesebbé teszi az egyént? A közös nyomorúságok és a közös örömök résztvevői: katonák, diákok, hadifoglyok, summások, egyszóval, maguk az egymás hegyén-hátán élő szegények őrizhetnek erről a belső szabadságélményről emlékeket idegeik mélyén; ők, akiket nemcsak a közös testmeleg – a lélek közelsége is melegített.

Eléggé általános jelenség viszont az is, hogy a közösségben szabadon viselkedő egyén magánéletében gátlásos, önpusztító normákat követ. Fölszabadultsága tehát csak látszólagos, még csak nem is félmegoldás.

A lányok kétértelmű párbeszédét hallgatva, szerettem volna hinni, hogy nemcsak az ifjúság és a játékosság ösztöne bujtogatta őket, mely a felnőtt korban kezd elcsenevészesedni, hanem az a természetesebb testi és lelki szabadságvágy; mely ma az egész világon a keresztyéni erkölcsöknél értelmesebb és testre szabottabb megoldásokat keres.

A test hazugságai, az álszemérem, a gátlásosság, nemcsak a parasztok életét rombolta századokig és rombolja ma is, de nyugodtan állíthatjuk, hogy szinte mindnyájunkét. Leginkább talán mégis őket nyomorgatta meg. Nem is a közismert dologra: a vagyon miatti házasságra, az egykézésre gondolok, hanem kisebb, de ugyanilyen tartósan pusztító rossz szokásokra. Hiába volt a parasztházban két-három szoba is, a szülők mégis egy szobában aludtak gyerekeikkel, a szomszédos ágyakon; a fiatal házasok pedig a szülőkkel. Lehet-e csodálkozni, hogy a leleplezéstől iszonyodó, folytonosan fülelő, moccanatlan asszonyok előbb-utóbb megutálták a szerelmet, s dolognak tartották, akár a kendernyüvést vagy a kenyérdagasztást.

Búcsúba menet is, mikor unokanővérem szóvá tette a fiatal lányok szabadosságát, átsuhantak rajtam ezek. Ide tartozó érveimet nemcsak akkor, később se mondtam el. Izléstelennek tartottam volna, mert az ő életét az én felvilágosultabb érveim már nem emelték volna magasba.

Nyilván másokét sem egykönnyen.

Filmek, rádióelőadások, könyvek és színdarabok egyre többet foglalkoznak az új életforma problémáival. A falusiak zömének ez gyakran kínaiul hangzik, nem azért, mert magas színvonalú, hanem azért, mert társadalmi görcsök föloldása nélkül minden erre vonatkozó igyekezet puszta ideológia vagy jószándék marad. Mert hiába gondolkodnak például szabadabban és természetesebben a lányok a szerelemről, a férjhezmenésről, ha a fiúk jó része, életkörülményeik elől futva, városba szökik, vagy katonaság után nem megy haza. A naponkénti fölszabadulás így legfeljebb csak elszórakoztatja, de nem szabadítja föl teljesen őket. A szórakoztatás azonban nem végcélja, csupán lépcsőfoka lehet a közösségben való életnek.

 

*

 

Nyugodtan megkérdezhetné valaki, hogy a lányok esetéhez hasonló történetkék és a naponkénti fölszabadulások mellett nem szaporodnak-e a naponkénti összeveszések? Az egymáshoz érő test nemcsak a melegét adja át könnyebben, de a közelség miatt hamarább taszít is. Sok faluban megfordultam s valóban azt tapasztaltam, hogy nagyon gyakoriak a veszekedések. A meglepő viszont az volt, hogy a szóváltásokból nem lett életre-halálra szóló harag, kivéve az első időket, mikor a belépésre kényszerülő, esetleg védtelenül megaláztatott. Később az összezördülések zömükben megmaradtak a szóváltások szintjén, nem eresztettek ki magukból fölöslegesen mérgező gázokat.

Búcsúi élményeim alkalmas példával szolgáltak ehhez is.

A búcsú feltűnő módon kisebb zökkenőkkel múlt el mint a ma reggeli munkaelosztás.

Régen az is más volt. Nemcsak papírtrombiták és viaszrózsák roncsai maradtak utána az utcán, de valamilyen nagy botrány döbbenete is ott lebegett a falu fölött. Hisz alig múlt el egyetlen alkalom haláleset vagy legalábbis kiadós verekedés nélkül. A jókedv és a tragédia nagyon gyakran együtt járt.

Emlékszem, fiatalabb koromban, mikor itt voltam egy búcsún, s már a dunyhák közé bújva forgott velem az ágy, mint álomba pörgető körhinta, arra riadtam föl, hogy valaki rekedten üvölt: – Segítség! Ölik a Szabó Miskát! Segítség! – Nem volt vaklárma, csakugyan ölték.

Azt lehetne hinni, hogy a bor vadította meg ezen a napon az embereket, s rántatta ki velük a kést, és adott kezükbe veszedelmes lőcsöket. Szó sincs róla! A búcsú itt is, mint sok faluban, az igazságtevés vagy a bosszúállás szertartásos napja volt. Kicsit mindenki készült rá rejtett izgalommal, mint spanyolok a bikaviadalra. Sokan előre tudták, ki kivel fog verekedni. Tudták, mert az év közben elkövetett sértegetések fölcsattanó végszólama az volt, megállj, a búcsúban majd találkozunk.

Ma is csodálkozom az indulatőrzés rendkívüli képességén. A forrófejűségéről ismert nép, a pillanatnyi föllángolás és düh megszállottja, erőszakot követett el magán? Gyakran megtörtént, hogy a januárban kapott pofonért, megaláztatásért a megbántott fél igazán csak fél esztendős késéssel, a búcsú napján kért elégtételt. Addig a hétköznapok álarca mögé bújva, semmit se árult el visszafojtott indulatáról. A haragosok fölszegett fejjel mentek el egymás mellett az utcán és a határban is, anélkül. hogy belekötöttek volna egymásba. Ahogy azonban eljött a mulatság ideje, az ellenséges felek sem csupán ünneplő ruhájukba, gyűlöletükbe is beöltöztek. Indulataik hátterében szerelmek, csalások, naív osztályharc, hiúság és elképesztő félreértések lappangtak. De lappanghatott mögöttük bármi, a kötekedésnek megvoltak a finomabb kimunkált módozatai. Az egyik recept például így hangzott: kéresd le barátaiddal azt a lányt, akivel haragosod táncol. Egész biztos nem adja oda. Három-négy próbálkozás után menj oda magad, s kérd le te! Az eredmény nem vitás: te sem kapod meg, A többi aztán jön magától. Ököl emelkedik vagy tenyér; kabát szakad, vagy gúny villan késnél gyilkosabban, akármi, ami jelet adhat a féléve várakozó vadállatnak. A tisztességesen konzervált gyűlölet ennyi idő elmúltával még inkább fokozza a szenvedélyt, veszedelmesebbé s ezáltal kiszámíthatatlanabbá teszi a benned várakozó szörnyet.

Vajon mi volt az ilyen elintézési módok hátterében? Nyersebb korok öröksége? Az igazságérzet eltorzulása? Az egyén elburjánzó gőgje, őserdei védekezése a világ ellen? Vagy egyszerűen csak műveletlenség?

Az utóbbi időkben észrevehetően megszelídültek a búcsúk. Kevesebb hét határra szóló esemény kapcsolódik hozzájuk. Hogyan történhetett ez? Hiszen az emberek nem lettek szelíd báránykák, se józan kínai bölcsek. Sőt, idegességük ködében tántorogva, még inkább sérthetőbbé és érzékenyebbé váltak. Vagy meglepő módon épp ebből következik a fordulat? Az elmúlt tizenegynéhány év történelme jól összezöcskölte, összerázta a parasztokat. S azzal, hogy közössé tette sorsukat, nyilvánossá tette gondjaikat, bajaikat is. S ha rengeteg összezördülést szül is a naponkénti együttlét, az elintézéssel lehetetlen fél esztendőkig várni; lehetetlen búcsúig takargatni panaszt, gyanakvást, haragot. A szájnak azonnal föl kell nyílnia, azonnal beszélnie, kiabálnia, magyarázkodnia kell, annál is inkább, mivel a gondok többnyire közösek.

Kések helyett így tüskék és tűk villognak. Öklök helyett szavak! E változás fejlődést jelent, de nem megoldást. Bár az idei búcsú is szelídebben múlt el, mint általában a régi búcsúk, egyetlen epizódja azonban nagyon is elkedvetlenített.

Este kilenc óra tájt a szövetkezeti kocsma kapuja előtt néhány idős paraszt szidta a bál rendezőségét. A rendezőséget? A világmindenséget! Tízen vagy tizenöten tipródtak tehetetlenül az utcán, szerettek volna bemenni sörözni, de belépőjegy nélkül nem engedték őket. A helybeli tűzoltóság emberei, fölcserélve délutáni ünneplőjüket szürke egyenruhára, makulátlan jellemű férfiakként tartották a frontszakaszt. Az udvarba, ahol nagyban folyt már a bál, csak azt eresztették be, aki megváltotta a tízforintos jegyet. A helyzet humorához tartozott, hogy mielőtt porondra léptek volna, ők maguk is lefizették a tízest. – Micsoda fafejűség ez! – zúgolódott az a néhány sörre szomjazó öreg. Micsoda népellenes intézkedés! Egyszer van csak egy évben búcsú, és azért fizessenek most tíz forintot, hogy megihassanak két pohár sört? Attól fél a rendezőség, hogy sörivás ürügyén bent maradnak ők is táncolni? Pörögnek, forognak, csacsacsáznak? Szétrúgják a nagydobot? A nép egész nyáron nyeli a port, izzad, kiveri a só a homlokát, és nem érdemel meg annyit, hogy egyszer a maga kívánságára lehajtson egy-két pohár sört? Bezzeg az ügyvezető, a tanácsiak, a fölvásárlók, azok máskor is ráérnek. Idehaza vannak napközben, és ha friss csapolás van, megszagolják. Mire a vontatók hazahozzák a parasztot a határból, alkonyatájt, addigra már nem mindig marad. Most itt van, az orruk előtt, és nem engedik be az embert. Ez a demokrácia?

Bármennyire nem voltak névre szólóak ezek a megjegyzések, a hivatalt képviselő tűzoltók mégis fölszisszentek tőlük. Előbb magyarázkodni kezdtek, hogy értsék meg, emberek, ha magukat beengedjük, fölborul a rend, és más is jegy nélkül akar bemenni. Értsék meg, a bevétel nem a mienk lesz, hanem a sportköré. Új fölszerelést kap a futballcsapat, szerződtetnek edzőt is a tanító helyett, aki elvonókúrán van. Olyan nehéz ezt megérteni? Igazuk van maguknak, hogy búcsú egyszer van egy évben, de éppen ezért van ez a belépőjegy. Ki az, aki tíz forintot sajnál búcsúkor? A rengeteg máshonnan jött nép, aki átugrott szórakozni meg bámészkodni, nem sír? – csak maguk sírnak miatta?

Régen az ilyesmi már veszekedéssé fajult. Szétfutott volna már a hír, hogy ez és ez szájaskodik, taszigálja ezt és ezt, szidja ennek a hetedízigleni elődeit. Egész biztos akadt volna hozzátartozó, rokon, körösztfi, aki azzal lép oda: engem lökődj, ha van merszed, ne azt az öregembert, hallod-e? Most azonban nem akadt senki. Gyávaságból? Nemtörődömségből? A törvénytől való félelem miatt? Inkább talán azért, hogy mióta együtt van a falu, elég gyakoriak az efféle szóváltások, melyek végül a családi pörpatvarok természete szerint csitulnak el.

Ez a búcsú is elcsitult, de keserű szájízt hagyott maga után.

Társuk kudarcától az öregek még inkább fölgerjedtek. Ott tipródtak továbbra is a kocsma kapuja előtt, hangoskodva, fekete mellényben, rövid gallérú ingben. Pattogott feléjük a dzsessz, mint kiszámíthatatlan jégverés. Rikoltozott rájuk a szaxofon, mint álmából fölijesztett gúnár.

Mi okozhatta ezt a kedvetlenséget szülő, fölösleges összezördülést? Valamilyen magasabb rendelkezési elv vagy hasznossági intézkedés? Szerintem egyszerűen butaság, értetlenség: a falu életéből még mindig hiányzó, árnyaltabb demokratizmus.

Volt pillanat, mikor úgy éreztem, a verekedés célra vezetőbb lett volna, mint az ügy „családias” elintézése. Meggyőzőbben mutatta volna, hogy a közösségben kiteljesedő emberi igényekkel mennyire nem szabad buta hivataloskodással visszaélni.

Négy traktoros forgolódik a kétszázötven holdas rozstáblában. Tegnap délután értek ide, s azóta már jó nagy darabot fölforgattak. Rég volt eső, s így a négyes ekétől fölszakadó föld úgy porzik, mint házbontáskor ledőlő faldarab. Hiába tartják be a huszonöt-harminc méteres távolságot, fuldokolnak a portól. Nem attól, amit az előttük haladó ver, attól is, amit az ő ekéjük kavar. Ahogy kifordulnak a dűlőre, köszöntöm őket, de csak biccentve fogadják, mert épp a végén több dologra kell figyelni. Mindenekelőtt arra, hogy lehetőleg ne korán s ne későn rántsák meg az ekéket fölemelő zsinórt, és hogy a túlsó barázdába is úgy álljanak bele, hogy ne hagyjanak meddő barázdát, zátonyra hasonlító vakföldet. Arcukat így elég közelről láthatom. Személyesen egyiküket sem ismerem, pedig azt hiszem, idevalósiak. Vagy csak nem ismerem meg őket? Az aknából feljövő bányászokra hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy nem szénfeketék, hanem piszokszürkék, és szemük vérágasabb, ijesztőbb. A por alig látható kullancsai belefúródnak a bőrükbe, sőt a bőrük alá, s ha nem mosná ki az izzadság, talán ott is maradnának s lerakódnának. Így azonban sárrá változva fordulnak ki bőrük láthatatlan repedésein. Utánuk nézek, és egy csapásra eszembe jutnak a róluk szóló fölháborító versek, s az undor is, amit, kicsit később a versek miatt átéltem. Milyen furcsa is a világ! Ők voltak egy időben a hazugság sztárjai, a sematizmus lovagjai. Gépeik folyton ott dübörögtek az irodalom rozstarlóin, de a barázdát, amit hagytak, senki se vetette be. A politikai sznobizmus őket szemelte ki jelkép gyanánt, de míg plakátra nyomtatta arcukat, otthagyta őket a valóságos földeken, esőkben, szélbe szórt műtrágya felhői között és a vesét zöcskölő vasnyereg fogságában. Bűntudatot érezve, arra gondolok: jó lenne egyszer verset írni róluk, hogy mindenki elfelejtse ama régieket; verset írni, s talán nem is arról a pillanatról, mikor fönn ülnek a gépen, hanem mikor ott kuporognak éjszaka a nagy hátsókerék szélvédett árnyékában, s viszi fejük fölül a szél a holdat, mint valami égi ördögszekeret. A sötétségbe hanyatlott tájon nincs emberi hang, csak amit ők maguk képzeletben fölidéznek. Vagy arról írni, hogy éjszaka nagyobb a világ, mert a sötétség határtalanná teszi. Igaz, emiatt gyakran elszomorító is. Amit a lámpák ollója kimetsz belőle, valójában unalmas és idegesítő – mégis arra kell figyelniök. Látni? Csak befelé láthatnak magukba…

Elhessegetem ezeket a költői ötleteket: túlságosan irodalminak hatnak. Szemem különben nagyon is prózai látnivalók közt tévelyeg. Ferit látom a föld túlsó végéről elindulni, nyitott körzőre hasonlító ölezővel a kezében. Azt méri föl, mit teljesítettek tegnap délután óta a traktoristák. Oldalról nézem, s ahogy közelebb ér, észreveszem, hogy önkéntelenül is megpróbál akkorát lépni, mint amekkorát az ölező „lép” egy-egy pördítésre, ez azonban nem sikerül. Mulatnék rajta, de közben azon kell csodálkoznom, milyen ügyesen forgatja kezében. Nincs benne semmi paraszti nehézkesség, lomha komótosság. Sőt, valamiféle lefegyverző igyekezetet fedezek fel mozdulataiban. A szerep teszi buzgóbbá vagy az új eszköz használata? Ki tagadná, hogy az ismeretlen, új tárgyaknak is megvan a maguk igézete. Volt alkalmam többször is megfigyelni, hogy a gépek közt sürgölődő parasztok odaadása megkétszereződik, mozgásuk fölgyorsul, mint azoké a gyerekeké, akik először vehetnek kezükbe felnőttekhez illő szerszámokat, s először kapnak komoly feladatokat is.

Sógoromat nemcsak most, máskor is rajtakaptam már efféle önfeledt buzgólkodáson. Láttam, mikor a fűkaszáló rendterelőjét átalakította, új deszkacsúsztatót szerelve rá; láttam, mikor szemmérték után ő maga állította be harminc centiméter mélyre az ekéket, mert az egyik traktoros fogadkozott, hogy megvan az annyi, és ott voltam, mikor nélküle nem álltak új táblába szántani a gépállomásiak, mert ő pontosan kiszámította már előre, hány helyen kell kibarázdálni, hogy négy traktoros anélkül fejezzen be egy táblát, hogy ne legyenek benne fölösleges „árkok”.

Nem zavarom földmérő munkájában – különben sem tudnánk beszélgetni, mert szokása szerint hangosan számolja az öleket, nehogy eltévessze.

A szántás végében ülve várok rá, közben sorsán, szerepén, helyzetén gondolkodom. Töprengésemet szinte ott folytatom, ahol a lányokkal való találkozás miatt abbahagytuk. Kérdéseket adok föl képzeletben neki és magamnak is, hogy megfejtsem, mi lehet az oka, hogy Feri, bár szívvel-lélekkel átadja magát minden gyakorlati munkának, legtöbbször mégis visszatorpan, mikor ezért vagy azért harcolnia kéne. A köznapi tapasztalatok és igazságok szinte a kisujján bugyognak ki, de száját ritkán adja kölcsön, hogy inkább ott buggyanjanak ki, indulataival összekeveredve. Tartózkodóbban viselkedik, mint ahogy kellene. Lefelé határozott, de felfelé határozatlanabb a kelleténél. Aki nem ismeri, szokásos jelzővel megalkuvónak mondhatná. Mivel is érvelt, mikor efféle dolgokról vallattam? Nem szeretik, ha „túl okos az ember” – mondta szó szerint. Szótárában az okosság persze nem elmeélt jelent vagy bölcsességet – mindenekelőtt bátorságot, vagyis erkölcsi megnyilatkozást. Ezt valóban nem szeretik, főként, akiknek az érdekeit sérti – azok viszont, akikét védi, nagyon is megbecsülik. Feri tudja, hogy időnkinti elhallgatása helytelen dolog, nemcsak azért, mert lelkiismeretfurdalást okoz neki, de a munkáját is nehezíti.

Akkor hát mért csinálja?

Azért, mert a hajdani szegényeknek nincs gyakorlatuk az igazság megfogalmazásában? Az igazságtalanságot is csak azért fogalmazzák meg általában könnyebben, mert a történelem csupán ebbéli képességeiket fejlesztette? A sok ráfizetés, a rengeteg bukás emléke irányítja tudatalattijukat, fejük tartását, viselkedésüket egyaránt? Az igazság kimondása ugyanis nem mindig indulat, alkati és belső telítettség következménye, gyakran a szokásé is. Sőt, néha az udvariasságé. A szegények, bármilyen fura is ez, az arisztokratákhoz hasonlóan megteremtették a maguk etikettjét. Ami szép és hasznos volt ebben az íratlan etikettben, százszorta emberibb volt, mint a rizsporos arcúaké, de merevsége ugyanolyan hamis és hazug volt, mint az övék. Ez az íratlan etikett nemcsak az evés, a vendégeskedés módjait szabályozta, de a véleménymondásét is. A falusi rokoni kapcsolatok, a hagyományos tiszteletadás formái ugyanolyan könyörtelenül működtek, mint a társadalom elnyomó szervei. A haragoskodástól, a csúfoskodástól való félelem nagyon sok szájat elnémított.

Még a közelmúltból is számos idevágó esetet tudnék elmondani. Jártam olyan szövetkezetben például, ahol a kocsisok gátlástalanul megvámolták a közös tulajdont; minden mozdítható termésből – lucernából, szénából, kukoricából, szalmából és törekből szinte naponként dobtak föl két-három nyalábra valót. Szidni csak egymás közt szidták őket, de senki nem akadt, aki szólt volna nekik. Féltek, hogy ha szólnak, érzékeny rokonokat sértenek halálra.

Az évek múlásával ez a rokoni tapintat egyre inkább halványul. Rá kellett ébredniük, hogy a történelem nem tartotta be az udvariasság szabályait, se velük, se mással, természetesebb, ha ők maguk sem tartják be a régi értelemben.

Feri, azáltal, hogy vezető lett, előbb leszokott erről, mint a többiek; fölöslegesen rokonaival se tapintatoskodik. Óvatossága – amint már mondtam – különben is inkább csak „fölfelé” működik nagyobb érzékenységgel. Ez persze így misztikusnak hathat. Az is! – hadd tegyem hozzá rögtön. Nemcsak szóban, a valóságban is. Hol is kezdődik Feri számára jelképesen a „fölfelé”? Nem a Földművelésügyi Minisztériumnál, sőt, nem is mindig a megyénél, de nagyon gyakran a falu és a szövetkezet vezetőinél, kikhez ő maga is odatartozik. Ha nem volna értelmes ember, mulatni kéne fölfogásán, így azonban csak ámulni vagy bosszankodni lehet. Mi ez? Paraszti tudathasadás? Azok előtt hallgatja el véleményét, kikkel papírforma szerint is egyenrangú? Ez az önbecsapás még mindig a történelem által kialakított reflexek műve Vagy ez már más, ha bizonyos fokig ezekre is épül? Én újabb képződménynek érzem. Politikai sérülésnek, mely még azelőtt rázkódtatta meg, mielőtt vezető lett volna. Életére az elmúlt tizenegynéhány esztendőnek nyilván volt olyan hatása, mint annak az örökségnek, amit a szegénységtől kapott.

Magam elé idézem tízesztendővel ezelőtti arcképét. Ötvenhárom tavaszán V.-én töltöttem két hetet, vendégségben. Megérkezésem első napján, alkonyattájt kihívott az utcára.

– Most jön a csorda, nem akarod megnézni?

– Tehenek?

– Disznók!

– Nézzük – mondtam.

Kiálltunk a kapu elé. Az alkonyati ég kékje idegenül derengett át a pőre gesztenyefán. Fújt az északi szél, verődtek egymáshoz az ágak; emlékszem, eltévedt liba kiáltozott valahol az utca végén. Fehér lehet – gondoltam akkor –, fehér, mint az elhagyott templomtorony.

Kisvártatva megszólal Feri.

– Na mit szólsz?

– Mihez?

– A csordához.

– Hol jön?

– Nem látod?

– Nem – mondtam álmélkodva.

– Nyisd ki jobban a szemedet!

– Ugratsz?

– Sajnos nem – mondta Feri keserű mosollyal. Hat disznó tűnt fel akkor a malomkút környékén.

– Remélem, most már látod. Ez a csordánk. Hat-hét disznó itt, ugyanannyi a másik utcában, és kész. Azelőtt? Százötven is jött ilyenkor.

Az állatok nehézkesen himbálództak az út közepén. Az egyik anyakoca pedig nagy, lógó emlőkkel s behorpadt hassal egyenesen szédelgett, akár egy elátkozott mitológiai isten.

– Nézd meg – intett az állat felé a fejével.

– Ijesztő! – néztem oda.

– A napokban ellett meg.

– Hogy csaphatták akkor ki a legelőre?

– Úgy, hogy nincs ennivaló, keressen, túrjon.

– És a malacai?

– Otthagyta őket. Egyszerre öt is ráncigálta. Véresre harapdálták már a csöcseit.

– Annyi teje se volt?

–Mitől lett volna? Két malaca már megdöglött. Ezt is vihetik nemsokára a dög-kútba.

– Kié?

– N. Páléké. Nem is bántják, ha fölfordul, legalább nem kell nézni tovább a kínlódását. Eladni? Nem köll senkinek se. A múltkor valaki ingyért odaadta volna a kisborjúját annak, aki tudná etetni. Kiverte aztán a kertek alá. Én is azt mondom, jobb lenne ha rakásra döglene minden. Nincs az embernek öröme semmiben. Ami ennivalót meghagytak, az kell a beadási hízóknak. A többi? Ez már harmadik éve, hogy nem vágtam, pedig hizlaltam minden évben kettőt. Kinek? Minek? Az Államnak? Az ember nyüvődik, büdösödik, maszatolódik tőlük. Semmiért! Azt mondd meg, hova visznek el mindent? Nem ébrednek rá, hogy ez tiszta országrombolás? Ki az az állat, aki szívesen dolgozik; a földek jó része parlag. Ami vetés van, azt meg ellepték a varjak, kivájják. De nem is kell nekik kivájni, mert a mag ott van a sár tetején. Mert sárba vetettünk. Amíg jó idő volt, nem volt vetőmagunk, mert azt is elvitték a legutolsó szemig, mikor aztán végre hozattak valahonnét, akkorra meg Mikulás lett. Ki hallott már decemberben vetni? Magyarország nem Mezopotámia! Azt hiszed, számított? Kidobolták, hogy vetni kell, aki nem vet – az szabotál. Vetni kell? Na, jó! Akkor gyerünkl Vessünk a sárba, az isten rohadt madarainak… Hát ilyen világ van! Az újság teli van azzal, hogy így Jugoszlávia meg úgy, hogy ott egymásnak adják át a végrehajtók a kilincset. Mindenki tudja, hogy ez nálunk van, csak ezt nem írja meg az újság. Tudod, kiket hoztak ide rekvirálni? Cigányokat. Száz forintot fizetett nekik a tanács, de azok is csak egy napig bírták ki. Leült az egyik cigány a tanácsháza cementlépcsőjére, és elkezdett kiabálni, csukják inkább le, de ő nem jön el többet. Neki munkát ígértek, nem házkutatást meg padlássöprést… Hát így élünk. Jön a tavasz, vesszen, ami csak veszhető.

Valóban jött a tavasz, de mégse veszett oda minden. Feri, a tizenkétholdas paraszt, aki csak negyvenhét óta tizenkétholdas, azelőtt szegényparaszt volt, fogadkozása ellenére szántott és vetett. Nem a félelem, inkább a munka változatlan parancsa miatt.

Jött a tavasz, és jöttek az új esztendők. Az ötvenhatos, az ötvenhetes, az ötvennyolcas éveknek kellett eljönni, hogy Feri újra talpra álljon. Mire sebei begyógyultak, jött ötvenkilenc: a szövetkezetesítés esztendeje. A belépés ellen csak két-három napig rugdalódzott. Világossá vált számára, hogy a kikerülhetetlent, ami még lehetőséget is rejt magában, el kell fogadni. Harminckilenc éves volt akkor, tehát elég fiatal ahhoz, hogy bizakodjék. A föld, az föld marad továbbra is – nyugtatta magát –, a nap meg nap, a vetőmag meg vetőmag. Az emberek? Talán ők sem pusztulnak bele. Rosszabb nem lehet, mint ötvenkettőben volt. Szorongása természetesen nem múlt el teljesen. Néhányad magával azonban elment utcaszerte agitálni: ne gyötörjék magukat, lépjenek be, majd csak lesz valahogy. Valószínű, hogy a vezetőségbe is azért választották be, mert emberibb hangon tudta elmondani, mi lehetetlen, és mi lehetséges.

Szereplésében akkor is volt valami a „kívülállók” lélektanából. Nem azokkal járt agitálni, akiket a megye küldött – velük nem vállalta. Idegeneknek érezte őket? Vagy az ötvenes esztendők sérüléseit hordta még mindig magában, s őket érezte kívülállóknak, s velük együtt mindenkit, aki az állam képviseletében megjelent? Vagy csak a módot, a formát érezte idegennek? Számtalanszor tapasztaltam, hogy jószándékok és elvek buktak meg a hagyományokkal és a lélektannal nem törődő politikai vezetés ügyetlenségein. Számos dolog közül én most egyet említek csak meg: az ünnepek megülését.

Az ünnepek kicsit mindig jelképesen őrzik egy nép történelmileg kialakult jellemét, vérmérsékletét. Ünnepelni egy közösség tehát csak a maga módján, saját ízlése szerint ünnepelhet. V.-én azonban több ízben is megtörtént, hogy a túlbuzgalom épp az ünnepeket akarta fölhasználni, hogy – isten tudja ki előtt – bizonyítsa a parasztok szocializmus iránti vonzalmát. Az ünnep – gondolták – mégiscsak szórakozás, kiváló mézesmadzag. Táblás, zenés fölvonulásokat szerveztek. Más falvakban is visszatetszést szült volna az ilyesmi, nem egy színtiszta kálvinista községben. A parasztokkal mintha mézes sót nyalattak volna. Még hogy ők kerülgessék saját falujukat? S a tetejében még énekeljenek is? Tíz hold kukoricát zokszó nélkül elvállalt volna a paraszt, de hogy zászlót vagy fényképet vigyen – azt nem! Mármár azt tételezi föl az ember, a falu vezetői azt hitték, hogy az ügyet, sőt talán magát az egész béketábort árulják el, ha nem úgy csinálják, mint ahogy Moszkvában, Budapesten vagy más városokban, ahol ennek hagyománya van. Őszintén akartak ünnepelni: mi mást tehettek, mint hogy maguk vonultak föl jelszavakkal és zászlókkal. Ügyetlenül bár, de forradalmi dalokat is énekeltek. A parasztok a kerítés mögül kissé riadtan nézték őket, részint féltek, mivelhogy szabotálták a fölvonulást, másrészt talán zavarta is őket a látvány. Úgy érezték, mintha szemérmetlen dolgok tanúi lennének.

Számtalan ilyen apró, taszító élmény is hozzájárult szerintem ahhoz, hogy a parasztok és személy szerint maga Feri is, sokszor kapu mögül nézzék a történelem zajlását.

Azért is beszélek én most ezekről, mert a lélekben elintézetlenül lappanganak tovább. Nem nevezték meg mindegyiket, tehát elfelejteni sem lehetett őket. Miattuk megy Feri szorongva s felemás szívvel az augusztus huszadiki ünnepre, miattuk hallgat el gyakran akkor is, amikor politikai és elvi jellegű ügyekben kéne kiállnia. Meddig tartja még „kívülállónak” magát, mikor teljesen a körön belül van? A fanyar mosoly, amely azt fejezi ki, hogy nálánál mások jobban értenek a politikához és hivatottabbak is, mikor tűnik már el az arcáról? Ha ez magánügye volna, akkor is szólni kéne, de mivel több annál, érvelni, kiabálni kell miatta. Magatartása jelkép. Egyre maradibb és egyre értelmetlenebb. Nemcsak a parasztok visszavonultságát szimbolizálja, de mindazokét, akik ismerik saját igazságukat s a másokét is: a távlatit s a mindennapit, és a társadalom ügyét azonban még mindig csak a politikusok külön ügyének tekintik. Dolgoznak, de a munkát ennek következtében attól választják el tudatosan vagy öntudatlanul, amit létrehoz, illetve amit alakít – magától a társadalom életétől.

Volt idő, mikor a politikai gyakorlat durvaságait hibáztathatta az ember ezért az állapotért; ma már azokat, akik még ma is elfogadják ezt, és ehhez igazodnak. Miben tévednek ezek az emberek? Abban, hogy a tegnapi észjárású „politikusok” és hivatalnokok személyét összetévesztik hatalmuk emlékével, mellyel szerencsére már rég nem azonosak. Igaz ugyan, hogy fontos hivatalt viselő egyének néha meglepő módon konzerválni tudnak rossz korszakokat, főként, ha a közösség, melyet irányítanak, maga is konzervatív maradt. A történelem ezen a ponton a mitológiák és a babonák világába csusszan át.

Sajnos, nagyon sok falu még mindig saját „kísérteteivel” hadakozik. Az a baj, hogy gyakran ez csak szélmalomharc, mert maguk a kísértetek mit sem tudnak erről. Esküszöm, már rég föl kellett volna világosítani őket. Annál is inkább, mert java részük nem önszántából vált azzá. A politikai hegycsuszamlással csúsztak ők is – szinte észrevétlenül – embertelenebb tájakra. Szerepük a kötelesség teljesítése közben teljesen elnyomta egyéniségüket, s így nagyon sokan odáig jutottak, hogy ma már hivatalukat kéne megtagadniuk ahhoz, hogy egyéniségükkel együtt emberi tisztességüket is visszaszerezhessék.

Ez persze nem olyan egyszerű.

Többek közt azért, mert az erkölcsi megrendülés emberi lehetősége nem adatik meg mindenkinek, és ha megadatik is, nem biztos, hogy időben és úgy, hogy ezt mások is észrevegyék. Enélkül pedig nincs föltámadás. Kereshetünk és találhatunk is érvet a politika örvényeibe szédült emberek mentegetésére. Drámájukat átélhetjük, sőt a történelem számlájára is írhatjuk, a történelem mégsem ad fölmentést. Ami elibe áll a fejlődésnek, részvét nélkül félresodorja, és átadja az irodalomnak, hogy néhány megrendítő példával esetleg tömegeket segítsen hozzá a megtisztuláshoz. Erre persze csak remekművek képesek. Ilyenkor derül ki, hogy az az irodalompolitika, mely a tragédiák villámcsapásait is csak fényszűrőn át nézi, annak a közösségnek árt legtöbbet, melynek – szándéka, szerint – használni akar.

Nem, mégsem egészen így van!

Szerencsére, nemcsak a remekművek segíthetnek, sokat segíthetnek az újságcikkek, ha megráznak, s megvilágosítják a kor kikerülhetetlen igazságait, főként, ha példával is bizonyítanak. A cikkeket, bár a falusi ember alig olvas, inkább elolvassa, mint a róla szóló könyveket. A remekműveket különben is kicsit mindig később írják, mint ahogy kellene, és később is olvassák.

A modern gyógyászat egyre elterjedtebb elve a betegség megelőzése. Értelmes elv – minden bekövetkezhető nyavalyánál alkalmazható. Még a politika járványos betegségeinél is. De föntebb én, épp azokról a falusi vezetőkről beszéltem, kikben krónikussá vált a múlt, kik az ötvenes években a kiszolgáltatottságig röghöz voltak kötve, s így kellett részt venniük minden politikai megmozdulásban. Zömük olyan ügyekben sem maradhatott személytelen, amit utált, nem értett, vagy amivel nem értett egyet. A kor képviseletében mindenütt ott kellett lenniük. Nemcsak papírt írtak alá, mint sokan egy bürokratikus gépezet elvont alakjaiként, de sokszor ők tartották a zsák száját, mikor tisztára söpörték a padlásokat; ők fogtak, nem is mindig jelképesen botot, hogy a kuláknak kikiáltott paraszt udvaráról kihajtsák a lefoglalt tehenet.

Az ő esetükben, e röghöz kötöttség miatt, többnyire kevés, ha csak a korszakot tagadják meg, mely ily közvetlenül felhasználta őket…

V.-én két vezető pályafutásán érdemes eltűnődni.

Az egyik J. Antal, magas homlokú, sápadt, középkorú ember, egykori szegényparaszt, ki szótehetségénél fogva már elég fiatalon bekerült a falu vezetői közé. Negyvennyolcban még csak a legeltetési bizottság elnöke volt, később magasabb tisztséget kapott.

Igazi előretörése az ötvenes esztendőkben kezdődött el.

A botrányos parasztpolitika következtében rengeteg elhagyott föld maradt megműveletlenül, végig az egész határban. Lemondtak róluk, vagy egyszerűen nem vetették be őket. J. Antal ez az álmosnak látszó, magas homlokú fiatalember fölfedezte a korszak ugródeszkáját, és nem várakozott a szédületes mutatvánnyal. A tanácsházán forgolódva, kiszimatolta, hogy az elhagyott földek közül melyiket lehet, és melyiket érdemes csak úgy sutyiba elvetni, anélkül hogy adót, beszolgáltatást, haszonbért fizetne értük. Minden évben másutt szakított ki kisebb-nagyobb darabokat, így alaposan kizsarolhatta őket.A saját öt holdja után nem volt túl magas a beadási kötelezettség – könnyen teljesítette. A tíz-tizenkét hold termése tehát az utolsó szemig az övé maradt. Olyan időben, mikor a V.-i parasztok kilencven százalékát agyonnyomta a beszolgáltatás, J. Antal három esztendő alatt vagyont gyűjtött. Gazdasági sikereivel azonban nem elégedett meg. Figyelni kezdte a plakátokat, melyek a beszolgáltatás túlteljesítésére szólították föl a parasztokat. Szövegüket, mintha csak J. Antalnak írták volna, aki meg is szívlelte a felszólításokat. Négy-ötszáz százalékkal is túlteljesítette néha kötelezettségeit. A fentiek alapján nem is volt olyan nehéz.

Ettől kezdve a politika premier plánjába került. Egyre-másra kapta a dicséreteket. A parasztoktól viszont a csöndes megvetést. Igaz, hogy sokan csodálták és irigyelték is.

Azt hihetné az ember, örök életre megutáltatta magát. És nem! Ötvenkilencben a téeszek megalakításakor a szóba jöhető vezetők közül őt választották meg az egyik szövetkezet elnökének. A szövetkezéstől félő parasztok abban bíztak, ha J. Antal a legvadabb ötvenes esztendőkben megtalálta a gyors gyarapodás útját, majd most is megtalálja.

A maga módján meg is találta. Több háztájit hagyott a tagoknak, mint amennyit a rendelet megenged; kibérelte a pálinkafőzdét, ami elég szép hasznot hajtott a szövetkezetnek. A kezdés természetes zűrzavarát nagyvonalúsággal igyekezett áthidalni. Az volt az elképzelése, hogy cinkosságot köt a parasztokkal, s e cinkosságon alapuló szövetség majd később hozza meg a maga hasznát a magasabb cél érdekében.

De előbb buktatták meg, mint ahogy saját elképzeléseit megvalósíthatta volna, vagy kiderült volna egyéniségére szabott elképzeléseinek a csődje. Pályafutása azzal ért véget, hogy a szövetkezetek egyesítésekor a hivatalos szervek kibuktatták. Leváltása után még esztendeig gyalogmunkásként dolgozott – becsületből vagy kivagyiságból –, de tovább nem bírta, s egy szép napon, autóján, mit az évek alatt megtakarított pénzén vett, végleg elhagyta a falut.

Ki űzette el jogosan vagy túl korán?

Sz. Károly a község párttitkára, ki a szövetkezetek egyesítésekor elnökhelyettes lett.

Talán megirigyelte J. Antal népszerűségét és cselekvőképességét?

Nem; ő csupán ridegebb és törvénytisztelőbb volt, és valami romlást szimatolt J. Antal egyéni elképzelése mögött. Mintha nem is az eredmény érdekelte volna, hanem az ideológia. Ezt nem rosszindulatból mondom, pusztán tapasztalatból.

A két férfi nagyjából egykorú. Együtt indultak a negyvenes évek végén. Sz. Károly ugyancsak szegény családból származott; kőművessegéd volt, mikor megválasztották. Ha felesége nem lett volna élelmes nő, a titkár talán ugyanolyan szegény maradt volna, mint volt.

Tíz esztendő után különben is csak azzal került jobb anyagi viszonyok közé, hogy elnökhelyettes lett.

A szegények szemével nézve tehát sokkal rokonszenvesebbnek kellett volna látszania, mint az elnöknek, és nem látták annak. Titkári szerepében egy elrontott korszak képviselője volt? Eleven jelkép? A kommunizmus hatalmi megbízottját látták benne? Maguk, az emberek is előítélettel nézték? Annyi bizonyos, hogy míg J. Antal sok mindent megőrzött az egyéni fölemelkedés lehetőségeiből, és a parasztok személyes érdekeit nem évek múlva, de a kezdés pillanatától biztosítani akarta – a titkár sokkal inkább a történelem eszmeibb érdekében szállt síkra.

Erkölcsileg még tán védhető magatartásán kívül más természetű dolgok voltak az ellenszenv okai. Olyanok, miknek maga is áldozatul esett.

A tíz év előtti kiválasztódás törvénye szerint, a titkár rokonsága, szinte észrevétlenül egyre fontosabb posztokba került. A sógorok, az unokatestvérek előbb csak a szövetkezeti bolt és a kocsma vezetői lettek, de később egyiküket-másikukat kiemelték. Testvére, ki ugyancsak kőműves volt, ötvenkettőben a megyéhez, ötvenötben pedig a Földművelésügyi Minisztériumba került. Veje a járási pártbizottságra. Ettől kezdve nemcsak összeköttetései erősödtek, de kötelezettségei is. A fölülről jövő utasításokat maradéktalanul végrehajtotta vagy végrehajtatta, már csak azért is, mert a járásnál, a megyénél lévő ismerőseit sértette volna, ha elszabotálja. A politikai jellegű barátság így épp azt akadályozta meg, amiért szövetkezni és barátkozni érdemes. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy ötvenhat után már nem csupán saját botlásaiért tették gondolatban felelőssé, de rokonai és ismerősei hatalmaskodásáért is. Sz. Károly ahelyett, hogy magával és rokonaival is szembenézett volna, szótlanul átevezett ezen a lélektani örvényen. Belső drámáját csak testi átalakulása mutatta. Az ötvenes esztendőkben leszegett fejű emberré vált. Megbocsáthatatlan viselkedésként tartják még ma is számon, hogy nem szívesen néz az emberek szemébe.

Így aztán még a jót se fogadják el tőle. Összeköttetéseinek már régen nincs meg az a babonás szerepe, amit föltételez róla a falu, de tegnapi árnyékával még a Ferihez hasonló emberek sem birkóztak meg.

Elköszöntünk a traktoristáktól, s ebédre igyekeztünk hazafelé. Sütött és égetett a nap, mint cserépkályha közelről. Kilenc kilométerre volt a falu, s úgy számítottuk, hogy negyed egyre otthon leszünk. Félúton azonban eszébe jutott Ferinek, hogy a bicskei MÉH-vállalat emberei mára ígérkeztek borsószalmát bálázni, meg kéne nézni őket.

– Menjünk, az ebéd megvár bennünket – mondtam már csak azért is, mert amúgy sem voltam éhes.

– Láttál már olyan masinát?

– Bálázót? Láttam.

– Csuda, hogy mi mindent ki nem találnak. Csak etetik, az meg keveri, nyomja, sulykolja, préseli, aztán szabványméretűre elvágja…

Épp delet harangozott Antal bácsi, mikor odaértünk hozzájuk, de nem álltak le, mert egy púpozott kocsi még ott várt sorára a gép mellett. Hárman a gép körül sürgölődtek, egy fiatal fiú kissé arrébb begyakorlott mozdulatokkal drótot szaggatott, és kampót görbített a végükre; a főgépész pedig a szeres kocsi előtt ládájában keresett valamit.

A kis csoport hátterében úgy magasodott a mértani formájú bála-domb, mint félbehagyott piramis.

Bemutatkoztunk; kiderült, hogy a főgépész és Feri látásból ismerik egymást, de hogy honnét, abban nem voltak biztosak.

– Lehet, hogy épp itt V.-én találkoztunk – mondta a kékzubbonyos, ritka hajú férfiú. – Sokat jártam ide ötvenegyben és ötvenkettőben. Akkoriban még nem volt annyi autó a megyénél, mint amennyi ma van, és ha meg kellett szorongatni egy-egy falut, csak átszóltak nekem, telefonon, hogy, elvtárs, légy szíves, gyere be, s vidd ki a motoroddal X. vagy Z. elvtársat, ide vagy oda. Párttag voltam, és mentem. Pedig gyakran a gyomrom fordult ki. Lehet, hogy akkortájt találkoztunk. Egyszer épp ide kellett kimotoroztatnom valakit. A kulákokat rendelték be a tanácsházhoz egyenkint, gyóntatásra. Kint hideg volt, hát bent maradtam én is a szobában, ott ültem a sarokban, viharkabátban, lehúzott motorossapkával; nyakamban szíjra akasztva a táska, kezemben pedig a hatalmas méretű motoros pumpa. Valahogy nálam maradt. Nyúzzák az egyik öreget, hogy mért nem teljesítette a tojásbeadást. – Mert egy szem tyúkom sincs – mondja az öreg. – Nincs? Mert megette! – Megettem? Elvitték! – Erre úgy lehordták, agyonszidták, hogy sírni kezdett. Elkeseredésében váratlanul rám kiáltott. – Mit bámul rám az elvtárs, lőjön inkább agyon! – Később értettem meg, hogy puskának nézte a pumpát. Szerencsétlen öreg! Szerettem volna neki elmesélni, hogyan jártam én is a nyáron, talán nem nézett volna szörnyetegnek…

Motor tűnik föl a dűlőúton. Ösztönösen a zaj irányába nézünk. A szövetkezet fő-munkaegységese tart felénk. Ő az, aki rendőr volt ötvenhatig, de leszerelték. Hogy miért, senki se tudja. A titkár köréhez tartozott, mielőtt elment volna rendőrnek, s mióta visszajött, azóta is jó barátságban vannak. L. Dénes kemény, erőszakra hajlamos ember volt világéletében. Gyerekkorában az ő vezérletével égették el a gyerekek a macskákat a falu alatti erdőben. Nem a hivatása tette nyerssé, keménnyé, mindez a természetéből fakadt. Felnőtt korára sokat változott; de róla is el lehet mondani, hogy a szabályokból többet megért, mint az igazágból. Nem röst semmire; Ferihez hasonlóan sokat futkos; ott van mindenütt, ahol dolgoznak, de a szövetkezet ügyét inkább a munkaegység tizedeiben látja megtestesülni, mint az emberi mozdulatokhan. A tagok nem szeretik. Dicsérő szót többnyire csak akkor ejtenek róla, ha a vadászatra terelődik a szó. Ugyanis legendásan jó vadász hírében áll. Nemcsak a tagok, Feri sem szereti – de ezt nem mutatja. Őt is azok közé sorolja, akik kezdettől fogva „bent voltak, és bent is vannak mindig a dolgokban”. L. Dénesben „politikust”, vezetőt lát, s valamiképpen maga fölött valónak érzi. Sose bántották személyesen egymást, de ha együtt vannak, van valami feszültség a levegőben.

L. Dénes odaér, leszáll a motorbiciklijéről.

– Jó beszélgetést – köszön, és kezet fog mindnyájunkkal.

– Látja, azt kívánhat – válaszolja neki a főgépész –, mert éppen rossz témánál tartunk.

– Az is akad ilyen szép nyárban?

– Az a baj, hogy nincs mindig nyár… Tudja, a hőskorról beszélgettünk itt az elvtárssal, mert kiderült, hogy ismerjük egymást. Épp egy történetet akartam neki elmondani, hogyan megjártam ötvenkettő nyarán – mondja, és Feri felé fordulva kezdi is a históriát.

– Áttelefonálnak akkor is B.-be, hogy menjek T.-re, mert megjöttek az aratógépek. Motorra ülök, már megyek is. Értettem hozzájuk, mert annak idején a Cziráky gróféknál én javítottam meg azokat a kezdetleges gépeket, és azótától érdekeltek. Szóval átmegyek. Két csehszlovák gépet kaptak. Beállítom mind a kettőt, és ott maradok fél napig, lesem, nincs-e valami bajuk. Nem volt. Erre nyugodtan hazamentem. Épp ebédelek, mikor autó áll meg a házunk előtt. Egy dzsip. Talán a megyétől jönnek? Két civil áll meg a küszöbön.

– F. Károlyt keressük – mondja az egyik.

– Én vagyok, tessék elvtársak, fáradjanak beljebb.

Nincs időnk, barátkozni, jöjjön, kint van az autó.

– Autó? Van nekem motorbiciklim, elvtársak, hova megyünk?

– Ne törődjön vele, szálljon csak be.

– Már hogyne törődnék, mondom neki. Erre megmutatja az igazolványát, s mi mást tehettem, otthagytam az ebédet, mindent, és mentem. F.-re vittek az autóval. Bevezettek egy szobába.

– Szabadság! – köszönök, mikor belépek.

– Fal felé! – ordítja el magát egyik kísérőm, aki még egy büdös szót sem szólt hozzám. Erre megbénultam. Elhagyott minden erőm.

– Rakjon ki mindent a zsebéből – mondja parancsoló hangon. Kiraktam. Nem emlékszem semmire, mi kacat volt nálam, csak arra emlékszem, hogy vérmocskos volt a zsebkendőm, mert időnként el szokott eredni az orrom vére. Ronda, utálatos volt, majd elsüllyedtem miatta. Belépett valaki a szobába, de nem láthattam, hogy ki, mert a fal felé néztem. Csöndesen beszélni kezdett hozzám:

– Mondja el, kérem, hol dolgozott a felszabadulás előtt.

– Gépész voltam B.-én, a Czirákyak birtokán – mondom.

– Volt kapcsolata a gróffal?

– Volt.

– Közelebbi?

– Alkalmazottja voltam.

– Nem így gondoljuk! Találkozott vele gyakran?

– Igen.

– Mi célból?

– Le szokott járni a műhelybe, érdekelte a szakma, főként a gőzekék. Ha valamelyik elromlott, örült, mert…

– Ne érzelegjünk! Mondja tovább!

– Engem kért meg, hogy tanítsam.

– Tehát jóban voltak.

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja, az előbb azt mondta, igen.

– Azt mondtam csak, hogy engem kért meg arra, hogy oktassam.

– Vagy is a besúgója volt.

– Uradalmi cselédje.

– Ne hadovázzon – üvölt rám, pedig még nem is láttuk egymást. – Maga visszasiratja őket – mondja gúnyosan –, de halljuk inkább, mi van azokkal a gépekkel?

– Melyikekkel?

– Amiket összetöretett.

– Soha semmilyen gépet nem törettem össze életemben.

– Maga szórakozik velünk, de nem sokáig – hallom a rekedt hangot a hátam mögött. Erre elöntötte az agyamat a vér, s azt éreztem, végem lesz, ha még tovább hallgatok. Elkezdtem én is ordítani: a nehéz úristenit, mondják meg végre, mit akarnak, én még nem vagyok állat, hogy ne értenék a szóból. Maguk nem kommunisták, vagy én nem vagyok az! Szóval, magam se tudom, miket üvölthettem ott össze, de az üvöltésemre egy harmadik egyén is bejött a szobába. Erre kiküldtek a folyosóra. Öt perc múlva hívatnak, de nem abba a szobába, ahol voltunk, másikba. Belépek. Köszönni is elfelejtek. Egy magas, ősz hajú százados ül az asztalnál. Valószínű, hogy az, aki a kiabálásomra benyithatott.

– Üljön le az elvtárs – mondja. Leülök.

– Gyújtson rá – nyújtja elém a cigarettatárcáját. Kivert a verejték. Olvastam vagy hallottam valahol, hogy ilyenkor szokták orrba vágni az embert, vagy ha már szájában van a cigaretta, ilyenkor égetik ki az ember orrából a szőrt. Lesz, ami lesz, vettem. Köszönöm, mondom a századosnak.

– Mesélje el, kérem, mi történt.

Erre elkezdtem remegni.

– Nyugodjon meg, különben nem értjük meg egymást, szívjon egy mélyet, az majd segít.

– Nem tudom, mit kéne elmondanom.

– Az aratógépekre gondolok, gyerünk csak szépen sorjában.

– Mi történt velük? Legalább önök mondjanak valamit. Ha azokról beszélnek, amiket én reggel beindítottam, azokról annyit tudok, hogy míg kint voltam fél napig, nagyon szépen dolgoztak.

– Közlöm magával, hogy most állnak. Azt állítják, hogy valakinek a keze van a dologban. Az összetörésben. Egyszóval szabotálás.

– Hogy én törettem össze?

– Magáról azt állítják, hogy a gróf embere volt.

– Mikor ki kellett mennem beindítani őket, akkor meg nem voltam az? Akkor sem voltam az, mikor negyvenötben párttag lettem, akkor sem vagyok az, mikor a megyei elvtársakat hordozom ide-oda a motorommal, azt mondják meg, ki találja ki az aljasságokat?

– Azt állítja, hogy semmi köze a gépek elrontásához? Na jó! Várjon egy kicsit – mondta és kiment. Tudják, mi történt utána? Bejött értem két civil, nem azok, akik elhoztak, beültettek és elmentünk ki a helyszínre, ahol a gépek voltak. Engem bent hagytak egy darabig a dzsipben, míg töviről hegyire kifaggatták a munkásokat, a traktoristákat, nem lázítottam-e őket az aratás ellen. Kiderült, hogy ízelítőt akartak adni a parasztoknak a gépesítés előnyeiről, és ez nem sikerült, mert a nagy táblában, ahol dolgoztak, volt egy rosszul elmunkált, hepehupás rész, amit kifelejtettek a számításból, és ott döglött be mind a kettő. Erre mit tehetett a két kísérőm? Kiszállítottak az autóból, ők elmentek, és engem szó nélkül otthagytak. Azt se mondták, hogy bocsánat. Szóval ilyen dolgok is megestek, pedig én párttag voltam. Ha nem kezdek üvölteni, lehet, hogy sose derül ki az igazság.

Szó nélkül hallgattam végig a főgépész kínos kalandját, de míg beszélt, én elsősorban nem is a történet menetére figyeltem, hanem Ferit és L. Dénest néztem: vajon hogy viselkednek egymás előtt. Ferit láthatóan érdekelte a történet. Az esemény ugyanis abból a múltból mutatott meg valamit, melynek árnyéka még ma is ott lappang tisztázatlanul az emlékek alján. Érdeklődésébe káröröm is vegyült? Sokkal inkább annak örült, hogy valaki végre tükröt tartott az ő jelenlétében egyik olyan vezető ismerőse elé, kinek feltétlen magára kellett ismernie a tükörben. Látni lehetett rajta, hogy ilyen véletlenül rendezett pörben fültanúnak és szemtanúnak lenni, akárha némának is, fölszabadítóbb élmény, mint újságból értesülni hasonló igazságtevésről. Kongresszusok és határozatok többnyire csak a lélegzetvétel örömét adják meg, de a köznapi felszabadulást a lélek aprólékos munkával vívhatja ki. Felszabadulni nem lehet általánosságban, csupán egyénenkint lehet erkölcsi és politikai dolgokban egyaránt. Mert hiába tüntetik el a „nagy Halottak” szobrait, hiába hordják ki a földi halhatatlanság csarnokaiból a méltatlanul odakerült koporsókat, a történelmi igazságtevés csak akkor kezdődik el, ha a fejekből is kihordják.

Feri figyelő arcából az áradt L. Dénes felé, amit nem most, de már rég el kellett volna mondani neki.

Már hazafelé kerekeztünk, mikor kibukott belőle váratlanul a vallomás:

– Dénes most hallhatott valamit. Látni lehetett rajta, hogy elevenére tapintott a főgépész. Jóllehet, ha nem vagyunk ott, másképpen hallgatja végig az esetet, talán méltatlankodik a történteken, de – mielőttünk? Nem térhetett ki semerre. Belevaló ember lehet ez a mester, igazságkeresőnek látszik. Nem vagyok kárörvendő, de mégis jólesett, hogy a véletlen Dénest is odahozta… Azt mondják, nem érdemes hánytorgatni a múltat. Én is azt mondom, de néha mégsem, árt. Ha megkésve is, igazságot kell szolgáltatni az embereknek. Sokszor az is jólesik, ha csak szóban.

 

*

 

Legtöbb helyen ez nemcsak szóban, a valóságban is megtörtént.

Egyik Z.-i ismerősöm fölülmúlhatatlan pontossággal választotta szét az ötvenhat előtti évek állapotát a mostaniaktól. Azelőtt – mondta – hol ezért, hol azért zaklatták a parasztot, s közben attól kellett tartania, ha szól, a legvacakabb ügyből, egy indulatosabb vakkanásból is kimondhatatlan baja származhat. Érdemes lenne elszedni a papirosokat, és összeszámolni, hogy Rákosiék idején hány paraszt ellen indítottak ilyen vagy olyan eljárást. Egész biztos, ijesztő adatokra bukkanhatnánk. Volt olyan eset is, hogy az egyik gazda szérűjében két-három elhullajtott búzakalászt talált a rendőr. Az illetőt kétezer forintra megbüntették. Nem tudta kifizetni, erre elvitték Inotára kényszermunkára. Most attól, hogy ilyen nagy bajuk eshet, már álmukban sem félnek. A nagy bajok helyett csupán a kis bajoktól tartanak.

Kijelentése mellbe vágott. Jól értettem? Jól! Mire vonatkozhat ez? Apró kitolásokra a munkaelosztásban vagy hasonló butaságokra, mert ami V.-én a búcsúi öreggekkel történt? Eseteket sorolt el, melyekből megértettem, hogy efféle köznapi dolgokra céloz.

Meglepő fogalmazásán később tűnődtem el. A kis bajoktól való félelem szinte elvi élességgel mutatja, hogy a mai falu zavarba ejtő gondja már nem az, hogy elfogadják-e vagy elvetik-e a szövetkezetet, hanem az, hogy jók-e vagy alkalmatlanak-e a vezetői. A téesz elvileg sokkal jobb, mint a kisparaszti gazdaság, de gyakorlatban rosszabb is lehet. Hogy a gyakorlatban se legyen az, a nyitját már nagyon sok helyen megtalálták.

Nemrég Makó környékén járva irigyelnivalóan gazdag szövetkezetekről hallottam.

– Persze, a hagyma – mondtam magától értetődő hangsúllyal.

– Tévedsz, nemcsak a hagyma – érvelt egyik ismerősöm –, hanem az emberek.

– Lehet, hogy igazad van, de ne felejtsd el, hogy ahol jó a föld, jobbak és értelmesebbek a népek is. Könnyebben boldogulnak egymással s a feladattal is, amit kitűznek.

– Itt is akadnak pocsék szövetkezetek, pedig minden adottság megvan… Tehát mégiscsak az emberek. Szabolcsot ismered? – kérdezte közbevetőleg.

– Nagyjából.

– Na látod, ott is tapasztalhat ilyet az ember. Jártam két szomszédos téeszben Nyíregyháza környékén. Egyforma gyönge földje van mindkettőnek, s a különbség mégis óriási: az egyikben ötvenkét forintot fizettek egységenkint, a másikban csak tizenhatot. Gyakran egyetlen ember elég, hogy értelmet adjon bárminek, ami látszatra nem is ígérkezik olyan egyszerűnek, de ugyanígy elég egyetlen ember ahhoz is, hogy a jónak ígérkező lehetőséget elpocsékolja, s maga körül zűrzavart teremtsen.

Hazafelé menet a szövetkezeti kocsma lépcsőjéről utánunk kiabált a postás. Nekem hozott valamit. Az Élet és Irodalom szerkesztősége küldte utánam a lapot – cikkem volt benne. Szerettem volna, ha Feri elolvassa, mert néhány történet kapcsán azt próbáltam fejtegetni, hogy a mai falu életéről ugyanolyan modern szemlélettel lehet csak korszerű regényt, novellát írni, mint mondjuk Párizsról. Önzésem azonban szemérmes volt, és így nem szóltam. Neki viszont eszébe se jutott, hogy elkérje. Az irodalmat valamiképpen az én magánügyemnek tartotta. Régóta tudja, hogy írok, de eddig kizárólag csak az érdekelte, amit szóban mondtam neki. A beszélgetésben részt tud venni bármikor, az olvasással viszont úgy van, mint a balatoni kirándulással, hogy jó volna időnként, de neki már egyikhez sincs ideje, sőt az olvasáshoz már idege se. Öt-hat, véletlenül kezébe került könyvnél Feri aligha olvasott el többet. Ennek ellenére mozgékony értelmű ember, de műveltségének alapja csupán a tapasztalat. Történelmi vagy nemzeti tudatot kérni tőle számon? Tudatossága még ma se lépte át azt a határt, amit a tanítója harminc évvel ezelőtt meghúzott neki, s amit a szegény embereknek a munka és folytonos sebzettség élménye ösztönösen is meghatároz.

– Írtál valamit bele? – érdeklődött látható udvariassággal.

– Cikket, eszmefuttatásfélét faluról – mondtam neki félszegen, dadogva, s vártam, hogy részletezhetem majd a cikk tartalmát, s rávehetem arra, hogy hitelesítője vagy ellenlábasa legyen annak, amit mondok. Sajnos, hiába vártam. Egy harangozó és egy éjjeliőr esetét meséltem el neki, ez már sokkal jobban érdekelte.

– Ha még pár napig itt maradsz, lesz írnivalód bőven. Nekünk is van egy éjjeliőrünk, Z. István bácsi, beszélhetsz vele. Ma épp ki kell mennem a Balázs-tanyára, ahol virrasztani szokott, kijöhetsz velem. Kilenc órakor már kint van. Egy könyvrevalót is összeírhatsz róla, te már amúgy is értesz ahhoz, hogy kell megmásítani, tenni hozzá, meg elvenni belőle, hogy ne ismerjenek rá.

– Van valami szégyellnivalója?

Válasz helyett Feri elkezdett beszélni az éjjeliőrről, csendes izgalommal, mint aki valamilyen nagy fájdalom hadititkát mondja el. llyeneket tudtam meg Z. Istvánról:

A falu egyik tehetős gazdája volt. Kissé hajlott, de csupaakarat ember. Arcán egy lórúgás félhold-alakú sebhelye. Azzal különbözött a többi vagyonosabb társától, hogy szolgalegényt soha nem tartott, pedig tarthatott volna, nemcsak divatból, de szükségből is. Nem akart gazdája lenni senkinek, csak önmagának. Ami dolog akadt a harminc holdján, kivéve az aratást, mindent a családjával együtt végzett el. Feleségével, fiával s egyik lányával, mert a másik fogyatékos volt szegény. Állítólag még az anyaméhben érte a baleset. Az anyja leesett vele a szekérről, mert a bogárzó állatok elragadták. Mikor megszületett, kiderült fogyatékossága. Az apa mindent megpróbált, hogy helyrehozhassa. Vitte egyik orvostól a másikig. De hiába, a lány csúnya maradt és gyöngeelméjű. Lett volna lehetőségük, hogy intézetbe adják, de inkább egy életre vállalták, mintsem azt mondja valaki is, hogy túladtak a szerencsétlenen. A lány ma is ott él velük. Reggeltől estig ott kószál az udvaron, a kertben, üldögél a folyóparton, vagy az utcai kerítés tetején át nézelődik némán.

Amilyen szerencsétlen volt ez a harmadik lány, olyan szép volt az első gyerek – a fiú! Értelmes, jó dolgos, becsületes, bátor. Feri egy apró esetet mesélt el róla.

A harmincas évek közepén egyik nyáron olyan felhőszakadás volt, hogy kicsapott mind a három réti folyó, és a falu vége szabályos tóvá változott. A váratlanul támadó kis özönvíz szekereket sodort az árokba, venyigekévét, tüskeboronát lebegtetett. Egy fiatal legénykét úgy derékon kapott az áradat, szekerestől, mindenestől, hogy se előre, se hátra nem tudott egérutat nyerni előle. Egyre nagyobb lett körülötte a víz, nem volt annyi esze, hogy idejében kifogta volna a teheneit. Az a veszély fenygette, hogy az állatok, nyakukon a járom koloncával, ott fulladnak bele. A legénykét Z. bácsi fia, Sanyi mentette meg. Volt egy magához idomított lova, bement rajta a faluvégi özönvíz közepére, kihúzta a megriadt állatok járomszögét, szabadon engedte őket, s a legénykét pedig maga mögé ültetve, kiszabadította. Hőstettet hajtott végre? Nagyon természetesen tette, amit csinált. Valójában nem is emlegette addig senki, míg Sanyi el nem tűnt a háborúban.

A Don-kanyarban szakadt meg a nyoma. Elpusztult? Holttányilvánítást nem kaptak róla a szülők. Fogságba esett és ott halt meg? Vagy meg se halt, csak a háború törvényei szerint élve, valami olyan dologba keveredett, amiért kényszermunkára vitték? Az apa, aki nemcsak a munka bolondja volt, hanem a fiáé is, egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt. Az eltűnése körüli bizonytalanság az évek múlásával sem győzte le. Sőt egye makacsabbá tette. Kereste fiát a világ összekuszált nagy szénakazlában, mint ama mesebeli ember a tűt. Ha valakiről megtudta, hogy volt a Don-kanyarban, fölkereste, vagy levelet írt neki: nem látta-e az ő fiát? A halálban való hitetlensége megrendítő és lenyűgöző volt. S hat esztendő után végre talált egy szalmaszálat. Negyvennyolc körül hazatért a környékre egy olyan hadifogoly, aki ismerte Sanyit, és látta is. Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában egy Don-menti faluban találkoztak. Sanyinak benzineskanna volt a kezében. Hányszor meghívta ezt a férfit magához, és hányszor fölidéztette vele ezt a hiteles képet. Újra és újra megkérdezte, mi volt nála? Kanna? Benzineskanna? Sajnos még szélhámos is akadt, aki táplálta a tüzet. Meghallotta valahonnét, hogy keresteti a fiát. Írt neki, hogy ebben és ebben a táborban együtt volt vele; az igaz, hogy nem sokáig, de mikor találkoztak, fia még jól volt. Z. István napokig vendégül látta, meséltetett vele, s talán eszébe se jutott, hogy az illető hazudhat. Annyira hitt mindenben, hogy még a csalás lehetőségét se vette tudomásul.

Elmúlt tíz esztendő a hiábavaló várakozásban. Reménye nem égett ki, csak rögeszmére változott. Egyre biztosabbá vált abban, hogy a fia fogságban van, csak nem engedik haza. Hiedelmét váratlan példák is éleszthették. Hiszen még ezerkilencszázötvenkettőben is hallhatott hazatérő hadifoglyokról.

A politikailag és gazdaságilag nyomasztó esztendőkben, mikor a hozzá hasonló nagyobb gazdák egyre-másra lemondtak földjeikről, vagy tehetetlenségükben veszendőben hagyták, ő ezernyi fortélyt kieszelt, hogy megőrizze, megtartsa vagyonát. Zaklatták? Szorongatták? Ő állta a sarat. A lassan fantommá változó fiú emlékeivel védekezett. Az ő huszonegy éves karjával dolgozott, pedig múlt az idő, és a kínzatásoktól szenvedő lélek is egyre öregedett. Élete izzó várakozás és szinte embertelen türelem töretlen képletévé változott. Talán, ha tudomásul veszi, hogy fia már tíz-tizenöt éve halott, esetlen csonthalom a föld tisztelni való mélységében könnyebbé vált volna a sorsa. Évekig temetetlenül hagyni valakit, pusztítóbb gyász, mint egyszerre eltemetni. Ő? Nem akart temetni! Amilyen mértékben távolodnia kellett attól a világtól, melyhez még fia odatartozott, s amely a történelmi földmozgás miatt egyre inkább kicsúszott alóla, ugyanolyan mértékben kapaszkodott a fiába. Hogy meghalhatott, akkor vette először tudomásul – tizenhét esztendő után –, mikor beléptették a szövetkezetbe. Már nemcsak a földjétől, szokásaitól, önhajszoló kényszereitől szakadt el, de fantomjától is. Rá kellett ébrednie: az Árny-fiú halott, az Árny-fiú magára hagyta, nem kellett neki a föld, mert nem jött haza…

Három esztendő múlt el azóta. Kiszabadult volna a fiával való küzdelem bibliai pokolköréből?

Annyi bizonyos, hogy ma már nem ír meggyötört betűkkel levelet senkinek, nem utazik el sehova. Ferinek egyszer már úgy beszélt róla, mint halottról: – Hiszed-e, Ferenc, néha elnézlek benneteket, amint itt futkostok, intézkedtek, és arra gondolok, mennyire közétek illene az én fiam is. Ismerted, tudod, alig értett valaki úgy a földhöz, állatokhoz, mint ő. A legelső aranykalászos gazda volt, a pajtásotok. Veled, ha jól emlékszem még egy osztályba is járt. Életemben én annyit dolgoztam, mint a barom, ne verjen meg érte az Isten. Azt mondták, ő is az apja fia volt. Elképzelem, ha élne, lehet, hogy épp jönne az úton felénk. Esténként be-be köszönne ide az istállóba, megkérdezné, nincs-e valami baj. Azt hiszem, öregszem, mert gyakran, mikor egyedül vagyok itt ezzel a negyvenkét állattal meg körös-körül a kinti sötétséggel, azon kapom magam, hogy beszélgetek. Motyogok magamban, hogy mit is mondtam volna Sándornak, ha visszajön, és itt talál engemet…

Míg Ferit hallgattam, egyre jobban kezdtem félni a találkozástól. Mit is tudnék kérdezni tőle, vagy mondani neki? Mikor délután átkerekeztünk a Balázs-tanyán, s Feri megmutatta az istálló épületét, ahol este majd beszélgethetünk, váratlanul szívdobogást kaptam, és egyszerre belém ragadt az egész környezet: az épülethez vezető kavicsos út, két oldalán fiatal nyárfasorral; a háromszobás, vízcsapos, új ház, mit a szövetkezet építtet a régi intézőlakás helyére egy ideköltöző kanásznak; a vas-kút, a fölröppenő galambcsapat s a nyitott ajtó, melyen majd belépek. Homlokom előtt ekkor egy vaddarázs zúgott el, magam se tudom, miért, egész délután hallottam a zsongását. Közben olyasfélét éreztem, hogy mindaz, amit két napon át végigéltem és végiggondoltam, ott hullámzik és pusztul, ott újul és hánykolódik Z. István sorsában. Az ő szenvedését is kisajátította a történelem, hogy a drámai változásoknak emberi arcot kölcsönözzön, egyénit, mégis mindenki által fölismerhetőt. A vele való találkozásra gondolva, azonnal lemondtam volna rejtett írói szándékamról. Tudósítást legszívesebben már nem egyetlen falu hétköznapjairól írtam volna, hanem a korról, amelynek egyik jelképes alakja talán éppen ő lehetne, ő, a saját poklaiból kiláboló, névtelen paraszt, szikár arcán a lórúgás félhold alakú nyomával s belül, a fejében, az idő begyógyuló sebhelyeivel.