Egy nap a szőlőben

NAGYON sok a katicabogár a szőlőben. Minden ötödik-hatodik kapavágásra szemembe villan egy. Van olyan, amelyik csipkés levelek árnyékában hűsöl mozdulatlanul, s csak akkor lehet észrevenni, ha egészen közel hajol az ember a tőkéhez, hogy kiszaggassa a tövében meghúzódó gyomokat. S van olyan, amely angyali békességgel, púposodva ballag a földön, mintha egy parányi sárga mindenség kupoláját cipelné a hátán. De sajnos akad olyan is, amelyiknek nem nyílik ki többé a szárnya – betemeti a kapám. Eleinte vigyázva és óvatosan dolgoztam, s ha tehettem, kikerültem őket. Ilyen körültekintéssel azonban öt percig sem lehet kapálni. A munkával járhat együtt önfeledtség, jókedv, düh, sőt még talán undor is, de érzelgősség soha. Szöszmötölgetve még két hétig se fogyna el a dolog, pedig már most is elég gazos a föld, s helyenkint olyan kemény, ha göröngyöt ér a kapa, visszapattan, és hangot ad, mint a hangvilla. A finom rezgést átveszi a nyél, és továbbítja agyamba.

Július vége van. Harmincnégy fokos nyár. Ilyen későig általában sose tolódott el a szőlő tisztogatása. Máskor aratásban már elvetettük a gondját. Igaz azonban az is, hogy az időjárás miatt az idén az aratás is elhalasztódott. Most aratnak… ni csak, milyen furcsa is innen a szőlőhegy tetejéről a gyerekkori táj!

Régen aratás közben vagy aratás után az erdőföld lejtője, a rétiföld, a borbálai és a laja-pusztai domboldalak tele voltak kepével. Most egyetlenegyet se látni. Simák a tarlók, mint kiterített s kifakult asztalkendők. Az aratócséplő kombájnok, ha éppen nincsenek dögrováson, egyre alaposabb munkát végeznek. Csak a kicsépelt szalma kupacait hagyják el maguk után, s ezek nem látszanak el olyan messzire, mint hajdan a rögeszmésen sorakozó gabonakeresztek.

Semmiske észrevétel az egész, mégis elmondom a feleségemnek.

Kiegyenesedik, megtörli homlokát, és tenyere ernyője alól messze néz.

Fiamnak is elmondanám, de nem tudom, merre bujdosik a barátjával. Közel az erdő, lehet, hogy ott csatangolnak, bogarásznak.

– Kis vadölőőők – kiáltok nekik hosszan, elnyújtva –, merre jártok?

Az erdő és a kopár hegyoldal eltorzítva visszadobja hangomat, de a gyerekek nem felelnek.

– Hahó – kiáltok újra –, fogjatok katicabogarat!

– Mindjááárt – kiált végre vissza a barát.

De csak tíz perc múlva bukkannak föl, s legnagyobb meglepetésemre, fiam kezében egy óriási lábszárcsont. Laliéban, a barátjáéban, pedig két-három bordaív.

– Mi ez, apa? Medvecsont?

– Jó, hogy nem elefánté! Hol szedtétek össze?

– A szilvafa alatt.

– Ott fönt, a szőlő végiben?

– Igen, ott! Ugráltunk le a partról, és dobogott alattunk a föld. Huppogott.

– Aztán kiástuk – mondja Lali, és hétéves szeme izgatottan kikerekedik.

– Lócsontok – mondom nekik.

– Na ugye, mondtam – fordul Lali a fiam felé, diadallal, és két kezével marokra fogja a bordákat.

– Apu, gyere, nézd meg – hív a fiam.

– Menjetek csak, én kapálok.

Néhány perc múlva azonban mégsem tudom megállni, hogy meg ne nézzem őket. A két kis megszállott egy csonka kapával buzgólkodik. Ugyanolyan izgalommal, mint ahogy régészek vagy őslénytan kutatók, de összehasonlíthatatlanul kisebb tapintattal. A föld alól előbukkant csontokat nem úgy emelik ki, vigyázva, mintha értékes leletet, kincset találtak volna vagy éppenséggel egy föl nem robbant ágyúgolyót. Fejtik róluk a földet, akárha nyúznák őket. Amit előkaparnak, azt odaszórják a szilvafa mögötti partszegélyre. Ahogy dobják, koccan a csont. Szaporodik a kupac. Süt rá a nap, iszonyúan süti. A halál szétesett geometriája, gondolom magamban. Elfog valamiféle izgalom.

De hátra van még a koponya!

A hatesztendős sírrablók kezdik kitanulni a szakmát A fejére már vigyáznak. Óvatosan emelik ki. Végre az is megvan! Földöntúli az öröm. Ketten tartják a kezükben, kissé meghajolva, mintha nehéz szikladarab lenne. Aztán fölakasztják egy karóvégre. Fölakasztják, s nyihogva, nyerítve körülugrálják.

Ott függeszkedik a lófej a karó tetején, s nézi mereven ezt a gyönyörű vidéket. Nézi a szomszédos szőlőket, a gyümölcsfák fölött elsuhanó madarat s lent, messzebb a legelőt, ahol egy futó gyerek nyomán füstöl az út, mint a gyújtózsinór; ahol a csordakút hűsöl egyetlen hatalmas nyárfa árnyékában. Látja az előtte elnyúló, kettős cementvályút, melyhez hazafelé menet minden kocsit és szekeret húzó állatot odatérítettek, hadd igyanak egy szomjúságban eltelő nap után. Nézi a vályút, s én hirtelen, szinte csodával határos módon, idehallom a hajdani lovak türrögését, zablájuk halk csikordulását itatás közben.

A lótetemet különben mi földeltük el háború után. S nekünk nem is csak ez az egy dög jutott, jutott egy másik is. Ott van elásva a pince farában, egy nagy bombatölcsérben. Ezt azonban már nem árulom el a gyerekeknek.

Magukra hagyom őket, visszamegyek dolgozni. Feleségem elment közben vízért, s így magamban töprengek csak. Mi mindent fölidéz egy lófej! A háborút, gyerekkoromat, a szőlők alatti forrást, hol asszonyok mosták a ruhát, népballadai kellékekkel s környezettel a háttérben; a pincézéseket, férfiakkal együtt vagy külön a legény barátaimmal. De hol vannak a pincék! Azok is riadtan nézik a tájat, akár a kráteres lókoponya. Egyetlenegy sem úszta meg a hónapokig itt forgolódó, toporzékoló háborút. S azóta is úgy maradt mindegyik bitangba… Előbb a katicabogarak, utána a lófej, most meg ezek a szakadékos pincék. Marhaság! Gyerünk dolgozni. Sörényebben. Hamlet ne menjen el kapálni, jobb ha a színpadon marad!

 

*

 

Különös, hogy míg idehaza éltem, Zámolyon, nem szerettem dolgozni. Folyton kerestem a kibúvókat, hogy elszökhessem a munka elől. Főként az ilyen harmincegynéhány fokos nyaraktól féltem, mikor a sivatagi napsütés kilátástalanságában céltalannak tűnt minden mozdulat. Kapálni, markot szedni, kévét kötni! Fogyott az aratás? Fogyott a kedvem is! Izzadság? Por? Földiszeder csapdája? Végül már egyik sem számított. A napot lélegeztem be, nem is a napot, csak a lángját, és rabnak éreztem magamat, mert metsző, éles levegő nélkül annak érzi magát mindig az ember. Egyetlen korty elég a szélből, az erdők hűvös ajándékából, hogy pár pillanatig is fölszabaduljon.

Ahogy futottam akkor, most olyan szívesen elibe megyek a dolognak. Magam se tudom pontosan, mi történt? Kamaszlustaságom helyébe lappangó lelkiismeretfurdalásom lépett? Az ismerős bűntudat, hogy nekem sikerült innen kiszakadnom, s akkora rést ütnöm sorsomon, hogy nemcsak vágyaimmal, de egész testemmel is átfértem rajta? Munkakedvem ennyi idő után öntudatlan vezeklés volna? Hány nemzedéken át éreznek még a hozzám hasonlók bűntudatot, itt Magyarországon, hogy nem kétkezi munkából élnek? Mennyi változásnak kell itt még arcot és álarcot cserélnie, hogy kiegyenlítődjék a társadalmi élet szintje, s a fiak ne gondoljanak többé titkos szorongással szüleik szegényes múltjára.

Az első görcs ezzel kapcsolatban akkor oldódott föl bennem, mikor a hatvanhét esztendős apámnak, a téeszbe-lépés utáni évben, nem kellett aratnia. Ötven év után először! A gépekről szóló ódák azóta hasonlíthatatlanul hitelesebben hangzanak fülemnek.

Én könnyebbültem meg sorsa enyhülésétől!

Tudtam, hogy maradt még számára bőven őszi eső és mocsok; fülledt kukoricatábla, melyben megreked a levegő, mint légmentesen elzárt szobában; tudtam, hogy marad még törek-pokol, kazalrakás közben fullasztó szalmatenger; forróság, mikor úgy megizzad, hogy átnedevesedik mellényzsebében a gyufa, s öngyújtót kell kölcsönkérni, ha rá akar gyújtani. Ezt mind tudtam, de a kevéske kárpótlás is jólesett.

Egészen kellemetlen arra gondolni, hogy most őhelyette dolgozom. Úgy látszik, a munka is önző, mint az ember, kisajátítja magának azt, akihez tartozik, ragaszkodik ahhoz, aki végzi. E pillanatban hozzám. Részvétből és lelkiismeretfurdalásból nem lehet igazán sörénykedni. Szerencsére ezt a lelkiismeretfurdalásos terhet már csak a fejemben cipelem. Izmaimban ősibb vágy mozdul a szerszámok után; kifáradást óhajtó ösztön s valamiféle egyszerű öröm-kívánás, hogy a nap végeztével hátrafordulva láthassam: ennyit végeztem el ezen a napon.

 

*

 

Elég régóta kapálunk már. Nem a derekamon érzem ezt, nem is a nagyon elpuhult tenyeremen, hanem a vállamon. Negyedik órája pörköli már a nap. Csupa pirosság. Ha meg-meglódul a szél, jó fölállni, s odatartani a hátamat, hadd hűtse le.

Feleségem óvatosabb volt, ő is fürdőruhában dolgozik, de egy kendőt erősített a vállpántokra, hogy megmeneküljön a hólyagoktól.

A táj ugyanúgy pörkölődik, mint én. A közelben lévő tölgyerdő szinte csörög a szárazságban. A kopár mészkőhegy oldalában elfekvő bokrok valami különleges, borzas hegyi nyájnak tűnnek. Bizony isten, Gy. Laci barátom idelöttyinthetne egy gödörre való Balatont. Csak annyit, amennyiben egyszer-kétszer megmártózhatnánk. A melegben, lám, még a múzsák is elpillednek, képtelenek más képzetet föltámasztani bennem, mint a vízét. Talán jobb lenne már ebédelni. A körülöttünk lévő karók – önkéntes napórák – delet mutatnak. A srácok is megjelennek a láthatáron. Futva jönnek le a barázdán, és szinte hihetetlen, hogy egyiküknél sincs kőbalta vagy lábszárcsont. Gondolom, ők ismegéheztek.

De nem, ők másért szaladnak.

– Apu, jön négy ember…

– Hol?

– Az úton… És egyik bácsi mindig beszalad a szőlő közé, aztán kiabál…

– Rémeket láttok ti már a lókoponyától…

– Csakugyan kiabál – bizonygatja a Lali is.

– Megvan! – mondja nevetve a feleségem. – Biztos a földrendezők. – Ránéz a gyerekekre, és élvezi titokzatoságot sejtető izgalmukat ilyen sűrű, elhagyatott erdőszélen.

– Mit akarnak már megint? – kérdem feleségemtől.

– Lehet, hogy a novaszőlőket mérik föl.

– Hallom, hatvanötre ki kell vagdosni mind egy szálig.

Végre ezt is megérjük. Ami van itt, azt is kiszórjuk. Halál a novára!

– Na csak ne légy olyan harcias! Bagotai bácsi ha hallaná, kitagadna a rokonságból… Tudod, mi terjedt el faluszerte? Az, hogy ha kivágják a novákat, megbukik a szocializmus.

– Hogyan?

– Így, ahogy mondom, megbukik a rendszer.

– Isteni madárjósok akadnak itthon is! Aztán, mire alapozzák?

– Arra, hogy Horthyék is akkor buktak meg, mikor a novákat kezdték bolygatni.

Ismerem a falumat, tudom, hogy sok bődületet kitalálnak, s nem is csak holmi fogatlan szájú, rémlátó banyák, de idősebb, meglett emberek is, akik közben a téeszbe járnak, kapálnak, gyűjtenek, kazaloznak, tökéletesen megfeledkezve sötét jóslataikról.

Jót nevetek az együgyű babonán. Micsoda sámáni megfigyelés! Most értem meg csak Nyári Lacit, a cigányt, aki hol ennek, hol annak a parasztnak megy el napszámba, mért részeg megint napok óta. Tegnapelőtt is találkoztam vele, és pajtáskodva a mellére ölelt.

– Édes barátom, te megértesz engem, bosszúból iszok. Érted, csakazértis! Megszakad a szívem ezekért a rossebes parasztokért… Gyász ez, kispajtás… Tudod, mi az, hogy gyász?… Ha már a szőlőjüket is elveszik… no de jobb, ha nem szólok.

 

*

 

Mégiscsak igazuk volt a gyerekeknek. Már én is hallom a hangokat. Ilyen mondatfoszlányokat értek: négyszáz öl, sok a százsoros…

Ezek csakugyan a földrendezők lesznek. Nem ebédelünk addig, megvárjuk őket.

Pár perc múlva a szomszéd szilvafájának a lombját félrehajtva, megjelenik egy fej. Azonnal fölismerem. T. keresztapám jön, hajlottan, szimatolva, hetvenéves sunyisággal az arcán.

– Mi az, ti itt vagytok? – kérdi kicsit meglepődve.

– Jó napot! Itt – köszönök neki, megelőzve őt.

– Jó napot.

– Mi járatban, körösztapám?

– Tudod, mutogatom ezeknek az elvtársaknak a szőlőket, hogy melyik kicsodáé. Az egész hegy, tudod, itt van a kisujjamban.

Int, hogy menjek közelebb.

Odalépek mellé. A lemoshatatlan alamusziság olyan vastag réteggel takarja arcát, mint mások tenyerét a bőrkeményedés. Paraszt volt ő is, de olyan, aki sose dolgozott, ehelyett erdészek körül lebzselt, vadászokat s mindenféle más előkelőségeket kísérgetett egész életében. Jólértesültsége az évtizedek folyamán igazán kialakulhatott volna, de mindig csak felszínes maradt. Félt a fölösleges megterheléstől? Most is, mintha titokzatos jelszót közölne velem, félrefordulva odasúgja:

– Ti nem vagytok ám fölírva…

– Hova?

– Hát… a listára.

– És az jó? – kérdezem olyan kíváncsisággal, mint amikor nem is a válasz izgat, hanem a személy, akit figyelek.

Utolérhetetlen arcjátékkal közli mondanivalóját, azaz, a titkot. Abból azonban én nem értek semmit. Nem is faggatom tovább. Föltűnik a három hivatalos ember is. Egy sovány, szemüveges férfi, a telekkönyvi hivataltól, egy nagy fogsorú fiatalember, akinek a fogsoráról nyomban eszembe jut a lókoponya, s ettől oly rokonszenvet érzek irányában, hogy mondhat s tehet bármit, nem fogok rá haragudni. A harmadik, egy csizmás, hajdani vincellérekre emlékeztető egyén.

– Jó munkát – köszön a koponyára emlékeztető férfiú.

– Eső kéne – mondom, s hátam mögött egy színházi rendezőt érzek, aki épp most állít be paraszti szerepemre.

– Ahogy látom, maguk is ötvenforintos bort ihatnak – mondja kedélyesen.

– Sajnos nekünk csak ötvenforintos jut, de az is megteszi.

– Ötven forintból negyvenöt a munka – nevet ránk az egész hegyet betöltő fogsorával.

A kalapos ember eközben elszalad, körülkerüli a szőlőt. A telekkönyves pedig kigöngyöli iratait, és reszelős hangon érdeklődik:

– Kérem, kié a szőlő?

– Az enyém – válaszolom.

Nézegeti a térképet, aztán a papírjait.

– Hogy hívják?

Mondom a nevemet.

– Kié volt régen?

Mondom anyám nevét.

– Ez ugye, természetesen a téeszé, csak egyelőre maguk művelik.

– Nem értem – mondom neki –, miről beszél.

– Hát kérem, úgy értelmezem, hogy a szülei ezt beadták…

– Nem, ez az én nevemen van.

– Akkor itt valami hibus van. Nincs föltüntetve, amit ön állít. No de semmiség az egész, engedelmükkel szemügyre vesszük ezt az édent.

– Tessék csak nyugodtan, de remélem, megtudhatom, milyen céllal?

Egyikük sem válaszol.

– Vagy nem? – kérdem kicsit titokzatos hangsúllyal.

– Hát csak azért, hogy fölmérjük, mennyi szőlő van a hegyben – szólal meg a nagy fogsorú fiatalember.

– Elhiggyem? – titokzatoskodom tovább.

– Látom, maga nagyon kíváncsi, magának megmondjuk. A téesz meg akarja szüntetni itt, ezen a részen a zárt kerteket, valamilyen terve van vele. Ha maguké a szőlő, fölajánlhatja megvételre, vagy kiadhatja a téesznek bérbe, vagy ha vannak itt Zámolyon hozzátartozói…

– Apámék – vágok közbe.

–…. akkor az édesapja utólag beviheti a téeszbe.

Csupa kíváncsiságból kérdezem meg:

– Más lehetőség nincs?

Fölhúzza vállait, és most ő mosolyog titokzatosan. Látszik rajta, hogy jófiú akar lenni.

– Talán – mondja.

Közben megtérül a csizmás, és sorolja az adatokat.

– Hatvan-hatvanöt direkt termő, otelló, nova… a többi szelíd.

Tudom, hogy óriásit téved, de nem kotyogok közbe. Kíváncsi vagyok rá, azért becsülte-e meg ilyen rosszul, hogy ha véletlenül mégis cserére kerül a sor, a cserét ne a valóságos érték alapján, hanem a most bemondott érték szerint bonyolítsák-e le, vagy pedig azért, mert unja már napok óta az idegenbe való kószálást s csizmáit a rettenetes napsütésben.

Vita helyett inkább kíváncsiskodom.

Elmentek megnézni még egy félreeső szőlőt. Gondolom, közben kifaggathatták körösztapámat, kiféle, miféle vagyok. S ahogy az öreget ismerem, olyan sejtelmességet bocsátott ki magából, hogy ezek megijedhettek, mert visszafelé megkerülték újra a szőlőt, s mikor fölértek, a nagymosolyú fiatalember odaszól nekem, némi cinkossággal a hangjában:

– Úgy látom, fordított itt az arány, rosszul jegyeztük föl. Van itt nyolcvan százalék szelíd is…

– Annyi talán nincs – mondom legnagyobb meghökkenésére –, talán hetven.

– Hetven? Legyen annyi – válaszolja elmenőben, s zavar nélkül felénk villantja még hatalmas fogsorát.

 

*

 

Ha nem jönnek a földrendezők, egész biztos, sose jut eszembe, hogy a szőlő, ahol most kapálunk, az enyém. Pedig hivatalosan így van. Adófizető tulajdonosa vagyok.

Mielőtt beléptek volna szüleim a szövetkezetbe, rám íratták.

Anyám napokig futkosott Fehérvárra, az ügyvédhez, hogy a hagyakozást még idejében elintézhesse. Úgy tört rá az egész dolog, mint valami szívroham. Először arra gondoltam, hogy ismét a hagyományos „vagyon”-szétosztás törvényeinek akar eleget tenni, mikor kusza levelében megírta, hogy a nevemre szeretnék íratni a szőlőt. Válaszomban udvariasan, de félreérthetetlenül lemondtam róla. Nem bajlódok én egy talpalatnyi földdel sem, kiváltképp azzal a szőlővel nem, mely elöregedve ott hever a Vértes tetején, közel az erdőhöz. Kövecses, nehezen munkálható, s nagy, esőtlen nyarakon ki van szolgáltatva a szomjas vadak garázdálkodásának. Csak a gond lenne vele.

Emlékszem, évekkel előbb családi körben beszélt már erről a szőlőajándékozásról. Előrelátó anyai ösztöne kezdhetett működésbe? Azt magyarázgatta ugyanis, hogy foglalkozásom mellett nekem nagyon is jó lenne valamilyen szilárdabb hátország. Rám szabadulhat – volt rá elég példa – ilyen vagy olyan betegség, érhet balszerencse, írói vagy politikai karambol, és ha nem lenne más szalmaszálam, ideig-óráig megkapaszkodhatnék benne.

Ekkor világosodott meg furcsamód előttem, hogy anyám azok közé tartozik, akikben úgy szerteágazott a szegénység, mint testben a rák, hogy akik még utódaikat is csak szegénynek tudják elképzelni. Neki talán jobb pillanataiban se jutott eszébe, hogy én meg is gazdagodhatok. Jövőmet csak annyira tudta volna képzeletben bebútorozni, ahogy egy szobát, vagy ahogy egy szekrényt lehet megtölteni szükséges és ízléses holmikkal. Akárcsak én, az íróságnak elsősorban ő is inkább a veszélyeit látta, nem pedig az előnyeit. Ha nem ezt látja, nem akarta volna letétbe helyezni a szőlőt.

Azt írtam még meg a levelem végén, hogy a szőlő felét tartsák meg háztájinak, a másik felét vigyék be a többi földdel együtt a téeszbe.

Épp ez utóbbit nem akarták.

Anyám két nap múlva zavartan állított be hozzám. A szőlő ügyében jött. A hírek már nagyon aggasztották. A környékbeli falvakat egytől egyig beszervezték, már csak Zámoly volt hátra. Mi lesz velük, ha nekik is be kell ennyi idős korukban állniuk! Oda lesz mindenük! Úgy fognak járni, mintha tűzvész vagy árvíz vinné el, amijük van. De ott egye a fene az egészet, vigyék az irtásokat, a csobányt, úgyis oda a föld becsülete – a szőlőt nem adják. Nem, mert ha be is léptetik őket a csoportba, három-négy esztendő múltával kiöregesznek, és akkor, egy gondban és nyűvődésben eltöltött élet után ott maradnak minden nélkül. Rám nem akarnak támaszkodni, mert ugye, most sincs állásom, s bizonytalan, hogy hamarosan lesz-e. Régen az ilyen magukra maradó öregek – mondta anyám –, ha volt öt-hat holdacskájuk, kiadták felibe, és megéltek belőle. Legfeljebb a szőlőt hagyták meg maguknak, azzal piszmogva töltötték el utolsó éveiket. Ez volt a szépségtapasz életükön, a szerény kárpótlás, mely úgy várt rájuk, mint némelyekre egy utolsó út Abbáziába vagy csak a hintaszékig. Ő csak arra kér, ha nekem nem is kell a föld, engedjen meg, hogy a nevemre írathassák, erre módot ad a törvény.

– Pusztán csak ezért utazott föl? – kérdeztem csodálkozva.

– Ezért – válaszolta.

– Mért nem írta meg levélben, hogy így is lehet.

– Az körülményes…

– Öt sorból is megértettem volna.

– Nem mertem – nevet kissé zavartan, s kezét odateszi a szája elé.

– Tőlem félt?

– Ne beszélj bolondságokat, hogy féltem volna tőled, de ki tudja, kinek a kezébe nem kerülhet egy levél.

– Hogyhogy?

– Úgyhogy fölbontják, és mindenfélét kilovashatnak belőle.

– Például azt, hogy apám miniszteri tárcára tör?

Hogy aláássák az állam gazdasági életét, vagy azáltal, hogy élni mernek a törvénnyel, amit a kormány hozott… visszaélnek vele?

– Hiába is csúfolódsz, sok minden megtörténhet.

– Tudom…

– És mégis úgy beszélsz, mintha nem tudnád, hogy egy félreszóért is kitekerték már az emberek nyakát.

– Ötvenkilencben?

– Nem azt mondtam…

A párbeszédet én szakítottam félbe. Megéreztem hirtelen, hogy anyám nem vitatkozni jött fel hozzám Pestre, hanem segítséget kérni. Homály öntötte el agyamat, aztán a szememet is. Ezen át láttam őt, félelmeivel együtt. Ott állt egyik fiatal festőbarátom modern női arcképe alatt, mely cserép-arcával, soványságával és sehova se tekintő szemével vigasztalóbb volt, mint elevenen ő maga, fekete fejkendője keretében.

Mi ez? Egy rossz drámarészlet főpróbája? Itt áll előttem anyám, aki annak idején a leghatározottabban akarta, hogy tanuljak, s kerüljem el olyan messzire a földet, amilyen messzire csak tudom – itt áll előttem, és szinte Canossát járva kér, hogy vállaljak el egy darab szőlőt. Én vagyok az egyetlen, aki tudhatom, nem csalásból kérnek rá. Irtózatosan zavart a kiszolgáltatottsága. Valóban én lehetek az egyetlen, aki tudom, s aki segíthetek is? Én, akiben a magántulajdon ősi és konok élménye már rég elhalványult, akinek föl se tűnik, hogy nem az övé a ház, amelyben lakik, a telefonkészülék, amellyel bármelyik percben Varsót is hívhatja? Én, akinek a szabadsága oly korlátlan, hogy a tengert, a szelet, a csillagokat szívesebben nevezi magántulajdonának, mint bármekkora telekkönyvezhető földszeletet? Ezt mondjam el neki, nyöszörögve és dadogva? Neki, aki most fél, hogy a szövetkezet tönkreteszi? Mert ha legalább fiatal lenne, nem szólna semmit. Százszorta többet kibírt ő már ennél. Húsz hold aratást vállaltak fiatalon, apámmal, tizedikért. Szedte a markot, s magával vitt engem is. Letett valahová a hűsre, de ha nagyon sírtam, a hátára kötött, s úgy hajladozott velem együtt a földre döntött búzáért. Nem, ő ezeket az időket nem emlegeti. Nem azért, mert elmúltak, hanem mert akkor túl sokat kéne emlegetni.

Félelmét tökéletesen megértettem. Hatvanéves kora felé senki se változtat szívesen életformát, még akkor sem, ha biztosan tudja, hogy jobb sora lesz. Az ezer öl szőlő, ami a háztájin kívül az én árnyékom védelme alatt megmaradhatna, sokat segítene rajtuk. Új, szokatlan életformájukat zökkenőmentesebbé tenné.

Félni így nekik nem a vihartól, legfeljebb már csak a széltől kellene.

Egész természetes tehát, hogy magamra vállaltam a szőlőt. Régen, amikor nekem szánták, volt jogom ahhoz, hogy lemondjak róla; most, hogy maguknak akarják megtartani, nincs jogom visszautasítani. Apám valóban hatvanhét esztendős, anyám ötvennyolc. A szövetkezet kezdőévei után, mikor még alig élvezhetnek belőle valamit, hamarosan nyugdíjasok lesznek. Azaz hogy csak apám, mert a nyugdíjra jogosult házastársak közül, míg mind a ketten élnek, csupán az egyik kaphat nyugdíjat. Havi kétszázhatvan forintot, ami még falun is hihetetlenül kevés. Ezt az összeget a háztájiból és a baromfiakból csurranó-csöppenő jövedelem nem szaporítja föl annyira, hogy a megélhetésen kívül másra is kerüljön. Mi lesz így például a házzal, amit elpusztított a háború, s ötvenkilencig is csak annyi épült föl belőle, amennyi hajlékot s tetőt ad? Csúfoskodjon a csonkaságával? Emlékeztessen továbbra is a romokra? Persze nemcsak a házzal, de mi lesz más egyébbel is? Mert a háború nemcsak azt dúlta föl, de vad ragadozóként szájába kapta, amit talált: a szekrényeket, az ágyakat, állatainkat, ruháinkat, az egérrágta zsákoktól a legkisebb gombostűig mindent. Azóta pótoltunk valamit, de a pusztulás olyan hagyatékával, ami negyvenötben ránk maradt, nagyon nehéz volt talpra állni. Talán könnyebb lett volna, ha én otthon maradok. Egy fél esztendős molnároskodás után azonban én visszamentem a gimnáziumba. Anyámék ezáltal is sokat vesztettek miattam. Egy-egy fiatal pénzkereső fiú nagyon sok falusi családot megmentett még azokban az időkben is, mikor a túlzó beszolgáltatási rendeletek jégverés gyanánt sújtottak tömérdek parasztot. Iskolatársaim, kik odahaza maradtak, vagy elmentek gyárba, nemcsak a háború futóárkaiból és az ötvenes évek gödreiből rántották ki családjuk szekerét, de családot alapítva, maguk is úgy fölemelkedtek, hogy némelyikükre alig ismerek rá. Nagy motorokon szaladgálnak, építkeznek, lakást alakíttatnak át, ruházkodnak, bútort vagy mosógépet vásárolnak.

Ez mind-mind ott nyüzsgött anyám kérésének a hátterében. Sőt más dolgok is eszembe jutottak. A sok közül csak egyet említek meg. Ismerőseimtől tudom, hogy egy személyautó karbantartása, üzemeltetése, havonkint nyolcszáz forintba is belekerül. Némelyek tehát puszta kényelmükre háromszorosát is elköltik apám kétszázhatvan forintos nyugdíjának. És sajnos, még manapság is ismerek olyan tegnapi-fejű „közéleti férfiakat”, gazdasági vezetőket, kik enyhén szólva még a kis kabala-majmot sem érdemlik meg, nemhogy az autót. A kényelmükre és szolgálataikra, átengedett autók üzemköltsége lehet, hogy nem éri el havonkint a nyolcszáz forintot, de így is több, mint sok nyugdíjas paraszt jövedelme, beleszámítva még a háztáji hasznát is. Ízléstelen, gyerekes összehasonlítás? Az ízléstelenséget nem az autók ellenében, hanem a szegénység annyi idő után is visszaütő emlékei miatt vállalom…

Ezért vállaltam a szőlőt is. Hadd maradjon meg nekik pénzbeli járandóság helyett természetes nyugdíjnak, melyet minden évben csak munkával lehet megújítani.

Sokat töprengtem, vajon az ilyenfajta személyesség nem rontja-e le az írás hitelét? Nem a fölpanaszolás mellékzöngéi szólalnak-e meg leghangosabban, maguk alá gyűrve eredeti szándékomat? Egyetlen napunk elől húztam el a függönyt. Szolgáljon mentségemre, nemcsak azért tettem, hogy elmondhassam, mennyi kín, mennyi árny, mennyi érdekesség és gond belejátszik néhány órába is, hanem azért, hogy szüleim sorsában a mai idők bonyodalmait s a falusi öregek sorsát megmutathassam. Azokét is, akiket nem segítenek hasonló megoldások, holott legalább annyi jégverés érte őket is, mint szüleimet. Ki tudja elhitetni az ilyenekkel, hogy boldog öregkort élnek? Megvigasztalódnak-e attól, ha azt mondjuk nekik, hogy hat-hét esztendő múlva talán négy-ötszáz forintra is fölemelik a mostani összeget? A lehetőség és a remény, még ha hisznek is benne, őket inkább már csak keseríti, mert azt villantja meg, amitől épp elesnek. Soroljam őket a történelmi átalakulás áldozatai közé, kikkel anélkül történtek dolgok, hogy akarták és öregkorukra értették volna? Részvét helyett javaslat kell és megoldás! Megoldás, amit a sok szövetkezetben kialakult gyakorlat alapján általánossá kellene tenni. Addig is, míg a szövetkezetek jó része megerősödik, és amíg ezt az ügyet is rendezni lehet, amíg komolyabbá válhat a szociális segély, én átmenetileg mindenütt meghagynám ezeknek az idős parasztoknak az ezerhétszáz négyszögöl háztájit, nyugdíjpótléknak, vagyis azt, amit nyugdíjaztatásuk előtt amúgy is műveltek. A szövetkezet földterületét, gazdasági lehetőségeit ez nem csorbítaná, rajtuk viszont közvetlenül segítene. Bizonyos vagyok abban, hogy a nekik hagyott földeket ők mindig megkapálnák. Nemcsak a haszon miatt, hanem a régi beidegződések emléke miatt.

Apám példáján látom, hogy megelégednének ilyenféle megoldással. Őt ugyanis, hátországként, a fia szőleje tökéletesen megnyugtatja. Mivel tudja, hogy bármikor elmehet körülnézni, szívesebben jár még a téeszbe is. Biztonsága tehát mások hasznára is megtérül. Harminc nap óta feléje se nézett a hegynek, folyton kukoricát kapálni járt; várta, hogy majd hazajövünk, és betisztogatjuk a szőlőt.

Ma is kint kazaloznak a tanyánál. Nem látom, de elképzelem: süllyed lába alatt a szalma, azonban, mint aki megtanult hullámokon járni: velláz, forgolódik, és hetvenéves korában sem gondol arra, hogy elmerül.