Otthoni változások

A LEVÉL, amit hazulról kaptam, még tele volt nyugtalansággal. Az egybefolyó, vessző és pont nélküli mondatokat valami új riadalom görgette a kétségbeesés felé. Magam is nyugtalan lettem. Arról értesítettek, hogy a falu három szövetkezetét egyesíteni akarják, oly módon, hogy a két fiatal csoportot odacsatolják a harmadikhoz, melyet tíz esztendővel ezelőtt a majori újgazdák, a volt cselédek alakítottak.

Szüleim két éve, ötvenkilenc tavaszán léptek be a téeszbe. Örültem, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül vészelték át ezeket a zötyögtetős februári napokat. S most attól féltem, hogy ezt a második szakadékot majd nehezebben hidalják át. Két esztendő alatt, ha nem is békültek meg teljesen a helyzettel, de valahogy hozzászoktak a szövetkezetükhöz. Az egyesítés hírére egyszeribe védeni kezdték. Védték, vagy inkább védekeztek? Az ember inget és ruhát cserél, de életformáját nem szívesen váltogatja. Most pedig ilyesféléről volt újra szó.

Ez a szívrohamszerűen jött gond számomra azt jelentette, hogy szüleimnek és ismerőseimnek másodszor is át kell élniük a szövetkezetbe való belépés zaklatott éjszakáit. S ez azért lesz nehezebb – gondoltam –, mert az „árnyékot most nem a történelem vetette” – a megyei és a helybeli tanács szorgalmazta az egyesülést. Belső ellenállásuk emiatt érthető módon megerősödött. Végül is birtokon belül voltak. Igazságtalannak és fonáknak érezték a helyzetet. Két esztendővel ezelőtt örült a megyei és a helybeli tanács is, hogy megalakult a szövetkezet. Már nem örül? – töprengek. Vajon mi történt két év alatt? Mi lehet az új elképzelés hátterében? Áskálódás? Irigység? Csakis ilyesmi, mert a szövetkezet nem rosszabb az átlagosnál – sőt jobb. Csupán egy bökkenő van, nem minden úgy történik, ahogy az alapszabályzat előírja. De hát melyik szövetkezetnél nincs kezdetben valami félresiklás?

A levél lehangolt. Szerettem volna nyomban hazautazni, de sajnos nem volt elég pénzem, és így csak másfél hét múlva látogathattam le Zámolyra. Ekkorra azonban már megtörtént az egyesítés. A hírt még Fehérváron meghallottam, s ezek után titkos szorongással váltottam meg a buszjegyemet.

Hogy őszinte legyek, eszemmel nemigen értettem meg sem a szüleimet, sem a többi velük egysorsú ismerőst. Az ős-szövetkezet, melyhez odakötötték őket, a járás egyik legjobb csoportja volt. Rég túljutott a botladozások nehéz esztendején, az önszaggatások tragédiáján és komédiáján; nemcsak épületei és gépei voltak, de már emlékezete is. Vagyis múltja. Miért volt hát ez a vonakodás? Az ős-szövetkezet év végén ötven forint körül osztott, s havonta rendszeresen fizetett előleget is. A mi szövetkezetünkben szó se volt előlegről, és a zárszámadásnál is majdnem húsz forinttal esett kevesebb munkaegységenkint. Ez pedig tetemes összeg. Két csoporttagnál naponta már harmincöt-negyven forint veszteséget lehet elkönyvelni. Az otthoniak talán istencsapásként elfelejtettek számolni? Vagy gazdasági érdekeiknél még mindig fontosabbak a régi előítéletek? Az orrban fészkelő érzékenység, mely a hasonszőrűek testszagát szíveli csak meg maga körül? Szüleim és néhány ismerősöm – szegényparasztok, középparasztok, nagyobb gazdák – csak azért rugkapálództak az egyesülés ellen, mert ebben a régi szövetkezetben, amint már említettem, zömmel volt-cseléd és napszámos ember dolgozott. Ők voltak az alapító tagok, s természetesen közülük kerültek ki a vezetők is. Úgy látszik, hiába múlt el tizenöt esztendő, mégse vegyültek, mégse keveredtek egymással. A faluszéliek, a burgaiak, az újtelepiek, a majoriak mintha más emberfajtához tartoztak volna. Bár múltbeli sorsuk sokban hasonlított a szüleiméhez, de mivel nem voltak közös emlékeik, ennyi idő után se találtak egymásra. Nem jártak együtt lakodalmakba, templomokba, s a kocsmapult bádog-oázisa fölött nem koccintották össze poharaikat. Se jókedvük, se haragjuk nem járt ugyanazon az ösvényen.

Emlékszem, háromnegyed évvel ezelőtt a művelődésház avatásán együtt ebédelt mind a három szövetkezet. A hosszában elhelyezett asztalok közt szinte mértani pontossággal meg lehetett volna húzni az elkülönítő határvonalakat. A borjúpörkölt föltálalása előtt már jóval előbb kirakták a borokat az asztalra, vöröset és móri ezerjót vegyesen. Az ős-szövetkezet tagjai, a Petőfi-beliek, félretéve a kötelező illemszabályokat, nyomban elkezdtek iszogatni. Ha már itt van, ragadjuk meg! – hunyorítottak egymásra. Néhány pohár leöntése után, még ebéd előtt kibuggyant belőlük a nóta. A mi asztalunknál ülők gúnyosan összenevettek. Szemükből ezt olvastam ki: a tahók, még ünnepelni se tudnak! Alighogy beülnek a kultúrházba, máris ricsajoznak. Hiába, meglátszik rajtuk, hogy birkahodályban nőttek fel. Nemcsak a szemükből olvastam ki, a mellettem ülő asszony epésen meg is fogalmazta. Elkedvetlenített ez az ostobaság. Nem mindegy, hogy ebéd előtt vagy ebéd után pántlikázik elő a jókedv? Dühös voltam a „mieinkre”. Meggyanúsítottam őket, hogy irigykednek ezekre a volt szegényemberekre, akik fölszabadultabban, természetesebben viselkednek, nincsenek gátlásaik, s nem kell nekik hét abroncsot szétpattantaniuk ahhoz, hogy fesztelenül érezhessék magukat. Tudom, hogy a mieinknek addigi életük folyamán szigorúan ragaszkodniuk kellett a külsőségekhez, szabályokhoz. Vigyázni kellett az arcjátékra, a taglejtések örökölt mozdulataira. Ez tartotta egybe életüket. A harag forgószelébe pördült paraszt még a dühét is fegyelmezettebben tombolta ki, mint egy majori ember. Tudtam ezt, de egyidejűleg azt is tudtam, hogy a falu hagyományos rendje már rég pozdorjává tört. Számtalan megőrizni való és pusztulásra ítélt hagyomány került a szemétdombra. Miért nem vesznek a mieink végre már erről is tudomást?

A múltból átöröklött társadalmi és szokásbeli különbségeken túl volt maibb keletű ellentét is, mely tüskebozótként ott húzódott a régi és az új szövetkezet határmezsgyéjén. A régi szövetkezeti tagok évről évre egyre modernebb parasztokká váltak. Így mondom, nem mondhatom másképp. Ünneplő ruháik sötét, komor színét világosabb és változatosabb öltönyök váltották fel. Ódivatú ingeikből kikopva, tarkább és újabb szabású ingeket vásároltak. Hódítani kezdett körükben a nyakkendő, a posztókalap, a sál. Fiaikról és lányaikról nem is beszélek, mert ők ruházkodási ízlésüket, közvetítő közeg nélkül, egyenesen a fővárosból importálják. Nem csupán az én anyagi helyzetem árnyoldalát mutatja az a tréfás körülmény, hogy a Petőfi-beli lányoknak előbb volt kalapjuk, mint a feleségemnek – sokkal inkább az ő frissebb érzékenységükről tanúskodik. Ahogy a múltban kopottságukkal ríttak ki az „egyenruhát” viselő parasztgazdák és parasztasszonyok közül, most ellenkezőleg, „úriasabb” öltözetükkel tüntethetnek.

Látszatra ezek a jelenségek külsődlegesek. Anyámék és rokonaim mégis éles történelmi szimattal megérezték a belőlük szivárgó „veszélyt”. Megérezték, hogy itt nemcsak ingváltásról, de szemléletbeli változásról is szó van. Megérezték, hogy a Petőfi-tagok nem csupán múltjukkal vannak távol tőlük, de már a jövőjükkel is. Az egyesülés elleni tiltakozásukban ez a kétszeres állapotbeli különbség játszotta a legdöntőbb szerepet.

A mieink a szövetkezeten belül is, hallgatólagos megegyezéssel, egyéni parasztok maradtak. Titkos tervezgetéssel mindinkább arra törekedtek, hogy amit elvesztettek a vámon, megtérüljön a réven. Patriarchális paraszti életformájukból már csak az udvarok hangulata, az istállók, az ólak, kerítések és kertek élménye maradt meg – érthető módon ide szorultak vissza. Jóval több állatot, tehenet, disznót, aprójószágot kezdtek nevelni, mint amire a szövetkezeti alapszabályzat és egyáltalán a szövetkezet gazdasági helyzete lehetőséget adhat. A közösben végzett munka ráadásaként még odahaza is elvégeztek egy fél műszakot. Valószínűleg nem a többletmunka kedvéért, hanem, hogy lelki szükségleteiket kielégíthessék. Láthatatlan utakon a tehenek meg a kis jámbor üszőcskék visszavándoroltak a hajdani istállókba. Bármilyen furán hangzik is, a mieink ekkor kezdték megszeretni a szövetkezetüket. Így már ki lehet bírni – mondogatták. – Az Isten is megkapja a magáét meg a császár is. Különben sem csinálunk mi semmi rosszat azzal, ha állatot nevelünk. Nem faljuk mi föl sem a tejét, sem a húsát. Mit csináljunk, ha szeretünk velük bajlódni. Hasznot hajtunk az államnak is…

Akárhányszor elhangzottak ezek vagy ezekhez hasonló kijelentések, a beszélgetők közt bomba robbant. Az ős-szövetkezet és a két új szövetkezet közt táncoló örvény itt kavarta föl a legsötétebb iszapot. Tudniillik ez a régi vágású, gazdálkodói buzgalom a legteljesebb mértékben hiányzott már a Petőfi-beliek eszményeiből. Néhány új tag kivételével a Petőfi-tagok már régóta nem tartottak tehenet. „Miért ganyézzam én be a cipőmet, ha nem muszáj – fogalmazta meg közülük valaki –, van százhúsz tehenünk, annyi tejet hozhatunk, amennyi kell.” Ez a kijelentés szállóigévé vált, s apámék szemében egyenesen botránykővé. Vajon hogy lehet olyan szövetkezetben dolgozni, ahol ilyen kényesek a tagok?

A mieink, sajátos kecske-és-káposzta politikájukat forradalminak érezték. „Jól jár velünk az állam, és jól járunk mi is” – hajtogatták. Azzal érveltek, ha szabadon fejlődhetnek a dolgok, nekik nemhogy tíz esztendő, de még öt sem kell ahhoz, hogy annyit tudjanak termelni, mint amennyit az ős-szövetkezet termel és piacra küld. Valószínű, igazuk is volt, csak egyet hagytak számításon kívül: azt, hogy kétszer annyi munkával és törődéssel érhetik ezt el, mint amazok. Jönne megint a hajsza, a kétfelé való figyelés boldogtalan állapota; jönnének a süketség és fáradtság évadjai.

Apámék, amikor a kétirányú haszonról beszéltek, mindenekelőtt saját, látható és kézzelfogható hasznukra gondoltak. Hozzáteszem: nagyon helyesen. Közben nem vették észre, hogy a Petőfi-beliek ugyancsak saját hasznukat keresték, amikor épp arról mondtak le „fölényesen”, amihez apámék makacsul ragaszkodtak – nevezetesen az eltúlzott és fölös munkát kívánó háztáji állattartásról. Az utóbbiak haszna már áttettebb, már „szellemibb” haszon volt. A munka mellett élni és lélegzeni akartak. Mozogni és szórakozni. Nem a mozibajáráson, nem a televíziónézésen mérem le hasznuk értékét, mert ez kétes eredményre vezetne, csupán megszületett igényükön… Bármennyire tisztelem is a parasztok földhöz, állathoz, munkához való ősi közvetlen kötődését, tisztelnem kell ezt az új mozgásigényt s ezt az új tájékozódást, mely csápjaival a huszadik század felületeit tapogatja.

Mondjuk ki nyíltan, hogy a Petőfi-tagok városiasodása, felületesebbnek látszó életüteme hatott legidegesítőbben szüleimre s nyilván a többi ismerősömre is.

Az egyesítést, ilyen ízlés- és felfogásbeli különbségek ellenére a tanács mégiscsak keresztülhajtotta.

 

*

 

És az egyesülés után, mint egy rosszul megírt, sematikus regényben, váratlan fordulat történt.

Odahaza, a tojásrántotta sercegése közben, anyám öngúnnyal és kárörömmel vegyes hangon közölte, hogy: no most már egy akolban van mindenki, megtörtént az egybeterelés. Lélegzetnyi csönd után vártam a visszafojtott harag kitörését, a tehetetlen sóhajtásokat. Ezúttal azonban elmaradtak. Anyám csak ennyit mondott: – Úgyis az történik mindig, amit ők akarnak, de különben nem baj, nagyon sokaknak kellett ez, sőt már előbb kellett volna.

Izgatni kezdett, vajon mit takarhat ez az utolsó félmondat. A kielégült bosszú metsző árnyékát láttam átsuhanni arcán.

Estére aztán mindent megértettem. Kiderült, hogy bármilyen konokan védték is a szövetkezetüket, a felszín alatt nagy földcsuszamlások voltak. Úgy éreztem magam, mint aki egy külsőségekre vigyázó család hajtépő veszekedésére nyit ajtót.

Kezdtük visszafelé pörgetni az eseményeket.

Két évvel ezelőtt a megalakulás drámai pillanatát csak egyetlen körülmény enyhítette: az, hogy apámék szövetkezetében, a Kossuthban szorgalmas, munkához értő, munkát szerető emberek verődtek össze. Ötven százalékban szegény- és középparasztok, a másik ötven százalékban pedig hajdani nagygazdák. Tökéletes volt köztük az egyetértés; sorstársnak érezték magukat az új történelmi szélfújásban. Ha már így van, tartsunk össze – mondogatták kézrázás közben. Mindegyikőjüknek – bármelyik réteghez tartoztak is – egyaránt tetszett, hogy a szövetkezetből nem csináltak „börtönt”, hogy hagytak olyan repedéseket, melyeken át vissza lehetett bújni az elhagyott egyéni világba. A szőlőket például nem tagosították, s a háztáji földeket sem sorolták oda. Volt olyan nagygazda, akinek a háztájin kívül a keze ügyében maradt még másfél, sőt kétholdnyi szőlő is. A szegényebbek nem zúgolódtak emiatt, mert nekik is maradt itt-ott fölöslegbe ötszáz-hatszáz ölnyi kert, rét vagy éppen szőlő, aminek ők is nagyon örültek.

S nehogy az indulásnál mindjárt adósságba keveredjenek, megegyeztek abban, hogy nem építkeznek. Nem építenek közös istállókat, ólakat… Ez a fenenagy egyetértés azonban túl sok fényt szórt szét kezdetben, és végül elfedte a dolgok igazi arcát.

Az állatokat közös istálló híján, különféle házaknál helyezték el. És hol helyezhették volna el másutt, mint a régi nagygazdáknál. Náluk volt csak tágas férőhely, ahova akár nyolc-tíz darabot is beköthettek, a bent levőkön kívül. Ezzel követték el a „tragikai vétséget”. A szövetkezeti állatok jászolából átvándorolt szépen a takarmány a háztáji állatokéba. Köznapi dolog játszódott le, fölösleges is elmesélni. Nemcsak hogy gömbölyödni kezdtek a volt nagygazdák tehenei, de szinte varázsszóra meg is szaporodtak. A szövetkezeten belül tehát már az indulásnál kialakult egyfajta egyenlőtlenség. A régi társadalmi előnyök új előnyökhöz juttatták a jobbmódúak java részét. Fölvetődik, a kérdés: lehet-e hibáztatni őket? Igen is, meg nem is. Ha nincs alkalmuk rá, nem csinálják azt, amit megcsináltak. De mivel volt, viselkedhettek-e másként, mint ama legendabeli szentek, akiknek maguk felé hajlik a kezük? Ritkán történnek csodák: ki várhatta volna el tőlük, hogy a belépési nyilatkoztat aláírása után azonnal szakítanak életfelfogásukkal, beidegződött elveikkel, kézmozdulataikkal? Megvolt a kedvező hőmérséklet, magától értetődő, hogy tovább ápolgatták szokásaikat.

Ezt tetézte még a „ló-ügy” is. Emlékezetem szerint a megalakulás előtti esztendőkben lovaik csak a nagygazdáknak voltak. A szegényparasztok tehenekkel, a középparasztok többnyire ökrökkel húzatták az ekét. S a szövetkezet, induláskor, traktorok és vontatók vetélytársi szomszédságában, csak a lovaknak kegyelmezhetett meg. Mit tehetett? Megvásárolta belépő nagygazdák lovait, s mivel nem volt közös istálló, gyerekesnek tűnő, látszat csereberék után ott is hagyta náluk. A nagygazdák így a sors kivételes kegyelméből lettek kocsisok.

A kocsisság bizonyos mértékben rang is. Mindenesetre egy fokkal előkelőbb, mint a gyalogparaszti minősítés. Érthető módon, már kezdettől fogva, biztonságot és fölös öntudatot adott ez nekik. Sőt osztályhelyzetük folytonosságának olyan jelképes továbbélését jelentette, amit csak a vak nem vett észre. Végül is mi történt? Képletesen szólva az, hogy mindenki leszállt a „kocsiról”, csak a volt nagygazdák nem. A jelkép először még csak karcolt, de később már szúrt, mint a tüskefa. Kiderült, hogy nemcsak rangot jelent a kocsisság, de előnyt is. Ahogy kaszálni kezdték a herét, attól a pillanattól kezdve mindig került valami a kocsiderék fedezéke mögé. Előbb egy kis zöldség, majd később csalamádé, öt-hat zsenge tök, rozs-kusza a csibéknek vagy a malacoknak; fél zsáknyi répa; főző vagy később törni való kukorica. A gyalogos nem cipelhet haza semmi értéket, legfeljebb néhány cső kukoricát a tarisznyában vagy szatyorban, s nemcsak azért, mert meglátnák, egyszerűen azért, mert hét-nyolc kilométerről döglesztő lenne a faluig zsákolni bármit is. A kocsisok szívdobogás nélkül mindent megtehettek, hiszen kitérő és ellenőrzés nélkül egyenesen saját udvarukba hajtattak. Sokszor lefülelhették volna őket, de azok a szentséges rokoni szálak úgy átfonták-kötötték a felszólalni kívánók arcát, mint cukorspárgák a csomagot, és se gyűlésen, se más megbeszélésen nem nyílt ki hangosan senkinek se a szája. Legfeljebb csak szűkebb körben szidták őket; a leleplezők fura kéjével:

– A nyüves koma, megint földobott két kéve zabot, de én nem szólok neki, nem szerzek magamnak haragost.

A lelkiismeretfurdalást érző kocsisok, időközben, kárpótlásként juttattak valamit a gyalogosaknak is. Egy-két vékányi silót a tehénnek; félkocsi szalmát, efféléket. Ez elaltatta egy időre köztük a haragot, az irigységet. Egy napon azonban a gyalogosok föllázadtak ellenük: követelték a vezetőségtől, hogy cserélje le őket. De kiderült, hogy nincs kivel. Az öregeket nem rakhatják kocsira, mert nem bírnák; aki bírta volna, az meg nem vállalta, mert nem akart gyűlölséget. Nem volt lelkiereje ahhoz, hogy a leváltott nagygazdák istállójában kotnyeleskedjék, udvarában lósson-fusson, mivelhogy a lovakat továbbra is ott kellett volna etetni. A pótolhatatlanság még inkább megnövelte a szóban forgó nagygazdák önérzetét.

Nem akartam hinni a fülemnek, mikor hallgattam szüleim és szegényebb rokonaim kifakadását. Emlékszem, ötvenegy-ötvenkettőben mennyire védték, pártolták őket. A kulákokkal való embertelen bánásmód szüleimet is sértette. Megaláztatásukban lelki sorsközösséget vállaltak velük. És most? A történtek után osztályharcosabbak lettek, mint én, vagy mint a „hivatalos” politika.

Az említett fölzúdulásoknak annyi haszna lett, hogy a kocsisok (vagyis a nagygazdák) meghúzták magukat. Talán túlságosan is visszavonultak. A pirongatásig élénkek, tevékenyek voltak. Kár lenne tagadni, meg is volt a látszatja. Ezek után pedig, mint a mafla kisfiú, várták, hogy a szájukba rágjanak mindent. „Gondolkodjatok helyettünk” – ezt mondta minden cselekedetük.

Dacuk azonban fordítva sült el. Úgy látszik, a kényszerűség megteremti a munka és a gondolkodás bajnokait. A csoport szegényebbjei kényszerűségből kezdtek törődni a szövetkezet dolgaival. Némi rejtett büszkeséggel léptek egy lépcsőfokkal magasabbra. Végül sikerült áttörniük a frontot. A brigádvezető helyére, aki vérbeli nagygazda szimattal elment traktorvezető iskolára, unokabátyámat választották meg. Persze a titkos harc továbbfolytatódott. Voltak olyan időszakok, amikor rendben folyt minden. Józsikámozták, Lajosbátyámozták egymást. Még azt is sikerült elérniük, hogy fölépítsék a közös istállókat. De gyakran elég volt egy szikra, hogy kazaltűzzé lobbanjon a vitatkozás. Az ok legtöbbször az volt, hogy nem vettek tudomást bátyám rendelkezéseiről. Sértette őket, hogy egy újutcai szegényparaszt parancsolgat nekik. Nekik, öregutcaiaknak. Dacoskodásuk és ellenkezésük sokszor oly rikító volt, hogy nővérem, lemondva a vérségi szeméremről, egy alkalommal, kukoricatörés közben odakiáltott a pettyegető és lazsáló „boldogasszony brigádnak”: ha kulák lenne a brigádvezető, annak biztosan szót fogadnátok, de mivel Cs. Józsi nem az, csak fintorogtok…

Ezeken kívül volt még egy utolsó érdekellentét, mely véglegesen elmérgesítette a helyzetet: a földjáradék körüli huzavona. A törvény előírja, hogy a téesz köteles a tagjainak földjáradékot fizetni. Ezt amolyan becsületes vigaszdíj-félének lehetne tekinteni, jelképes megváltási árnak, nehogy azt érezze a paraszt keserűen és megbántottan, semmibe vették még ősei törődését is. Olyan szövetkezetekben, ahol minden törvény szerint történik, s nagyjából azonos rétegből való emberek kerültek együvé, ez nagyon is rendjén lévő dolog, de ahol olyan helyzeti előnyhöz juthattak némelyek, mint nálunk a nagygazdák, ez kicsit igazságtalan.

Húzzuk csak el egy pillanatra az ablakról a függönyt. A szövetkezet megalakulása előtt a gazdagabb parasztok java része kiadta a földjét, felibe vagy harmadába. Nem azért, mert nem szerette a munkát, egyszerűen azért, mert a családjában nem volt elegendő munkáskéz. Fiaik, lányaik még az ötvenes évek elején kiröppentek, elmenekültek hazulról. Ahogy kissé városias találékonysággal mondták róluk: „kiszálltak a hintából”. Igaz, óriási szükség volt keresetükre, mert a beszolgáltatás sanyarú esztendeiben ők tartották el a szülőket is, sőt sokszor az adóra valót is ők keresték meg.

A szövetkezet megalakulásakor tehát az volt a helyet, hogy a nagygazdák aránytalanul több földet adtak be, mint amennyit meg tudtak volna művelni. Ott, ahol kevés volt a föld, ez istenáldás lett volna, de nálunk volt bőviben. A szegényebb parasztok nem zúgolódtak a fölös terület és a munka miatt, magától értetődően vállalták, már-már politikusi hanghordozással emlegetve a közös érdekeket. S mikor fölparázslott a földjáradék-vita, hivatkoztak is erre. Ha ők szívesen vállalták a többletmunkát, sőt, még ha azellen sem tiltakoztak, hogy a nagygazdáknak megmaradhatott a háztáji mellett minden szőlőjük, akkor, úgy vélik, jogosan ragaszkodnak ahhoz, hogy a nagygazdák mondjanak le követeléseikről. Az első évben még meg tudtak egyezni, de a másodikban már nem.

A földjáradékot ugyanis a kiosztásra kerülő jövedelemből kellett volna kiszakítani. A közös vagyonból. S némelyik nagygazda, a fölsorolt előnyök mellett, kétszeresen is jól járt volna. A végső határ, ameddig még fizetni kell ezt a bizonyos fájdalomdíjat – huszonöt hold. Igen ám, de volt olyan nagygazda, aki az ötvenegyes-ötvenkettes esztendőben még idejében föleszmélt s – szerintem nagyon okosan – szétíratta vagyonát, hogy ne kerüljön kuláklistára, vagy ha már fönt volt – töröljék. Természetesen a szövetkezetbe is így külön íratta be a saját nevén és a fia nevén lévőt is. A negyven-ötven hold után viszont csak másodmagával állt be. Földjáradékát mégis mind a két vagyonrészért követelte.

Ez már fölháborító volt.

Világért sem akarok azonban általánosítani. Ismerek olyan nagygazdát, ki egész életében a munka kényszerzubbonyát viselte magán. Állandó hajszában és idegfeszültségben élt. Ahogy csoporttag lett, ledobált magáról mindent. Vetkőzésében volt valami fölényes bosszú. A történtek miatt vagy a múltja miatt? Évekig tartó nyomottsága a közösségen belül fanyar humor formájában csapódott ki, s akadékoskodás helyett igazi jókedvet tudott maga körül teremteni.

Lehet, hogy a többiek is megváltoztak volna? Bizonyos vagyok benne. A helyzet megromlásában nem egyedül ők a hibásak.

A történtek után meg kellett értenem anyám fonák örömét. Azért „örült” az egyesítésnek, mert a volt nagygazdák – akikkel, mint civil emberekkel nagyon jóba van a családom – az egyesített szövetkezetben majd nem ficánkolhatnak olyan fölényesen és maguknak valóan.

Nem tudom, a káröröm elpárolgása után szüleim megbékélnek-e az új állapotokkal? Előveszik-e a ceruzát, és számolnak-e, vagy ceruza helyett továbbra is emlékeikre támaszkodnak?

Az éjfélbe nyúló beszélgetés kísérő zenéjeként valami olyasfélét hallottaim ki szavaikból, hogy testi mivoltukkal még mindig jobban éreznék magukat a volt nagygazdák körében, de érdekük és igazságérzetük, ellenkezéseik ellenére is odasodorja őket a hajdani cselédekhez, az ős-szövetkezet tagjaihoz. Ha emlékeikkel és jövőjükkel távol is vannak egymástól, de a meglepően s néha kiszámíthatatlanul működő közösségi erkölcs ugyanarra az ösvényre irányítja őket.