Falu, szélfújásban

Ebben a tolnai faluban még a keresztre feszített Krisztus is kövérebb, mint nálunk. Pattanásig feszült bordái nemcsak hogy nem készülnek átszakítani a bőr halványrózsaszín burkát, de még át se derengenek rajta. Mert ami leginkább feltűnt nekem ezen a szobron, az volt, hogy még a vérét elhullató test sem viaszsárga, nem halálszínű, hanem olyan, mint az eleven emberé. Időnként ugyanis újrafestik a szobrot. Nemrég festhették át, mert a Megváltó lába alatt álló Szűz Mária olyan szép, messze rózsálló blúzban és fűzöld szoknyában dundiskodik ott, mint valami elkésett divathölgy. Kisbaba arcán a sárközi lányok hajdani bája. Inkább csodálkozik, mint szenved. Kinek jut eszébe itt a keserű pohár? Ki gondol a meghasadó ég fekete rongyaira? A vér és a gyász egybeomlására? A derű színei áthömpölyögnek a tragédián. Az ember elmegy a keresztfa előtt, s Mária arcából a helybeli menyecskék egészséges arcát bonthatja ki.

Évekkel ezelőtt ismerkedtem meg B. faluval, és csak a tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, nem a fent leírt látvány plántálta belém, hogy mennyivel más légköre, hangulata van, mint szülőfalumnak, Zámolynak, hanem az emberek viselkedése; zajosabb s vidámabb bemutatkozásuk, barátságuk gátlástalansága és sok más körülmény.

Mindenesetre nagyon örültem új ismerőseimnek. Örültem, és közben sok-sok meglepetés ért.

Egy versbe írt balladajátékomat akarta bemutatni a község országosan is ismert népi együttese, mindenekelőtt azért, hogy próbára tegye érzékenységét, készségét: vajon, az unalomig ismételt ének- és táncszámokon kívűl képes-e még valami másra, bonyolultabb és nehezebb feladatokra. S engem mint „színpadi szerzőt” meghívtak, hogy segítsek nekik az indulásnál. Pár órája lehettem csak ott, s máris megcsapott valami pogány derű, amely az együttes tagjaiból áradt. Pajzánok és heccelődők voltak. Színészkedtek egymás kedviért, vágva a vidám vagy a temetői pofákat; csipkedték egymás asszonyát, ölelgették a lányokat, s nem is valami plátói tartózkodással, de mégis annyi nevetésre késztető bájjal, hogy csak irigyelni lehetett őket. Felszabadultak és vaskosak voltak – egyikük-másikuk a bruegheli képek alakjait juttatta eszembe. Nemegyszer megtörtént, hogy a felolvasás szüneteiben, mintegy varázsszóra, előkerültek a borosüvegek a pad alól vagy a szekrény mögül és körbejártak, miközben I. Feri eljátszotta az ingadozó középparaszt komédiáját, aki a borosüveg és az asszonycsípő közt ingadozik.

Azt éreztem, a jókedv az ő erkölcsük. S ebből nem akartak engem se kihagyni. Alig ismertük még egymást, de az egyik férfi máris azzal állt elém, ne ám, hogy lenézzem asszonyaikat, udvaroljak csak nekik egész nyugodtan, szorongassam csak őket, mert itt ez a szokás. Különben megjárhatom: a faluvégen elkapnak, s elvégzik rajtam azt a műtétet, ami után nyugodtan elmehetnék háremőrnek.

Szokatlan volt nekem ez a könnyedség, ez a pajkoskodó dévajság. Játéknak vettem, és belementem a játékba. Később persze megtudtam, hogy ez a csapongó könnyedség nem is egészen megjátszott dolog; sok esetben már természetük – különösképp, ami szerelmi életüket illeti.

Egymás után hallottam a kényesebbnél kényesebb történeteket, a különféle szerelmi viszonyok sikamlós históriáit. És ha el is ítélték a történetek egyik-másik szereplőjét, nem szórtak rá jeramiási átkokat.

Kíváncsi voltam, mi lehet ennek az oka? Az egykével együtt járó erkölcsi oldódás? Az is. Vagy az „asszonyuralom” törénelmi hagyománya? Ez utóbbin nem is lehetne csodálkozni, mert ennyi megtermett, vaskos karú-farú asszonyt én kevés helyen láttam, mint ebben a faluban. Még maguk az idősebb férfiak is némi öngúnnyal emlékeznek vissza, hogy míg ők gatyában jártak és mezítláb, addig asszonyaik olyanok voltak, mint az uralkodók. Gyönyörű ruhákban páváskodtak, nyakukban ott díszelegtek láncra fűzve az ezüst ötkoronások, csak lehunyt szemmel lehetett rájuk nézni. Háziasszonyom, Bözsi néni is ilyen tekintélyt parancsoló, termetes fehérnép. Évek óta tartja a szintet: száznyolc kilójából nem sikerül egy kilót se leizzadni, igaz, hogy emiatt nem is igen töri magát. Fekete hajfonata valódi korona a fején. Nem fecsegek ki titkot, ha elárulom – hisz a faluban amúgy is tudják –, hogy hangjának lobogója alatt férje szó nélkül menne bármilyen csatába. Nem azért, mert erőszakos, egyszerűen azért, mert hatalmas. Bözsi néni indulat nélkül is úgy beszél, mint más amber, mikor kiabál. Macskája se moccan meg, míg föl nem kapja a sárga nyelű ciroksöprűt, mert annyira megszokta már ablaküveget recsegtető hangját… Az ilyen asszonyok vérmérsékletéhez igazodik még tán az erkölcs is? Puszta testi mivoltukkal már szokásokat formálnak? Nem akarom eltúlozni a dolgot, de lehet ebben valami. Mindezeken túl én más okokra bukkantam.

Itt, B.-én, ősidők óta a lányokat már tizennégy-tizenöt éves korukban férjhez adták. Épp hogy csak kimúltak az iskolából, s épp hogy csak fesleni kezdtek. Legtöbbjük természetesen mit se tudott a szerelemről, legfeljebb csak a rozmaring illatából és a citera zümmögéséből sejdített meg néha valamit – s még mielőtt bármi feledhetetlent megtudhatott volna róla, asszony lett, akinek szolgálnia kellett a szerelmet. A fordított sorrend azonban most is bosszút állt. A tizenöt éves menyecskéknek egy-két évig még talán édes volt a házasság, a testi szerelem újdonsága, de számolatlan éjszakák után egyszer csak úgy keltek ki az ágyból, mint akinek a kertjét szikla-fejű állatok taposták szét, s mint aki váratlanul elveszített mindent. Hogyan védekezhettek ez ellen a borzongató üresség ellen? Az érzékiség ajándékával meggazdagodva elkezdtek a szerelem után vágyakozni. S hol csak a tűz perzselte meg őket, hol csak a korom sötét csillaga pettyesítette arcukat, de sokszor botrány és tragédia süvített nyomukban. A korai házasságot, ezt az eléggé természetellenes szokást, egy másik szokással kellett kiegyensúlyozni – azzal, hogy hallgatólagosan „elfogadták” a szabadabb erkölcsöket. Ott-tartózkodásom alatt nemegy olyan családot ismertem meg, ahol ez a szabadabb erkölcsiség – kígyómódra – önmagát marta halálra.

Egy nemrégiben lezajlott történetet mondok el. Özvegy H.-né harminckét éves volt, mikor ötvenegyben férjhez adta tizenöt éves lányát, Erzsit. A vő odaköltözött házukhoz. Egy-két évig állítólag zökkenők nélkül éltek. A fiatal férj azonban ötvenhárom körül váratlanul Pestre ment dolgozni. Városba szökése senkinek se tűnt föl igazán, hiszen napirenden volt akkoriban az ilyesmi. Később derült csak ki a csavaros titok. H.-né összekeveredett vejével, egyszóval a szeretője lett. Egyelőre nem zavarta az, hogy a férfi közben a lányával is együtt hál, akinek már síró kisbabája is van. Idővel azonban egyre jobban kezdte nyugtalanítani. Féltékeny lett a lányára. S végül, sátáni agyafúrtsággal ő fundálta ki, hogy a vő menjen csak föl Pestre, mert ott fönt jóval többet lehet keresni, mint a faluban. Hogy mért ezt eszelte ki? Azért, mert H.-né, a többi b.-i asszonyhoz hasonlóan rongyszőnyeget sző, és Pesten piacozza el. Hetente vagy kéthetente így aztán már zavartalanul találkozhattak.

Mikor napvilágra került a titok, a fiatalasszony belebetegedett. De szégyenéből és komoly nyavaiyájából szerencsére kigyógyult. Most huszonöt éves és újra fiatal menyecske. Átesve ennyi megpróbáltatáson, immár érett asszonyként fölvette az arcába dobott kesztyűt, és ismét férjhez ment. S mintha csak a világon vagy szánakozóin akarna bosszút állni, egy szép cigánylegényt választott ki magának a népi együttesből. S azóta boldogan él.

Eltekintve az ehhez hasonló, komor ügyektől, jellemükön és munkájukon ez a „szabadabb erkölcsiség” az idők folyamán nem ejthetett nagyobb sebeket. Életkedvük nem fagyott be, s nem váltak zárkózottakká. Az, akit megrendítenek a dolgok az a földre néz, a gödrök homályába, ők azonban – ahogy házatájukat, kedvüket, körülményeiket megismerhettem – legtöbbször fölfelé néztek. Azt híresztelik magukról, hogy a b.-i nép olyan, ha ma ezer forintot keres, holnap ezerötszázat akar keresni. Sőt azt is megkockáztatom, hogy ez a szabadabb szellemiség fokozta képességeiket. Ez a naiv bohémség, ez az angyali pogánykodás, a szigorú keresztényi életeszménnyel ellentétben, újratermelte derűjüket.

Legjobban persze az lepett meg, hogy ezek a könnyed, vérmes, hancúrozó és a vaskosság határáig is elmenő nők, férfiak fönt a színpadon pillanatok alatt megváltoztak. Igaz, előbb még ott kiviháncolták magukat, mintegy lelki kényszerből, hogy a bolondozás elpárolgása után annál komolyabban tudjanak figyelni. A halálra táncoltatott lány balladája rendítette meg őket? A halál logikátlansága? A szerelem démonitása?

Az is különös volt nekem, ahogy a darabot fogadták. Előszörre csak a történetet értették meg: egy szerelem tragikus pusztulását, de azt is csak nagy nehezen. Homályos volt nekik a ballada sejtelemvilága, a cselekmény árnyjátekszerűsége, és a kissé lorcai hangvételű nyelv egyenesen zavarba hozta őket. De nem hagyták annyiba. Nyaggattak, hogy magyarázzak meg nekik mindent. Beszéltem én ott előttük a népdalok jelképrendszeréről, valóságfelettiségéről, a primitív művészet „torzításairól”, sőt még a huszadik század szürrealista költészetéről is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egyik napról a másikra megvilágosodott előttük a szöveg. Aztán már nem volt idegen nekik, hogy a Hold: fehér virág; hogy a halottvivők vállán kifeszült lánytest pedig olyan, mintha kőből lenne, kőből és holdfényből; és hogy a földön imbolygó tűz tulipánerdőre hasonlít… Alkalmazkodtak a ballada világához, és állítom, hogy jobban érdekelte őket a költészet és a költészetet kísérő magyarázat, mint számtalan versolvasó értelmiségit. Ezt nemcsak külső jelekből állapíthattam meg, hanem tényekből. A másfél órás versbe írt darabot az egész együttes megtanulta, mintha külön-külön el kellett volna játszaniuk. Beléjük ivódott, s később nemegyszer előfordult, hogy az utcán sétálva, a felhők vagy a viasz-arcú hold láttán, a szél hullámzása közben vagy az ebéd utáni borozgatások idején, mikor az érzelmek szabadabban áradnak, kapásból idézték a hangulathoz illeszkedő sorokat, részleteket.

Ez volt a b.-iekkel való megismerkedésem első felvonása. Természetüket, jellemüket ismertem meg egyelőre, azt is inkább csak a színpad közelében s nem az élet hétköznapi folyamatában.

 

*

 

Másodízben épp akkor jártam lent náluk, mikor szervezték a szövetkezetet. Volt már kettő is a faluban, de mindkettő csak amolyan zseb-társulás volt, szelíd kisugárzással, kis létszámmal. Az egyiknek mindössze csak hat tagja volt, s ha jól emlékszem, százötven vagy százhatvan holdon gazdálkodtak. Nem értettem, hogyan alakulhatott meg ez az utóbbi; szinte nevetségesnek is tartottam. Szövetkezet százötven holdon? De kiderült hogy valamilyen korunkbéli ördög buzgólkodott a színfalak mögött. Az történt állítólag – még ötvenhat előtt –, hogy a falu a pártszervezetének egyik vezető embere belekeveredett valamiféle bonyodalmas üzleti ügybe, mely fölött a sikkasztás megfoghatatlan árnyéka is átsuhant. Tisztségéről leváltották, sőt a pártból is kizárták. Az illetőnek azonban korszakos ötlete támadt. Korszakos? Világraszóló! Megsejtette, hogy a társadalom által reáhúzott kényszerzubbonyból csak úgy tud kikeszekuszálódni, ha olyan dologra vállalkozik, ami a tényleges társadalmi haladás érdekeit szolgálja. Elhatározta, hogy téeszcsét alakít. A felsőbb szervek bűnbánatnak vették elhatározását, és boldogan támogatták. Hogy a végén csak hatan lettek, az már nem sokat számított. A fontos az volt, hogy alakult egy új szövetkezet. A születés körülményeinél – gondolták – lényegesebbek a létezés körülményei. Irigyelni és csodálni való eredményeket értek el. A határ legjobb százötven holdját nézték ki maguknak. A leggodosabban művelt kulák földeket tagosították be, melyeknek jó része közvetlen a falu alatt elhúzódó Sárvíz mellett terül el. Kihúzták ezzel a főnyereményt. Ott volt helyben a víz, kertészkedtek, cukorrépát termeltek, magokat és különféle ipari növényeket. Eredményeik ellenére egészen különös, hogy mégsem szaporodott föl a Rákóczi létszáma. Az alapító tagok védekeztek, vagy a kívülállók látták meg az ördögi kéz árnyék-nyulait a falon?

Mikor másodszor lent jártam, nem arról volt szó, hogy ezt a két szövetkezetet kell föltölteni, hanem arról, hogy termelőszövetkezeti községgé kell „szentelni” az egész falut. Az első odapillantásra szikrázott, füstölt minden. Persze a hangulat hőmérsékleti ingadozását elsősorban most is csak szűkebb ismerősi körömben, a népi együttes tagjain figyelhettem meg.

Kéthónapi próbák után nagyszerűen megtanulták a darabot, s már csak néhány beállítás volt hátra, mikor szétfutott a faluban a hír, hogy itt vannak az agitátorok. Megjelenésük teljesen fölkavarta a szereplők nyugalmát is, és mivel legtöbbjüket életbe vágóan érintette a téeszesítés, megüzenték az együttes vezetőjének, hogy őrájuk többet ne számítson. Dögöljön meg a világ.

– Mi most nem színdarabozunk, van nálunk elég nagy cirkusz anélkül is.

Úgy látszott, jól befűtöttek a kéthónapi közös munkának. Már szinte hallottam fölcsattanni a balladában megfogalmazott átkokat.

Elgondolkoztatott a dolog: milyen különös, hogy ezek a kis közösségben összeszokott emberek, kiknek végül is életkedvet s kedvüknek tartalmat adott a negyvenedmagukkal elvégzett munka, a szövetkezet hallatára ólmot öntöttek fülükbe. Tudom, hogy más: színdarabozni együtt vagy kaszálni, de valahol mégis rokon ez a két dolog. Vagy ők talán azért húzódoztak a közösben való munkától, mert kettéválasztott életet élve, lelki igényüket kiélhették az együttesben és magánéletüket pedig otthon, saját elképzeléseik szerint? Ki tud ilyen összekuszált kérdésre megnyugtató választ adni?

Háromnapos szólongatás és üzengetés után, szállingózva bár, de mégis mindenki eljött. Láttam rajtuk, hogy kelletlenek és szontyolodottak, sőt egyikük-másikuk nagyon is rühelte, hogy engedett a csábításnak. De az is látszott rajtuk, hogy tovább már nem bírták volna ki odahaza. Sodorta őket az idegesség, a kíváncsiság, vajon mit csinál, mit gondol a másik. Hadd gyanúsítsam meg utólag őket, azt hiszem, némelyeket be nem vallhatóan a színdarab sorsa is izgatott. Eljöttek, azonban a darabot nem lehetett végigpróbálni. Az egyik beült a sarokba, s hallgatott, mint a kapufélfa. Verte közben a víz, mintha influenzája volna – pedig csak az agya volt lázas. A másik tökéletesen elfelejtette a szöveget, s templomba járó férfi létére oly cifrán és oly magas hangon káromkodott, mint a heréltek. E nyögésektől és sóhajtásoktól visszhangzó órákban egyszer csak orron csapott az olajos padló szaga. Betöltötte homloküregemet, s megfeküdte agyamat. Ettől a perctől kezdve nem is tudtam másra gondolni, csak erre az émelyítő otromba szagra. Szagra? Bűzre! Olyan volt, mint egy gáztámadás előjátéka. Vertem volna fejemet a falba, hasadjon meg és szivárogjon belőle ki a pokol kölniillata… Mert mit is tudtam volna nekik mondani? Azt, hogy ne tétovázzanak, álljanak be? Vagy bizonygattam volna nekik, hogy a szövetkezet magasabb rendű gazdasági forma, mint a magángazdaság? Ezt ők is tudták. Nemcsak a szöveget ismerték, lehetőségeit se tagadták. Mondjam nekik azt, hogy közösségben felszabadultabban, egészségesebb szellemben élhet az ember, mint ha maga körében kapar, vagy maga ballag egyedül az eke után, lángot öntő nap alatt? Összefüggéstelenül pár érdekesebb élményemet hadartam el ott nekik hamarjában néhány jó és néhány rossz szövetkezetről. Félfüllel hallgatództak, s láthatóan csak a rossz és vergődő szövetkezetek sorsa érdekelte őket. Erre voltak érzékenyek! Ez illett most aggódásaikhoz. Furcsa módon úgy éreztem, hogy azzal könnyíthetek leginkább rajtuk, ha ilyesféléről beszélek nekik. Okádják csak ki magukból szorongásaikat, indokolt vagy indokolatlan félelmeiket. A rosszról beszéltem, hogy a jót szolgáljam. Emlékszem, rokonaim is akkor írták alá először, jelképesen a nyilatkozatot, mikor szidni kezdték a téeszt: mért nem így van ez, mért nem úgy. Káromkodásaik már a szövetkezet utcájában visszhangzottak. Ösztönöm súgta, hogy a rossz leleplezése bizonyos lélektani pillanatokban a legnagyobb hasznot hajthatja az igazságnak. A védőoltások szerepére emlékeztem.

Az együttes tagjai közül egyedül I. Feri maradt a régi. Ezt a vigyorgó képű, harmincnégy-harmincöt éves parasztot most se tudta a sors romlásba dönteni. Marháskodott, akárha fönt a színpadon egy vidám darab főszerepét játszaná el. Olyasféléket mondott, hogy hiába is áskálódik őellene Sz. Laci barátja, akkor is ő, mármint I. Feri, született paraszt lesz a téesz-elnök, már a bölcsőben is annak készült. A jelenlévők meg mind beosztottak lesznek, gyalogparasztok, munkaegységesek. És aha valaki rosszul dolgozik, paprikás söréttel lövi fenékbe.

– Hagyd már abba a hülyeségeidet – szólt rá valaki az együttesből.

– Miféle hülyeséget?

– Amit locsogsz.

– Téeszparaszt nem pofázik vissza – csattant föl e fáradhatatlan komédiás.

Erre aztán két asszony elkezdte kergetni Ferit, körbe-körbe az olajos szagú teremben. Hiába szórta, húzkodta maga mögé a székeket, az asszonyok elcsípték, s búbolták, ahol érték.

– Nesze előleg! Kilencven munkaegység kell? Százat adunk!

– Adj neki, Irén, ne sajnáld.

Feri röhögve pislogott ki a hadonászó asszonyi karok közül.

– Parasztlázadás, ezerkilencszázötvenkilencben.

– Csak a fejit – kiáltotta újra valaki.

– Az istenért, azt ne! Ha nem terem tök a téeszbe, mit adunk a malacoknak?

Vihogtak már az asszonyok is, tüzelt az arcuk, mint a paprikafüzér. Feri még most se hagyta abba.

– Ölelgetnétek ti még engem, hogy így, aranyos elnök elvtárs, meg úgy aranyos elnök úr… Nincs aranyos elnök… se célprémium, hacsak ti nem lesztek, szögediesen mondva, a legmeglőhetősebb téeszmenyecskék.

– És ha azok leszünk, mért fáj az neked?

– Csak nektek ne fájjon. Remélem, tudjátok, az elnöké az elsőség.

Ez már a régi hangjuk volt. A sok fejzúgásos idegesség és aggodalom után így zökkentek vissza saját világukba. Ismét a régi nyelvet beszélték. Gúnyolódni kezdtek önmagukon. Ez lesz, meg az lesz Ők majd csak vetik a bukfencet, és a kombájn majd learatja. Végül már nem is vetnek, csak aratnak. Az lesz, ám a ragyogó világ! Esett ott szó mindenről: a földek és az asszonyok közös műveléséről, a tervtúlteljesítésről mindkét esetben. Nyersebbek és féktelenebbek voltak, mint máskor. A keserűséget temették, vagy már edzették magukat az elkerülhetetlen jövőhöz? Éreztem, hogy ha átmenetileg is, így könnyítenek magukon.

Visszagondolva most erre az estére, egyáltalán nem emlékszem, hogy egyikük vagy másikuk tragédiától rettegett volna. Éppenséggel az volt a fura, hogy meggyőző ellenérvet egyik sem villantott föl. Lényeget érintően se jót, se rosszat nem tudtak mondani a szövetkezetről. Egyszerűen csak hánykolódtak. Arra gondoltam pillanatig: lehet, hogy nem is maga a tény fáj nekik, sokkal inkább, a bizonytalanság, a fejükben szédelgő homály.

Tökéletesen velük éreztem.

Három nap múlva aztán mindnyájan aláírták a nyilatkozatot. Tudom, hogy nem nyugodtak meg végleg, de végleg döntöttek.

 

*

 

Egyébként a falu beszervezése is sok izzadságba került. Tíz napon át folyt az idegháború a parasztok és a szervezők között. A frontvonal az első időkben többnyire csak borospoharak és értelmes érvek sűrűje közt kanyargott, később azonban keményebb szavak sziklás hegyvidékére lendült át. A csendes hangon elkezdett beszélgetések fölparázslottak, és az agitátorok is meg a parasztok is begerjedtek. Állítólag még rendőrségi autó is megjelent a terepen, egyesek szerint puszta hatáskeltésből, nyomatékként, mások szerint pedig természetes elővigyázatból.

A harc azért vált kényessé és konokká, mert a megyei vagy a járási pártbizottság, önhibáján kívül, váratlanul időzavarba került, és ezt az időzavart, más megoldás híján, határozottsággal próbálta helyrebillenteni.

Tüstént kiderül, miről volt szó.

Az ötvenkilences tavaszi téesz felfejlődés olyan váratlan sodrú volt országszerte, amire senki sem készült föl előre sem lélekben, sem anyagiakban. Sem az állam, sem a különféle szervek, sem a Nemzeti Bank, és azt hiszem, maguk a parasztok készültek fel legkevésbé. Az utolsó időkben, február végén vagy március elején, mit volt mit tenni, mint sok helyen elébeállni ennek az áradásos mozgalomnak. Igen ám, ha ez olyan egyszerű lett volna. Azok álljanak elé, akik végül is elindították?

Javában folyt már B.-én is a szervezés, amikor utasítást kaptak az agitátorok, hogy nem szükséges az új szövetkezetet tavaszra összehozni. A megalakulást elhalaszthatják őszig, de ha lehetséges, a belépési nyilatkozatokat most írassák alá. Tavaszi belépés – őszre? Ki hallott már ilyet! Ezt az előre nem látott időzavart a parasztok azonnal kiszimatolták. Újabb nyomós érv volt a kezükben, ezt villogtatták.

– Ha ősszel alakul meg a csoport, akkor még ráérünk gondolkodni szeptemberig – válaszolták sokan. Azok meg, akik már aláírták a nyilatkozatot, az őszi belépés távlatában, mintha lélekben érvénytelenítették volna döntésüket. Messze volt még szeptember, messze a lehetőségek vagy a lehetetlenségek túlsó partján. Sokkal közelebbinek s foghatóbbnak érezték a fészer szürke homályból előderengő kapát, a rozsdával küszködő ásót és ekét, melyek az első tavaszi napsütésre fölébrednek téli álmaikból.

Az eredeti állapotot ez az újabb motívum még inkább elmérgesítette. E miatt az időbeli eltolódás miatt megszűnt a cselekvés közvetlen értelme, azonnali szükségszerűsége. A dolgok kényszere helyett az eszme áttetszőbb érvei kerültek előtérbe. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy ebben a váratlan helyzetben sok népnevelő kiesett szerepéből. Idegesebbek és idegesítőbbek lettek. Ez utóbbit nagyban fokozta tökéletes kimerültségük is.

A tanácsháza előtt hallgattam végig egy keményebb és kendőzetlenebb rábeszélést. Negyven-negyvenöt éves, jónevű paraszt állt három népnevelő parázsló gyűrűjében. Egész nap gyóntatták, de eredménytelenül. Indult volna hazafelé, azonban a három agitátor egy centit se tágított mellőle.

– Engedjenek már haza, a kutyaúristenit! – fakad ki a paraszt.

– Mit káromkodik, azt mi is tudunk!

– Fölfordulnak az állataim, egész nap nem ettek.

– Mi sem – rázza meg laza nadrágszíját az egyik agitátor.

– Tudtommal nem rajtam múlott…

– Magán meg a többi jókomáján – szól közbe a másik.

– No, akkor jó étvágyat – szól az ember, és indulni akar. Azonban mindhárman utána nyúlnak.

– Szó sincs róla. Innen addig nem megy haza, míg nem válaszol.

– Meghülyítik az embert, mire válaszoljak?

– Édesapám, maga ilyen könnyen felejt? – epéskedik vele a legmagasabb. – Aláírja vagy nem.

– Mondtam már százszor, hogy nem írom alá.

– Indokot, bácsikám, indokot!

– Hányszor papoljam el, nem az én nevemen van e föld, én nem is írhatom alá. Én csak vő vagyok, értsék már végre meg.

– Szóval olyan betoji vő – szúr megint neki oda a legmagasabb –, és mégis magára bámul a fél utca? Most már csak azt szeretnénk tudni: egyáltalán helyesnek tartja-e a szövetkezetet vagy nem?

Kissé meghökken az ember a kérdés meztelenségén. Ilyet még nem kérdeztek tőle. Fölbúg fejében talán még az a rendőrségi autó is, amelyet többen láttak a faluban.

– Helyesnek tartom – mondja ki némi daccal, s koponyája ködében bizonyára így is gondolja, csakhogy gondolni és tenni: két dolog.

– Hát, ha jónak tartja, írja alá…

– Mert ha rossznak tartja, ugyebár, az egész más lapra tartozik.

Ez már erős volt. Érzik mind a négyen, hogy ez már enyhébb fenyegetésnek is beillik. Fölnéz a paraszt a legmagasabb növésű agitátorra, és köszönés nélkül elindul hazafelé. Az agitátorok is megmerednek, s rövid tétovázás után mindhárman átfutnak a szemben lévő italboltba, és leöntenek két fél deci rumot.

Az is megtörtént, hogy az agitátorok egymással kaptak hajba. Úgy a hetedik-nyolcadik napon erősítést kért a faluban lévő gárda. Jöttek is a bátaszéki vasutasok. Persze ők már egészen más lélektani helyzetbe csöppentek bele. Nekik nem folytatni kellett a szervezést, mint azoknak, akik már egy hete kint hadakoztak, nekik mindent elölről kellett kezdeni. De mihez kezdjenek, mikor azt mondja a paraszt, az első két-három pohár bor után, hogy ő nem ellensége a szövetkezetnek, be is áll majd, de nem most, hanem csak ősszel. És persze a nyilatkozatot is akkor írja alá.

Kutya helyzet a javából!

Örülni kell, hogy a paraszt nem ellenkezik, szinte nem is kell már meggyőzni. Viszont bosszankodni kell amiatt, ha már eldöntötte, hogy ősszel beáll, mért vonakodik, mért nem írja alá most, ezen a gyönyörű tavaszi napon. Az is lehet, hogy a parasztok azért ilyen belenyugvók és ígérgetők, mert így könnyebben lerázzák a nyakukról őket?

Voltak az újonnan érkező szervezők közt olyanok, akik a parasztoknak adtak igazat: ha ősszel beállnak, kár most erőltetni a dolgot. Végéredményben joguk van ehhez. Ebből pattant ki aztán a botrány. Egyik nap délutánján, széthasadó fejjel, kissé talán borosan is, összeszólalkoztak páran. Beköszöntött az idegek csődje. Előbb csak vitatkoztak. Később azonban legényesen összeakaszkodtak. Késsel kergették egymást végig az utcán, a széjjelfröccsenő sárban, az alkonyi nap szétszakadó hálóiba bonyolódva – mondanom se kell: a parasztok legnagyobb gyönyörűségére. De hogy mi mire jó, azt az Isten se tudja kicentizni. Ez a kiszámíthatatlan esemény, ez a groteszk utcai közjáték sokakat arról győzött meg, amire ideges rohamaik közben eddig még nem is gondoltak – hogy a népnevelőknek sem leányálom ez a munka, sőt, mi több, hogy ezek a népnevelők miattuk gyötrik, alázzák meg egymást. Többen arra következtettek ebből, hogy sok rendes ember lehet köztük is, ha már ennyire kivetkőztek magukból.

Úgy látszik, a botrány többet használ sokszor az ügynek, mint a legjózanabb magyarázkodás.

Ha már az ilyen „hasznot hajtó”, botrányos történeteknél tartunk, hadd emilítsem föl egyik idősebb paraszt esetét is. N. bácsi az istennek se akart beállni a szövetkezetbe.

– Halálomig kihúzom már úgy, ahogy eddig – mondta komolyan is és zavarral átitatott nevetéssel. De mikor látta, hogy nincs kibúvó, végső feltételt szabott.

– Úgy írom csak alá a papírjukat, ha beleszólhatok abba a hangosbeszélőbe – mutatott a nikkelrácsos mikrofon felé.

– Mért éppen abba? – kérdezték megrökönyödve a szervezők.

– Mert azt mindenki hallja. Nyolc nap óta megveszekedve csak nótáz, folyton-folyt. Szól benne a zene, a hugi-vugi, vagy mi a csoda, már az én fejem is szenved tőle.

– Mért akarja akkor még maga is tetézni?

– Éppen ezért! Mindig csak másnak szabad ricsajozni?

– Hát aztán mit akar bemondani? – faggatják az öreget.

– Ne törődjenek maguk azzal!

A szervezőket meghökkentette ez a különleges kívánság. Mit csináljanak? Ilyen feszült helyzetben hogy lehet valakit csak úgy odaengedni a mikrofon elé! Ki tudja, mit akar mondani az öreg. Biztos nem valami húsvéti örömhírt.

– Ha azt mondja el, mért gondolta meg ennyi idő után a belépést, akkor tessék, beleszólhat… – alkudoznak vele többen is.

– Vagy van szabadszólás Magyarországon, vagy nincs. Engedik, vagy nem engedik?

Az alkudozásnak több fültanúja és szurkolója van, nem lehet visszautasítani az öreg kívánságát. Lesz, ami lesz. Legfeljebb kikapcsolják, ha olyasmibe kezdene bele.

– Hát jó – szól neki az egyik járási főszervező. Itt a mikrofon, tessék…

Az öreg még nagyon sarkán állt az imént, de most a váratlan lehetőségtől meglepődik, s ahelyett hogy beszélne, zavarában énekelni kezd. De mint aki már rég felkészült lélekben erre a szereplésre, kiigazítja a nóta szövegét.

 

Nagy a feje, búsuljon a ló, egy-két holdért búsulni nem jó – Gyöngyház, sej, hogyha leszakad, egy helyébe ezer is akad…

 

Hallgatja az egész falu a kiforgatott dalt. Vihognak, mulatnak rajta. Hogy micsoda nagy kópé az öreg, ezt eddig még nem is tudták. Jól megtréfálta az elvtársakat! De most aztán csakugyan úgy lesz, ahogy a nóta mondja: egy helyébe ezer is akad!

– Ezer? Hatezer! – kacsint át P. kötélverő mester az utca túlsó oldalára.

Istenáldás ilyenkor a marháskodás. Legalább lehet picit lélegezni, és érezni a bőr alatti homályban a sejtelem mozdulatait: mégse olyan halálos a helyzet, hiszen amin már előre ilyen jót lehet nevetni, talán abba a végén se kell belepusztulni.

 

*

 

Negyedszer jövök le B.-re. Negyedszer hoz ide a kíváncsiság. S ahogy a lejtő fordulóján kitekintek a buszból, ismét fölzaklat a megérkezés öröme. A lenti falut elárasztja az őszi verőfény. Ott hömpölyög a háztetőkőn, a bágyadt fák álma fölött, de legtöbb jut belőle a domboldalra, ahol a régi, híres klastrom helyén a mostani templom ágaskodik. Ez a templom inkább csak ereklye. Ritkán tartanak benne istentiszteletet. Kicsit messzi van a völgyben járó emberektől. Aki sátorosünnepeken mégis föllépked a megszámlálhatatlan lépcső magasába, nem is az Isten közelségétől, sokkal inkább a hegymászástól kap szívdobogást, és a letekintés mámorától.

Az egykori klastromról hiteles adotokat őrzött meg a történelem. Megfordult benne Zsigmond király, Hunyadi János és Mátyás; oltárterítőjét a Garák asszonyai hímezték. Pár esztendővel a mohácsi vész után állítólag tízezer embert gyilkoltak le közelében a törökök. Valamilyen kegyeletes ünnepi seregletre csaptak le váratlanul. A néphit legendát szőtt a történelem feljegyzései mellé. E legenda szerint, a klastrom megszentelt kincsét, a Szent Vér ereklyét, egyik szerzetes testvér is csak úgy tudta megmenteni, hogy két üldöző török szeme láttára tüzes kerékké változott, és eltűnt a domboldalba fúrt alagút homályában. Az esperes mesélte, hogy két híve még ma is látja időnként a lángoló barátot, pörgő tűz-kerék formájában. Szelíden mulatott jámbor hívein, de az ügy érdekében meghagyta őket hiükben.

Szívesen időznék a történelem közelében s a legendák arannyal és vérrel átitatott képeinél, de szemembe süt a nap, s a buszról leszállva, régi ismerősökkel találkozom, kik kézfogásukkal bevezetnek saját világukba, mely idők múltával, ha nem is legenda, de történelem lesz.

Egy év után most arra vagyok kíváncsi, mi történt a szövetkezet megalakulása óta. Nem táncmulatságra készültem fel, tehát nem érhet semmiféle meglepetés. Az első, akivel szóba elegyedek, a művelődésház gondnokának a felesége. Hatalmas, száz kiló körüli asszony. Arckifejezése azonban teljesen ellentétben van termetével. Kedves, nyílt, kislányos. Házigazdám feleségének a húga. Nemcsak külsejével, de gátlástalanságával s rokonszenves a hangoskodásával is hasonlít rá. Azok közül a nők közül való, akiket minden érdekel. Megtörténik, hogy naponta húsz-harminc emberrel is találkozik, részint a művelődési házban, részint férje cipészműhelyében, és rendre kifaggatja őket. Ha a vallatott személy szavaiban valami homályt fedez fel, nyomban rákérdez. Meztelenre vetkőzteti a lelkeket, és az is igaz, hogy viszonzásul ő is levetkőzik. Hírért hírt ad cserébe. Ő közli velem az első elkedvetlenítő újságot: szétszóródott a népi együttes.

– A csoport miatt? – kérdezem.

Azért is; meg azért is, mert fia, az együttes lelke megnősült, és átköltözött Bátaszékre. Ott tanít az általános iskolában. Férje pedig – ezt is bevallja szépítgetés nélkül – az ő Bandikájuk nélkül nemigen tud boldogulni.

– És a többi tanító, mért nem segített vagy segít?

- Azok isznak meg nőznek… tisztelet a kivételnek

Ettől a nyers közléstől sem lepődöm meg. Mutatom a nyugodt embert, tehetek-e mást? Kíváncsi vagyok a teljes képre, nem hunyhatom be szemem az első komorabb felhő árnyékára.

Szavai pörögnek, mint az orsó. Maga se veszi észre, hogy gombolyodik le róla az igazság. Érdek nélkül beszél, s oly angyali pletykarévületbe esve, hogy még indulatai is megnemesednek. Beszédrészegsége hozzásegít, hogy előbbi vádjai közé nézhessek. Egy regény zajlik az események hátterében. A népi együttes széthullása nem is olyan egyszerű ügy. Igaz, hogy a csoport megalakulása átmenetileg fölbolygatta a falu rendjét, s így szerepet játszott az együttes szétdöncölésében is. Ezenkívül tüskésebb okok is előbújtak. Mindenekelőtt kiderült, hogy az az egy-két tanító, kik miatt a többiek is megkapták M. nénitől a vizeslepedőt azért nem segít a művelődési munkában, mert haragba van ővelük. A harag régi keletű. Fiuk még iskolába járt, mikor első ízben kirobbant. Bandi nyolcadikos általános korában elkezdett verseket írni. A tanító úton-útfélen csúfolta emiatt, ahelyett hogy istápolta volna. „Íme, a költő! Nézzétek, fiúk, ő lesz a második Petőfi!” A kamasz bújt volna a pad alá szégyenében. De mivel nem tehette, bosszút esküdött. A fiú megaláztatása a szülőket is megmérgezte. Határsértés történt, és a falu két illetékes embere, akikre a művelődés magasztosabb ügye tartozott, lángot fújt egymásra. A tanító ritkán lépte át a művelődési ház küszöbét, az együttes vezetője, V. bácsi pedig soha többé nem kért tanácsot a tanítótól.

Közben eltelt néhány esztendő, s a kigúnyolt költőkamasz lemondva a versírásról, elvégezte a Pedagógiai Főiskolát. Tanító lett. Tanító és egyben vetélytársa is régi tanítójának. S itt jött a nagy bukfenc! Bandi jóképű cigányfiú volt, s így nemcsak a szakmában lett vetélytárs, hanem az udvarlásban is. Buktak utána a nők – jobban, mint az idősebb és tekintélyesebb tanító után. Tetszett nekik, hogy a „kis cigány” iskolái által ilyen magasra emelkedett. És ezzel egy időben, részben családi öröksége, részben pedig táncos és színész tehetsége révén, apja mellett, illetve apja helyett az együttes szellemi vezetője lett. Ennyi erény a serpenyőben nemcsak elegendő, de már szinte sok is, hogy az „ifjú kartárs” fölibe lendüljön egykori mesterének. A régi harag most mérgesedett el igazában. És sajnos ez a személyi ellentét olyan területeket is elaknásított, amelyek fölött már nemcsak ők maguk jártak. Kettejük viszálykodására végső soron a falu fizet rá. Mert most, annak ellenére, hogy Bandi megnősült, elköltözött, még sincs rá mód, hogy a nagy múltú együttes az ottmaradt tanítók jóvoltából talpra álljon.

Azt hiszem, a szövetkezetnek kellene föltámasztani az együttest, de egyelőre erre semmi remény sincs. Komorabb gondokkal birkózik, nem ér rá ilyen fényűző dolgokkal bajlódni…

Ezt mind pár perc alatt tudom meg, abban a teremben állva, ahol másfél évvel ezelőtt boldogtalan tehetetlenségemben, rám támadt az olajos padló pokoli bűze és meggyötört. Szerencse, hogy nyitva van minden; az őszbe tárt ablakon át emlékeim is szellőzködnek.

– Jobb újság nincs? – kérdezem M..nénit.

– Csak rosszabb van! Nézzen oda, ki!

Kint a kultúrház udvarán, a ferdén eső fény aranylemezei közt, kincstári kondér füstölgött. Egy kiskatona, feltehetően a szakács, lókolbászt vagdal apró kaikákra, s marokkal szórja bele a hagymával kibélelt, hatalmas, piros lábasba. Egy idős néni pedig krumplit hámoz hallgatagon, a gyászoló és elfáradt asszonyok közönyével.

– Mit nézzek?

– Nem látja? Megszaporodtunk!

– Hogyhogy?

– Van negyven katonánk! Édes, aranyos fiúk!

– Csak nem éleslövészetre jöttek?

M. néni nyomban elérti a kihegyezett célzást:

– Azt a lányoktól kérdezze meg vagy a menyecskéktől.

– De komolyan, mért vannak itt?

– Gyakorlatoznak a téeszben! Krumplit szednek, répát ásnak, kukoricát törnek.

– Fura alakulathoz tartozhatnak.

– Utászok – mondja M. néni nevetve –, utálják szegények a munkát, de kirendelték őket. Reggel fél hétkor már viszi őket az autó, délután három felé jönnek haza. Csupa latyak mindenik, csupa sár.

November vége felé jár az idő, és a szövetkezetnek még majdnem mindene kint van a földeken.

– És a tagok?

– Azok? Rá se bagóznak a dologra.

– S ki fizeti a katonákat?

– A téesz. Napi 400 forintba kerül a koszt.

Bevallom ez a pattogó, rövid tudósítás lehangolt. M. nénit azonban láthatóan nem zavarta. Neki ez már nem újság? Jóízű vihorászás közben mesélte, hogy bekrepált a csoport.

Izgalom fogott el. Olyasmit éreztem, mint odahaza, enyéim körében, ha valami probléma adódik. Közéjük valónak éreztem magamat – odatartottam tehát bőrömet a tűznek, arcomat a szélfújásnak. Gyerünk, döntögessük le együtt a színfalakat, és nézzünk mögéjük! A következő hét nyugtalanság, részegség és fejfájás jegyében telt el. Már nem csupán közelebbi ismerőseim sorsa érdekelt, de az egész falué.

Eléggé általános tünet, hogy a szövetkezetek az első két-három esztendőben megbokrosodnak, mint csökönyös ló a domboldalban, s utána találnak csak rá magukra. S mivel tudom ezt, B.-en is két dolog érdekelt: egyrészt maga az az állapot, másrészt a lehetőség; a kátyúból való kikerülés feltételei és szükégszerűsége. A családon belül nincs udvariasság; a történelmen belül sincs. Nem csukhatom be én se a szememet; számat se láncolhatom le, ha krónikát írok, és ha segíteni akarok.

A falut valóban a zűrzavar állapotában találtam. Ottartózkodásom harmad- vagy negyednapján egy bibliába illő, naiv apokalipszis játszódott le. Ötven vagy hatvan csontig lesoványodott csikó és ló kitört éjszaka ideiglenes istállójából. Föllázadtak az emberi gondatlanság ellen. Hónapok óta – napközben, de sokszor egész éjszakákon át is – ott szédelegtek a Duna-ág melletti erdőben, magukra hagyva, mint a vad lovak. Ettek, amit találtak, s itták a réti tocsogók vizét. Időnként néhány kamasz kifogott nyolcat-tízet e rozoga ménesből, s ostoba vadnyugati jeleneteket rendezett. Játékpisztollyal és lasszóval a kézben meghajszolták e kiszolgáltatott állatokat. Még nyáron valahogy csak elbírták a maszatosképű cowboyokat és turcsi orrú seriffeket, de őszre már megloboncosodtak, s testük szánalmas váza a gyengeség ijesztő geometriája lett. Elfogyott a fű, s elfogyott a fákról lehulló lomb is. És novermberben, amikor az eső elől szalmatetejű szállás alá terelték őket, lelegelték fejük fölül a szalmát. A lekopasztott tető lékein át úgy nyújtogatták nyakukat a nyirkos magasság felé, mint tojáshéjból kikandikáló, egynapos libák. De szemükben nem kíváncsiság, hanem fáradtság s a hajdani tüzek hamuja volt. És mikor már a szalma is elfogyott, s rogyadozni kezdett felettük az ég, reménytelenségükben otthagyták szállásukat, s nekivágtak a kormot és vizet hömpölygető éjszakának. Ötven ló és ugyanannyi kíséteties árny kocogott az esőben. Nem volt velük ember. Céltalanságukkal kívül rekedtek a világon, az életen.

A lovak sorsa van olyan lehangoló, mint az emberé. Komor, éjszakai vonulásuk mögött kétféle ok drámája csapott össze: az egyik a történelemé, a másik az emberi hanyagságé. A gép valóban fölöslegessé teszi az állatok jó részét. Ezeket a lovakat is azzá tette. Ottmaradtak a szövetkezet nyakán, haszontalanságra. De ha már így történt, lehet-e olyan hálátlan az ember, hogy elfordítsa szemét tegnapi kedves állatairól, mintha sose lettek volna együtt égő napon vagy az eső rohamai közben. Nem volt elég takarmány? Az igaz, hogy kevés termett, de amivel pótolhatták volna, az meg ott rohadt el kint a földeken s ha már így volt, mért nem adták le őket időben? Mért várták meg, hogy pusztulni kezdjenek, a megmaradók pedig végső elkeseredésükben kitörjenek, s eleven illusztrációi legyenek egy éjszakai látomásnak. Kiszámíthatatlan, hogy mennyit árt az ilyesféle nemtörődömség egy kialakuló közösségnek, mennyit árt az emberek hangulatának, munkakedvének.

Persze a szövetkezet rossz közérzetét nem a lóhistóriákhoz hasonló dolgok okozták. Ezek inkább csak következmények voltak, melyek természetesen visszahatottak az emberek lélekbeli állapotára. Az eredendő ok rikítóbb és visszataszítóbb volt: a tagok java része nem járt el dolgozni. Körülbelül nyolcszázan vannak a csoportban, s ennyi nép közül – száz-százhúsz nyugdíjast leszámítva – általában csak százötven-százhatvan ember dolgozott rendszeresen. A többiek vagy nem mentek egyáltalán, vagy pedig csak tessék-lássék módon járogattak el időnként, főként amiatt, hogy háztáji földjeiket, hivatkozva a könyvükben lévő huszonöt-harminc munkaegységre, megtarthassák.

Hol történhetett valami vétség, hogy így alakultak később a dolgok? Mi okozhatta, hogy ez a vérmes, élni szerető és élni tudó közösség így megmakacsolta magát, bezárta ablakait és visszavonult? Miféle külső kötelék vagy belső görcs kötötte le kezeiket? Talán még ők se tudják pontosan? Ellenükre történt, ami történt? Vagy egyszerűen az új légkör még nem teremtette meg azokat az ingereket, melyek elfeledtetik a tegnapi napok kényszereit? Azt hiszem, a megalakulás körüli bonyodalmakban kell keresni a mostani zűrzavar okát is. A tavaszi belépés és az őszi megalakulás közti időkülönbség és hangulathullámzás okozta a lélek zavarodottságát. Lehet-e ezen csodálkozni? Háromnegyed esztendőn át úgy voltak egyéni parasztok, hogy már aláírták a belépési nyilatkozatot. Szemük már a holnapi nap látóhatárát kémlelte, de kezük még maguknak takarított. Lovaik még az ő kocsijukat húzták. A közbeeső hét-nyolc hónap magától értetődően nem azt segítette elő, hogy jövőjükhöz lélekben fokozatosan hozzáidomulhassanak, hanem ellenkezőleg azt, hogy – meghúzva maguk körül a várárkot – még inkább bezárkózzanak egyéni létformájukba. Nagymértékben kezükre játszott ebben, az ötvenkilences gazdasági év is: a bőven fizető nyár és a bőven fizető ősz. A természet mintha megérezte volna a parasztok vakrémületét, fellobbanásszerűen kitett magáért. Megteltek a padlások, kamrák, csűrök. Az eszme és a jövő ragyogóbb távlatai helyett ott volt a kézzelfogható, tételekben és pénzben mérhető haszon. S attól való aggodalmukban, hogy a szövetkezet első esztendejében lesz-e elegendő „kenyerük”, nem adtak el semmi fölösleget. Bebiztosították magukat két-három évre kenyérgabonával és másféle élelemmel. Megnyugtató biztonságérzetet adott s ad még ma is ez nekik. Persze csak a gazdagabbaknak, a jómódúaknak… Szerintem, ha az aláírás második pillanatában már arra kényszerülnek túlnyomó részükben a tagok, hogy a szövetkezet sorsában keressék saját sorsuk emelkedőit, nem következik be az, ami bekövetkezett. Beszéljünk nyersen: magyarul ez azt jelenti, hogy a társadalmi haladás irányába ható nyomás, bármilyen átkos, kellemetlen és lélekmérgező is, ha egészséges a társadalom, gyakran meggyorsítja a dolgok lezajlását, és fölösleges vacillálás nélkül juttathat el egyént és közösséget a legközelebbi megoldásig. Repedő jégre lépek, de az előbbiekkel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az a bizonyos sokat emlegetett önkéntességi elv legtöbb esetben szépítgetés és fölösleges önbecsapás. Tíz évvel ezelőtt még nem az volt. De az elmúlt esztendőkben éppen az önkéntesség jegyében megalakult csoportok elszaporodása miatt ma már társadalmi szükségszerűséggé vált. Fölösleges tehát az önmentegetődzés, különösképpen akkor, ha az állam meg tudja teremteni azokat a gazdasági és erkölcsi feltételeket, melyek semlegesítik a kényszer mélyvízi nyomását. Ellenkező esetben mindenféle kényszer emberellenes és történelemellenes. A b.-i szövetkezet esetében is az azonnali megalakulás kényszere hasznosabb dolog lett volna, mint a háromnegyed évig való elodázás.

A baj, ahogy mondani szokták, csőstől jön. Ilyen zaklatott előjáték után, rövid időn belül ki remélhet egészséges folytatást? A vezetőség megválasztása is a zavarodottság jegyét mutatja. A névsort a járási vagy a megyei tanács embere terjesztette elő. Lehetett volna tiltakozni, azonban – közömbösségből vagy járatlanságból, vagy éppenséggel azért, hogy ne szerezzenek maguknak haragost – a tagság egyöntetűen szavazott. Utána morogtak csak kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Saját csapdájukba pottyantak bele, a történtekért tehát ők is hibásak. Erre persze csak idő múltával döbbentek rá, midőn eljött a tavasz, és kapálni kellett volna a kukoricát, kaszálni a szénát, azonban a vezetőség képtelen volt megszervezni a munkát. Sütött a nap, zöldelltek a vetések, a kapások, de az ember hiányzott a mezőről.

Most eszmélek csak rá, hogy mondataim mögül, névtelenül is azok a szegény- és középparasztok beszélnek, akikkel napokon, estéken át vitatkoztunk a szövetkezet gondjairól. Az ő felismeréseik alapján tudtam meg, személy szerint is jónéhány nagygazdáról, hogy azért hagyják veszendőbe a szövetkezetet, mert nekik nincs szükségük keresetre. Egyiküknek-másikuknak „még tán százezer forintja is van a szekrényben”, „könnyen ugrálhatnak”… Azzal, hogy mi lesz pár esztendő múlva, úgy látszik, nem törődnek. Sőt azzal sem, hogy ragályos nyavalyát terjesztenek – a dologtalanság pestisét. Ugyancsak említett ismerőseimtől tudtam meg azt is róluk, hogy ha el is szakították magukat a szövetkezettől, nem átallották javasolni azt, hogy osszák ki harmadába a kukoricaföldeket, úgy majd megművelik. Szó, ami szó, az összekutyult helyzetben nemcsak ők javasolták ezt, de sokan mások is, a szegényebbek közül. Ki hallott már ilyet? A tagok harmados földet vállalnak saját szövetkezetükben! Mivel azonban a kényszer nagy törvénybontó, a vezetőség kénytelen volt feldarabolni a hatalmas táblákat. Ugyanilyen alapon osztották ki a lucernát negyedéből, a szénát meg harmadából. Visszatérve a nagygazdákra, az is kiderült róluk – legalábbis némelyikükről –, hogy végső bebiztosításként a szomszédos falu egyéni parasztjaitól vállaltak harmados kapásföldet. Ez azonban már sok volt! A saját szövetkezetükben nem akartak dolgozni, pedig abból több hasznuk származott volna, elmentek inkább a szomszédba koldulni. Szerencsére tudomást szerzett róla a vezetőség, letörette a cigányokkal a kukoricát, és bevitette a közös góréba.

Ha kezdettől fogva minden esetben így sarkára állt volna a vezetőség, nem fajulhattak volna el a dolgok, azonban ők is vétségre vétséget, s ügyetlenségre ügyetlenséget halmoztak. Menetközben kiderült, hogy a tervezett munkaegység értéke zárszámadáskor körülbelül a felére csökken, de szemrebbenés nélkül továbbra is az eredeti tervezet alapján szedték fel előre pénzbeli járandóságuk nyolcvan százalékát. Kifinomult gonddal ügyeltek jogaikra. Cséplés közben viszont képtelenek voltak arra, hogy időben beszerezzék a zsákokat. Előfordult, hogy tíz-tizenkét kombájn is vesztegelt zsákhiány miatt. De, hogy másról is szóljak: szüret idején meg azt csinálták, hogy háromezer liter mustot mindenféle könyvelés nélkül külön hordókba öntettek, mondván, hogy ebből látják majd vendégül díszebéden a tagokat s a szövetkezetbe érkező látogatókat. Vajon melyik tagban nem merült fel a gyanú, hogy ezt nem ők szopogatják el, hanem a tisztelt vezetőség tagjai és a megyétől vagy a járástól leérkező vendégek.

A szövetkezet tavasztól szeptemberig, munkaegységenkint 15 forint előleget fizetett. Alapjában véve ez egyáltalán nem megvetendő összeg, sőt nagyon is jó. Azok, akik rendszeresen eljártak dolgozni, nem panaszkodtak. A káromkodások csak akkor csattantak föl, amikor kimerült a „kassza”, és se szeptemberre, se októberre, se novemberre nem kaptak egy fillért se. Fölmerült a kérdés, hogy tudtak hét hónapon át ennyit is osztani, mikor a többség egyáltalán nem, vagy csak behunyt szemmel dolgozott? Kezdetben tejből, gyümölcsből s a leadott állatokért kapott pénzből fizettek. A kertészetben és az istállókban is állandóbb emberek tevékenykedtek – ezért tudták jó ideig tartani a szintet. Az aratást és a betakarítási munkákat többnyire gépek végezték, s így a terményből befutó jövedelem mérlege nem mutatta még ki az emberi hanyagság csődjét. A gépek pótolták a munkáskéz hiányát. Később viszont már elővillámlott a baj. A hatszázezer forintot érő szerződéses kender fele kint maradt a földön, elázott, s utána megpenészedett. Az ebből származó veszteségük hozzávetőlegesen háromszáznegyvenezer forint körül dülöngél. Ugyanez történt a babbal, a ricinussal, a vörösherével.

A szövetkezet évutói mérlege hatmillió-kétszázezer forintnyi kárt mutat. Megszédítő, fejbe kólintó összeg! Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de ez nemcsak a romlás és a pusztulás jelzőszáma, nemcsak az értelmetlenség kilométerköve, hanem a lehetőségek irányába mutató, hatalmas tábla is. Ezt a számot nemcsak gúnyosan, az örvendezés torz vigyorai közben lehet kiejteni, hanem bizonyító érvként is: ha dolgoznak a tagok, s nem hagyják veszendőbe a termés nagy részét, semmivel se keresnek kevesebbet, mint egyéni gazda korukban – leszámítva természetesen a vagyonkülönbségből származó előnyöket. Ezt sem én mondom, hanem azok a szegényparasztok, akiket ez a nagy anyagi veszteség fonák módon arról győzött meg, hogy van jövője a szövetkezetnek. Ha az első évben ennyit elveszíthettek, a következő években kétennyit nyerhetnek. A tapasztalás útja persze kínos volt, mert az ő bőrükre égetett sebeket a kár. Volt olyan szegényparaszt, aki – mivel az utolsó három hónapban nem kapott előleget – még pipadohányt sem tudott venni. Felesége kiadta neki az útját: ott keressen bagót, ahol dolgozott… Ilyesféle veszekedések és családi botrányok készíthették elő „a szervezkedést”, mely a szövetkezeten belül a rendteremtés szavait írta zászlajára.

Sokszor már majd szétrobbant a fejem a látottaktól és a hallottaktól, egyedül csak az nyugtatott meg, hogy a történtek nem bénították meg se szemüket, se szájukat – sőt fölnyitották. Csodálkozhat-e az ember ezek után azon, hogy akik egész éven át arra kényszerültek, hogy dolgozni járjanak, mert nem volt tartalékuk, mint sok nagygazdának, és nem is számíthattak másra, mint a szövetkezetre, egyszer csak parázslóbban kezdtek gondolkodni és zajongani. Egyelőre még csupán egymás között morgolódtak. Számtalan ajtón kopogtattam be, de a végén mindig kiderült, hogy kivétel nélkül csak a zűrzavaron uralkodni akaró „lázadókhoz” vittek el ismerőseim.

Körükben is különös volt látnom azt, amit már anynyiszor láthattam másutt is, hogy a hajdani parasztok az elmúlt évtizedben szinte fizikailag is megváltoztak. Egykori, lassan mozduló arcuk a mostani beszélgetések hevében sokszor oly gyors átváltozáson ment át, mintha különböző maszkokat fényképezne valaki. Hallgatagsághoz idomult testüket szétrobbantotta az idő, teremtett helyette másikat, zaklatottabban élőt, hánykolódóbb aggyal és érzékenyebb idegekkel. A csizmaszagú szobasarkok, a kályha melletti idilli pipázgatások már emléknek is hamisak. Ha a város és a falu közötti különbség eltűnéséről hallok, a felületi hasonlóságokon túl én mindenekelőtt arra gondolok, hogy a „kétfajta” ember idegélete kezd egymásra hasonlítani. A történelem itt végezte el nagy, kiegyenlítő munkáját. B.-i ismerőseim is olyan odaadóan és szakszerűen vitatkoztak életükről, mint értelmiségi barátaim egy-egy házi összejövetelen vagy a Belvárosi karzatán a magukéról, legfeljebb kissé faragatlanabbul és mindenekfölött hangosabban.

Vitáikból elővillanó jelszavaik világosak és egyszerűek voltak: a vezetőség felét le kell váltani, önzőek, gyengekezűek, vagy ami egy fokkal jobban érthető, a zűrzavartól megkavarodtak és – gorombák. Legjobb lenne idegenből hozatni elnököt, az legalább nem tekintene arra, kinek a fiát tartotta keresztvíz alá. Azoktól pedig, akik nem járnak el dolgozni, el kell venni a háztáji földet. Vagy visszaadni nekik a vagyont, megterhelve azzal az adóssággal, melyet a szövetkezetnek okoztak. Az sem ártana – javasolták némelyek –, ha az első esztendőkben kevésbé munkaigényes növényeket termelnének, illetve olyanokat, melyeknél a gépi munka pótolná az emberit. Be kellene bizonyítani a félrehúzódóknak, hogy nélkülük sem áll meg a világ, aztán később vagy meggondolják, vagy nem… És így tovább! Szándékaikban sok hasznos és sok türelmetlen gondolat is ott kavargott. Őket a veszteség győzte meg, hogy tenni kell valamit, lehet-e csodálkozni, ha a veszteség okozóival nem éppen kesztyűs kézzel akartak elbánni.

Emlékszem, ötvenkilenc tavaszán ők is húzódoztak a szövetkezettől. Valószínű, hogy most sem hozzá ragaszkodtak kizárólag, hanem az igazságszolgáltatáshoz, melyet ők már csak a szövetkezeten belül kaphatnak meg. Az anyagi romlásért s az önérdek pénzben kiszámítható megsértésén túl a lélek és az önérzet veszteségéért is nyilván kárpótlást követelnek. Szerencsére ez a kívánságuk teljesen egybevág társadalmi törekvéseink fő sodrával, közelebbről pedig a szövetkezet érdekeivel.

Köztük bukdácsolva és vergődve olyasfélét éreztem, hogy a szövetkezet tényleges megalakulásának nem ötvenkilenc tavaszán voltam tanúja, hanem most, utólag. A harc láthatatlan futóárkait ásták: egymással és magukkal kezdtek harcolni. Mostani küzdelmüket a külső kényszerek megindíthatták akkor, de semmiképpen nem pótolhatták. Végső soron a krónika, amit szerettem volna megírni róluk, ezután kezdődik el.

Nem akarok előre inni a medve bőrére, s jósolni se a homlokokon átfutó felhők árnyékából, hogy ennyi és ennyi idő elmúltával így vagy úgy megjavul a szövetkezet – ehelyett az emberekben lezajló változások jeleit betűzgetem. A lélek adatai jobban érdekelnek, mint a jövendölések.

A változások érzékeltetésére két történetet mondok el. Előre félek, hogy az ilyen vegyes műfajú írás múzsája is rugdalódzik a halmozás és a szószaporítás ellen – de mit csináljak: egyiket sem hallgathatom el. Az elmondás öröme megér nekem néhány kék foltot a homlokomon.

Házigazdámat most a nyár utóján állatok mellé osztották be, egy huzatos, szabad állású istállóba. Harminc borjút, üszőcskét kellett ellátnia. A „modern borjú-szálloda” tágas alkotmány volt, óriási hodály. Közepe homorú, teknőszerűen kivájt, azért, hogy a trágyát ne kelljen naponta leszedni, hanem csak úgy gubancokban rá lehessen szórni az új szalmát, a szabadon lézengő borjúk majd szépen letapossák. Le is taposták volna, ha dobnak alájuk. De miből dobált volna házigazdám, mikor egyetlen szálat se vittek a kocsisok. Új alom híján a több hetes trágya átázott. Ehhez jött még hozzá az előszivárgó talajvíz is; úgyhogy ősz felé már csupa híg szennyben, mocsárszerű latyakban feküdtek le az állatok. A végen már nem lehetett rájuk ismerni. Alvilági állatokká váltak. Sárfeketék voltak, ammóniák szagúak, csimbókosak. Hogy melyik volt valaha fehér, cifra vagy zsemlyeszőrű, azt az Isten se tudta volna megmondani. Házigazdám hiába hajtogatta magában, hogy őt nem érdekli a dolog, forduljanak föl, ott egye meg őket a fene, azzal együtt, aki kitalálta az egészet. Mondom, hiába hajtogatta, mert egyik reggel, mikor rájuk nyitott, az ocsmány látomástól sírva fakadva, nekidőlt a meszes ajtófélfának. Sírt és káromkodott. Elég volt ebből a tébolyból, mocsokból, trágyaléből. Hátrafordult, és otthagyott csapot-papot. Hogy mi játszódott le benne, mire hazaért, azt pár közlő szóval lehetetlen elmondani. Szerencsére nem volt otthon a felesége: így magyarázkodás nélkül megtölthetett egy hétdecis üveget pálinkával. Betette belső zsebébe, s átment a szemben lakó sváb emberhez.

– Az ég szakadjon le erre a világra, gyere, segíts rajtam…

A sváb nem sokat kérdezősködött, követte János bácsit. Aztán az istállóban előkerült a pálinka.

– Igyál, ne törődj semmivel, mert ha belepusztulunk is, kimosdatjuk ezeket a dögöket.

Ittak, és a közeli folyóban egész napon át csutakolták a rettenetes állatokat. Mert ha nem is ő tehetett arról, hogy ilyenek voltak, önérzete és szeme nem viselhette el a szégyent. Megfogadta, ha ezután se visznek szalmát, rájuk gyújtja a tetőt… Ki tudja, talán a hazafelé vivő úton történt meg a csoda, mely Saulból Pál apostolt csinált? Vagy még előbb, mikor a másik történet esett meg vele?

Rögtön a megalakuláskor kinevezték fő-fő tehénpásztornak. Volt két beosztottja, és egy kutyája – jobb híján az otthoni házőrző eb, aki még a gunár elől is félreiszkolt… Mindjárt az első napokban a csorda egyik tehene megvadult, és föltartott fejjel vágtázott vissza a faluba, feltehetően régi, megszokott istállója vonzotta. Mit lehet ilyenkor tenni? Hagyni bolondjára, hadd menjen? János bácsi töprengés nélkül utánaeredt. Épp jöttek szembe a kaszások, de hiába hadonásztak ők is, az állat elporzott köztük. Utána már csak nevettek a himbálódzó tehénen és szegény szuszogó János bácsin. Legegyszerűbb lett volna velük nevetni és legyinteni. De nem! Micsoda csúfság lesz, ha hazaszökik a tehén, haza, a régi gazdájához. Gyerünk utána! Közben öt-hat kutya is előkerült valahonnét. Ezek aztán végképp megőrjítették a jószágot. Harapdálták a lábát, kapkodtak az orra felé, volt, amelyik a nyakába csimpaszkodott. Az állat menekülésképpen befordult az iskolaudvarba, s hogy megszabaduljon üldözőitől, nekivágott a Kálvária-domb meredekének. Azonban visszaesett. Ettől még inkább megőrült. Épp ekkorra ért oda házigazdám. Meghűlt benne a vér. Nyitva volt az egyik tanterem ajtaja, mi lesz, ha ez az eszét vesztett barom istállóajtónak nézi és berohan? Széttaposhatja a gyerekeket is. Az utolsó pillanatban odaugrott az ajtó elé…

Az izgalom azonban délután tovább folytatódott. A tehenek lent, a Duna-ág mellett kóvályogtak, bokrok, fák áttetsző sűrűjében. János bácsi egyszer csak azt veszi észre, hogy megfogyatkoztak. Látja ám, hogy hat tehén úszik a víz közepe felé. Végigszántott hátán ismét az iszonyat: kettő nyakában kolonc, mi lesz, ha odakeveredik a lábuk közé, vagy megakad egy víz alatti fűzfacsonkba. Ott merülnek el helyben! S a következmény? Megvetés, gúny. Ezért bíztak meg benne? Még börtönbe is juthatl Arra se jó, hogy csordát őrizzen? De mit csináljon most? Jajgasson az éghez segítségért? Tehetetlenségében lekutyorodott, kezéből tölcsért formált és elkezdett kiabálni:

– Hahó, tala ne, hahó!

A ritkás erdő és a víz sejtelmesen adta tovább hangját. Csoda történt. A hat tehén, akárcsak a mesében, visszafordult, és kiúszott a partra.

Ebből a napból mese lesz vagy legenda. Ketten is látták ezt a bibliai csodatevést, tehát mindenki megtudja majd a faluban.

Nem fűzök hozzá semmit a történtekhez. Ezek már egy közösségben élő ember emlékei. Ez már a múltja! Izgalmasabb mint az a régebbi, amikor csak két tehénkét legeltetett a temető mellett. Arról nem beszélt senki, erről viszont faluszerte fognak beszélni, lakodalmakban, bor melletti komázgatások közben.

Mikor az ösvényt kerestem, hogy kitörhessek a zűrzavarból, s magammal vihessem az egész falut, nem adatokra s nem is fogadkozásokra gondoltam, hanem az effajta tűzpróbákra, kálváriajárásokra, melyek megedzik és megkötik az embert. A jövő felé ezek mutatták az utat. S különös módon egy disznótor hangulata…

Azért hívtak meg erre a disznótorra, hogy mivel több ember összejön, esetleg még ezernyi apró dolgot megtudhatok tőlük a téeszről. A hurka- és a kolbászevés reményén kívül ez volt az egyik, amiért szívesen mentem. A másik meg az, hogy vendéglátó gazdám, hajdani szegényparaszt, a „lázadók” egyik hangadója, nem árt, ha ővele is beszélhetek. A csoport nyűglődéseivel pillanatok alatt végeztünk. Számukra ez mintha már elintézett ügy lett volna – rendet kell teremteni, és kész! A továbbiakban egész este én csak Brueghelre és Berda Jóska bácsira tudtam gondolni. Mert amit evésben, ivásban ott végignézhettem, az csupán az ő derűjük mennyboltja alatt játszódhat le. A falon függő Krisztus-kép glóriáját elhomályosították a megvillanó csülökcsontok, a zsírban elterpeszkedő húsok és hurkák. Három hatalmas ember sugallta az ütemet: az egyik kilencven pohár bort készült meginni, mert ahogy mondta, ő csak akkor érzi jól magát, hogyha ennyit iszik. Túlzásaik is mindig a jókedv irányába röppentek ki. Újra visszataláltam természetükhöz… S nemcsak a kolbász volt paprikás és borsos, de szinte mindegyik történet is, amit végigmondtak. Föltűntek a pajzán históriák asszonyai, fehér szoknyájukon rikító paradicsomfolttal, megjelentek a nagy ivók, akik villanyburából itták a bort s tízliteres lábasokból a söprőt, amit fakanállal kavargattak közben; színpadra léptek a kelekótyák, a vidám bolondok, a borbély, aki megcsókolta a tehenet. Kuncogtak az asszonyok, visongtak a lányok – a nevetés szárnya már-már a testeket emelgette. Valami olyasfélét éreztem, hogy akik ilyen pogány módra tudnak örülni evésnek, ivásnak, szerelemnek, bolondságoknak, azok csak ideiglenes dacból és zavarodottságból húzódnak félre a szélfújás elől, hisz életüket, természetüket tagadnák meg, ha még holnap is leejtett kézzel néznék a nap hajnali feltámadását és a szőlővessző kifakadását a dombhajlatban.