Puszta az orgonásdomb alatt

A PUSZTÁT én csak Illyés könyvéből ismertem eddig. De túl a könyv látóhatárán, amit a valóságban láttam belőle, azt is, szinte varázs és kényszer alatt, az ő tekintetével néztem meg. Gyerekkori emlékeim jelentéktelenek és halványak, pedig három-négy puszta is volt körülöttünk, egyik-másik teljesen beékelődve a falum határába. Laja- és Borbála-pusztáig gyakran mi is elcsavarogtunk, kis mezítlábas előőrsök, de a bokrok és a gesztenyefák védelme alatt nagy ívben kikerültük a hosszúkás, barakkszerű házakat és a karámban heverő gőbölöket. Messziről kémlelve néztünk meg mindent, akárha vademberek házatáján járnánk. De néha vasárnapokon fölengedett az idegenség. Bál volt a pusztán, és a falusi legények, lányok után mi, gyerekek is kiszivárogtunk. Ilyenkor nem kellett félni senkitől se. A muzsika s a messzi virító fehér ingek látványa meglágyította a nagy, kietlen épületek: disznóólak s napórás homlokú istállók komorságát. A falusi fiatalok szerettek kint mulatni a pusztán. Nemcsak a szabad ég szédítette őket, nemcsak a lombok zöld hullámverése, de az is, hogy itt nem voltak annyira szem előtt. Különben is, ahogy most magam elé idézem a hajdani legényeket, az évek sűrű bozótja mögül előlép egy-egy pusztai lány, s melléjük áll. Szégyenlősen és bátortalanul. Az évek elmúltával, úgy látszik, szemérmesek lettek. Akkor épp az volt az erényük, hogy szabadabbak és természetesebbek voltak, mint a képmutatásaikkal és a vénasszonyok erkölcsösségével körülbástyázott falusi lányok. Tánc közben jobban simultak, láthatóbban és szebben kipirultak, és a legényeknek nem tizenkét szoknya szigetelő rétegén át kellett megérezni a táncoló test áramát, hanem csak egyen. Érthető, hogy ettől kótyagosodtak meg. Semmirevaló legény volt az, akinek nem volt viszonya legalább egy pusztai lánnyal. De nem több, mint viszonya! Mert csak szeretőnek voltak jók, feleségnek már szegények, alacsonysorsúak voltak. Ha kitudódott egy parasztlegényről, hogy pusztai szeretőt tart, tisztességes menyasszonyától legfeljebb egy kis szidást zsebelt be. Ezt még a menyasszonyok se nevezték hűtlenségnek. A cselédlányokat nem tartották igazi ellenfeleiknek.

A lenézés már az iskolában elkezdődött. A pusztai gyerekek mindig az utolsó padokban ültek. Ezt kapták jelképesen és valóságosan is örökségül. Rongyosabbak és hallgatagabbak voltak nálunk; játszani is csak ritkán játszottak velünk. Gyakran későn jöttek, s ilyenkor szótlanul beültek helyükre, anélkül hogy a tanító megszidta volna őket. Sokszor előbb is hazamehettek, mint mi. Most ébredek rá, hogy idegenek voltak.

Ezeket az emlékeket cipelem magamban, míg a nagy sárt kerülgetve a puszta szövetkezeti boltja elé érek. Két gyerek mint két elszabadult csikó fut el mellettem. Jönnek az iskolából. Föltartott kezükben a tavaszi kikerics sárga csokra világít, mint kezdetleges virágfáklya. Jókedvükben még berregnek is hozzá futás közben.

Állok a bolt előtt, négyszemközt az ismeretlen pusztával. Nem tudok róla semmit, csak a nevét.

Nagyhörcsögpuszta.

 

Szeretnék megismerkedni vele, de hogyan kezdjem? Kopogtassak be valahová? Az ilyet általában nem nagyon szeretik az emberek. Bevallom, én se. Vagy itt ez is másként fest? Azáltal, hogy nincsenek szigorúan elzárt udvarok, gőgös kerítések, nyíltabb, közvetlenebb a lélek is? Világba nyitódó, mint lakásuk ajtaja, amelyen kilépve nem a szomszéd ház nyers tűzfalát látja az ember, hanem az ég kék domborművét, rajta a felhőket meg a napot?

Megkerülöm a boltot, s elindulok a lakások felé. Közvetlen az épület mögött, amit nem láttam eddig, egy különálló, magányos ház fogad. Véletlenül épp van kerítése. Az egyetlen kerítéses ház a pusztán. Mosolygok e véletlen meglepetésen. De mintha valami ördögi lelemény rendezné el a dolgokat: a drótkeritésen belül egy döglött macska fekszik.

Az ismerkedés, valljuk be, nem a legszerencsésebb jelekkel kezdődik.

Nézem a dögöt, már napok óta itt lehet, mert a tegnapelőtti eső verése is meglátszik a szőrén. Úgy dobhatták ide? Vagy itt, ezen a helyen fojthatták meg a kutyák?

De hát mért nem ássák el? Megszokták már az ilyesmit? Szemük láttára hullnak el az állatok, és csak a nagyobbját lökik gödörbe? A kisebbeket már csak akkor, ha bűzlenek? Mégiscsak igaza lehet a kálózi tanácselnök helyettesnek, aki azt állította a nagyhörcsögiekről, hogy rendetlenek, hogy egészségtelen környezetben élnek? Persze ő elsősorban a disznóólakra meg az istállókra gondolt – ezért nem volt teljesen igaza. Amíg rákényszerülnek arra, hogy maguk hizlaljanak (a pusztán egyelőre semmilyen húst se lehet kapni), addig legfeljebb csak annyit tehetnek, hogy tisztábban tartható ólakat építenek a mostani sárbafetrengők helyett, de az állatokat nem vihetik el nagyon messze a lakásuktól. Vagy ő az ilyen „döglöttmacskás” hanyagságokra célzott?

Míg a pusztán voltam, egy héten át mindennap elmentem a ház előtt, s a dög ugyanott feketedett. Ott volt még elutazásom délutánján is. Nyugtalanított a titok, éreztem, hogy a macska csak jelkép, nagyobb dolgokat takar, mint saját rejtélyes elpusztulását. Kiderült, hogy a ház gazdái nincsenek idehaza. S bár tárva-nyitva van a kiskapu, eszébe se jut senkinek, hogy átlépje a földbe süllyesztett karóküszöböt. A gyanútlan kérdésekre kapott válaszokból valami olyasfélét hámoztam ki, hogy a kerítés miatt van az egész. Ha a dög nem bent az udvaron volna, már lapátra kapta volna valaki, és dobott volna rá földet. De így? Senki se ártja bele magát.

A pusztaiak, bár nincsenek hozzászokva, a kerítést legalább úgy tiszteletben tartják, mint a falusiak, ha még oly vékonyka és átlátszó is, akár a pókháló. A kerítésen belül sérthetetlen a föld, s amint a példa bizonyítja, még a döglött macska is szent. Vajon mért lehet ilyen nagy becse a kertes háznak? Talán mert ők is ilyenre vágytak, és vágynak most is? Ebben látják a pusztáról való elkerülés derengő jelképét? Ha jól emlékszem, Illyés is megírta róluk, ha csak egy kis sárkunyhót építhettek is a faluban, már szöktek, menekültek el. A kertes ház volt szemükben életük végső kikötője, amely felé a köznapi remények hajójával hányódtak, verődtek. Ez volt a szabadság ábrándképe még akkor is, ha elesettebbek és árvábbak lettek az új közösségben, a falu szorongató gyűrűjében.

Régen érthető volt ez a szökés. A falu elfeledtette velük közvetlen kiszolgáltatottságukat.

De mért szöknek még ma is? A lakás miatt? A ház miatt? A szabadság ábrándképe miatt?

A tanítónőtől, aki huszonöt éve tanít a pusztán, megtudom, hogy a közelmúltban nyolc-tíz bennszülött család is elköltözött. Legtöbbjük házat vett, vagy építtetett magának.

Mi ez?

Valóban menekülés vagy természetes kiválasztódás? A hajdani, harminc-negyven év előtti vágy csak most koronáztatott? S a lélek föld alatti rétegeiben bújkáló kívánság, tudomást se véve a történelem változásairól, csak most bukott felszínre? Jelképet látok én ebben a házmítoszban is. A jövő, úgy látszik, annak a háznak ablakaival nyílik ki előttük, amelyet beköltözés előtt jó szélesre kitárnak, hogy legyen elég levegőjük. A fiak most tetőznék be az apák megalapozott rögeszméjét. Azt hiszem, erről van szó. A kielégítetlen vágynak, ha későn is, de ki kell elégülnie.

Egészségtelen menekülés volna ez, ha az elköltözők többsége városba menne, de ma már csak olyan falvakba megy, csak olyanokba mehet, ahol szövetkezet van.

 

*

 

Az elmondottakon kívül a költöző-vágynak van egy rendkívülibb oka is – az állami gazdaság. A hosszú lóistállók előtt, alkonyattájt, a lófürösztés ugyanolyan szertartásosan folyik, mint a gróf idejében. Gyeplűszárral irányítva, ostorcsattogás és néha hatalmas káromkodások közepette hajtják be a kocsisok lovaikat a tóba. Az orgonásdomb ugyanúgy veri vissza a kiáltást, mint hajdan. A hasonlóságról nemcsak a pusztaiak beszélnek – elsősorban persze az idősebbek –, hanem a gazdaság vezetői is. Megtörténik például, hogy a kocsisok brigádvezetője az egykori kocsisgazda egyenes leszármazottjának tekinti magát. Szerep szerinti jogutódnak. Napok óta töpreng az első számú üzemegység vezetője, hogyan váltsa le egyik ilyen emberét. Egy hete hordják a fogatok a trágyát a kertészetbe, s mindegyik kocsisnak van külön rakodtatója is. Nem azért, hogy helyettük dolgozzanak, hanem hogy gyorsabban menjen a munka. A kocsisoknak ez egészen természetes, kivéve a brigádvezetőt. Kötelesség szerint neki is ugyanúgy kellene dolgozni, mint a többieknek, de ha meg is fogja néha a vellanyelet a föl- és lerakodásoknál, legtöbbször csak sétál a kocsik körül, vagy valamilyen ürüggyel ellép ide vagy oda. Az üzemegységvezető némi túlzással és ironikus fejcsóválással azt állítja róla, hogy szétterpesztett lábakkal, uralkodói pózban áll, míg a többiek dolgoznak, csak pálca hiányzik a kezéből.

Mosolygok magamban a korok zavarba ejtő változásán. Régen, ha valamelyik számtartónak vagy intézőnek szemet szúrt egyik vagy másik beosztottja, gondolkodás nélkül kirúgta. A gazdatisztek szerepét betöltő üzemegység vezetője most iróniával tompított dühvel szemléli ezt a történelmi szemtelenséget, ezt a mulatságos anakronizmust. Hogyan is cselekedjék helyesen? Ha egyszerűen csak leváltja, igazságtalan lesz. Ha szép szóval, csak ügy szőrmentében mondja meg neki, valószínű, jó embernek tartják továbbra is, de lehet, hogy nem veszik komolyan. Ha szigorú lesz, ha ordibál vele, megtörténhet, hogy Nádi brigádvezető azt vágja a fejéhez: Szakács elvtárs, elmúlt már ez a hangoskodó világ…

Egyik télvégi délután véletlenül összeakadtam a befeketített brigádvezetővel. Varga bácsival beszélgettem éppen, amikor a napverte házfal fehér izzásában mellénk lépett. Zöldessárga vattaruha volt rajta és gumicsizma.

– Hát te? – kérdezi tőle Varga bácsi.

– Eljöttem kicsit.

– A többiek?

– Hordják a ganyét… Nagyon jó az idő, ennyi penzért ilyenkor sem érdemes törekedni – mondja és hunyorít hozzá huncutul.

– Miért? Mennyit keresnek a kocsisok? – kérdem tőle.

– Télen kilencszázat, nyáron ezerkétszázat. Ebben bent van a lóápolás, a korai felkelés, minden.

– Ez valóban kevés. Valószínű, hogy a gazdaságnak a gépi munka kifizetődőbb, a lovakra már ráfizet.

– Tavasszal le is adunk egy csomót virslinek – mondja a beavatottak természetességével.

– És mit szólnak most a többiek, hogy eljött? – faggatom.

– Ki szólna? Semmit!

Varga bácsi válaszol helyette:

– Brigádvezető! Megteheti.

Persze nem tehetné meg, de a rang – úgy látszik –, most is rang. Varga bácsi, az egykori cseléd, tökéletesen érti ezt a szellemet – és amint látom, helyesli is. Ahol csak lehet ki kell velük babrálni. Ezt csinálták a gróf idejében is…

Hát nem különös, hogy kezük, mely sapkát emelgetett a grófnak, elfelejtette rég a mozdulatot, de belül, a homlokok mögött fészkelő agy mégis egy idejétmúlt gondolkodásmód mechanizmusa szerint indul be néha? Szinte már iskolai példa ez, ahhoz a tételhez, hogy a társadalmi tudat és erkölcs jóval később alakul ki, mint maga a társadalmi valóság.

– És a többi kocsis nem áskálódik ilyenkor?

– Mért áskálódna?

Később megtudtam, hogy még az ilyen lógásaiért se orrolnak meg a brigádvezetőre. Rendes embernek tartják. Szereti a lovakat, és ha teheti, lop nekik mindig egy kis ráadást. Nemcsak az övéinek, de mind a tizenöt párnak, amely a keze alatt van.

S hogy ezt milyen dicsőségnek tartják ma is, az a két férfi beszélgetéséből derült ki. Fülem hallatára, szemhéjra húzott kucsma alól vallották, hogy senki kocsis az, aki nem takarít a lovainak. A lopás szinte a játék izgalmával keveredik bennük. A hetvenöt éves öreg és a nála harminc évvel fiatalabb brigádvezető mennyei gyönyörűséggel emlegették a nagy szajrézások történetét. Mintha csak tapasztalataikat cserélnék ki. Varga bácsi is kocsis volt hajdan a Zichyéknél, érti tehát a dörgést. Kamaszos kacsintással adja meg a biztatást a brigádvezetőnek a jövőre nézve is.

Az uradalom és a mostani állami gazdaság közti különbséget ha tökéletesen elismerik is, bőrükkel és ösztöneikkel nem akarják tudomásul venni. Azt hogy ma már embernek tekintik őket, hogy tiszteletben tartják a munkájukat, nagyon helyesen magától értetődőnek, természetesnek veszik. Ez szinte nem is ágáló érv a mostani idők mellett. Annyira vágytak erre, hogy mikor eljött: bosszúból és megtorlásból pillanatok alatt elfelejtették a múltat. Ahogy az időjárást, fölszabadulásukat is majdnem természeti tüneménynek érzik.

Ha ünnepi pillanataikban őszintén elismerik is a változások társadalmi hátterét, a gondokkal tűzdelt hétköznapokon kézzelfoghatóbb törvényekhez alkalmazkodnak. Életük összehasonlítási alapja szinte kizárólag anyagi vontkozású. Bútorok, tárgyak, ruhák szaporodása jelzi kedélyük állapotát; vagyis a növekvő szükségek kielégítése vagy kielégítetlensége. Sok helyütt, mint egy vezérszólamot, mondják ki a varázsigét: nem lenne itt semmi baj, ha több pénzünk lenne. A „polgáriasulás” vágya az ő esetükben is, mint a falusiak esetében is, magába szedi a kispolgáriasság ragadós bogáncsait.

Persze, ahol négy-öt kisgyerek van, ott valóban kevés az egy férfi keresete, ilyen helyen az asszony se mehet dolgozni. De ahol már két-három serdülő fiú vagy lány keres a kertészetben egyenként nyolc-kilencszáz forintot, ilyenkor télvégén is, ott nincs más panasz, mint az, hogy kicsi a lakás. Ház kéne valamelyik faluban.

De egyáltalán szemükre lehet-e vetni az anyagiasságot? Egész életükben ennek az áldozatai voltak, végre most egészségesebb viszonyba kerülhetnek vele.

 

*

 

Hogy mennyire természetesnek veszik ezt a mostani világot a pusztaiak, leginkább abból derül ki, hogy az alapvető dolgokat nem hasonlítgatják semmilyen múlthoz, csupán igazságérzetükhöz. Lehet, hogy a gazdasági lét külső formáit, a változatokat és a kényszerű helyzeteket nem egykönnyen szokták meg, de jogaikhoz hamarosan hozzászoktak. Megtörténhet, hogy a szemük előtt elvillanó, katonás szavú gazdaságvezetőről az intéző vagy a bérlő jut eszükbe, de hogy úgy viselkedjenek előtte, mint az intéző előtt, meg se fordul a fejükben.

Sőt, négy idősebb ember olyasmit csinált, amit csak jól megalapozott önérzetű emberek követhetnek el. A tél elején bementek munkát kérni az irodára. Elkelt volna már egy kis kereset, mivelhogy év közben is csak idénymunkások, és hét-nyolcszáz forintnál a legnagyobb dologidőben se kereshetnek többet. Egyiküket, a volt parádés kocsist, aki már jóval fölül jár a hetvenen, azonnal el is helyezték a szomszédos majorba, éjjeli őrnek. Illetve csak elhelyezték volna, mert nem fogadta el. Az indok? Messze van; két és fél kilométerre ő nem kutyagol ki sárban és hidegben minden este hétszáz forintért, még ha hajnalban a tejeskocsival be is jöhet…

Az első visszautasítás után fölajánlották a másik három öregnek is az állást. Hiába. Összebeszéltek, és egyikük se vállalta el. Egy hónapig tartott ez a feszültség; ez a dac, míg végül az egyik, aki öregségére teljesen a gazdaságra van utalva, mivel a családja messzeröppent, elvállalta. Társai nem haragudtak meg rá. A végén talán már ők is elvállalták volna. Büntetésből egy hónapig semmiféle alkalmi munkát se kaptak. Annyi baj legyen, mondták, kibírjuk, de legalább megmutattuk, hogy minket se lehet ide-oda lökni.

Engem meghat az önérzetnek ez a késői lobogása. Régen az ilyen makacsságért drágán megfizettek. Egy kiutasító ujj mutatott volna jövőjük felé, a koldusoknak való árokpartok és rongyos szederfák irányába.

Ne értsen félre senki, ebben az ellenkezésben nem a dacolás zavaros szellemisége tetszik nekem, nem a rendbontás, hanem az, hogy megkésve is, de belekóstolhattak a „lázadás” örömébe, amire fiatal korukban talán csak végső elkeseredésükben gondoltak. Mikor az öregek jókedvűen előadták lázadásuk történetét, az volt a csendes érzésem, hogy az új életformának – mely egyelőre még riasztja őket – ezzel a gerinckihúzással váltak részeseivé.

E rész záróakkordjául és kiegészítésül hadd mondjam el, amiről csak később szereztem tudomást, hogy elsősorban nem is hasonlóságuk miatt kerül fejükben egymás mellé állami gazdaság és uradalom, de sokkal inkább egyetlen különbség miatt.

Az uradalom megengedte a tehéntartást, az állami gazdaság nem engedi meg. Aki tudja, mi volt a pusztaiaknak a tehén, az érti csak igazán elkeseredésüket. Barátjuk volt, jótevőjük, istenük, bálványuk. Illyés a pusztaiakról szóló hőskölteményében égig növeszti e jótékony állatot; virág-fejű angyalok és kedves csillagok helyett fennen zengve a tőgyek dicséretét. Vajon ez csak a múltra vonatkozhat? Szegénységük, ha nagymértékben föl is oldódott, a tehénmítosz nem tűnt el. Nem is tűnhetett, mivel még most is elég sok gyerek van a pusztán, és három forint húszával sokba kerül nekik a tej, ha úgy kell megvenni. Van olyan ház, ahol három-négy liter egész nap meg se kottyan. Heten-nyolcan is isszák. Egyik-másik gyalogmunkás és kocsis fizetése már ettől a kiadástól is megrendülne. Hogy oldják ezt meg? Úgy hogy a kisgyerekek kapnak csak tejet, a felnőttek inkább szalonnát esznek. Nem a legrosszabb megoldás, de kényszerű. A pusztaiak nem értik, miért nem engedik meg nekik a tehéntartást. Azért mert nincs földjük, amiből eltartanák az állatot, és kényszerűségből lopnának? Szerintük, mármint a pusztaiak szerint, van elég sok vak hely, erdőtisztás, folyópart, árokhát, ahol elöregszik a fű, megrozsdál, ahelyett hogy letakarítanák. Ezt engedjék át nekik. Persze nem ragaszkodnának ők a tehénhez, ha önköltségi áron megkaphatnák a gazdaságtól a tejet. Érdemes lenne mind a kétféle javaslaton elgondolkodni.

 

*

 

Különben is az állami gazdaságnak ki kell vágni a rezet, ha a nagyhörcsögiek igényét minden tekintetben ki akarja elégíteni. Ugyanis nekik nem akármilyen mércéjük van. A pusztán négy éven át, ezerkilencszázötvenhatig kitűnő szövetkezet működött. Ezt emlegetik úton-útfélen, és szabályosan visszasiratják. Jobban fáj nekik, mint hosszú ideig apámnak az egyéni életformától való elszakadás. Nam akartam hinni a fülemnek: itt Nagyhörcsögpusztán a szövetkezet volt az eszményi, a már kipróbált jövő.

Akkor miért bomlott föl? – vetődik fel nyomban a kérdés.

Az öregek szerint a fiatalok hebehurgyasága, meggondolatlansága miatt. A fiatalok nem tudták, mi a cselédsors, de még azt se tudták igazán, hogy mit jelent egyéninek lenni. Az utóbbiról hallottak valamit harangozni, s ezt akarták kipróbálni.

A puszta párttitkára, Cs. József, meglepőbb érvet villant meg. Kiderül, hogy a szövetkezet elsősorban nem azért futott szét, mert a bizonytalan idők és elvek szétzilálták, ellenkezőleg azért, mert nagyon gazdag volt. Volt mit szétosztani. Szétosztani? Szétkapkodni! Mondják, a legtöbben meg is tollasodtak. A házvételhez ez adta meg többeknek a végső biztatást és az anyagi fedezetet is.

Az emelkedés vágya természetes vágy. De hát akkor mért szakították el a szövetkezettől, amikor általa jutottak feljebb? Az egyik tanítónő szerint az effajta meggondolatlan mohóság hozzátartozik a pusztaiak természetéhez. Már-már örökség. Sorolja is a példákat, hogy milyenek. A szomszédos Antal-majorban laknak H.-ék. Öt gyerekük van. A férfi juhász, azaz birkagondozó, s mivel felesége eddig nem dolgozott, hetedmagára bizony kevés volt a keresete. De megtörtént, hogy fizetés napján, ha az asszony bement a boltba vásárolni, vett tíz kiló kolbászt, néhány kiló narancsot, három-négy doboz nápolyit. A gyerekek degeszre ették magukat, majdnem undorodásig, utána aztán jó volt nekik a vékonyan kent zsíros kenyér is, meghintve egy kis vegyes savanyúsággal. A tanítónő arra vezet vissza mindent, hogy a pusztaiaknak nincs beosztásuk, nincs jövő-fogalmuk. Lelkük mélyén még ott szorong múltbeli énjük, az ereszti sokszor agyukra a homályt; s csak a szemmelláthatóban bíznak: fogható tárgyakban, a megmarkolható anyagban. A szövetkezetet is e távlatot nem sejtő kapzsiság miatt hordhatták szét.

A példát és az érvelést a szövetkezetre vonatkoztatva nagyon egyedinek érzem. Én inkább arra gondolok, hogy ma még a ki-nem-élt polgári, illetve kispolgári életnek van nagy vonzása rájuk. Legtöbben arra használták föl ezt a mohóságot, hogy fölruházkodjanak, hogy szobabútort vásároljanak, meg arra, hogy házat vegyenek valamelyik faluban. Tehát nem nyakló nélküli eszem-iszomra. Ha tárgyilagos az ember, látnia kell, hogy az érem egyik oldalán valóban a meggondolatlanság, a szerzés ideges és zavaros ábrái vannak, a másikon pedig a tisztán kivehető igényé, melyek az emelkedés lendületét, a magasba törés egészséges ívét mutatják. Nem túlzok, ha állítom: olyan átmeneti időket élünk, még a rossz dolgok is a jövő jegyeit hordják arcukon. Abban például, hogy a nagyhörcsögiek rugódoznak az állami gazdaság ellen, nem érzek semmiféle pogány jelet vagy általánosítható veszélyt, hiszen az elhagyott éden, a szövetkezet valóban fáj nekik. Ez a megkésett, de hihető bánkódás nyom annyit a mai idők kettős mérlegén, mint a gazdaságtól való húzódozás.

 

*

 

Jó volna, ha az állami gazdaság azokon a gondokon segítene, amiket a pusztaiak a maguk erejéből képtelenek megoldani. Ősszel, a nagy huzavona után a gazdaság leadatta a parasztokkal a tehenet, a növendékállatokat, de a lovaikat nem vette át. Négy vagy öt pár ló ott maradt a gazdák nyakán. Tartják, etetik őket isten nevében. Voltam egy pusztai ember, V. M. szalmával fedett istállójában. Két csontig lesoványodott ló nézett rám a bibliai homályból. V. M. már rég túladott volna rajtuk. Öt vásárba elment, de hiába. Ló nem kell senkinek, azon gondolkodik, világgá ereszti őket. Ezerkétszáz forint utánuk az évi adó. Ehhez jön még az etetnivaló költsége. Fuvar persze nincs. Tartásuk tehát csupa ráfizetés. V. M. ha nem nézné régi érdemeiket, nem adna. nekik enni. Az állami fölvásárló magányosoktól nem vesz át lovat. De hát ősz óta ők már nem egyéniek! Mért nem vállalja át lovaikat akkor a gazdaság? A tíz párral együtt, amit most a tavasszal lead, ezt a néhányat is átvennék.

A pusztaiakat nem kötik úgy a hagyományok, mint a parasztokat. A gazdasághoz is hozzásimulnak majd – mért nem könnyítik ezt meg nekik?

 

*

 

A pusztán tartózkodásom negyedik napján elmentem az iskolába is. Gondoltam, hogy a gyerekektől legalább annyit megtudok a mostani pusztáról, mint a felnőttektől. A gyerekek tükröt hordanak arcukon, szemükben, ruhájukon, félénk vagy gyorsan iramló szavaikban, és amit a felnőttek a naponként összetorlódó gondoktól észre sem vesznek, ők, a kicsinyek kibeszélik a derűjükkel, mezítláb futkosó álmaikkal.

Óra közben léptem be a felsősök tantermébe. Három osztály volt együtt, fiúk, lányok vegyesen. A terem zsúfolt volt és túlfűtött. A kályha két padsor között állt, s olyan hőséget árasztott, hogy a mellette ülők a szomszédos padokba menekültek. A kisebbek tanterme még ennél is tömöttebb. Az első pad körülbelül huszonöt-harminc centire van az osztállyal szemközt lévő falhoz. Akik elöl ülnek, egész nap csak a fehér fal függőleges hómezőit látják, már-már attól kell tartani, hogy a gyerekek egykedvűekké válnak. Szerencsére semmi nyoma sincs ennek. Ha kifuthatják magukat az orgonásdomb lejtőin, elfelejtik a falak fehér sivatagát.

A tanítónők már rég megálmodták az új iskola alaprajzát – kő, cement és építő kéz kellene csak hozzá.

 

*

 

Az egyik osztály rajzolt, a, másik a köbtartalom kiszámítását tanulta, a harmadik magyarórára készült. Nem zavarták egymást, mindegyik osztály a maga dolgaival foglalatoskodott. Megtudom, hogy a pusztai gyerekek, kevés kivétellel, amit tudnak, itt az órákon szívják magukba. Legtöbb családban négy-öt gyerek van, s nem ritka, hogy hárman is járnak egyszerre iskolába. Egyetlen szobában pedig, ahol heten-nyolcan is szorongnak, három gyerek nem tud nyugodtan készülődni. Különösen akkor nem, ha egy kisebb, tötyörésző, de tudósi kíváncsisággal megáldott testvérke is ott sürög-forog körülöttük, néha nagy karéj lekváros kenyeret ejtve az irkára vagy az olvasókönyvre. A szülők nem is igen törődnek azzal, hogyan tanulnak a gyerekek – ez az ő dolguk és a tanítóké. A körülményeket „mindkét fél” tudomásul veszi, és alkalmazkodik is hozzá. Az otthon elmulasztottakat az iskolában kell pótolni. Ez azonban nem olyan egyszerű! És nem is olyan eredményes.

Három családot számol össze nagy nehezen az egyik fiatal tanítónő, ahol rendszeresen számon kérik és ellenőrzik a gyerekeket. Kiderül, hogy a három család közül kettőnél – az egyik helyen az asszony, a másik helyen a férfi, még a háború előtt elvégzett két vagy három polgárit magánúton. Az itteni tanító néni készítette őket elő, de aztán a közbejött reménytelenség miatt félbemaradt az egész. Ez volt a puszta első szárnypróbája, a szűz magasságok megkísértése. És szinte hihetetlen, hogy ez a két-három polgári elég volt ahhoz, hogy egész életükre igényt, önbizalmat és tartást adjon. Elég volt nekik a kényszerű elvegyülés helyett a csendes kiválásra. Végigfut rajtam a hideg. Mi mindent eltemetett, kettétört az idő, a cselédsors! Az agy és a lélek tehetségét benőtte a reménytelenség, fölverte a szegénység dudvája.

A pusztáról negyvenöt előtt senki se járt középiskolába. Tizenöt év óta is csak ketten végeztek „magasabb” iskolát. A végén már ők sem éltek Nagyhörcsögön, elköltöztek szüleikkel együtt valamelyik faluba, de a pusztaiak mégis számon tartják őket, hiszen ők voltak, akik az első nekifutásra átugrották a magasra fölrakott lécet.

Most két lány jár a fehérvári gimnáziumba. Érdeklődtem tőlük, ki vagy mi volt az ösztönzőjűk? Ők maguk vagy a szülők igénye? Megtudtam, hogy nyolcadikos korukban úttörőtáborban voltak, és a többiektől hallották, hogy a táborozás után középiskolába mennek. Erre ők is fölbuzdultak. Egyikük taníttatásában a nagypapa vállalta a főszerepet. Ritkán hatódtam úgy meg, mint amikor ez az írni-olvasni nem tudó, hetvenöt éves ember könnyezve dicsekedett, hogy unokája oroszul és franciául tanul. A beállítás, amelyben az öreg bizonyságképpen – hogy nem álom az egész! – lányunokája fényképét mutatta, majdnem giccses volt. El is fordultam volna, ha nem tudom, hogy e megkésett és idejétmúlt öröm mélyén a méltánytalanságnak micsoda kövületei feküsznek.

 

*

 

De visszatérve az iskolás gyerekekre: alaposabban csak a tízperces szünetben vehettem őket szemügyre. Mindegyik lányon, fiún tisztességes ruha volt és tompán szürkéllő gumicsizma. Akarva-akaratlanul megint csak Illyés egyik leírása jutott eszembe. Testet és lelket pusztító, zord, téli vasárnap, a misén, térdeplés közben figyelte meg a pusztai gyerekek siralmas öltözetét: „Csengetésre a pad előtt, az utolsó sorban pontosan heten térdeltek le – írja. – A hét közül lábbelije lyukas volt háromnak. A hét közül csizmát viselt kettő, cipőt viselt kettő, három valami különös szandálszerű bocskort…

A tanító felvilágosítása szerint öltözethiány ürügye alatt száztizenegy iskola- és templomköteles gyerek közül az iskolától is, a templomtól is távol tartja magát huszonhárom.”

Csendesen néztem körül a nyüzsgő iskolaudvaron, s egyetlenegyet se találtam, akivel ezt a megidézett múltat illusztrálhattam volna.

De mégis! Egy lány kivált a többiek közül. Ahogy elment előttem, akkor vettem észre a mellén a szétszakadt kötötkabátot, s alatta. az ingre emlékeztető holmit, amely rongy-csipkéivel a hajdani szegények megátkozott divatja volt. Azt hittem, rosszul látok. Beszélni akartam a lánnyal, de hirtelen elszégyelltem magam. Mit szólnak a többiek, ha észreveszik? Biztos kitalálják, hogy rongyossága miatt szólítottam meg. Féltem, hogy kicsúfolják. Amit meg akartam róla tudni, rendre megtudtam a tanítónőjétől. H.-ék legnagyobb gyereke, azoké, ahol az anya hetente csak egyszer fésüli őket, és fizetés napján belakatja mindnyájukat. De különben erről már föntebb beszéltem.

Ez a lány volt az egyetlen kísérteties kivétel, a különös és szomorú látnivaló. A többiek, akik Arany János metafóráiról feleltek, nekem meg a hasábok köbtartalmáról, hétköznapi gyerekek voltak. Ők tartoztak az átlaghoz. A lány, ha már nyelvemre szökött a szó, kimondom: múzeális lény volt. S én ott az iskolaudvaron a hétköznapnak tudtam örülni, nem a kivételnek.

 

*

 

Megkértem a tanítónőket, hadd adjak fel a gyerekeknek írásban néhány olyan kérdést, amelyre szabadon, kedvük szerint válaszolhatnak. A falukutatók módszerét alkalmaztam. Az összehasonlítás miatt még kérdéseik java részét is megtartottam, kiegészítve persze újakkal. A tanítónők maguk is izgalomba jőve íratták föl egymás után a kérdéseket: Mi szeretnél lenni? Mi a legnagyobb örömöd? Mi a legrosszabb életedben? Szeretsz-e otthon, ha igen: miért? Megvan-e mindened, s ha nincs, mire volna leginkább szükséged? Hirtelen eszembe jutott a kislány, aki csöndességével, rongyosságával letűnt időkből jött, s nyomban diktáltam is a kérdést: Mit tudsz a múltról?

Körülbelül nyolcvan gyerek válaszolt a kérdésekre. Azt mondhatnám, hogy mindegyik – kivéve a lányt. Ő a boltba kéretődzött ez idő alatt, mintha csak egy gonosz szellem lökte volna el és tiltotta volna meg neki, hogy magáról valamit is valljon. Tőle hosszas beszélgetés után élőszóval kérdeztem meg, amit a többiektől írásban. S mikor váratlanul feléfordultam: Mi akarsz lenni? – kis csönd után azt felelte:

– Semmi… Asszony.

Megdöbbentett ez a koravénség, ez az örökölt reménytelenség. A többi gyerek erre a kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, csak úgy öntötte a feletetet:

Én főgépész szeretnék lenni, mert annak nem sokat kell hidegen lenni. Én állatorvos szeretnék lenni, mert annak van autója és motorja. Én zetoros szeretnék lenni, mert sokat lehet dolgozni. Én rendőr, mert az nem ázik és télen nem hajkurássza a lovakat (a kocsisok csutakolás helyett még télen is belehajkurásszák lovaikat az istálló melletti tóba, erre gondolt a fiú). Én vontatós szeretnék lenni, mert szeretek vezetni. Persze van, aki miniszter akar lenni, aki tányérfestő, aki pilóta, „mert jó billegni a levegőben meg himbálódzni”. Volt egy fiú, aki tíz szakmát is felsorolt az első kédésre, jelezve, hogy még nem döntött, de bármelyik pillanatban választhat a sok közül. Egyetlen kisfiú akar kocsis lenni vagy kanász, a többi kivétel nélkül szakember. Először elkedvetlenített ez a dolog: senki se akar a pusztán maradni? Rájöttem, hogy a pályaválasztásban nemcsak a pusztáról való elkerülés gondolata ad a gyerekvágyaknak lendületet, hanem a lehetőségek érzékelése és tudomásulvétele. A puszta így kapcsalódik be, gyerekei által, abba az országos áramkörbe, amely a jövőnek szolgáltat világosságot. Így az ábrándjai, álmai által válik egyenrangú társává eszmeileg falunak és városnak egyaránt.

Ismerve a harminc év előtti kutatások eredményeit, az iskolás gyerekek arra a kérdésre, hogy mire volna leginkább szükséged, ilyen válaszokat adtak: „Ruha kellene; kenyér; dolgozni kellene; tehén, mert az hasznos” (Illyés: Magyarok című könyvéből idéztem). A mostaniak jeles bizonyítványt szeretnének, megsejtve, hogy csak így juthatnak tovább. A lányok, akik a pályaválasztásnál szerényebbek voltak, mert „csak” tanítónők, óvónők, ápolók és varrónők akartak lenni, itt kitettek magukért. Java részének papucscipőre, plisszérozott szoknyára volt legnagyobb szüksége. Ebből végérvényesen megtudhattam, hogy a pusztára most ért le a divat. A válaszokból éreztem, a szívük hasad meg érte, és épp ezért ki is fogják kunyerálni.

Volt, akinek radír kellett mindenekfelett. Észrevettem ugyanis, hogy mikor a válaszait írta, eltévesztett valamit, és radír híján a körmével kaparta ki. Az életet érintő vágyak helyett az ilyen teljesíthető vágyak azt mutatják, hogy kiegyensúlyozott a gyerekkoruk.

Persze voltak olyanok is, akik szüleik vágyát visszhangozva – lakásra, lottófőnyereményre áhítoztak. Volt egy fiú, aki menyasszonyra. A vallomásokon látszott, hogy őszinték, szívből jövők és jókedvűek voltak. Volt olyan is, akinek az fáj leginkább, ha kikap a budapesti Vasas. Egyetlen nyomasztó írást se olvastam. Legmeggyőzőbb panaszuk az volt, hogy otthon sokszor kikapnak. Sajnos, a pusztán még mindig egyetlen nevelési módszer a verés. Ha a példaadás fogalmát ismerik is a szülők, akkor se tudnak aszerint cselekedni. Ott, ahol minden gond, baj, tervezés, idegesség a gyerekek szeme előtt pereg le, a felnőttek nem tudnak türelmesek példamutatóak lenni se cselekedeteikben, se szavaikban.

A verés természetesen nem azt jelenti, hogy nem szeretik a gyerekeket. Szó sincs róla. A pofont adó kézen végigfutó tűz a harag aknáit is felrobbantja. A düh szétoszló füstje után kitisztul újra a levegő, s az ötperces háborúk után helyreáll a béke. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy itt is olyan nagy gyerekkultusz van, mint bárhol másutt az országban.

Az egyik kislány ezt válaszolta: „Otthon szeretek. Azért szeretek otthon, mert minden kedvem megadnak.” A másik azzal hitelesíti az otthon-képet, hogy „Otthon minden nap meleg étellel várnak”.

És végül arra a kérdésre, mit tudsz a múltról? – többségükben csak szólamokat ismételgettek. Úgy látszik, a szülők nemigen mesélnek a gyerekeiknek régebbi életükről.

Volt olyan fiú, aki csak azt tartotta érdemesnek megjegyezni a múltról, hogy szövetkezet volt a pusztán, és sok gyümölcsöt termeltek.

A felnőttek hangulata nyomasztóbb. Egy orvosi előadás végén kipattant, hogy bár gonosz dolog a reuma, a zsába meg a többi feneség, de van ilyen rossz az is, ha az ember lelke beteg, vagy ha minden rosszat összebeszélnek róla. Megdöbbentem a váratlan fordulaton. Az előadáson zömmel asszonyok voltak jelen, húszan-huszonöten, és csak erre a később kifakadó beszélgetésre jött be néhány fiatal fiú is.

A pletykát én eddig kicsit mulatságos és bocsánatos bűnnek tartottam. De elhittem nekik, hogy valóban megmérgezi életüket. „Boldogok a népek, ha piszkálódhatnak” – mondták… Egy asszony sokat olvasott a pusztán, erre föl elterjesztették róla, hogy megbolondult. Egy másik alkalommal meg barátnőjével együtt, aki szintén asszony volt már, színdarabban szerepeltek. Ez még a szövetkezeti időkben történt, s elismerés helyett mi sem volt természetesebb, mint hogy hírbe hozták őket különféle férfiakkal. Nagyon szellemesen mesélte ez az asszony, sőt némi fölénnyel, hogy míg ők békésen aludtak odahaza egymás mellett a férjével, itt-ott a pusztán még fönn virrasztottak, és arról pusmogtak, kivel csalja ő az urát.

Mért támadhatják, piszkálhatják például az ilyet? Azért, mert olvas és szerepel? Attól félnek: tovább lát náluk, s hogy átmászik a falon, mely körülzárja őket? Ezért kell visszarántani maguk közé? Az ilyen kis közösségekben csak együtt lehet emelkedni? Még manapság is? Vagy épp manapság nem szabad másképpen?

Micsoda örvény támadt egy pillanat alatt? Őket kérdezem, szerintük mért ilyen a helyzet?

– Mert nincs jobb dolguk az embereknek – mondják, szinte személytelenül.

Valamennyire tudok magyarul, s ezen én azt értettem, hogy nincs szebb dolguk. Szebb, amely lefoglalná őket. Nem a kezüket, hiszen az mindig mozog, katat, vergődik, de az agyukat, amely csak saját köreit tapossa, s a lelküket, amely azért fürdik meg mások bajában, mert neki is van épp elég – s ez így elviselhetőbb.

– Mivel múlik az idő, az élet? – kérdem tőlük kissé félszegül és ügyetlenül.

– Mivel? Hú van itt, amivel elmúljon – mondja nevetve egy negyven év körüli asszony, mintha csak tréfás dologról lenne szó.

– Minden háznál van egy szatyor gyerek. Van velük vesződnivaló. Aztán meg a mosás, főzés, kapálás…

– Én nem erre gondoltam. Mivel szórakoznak?

– Amit elmondtunk. – Nevetnek újra oda-nem-illően, de szív szerinti jókedvvel.

– Ez nem szórakozás – mondom nekik én is nevetve.

– Nem ám!

– Moziba járnak?

– Elmegyünk, ha nincs sár…

– …meg ha szerelmes filmeket játszanak. Tudom, hogy nem igaz, amit mondanak, mert elmennek akkor is, ha nagy a sár, és otthon maradnak akkor is, ha netán szerelmes filmeket vetítenek. Úgy látom, a tényeknél és a pontos felvilágosításnál jobban érdekli őket a játék, a heccelődés, az ugratás, egyáltalán az, hogy valakivel beszélgethetnek. Olyan légkör teremtődik pillanatok alatt, hogy Shakespeare-ről ugyanúgy tarthatnék előadást, mint, mondjuk a modern festészetről. Értenék? A lényegét biztos! Csak közvetítő közeg kell, s eljut a szívükhöz, agyukhoz minden. Szólj bármiről, ha szavadban megérzik az emberséget, fölkelnek közönyük és érzéketlenségük küszöbéről, és körülnéznek a világban.

Kíváncsi vagyok rá, miben segít nekik a rádió, a film, a televízió? Azt tapasztalom, hogy csak szórakoztatja őket – elsősorban persze a fiatalokat, akik ha megnéznek egy filmet, vagy megnézik a televízió műsorát, a látottakat fél nap alatt elfelejtik. Megtudom, hogy az idősebb évjáratúak inkább az előadásokra kíváncsiak; szeretik, ha magyaráznak nekik. Közvetlenség nélkül, emberi arc látása nélkül nem tudnak igazán odafigyelni. Szükségük van arra, hogy a száj mozgása hitelesítse előttük a gondolatok mozgását, egyszóval magát az igazságot.

Érezve az érdeklődés kezdeti frisseségét, arra gondoltam, hogy a gazdaság saját magát is becsapja, meg a pusztaiakat is, ha azt hiszi, hogy pingponggal és televízióval művelődési vágyukat kielégítette. Ahhoz, hogy az emberek jobban megértsék a televízióban vagy rádióban közvetített színdarabokat, maguknak kéne állandóan műkedvelői szinten jó és érdekes darabokat betanulni. A gépi művészet csak úgy tud érzelmeket sugározni és tartósítani, ha a nézőben van valamilyen személyesebb megalapozása is a művészetnek. Láttam már olyan amatőr csoportot, ahol kezdetleges darabok eljátszása után megszületett az igény, hogy feljöjjenek pesti színházakba, s egyszer-egyszer megnézzenek valamilyen előadást, hogy aztán ők maguk, a látottak alapján, nagyobb kedvel és immár hozzáértéssel ugyanazt előadják. Az ilyen falvakban nemcsak időtöltés számba megy se a film, se a televízió.

– Ha a kocsmában kéne színdarabozni, a férfiak lennének a legjobbak – mondja váratlanul az egyik asszony.

– Az ám, a torkukat kéne elnyeszeltetni.

Végighullámzik rajtuk újra a nevetés, pedig a tréfás szavak mögött lehangoló valóság sötétedik. Három éve nyitották meg a pusztán az italboltot, itteni nevén a hangulatkarbantartó vállalatot, s azóta nem lehet otthon tartani az embereket. Minden estjüket ott töltik. Szinte kötelező a megjelenés. Sok otthon a gyerek, kicsi a hely, nagy a ricsaj, s ami a családon belül történik, az inkább „asszonyoknak való mulatság”. Aztán miről is lehet odahaza beszélgetni? A világ csak úgy érdekes, ha többen is hozzászólnak. Ital mellett meg különösen érdekes! A szövetkezeti bolt és a kocsma bevétele emiatt a „megtárgyalni való világ miatt” kissé aránytalan. Míg élelemre, ruhára, lábbelire harminckétezer forintot hagytak az utolsó hónapban a szövetkezeti boltban, addig a férfiak maguk csak italra nyolcezerkilencszáz forintot költöttek. Az összehasonlítás persze nem ad világos képet, hiszen ruhát és egyéb szükségleti cikket nem egyedül a pusztai szövetkezetben vesznek, beugranak érte Kálózra vagy Sárbogárdra is.

Az asszonyok dühe jogos, mert a férfiak csakugyan magukra hagyják őket. De ami igazán feltűnő, a lányok is ugyanúgy panaszkodnak a fiúkra. Azt mondják róluk, hogy gőgösek, hogy nem állnak velük szóba. Bálban sem táncoltatják őket, inkább a fiatal házasemberekkel összekapaszkodva, mennyezetrepesztő énekeket fújnak, túlordítva az egy szál hegedűt vagy a harmonika hangját. Először azt hittem, lányos durcásság az egész. De nem! Vallattam a fiúkat is, hogy ők mit szólnak a vádhoz? Szerintük a lányokban van a hiba. Korán férjhez akarnak menni, és ha valamelyik fiú egy kis legyeskedés után nem veszi őket el, már gyártják róla a rossz hírt, hogy ez ilyen meg olyan szélhámos. Természetes, hogy az eláztatott legények nem szívesen táncoltatják meg a „rágalmazó” lányokat. Unják a pletykát, a fertőző női nyelvelést.

A fiúk persze elfelejtik a lányok kiszolgáltatottságát. Tudniillik itt, Nagyhörcsögön az a lány, aki huszonkét éves koráig nem megy férjhez, már öreglánynak számít, s valamilyen okból gyanúsnak is.

Nem is olyan egyszerű ez a dolog! Ekkora közösségben, ahol mindenki mindenkit ismer, a szerelemnek nincs igazi „vadászterülete”. Az ismeretlenség varázsa itt nem ad szárnyakat senkinek. A szerelmet fokozó nagy titkok helyett itt inkább csak apró titkolódzások vannak. Gyerekkoruktól hozzászoktak egymás természetéhez, és a szerelem izgalmas rejtélyeiben inkább ezekre az emlékekre figyelnek, mint érzelmeikre vagy a titkokra. Régen a zártabb világ nagyobb kényszereket parancsolt rájuk. Szikárabb törvényeknek engedelmeskedve nősültek. A kitágult világ ma már más eszményeket és más izgalmakat nyújt a fiatalságnak. Akár akarják, akár nem, a filmeken látott csinibabák megváltoztatják a férfiak nőeszményét. (Persze fordítva is érvényes ez a folyamat!) És ez a megváltozott eszménykép gyakran találkozik szemük előtt a kertészetben dolgozó pufajkás lányokkal. Nem vitás, hogy kinek a javára billen a mérleg. Ha régen a parasztembereknek nem volt különösebb érzékük a városi divathoz, ideákhoz, egyre inkább kifejlődik.

S azt, hogy például az idegenségnek milyen nagy szerepe van a szerelemben, az idénymunkások tavaszi megjelenése jelzi. Visszatértükre megváltozik a fiatalok kedve. Természetes, nemegyszer a hosszú idejű téli álom alatt visszatartott szerelem saját túlzásaiba csap át. Gyakran nem nagy szenvedélyekbe, sokkal inkább nagy botrányokba.

Lehet, hogy a Nyírségből még mindig idejövő hónaposok az emlékezetes szerelmek szédülete miatt járnak vissza minden évben, annak ellenére, hogy közelebb is találnának munkaalkalmat téeszben, gyárban, állami gazdaságban?

Ha így van, nem csodálom kitartásukat és elszántságukat.

 

*

 

Zárótételként valamiféle általánosítható összegezést szerettem volna ideírni a végére. Sajnos nem sikerült. Töprengés közben ébredtem rá, hogy amit Nagyhörcsögpusztán láttam, annyira sajátos és egyedi állapot, hogy felelőtlen vállalkozás lenne a következtetéseket más pusztákra vagy más hasonló, kis közösségekre vonatkoztatni. Kialakultabb társadalmi rendszerekben bárhol végezhet az ember mélyfúrást, a rétegek válasza a magasság és a mélység szerint változik csak, s ezáltal a lényeg sokkal könnyebben kideríthető. A mai gyorsváltású időkben ez azonban lehetetlen. A lényeg igazsága jóllehet országosan érvényes, de a formák külön igazsága szinte mindegyik helyen más és más.

Itt Nagyhörcsögpusztán, például a szövetkezet fölbomlásának oka és története, az állami gazdaság és a régi uradalom összehasonlítgatásának homályos árnyjátéka s végül a szövetkezet utáni nosztalgia, és a gazdaságtól való jelenlegi vakaródzás olyan különlegessé színezi a helyzetet, melyhez hasonlót nemigen talál az ember. Még magukat a pusztaiakat is nagyon megkeverte ez a fura állapot. Védekezésül már csak egyetlen mércéhez igazodtak: a keresethez. „A pénz beszél” – mondták ki nevetve az igazságot, mint valami evangéliumi bölcsességet. S erre végül mindkét szocialista gazdasági formát mércéjük alá állították, vajon melyik lenne, vagy melyik lett volna nekik megfelelőbb.

Nézzük csak újra a tényeket. A szövetkezetben majdnem még egyszer annyit kerestek, mint most a gazdaságban – kivéve a tehenészeket meg egy-két sertésgondozót. S rövid négy esztendő alatt elkezdődött a polgáriasulás, melynek látható jelei, amint már említettem is, az öltözködésben, a gyerekek szépenjáratásában, a rádió- és bútorvásárlásban hamarosan megmutatkoztak. Legmeglepőbb az volt számomra, hogy szinte az emelkedés második pillanatától kezdve, itt a gyerekektől hangos pusztán, egyre kevesebb gyerek születik. A fiatal házasok először ruházkodni akarnak, meg a szobájukat berendezni, s csak ezután gondolnak gyerekre. Vagy, ha mégis lesz gyerek, egynél megállnak, mert ők már nem olyan bolondok, mint a régiek voltak.

A tények egymáson átvillanó fénye és homálya miatt sokáig én se tudtam eldönteni, hogy az ötvenhatos szétugrás után az lett volna-e jobb, ha újra megalakul a szövetkezet, vagy az jobb-e, ami most van. Írásom első felében a szövetkezettel való rokonszenvem még tán a tárgyilagosság burkán is átüt. Akkor kezdett csak visszájára fordulni bennem az érzés, mikor a pusztai asszonyoktól nnegtudtam, milyen idegtépő és sivár körülmények közt élnek. Lehet, hogy a szövetkezetben előbb zöldágra vergődnek anyagilag, mint így, de az is megtörténhetett volna, hogy egy idő után elszárad alattuk a zöldág. A gazdagodásnak, ha nem előzi meg magasabb igény és értelmes ábránd, kínos kényszerei és következményei lehetnek. Leggyakrabban épp a bezárkózás. Mert egy ilyen kis közösség éppen úgy bezárkózhat, mint az egyes ember. Ugyanúgy meghúzhatja maga köré a kört, amely érdekeit védi. Nagyobb közösségeknél ez a szükségszerűség vagy ez a veszély nem áll fenn, mert sokkal inkább tudnak alkalmazkodni a társadalom átlagszintjéhez szellemi, erkölcsi, gazdasági értelemben egyaránt. Persze a fejlődés iránya az is lehetett volna, hogy Nagyhörcsögpusztából falu lesz. De ez most az állami gazdaság révén éppúgy bekövetkezhet. Ha nem is olyan gyorsan, de az életmódot tekintve tán egészségesebben. Mert például, amíg egy nyolcvan-száz emberből álló kis gazdasági közösség legritkább esetben képes arra, hogy szellemi értelemben is önellátó legyen, addig az állami gazdaságnak társadalmi feladata az is, hogy műveltséget sugározzon szét, hogy otthont, szórakozási lehetőséget biztosítson a munkásainak. Az állami gazdaság magasabb antennákat tűzhet ki, hogy a távolabbi világok híreit lehúzza, mint egy kis létszámú szövetkezet. Egyetemet és különféle szakiskolákat végzett emberek irányítják itt a munkát, élnek együtt a dolgozókkal. S mivel többségükben emberi hangon, érintkeznek velük, hatásuk nem marad nyomtalan. Ahogyan a gyereklányok a tanítónőt utánozzák divatban és viselkedésben, a pusztai gyerekek a gépészmérnökre és a gazdaságvezetőre tekintenek.

S ha mindezek az érvek másodlagosak volnának is, az emberek érzelmi és szerelmi élete miatt kicsi sugarú körnek tartanám a pusztai életformát. Nehezen tudom elképzelni magamról, hogy a szomszéd lányába, gyerekkori játszótársamba szeressek bele – itt a pusztán pedig szinte mindenki mindenkinek a szomszédja. S ezen a belterjességen a szövetkezet mit se változtatott volna. Esetleg fényesebb lakodalmakat csapnak a népek, könnyebb családi körülmények közé kerülnek, a férjek több pénzt hagynak a hangulatkarbantartó vállalatnál. De a huszonkét éves lányok továbbra is rettegnek a magánytól, az irigykedés kénsárga pántlikái továbbra is ott lobognak a szemekben, s a rágalmak nem hagyják pihenni az alvókat.

Ezt a felemás arcú jövőt váltja föl most a kezdet kezdetén ez a felemás arcú jelen, amelytől a pusztaiak még tartanak. Még nem látják (hogyan is látnák), hogy a gazdaság nagyobb kapukat nyit a külvilág és a belső világ felé is. Nagyobb zajlások és áradások előtt húzza fel zsilipjeit. A megmerevedett, a bezápult életet élő embereknek pedig erre van igazán szükségük. A gondolatok és érzelmek áradása, cseréje nélkül színtelen, halott az élet, csak a felszíne gyűrűzik. Szerelem és bolondos izgalmak nélkül, tudom, hogy a pusztával szembenéző orgonásdomb is csak megkövült virág-tenger, belesajog a szem, ha odanéz.