Kubai napló

Nemcsak írni és olvasni, de utazni is meg kéne tanulnia az embernek. Erre akkor döbbentem rá, mikor elutazásom előestéjén hirtelen lámpalázt kaptam attól a gondolattól, mihez is kezdek majd az óceán fölött, másfél napig tartó égi száműzetésemben, én, az örökös gyalogjáró; vagy mit csinálok például Havannában, ha elszakadva az anyanyelv kötelékétől, magamra maradok valamelyik estén… Mert könnyű annak, aki sokszor utazott, és megtanult már megérkezni és elbúcsúzni; akinek annyi emléke van országokról és népekről, vonatokról és városokról, hogy nemcsak a sajátjával, másokéval is össze tudja hasonlítani. De mi jutott eddig nekem? Nyolc évvel ezelőtt egy romániai út, ellenőrizhetetlen élményekkel; adatok helyett az ifjúság csodálkozásra hajló ösztönével. Akkor láttam először tengert is, és – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – úgy megnéztem, hogy hullámaival minden más emléket elborított.

Vannak, aki azt vallják, hogy csak az ilyen, mindent elborító élményekért érdemes utazni, mert ezek mindig, maradandóbbak, mint amiket tudatosan hajszol az ember. Ha jól emlékszem, Kosztolányi írja ezzel kapcsolatban valahol, hogy élményeket nem lehet úgy gyűjteni, mint bélyeget, mivel egyetlen szoborra, tájra, nőre, tengerre sincs ráírva, hogy én leszek a te emléked. Fölényes és lefegyverző vélemény. Igaza van? Azt hiszem, nincs. Az élményeket szerintem nemcsak elfogadni lehet, hanem kihívni is. Kihívni és kivárni, akár a szerelmet.

A század utazói szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy miután a jelentéktelenné váltak a földi távolságok, s néhány óra alatt meg lehet tenni Kolumbus hónapokig tartó vergődését, az utazás elvesztette hajdani regényességét. A fölfedezések kora lejárt, mondják, s a mai világjárót legfeljebb csak az hozhatja izgalomba, hogy megfelel-e a könyvek, filmek és újságok alapján kialakított kép a valóságosnak, melyet több oldali szellemi tapasztalat után most már a szemével is ellenőrizhet. Némelyek szerint pedig az álom és a képzelet sokszor izgalmasabbnak mutatja az idegen világot, mint a benne való forgolódás, mert az élet, a szokások, az épületek, az öltözködés, sőt a műveltség is oly mértékben kezd kiegyenlítődni, vagy máris kiegyenlítődött, hogy alig jelent meglepetést.

Engem fölháborítanak ezek a mérsékelt bölcselkedések. Azok vallanak így, akik valami lefülelhető, tetten érhető csodát hajszolnak, és nem találnak sehol és semmiben, vagy akik csakugyan azzal indulnak neki az útnak, hogy fölfedezzenek valamit. Mennyivel rokonszenvesebb az, aki nem fölfedezni akar például egy népet, de megismerni és megszeretni; aki megfigyelések helyett találkozásokra készül és barátkozásra. Mert lehet, hogy a tizenhatodik vagy a tizenkilencedik századi világjárók izgalmas korszaka lezárult, de a népek és földrészek közti találkozás és ismerkedés korszaka most kezdődik el. S ezenkívül is, nemcsak világvárosok utcáin, felhőkarcolók és pálmaerdők látnivalói közt utazhat szemlélődve az ember, de – önmagában is. Az agy és a lélek földrajzi tájain is folyton akad meglepetés. Sőt, hiszem, hogy a természeti kincsek itt belül kimeríthetetlenebbek, mint a valóságban. Látnivaló és átélnivaló ugyanúgy akad, mint tengeren vagy a szárazföldön…

Az utazás nemcsak Kuba miatt, a körülmények miatt is izgalmas volt. Az indulás idejét kétszer is elhalasztották. Ha másodszor nem halasztják el, repülőnk talán épp a blokád kihirdetése napján száll le Havannában, s könnyen megtörténhetett volna, hogy én, a fölvonulásoktól elszokott ember, lemondva rossz emlékeimről, ott vonulok még aznap a sose látott utcákon, a dühtől és a megszállottságtól fölkavart tömeg soraiban, üvöltözve a történtek miatt vagy pusztán csak elfehéredve a gondolattól, hogy háború lesz.

Ha nem is voltam ott, ez az élmény idehaza is utolért. Személyes kihívásnak vettem a Kuba felé forduló ágyúk pökhendiségét. Nem csupán a kubaiakat fenyegették, általában és egyénenként, de engemet is. Azt veszélyeztették, amit legközelebbi jövőmnek éreztem: az utazást, melyhez hasonló legfeljebb csak egyszer adatik meg az ember életében. Soha nem volt még annyira személyes ügyem a világ, mint akkor. A bőröm volt, mit fölsértettek, a szemem volt, melybe beleköptek, a gondolatom, az ösztönöm, a szabadságom, mit összeziláltak. Jártam föl-alá zaklatottan Budapest utcáin, mint akit ketrecbe zárt az ősz. Mi mást is tehettem volna? Barátok nélkül, az újságcikkekre és a rádióhírekre hagyatkozva, tökéletesen tehetetlen voltam. Hiába próbáltam áltatni magam azzal, hogy nyugtalanságom és rokonszenvem a nehéz napokban teljesen odaköt a kubaiakhoz – nem sikerült. Szinte minden hazugságnak hatott. A távolság megsemmisítette az igazságot, és lényegtelenné tette érzéseimet. Még versben is pőre szólamnak éreztem volna az összetartozásról szóló vallomásaimat. Legjobban és legőszintébben tán az az ellentmondás kötött hozzájuk, hogy velük akartam lenni mindenképp, és nem lehettem velük semmiképp. Tehetetlenségemtől lelkiismeretfurdalást kaptam, mintha bűnös lennék valamiért. A gondolataimat körülvevő blokád akkor oldódott föl, mikor az övék.

S a blokád elmúlta után végre december tizenhatodikán elindulhattunk…

Kár volna tagadni: féltem a repülőúttól. A ködös, csúf idő beköszöntével egyre-másra zuhantak le a gépek. Indulásunk előtti hetekben öt vagy hat is lepottyant a világ különböző tájain, köztük egy magyar gép is Párizsban, három közeli ismerősömmel. Nem valami lelket derítő előjáték az ilyesmi egy tizenkétezer kilométeres úthoz. Különben is én a lét legostobább és legfölháborítóbb dolgainak az ilyen testi baleseteket tartom. Értelmetlenek és megalázóak. A testi tragédiák naturalizmusa minden más naturalizmusnál jobban kiábrándít.

A mulatságos persze ebben a furcsa félelemben az volt, hogy elsősorban a tenger fölötti úttól féltem. Hogy miért? A víz számomra igazi nagyhatalom még hatezer méter magasságból is. Csoda és szörnyeteg. A földön járó s az úszni nem tudó ember rejtett szorongásával gondoltam rá. Az, hogy hegyek és rétek fölött is lezuhanhatunk, eszembe se jutott. Szolgáljon mentségemül, hogy másokkal együtt sokat mulattam az elképzelt vízbezuhanás körülményein: Jónást emlegetve s a bibliából ismert, hatalmas gyomrú cethalakat.

Gyerekes és babonás izgatottságomat egy repülőszerencsétlenségből megmenekülő költő groteszk esete oszlatta el. A Kárpátok fölött repülve, gépe nekiütközött egy kiálló sziklacsúcsnak és lezuhant. A felhők közti karambol pillanatában ő a gép hátsó részében levő illemhelyen tartózkodott. S ez volt a szerencséje! A gép farokrésze leszakadt, s a költővel együtt másfél-kétméteres hóba esett. A múzsák barátja így egy kis agyrázkódással megúszta.

A hiteles történet elmondója megnyugtatásomra hozzáfűzte még azt is, hogy lám, akinek dolga van a földön, az még a repülő roncsai alól is kimászik.

A történetbe, mint valami gyerekkori szép babonába, belekapaszkodtam, s a továbbiakban már csak erre gondoltam.

Az utolsó vérhullám mégis akkor futott át rajtam, mikor a prágai repülőtéren a sok képzelgés után végre megláttam a gépet, amellyel majd menni fogunk. Izgatottságomat azonban nem árultam el senkinek. Kár is lett volna, mert a repülőtéri nyüzsgés nyomban magába fogadott, akár egy zajos, mozgalmas szekta. Így volt? Vagy csak én gondoltam így? Én, a vasúti várótermekhez, kietlen állomásokhoz szokott utas? A sípolásokra és a mozdonydohogásokra emlékező férfi, aki az otthoni, sertéstenyésztésre és védőoltásokra fölszólító plakátok helyett kubista freskót lát a falon s rajta egy szárnyas embert meg egy hatalmas, fehér napot?

A nap felé törő óriás, szinte átütve a váróterem mennyezetét, máris lendületes utazásra hívott. S ahogy kinéztem, utazni hívott a látóhatár s ott bent az egymásra rakott címkés bőröndök tömege, utazni hívtak a múzsák szerepében föllépő, sürgő-forgó légikisasszonyok, kikben tündériség és kaland bujtogatóan összeforr, kik fiatalságuk vágyait földrészek között feszíthetik ki, s azáltal hogy mindenütt otthon vannak a földön – tengerek fölött és idegen nagyvárosokban –, számomra az elkövetkező korok szabadabb embereit idézik. Közelükben pillanatok alatt magam is világutazóvá váltam.

Akinek zsebében van a repülőjegy, nyugodtan rábízhatja magát a repülőtársaságra. Lélegzeni ugyan nem lélegzik helyette, de minden mást elintéz. Pártfogásba veszi bőröndjeit, filmet vetít neki, ha unatkozik, becsalogatja különleges röptéri bazárjába, s udvariasan megkísérti egy-két dolláros áruval; viszont az is igaz, hagy a magamfajta, vékonypénzű világjárónak arra is ad alkalmat, hogy gyors számvetést csinálva döntsön: Írországban vagy Kanadában költi-e el huszonnyolc dollárnyi vagyonát.

Ami persze mindennél fontosabb, a Csehszlovák Légi Társaság ebédet is ad. Méghozzá kitűnőt: májgombóc levest és vadas módra elkészített marhahúst. Az asztalról egyetlen dolog hiányzik csupán – a kenyér. Futó honvágyat érzek miatta, de elhessentem. Mi mást tehetek: a marhahús mellé zsemlét eszem. Tagadhatatlanul külföldi íze van.

A kenyér emléke alig múlik el a számból, a szemem telik meg új látnivalóval.

A kanálcsörgéstől és zümmögéstől hangos ebédlőben egy pillanatra lehalkul a zaj. Mindenki a bejárat felé fordul. Tíz-tizenöt új utas érkezik, elég nagy zsivajjal. Élükön egy zöld ruhás néger nő, két franciásan nyírt férfi kíséretében. A vigasztalan téli utcák látványához szokott szem gyanakodva szűkül össze: nem csalás-e, amit lát. A nő kintről, a fagypontra süllyedt világból érkezve, a test mágiájának olyan hatalmával közeledik, mintha bennünket, bent levőket valami miatt meg akarna zsarolni. Vállán kis szatyor lóg. Ahogy egyre közelebb ér, különös átváltozás történik vele. A sugárzás elsősorban már nem a testéből árad, nem is mozdulataiból, hanem arcából s főként szeméből. Az európai nők, bocsánat az árulásért, hozzá képest csak pislogni tudnak, legfeljebb játszani a szemükkel, mint valami rendkívüli eszközzel vagy mint hamiskártyás a lapjaival. Ő néz és megzavar, pedig észrevehetően személytelenül tekinget hol jobbra, hol balra; rám is és szomszédaimra is.

Elég sok néger nőt láttam már életemben fényképen, filmen és a valóságban is, de mind csúnyább volt, mint ő. Sőt legtöbbjük esetlen, csiszolatlanul csontosarcú és nagyhasú, mint a rosszul táplált gyerekek. Micsoda igazságtalansága a szépség is a természetnek! – gondoltam akkor elsietve. Egyik nőben annyi fölhalmozódik belőle, hogy túlcsordul, a másikban pedig nagy üregeket, horpadásokat hagy kitöltetlenül. Lám, ez a nő itt gyönyörű, és a többiek, akiket csúnyáknak láttam? Velük mi történt? Vagy hozzájuk tán nem is a természet volt igazságtalan, hanem az öröklődő szegénység, az időtlen idők óta tartó nyomorúság? Ez görbítette el lábukat, s hagyta meg szikárnak arcukat? Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, hogy ennek is van olyan alakító hatása az emberi testre, mint az anyaméhnek. A nyomorúság újra megszüli az embert. Meg kell csak nézni a szegényeket: a legritkább esetben felelnek meg a görög szépségeszménynek.

A nő egyik közeli asztalhoz ül le. Laza játékú, zöld ruhája szemérmesen követi mozdulatait. Nagy, sötét haja, ha fordítja fejét, úgy mozdul vele, mint valami természeti tünemény. Elképzelem mögé az őserdőt, a szegényes néger kunyhókat, a mocskot, a legyeket, a rücskös hátú krokodilokat – nem illenek hozzá. Szépsége visszautasít minden esendőséget: pocsolyákat és fagyökereket, az áldozati hamuban kirajzolódó arcokat, babonákat és félelmeket. Felhőkarcolók és üvegépületek közt sokkal könnyebben hazatalál. A régi környezetből talán csak a tam-tam dobok különös zaja illenék hozzá s az idomtalanságukban is lenyűgözően szép faszobrok. Ezek is csak azért, mert a művészet mindig és mindenütt emberi háttér lehet.

Hosszabb ideje nézem, s rádöbbenek, hogy tévedtem az imént. Nem a szépség a természet igazságtalansága, hanem a csúnyaság meg a szegénység meg a műveletlenség.

Sokszor gondoltam arra, hogy bár a szépség eredendő előnyt jelent még az anyagi javakat illetően is, egyszer azonban föllázad a gazdagok ellen, mint ahogy föllázadt a szegénység ellen is. Gyerekes hiedelem ez? Tagadom! Ahogy egyre időszerűtlenebbé válik a szegénység a világon, ugyanúgy azzá válik a gazdagság is, és az emberben kiteljesedő szépség lassan mindkettőt megtagadja.

Ilyesmin töprengek, közben nézem a nőt. A mellette ülő két férfi nem veszi rossz néven tőlem. Megszokhatták már a bámulókat. Vagy egyikőjük se tartozik hozzá? Valamiképpen mégis összetartoznak, spanyolul beszélnek mind a hárman…

Azt, hogy kubaiak, csak közvetlenül a gép indulása előtt tudom meg. Ugyanannál a kijáratnál várakozunk, topogunk együtt türelmetlenül. A követség tagjain kívül ők az első kubaiak, akikkel találkozom. Jó volna most bemutatkozni nekik, megszólalni, de sajnos egyetlen szót se tudok spanyolul. Így csak nézem őket – most már egész közelről, mind a tizenötöt vagy húszat. Vegyes alkatúak. Termetre, arcvonásra, fajra, arcszínre egyaránt. S eszembe jut egy író vallomása, amit vagy olvastam, vagy hallottam valahol. Valaki megkérte, hogy jellemezze a kubai népet. Az író mintha egy remekművet kezdene el, olyan pontosan fogalmazott: a kubai: az fehér bőrű néger vagy fekete bőrű európai. Aki nem így tekint rájuk, sohasem érti meg őket.

A gépen körülbelül kilencvenen utazunk, nem számítva természetesen a nyolc-tíz főnyi személyzetet: pilótákat és légikisasszonyokat.

Mi, magyarok, heten legelöl ülünk; elöl, a szárnyakkal egy vonalban. Lett volna hátrébb is hely, mikor beszálltunk, de olyasféle meggondolásból telepedtünk ide, hogy itt legalább akad egy kis szabad hely, föl lehet állni, ha elgémberedünk. Már ültünk, mikor eszembe jutott egy névtelen figyelmeztetés. Valaki azt tanácsolta, hogy épp előre ne üljek, ott a legveszélyesebb, mert ha fölrobban a gép, az elöl levők egész biztos, hogy elpusztulnak. Lám, milyen határtalan az emberi jóindulat! De fütyülve az ilyen jóindulatra, én külön örülök annak, hogy ide ültünk. Nemcsak a hely miatt! Ha kinézek az ablakon, láthatom a hatalmas szárnyfelületet, és ez megnyugtat. Fönségesen és magabiztosan nehezedik rá a láthatatlan levegőre; látom a négy hatalmas motort, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a koponyaként kidudorodó motorházakban emberi agy dolgozik; szellem, mely végérvényesen szembeszáll az elutazás előtti babonáimmal.

Ha nem késtem volna fél évszázadot a rajongással, hatezer méter magasságban most ujjongani kéne a nagy betűvel írandó Gépről, Le Corbusierhez hasonlóan, ki néhány évtizeddel ezelőtt így kiáltott föl: Gondoljuk meg, hogy évszázadok óta a mi nemzedékünk az első, amely látja a gépet… Az ember, aki gépeket teremt, úgy cselekszik, mint egy Isten a tökéletességben.

Vagy lehet, hagy nekem kellene épp újrafogalmaznom Corbusier rajongását? Nekem, ki húsz évvel ezelőtt az összeszerelt tragacs- és taligatákolmányon ugyanazt az örömöt éltem át, mint idefönt a magasban? Számomra az volt az első gép! Ha nem én fedeztem is föl, de én alkottam meg! Rohant és csattogott. Udvarunk enyhe lejtőjéről lefutva úgy csapódott neki a deszkakapunak, mint rakéta a célpontnak.

Hányszor gondoltam arra, hogy már a gépekhez is ugyanúgy hozzászoktunk, mint ahhoz, hogy fölkel reggel a nap, és este lenyugszik, hogy szorgalmasan folynak a vizek, s hogy észrevétlenül pörög velünk ez a különös csillag. Az ember birtokba vette a földet, de úgy, ahogy volt, nem felelt meg neki. Az ősi természet mellé megteremtette a műtermészetet is – saját alkotását; s legalább annyi teremtménnyel népesítette s népesíti be folyton, mint amennyi hajdan röpködött, futott, nyüzsgött: a földtörténeti korokban. Ha leltárba vennénk a rengeteg csipeszt, rugót, csavart, a legkülönfélébb lendkereket, autót, helikoptert, repülőt, bálnatestű hajót: vaskosabb köteteket tölthetnénk meg összeírásukkal, mint Brehm növény- és állatvilágot ismertető kötetei. Szaporodásuk olyan gyors, akárcsak a rovaroké. S ha körülnéz az ember a saját maga alkotta természetben, elképesztő hűtlenségére eszmélhet rá. Ahogy visszaeresztette a nemrég még hasznos lovakat, s ereszti vissza lassan a teherhordó tevéket, megszelídített elefántokat az örökös dzsungelbe, a feledés sivatagába, saját teremtményeitől talán még gyorsabban elszakad. Néhány évenként kicserélgeti őket. Például egy-egy különleges repülőgép fajtába a motorral együtt időzített pokolgépet is beszerel, mely nem akkor robban, mikor megkopott és kifáradt a gép, többnyire jóval előbb: akkor, amikor már nem felel meg egyre növekvő időeszményének, hasznosságigényének, sőt hozzáteszem, az egyre növekvő esztétikai ízlésének.

Nem tehetek róla, engem föllelkesít ez a hűtlenség, ez a hajsza! Gyerünk csak minél gyorsabban! Repülőgépeken, vonatokon és rakétákon, mert versenyünk nem csupán a földi távolságokkal van, hanem a történelmi idővel. Százados szakadékokat kell áthidalnunk. Az emberiség jobb része – nem földrajzi s nem társadalmi fölosztásra célzok egyre világosabban látja, hol és miben maradtunk le; lehetőségeinket hol engedtük át a társadalmi lét démonának: egyenlőtlenségnek, kizsákmányolásnak, háborúknak. S a jobb rész ez utóbbiak megszüntetésében nagy szerepet szán a technikának. Nemcsak azért, mert a technika tökéletesen babonaellenes és alkalmas közvetítője eszméknek, de azért is, mert olyan anyagi és szellemi értékeket segít fölhalmozni, melyek siettetik az osztályok, a rétegek s a népek közti egyenlőtlenségek megszüntetését. Gondoljuk csak el: a szocialista világrend mire jutott volna legrokonszenvesebb eszméivel is, ha nem öltözteti őket viharos gyorsasággal vasba és acélba; ha az eszme hordozható rakétáit nem szereli rá valóságos rakétákra…

Tudom, sokan közbeszólnának itt most indulatosan, kár ennyire bízni a technikában, mert ha az elmúlt történelmi korokra érvényes Franklin Benjámin megállapítása, hogy az ember szerszámkészítő állat, akkor a mai korra az érvényes, hogy az ember hidrogénbomba készítő állat. Igazuk volna a közbeszólóknak? Sajnos, igen! De igazukat én azzal a reménnyel cáfolom meg, mely minden tegnapi igazságnak hirtelen más távlatot adhat. Mi táplálná ezt a reményt? Az, hogy bár soha nem volt ilyen közel a világ elpusztításának lehetősége, mint korunkban – ilyen pőrén se mutatkozott még meg soha a háború értelmetlensége, mint manapság. Hirosima égő emberei ott futkosnak New York, Párizs és Leningrád utcáin is. A tanulságra azonban nemcsak efféle szörnyűség figyelmeztet. A rombolás arányait s a győzelem lehetetlenségét matematikailag is lehet bizonyítani. Volt-e már ennél zavarba ejtőbb körülmény a történelemben? Következményeit máris tapasztalhatjuk. A valóságas háború helyett már elég régóta folyik egy absztrakt háború, mely a két világrendszer versenyében – támadó és elhárító fegyverek fölfedezésében, parádés kipróbálásában – már is azt jelenti, hogy az egyetemes háborúk kora lejárt. A magas légkörben vagy a föld alatt végzett robbantások ennek az absztrakt küzdelemnek a jelképei. Olyasféle viadal ez, mint Toldi Miklós és a cseh vitéz iszonyatos kézropogtatása. Azt, hogy nem érdemes a szemben álló két világ földjén futóárkokat ásni, különös módon épp a technika mutatta meg. Nem azzal, hogy a hihetetlen hatású bombák fölöslegessé teszik a futóárkokat, hanem azzal, hogy önmagukat teszik fölöslegessé, oly módon, hogy egymást semlegesítik. Hatásuk ugyanis túlnő minden elképzelhető emberi és embertelen célon.

Annak, hogy a kubai blokád idején, a feszültség sűrített légkörében nem robbant ki háború, a lényegi oka szerintem nemcsak az volt, hogy a Szovjetunió hazaszállította rakétáit, hogy ezzel megfékezze Amerikát, hanem az is, hogy a technikának – pontosabban a haditechnikának – ilyen semlegesítő hatása van. Ez a semlegesítő hatás ma különleges erő. Azáltal győz, hogy leköti s féken tartja a démont…

Megrettenek a logika nyugalmától: ilyen egyszerű volna mindez, mint ahogy most végiggondoltam? A szakadékokat ilyen könnyen be lehetne temetni rózsával, hamuval és reménnyel? Mért van akkor az, hogy bár fölismertük helyzetünket, végigéltük a lehetetlenségek szürrealista kalandjait, értelmes következtetéseink ellenére mégis folyton az őserdei törzsek vérbosszújára készülünk? Tán rejtett ösztönünkké vált már a háborúskodás, és mindaz a boldogtalan láng-, füst-, hullaszag, ami átjárta és átitatta a földet, az emberi természetből árad? Mert igaz ugyan, hogy eljutottunk az absztrakt háború állapotába, de nézzünk csak mögé az absztrakciónak, miféle realitás húzódik meg mögötte. Vajon, nem hasonlít ez a helyzet arra a néger mesére, melyben a krokodilus, a hatalmas szörny, végre nyugton hagyja a falucskát – persze csak úgy, ha minden este ellenszolgáltatásként két gyönyörű lányt adnak neki, hogy jóllakhasson?

Émelygést nem a repüléstől, az ilyen gondolatoktól kap az ember.

Azt jósolták, az egyhangú motorzaj fárasztó. Engem, ahelyett hogy elcsöndesítene, inkább fölzaklat. Beszivárog agysejtjeim közé és megrészegít. Ötletet ötletre halmoz, egymásra dobál gondolatot és emlékképet. Arra eszmélek, hogy teljesen elfeledkeztem útitársaimról. Még a zöld ruhás néger nőről is, pedig itt ül egész a közelemben. A napvilágon sötétes, fahéjszínű arca a mennyezetlámpák szűrt fényében most feketén izzik. Ránézek, elkapja pillantásomat és elmosolyodik. Ahogy nézni, mosolyogni is másként mosolyog, mint az európai nők. Vastag hullámú szája lassan és érzékien nyílik szét. De van ebben a szétnyílásban valami ünnepélyesség is. Olyasféle, mint mikor lehull a lepel egy szoborról, vagy sűrű falombok mögül hirtelen fehér vízesés tárul elénk. Mosolya a fogaitól válik vakítóvá. Megérzem azonban, hogy a mosoly nem nekem, a férfinak szól, hanem az útitársnak. Magamban meg is köszönöm neki ezt az ösztönös őszinteséget. Ahelyett hogy tovább őrizte volna varázsát, ezzel a mosollyal kilépett belőle. Cinkosom lett, s így kedvesebb és egyszerűbb.

Én meg szabadabb lettem tőle.

Lehet, hogy különösen hangzik, de szép nők közelében ugyanúgy föllelkesülök, mint értelmes emberek társaságában. Szívesebben vitatkozom, választékosabban fogalmazok. A szépség, akár az emberé, akár egy műalkotásé, nem merev állapot. Mozgalmas és változó adottság, épp ezért folyton igazodni kell hozzá, alakítani kell körülötte a valóságot, boldoggá vagy boldogtalanná tenni, végzetessé vagy játékossá, egyszóval teljesebbé.

Ha tudnék spanyolul, most oda kéne menni ehhez a nőhöz, és így szólni hozzá:

– A mosolyával fölhatalmazott, hogy idejöjjek. Titokban ezt már megköszöntem, hadd köszönjem most meg hangosan is. Örülök, hogy együtt utazhatunk egészen Kubáig. Kint már sötét van, nem látni mást, csak itt-ott egy csillagot. Ne is nézzen ki. Figyeljen inkább rám. Szeret játszani? Akkor készítsünk elő közösen egy kalandot. Forduljon csak hátra, ott ül az a hanyag tartású, de rendkívül előkelő férfi a nőjével. Látja? Merényletet akarok ellenük elkövetni. A férfit, még lent a fölszállás előtt, elneveztem maharadzsának. Tévedtem volna? Ha igen, akkor se nagyot. Úgy tudom, Indiából jönnek, s nézzen csak rájuk, még a gombjaik is elárulják, hogy gazdagok. Bocsásson meg, de a nő majdnem olyan szép, mint maga, és majdnem olyan különleges is. Még Prágában kiszúrtam őket; ott várakoztak a ki járatnál – persze finoman elkülönülve.

A maharadzsa méltóságteljesen tette a szépet, irigyelnivaló előkelőséggel. A nőn, bizonyára maga is megnézte, rendkívül drága bunda volt, de különös módon mégsem a bundájából áradó gazdagságmítosz tette föltűnővé; valami más. Azt hiszem, a kucsmája! Valamilyen hosszú szőrű, nemes vad szőrméjéből készítették, de úgy, hogy a széléről körös-körül titokzatos elképzelés szerint csüngött lefelé a ragadozó szőre. A nő arcát félig eltakarta. Kihúzott vonalú szeme úgy villant mögüle elő, mintha sűrű sás közül nézne ki vagy egy őserdei kunyhó alól, melynek pereméről nyíratlanul lógna le valamilyen gyékény, háncs vagy hegyes levelű káka. A fátyol csökevénye lett volna körben az a furcsaság? A keletiesség szemérmes maradványa, a legújabb divat szerint átalakítva? Szó sincs róla! Dzsungeli divat volt: ragadozó ösztönt fejezett ki, nőstényi készenlétet. Gondolom, magának is ez a véleménye… De elnézést kérek, hogy eddig fecsegtem. Figyeljen jól, elárulom a merénylettervet. Az első repülőtéren nyomába szegődünk a maharadzsának, és megszólítjuk: „Uram, szabad egy percre? Önök, ugye, Kubába mennek, s nyilván nászútra? Ez eddig szép! Meg tudnák mondani, mért éppen oda? Tenger, nyár és pálmafa maguk felé is akad. Vagy ahhoz, hogy jól érezzék magukat, pénzt kell költeniük, mert a magukfajta embernek arról van csak emléke, amit jól megfizetett valaha? Állítólag, akiknek kevés képzelőerejük van, sok mindent pótolhatnak pénzzel. Nem mendemonda ez? Önök is a kevés képzeletűek kasztjába tartoznak? Képzelje, apám leghosszabb útja, amit életében önszántából megtett, az volt, mikor a háború után eljött értem Pápára, a gimnáziumba, hogy, karácsonyra hazavigyen. Vonatra nem volt pénze, így hát gyalog tette meg a százötven kilométert. Két napig tartó hóviharon vágta át magát a Bakonyban. A másik nagyobb útja pedig az volt – ugyancsak a háború után –, mikor befogta magát egy kétkerekű kordéba, és százhúsz kilométerről hazahúzta azt a két malacot, amiért néhány hétig dolgozott egy parasztnál. Rítt a két malac mögötte, míg hazatért világjáró körútjáról… Vagy maguk azért mennek Kubába, mert Kuba divatba jött, s az izgalmak tőzsdéjén újra magasra futott az árfolyama? Értem én azokat, akik regényességre áhítoznak manapság, és érdekességek után szaladgálnak. De bármennyire értem, el is ítélem őket, mert az ilyenek többnyire nem azért futkosnak, hogy valami reményre vagy föladatra bukkanjanak, hanem azért, mert bátortalanok, és félnek ítélkezni magukon, másokon egyaránt. Uram, ha ön azért utazik Kubába, mert azt reméli, hogy ott jobban tud majd bujálkodni – téved! A vérrel és halállal összekevert föld sok mindenre serkentheti az embert. Még tán szeretkezésre is. Persze nem mindenkit. Ha ezért áldozott az útra néhány ezer dollárt, mondjon le erről a reményről. Nem vagyok próféta, de figyelje meg, hogy félelem és lelkifurdalás fekszik le majd maga mellé az ágyba. Nem a pisztolyt hordó milicista nőktől, férfiaktól fog megijedni, hanem azoktól a pisztoly nélküli szegényektől, akiket otthon hagyott. Ha szórakozni akar, máshova kellett volna mennie. Vannak országok, ahol a gazdagság önfeledtté tehetné, mert elszigetelné a külvilágtól. Az autók vagy a repülők gyorsasága fölmentené, mint eddig bármikor, a megfontolt és módszeres önelemzéstől; nem hagyna rá időt. De olyan országban, ahol a szegények szegényen is kezdik otthon érezni magukat, nem lehet elszigetelődni. Ha azonban nem kíváncsiságból választotta Kubát, hanem rokonszenvből, akkor sem lesz romantikus az utazása… Uram, csodálkozik a merényleten? Ne csodálkozzék! Szerencsés utat!”

Mi ez a fényes ország odalenn? Mi ez a sötétséggel szembeszálló reklámbirodalom?

Azt mondják: London.

Erre igazán nem számítottam. Menetrend szerint Írországban, Shannonban kellett volna leszállnunk először. Hogyhogy itt szállunk le? Történt valami? Csupán annyi, hogy a shannoni repülőtér a köd miatt vagy a forgalom miatt körülbelül csak két óra múlva tud bennünket fogadni. Ki hitte volna, hogy Londont is meglátom valaha? Örülök minden váratlan és véletlen dolognak, mert más összefüggésben mutatja a világot, mint amit illik róla tudni. Többnyire a művészet módszerei szerint alakítja.

A város méretei, még az arányokat megváltoztató magasból nézve is, szédítőek. Pontosabban fogalmazva: fölfoghatatlanok. Akik jártak már itt, mesélték, hogy olyan lehetetlenül nagy, nemcsak Oxfordból, de Londonból is lehet Londonba utazni. Nem úgy mint Magyarországon a peremvidékről Pestre HÉV-en, hanem úgy, mint például Székesfehérvárról Budapestre – gyorsvonaton vagy személyvonaton.

Az első pillanatban föntről furcsa képzetem támadt. Az éjszakában villódzó város olyan volt, mint gyöngyökkel, ezüstpitykékkel televarrt és kiterített, óriás méretű parasztszoknya. Húsz-harminc percig keringtünk fölötte, és ahogy lassan körözve egyre lejjebb ereszkedtünk, nemcsak a fények rendjéből bontakozott ki a város, de olvasmányélményeim homályából is. Kerestem a Temzét, hogy tájékozódjak. Nem találtam. Nyomban utána fölrémlett bennem a Lordok Háza, természetesen alaktalanul, a valóságos épület helyett inkább maga a fogalom. Hirtelen mosolyognom kellett. Nálunk, a Körtéren, azt az állóbüfét nevezik Lordok Házának, ahol az alvilágból ismert emberek, az úgynevezett „nagy fejek” szoktak forgolódni; ahol egy forint ötvenért bablevest lehet enni, túrós csuszát vagy darás metéltet; ahol az üveg alján maradt sör mellett megrendítőbb és shakespeare-ibb dolgokat lehet kitalálni vagy elbeszélni mint az igazi Lordok Házában.

Az összehasonlítás humorosnak tetszik, de több annál. A körtéri Lordok Háza mindenféle ideológia nélkül is leplezetlen ítélet. A bableves hétköznapi gőze, a kanálzörgés, a sörszag igazi támadás az eredeti ellen. Két Lordok Háza ugyanis nem sokáig fér meg egymás mellett a földtekén. S a történelem görbe tükrébe pillantva, tapasztalhattuk, hogy többnyire nem a torzképeket szokta kikezdeni az idő, hanem azt, amiről a torzkép megszületik, az eredetit.

Hirtelen dühös leszek magamra. Micsoda fölösleges patakzás, izzadságszag, micsoda fölösleges elmélkedés folyton. Mint valami fertőzet, minden mögül a politika leselkedik rám. Nem csupán komolyabb gondolataimat, de még az ilyen felszínesebb ötleteimet is átszínezi. Miért nem tudok megszabadulni tőle? Mert naponként új lehetetlenségeket szül a világban, s ezáltal új feladatokat is? A szerelem okoz csak annyi izgalmat, botrányt és kétségbeesést, sőt szerepekre is ez tanítja meg leginkább az embert. De nem úgy vagyunk-e már ezekkel a szerepekkel is, mint az angolok a Lordok Házával? Nem vagyunk-e e téren mi is túlságosan hagyománytisztelők?

Itt vannak például a diplomaták! Valljuk be, négyszemközt, magánbeszélgetésekben nem a legjobb véleményünk van róluk. Elítéljük udvarias poharazgatásaikat vagy szabálytalan labdavezetésüket a világméretű futballpályán; néha közbe is sípolunk, de a következő pillanatban, ha újabb szabálytalanság történik, az agyunkat elborító indulat máris elfeledteti velünk az előbbit, s így új igazságtalanság születik, ami folyton arra kényszerít bennünket, hogy mi magunk is hűtlenné váljunk elintézetlenül hagyott dolgainkhoz. Vajon nem kéne-e már fölülvizsgálni a politikára vonatkozó munkamegosztás elavult elvét? A huszadik század, vallják sokan, nem a tömegek százada, nem a tudomány embereié, sokkal inkább a szervezők, az úgynevezett organizátorok százada. De sajnos, mivel a szervezők, a diplomataszerű emberek, többnyire személytelenül maradnak a dolgok hátterében, személytelenné teszik az emberiség legszemélyesebb ügyeit is. Jelenlétük gyakran csak időleges szolgálat, ahelyett hogy személyes hadbavonulás volna. Rágalom ez? Ha az volna, akkor mért esett jól Kuba körülzárása idején Bertrand Russel személyes kiállása? Mert szabálytalan volt? Mert az agg tudós, ki börtönt vállalva s járdaszélre ülve is tüntetett már a béke mellett, ismét a bogaraira hallgatott? Szerintem azért, mert úgy beszélt a világról, mintha magánügye vagy mintha a teremtménye volna.

Különös dolog, de borúlátó nem ő volt ezekben a napokban, hanem a diplomaták és a tábornokok, kikről ezt nem szokás föltételezni. A kétségbeejtő helyzetben neki volt ereje leülni, s leveleket írni az emberiség nevében, világosan fogalmazva és megrendítően, miközben amazok nyilvánvaló mellébeszéléssel védekeztek, vagy máris a haditérképek fölé hajoltak. „Ne hagyja magát fölbujtani az Egyesült Államok minősíthetetlen kubai akciójától. A világ támogatni fogja a mértéktartást” – üzente Hruscsovnak. Kennedynek pedig ezt írta: „Nem az erő nevében emelem föl szavamat, hanem a civilizált ember érdekében folyamodom önhöz. Vessen véget ennek az őrültségnek.”

Lefelé szállva, föntebbi mondatai jártak a fejemben. S ettől a lent kitárulkozó város is valamiképpen ismerősebbé vált. Ha nem is találtam a Temzét, könnyebben tudtam már tájékozódni.

Kedves Barátom! A londoni repülőtéren te jutottál eszembe. A géphez odatolt lépcső magasában el is nevettem magamat, mert ahogy fölidéztelek, szinte a hangodat is hallottam. Lebőgetted az egész szigetországot. „Mi ez, uraim? – fanyalogtál. – Ez az angol udvariasság? Megérkezik a barátom önökhöz, és se díszlövés, se királynő, se testőrség? Legalább egy fényképészt kiküldhettek volna…” No, azért ne aggódj, nem hagytam annyiban a dolgot. Olyan leplezetlen önérzettel lépkedtem lefelé, hogy a lábam alatt, a lépcsőfokokkal együtt, nyikorgott, nyögött egész Anglia.

De tréfán kívül, attól, hogy kubainak nézhetnek, csakugyan volt bennem valamiféle gyerekes büszkeség. Kubainak vagy a kubaiak barátjának lenni manapság nem földrajzi s nem megbámulni való érdekességet jelent, hanem világnézetet.

Már otthon is sajnáltam, de itt Londonban kezdtem el igazán sajnálni, hogy nem jöhettél el. Az sem vigasztal, hogy az ügy érdekében minden követ megmozgattunk. Akinek a kezébe került a leveled, csakugyan megérthette volna, miért kérjük a segítségét. A kamaszos és szokatlan ötlet mögött megérezhette volna szándékodat.

Mit is akartál voltaképpen?

Utazni? Világot látni? Annál többet! Tágítani saját világodat! Festő létedre nem a gauguini kaland vonzott, s nem is a kubai táj, melyről Nicolas Guillén olyan érzékletes sorokat írt, hogy úszik Kuba a térképen, élő, meleg könnyeket nyel; vízszemű gyík, hosszú, zöld gyík, oldalán kőpikkelyekkel…

Persze, ha ez vonzott volna csak, én akkor is megértelek. Boldogtalan festőd, Van Gogh is nekivágott a világnak, hogy megtalálja a napfényt, és megőrüljön tőle. Bizonyos vagyok benne, hogy nemcsak képei, de megőrülése is a saját alkotása volt. Fölfedezte az egyetlen örvényt, amelybe fejest ugorva élni tudott. Hidd el, nekünk is ez hiányzik, no, nem a megzavarodás, csak valami izzóbb rögeszme… És Kuba ilyen fölzaklató útnak ígérkezett; olyan örvénynek, mely magába szívja az embert és földobja.

Kár volna tagadni, az utolsó tíz évben annyi minden elgyöngített bennünket: magunk és mások megalkuvása, tétovaság, sértődés, középszerű remény, a látszatokba való beletörődés nyavalyája, sőt, mindezeken kívül még azok a jó kielégülések is, melyek arról győztek meg mindnyájunkat, hogy mégis az a világ épül itt, amit mi akarunk. Hogyan? Hát nemcsak a rossz, de a jó is gyöngítheti az embert? Feltétlen, ha nem olyan nagyarányúan jó, mint amilyen lehetne! Elsősorban azzal, hogy állandó megfontolásokra és türelemre int azok iránt is, akikkel tilos volna türelmesnek lenni.

Egyszóval, az elmúlt időben élni tudtunk, de lobogni nem!

Ezt a hiányzó izzást és lobogást kívántad meg te is a kubaiaktól! Akinek a kezébe került a leveled, sajnos, nem érezte ezt meg. Mosolygott rajtad, s nyilván hóbortosnak vagy műkedvelőnek gondolt, mert azt válaszolta, hogy „kedves elvtárs, bizonyára ön is csak pillanatnyi fölbuzdulásában tervelte ki az utazást, nincs módunkban segítségére lenni”.

Utálom az anarchistákat, mert valójában sose látják a célt, de azokat is utálom, kik azonnal anarchistának keresztelnek minden szabálytalan megoldást, mert a célt ők se látják… Ha másra nem, arra mindenképpen fel kellett volna figyelniük, hogy te nem államköltségen akarsz romantikus lenni, hanem a sajátodén. Fölajánlottad a képeidet, vigyék, adják el, az árukból bőven kitelnék az útiköltség.

Ismerek egy közéleti férfit, akit tavaly az egyik állami küldöttséggel akartak kiküldeni. Az illető – mint később megtudtam – nem szívesen ment, félt az úttól meg tán attól is, hogy kirobbanhat valami botrány, partraszállás, háború, és ottragad. Beteget színlelve kórházba vonult; mást kellett jelölni helyette. Az új jelölt négy nap múlva már repülőre is szállhatott. Elismerem, hogy ez esetben könnyebb volt intézkedni, mert csak be kellett helyettesíteni valakit a képletbe, a te esetedben viszont új képletet kellett volna kitalálni. A hivatal erre már nem vállalkozott. Még arra se volt kíváncsi, hogy meggyőződjön, jó vagy rossz festő vagy-e. Nem izgatta föl a szokatlan és szabálytalan óhaj.

Pedig lett volna mit néznie! Ha csak a Galambok ünnepét, a Nyugalom, az Élni, a Beszélgetők vagy a Ruhateregető című képeidet látja az ember, megérzi, hogy komoly dolog kezd kibontakozni benned. Az utolsó képed, a Ruhateregető, számomra jelkép. A háttérben két fehér tűzfal magasodik az ég felé – mintha két hatalmas kőtábla volna. Az előttük álló alak azonban nem mózesi zordságú lény, hanem egy névtelen és egyszerű ember, aki nem parancsolatokat fogalmaz, de parancsoló erejű tisztaságot áraszt. Munkája közben arca nem a nap fényét veri vissza – önmagától sugárzik. A kép valamiféle modern reneszánszot sejtet. Fölösleges lenne magyarázgatni, hogy e modern reneszánsz politikai tartalma végső soron ugyanaz, mint ami minden igazi forradalmat, így a kubait is létrehozta – vagyis, hogy ne csak a képek, de a társadalmak előterébe is azok a parancsoló tisztaságú emberek kerüljenek, akik kimossák a világ szennyesét, levágják a cukornádat, és ünnepelni tudják a galambokat.

Őszintén sajnálom, hogy nem vagy itt. Az utazásra az embernek ugyanúgy szüksége van, mint a remekművekre. Még félúton se vagyok, de már is érzem tágulni a földet. Londonból megkívánom Havannát, Budapestet és a világminden táját egyszerre.

Képzeld, megismerkedtem egy kubai néger táncosnővel. Olyan gyönyörű, hogy tisztelni kéne. Bókomat olyan zavarba ejtő finomsággal köszönte meg, ahogy ajándékot szokás. Azt mondják, a kubai nők általában így viszonozzák a hódolatot. Igazi spanyol örökség! Egyik útitársammal, egy fizikussal, nyomban kiéltük a magyarok hagyományos trónfosztó kedvét: Erzsébet helyett ezt a zöld ruhás néger lányt kiáltottuk ki Anglia uralkodójának, egy feltétellel, ha velünk jön tovább a gépen.

Ha megkérdezné most valaki, mit tudok Kubáról – zavarba jönnék. A lexikonok adataiból szinte semmit sem ismerek. Másféle, érdekes forrásmunkákat pedig nem találtam. A forradalom előtt nyilván csak a turisták számára készítettek útikalauzokat, melyek nem a népről, nem az ország történelméről szóltak, hanem arról, hogy hol lehet kellemesen elkölteni a pénzt, hol és melyik éjszakai lokálban táncolnak izgató és gyönyörű nők. Jelentéktelen észrevétel, hogy a nép, melynek a történelme kimarad az útikönyvekből, az kimarad a történelemből is.

A forradalom után azzal akarták a kubaiak kitölteni ezt az űrt, hogy a világ minden tájáról újságírókat, küldöttségeket hívtak meg magukhoz: írjanak, beszéljenek róluk, vigyék szét hírüket a földön.

Sajnos, én ezeket a tudósításokat sem ismerem.

De valamit mégiscsak ismerek!

Néhány hónappal ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet. A forradalom győzelméről szólt, de az utcákat elöntő tömegekről, a birtokba vett házakról, a napsütötte tengerpart homokjáról a kamera gyakran a gyász és a lejátszódott dráma jelenetei felé fordult, komoran példázva, hogy az emberiség még mindig abban a korszakában tart, melyben a szabadságot csak megrendítő tragédiák előzhetik meg, tehetik történelmivé.

A filmből két jelenetre emlékszem.

Az egyik jelenetben egy tizenkét-tizenhárom éves fiú jelenik meg a vásznon. Arca torz; hasonlít egy pufók cserépkorsóra. Beszéltetik, de szája nehezen nyílik, nehezen csukódik. Felső ínyéből egyetlen fog villan elő, mintha hetvenéves volna – a többit kiverték puskatussal. Ekkora fiúknak természetrajzból, fizikából vagy irodalomból kéne felelniük, és ez a föltépett szájú gyerek pedig az élet legrettenetesebb élménybeszámolóját tartja. Azt mondja el, hogyan verték agyon a katonák szeme láttára szüleit és idősebb testvéreit. Láthatóan nem ért az egészből semmit, még tán saját árvaságát sem érti… Micsoda történelemóra néhány pillanatba sűrítve! Azt éreztem, ha ez az egyetlen eset történt volna meg, akkor is ki kellett volna robbantani a forradalmat. De a következő filmképek alatti szöveg tárgyilagosan tudatta, hogy Batista, ez a Hitler alkatú őrmesterdiktátor, néhány esztendő alatt húszezernél több kubait végeztetett ki.

Az áldozatok tetemét a forradalom győzelme után kiásták a földből, hogy méltóan eltemethessék őket, de előbb még az iszonyat múzeumának kiállított tárgyaivá váltak egy rövid pillantásra. Látni lehetett szétesett, fehér csontvázukat. Egyforma, mosóteknőszerű koporsóban feküdtek. Ha őskori sírt tárnak föl, a döbbenet akkor is megszállja az embert, de itt az élők saját apjuk, fiúk és saját testvérük szánalmas maradványait láthatták viszont. A kihantolt sírok arról árulkodtak, hogy nagyon sok áldozatot haláluk előtt vagy holtuk után meggyaláztak, minthacsak a spanyol inkvizíció lett volna Batistáék haladó hagyománya. Lanzmann francia író riportkönyvében olvastam egy idevágó, hátborzongató esetről.

Diáktüntetés zajlik Havannában. A rendőrség a tüntetőkre lő. Néhányan ott véreznek el az egyetem lépcsőjén. A rendőrség fölszólítja a hozzátartozókat, hogy vigyék el halottaikat. Elmegy egy apa is a fiáért. Alig ér oda, megrohanják, és a fia holtteste mellett leteperik és kiherélik. Heregolyóit megnevezhetetlen szörnyek módjára a szivarzsebébe dugják.

Az emberiség őrzi a bibliai Jób megpróbáltatásának történetét. Vajon nagyobb volt-e az ő szenvedése, mint ezé az apáé? Különbség volt-e köztük, hogy Jób rothadó trágyadombon ült, pondrók közt, szörnyű sebekkel, ez az apa pedig márvány vagy kőlépcsőkön, melyek az emberi szellem fellegvárához vezettek?

Egyre közeledem Kubához, de mintha nem is az élőkhöz, hanem a halottaihoz közelednék, úgy törnek rám ezek a közvetett emlékképek. Sőt, a film után most a versek is! Mindenekelőtt Nicolas Guillén nagy arányú, több szólamú költeménye, a Jésus Menéndezről szóló elégia. Előveszem a táskából a kötetet, és itt-ott beleolvasok a versbe. Azért csak itt-ott, mert már ismerem. Nem is csak a verset, de magát a legendássá nőtt személyt is, ahogy, minden nagy halottat ismerhet az ember.

Ki volt ez a Jésus keresztnévre hallgató férfi?

A cukornád szülötte volt, a cukornád tábornoka – írja róla rövid jegyzetében Guillén –, a dolgozókért vívott harc halottja. 1948 januárjában Manzanilló városában meggyilkolták.

– Le vagy tartóztatva – mondta neki a jenki pénzen fölbérelt Kassillos kapitány.

– Engem nem lehet letartóztatni – válaszolta Menéndez. Jól tudta, hogy ő már nemcsak önmaga helyett beszél, de mindenki helyett, akinek a szájával megszólalt. Letartóztatni nem is tudták, csak elpusztítani…

Derkovits Dózsa-látomásai alapján többször elképzeltem magamnak ezt a sötét bőrű, fehér inges férfit. Nádvágó kések fémerdejével a háta mögött elindul a felhőkarcolók között, s a különféle cégek, társaságok és érdekeltségek bársonyajtaját belöki, hogy a cukormunkások érdekeiért harcoljon. Szerepe a huszadik században is tökéletesen megegyezik a klasszikus népvezérek szerepével. Ha életben marad, egész biztos Castróval együtt vezeti a forradalmat. Guillén, megfogalmazva a legendáját, ezt írja róla: „Ki látta Jésus elestét? Nem látta senki, még gyilkosa sem. Állva maradt, fellázadt nádszálak, dühödt nádszálak vadonában. És most kiált, visszhangzik, soha meg nem áll… Jésus nem az égben van, hanem a földön; nem imát kíván ő, hanem harcot, nem papokat akar, hanem elvtársakat, nem templomot épít, hanem szakszervezeteket: nem ölheti meg soha senki…”

Ha nem ismerem is Kuba történelmét, halottairól és költőiről ráismerek. A halottak és a költők egyaránt a történelem leghitelesebb tanúi. Sosem az adatait közlik, hanem a lényegét: sorsot, közérzetet, álmokat. A népek rokonságát így én aszerint ítélem meg, hogy miért haltak meg a mártírjai, és mitől rekedtek be vagy mitől zavarodtak meg a költői.

Elutazásom előtt pár héttel jó néhány kubai költő versét fordítottam le a rádió számára, múlt századiakat és mostan élőket egyaránt. A találomra kiválogatott versek igazán megleptek. Hasonló sors- és álomképletek rajzolódtak ki bennük, mint a mi verseinkben, főként a régiekben. Valamiféle megszállottság, valamiféle szabadság-rögeszme, amit legtöbbször megkeserít a kudarc, és amit el lehet siratni, de amitől újra talpra szökkenhet egy nemzet. Mintha a törökkel és a Habsburgokkal folytatott harcunk, kisebb méretekben és eltolódva az időben, a kubaiak történelmében is megismétlődött volna. Ők is szakadatlan hadakozásban állnak előbb a franciákkal, angolokkal, később az anyaországbeli spanyolokkal, egészen a múlt század végéig – a legutolsó időkben pedig sokkal közvetettebben az amerikai dollárral és erőszakkal.

Erőszakolt ez az összehasonlítás? Inkább csak szokatlan a távolság miatt. A történelem, mint tudjuk, egyik népben az alkalmazkodás képességét fejleszti ki, a másikban a kétszínűséget, a tizedikben pedig a nagy emberi eszményekhez való tapadás ösztönét, mert nemzeti létét képtelen volna ravaszsággal vagy kereskedelmi furfangokkal megtartani és erősíteni. Velünk együtt a kubaiak is ezekhez az utolsó fajtájúakhoz tartoznak. Ha tiszta, nagy eszmék helyett pusztán a vérmérsékletük bujtogatná őket, nem győzhettek volna se most, se hetven évvel ezelőtt. Az ő szabadságindulatukban is ott él az önzetlenség, a másokért való áldozathozatal eszméje, mint a mi szerencsétlenül, de fölemelően működő nemzeti hivatástudatunkban. Érdemes elolvasni José Martinak, a kubaiak „Apostolának” a legutolsó levelét, ami végrendeletnek is beillik, hogy ízelítőt kapjunk ebből a szellemből. Marti, ki Petőfihez hasonlóan a nemzeti függetlenségért a harctéren áldozta életét, ezt írja 1895-ben: „Most már megírhatom… Minden percben meghalhatok: a hazámért, eleshetek kötelességemet teljesítve… Idejében ki kell vívnunk Kuba függetlenségét, mert máskülönben az Egyesült Államok elfoglalja az Antillákat, és onnét teljes erejével a mi Amerikánk földjére tör. Mindaz, amit eddig tettem, és amit még végre kell hajtanom – e cél érdekében történik. Ugyanezek a kötelességek hárulnak – ha kisebb mértékben is – mindazokra a népekre, amelyeknek létérdekük, hogy az imperialisták ne törhessenek utat Kubán keresztül, és akiknek érdekük megakadályozni, hogy a kontinensünk lakosságát megvető Észak kegyetlen agresszióval ne kebelezhesse be Latin-Amerika országait. Ha kell, saját testünkkel torlaszoljuk el ezt az utat…”

A levélből más nép fia mást, én Petőfi-féle eszmét és magatartást érzek szétáradni. Ha mi a nagy korszakainkban elmondhattuk, hogy: mindig szabadság bajnoka volt hazánk, a kubaiak is elmondhatják ezt költőik és halottaik szájával.

Búg velem a gép valahol az Atlanti-óceán fölött, és ismét látom a filmen a szétvert arcú fiút, a megválthatatlan árvát, nehezen mozduló szája mintha a jövő barlangnyílása volna; látom a meggyalázott apát az egyetem rohadó kőlépcsőin; látom Jésus Menéndezt, ezt a mulatt férfiút: nádültetvények zöld poklából bukkan elő, feje fölött hatalmas dzsesszdob a nap, a nádvágók kései meg rettenetes dobverők. Látom őket, és ők elmondják nekem Kuba történelmét.

El kell mondanom, hogyan képzelte el barátom hatesztendős kisfia a megérkezésemet. Elutazásom előtti este fölugrottam hozzájuk elbúcsúzni. A kis srác tudta, hogy Kubába készülök, és azt is tudta, hogy kívülem még négyen jönnek – hallhatta épp elégszer emlegetni az utóbbi időben.

– Fidel Castróhoz is elmész? – kérdezte egész váratlanul.

– El – válaszoltam gondolkodás nélkül.

– Kérj akkor tőle jelvényt, jó?

– És ha nincs neki?

– De neki van, én tudom. Elhiszed?

– Na, jó, ha lesz, kérek – ígértem meg, és egy barackot nyomtam a fejére.

A kis jelvényvadász ezzel elintézettnek vélte az ügyet, és félrébb húzódott tőlünk. Odaült a vacsora nyomait őrző asztalhoz. Mokkás cukordoboz volt előtte és néhány teáscsésze. Belenyúlt a dobozba, kivett egy marékra való kockát, aztán ránk se figyelve elkezdett játszani. Egyszer csak odafordult hozzám.

– Nézd csak, ez a repülőtér – mutatott a sima asztallapra –, ez meg a röpcsi – tolta arrébb az egyik teáscsészét –, ez meg itt te vagy – bökött rá három egymásra rakott kockacukorra.

– Az vagyok én?

– Igen, az vagy te. Ezek meg a barátaid, akik veled mennek, ez meg itt Fidel Castro.

Kicsattant belőlem is, meg a barátomból is a nevetés. Fidel Castro, aki ott állt velünk szemben és fogadott bennünket, nem három kockacukor nagyságú volt, hanem öt.

Földet érésünk pillanatában ez jutott eszembe. Ha valaki ebben a pillanatban néz rám, meggyanúsíthatott volna, hogy úgy készülök a leszállással együtt járó, elmaradhatatlan mosolyra, mint valami igazi világjáró.

A havannai röptér látványában egyébként nincs semmi világvárosias. A londoni légikikötő után egyszerűen vidékiesnek látszik. A begördülő gép elé a hivatalos küldöttségen kívül három gitáros fiatalember is kiszalad. Spanyol, illetve kubai népviseletben vannak. Csizmanadrágjuk fekete, ingük fehér, mellényük citromsárga. García Lorca balladás színeit látom megvillanni. Énekelnek és gitároznak. Zenéjüket sokkal sajátosabban kubainak érzem, mint öltözetüket. Hárman egy egész katonai zenekart helyettesítenek. Jelenlétük miatt van ebben a fogadásban valami halvány karneváli hangulat. Nem tudom, minden gép elé kijönnek-e vagy csak akkor, ha vezető személyiségek érkeznek. Velünk érkezett haza ugyanis Blas Roca, aki részt vett az olasz, cseh, a magyar, a bolgár párt kongresszusán.

A három karneváli gitáros szerepeltetésén kívül, nincs semmiféle ceremónia. Olyannyira szertartás nélküli a fogadtatás, ha nem figyelmeztetnének, észre se venném, hogy az ifjabb Castro húz el mellettem, kissé kamaszos hányavetiséggel. Dísztelen, milicista egyenruhájában sorkatonának nézhetném. Ingén átütött az izzadság. A politika nyelvén szólva ő Kuba második embere. Ő a belügyminiszter. Mosolyognom kell, hogy mennyire nem főnök gyanánt viselkedik. Raul könnyedségét nálunk, odahaza, hagyománysértésnek vélnék. Kísérő? Szárnysegéd? Ahogy épp háttal áll, szárnysegéd helyett pisztolyát látom sötétedni. Cowboyosan lóg le a derekáról.

Póz ez?

Vagy inkább a természete?

A kor eszményi államférfiai – az istenítésben vagy az elmebajban megdicsőültek után – végre azok kezdenek lenni, akik viselkedésben és modorban egyre természetesebbek, és az egyszerű emberekre hasonlítanak. Nálunk azok, akik a munkásemberre, a világ másik oldalán, Amerikában pedig azok, akik az átlagamerikaira.

A tömegekhez való hasonulás történelmi fejlődés eredménye. Kényszer is és divat is egyszerre. Szerintem azonban csak azok az államférfiak viselkedhetnek egyszerűen és természetesen, akik sok rendkívüli dolgot hoztak már vagy hoznak éppen létre. Az lehet egyszerű, aki hasznos is. Enélkül minden államférfiúi egyszerűség puszta kordivat, látszat és a tehetetlenség fedezéke.

A kubai forradalom férfiúinak megadatott a rendkívüliség lehetősége? Ilyesmi senkinek sem adatik meg, nekik is harcolniuk kellett érte, együtt és egyénenként is. Épp arra gondolok, hogy Raulnak külön megpróbáltatást jelenthetett bátyja mellett megőrizni egyéniségét; az apostoli rajongású férfi közelében megmaradni kissé rámenősebbnek; vagányabbnak, egyszóval huszadik századibb ifjúnak. De sikerült neki, és ez is azt bizonyítja, hogy az államférfiaknak ugyanúgy szükségük van rendkívüli sorsra és megkülönböztethető stílusra, mint a költőknek, mert enélkül hivatalnokká válhatnak, ami gyakran semmivel sem kisebb bűn, mintha zsarnokok lennének.

Raulnak sietnie kell valahová. Futva hagyja el a várótermet. A küszöbről azonban még visszaint. Kézmozdulata olyan, mintha azt mondaná: szia mindenkinek!

*

Kijött a fogadásra egy eredeti szakállas férfi is. Igazi romantikus jelenség. Hány éves lehet? Körülbelül harminchat, harminchét. Sűrű, tömött szakálla nem hasonlít sem Fidelére sem a tizenkilencedik század ismert férfiaiéra. A lengő, a hullámos vagy a ferencjóskásan nyírt szakállal ellentétben az övé szögletes, geometriai. Ugyanolyan dísztelen egyenruhában van, mint Raul.

– Ő ki? – kérdem a követség egyik munkatársától.

– Jimenez kapitány.

Ezt úgy mondja S., mintha a forradalom törzsgárdájához tartozók életútját úgy ismerném, mint Rákóczi Ferencét.

– Vezérkari ember?

– Hacsak átvitt értelemben nem – mondja S. nevetve.

– Hogy értsem?

– Ő a Tudományos Akadémia elnöke.

– A stukker? Minek? Tagsági igazolvány helyett?

Még elképzelni is gyönyörű, hogy ha nem verik le a szabadságharcunkat, 1848 után Vasvári Pálék, Irinyiék töltenek be hasonló szerepet Magyarországon, mint itt a Jimenez kapitányok.

Megtudom erről a szakállas fiatalemberről, hogy ő írta az első, jobban mondva, az egyetlen komoly földrajzkönyvet az országról. Megdöbbentő adat! A szigeten a spanyolok az első erődítményeket a tizenhatodik század elején kezdik építeni. Eltelik több mint négyszáz esztendő, és közben senki sem írja le Kuba arculatát, senki sem méri föl területét, nem gyűjti össze az itt-ott elszórt ismereteket. Nem csodálkoznék, ha Kuba területe hatalmas kiterjedésű volna, beláthatatlan őserdőkkel borított, mint például Brazíliáé.

A sziget 1200 kilométer hosszú; legnagyobb szélessége 145, a legkisebb szélessége 32 kilométer. Körülbelül 21 000 négyzetkilométerrel nagyobb, mint Magyarország. A fölmérés nehézséget és gondot már a múlt században sem jelentett, nemhogy a huszadik században. Úgy látszik, ezekre a szakállas fiatalokra várt ez a feladat is; rájuk, kik nemcsak lövöldözni akartak megtanulni, de írói és tudósai is akartak lenni Kubának.

Jimenez földrajzkönyve még a forradalom előtt megjelent, de megjelenése után egy héttel nyilvánosan elégették. Forradalmi eszméket terjesztett? Egyetlen megbocsáthatatlan bűne volt: a tárgyilagosság. Minden diktatúra legveszedelmesebb ellenfele. Eszmék és szónoklatok ellen ideig-óráig még lehet védekezni homállyal és ünnepélyes gesztusokkal, de a tények ellen nem. A tények olyanok, mint a botlóaknák. Egyetlen szál drótba beleakad a láb, és sorozatos robbanás következik. Elegendő volt Jimeneznek megírnia, hogy a kubai parasztok mire használják fel a pálma kérgét és a pálma levelét; hogy mit esznek, és hogy milyen a lakásuk. A másik oldalon pedig csak épp fölvillantani a tengerparti üdülőket és a játékkaszinókkal telezsúfolt Havannát. Az adatok; érvelés nélkül is úgy lázítottak, mint József Attila tárgyilagos verse: a Hazám. Jimenez adataiból az derült ki, hogy Kuba hihetetlenül gazdag sziget, de ebből a gazdagságból mit sem élvez.

A földrajzkönyv így fölért egy tüntetéssel, egy megrendítő hangú himnusszal.

A José Marti repülőtértől még félórányira van a város. Másfél napig tartó lebegés után jó érzés most ismét diplomáciai viszonyba kerülni a földdel. Élvezem az autókerekek surrogását.

Elhiggyem, hogy Kubában vagyok? Nehezen hiszem el. A pálmafák győznek meg végérvényesen.

Valaki tollsöprűhöz hasonlította őket. Tollsöprű? Nem rossz! De akkor olyan – toldom meg gondolatban –, mellyel a holdat is le lehet tisztogatni, ha túl sok korom rakódik rá az éjszakákból.

Volt idő, mikor irigykedtem azokra a költőkre, akik pálmafák, citrom- és narancsfák közt élhetnek. Nem regényességet és fülledt álmokat irigyeltem tőlük, hanem formákat, színeket és azt a közvetlen költőiséget, mely eredendően árad ezekből a fákból.

A pálmafa sarjadásától kezdve költői fa. Nőnemű. Sima bőrű, tiszta és érzéki. Sőt, mindenek tetejében még hiú is. Nem vet árnyékot, nehogy azt szeresse benne az ember.

Fut velünk az autó Havanna felé, s ahogy mindinkább átélem a megérkezést, különös átváltozáson esem át. Az autó gyorsaságával összhangban rohamosan emlékké kezd válni bennem minden nemcsak az, amit a hosszú repülőúton éreztem, gondoltam, és láttam, de az is, ami két perccel ezelőtt suhant át rajtam. A pálmafák, a repülőtér, a fogadtatás, Raul Castro és Jimenez kapitány.

Mitől lehet ez?

Kubába érve olyan közegbe léptem, amelyben boldog és szabad akarok lenni, és így minden új élmény számára akaratlanul is szállást készítek magamban? Vagy azért, mert visszatért a gyerekkor képessége – a csodálkozás?

Alig vagyok itt félórája, máris van néhány jellegzetes emlékem Kubáról. Mozaikok, mégis érdekesek.

Láttam két ablakmosót még kint a repülőtéren. A repülőtér üvegfalát tisztogatták. De megközelítően sem olyan szorgalommal, gyorsan és határozottan, ahogy idehaza láthatja az ember a szakma képviselőitől. Eleve más volt a ritmusuk, mint a körúti ablakmosóké. Szerencsém volt elkapni néhány pillanatukat.

Munkájukba a füttyszón kívül a táncot is belekomponálták. Egy hajolás le a vizesvödörre, egy-két tánclépés az üvegfal előtt; néhány dörzsölés a üvegfalon (csurog, ömlik le róla a víz); utána megint tánclépés – ama híres csa-csa-csa ütemre, mely főként Európában hatott modernnek, ott látszott csak vonaglásnak, azonban itt Kubában ugyanolyan népi tánc, mint odahaza a csárdás.

A legmeglepőbb az volt számomra, mintha nem is jókedvükből csacsacsáztak volna munka közben, hanem önfeledtségből.

Ha tíz évvel előbb történik mindez, talán még én is ráfogom, hogy a fölszabadult nép öröme fejeződik ki mozdulataikban. Ma már iszonyodom a szólamoktól, és biztonság kedvéért az eredeti okokat keresem. Ezek a legnyilvánvalóbbak. A kubai népet két fő fajta: a spanyol és a néger alkotja. Mindkettő a tánc és a dal megszállottja. Nem csoda, ha lábukban, derekukban, izomrostjaikban folyton ott bujkál a legyőzhetetlen vágy: egy-két ütemet eltáncolni, ha úgy adódik, hát munka közben is.

Fut velünk az autó. A széles betonút két oldalán lassan kezd kibontakozni Havanna elővárosa. Semmi különlegesség. Vékony, földszintes házak maradnak el mellettünk, nyári laknak látszanak. Munkások, kispolgárok élhetnek bennük. Jobbra pillantva azonban szomorú „lakótelepen” akad meg a szemem. Négy-öt lakásból áll az egész. Hullámzó vaslemezből, esett deszkákból összetákolt kalyibák. Szerszámosbódéknak is elhagyatottak lennének. A kalyibák előtt, közel a betonúthoz, egy halomnyi roncs púposodik. Néhány szétszedett lakás maradványa: ajtók, vaságyak, bádogholmik; beköpte már őket a vörösen izzó rozsda. Nyilván azok hagyták itt, akiknek sikerült lakáshoz jutniuk és elköltöztek.

Mire összekaparom francia szókincsemet, hogy kalauzunktól, Orlandó Yanes festőtől megtudjak egyet-mást ezekről a Mária Valériá-s telepekről, beérünk Havannába. Az érdeklődést el kell halasztanom, mert az elém kerülő látvány lenyűgöz. Egy modern nagyváros küszöbét léptük át. Távolban felhőkarcolók, itt a Plaza de la Revolucion közelében pedig, ahol José Marti hatalmas termetű szobra áll, tíz-tizenöt emeletes üvegpaloták. Amott egy alacsony, kagylóhéj tetejű épület: a színház. Körülötte gipszből öntött absztrakt szobrok a fűben. Játékos, könnyed formák; az ember által létrehozott természet finom alakzatai.

– Hogy tetszik? – fordul hátra a vékony arcú festő.

– Remek.

– A szobrok is?

– Azok is! Ilyen környezetben szeretem őket. Díszítő elemként ilyen modern épületek köré csak ezek illenek. Naturális szobrok itt ijesztőek volnának.

Orlandó nyilván azért kíváncsiskodik, mert hallhatta, hogy a modern művészet ügye mifelénk néha botránykő. Ő maga realista. Az Ernst Múzeumban rendezett kubai festők kiállításán két vagy három képpel is szerepelt. Realizmusa tache-isztikus szín- és festékömléssel párosul. Szemében az absztrakt művészet hétköznapian természetes eredmény; a képzőművészet egyik ága, akár a zeneirodalomnak a kamarazene vagy a filmzene.

A kubaiak bármennyire utálták is az amerikaiakat, építészeti stílusukat és normáikat elfogadták. Havanna legkorszerűbb, leglenyűgözőbb negyedeit ők tervezték és építették föl. A bennszülöttek gyűlölték volna meg emiatt a felhőkarcolókat, a vasbeton és az üveg szárnyalását? Városukkal együtt a modern művészetet is megszerették. Volt alkalmuk, meggyőződni arról, hogy egy-egy városképbe illeszkedő absztrakt szobor alkalomadtán nem lép elő valóságos merénylőként. Nem csináltak ideológiai ügyet abból, ami mögött ott kavargott ugyan az ideológia – nem csináltak, mert számukra a legmodernebb épület sem a dekadencia szellemi ficama volt, de lakható és bebútorozható valóság. Tudták, hogy nekik nem az absztrakt szobrászok és a meghökkentően modern építészek az ellenségeik, hanem az imperialisták.

A Külkereskedelmi Minisztérium épülete előtt haladva, Orlandó keményebb próbára tesz.

– És az ott, hogy tetszik? – mutat ismét egy absztrakt, úgynevezett szerkezeti szoborra.

A szobor vasból készült. Szerintem egymásra hányt geometria az egész. Hideg és kiszámított céltalanság. Nem más, mint egy elképzelt jelkép csontváza. Nem, ez már sehogy sem tetszik.

Ahogy nézem, hirtelen elém villan az imént látott ócskavas-halom: ágylábak, lavórok, bádogszekrények kupaca. Esküszöm, hogy művészibb volt számomra a szegénység ama vadul összehányt absztrakt kompozíciója, mint ez a nagy gonddal elkészített tudatos mű.

A két „kompozíció” különben megrendítően mutatta Kuba sarkpontjait. Az emelkedést és a mélybe hullás tegnapi dekadenciáját. Világosan éreztem, hogy e két véglet között feszült ki az ország, és Fideléknek e két véglet közt szétfeszülve kell megteremteniük az összhangot, létrehozniuk a korszerű jövőt.

Az ember nem érkezik meg egyszerre sehová se. Fokozatosan érkezik meg – előbb csak kicsit, aztán egyre jobban.

Az én második megérkezésem az volt, mikor mindenestül megérkeztem a nyárba.

Nyárról beszélek, pedig decembert mutatott a naptár.

Néhány órával előbb még a tél kellős közepén jártunk. A gantheri repülőtéren hordta a szél a havat. Csontkemény volt a hajnali égalj; és később is, mint egy-egy szibériai táj, Kanada fehér térségei, behavazott fenyőerdői maradtak el alattunk.

Aztán lassan változott a kép.

A téli borulat eltűnt, s az ólom-ég valahol a tengerbe zuhanhatott, mert ami később feszült fölénk, az már átlátszó, kék celofánból volt: az óceán visszfényének látszott.

A gépben kellemes hőmérséklet volt végig, de mikor Floridával egy vonalba értünk, és a kinti világ elkezdett előbb fényesedne, majd lassan izzani, önkéntelenül meglazítottam a nyakkendőmet. Meglazítottam, és mint valami jóhangulatú bárba, ezzel a mozdulattal léptem át egy boldogabb égövbe.

A télből átsiklani a nyárba: fölér a test váratlan kalandjaival s szerelemmel, mely útközben, vonaton vagy állomásokon lepi meg az embert.

Kubába érve, nyakkendőm már rég lekéredzkedett rólam. Télikabátomat forgattam csak esetlenül, nem tudtam, mit csináljak vele. Havanna felé suhanva, fanyar filozófiai rögtönzésbe is kezdtem ürügyén. Valahogy így: ugyebár, azt gondolhatná az ember, ha megérkezik egy idegen országba, teljesen szabad lesz. Egyrészt, mert vendég, másrészt, mert lefoszlik róla az otthon maradt világ, elfelejti ellenségeit, megszokott boldogságát. Ezt gondolhatná, de sajnos ez nem így van. Sose lehetünk teljesen szabadok! Mindig közbejön valami. Nekem most ez a kabát. Vegyem föl? Rám pörkölődik. Gyürködöm, gyömöszölöm az ölemben. Még szerencse, hogy nem kezd el növekedni, puffadni, mint Kafka rettenetes pókja, és nem takarja el az ablakot. Azonnal kitaszítanám, akár egy gonosztevőt.

Ha három nappal előbb érkezünk – mondják –, egész biztos jobb viszonyban maradok a nagykabátommal. Állítólag rettenetes hideg volt errefelé is. Floridában még havazott is. Belepte a virágokat és a narancsfákat, igaz, hogy percek múlva el is olvadt.

Kubában csak hideg volt; itt sosem esik a hó. Még a Sierrák magas csúcsaira sem. Ott is csak esőfelhők kavarognak, és köd szakad.

Kuba a nyár hazája; a napfényé! Az a „rettenetes” hideg is, amiről beszélnek – csöndben ismétlem, nehogy meghallják Európában –, plusz tizenhárom fok volt. Ettől didergett egész Havanna. Az újságok úgy írnak ilyen alkalmakkor az időjárásról, mint valami politikai botrányról. Nagy betűkkel, főcímben hozzák a hírt: hideg, hideg, hideg!

Három nap után azonban ez is elmúlt. Az összekoccanó fogak próbálnak újra mosolyogni. Lobognak a kieresztett ingek, verítékeznek a külföldiek. Az időjárás ilyenkor – novembertől áprilisig – a mi nyarunkra hasonlít. Ugyanolyan meleg van, mint nálunk júniusban, júliusban, csupán a levegő páratartalma nagyobb. Itt hetvenhét százalékig telített.

Ettől olyan élénk minden. A kókuszpálmák, a söprűlevelű, alacsony pálmák, a sárga csíkos szanszeveriák, a kaktuszok, a pirosan kirobbanó virágok. Mindenfelé rengeteg van belőlük, de legnagyobb meglepetésemre, nincs illatuk. Ezen a földrészen nem illatukkal – színükkel hódítanak.

Nyár, nyár!

Kamaszkoromban a szabadságot én is zordnak és fenségesnek képzeltem el. A tavasszal és a viharral azonosítottam. Sápadt, izzó homlokokat láttam megvillanni, szétcsapódó hajat, halottakat és zászlókat. Ma már a nyárral azonosítom!

A nyár kitágítja előttem a világot, akár egy remekmű. Élesebb fényben mutat meg mindent – azt is, aminek örülhetek, és azt is, aminek ki vagyok szolgáltatva. Nyáron nemcsak kövek, fák, tavak izzanak jobban, hanem a nők, a terveim és a szorongásaim is. Az, hogy meghalok, nem ősszel s nem télen szokott eszembe jutni, hanem nyáron. A munkát is ilyenkor kívánom a legmohóbban.

Szállodám ablakából, a Hotel Riviéra tizennegyedik emeletéről a tengerre látok. Ragyog a tenger is a napban. Végigfekszik rajta a nyár és elnyújtózik. Itt van egy karnyújtásnyira tőlem.

Most már végképp megérkeztem. S mint valami szikratávírón futó üzenet, két verssor érkezik el hozzám:

Fáradtnak kéne lennem; két nap óta alig aludtam valamit. Ennyi út, ennyi éberség, ekkora meleg, máskor már rég ágyba döntött volna, most azonban elég volt a tízperces hideg zuhany, hogy pótolja az alvást.

Hat-hét órára a forróság is elkezd enyhülni. Működésbe lép a tenger, ez a hatalmas hűtőberendezés, és áraszt hűvösséget annyit, hogy ettől külön erőre kapok.

Az első estém Havannában!

Választhatok néhány lehetőség közül: csavaroghatok a városban, beülhetek a szálloda bárjába, megcsodálni a kubai nőket, vagy elmehetek a hét napig tartó Népművelő Kongresszus záróülésére.

Kezdetben minden lehetőség vonzó; még ez utóbbi is, annak ellenére, hogy én már elég régóta torkig vagyok mindenféle gyűlés értelmetlenségével. A közügyek és a közgondolkodás elhibázott műfajának tartom őket. Méreteik és szertartásaik miatt alkalmatlanokká váltak bensőségesebb részletekre és árnyalatokra, pedig az igazságost épp a bensőségesség és az árnyalatok teszik hitelessé.

Végül mégis a Kongresszust választom.

Fél kilenc tájban indulunk el. Azért ilyen későn, mert Kubában a gyűlések és az előadások általában ilyenkor kezdődnek. Ekkorra lehűlnek már a falak és a koponyák is; levertség nélkül lehet nekivágni az éjszakának. Fidel Castro több órás népgyűlései gyakran hajnali két-három órakor szoktak véget érni.

A zárógyűlés valamelyik színházban lesz. Mondják a nevét is, de elfelejtettem. Villaszerű városrészben kanyargunk. Fülledt, növényi éjszaka uralja az utcákat. Havannában kevesebb villany ég, mint Pesten, takarékoskodniuk kell vele, mert Kuba energiaszegény ország, de ha netán kétszer annyi égne is, akkor is más lenne errefelé a nyári éj. Sűrű lombok, húsos levelű fák teszik feszültebbé és tömörebbé a sötétséget. Az éjszakában nekik külön éjszakájuk kezdődik el.

A színház környékén óriási a nyüzsgés. Mintha tűz ütött volna ki valahol a közelben, vagy mintha más rendkívüli esemény színteréhez közelednénk, milicista gyűrűn hatolunk át. Az autók fölvillanó fényszórójában úgy állnak fegyveresen, akárha egy háborús film statisztái volnának. Az egyik megállít bennünket. Igazoltat. Behajol az autó leeresztett ablakán hanyagul s előkelően.

– A Kongresszusra?

– Igen.

– Tessék, arra balra a bejárat.

Mozgásában nincs semmi merev, katonai feszesség. Vastag keretű, tükrös szemüveg van rajta. Bizisten, filmsztárnak is beillenék. Lehet, hogy az is, csak ma este épp szolgálatban van?

Később még láttam néhány tükrös szemüveges milicistát. Lerítt róluk, hogy értelmiségiek, sőt, tehetősebb polgárok. Köztük és a szegényebbek közt egy-egy ilyen szemüveg a társadalmi különbséget érzékeltetné? Nekem tetszik, hogy nem erőltetik magukra az egyszerűséget; nem öltöznek be a szegénység álarcába csak azért, hogy forradalmároknak lássák őket.

*

Az elnökség még nem érkezett meg. A terem hangulata izgató, robbanékony. Nem a várakozástól, valami belső feszültségtől. Feliratok a falakon. Idézet Fideltől: A nép nagy teremtő. Egy másik idézet Lenintől: A művészet a népé!

Ahogy a fiatalokról – bármilyen körülmények forgatagába kerüljenek is – árulkodik fiatalságuk, a jelenlevőkről is hasonlóan sugárzik valami megtéveszthetetlen kamaszkor.

Négy esztendő óta mi tartósíthatta Kubában ezt az izgalmi állapotot?

A forradalmak, mint tudjuk, nem a győzelemmel fejeződnek be – azzal legföljebb újrakezdődnek. Az utolsó puskalövés és az első elhangzó örömujjongás után tétetnek próbára. Utóéletük gyakran hasonlít azokhoz a nagy képzeletű lányokéhoz, akik életüket és vérüket ontanák a házasság eszméiért, de az első év után sietve elfeledkeznek erről, és hiúságukat vagy kényelmüket szentebb dolognak tartják.

A kubai forradalmat nem fenyegette effajta elpuhulás veszélye. Akadtak volna ugyan olyanok, akik ötvenkilencben, a győzelem után, szívesen beleültették volna a hintaszékbe, szivart dugtak volna szájába, és a függetlenné vált ország lobogójával legyezgették volna.

Ez nem sikerült!

Szerencsére olyanok is akadtak, akik egészen hétköznapi módon értelmezték a szabadságot: fölosztották a földeket, államosítottak a szállodákat, leszállították a lakbért és több mint hétszázezer embert sürgősen megtanítottak írni és olvasni.

Igazi csodatevésnek is beillik ez.

Miért?

Mindenekelőtt azért, mert ezek a nagyon is hétköznapi és kézzel fogható dolgok olyan földrészen történtek, ahol a tömegek politikai „világképe” majdnem hogy mágikus. Elesettségüket és mocsokkal keveredő nyomorukat kizárólag diktátoraik embertelenségének tulajdonítják, és nem annak az elmaradottságnak, amely világra hozza és fölneveli őket. Abban a gyermeki hitben élnek, ha kisöprűzhetnék ezeket a diktátorokat, a trujillókat és az isten-tudja-kicsodákat, jóra fordulna minden, ha nem is végérvényesen, de jó ideig. Azt, hogy államférfiaik a hatalom gyakorlása közben milliomosok lesznek, természeti törvénynek tartják. Úgy vélik, vele jár mesterségükkel. Elégedetlenségük akkor kezd csak morajlani, és kétségbeesésük átváltozni haraggá, ha gyorsan és szemérmetlenül szedik meg magukat, és mégse kotródnak a fenébe.

Bár a változások sosem hoztak csodát, cserélődésüket mégis a mély lélegzetvétel örömével és vérmes reményekkel kísérik.

Biztos szép számmal akadtak olyanok is, akik Fidel Castro színre lépésében szintén a megtestesült új diktátort látták. Hogy tiszteletre méltóbbnak találták, mint elődeit: Machadót vagy Batistát? Ez elsősorban azért volt, mert ő nem puccsal győzött, mint errefelé szokás, hanem három évig tartó, komoly partizánháborúban, amihez ugyebár jellem kellett.

Hogy mennyire diktátorcserére gyanakodtak még az Egyesült Államokban is, azt Fidel Castro ötvenkilences amerikai útja bizonyítja. Ahol megfordult és szónokolt, mindenütt ünnepelték. Remek fickónak tartották, akár egy magasugrót vagy bokszbajnokot. Ki törődött volna azzal, ha Batista után egy szép napon ő kezd vagyont gyűjteni? Az amerikaiak annyira ismerték már a hasonló „csínyeket”, hogy oda se figyeltek a kubai forradalom eredendően új természetrajzára. Castro hatalmas termetét észrevették, de eszméit nem, pedig nem árult zsákbamacskát. Vagy ha észrevették is, nemigen törődtek vele. Vajon mi mással kezdte Batista is ezerkilencszázharmincháromban, ha nem tőkésellenes kirohanásokkal? Maga mellé állította a katonaságot, a munkásokat, az egyetemistákat, remek szónok volt, sőt, még valamilyen földreformba is belefogott. És a végén mi lett belőle? Meg se fordult a fejükben, hogy ez az új regényes hős más pályára térítheti a történelmet.

Pedig ez történt. Castro váratlanul új képletet állított föl. Hogy milyet, azt hamar megismerhették.

Amilyen romantikusnak látszott szakállasan, fegyverrel s néhányadmagával a Sierrákban, ugyanolyan gyakorlatiasnak mutatkozott a cselekvésben, az apróbb munkákban. Kitűnően működő szellem képes csak ilyen jellegű energiaátalakításra. Társaival azonnal tudott feladatot adni a kubaiaknak. A földosztás történelmi programjával szinte egyenrangú feladatot jelölt meg, mikor megfogalmazta a legfölemelőbb jelszót: Ne higgy, hanem olvass!

Államférfiak nem szokták ilyenre biztatni népeiket. A mondat második felére se nagyon, de ha mégis, többnyire úgy értelmezik, hogy olvass, de csak olyat, ami semminemű kétséget se támaszt irántunk.

Ne higgy, hanem olvass! Aki ilyen jelszavakkal jelöli meg a feladatot, második személyben szólva mindenkihez, az a győzelemmel nem befejezi, hanem kezdi a forradalmat.

A kubai helyzet izzása és feszültsége négy esztendő óta egyrészt ezek miatt az első percekben megszülető és azóta is szaporodó feladatok miatt nem lanyhult, másrészt a külső okok miatt, melyek közt partraszállás, blokád, berepülés, gyújtogatás és közönséges gyilkosság váltogatja egymást, és füstölögteti folyton a gyújtózsinórt.

A zárógyűlés minden mozzanata az ország fölfokozott idegfeszültségéről és hangulatáról tanúskodott. A nyüzsgés, a lobogás, a túlfűtöttség, az öröm ugyanolyan volt, mint nálunk a fölszabadulás után. Ezerötszáz népművelő volt jelen az ország minden részéből – hozzá kell tennem, nem funkcionáriusok voltak. Megfigyeltem, hogy élénkséggel és tapssal elsősorban mégis a politikai és a harcias szólamokat jutalmazták.

Ez kiábrándított.

Eszembe jutottak szalmaláng-esztendeink, a rajongás túlméretezett szertartásai, s lélekben kicsit hátrébb húzódtam. Lehet, hogy ők is végigjárják a mi kálváriánkat a vastapsoktól a fölébredésig? Megriasztott a rossz emlékeket ébresztő tenyérmennydörgés. Nők ugráltak fel az öröm testi eksztázisában. Nem, én nem ezt a Kubát akarom megismerni. Én nem ezt a hangos lelkesedést keresem. Ennek már ismerem a csapdáit. Amire várok, az sokkal, de sokkal több ennél! Tanúja szeretnék lenni az új arcú forradalomnak, mely mozgékony és leleményes, kiszámítható, de sugallatokra is építő; melyet nem nyom időnként víz alá semmiféle túltáplált ideológia; mely nem hasonlít sem üzleti ügyre, sem az állásukhoz odaragadt hivatalnokok szorongásos lelkiállapotához.

Vajon van-e jogom ezt keresni? Nem világfutó megszállott vagyok-e én is a magam módján? Megítélhetem-e lelkesedésüket azért, mert én már másképp lelkesedem?

Igazságtalan lennék, ha saját törvényeimet követném és nem az övékét. Eltúlozzák a tapsot? Nincs a világon olyan túlzás, amivel a fölszabadulás örömét el lehetne túlozni. Mivel Kubában is sokáig váratott magára, joga van ahhoz, hogy mértéktelenül és kitartóan ünnepelje önmagát.

Ilyen gondolatsor végén azonban megáll az ember, és mély lélegzetet vesz. Milyen könnyű is igazságot szolgáltatni egy nép megkésett örömének Milyen könnyű is felsorolni az érveket, az indokokat. Sajnos azonban a történelem nem logikára épül. Az érveknél mindig fontosabbak a szükségszerűségek, a magyarázatoknál a kikerülhetetlen kényszerek.

A legközelebbi példát épp a blokád körülményei szolgáltatják. Mi történt ezekben a napokban? Különös, drámai helyzet teremtődött. Majdnem az az öröm- és az a szabadságrészegség vált történelemellenessé, amit különben történelmileg és lélektanilag még a túlzásai ellenére is fölemelőnek kell tartanunk. A kubaiakat legemberibb tulajdonságuk, a szabadságösztönük tette elvakulttá. Háborúba és atomhalálba egyaránt belerohantak volna, csak hogy megmutassák a világnak, mit jelent szabad országban élni. Fegyelmezettek és elszántak voltak, a hisztéria s a félelem legkisebb jele nélkül. A haza vagy halál forradalomban született jelszava ezekben a napokban kezdett csak igazán fényesedni. Kozmikus méretűvé tágult. Írhatjuk-e mindezt vérmérsékletük rovására? Vajon nem az évek óta fölhalmozódó idegfeszültség-többletnek-e az eredménye? Az ellentétébe átcsapó örömé! Én erre gyanakszom! Lélektanilag tökéletesen meg is értem őket, hogy kijátszottnak érezték magukat, mikor a Szovjetunió elszállította a szigetről a rakétákat. Úgy érezték, eldőlt mögülük a fal, aminek nekivethették volna a hátukat.

A mély barátságot pillanatok alatt ellenszenv és csalódottság váltotta föl, főként városokban, s elsősorban a nemzeti önérzetükben megnőtt munkások, értelmiségiek körében és azokban a polgárokban, akik felszabadító harcában őszintén támogatták Fidelt.

Hogy történelmileg a szovjeteknek volt igazuk – nem vitás. Kubát megmentették a lerohanástól. A mód azonban, ahogy a gordiuszi csomót kettévágták, némi zavart okozott még Castróban is. Nézzünk magunkba: nem sért-e bennünket, ha kész helyzet elé állítanak váratlanul, még akkor is, ha az eredmény kedvező, sőt, egyetlen jó megoldást jelent is a számunkra? A kubaiakkal ugyanis ez történt. Mikojan szerepe a háttérben a halott feleséggel s a tengeren átúszó gyásszal valóságos drámaként mutatta, hogy a kész helyzetet nem megmagyarázni, de már csak megérteni lehetett.

De vajon meg lehetett-e érteni? Vajon megértheti-e máról holnapra egy kis nép, hogy az ő személyes ügye a világ ügyévé vált? Föltámadhat-e benne a felelősségérzet egyetemesebb gondok iránt, amikor még önmagára is most eszmél? Nem emberfeletti megterhelés-e ez? A nagyhatalmaknak van kezük, lábuk, atombombájuk, érvük az effajta szerephez. De mi van egy kis nemzetnek? Legfeljebb erkölcsi választása! A kubaiak a válság első óráiban megértés helyett az önfeláldozásig jutottak el, bizonyságot adva arról a furcsa ellentmondásról, hogy néha könnyebb meghalni a szabadságért, mint bonyolultságát megérteni.

A Szovjetunió ellen kipattanó ellenszenv odaérkezésünkre már elcsitult. Hetek óta először csattant fel őszinte taps, amikor művelődésügyi küldöttségük elfoglalta helyét a zárógyűlés elnökségében. Mi történt? A kubaiak megértették volna történelmi szerepüket? Inkább csak Fidel Castrót értették meg, az ő gondjaival és véleményével azonosultak. Ugyanis Castro a válság idején sem zárta ki a kubaiakat a töprengésből. Mikojannal és U Thanttal folytatott párbeszédéről a televízióban tájékoztatta őket. Nem a végeredményt közölte velük, a leglényegesebbről: a folyamatról is beszámolt. Azzal tisztelte meg a gondolkodó embert, hogy fölfedte saját gondjait és a vitatkozó felek érveit. A tömegembert meg azzal, hogy nem az indulataira hivatkozott, hanem a feladatára.

A blokád elmúlt, elmúlt az ellenszenv is, de az ösztönök fegyelme az első erősebb hatásra föllazult.

A zárógyűlésen fölszólaltak a meghívott országok képviselői is. Hogy illemsértés ne történjék, a sort ábécé szerint az albán küldött kezdte meg. Alacsony, kopasz, harcedzett szónoknak látszott. Zötyögő spanyolsággal szólította meg a kubaiakat. Már ez is elég volt a hatáshoz, de mikor az előre leírt spanyol szövegben odáig ért, hogy a kis nemzetek hősiessége és forradalmisága megfékezi a nyáladzó szájú imperialistákat, tomboló éljenzés tört ki. Hiába lóbálják az amerikaiak az atombombát, kiáltotta, a kubaiak és az albánok nem hátrálnak soha. A gyávaság, a megalkuvás éltessen másokat.

A jól időzített mondat hatalmasat robbant. Valóságos vértolulást idézett elő. Tökéletesen irányított horogütés válthat ki hasonló őrjöngést a nézőkből. S mikor a Haza vagy halál jelszavát is elharsogta fölemelt ököllel, a jelenlevők önkívületültben fölugráltak a helyükről. Vakon indultak volna bármilyen pusztulásba.

A harmadik ilyen „robbanásra” az elnökség egyik része, Dorticosszal az élen, magára eszmélt, és kivonta magát a tapsból és tombolásból.

Mögöttük ültem, s megfigyelhettem az észrevétlen kettészakadást. Délelőtti ismerősöm, Jimenez kapitány, félszemmel folyton Dorticos elnököt nézte, hogyan viselkedik, mire s hogyan válaszol. Alkalmazkodásból nézhette vagy tekintélytiszteletből? Inkább összetartozásból. Meg kellett értenem. Felelőtlenül tapsolni az elvont hősiesség szólamainak – bűn. Nem más, mint igazolni a háborút.

A tömeg nyilván észrevette az elnökség egy részének tartózkodását, de nem törődött vele. Dorticosék ülve maradtak. A nézőtér, a karzat nem őket követte, hanem saját indulatait.

Ilyesmi is megtörténhet? És ez jó vagy rossz? Efféle függetlenedésre odahaza én a negyvenöt utáni időkből nem emlékeztem. Talán ahol nem volt olyan tartós és romboló a feudalizmus, mint Magyarországon, ott ez még a tapsolásban is kifejeződik? Nyilvánvalóbbá válnak az érzelmek, és velük kell csak számolni, nem pedig az őket eltakaró gesztusokkal?

Kubában az ideológia az érzelmek szabad kibontakozása miatt épp az ilyen egymásnak feszülő erők hatására alakul. Mesélik, hogy a tegnapi tanácskozáson a filmintézet igazgatója, meglehetősen fiatal ember, Fidel barátja, a megszokott módon fejezte be felszólalását: „Haza vagy halál, győzni fogunk!” Alig kezdte el a mondatot: máris szenvedélyes taps, délies elragadtatás csapott föl. A fiatal férfi azonban fölemelte a kezét:

– Igen, Haza vagy a halál! Újra csak ezt mondom, de én hozzáteszem, inkább a haza!

Ez az árnyalati különbség számunkra jelentéktelen. Kubában filozófiai fogalmazással is fölér; annyi, mintha valaki régen, az Ígéret földjére érve, a tízparancsolaton változtatott volna.

„Inkább a haza!” Röviddel a blokád után, ha nem is ez a jelszó-változat a legnépszerűbb, de mindenképpen a leghaladóbb.

Már két nap óta várunk, hogy jön majd valaki, s gondjaiba vesz bennünket. De nem jön.

Elfeledkeztek rólunk? Már az is fölötlött bennem, hogy távolmaradásuk hátterében vendéglátói udvariasság rejtőzhet: nem akarnak még zavarni bennünket, hadd pihenjük ki a fél világ fölött ránk rakódott fáradtságunkat.

Ahogy azonban múlik az idő, már nem keresek semmiféle magyarázatot. Meg kell értenem, hogy a kubaiak nem ismerik a pontosságot. Időérzékük mulatságosan bizonytalan. A köztük élő külföldiek is megbocsátó humorral emlegetik legendás pontatlanságukat.

Hogyan? A napsütés, a nyár mindenütt szétégeti az emberek időfogalmát? Lebegővé és könnyűvé teszi őket az idő iránt Afrikában ugyanúgy, mint itt Kubában? Vagy a napsütésnél nagyobb erő végezte el romboló munkáját? A történelemből és a munkából való folytonos kirekesztettség?

Hiába szorítom vissza, várakozás közben tolakodóan elém villan a londoni repülőtér egyik helyisége. Brechti színpadképnek is beillene, sőt, még inkább valamilyen falanszterjelenetbe. Hatalmas és dísztelen; végsőkig leegyszerűsített. Falairól körben eltűnt a mész otthonos káprázata, helyét fényesre pácolt faburkolat foglalta el. Túlvilági láda! Közepén szószékhez, katedrához hasonló bútorok. Csiszoltak, fényezettek, a mértan illusztrációi. Mindegyik mellett egy-egy Ember ül. Nagy E-vel írom, mert olyan mértékben személytelennek látszanak, hogy csodálkoznom kell rajtuk. Finomak, előkelőek, jól öltözöttek, de teljesen elvesznek a terem falanszteri bűvöletében, a csönd és a sárgásbarnán világító fa szétsugárzó fegyelmében. Ha mozognának, föloldanák a nyomasztó jelenést, élővé változtatnák a környezetüket, de csak ülnek, szótlanul, annak ellenére, hogy egyiküknek sincs ügyfele. Ha mondani akarnának valamit, föl kéne állniuk, elhagyni a helyüket, vagy hangosan beszélniük. De hisz épp ezt nem tehetik! A „katedrák” közti távolság nem költői űr, amit sokat látó szemmel én fedezek föl, de hűvös számítások eredménye: ennyi és ennyi méterre kell ülniük, hogy ne zavarják, illetve ne zavarhassák egymást. Ők a pontosság és szolgáltatás jelképei. Meg akarsz tudni valamit erről vagy arról a járatról? Simán és bosszúság nélkül akarsz tovább utazni valamelyik világrészbe? Menj oda, intézkednek vagy fölvilágosítanak. Nem kapkodnak segédkönyvek, se telefonok után, nem is látni effélét kezük ügyében.

Ez a kapitalizmus – gondoltam Londonban vegyes érzelmekkel, részint elítélően, másrészt viszont lenyűgözve. Íme, a hajszálpontosan működő gépezet! Maradéktalanul szolgál, de közben maradéktalanul kiszolgáltat.

Hol vannak ettől a mi nyüzsgő hivatalaink? Hol vannak a munka közbeni összeröffenések vidám pillanatai? A feketekávézások, a viccbeszámolók? Londoni mércével mérve a mi állapotaink paradicsomiak! Megijedtem a csöndtől, a fegyelemtől, a fa-bugyortól, de irigyelni kezdtem az eredményt, melyet mögöttük éreztem.

Erre a csöndre, pontosságra, fegyelemre gazdaságilag nagyon komolyan megalapozott világrend épül: a kapitalizmus szolgáltató világa. Elég volt a londoni, a shannoni, a gantheri repülőtér termeiben és mellékhelyiségeiben megfordulni, hogy megérezhesse az ember, a magas rendű anyagi kultúra jelenlétét, a fotocellás konyhaajtóktól a mozgólépcsőkig, a hosszúkás pultokba szerelt szállítószalagoktól a villanyborotvával, mérleggel, kézszárítókkal fölszerelt vécékig.

Hogy mindez várakozás közben jut eszembe? Azt hiszem, természetes. Rövid időn belül két nép, sőt, azt is mondhatom: két világrend ellentétes időeszményével találkoztam, és kicsit mindkettő zavarba hozott. Ha Angliába utazom hivatalosan, egész biztos tudatos és pusztító udvariatlanságnak vélem, ha két napig felém se néznek. Kubában viszont ezért nem szabad haragudnom. Meg kell tanulnom, hogy vendéglátóim leggyakoribb szava az, hogy manyána. Szótár szerint reggelt, holnapot jelent, átvitt értelemben azonban olyasmit, hogy ráérünk, van időnk bőven, süt a nap, élünk még holnapután is. Két nap óta azzal mentegetem magamban őket, hogy talán ösztönösen is azt érzik, minek kell kimértnek és kiszámítottnak lenni, mikor a barátság és a szeretet önmagától is megszervezi az időt. Lehet, hogy ebben a mentegetésben freudista módon sokkal inkább én fejeződöm ki, mint a kubaiak?

Iszonyú kényszer az idő! Ha nem veszünk is róla tudomást, mindig és mindenütt jelen van. Nemcsak utólag rontja le vagy igazolja eszméinket, percről percre elvégzi közben is a munkáját. Az idő pénz – mondják. Ezernyi változatot ideírhatnék még e jelmondat mintájára. Ilyeneket, hogy az idő: haza, élni lehet benne. Az idő: eszme. Az idő: halál. Az idő: lehetőség.

Nyugaton járt barátaim, akiket lenyűgözött a kapitalizmus gazdaságilag megszerkesztett világa, azt tapasztalták, hogy az idő ott végsőkig kiaknázható természeti kincs, a jólét egyik alapja. Persze, ez csak az érem egyik oldala, mert a másik oldalán ott van a londoni repülőtér hatalmas terme, a tökéletesen megszervezett idő kiszolgáltatottjaival.

Vagy ez csak az én képzeletem torzítása? Költői látomás a pontos ítélet helyett? Tíz éven át sokat hallottam a nyugati elidegenedésről – lehet, hogy az lobbant ki belőlem egyetlen élmény ürügyén? Mint mindenben, ebben is tisztán szeretnék látni.

A kapitalizmus az Egyesült Államokban, Svédországban, Nyugat-Németországban s másutt is hihetetlenül sokat változott a második világháború óta. Olyan mértékben elszakadt attól, amit a mi tudat-térképünkön jelentett, hogy kint járt barátaim azt a kezdetleges, de meghökkentő kérdést tették föl maguknak a jólét és az anyagi kultúra láttán, hogy mi is hát végül a kapitalizmus? Az, ami volt? Csőd vagy egyféle lehetőség? Micsoda, amikor olyan gondokat oldott meg, melyek a történelmi ember ősi és terhes ábrándjai voltak a barlangi korszaktól az istenhajszolás évszázadain át a legutolsó időkig, sőt, a föld legnagyobb részén még ma is azok: elegendő ennivalóhoz, ruhához, tűzhöz s megfelelő lakáshoz jutni. A legfejlettebb tőkés országok jó része ezt az örökbe kapott gondot nemcsak hogy megoldotta, de számos ráadással: kényelemmel, szórakozással, fényűzéssel meg is tetézte. Hogy a szegénység ezekben az országokban már csak muzeális emlék? Szó sincs róla, a társadalom képét azonban már nem az határozza meg, inkább csak árnyalja.

Kérdés, hogy amit a kapitalizmus megoldott, milyen áron oldotta meg. Nem az történt-e, hogy amennyi üreget egyik helyen kitöltött s betapasztott, ugyanannyit elmélyített más helyeken?

Az érvek jól átgondolt rendszere helyett elég, ha csak egyetlenegyet villantok fel. A kapitalizmusban élők jólétét az ipar és a tudomány csodatevésein túl vajon nem a világ szegény országainak sorsa magyarázza-e leghűbben? A dombormű hátterében néger rabszolgák hordják a gyapotbálákat, indiai parasztok járnak térdig rizsföldek pocsolyáiban. Hány kiszolgáltatott kéz vergődése változhatott át egyenletes és gyönyörű suhanássá repülőgépeik szárnyaiban! A jólét nem önmagát hozta létre! A jólétet eredendően a szervezetlen szegénység szülte meg. Van-e ennél föloldhatatlanabb ellentmondás?

A betöltött üregek helyett íme így nyílt világméretű szakadék.

Ez azonban csak az egyik ellentmondás.

Nevezhetjük külsőnek is.

A belső, ha más természetű is, legalább ugyanekkora. Egy mondatban ezt valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kapitalizmusban a jólét nem maradt meg csak tartalomnak, hanem átváltozott formává is. Formája lett annak a folyamatnak, melyben minden érték az áru szerepével azonos. A reklámoknak – nem én találom ki – nagyobb szerepük van, mint a szellemnek. Divatot, odafigyelést, izgalmat nagyobbat tudnak kelteni, mint bármilyen eszme. Ennek a kiüresedésnek halmozta föl alvilági adatait a nyugati irodalom? Mauriac, Faulkner, O’Neill, Aragon? A fiatal amerikai költők és az angliai új drámaszerzők? Ezt a szellemhiányt panaszolják elkeseredve, ordítva, megrendítő, mély értelemmel szemétláda- és orrszarvú-látomások sorozatán át?

Tagadhatatlan, a kapitalizmusnak is megvan a maga eszméje. De mi ennek az eszmének a maximuma? Egyrészt a szakadatlan termelésre és a szakadatlan vásárlásra való csábítás, másrészt az, hogy van hatalmuk ezt az életformát mindenkor megvédeni. Ha meggondolom, mindkettő negatív eszme. Állapotőrző és védekező. Nem is lehet más? A szűkölködéstől, az aszkézistől megszabaduló nemzetek sorsszerűen ide hanyatlanak? A jóléti társadalmak végül kultúraellenessé válnak? Egy idő után majd a szocializmus is?

Nemrég hallottam egy bibliai példázattal fölérő esetet. Két olasz filmrendező dokumentumfilmet készített valamilyen néger hegyi törzsről. A törzs elzártan él, szegényen, történelem előtti árvaságban. Civilizáció? Még hírből sem ismerik. Két-három éve azonban megszokott rendjüket egy váratlan dolog bolygatta föl. Néhány száz kilométerre tőlük új repülőtér épült. Ettől kezdve egy gép ott röpült el naponként a fejük fölött; oda is és visszafelé is. Először rémülten nézték. Később csodálkozva, kíváncsian, sőt valamiféle barbár reménnyel. Településük központjában, a „főtéren”, egy hatalmas madáralakot raktak ki kőből. Gyönyörű kő-madarat, pontos mását a repülőnek. S „madarukat” azóta egy percig sem hagyják magára, fölváltva őrzik. Az a hiedelmük ugyanis, hogy a fönt kóválygó gép nem más, mint egy párját kereső madár. Sírni is azért sír, mert nem találja. De egy napon majd észreveszi, és leszáll hozzá. Ettől a naptól kezdve ők boldogok lesznek.

Micsoda ez a kőből, árvaságból fölépült történet, ha nem a legmagasabbrendű költészet? Micsoda, ha nem a szegénység áhítatos vallása, az emberi kultúra kezdete? Kiben élhet még ilyen teremtő és ronthatatlan remény? Csak a szegényekben? És ha ők is meggazdagosznak, az emberiségnek nem lesz tovább szüksége kultúrára? Ahogy egyre visszább húzódik minden démonitás, elsatnyul egyetlen igazi ellenfele, a szellem is? Vagy épp ezáltal lesz termékeny, hogy a társadalmi létből kiszoruló démonitást magába fogadja, s átalakítja a kultúrát negatív kultúrává? Az lesz kint a világban serkentő, ami belül a kultúrában leverő?

Hogy mi lesz, egyelőre nem is nagyon érdekel. Jóslások helyett inkább elfogultságomra hallgatok. Meggyőződésem, hogy hitet és föltétel nélküli reményt ma is azok tudnak kölcsönözni az emberiségnek, a kultúrának, akik a szegénység történelmileg fölhalmozott erejét magukban hordják, mivel bennük még megvan az élet teljességének a varázslata.

Tegnapelőtt este a Népművelő Kongresszus záróülésén, ha némi zűrzavarral összevegyülve is, de ezt a föltétel nélküli hitet, ezt a teljességet megkívánó, gyönyörű vadságot éreztem szétáradni a teremben. Mennyivel vonzóbbak voltak a helyükről fülugráló kubaiak, mint a londoni „falanszter” repülőtéri hivatalnokai!

Megkésett rajongó volnék? Ne higgye senki, hogy a szertelenséget, a gőzt, a megszállottságot dicsérem a pontosság és a fegyelem ellenében. Csupán a szabadság lehetőségét dicsérem: a szélesebbre nyíló újrakezdés lehetőségét. A tizenkilencedik század óta az „érzelmek forradalma” mindinkább hátrébb szorult a gazdasági forradalom mellett. A folyamat felemelőnek látszott: remélni lehetett, hogy ez majd mindent megold. És nem! Lassan sejteni kezdjük, hogy jó közérzetre, boldogságra nem az az emberiség képes, mely az autóit, repülőgépeit tudja csak lerombolni és újjáteremteni, hanem az, amelyik önmagát. Ilyen hatalmas feladatra viszont csak olyan közösség vállalkozhat, mely nagy közös élményeket őriz.

A kubaiak előtt, ha kicsiben is, ott áll ez a lehetőség. Hogy időfogalmuk nem illeszkedik még bele ebbe a lehetőségbe? Vonzó, hogy ezt maguk is észrevették. A Szabadság Éve, a Földreform Éve, az Írástudatlanság Elleni Harc Éve, a Tervezés Éve után az 1963-as esztendőt a Szervezés Esztendejének kiáltják ki.

Ez sem lesz kisebb tűzpróba, mint az előzőek. De négy esztendő látható eredményei után már nemcsak a remény lendítheti őket előre, hanem az önbizalom és a tapasztalat is.

A nagyvárosok hasonlítanak a lángelmékre. Meghökkentőek, termékenyek, nagyarányúak. Egyéniségük sugárzó, összetéveszthetetlen. Az utcák, akár az agytekervények, szakadatlanul szülik a változatosságot. Épp ezért őket is ugyanolyan nehéz megismerni, mint a lángelméket. Idő és sors kell hozzá. Nekem is hónapokig kéne Havannában élnem, hogy dadogás nélkül vallhassak róla. Két-három hét ahhoz sem elég, hogy kiábránduljak belőle vagy belebolonduljak. Flörtölni egy várossal is csak úgy lehet, ahogy egy nővel – felszínesen.

Havannáról még megérkezésem előtt kialakult bennem egy legenda. Guillén egyik verse – amit lefordítottam – azzal fejeződik be, hogy az éjféli hold alatt táncoló Havanna álmát a kikötőben hat örökre meghalt tengerész őrzi.

Ha elnézek a kikötő felé, ahol a tizenhatodik század derekán épült el Morro-vár tömör, de karcsú kőtornya emelkedik, nem az jut eszembe, hogy ez a régi erődítmény hány kalóztámadást vert vissza; hogy tizenkét ágyúja, a „tizenkét apostol”, hogyan okádott tüzet franciákra, angolokra, a tenger útonállóira – a történelem tényei helyett a versben fölidézett tengerészeket látom. Ott állnak a tenger átlátszó tömegében, mint a lávába merevedett pompeji őr; arcuk zöld, akár a túlérett viasz, áthullámzik rajtuk a víz, fényesre mossa homlokukat, nyitva maradt szemüket. Föltűzött szuronyuk a víz játékától meg-megtörik, de fenyegetően fölmered újra. Mitől ilyen elevenek? Tán attól, hogy az élőknek múlhatatlanul szükségük van halottakra, hogy ne higgyenek a halálban?

*

Havannát legelőször repülőgépről pillantottam meg.

Ha európai városok fölött száll az ember, azt látja, hogy az épületek magasságszintje eléggé kiegyenlített. Katedrálisok, tűhegyű vagy vaskos kőtornyok ugranak ki ebből az aránylagos összehangoltságból. Havanna tornyai: a felhőkarcolók. Itt is, ott is elszórtan törnek föl a városképből, de zömmel a tengerparton állnak. Madártávlatból a tenger magasra csapó tajtékjának láttam őket.

New York felhőkarolóiban, ahogy olvastam róluk és filmen láttam, van valami kétségbeejtő. Nem az ég felé törés emberi mámora, hanem a kényszerűségé. Nem az ég felé szárnyalásra emlékeztetnek, inkább egy földrengéstől széthasadó bazaltvilág látványára. Minél közelebb vannak az éghez, annál kevesebb fényt kapnak. Bernard Buffet úgy rajzolta le őket amerikai rajzfüzetbe, mintha a mértan sötét múzsái tervezték volna mindegyiket saját maguk számára – nyilvánosháznak. Nem hittem rajzainak, de megéreztem, mit akart velük kifejezni.

Havanna tornyai alacsonyabbak, mint New York-i társaik, de könnyedebbek is. Van köztük elegendő tér; csilloghatnak és szárnyalhatnak.

A város összetéveszthetetlen egyéniségét a felhőkarcolók és az óváros közti feszültség adja meg; de e két véglet közt kellemes átmenetként ott van a forradalom óta fölépült Kelet-Havanna, az „ultramodern” munkásnegyed, és ott vannak a villanegyedek.

A villanegyedek házai egy-két emeletesek. Vékony falúak, üdülőtelepre valók. Ablakaik nyitva vannak, sőt, a legtöbbjén nincs is rendes ablak. A keretben nem üvegtábla fényesedik: zsalugáterre emlékeztető redőny-féleség, vékony üvegszeletekből vagy műanyagból, ami a zsalugáterhez hasonlóan szabályozható is. A szellőzés Kubában ugyanolyan probléma, mint nálunk a fűtés. Huzatot kell csinálni, hogy kellemes legyen a szoba levegője. Irigyelni való ország!

S a növényei!

A villaházak kertjében ugyanazokat a növényeket láthatja az ember szabadon tenyészni, melyeket az otthoni szobasarkokban lágy érzelgőséggel öntözgetünk.

Aki látta már szobanövényeinket vadon kifakadni, az eredet ős-gátlástalanságával nőni a nap felé, annak feltétlenül eszébe jutott, hogy a játékszerré és szórakozássá szelídült természet, a négy fal kalitkájába zárva, semmivel sem elvontabb absztrakciója a valóságnak, mint egy Braque csendélet. A megtévesztő csupán csak az, hogy képzeletünk működése könnyebb, ha kiindulásunk nem szellemi természetű.

A levegő ezekben a villanegyedekben határtalanul tiszta. Egész Havannában az. Mi is szennyezhetné be? Gyárak nincsenek, fűteni se fűtenek soha, így a mocskos angyal, a láthatatlanul pusztító smogh itt ismeretlen fogalom. Egyedül az autók kipufogója szennyezi, rontja a levegőt.

*

Kubában rengeteg autó van. Ez is, mint a felhőkarcolók, amerikai hagyaték. A kocsi hozzátartozott életformájukhoz, elsősorban persze a városlakókéhoz. Nem lehetett megfizethetetlen, mert számtalan futkos ilyen és amolyan márkájúból is. A legszebbek a Cadillac-kocsik; elnyúlva, kényesen suhannak az utcákon, a tengerparti, széles betonutakon. Nagyon soknak az oldalán ott van az ismerős címerkép, a határozott és szűkszavú szöveggel: a kubai nép tulajdona.

Az első napokban kissé meg is zavart ez a szokatlan autóáradat. Ahol ennyi van belőlük – gondoltam –, ott nemcsak a részvénytulajdonosok és nagypolgárok vehettek maguknak, nemcsak a reklámügynökök, turistaszervezők, de egyszerűbb értelmiségiek és folyamatosan dolgozó munkások is. Az autó a jólét modern és tárgyiasult jelképe. Hogyan történhetett mégis, hogy a hegyilakó szegények, lovakon kocogó, szalmakalapos parasztok, szénégetők mellett az autókon suhanó városi polgárság és értelmiség is tömegesen támogatta a forradalmat?

Ennyit számít a nemzeti önérzet? Versenyre kelhet a leggyorsabban rohanó autókkal is? Otthon én olyasmit figyeltem meg, hogy az autó sokaknak külön kis hazát jelent, külön életformát és külön önérzetet. Itt mást jelentett. Akadtak olyan nagypolgári és értelmiségi ifjak is, akik eladták az autójukat, s az árát fölajánlották titokban a felkelőknek.

A forradalom után az autóprobléma országos méretű üggyé vált. Az amerikaiak megtagadták a nyersanyag szállítást és az alkatrészpótlást, ami katasztrofális helyzetet teremtett. Kubában ugyanis az autó a fő jármű! Ha nem érkezik gyorsan szovjet benzin és nyersolaj, megbénul az ország forgalma. Vasút és repülő? A szállításban és a közlekedésben egyaránt csak harmadrangú szerepet játszik.

Nyersanyag érkezett, de alkatrészt az amerikai gyártmányú kocsikhoz a szovjetek se küldhettek. Nem ismerem a pontos adatokat, de többen állították, hogy alkatrészhiány miatt az elmúlt négy esztendőben autóállományuk huszonöt-harminc százaléka szemétdombra került, és kerül egyre több nap nap után bitangságra.

Hogy mennyire országos ügy volt egy időben az alkatrészek beszerzésének gondja, Castro egyik közszereplése is bizonyítja. Válogatott cikkgyűjteményében a híres védőbeszéd és a playa gironi partraszállás után elhangzó beszéde közt, velük egysorban, ott van annak a több órás interjúnak a szövege is, melynek az a központi témája: vajon megoldható-e valamiképpen az alkatrészek pótlása.

A párbeszéd olvastán az első élményem a kiábrándulás volt: hát ide süllyednek a regényes forradalmárok? Mielőtt végképp átköltöznének a történelembe, még motorgyertyák, szélvédők és kipufogó csövek beszerzésének gondjaival kell bajlódniuk?

Viszolygásom később feloldódott. Rádöbbentem, hogy azért érezhetem kicsinyesnek és stílustalannak Castro alkatrészügyben vállalt személyes szereplését, mert a látszat ellenére én vagyok romantikus forradalmár s nem ő.

*

Lassankint egy hónapja lesz, hogy föloldódott a blokád, de Havanna még mindig őriz valamit a hetekig tartó feszültségből. Ha felhős volna az ég, ha eső mosná az ablakokat, érzékelhetőbb volna ez a feszültség, de így a nyár, a mindent beborító nap eltakarja. Itt értem meg, hogy a napsütés önmagában is milyen bujtogatóan háborúellenes.

Mi az, ami mégis átüt a ragyogáson?

A homokzsákok szürke és súlyos koszorúja. Úgy veszik körül félkörösen a fontosabb középületek bejáratát, mintha bármelyik pillanatban utcai harcra lehetne számítani.

Az elővigyázatosságot tökéletesen megértem. A blokád napjaiban nem csupán külső támadásra kellett fölkészülniük, de belsőre is. A szabotázscselekmények négy év óta akkor sem szünetelnek az országban, amikor „béke” van – mennyivel kedvezőbb számukra a légkör, ha veszély és zűrzavar csapkod át a láthatár töltésein. Az 1961-es partraszállás óráiban Havannában is fölrobbant néhány bomba. A város legnagyobb és legmodernebb áruházát is fölgyújtották az ellenforradalmárok. A kár óriási volt, elsősorban azért, mert Kuba szűkében van mindenféle árunak, s ilyen körülmények közt nem egy hatalmas áruház, de még egy üzlet pusztulása is pótolhatatlan veszteség.

A blokád idején egyetlen szabotázs sem történt. Nem akadtak volna már vállalkozók? Vagy a város biztosítása volt olyan erős, hogy megakadályozta ezt? Az óvintézkedéseket ilyenkor nyomban megszervezik. A megbízhatatlan személyeket, kik zavart okozhatnak, „begyűjtik”, vagy kijárási tilalmat rendelnek el számukra. Az is előfordul, hogy otthon hagyják őket, de lakásuk ajtaja elé milicista őrt állítanak.

Bármerre járjon is az ember Havannában, a felhőkarcoló-negyedben vagy az óváros zártabb utcáin, mindenütt ott őrködnek a milicisták.

Néha mulatságos helyzet szereplőivé is válnak. Megérkezésünk másnapján elmegyünk a bankba. Sokan vannak, otthoniak és idegenek egyaránt. Az egyik külföldi vendégnek vécére kell mennie. Egyedül azonban nem mehet. Tilos. A szolgálatot teljesítő milicista kíséri el. Ő is érzi, hogy ez fonák: arcán látszik is valamiféle mentegetőzés, zavar, de nem tehet másként, mikor több ízben megtörtént már, hogy vécékben helyeztek el időzített bombákat.

Két évvel ezelőtt magát a milíciát is épp az egyre fokozódó merényletek és szabotázsok hívták életre. A földreform és az államosítások után félreérthetetlenül elszaporodtak. Cukornád ültetvények hamvadtak el a tűzben, gyárak rongálódtak meg, fegyverszállító hajó süllyedt el, és emberéletben is rengeteg kár esett. A forradalmi katonaság és rendőrség kis létszáma miatt képtelennek bizonyult, hogy megakadályozza ezeket. Akkor határozta el a kormány, hogy fölfegyverzi a lakosságot. Az elgondolás szokatlan volt: fiatal és magabiztos forradalmárokra valló.

Nem járhatott volna az ilyesmi kiszámíthatatlan veszéllyel? De igen! Főként, ha meggondoljuk, hogy Kuba akkori helyzete nem volt olyan egyértelműen tiszta és lendületes, mint ahogy mi, forradalomra és kalandra hajlamos elmével messziről elképzeltük.

Az amerikai köldökzsinór eltépése a nemzeti önérzetet kielégítette ugyan, de a gyomrok jövőjét rövid idő eltelte után megalázó invázióval fenyegette. A sértést és az anyagi veszteséget, mely a Kubában gyökeret vert amerikai tőkét érintette, az Egyesült Államok személyes sértésnek tekintette; családi ügyeibe való beavatkozásnak. Bosszúja nem maradt meg az oroszlán ketrecrács mögötti üvöltésének. Előbb a cukorátvételt tagadta meg, aztán a nyersanyag utánpótlást, végül az élelmiszerek s az orvosság eladását.

Az amerikaiakkal való szakítás következményeként sokan összeomlásról, anarchiáról jövendöltek. Castróban is kiüresedő óriást kezdtek látni, kinek már a régi dicsőség sem áll jól. A helyzet elmérgesedését bizonyítja, hogy olyan is akadt, aki együtt harcolt vele a hegyekben, és most a forradalom elárulása miatt meg akarta ölni.

Shakespeare-i helyzet! A veszedelem közelsége ilyenkor szokta elvakítani a vezetőket. Bizalmatlanokká, gyanakodókká válnak, és gyanújuk, ahelyett hogy az ellenfél irányába hatna, minden irányba pusztítani kezd. Castróék, ahelyett hogy az elmérgesedő időszakban befelé fordultak volna, inkább kitárulkoztak. Rábízták magukat is és reményüket is a tömegre. Fegyvereket osztottak szét, mikor egyre puskaporosabbá vált a levegő. Döntésük a hűség megvalósulása volt.

Példájukból önként adódik, hogy fölfegyverezni csak olyan országot lehet, melynek a vezetői nemcsak az eszmében, de az eszme megvalósítóiban is bíznak.

A milícia – fegyveres ereje mellett – Kuba vezetőinek önbizalmáról tanúskodik.

Szokatlan, de egyúttal fölemelő is az az otthonosság, ahogy a milícia tagjai, ezek a katonaruhába öltözött férfiak, nők viselkednek. Őrségbe állnak? Ha igen, akkor sem öltenek álarcot, szigorú kincstári képet, melytől az ellenség ugyan nem, de a barátok föltétlen visszariadnának. Sem az egyenruha, sem a fegyver nem csinál belőlük példamutató szobrot.

Odahaza eszembe se jutna, hogy őrségben álló katonával szóba is állhatok. A gondolat, hogy még le is fényképezhetem, egyenesen istenkísértésnek hatna. A milicisták minden bűntudat nélkül elmozdulnak helyükről, odaállnak közénk fegyveresen fényképezkedni, mintha viselkedésükkel olyasmit fogalmaznának meg, hogy némely pillanatban a barátság és a természetesség is van olyan erős szabály, mint a katonai fegyelem.

A nagyvárosok, mint a lángelmék, nemcsak meghökkentőek, de fárasztóak is.

Három nap óta csavargunk Havannában, s már alig állok a lábamon. Ha volna néhány pesti mintájú eszpresszó, beülnék, fáradtságomat átadnám a széklábaknak, adják tovább a földnek, hadd szivárogjon szét. A városban sajnos, nincsenek ilyen oázisok. Caffetériák vannak, ahol állva vagy pár pillanatig magas bárszékre ülve megihatja az ember a három gyűszűnyi kávéját, aztán mehet tovább. Időzni s bámulni az utcát, s közben világ-fölforgatásról vagy egy remekműről ábrándozni, itt nem kávéházakban szokás.

Fáradtság közben tör rám a honvágy. Képzeletem pillanatok alatt fölépíti Havanna kínai negyedében a Európa-presszót, ahol délelőttönként dolgozni szoktam.

De ez az ábránd is – mint annyi más – használhatatlan. Utcára nyíló műhelyek, szereldék, lerongyolódott kínai kocsmák és bazárok közt még caffetéria sem akad.

Végre egy mozi!

Hatalmas, sötétszürke homlokzat, lengő üvegajtók. Az előcsarnokban biztos lesz hely. De se plakát, se műsorterv? Talán szünet van? Legyen, legalább találunk üres székeket.

Öten vagyunk.

Belépünk.

A sötét, folyosószerű előcsarnok közepén széksorok. Csak néhányan üldögélnek, s bent van hely bőven!

Alig lépek azonban kettőt-hármat, kárpit szakad a szememre, ezüst-gyász s az undor falvakolata. Miféle csapdába estem? Balra nézek, s az első elkerített rekeszben fölravatalozott koporsót látok. Gyertyatartók korcs oszlopait. Ez valami próba lehet – villan át rajtam –, mert a koporsó előtt üldögélők hátra- és előredűlve, hanyagul beszélgetnek, mintha éppen próbaszünet volna. Arrébb megyek. A következő rekeszben ugyanez a kép fogad. Gyertyaszínű, elfehéredő arcot egyet se látok. Nem hiszek a szememnek. Az ezüstszürke koporsók tán partra kivetett halak, s a körülette ülők ünneplőbe öltözött halászok? Vagy inkább titkos csomagok, melyeket ezek a beszélgető utasok útipoggyász gyanánt majd föladnak? Nem gondolhatok másra, mert megrendülés nélkül ülnek ott a nyugalom sötét verőfényében. Nem metszette át torkukat a sírás üvegkésekkel vagdalkozó angyala, e halotti mocsokból fölröppenő merénylő.

Zavarodottan hátrálok, mint aki rossz helyre nyitott be. Hátrálás közben egy lány keresztbe rakott lába villan rám a gyertyáknál határozottabban. Hátra dűlve ül, mintha valóban, moziban ülne. Nem nézek oda, mégis látom vakító térdeit. Emléknek ezt vinném legszívesebben, de a bejárat melletti ajtó nyílása mást kényszerít rám. Kristályos fényű jéghasábot fűrészelnek. Nyár van, szükségük van rá a halottaknak. Tompán reszeg benne a fűrész, mintha a lány térdeit darabolnák, de ő észre se venné.

Mire kiérek az utcára, elmúlik a fáradtságom. De ettől a naptól kezdve szorongással megyek el minden utcára néző Funerária mellett. A virrasztók mindenütt úgy ültek a koporsók körül, mint különös családi összejövetelen. Olyan Funeráriát is láttam, melynek a szomszédságában caffetéria volt. Mivel mindkettő az utcára nyílott, a virrasztók csak fölálltak helyükről, és átléptek kávézni.

Mitől fogadhatják itt ilyen természetesen a halált? Szertartásaikban a négerek halottkultusza él tovább? Annak az ősibb állapotnak a költészete, melyben nem alakult még ki oly végletesen és véglegesen az Én-tudat, s így a pusztulás-tudat se volt olyan ijesztő?

A virrasztás hagyománya valóban néger eredetű. A spanyol hittérítők nem kényszeríthették rá a feketékre a kereszténységet anélkül, hogy valamiben ne alkalmazkodtak volna hozzájuk. A Rettenetes Fára fölszegelt Krisztusért s a fehér arcú Szűzanyáért cserébe a virrasztásnak ezt az ősibb szertartását vették át. A megalázkodás és a megváltás eszméjét elfogadtatták velük, de úgy látszik, halottaikat már nem tudták elpörölni tőlük. Meglep, hogy a spanyol egyház az inkvizíció közben ilyen megalkuvásra is képes volt. Vagy a hittérítők bölcsebbek, belátóbbak voltak, mint az európai egyházatyák? Persze, ha a hittérítők nem vették volna át a holtak útrabocsátásának ezt az ősi kultuszát, a Kubába hurcolt néger rabszolgák mindenképpen magukkal hozták volna, eltörölhetetlen emlékeikkel, világképükkel együtt.

Vajon csak ez lehet a számunkra szokatlan virrasztás hátterében? Másra is gondolnom kell. A halálról nemcsak a Kubába hurcolt négereknek, de az óhazából odakerült spanyoloknak is más a véleménye, mint a keresztény Európa népeinek.

Lorca írja, hogy a halál minden országban befejezés, csak Spanyolországban nem. Másutt becsukódnak az ajtók, Spanyolországban ilyenkor tárulnak ki. „Spanyolországban a halott holtan is élőbb, mint a világ bármely más táján; arcéle metsző, mint a borotva éle. A halállal való tréfálkozás és a halál csendes szemlélése megszokott a spanyol számára… A kés és a szekérkerék, a bicska és a pásztorok szúrós szakálla – az erdei tisztások, a csipkével borított szentek, a mész, az ereszek sebző éle és a kilátók Spanyolországban mind aprócska halálfüveket teremnek.”

A kétféle népben, a négerben és a spanyolban a tánc és a dal rendkívüli képessége mellett még a halállal szembeni magatartás is hasonló? Vagy ezt csak én hasonlítom össze? Persze, legyen bármilyen eredete ennek a hasonlóságnak, nem a hasonlóság: az eredmény a meglepő. Én megdöbbenve s visszafojtott öklendezéssel hátráltam ki onnét, ahol ők csapzottság és bálványarc nélkül ülték körül a halált, a végzet viaszornamentikáját egyetlen mozdulattal letörölve homlokukról. Irigyelni kezdtem a halál iránti türelmüket; az utcára nyíló virrasztótermeik köznapiságát.

Valami fölfokozott misztika segítheti őket, hogy a lét legvisszataszítóbb katasztrófáját így vegyék tudomásul? Valami korláton átlendítő hit? Ha volna eltanulható tapasztalat e téren is, akár a rizstermelésben vagy a műanyag-gyártásban, én ezt tanulnám meg legszívesebben tőlük. Mert én irtózom a mi temetéseinktől. Odaállni a sír elé, a fájdalom koszorúkkal teleszórt kirakatába, megmutatni végső pőreségünket, a tetőtől talpig hasadó sebet, vagy a képmutatás színészei gyanánt eljátszani a megrendülést akkor is, amikor képtelenek vagyunk rá. A mi temetéseink kihívóak; gyakran úgy érzem, megalázzák a halottat és a gyászolókat is. A régi halottsiratók nem gödörbe: költészetbe, a jajgatás fekete földjébe temették el halottaikat. Vagy fölajánlották őket istennek. Mi egyikre is, másikra is képtelenek vagyunk már, de a formát hit nélkül és költészet nélkül is szívósan őrizzük.

Nemrégen otthon egyik szatírikus író temetésén nagy tömeg gyűlt össze. Vége a búcsúztatásnak, a méltatásnak. Leeresztik a koporsót, zuhog rá a föld kíméletlenül és véglegesen. A sír szélén álló feleség, két gyerek, idős anya a tökéletes megrendülés állapotában e földzuhogástól még inkább megőrül. A gyászzenekar lassú, fájdalmas dallamba kezd. Az író egyik barátja is ott áll nőismerősével a tömegben. Nem, ezt már ő sem tudja elviselni. A látványt az őrjöngő családdal, a figyelő és kisírt szemek izzásával együtt kibírhatatlanul színpadiasnak érzi. A gyászdal lassú üteme ott úszkál körülötte, a temető hideg fái közt, különös, fojtott zeneként.

– Szabad egy tangót? – fordul oda nőismerőséhez.

Pokoli ötlet lett volna ez csupán? A fájdalom váratlan fintora? Sokkal inkább temetési szertartásaink riasztó görbetökre. Kétségbeesett grimasz, hogy legalább a halál jelenlétében lépjünk le a színpad deszkáiról!

Hányszor egymásba villant azóta is a két kép! A táncra kérés groteszk motívuma, s a kubai virrasztótermek gyászolói. Ülnek a koporsók körül, ki-kinéznek az utcára, kint hömpölyögnek a járókelők, és ők csak beszélgetnek.

A kubai dohányiparnak mítosza volt. A Havanna-szivar már az én gyermekagyamba is fogalom gyanánt rögződött, pedig még azt se tudtam, hogy Kuba rajta van-e a térképen.

Churchillről, a nagy szivarkéjencről, a szivarpusztítás Nérójáról, mindig az ismeretlen Havannára gondoltam. Azt képzeltem, hogy az egy távoli ország, melynek a földje nem föld, hanem egymásra préselt dohánylevél, és lakosai nem csinálnak mást, csak reggeltől estig fejtik le egymásról a levélrétegeket, megsodorják szivarnak, és fölajánlják az olyan nagyon kövér és nagyon híres embereknek, mint amilyen Churchill. Hogyan is sejthettem volna még akkor, hogy micsoda történelem kavarog a miniszterelnök úr kövér füstfelhői mögött. Sőt, azt is csak Kubában tudtam meg, hogy mi minden tapad egyetlen szivarhoz is. Mennyi mellékes körülmény! Ki gondolta volna, hogy a bűvész ujjakkal megsodort szivar nem kerül rögtön a churchillek, rockefellerek szájába, mert előbb még külön tengeri kirándulásra indul, hogy a hetekig tartó „séta” közben minél fölülmúlhatatlanabb aromája legyen. Érlelje meg az óceáni levegő, illata vegyüljön össze a napsütötte víz illatával.

Micsoda szakadékokkal van tele a múlt! Olyanokkal is, melyeket a többi közt már nem is volt érdemes föltárni. Gyermekkoromban még jó néhány falusi öreg kummogva kapta be a mocskos bagót, e sátáni ganyét, mert a legolcsóbb pipadohányra se tellett mindig neki. Hülyén és átszellemülten rágták, miközben az óceánon ott ringott egy-egy kereskedelmi hajó, megpakolva szivarrakománnyal, hogy „jobb emberek” szája íze minél mennyeibb legyen.

E rendkívüli szivarsétáltatás is bizonyítja, hogy a kubai dohányipar megérte a tőkebefektetést. Olyannyira megérte, hogy még a dohánygyári munkások is jobban kerestek, mint más iparág munkásai. Rögtön hozzáteszem, hogy nemcsak a tulajdonosok jóvoltából. A dohánygyári munkások szakszervezete erősebb volt, mint jó néhány szakmáé, s így több kedvezményt, nagyobb bért tudtak maguknak kicsikarni.

A gyár, ahova látogatóba mentünk, illusztrációja volt annak, amit előzőleg a dohányiparról hallottam. Korszerű berendezés, megfelelő munkakörülmények, egészséges alkalmazottak. Elnyűtt, dohánylevél-arcú nőt vagy férfit egyet se láttam. A munkafolyamatok finomabb részét gépek végzik, a csomagolást sebesen villámló ujjak. Egyedül az tűnt csak föl, hogy az alkalmazottak közt négert keveset látni. Nyilván a gyár törzsgárdája már a forradalom előtt kialakult, még azokban az időkben, mikor a jobb kereseti lehetőséget a tulajdonosok nem a feketék számára igyekeztek biztosítani.

Az államosítás után lényeges változások nem történtek. Változatlanul megmaradtak azok az előnyök, melyeket a munkások még a forradalom előtt kiharcoltak maguknak. Keresetük tehát ma is jóval magasabb, mint például az egyik kozmetikai üzem munkásaié. Az efféle aránytalanság megszüntetése egyébként is komoly gondot okoz országszerte. A gyáron belül úgy próbáltak ezen enyhíteni, hogy a új munkások bérét nem a régiekéhez szabták, hanem az átlagosan kialakítható „eszményi” bérekhez. Persze, ez nem volt még megoldás, inkább csak útkeresés volt. A forradalom néha ilyen körülményeskedessél jár.

De mit mutat vajon ez a körülményeskedés?

Azt, hogy a kormány az államosítás után nem akarta széthányni vellával, amit a szakszervezet hosszú időn át összegereblyézett. Tudta, hogy nemcsak a forradalmat nyerték meg, de a múltat is örökölték, és ez a múlt, bár különféle módon és fokon, mégiscsak a forradalom előkészítője volt. Oktalan dolog lett volna, ha a régi, szervezett munkások béréből azt csípi le, amit a tőkések elleni hadakozás közben értek el.

Íme, csupa gond, csupa ellentmondás maga a szabadság is; nem más, mint a fölhalmozódott ellentmondások megértése és föloldása. Vagyis a legnagyobb feladat! A baj ott kezdődik, ahol ezt nem értik meg, és a feladatot összetévesztik a szabadság lehetőségével.

A gyárban eltöltött másfél órában, ahelyett hogy szokásomhoz híven adatokra vadásztam volna, sokkal inkább a közhangulat iránt érdeklődtem. Az izgatott, van-e elég önismeretük s bátorságuk szembenézni életük ellentmondásaival.

Kellemes csalódás ért!

Nyoma sem volt olyasféle képmutatásnak, melyet eddigi gyakorlatomban én a gyárlátogatások műfajában tapasztaltam. A politikai édesszájúság Kubában még nem divat, és remélem, hogy nem is lesz. Az üzem vezetője, a munkásból lett igazgató, a mellette dolgozó műszaki ember, a csomagoló asszony úgy vallott saját életéről, mintha tudná: szépíteni csak azon kell, ami természetellenes.

Kereset? Azzal nincs baj! A ruhával, az élelemmel már igen. Kevés van mindenből. Ez rossz. Rosszabb, mint a forradalom előtt. A dohánygyáriak jó része azonban azt is tudja, hogy Kubában százezrével vannak olyanok, kiknek régen még a negyede se jutott annak, amit most jegyre megkaphatnak. Az országban hatszáz-nyolcszázezer idénymunkás volt, nádvágó és kávészedő. Ha róluk elfeledkeznénk, fojtott hangon bár, de megkérdezhetnénk, érdemes volt-e ilyen szívósággal rézbe metszeni a forradalom utáni időket, mikor gyöngébb ellenállású anyagba is belemetszhették volna? Érdemes volt-e tántoríthatatlannak lenni, mikor az Amerikával való szakítás után, eléggé tántorgóvá vált a gazdasági élet. De kérdezhetünk-e ilyet? A forradalom, mely az ember naggyá növésének jegyében fogantatott, elfeledkezhet-e a szegények százezreiről? Nem az ő mércéjükhöz kell-e épp mérni a történelmet?

A szabadságharcok általában az erkölcsiség szférájába emelik a nemzetek sorsát. Az emelkedettség nagyvonalúvá teszi ilyenkor még az osztályokat is. A humanitás ősi vonzása áthatol a köztük levő kőfalakon, és szinte részegítően hatni kezd.

Ez történt Kubában is. Sokan még az anyagi lét lépcsőfokain is szívesen alább szálltak, csakhogy kubaiak lehessenek. Kenyerükből törtek le jókora darabot, csak hogy a zászlójukra varrt egyetlen csillagnak lelkükben, fejükben kiteljesedhető égboltja legyen. De meddig tarthat ez a lelkesültség? És él-e mindenkiben?

A dohánygyári beszélgetéseinkből kiderült, hogy négy esztendő után lassan-lassan befejeződik a kristályosodási folyamat. Közléseik merész kanyarjait követve, legszívesebben a százalékos megoszlás arányszámait jegyzem ide:

Az üzem harminc százaléka milicista. Azt hiszem, fölösleges bizonygatni, hogy nem törtetésből az. Kubában a fegyver nem dekorációs dísz. A haza vagy halál jelszava nem a leghajlékonyabb ugródeszka a magasra igyekvők számára. A tavalyi partraszálláskor minden milicista jelentkezett, de csak néhányan mehettek el Playa Gironba… A munkások negyven százaléka nagyon örül annak, hogy Kuba független ország, de ezen túl se nem ellenzi, se nem támogatja a forradalmat. Egyszerűen csak jól akar élni. „Jogos kívánság” – jegyezte meg az igazgató. A fent maradó harminc százalék pedig kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen, sőt lázadó. Nyilván a szegényebbek közt más a forradalom támogatói és ellenzői közti arány. Többen azt állították, hogy a kezdeti száz százalékkal szemben országosan mára már csak hatvan százalék tart Castróval, tizenöt százalék pedig határozottan ellensége.

E két adat persze nem mond ellent egymásnak. A mikroszkopikus tények többnyire csak a részletek és árnyalatok igazságát fejezik ki.

Egyébként az igazgató azt is elmondta, hogy dolgoznak a dohánygyárban néhányan, akikről nemcsak sejtik, de határozottan tudják, hogy ellenségei a rendszernek. Javarészük már föl is iratkozott, hogy ki óhajt vándorolni Amerikába.

– Ezt is lehet?

– Mért ne?

– Könnyen megy?

– Várni kell, míg rájuk kerül a sor.

– És addig?

– Meghúzzák magukat. Dolgoznak, és ameddig csak beszélnek, nincs baj. Beszéljenek. Szabad. Mi is beszélünk. Akinek nem tetszik Kuba, tessék, jobb, ha más hazát választ.

Megtudom, hogy a forradalom óta háromszázötven-négyszázezer ember vándorolt ki. Elsősorban orvosok, mérnökök, jó fizetésű szakmunkások. Amerika mézesmadzaggal csábította őket. Ha másként nem ment, így akarta szétrohasztani a forradalmat. A kubai menekülteket kint tüntetően a legjobb állásokba helyezték el.

Akármilyen vérveszteséget okozott is Kubának ez a kivándorlás, azt hiszem, mégis ez volt az egyetlen megoldás. Akit erőszakkal akarnak hazafivá nevelni, az előbb-utóbb elárulja a hazáját. Sebeket üt a homlokára, beleráncigálja homokba, trágyalébe. Ezt nyilván Castróék is tudták. Ezért nyitották föl a zsilipeket, hadd ömöljön ki a fölszívódásra alkalmatlan szenvedély.

Volt ebben gesztus, nagyvonalúság, de volt ebben bölcsesség is! Veszteni is időben kell tudni! Aki ilyen nagy ügyben késlekedve veszít, az kétszeresen veszít.

Nagyvonalúságra vall az is, hogy Castróék nem átkoztak meg senkit, aki elhagyta az országot, kivéve az orvosokat. Kuba ötezer orvosából körülbelül ezerötszáz fogta az orvosi táskáját s állt odább. Castro szerint az az orvos, aki képes otthagyni a kisebesedett lábú gyerekek ezreit, a szegénység okozta nyavalyákban szenvedőket, egyáltalán magát a folytonos életveszélyben élő országot, becstelenebb, mint bármelyik ellenforradalmár…

Szerény adat, de érdemes idevésni: az orvosok, mérnökök s más értelmiségiekkel szemben mindössze két-három művész hagyta csak el az országot.

Egy rakomány cigarettával fölpakolva búcsúzunk el a dohánygyártól. Már lépünk ki az ajtón, mikor küldöttségünk egyik tagja visszafordul. A bejárat mellett egy házi kápolnát fedez fel.

– Szabad megnézni?

– Tessék – mondja barátságosan az igazgató.

Szabályos kis imahelyiségbe lépünk. Csönd, áhítat, tisztaság, akárha angyalszárnyakkal söpörgetnék. A falról oltárkép sugárzik; a szenvedő Szűzanya képe néz ránk liliomlángok oszlopai közül. Egyik oldalán kicsinyített templomi zászló, a másik oldalán az egycsillagos kubai lobogó. Ez utóbbi eredeti nagyságban is ott lóg a kápolna hátsó falán. Ki tette ki? A hívek? Vagy a gyár vezetői, hogy fedezzék magukat? Azt hiszem, a kérdés is fölösleges. Bárki tette is ki, a másik félnek nem jutott eszébe, hogy levegye. Ha összeférhetetlennek érezték volna a kápolna csöndjét, a liliomok égi emelkedettségét és a zászlót, akkor inkább magát a kápolnát zárják be.

A kápolna azonban ugyanúgy „üzemben van”, mint a forradalom előtt. Ha valakit épp munka közben száll meg az áhítat, s a Szűzanyával akar társalogni félbehagyhatja a cigarettacsomagolást és bejön. Bárki megteheti, mert teljesítménybérben dolgoznak, s azt a néhány percet, amit benn tölt, ki-ki magától rabolja el.

Mosolyognom kéne ezen a gyárban „működő” kápolnán, de valljuk be, nem olyan régen a mi „vörös sarkaink” se voltak kevésbé mulatságosak, a fölcicomázott Rákosi-képekkel és Sztálin-szobrokkal.

A vallás szabad gyakorlásának nem ez a kápolna volt egyetlen, látható példája, amivel találkoztam. Láttam apácákat s különféle szekták képviselőit, saját propagandafüzeteiket árusították. De mindegyiknél meggyőzőbb volt egy jelentéktelennek látszó élményem. Csavargás közben egy fára fölszerelt szentélyt pillantottam meg. Először azt hittem, madárkalitka. Rozoga volt és viharvert. Narancsárus vagy cipőtisztító rakhatta ki, bérelt utcai standja fölé. A ketrecszerű szentélyt egy házilag festett szentkép díszítette. A képen tenger hullámzott, s a hullámok tetején fahéjszínű lélekvesztőkön népek érkeztek messziről. Jöttek, mint özönvízi hajótöröttek. A legelső csónakban sugárzó arcú férfi állt: Jézus. Mögötte összekuporodott anyák, szorongó gyerekekkel; fehér és néger férfiak evezőlapátokkal és csáklyákkal. Valami nem evilági remény sugárzott az együgyű képről; a félelem alól is előtörő bizalom, hogy íme a hányattatásban is mindig akad valaki, aki a népek élére áll. A víz sötétkék sivatagából úgy emelkedett ki a talpig fehér Krisztus. mint gyermeki képzeletem földjéből a lángoló isten kardja.

Valaki vezér mindig akad a hányattatásban?

Vagy mindig csak ő akad: Jézus?

Nem csodálkoznék, ha egy buzgó forradalmár rég átmetszette volna a szent kalitkát tartó spárgákat, s némi kielégülést is lel abban, ahogy a szeme előtt a járdakőre zuhan, gyertyástul, Krisztusostól. Ehelyett – tán épp ugyanaz az elképzelt forradalmár – papírt vett elő, és esetlen betűkkel ez írta rá:

– ami értelemszerűen lefordítva azt jelenti: csak aki művelt, az lehet igazán szabad.

Meglepő és hatásos agitációs módszer! Kétszeresen is az. Egyrészt, mert türelmes, fölvilágosult és emberi, másrészt mert az idézet nem Marxtól, nem is közismert, mai politikustól, hanem José Martitól származik, akit minden kubai egyértelműen és röviden csak Apostolnak nevez. Amit ő mondott, az ugyanúgy szent, mintha Jézus mondta volna a Hegyi Beszédben. Aki elolvassa a szentély mellé szúrt alkalmi cédulát, annak a fejében meg kell mozdulni valaminek.

Először azt hittem, hogy politikai számítás húzódik meg e vallási türelem, e vallási szabadelvűség hátterében. Föltételezésem nem is volt egészen alaptalan. Nem, mert Dél-Amerika, e túlérzékeny, katolikus kontinens kíváncsi szemmel figyeli Kubát. Rokonszenvvel és homályos nyugtalansággal. Fidel Castróban a föltámadt nagy Bolivárt üdvözölte, a földrész új megváltóját, ugyanakkor összeráncolt homlokkal tekinget még ma is át a kis szigetre: vajon a forradalom mit kezd a vallással?

Főként két dolog érdekli a dél-amerikaiakat. Az egyik: bezárják-e a templomokat Kubában; a másik: van-e abortus-törvény vagy nincs. Mert ha bezárják őket, és ha van engedékeny abortus-törvény, akkor Kubában is megjelent a kommunizmus kísértete, a félelmes démon, mely nemcsak az uralkodó rétegek számára riasztó, hanem a holtszegények számára is.

A türelem mélyén azonban nem efféle külpolitikai meggondolások rejtőznek. Sőt, nem is csak az a figyelemre méltó körülmény, hogy a kubai egyház támogatta a forradalmat, helyeselte a földosztást. Persze ez is. De ha az egyház és az állam viszonyában tisztán akarunk ítélkezni, látnunk kell, hogy kettőjük közül ez esetben az egyház volt számítóbb, taktikusabb. Azért támogatta a földosztást, mert önnön megújulását várta tőle. Tudta, hogy templomot és papot azok tudnak csak fönntartani, akik valamennyire magukat is fönn tudják tartani. Abban bízott, hogy a városokba szorult papság végre kiáradhat a földosztástól megújuló vidékekre, s gyökeret verhet a parasztok között, kik mindmáig a legjobb alanyok, s kiknek zöme eddig még temetéseken is ritkán találkozott isten szolgáival…

Hogy mindezen túl mi ennek a vallási türelemnek az oka, azt Fidel Castro egyik felszólalásából értettem meg.

Márciusban a Havannai Egyetem aulájában ünnepséget tartottak az 1957-ben mártírhalált halt José Antonio Echeverria emlékére. Echeverria a kubai egyetemi ifjúság mozgalmát vezette. Halála előtt végrendeletet írt, melynek örököse nem néhány személy – maga a kubai nép volt.

Az emlékünnepély egyik megrendítő számaként fölolvasták ezt a végrendeletet, de mint kiderült, három sort szántszándékkal kihagytak belőle. A kihagyásra ítélt sorok így hangzanak: „Hisszük, hogy elérkezett a beváltás ideje, és bízunk benne, hogy szándékaink tisztasága meghozza nekünk Isten segítségét, és elérjük hazánkban is az igazság uralmát.”

Castro jelen van, és határtalanul fölháborodik a csonkításon. Magyarázkodás helyett a továbbiakban őt idézem:

„Figyeljenek, mert ez igen érdekes… vajon szándékosan hagyták ki ezt a három sort? Megkérdezem az előadó elvtárstól, amikor befejezi a elolvasást, hogy ki adta neki a papírokat, ki készítette ezt így elő. Azt mondja: »A bejáratnál kaptam az utasításokat. Közöltem, hogy ezt szándékozom felolvasni, és utasítottak, hogy hagyjam ki ezt a három sort.«

Lehetséges ez, elvtársak? Elemezzük csak: mi lennénk olyan hibbant eszűek, akik idejövünk, hogy elolvassuk José Antonio Echeverria testámentumát, és olyan gyávák és erkölcsi szegények, hogy kihúzunk belőle három sort, egyszerűen csak azért, mert ezek a sorok José Antonio Echeverria szólásmódját vagy meggyőződését fejezik ki, amit egyébként nem a mi feladatunk eldönteni. Ezért megcsonkítjuk azt, amit írt? Megcsonkítjuk azt, amiben hitt? Kevesebbnek érezzük magunkban azért, amit gondolt, vagy amiért akkor hitt a vallásban? Milyen válfaja ez az egyéni gondolatokba vetett bizalomnak? Milyen faja ez a történelmi véleménynek? Hogyan lehet a történelmet ilyen nyomorúságosan értelmezni? Hogyan lehet a történelmet holt tárgynak tekinteni, rohadt dolognak, mozdulatlan kőnek? Ezt a gyávaságot lehet a történelem dialektikus fölfogásának nevezni? Az ilyen gondolkodásmódot lehetne marxizmusnak nevezni? Lehet az ilyen csalást szocializmusnak nevezni?

Ezen az alapon meg kellene tagadni a forradalmi felfogást Spartacustól Martiig…

Ezen az úton haladva elhinnénk magunknak, hogy túl forradalmiak vagyunk, elhinnénk, hogy mi alkottuk a haza egész történelmét. Elfelejtenénk… a hősök emlékeit, akik életüket vesztették…

A vallásos érzületükre való hivatkozás – ha ez a mondat ezt az értelmet fejezi ki – nem vesz el semmit José Antonio Echeverria hősiességéből, semmit az ő nagyságából, mert az egyetemi ifjúság lángoló érzelmeinek kifejezője volt…

A forradalom nagysága abban rejlik, hogy mindezeket az erőfeszítéseket, mindezt a vért egyesíteni tudja a forradalom megalkotásában és előrevitelében. Hogyan tudjunk ellenségeink előtt megállni ilyen trükkel?

Mivé lesz így a forradalom? Idomítottak iskolájává!…”

Castro kifakadásában nem holmi vallásos nevelés vagy érzület talált álarcos pártfogóra, hanem az a történelmi erkölcs, mely a forradalmat a legteljesebb emberi önkifejezésnek véli, és nem felejti el, hogy a forradalomnak nemcsak eszméi, de megvalósítói is vannak. A vallás? Csontokba lerakódott örökség, mindaddig számolni kell vele, amíg a forradalom, megvalósítóiban nem halványul el teljesen.

A vallási szabadelvűség tehát a történelmi adottság fölismerése és megvalósítása Kubában. Attól, hogy jó katolikus valaki, még a legjobb milicista is lehet: vallják a kubaiak; védheti a forradalmat, küzdhet az írástudatlanság és minden egyéb szociális igazságtalanság ellen.

Gy. fanyalog.

Csalódott a legendában.

Szerinte nincs is annyi szép nő Kubában, mint ahogy mondták. Az egyik túl fekete, a másiknak túl vastag a szája, a harmadiknak nagyon ki van húzva a szemesarka, a tizediknek nem elég vékony a bokája, máskülönben csakugyan csinos.

Ha nem volnánk Gy-vel odahaza irodalmi ellenfelek, röpiratot adnék ki ellene. A legkevesebb, amit bebizonyítanék róla, hogy vak. Befeketíteném olvasói előtt, hogy ne higgyenek többé neki. Elterjeszteném róla, hogy betontömbből lépett elő a világba.

De le kell mondanom e röpiratról, mert otthon nagyon könnyen félremagyaráznák. Még burkolt politikai támadást is fölfedeznének benne. Így aztán csak magamban füstölgök.

Amit elmondok róluk, személytelen lesz és tárgyilagos.

Bármerre jár az ember, folyton beléjük ütközik. Ha például a szálloda halljában ül, egyszerre csak azt veszi észre, hogy váratlanul elcsöndesedett a pár méterrel odébb mennydörgő tenger, elvékonyult a víz fölötti láthatár, mert bejött közülük egy, és ahogy megy végig a puha szőnyegpadlón, jelenléte minden mást érvénytelenít. Sötét arcbőre, meztelen vállát verő haja annyi fölhalmozott tüzet rejt magában, mint a jó fajtájú szén. Feszes, testhez álló ruhában van, mint a legtöbb. Spanyol? Néger? Mulatt vagy indián? Vagy ezeknek a keveréke? Az idegen szemével nézve mindegy! Alig van kivétel, hogy ne érezné az ember: ebben az országban valami csoda történt. A legkülönfélébb fajok, mintha csak erényeikkel közeledtek volna egymáshoz, mintha csak azt adták volna át egymásnak, amit a másikban megkívántak. Egymással keveredni különben is csak azok a fajok tudnak, akik egymás erényeit legelőször a szerelemben fogadják el.

Nem szeretnék túlzásba esni: itt Kubában sem kötöttek aranypólyába senkit, mert néger vagy indián eredet, de a keveredés és a hasonulás itt mintha természetesebb lett volna, mint másutt: szokásban, magatartásban, szellemben egyaránt. Ennek is, mint mindennek, történelmi okai vannak. Az anyaországból elkerült spanyolok egy idő után terhesnek kezdték érezni az anyaország fönnhatóságát, parancsolgatását. Hiába beszélték ugyanazt a nyelvet, nekik már más sors, más emlékezet más kötöttség adatott. Elérkezett aztán a pillanat, amikor a Kubában élő néptöredékek, az odahurcolt négerek velük együtt egyforma ellenszenvet kezdtek érezni az európai spanyolság ellen. A nemzet megszerveződése ilyen előzményekkel kezdődött.

Túlzás volna azt állítani: hogy innen már csak egyetlen lépést kellett megtenniük az összeborulásig, hogy a nemzet elfogadott nagyságai közt például Jésus Menéndez vagy Guillén, kinek egyik nagyapja még néger, a másik nagyapja fehér volt, ugyanolyan szerepet kapjon, mint a színtiszta spanyolok. Túlzás volna, de hogy a nemzetté válás folyamata nemcsak szellemi és politikai téren indult el, szélesedett ki, hanem biológiailag is, arra nemcsak a múlt századi és a mostani forradalom a bizonyíték, hanem a többféle faj határán lebegő, gyönyörű nők is.

Annyi sétál belőlük az utcákon, köznapian viselve szépségét, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A zöld ruhás néger lány, akit Londonban közmegegyezéssel Anglia uralkodónőjének kiáltottunk ki, legfeljebb azzal válna ki közülük, hogy táncosnő, ami külön ráadás a varázslatra.

A szép nők tömeges áradása szinte már bénítóan hat. Reménytelenségbe sodorja még a képzeletet is. Mert hiába képzelem oda egyik mögé a napsütötte homokpartot, a hullámzó-mozgó víz elevenségét, az utca túlsó oldaláról jön át egy másik, és ahogy ösztönösen félrenéz, nem fordult-e be autó a tenger felől, súlyosan mozduló hajával elsöpri az egész ábrándot. S tudom, hogy neki van igaza, mert ő is csak rövid ideig uralkodhat, egy-két perc múlva helyébe lép a harmadik, aki mögül egy nagyvárosi zenegép tombolása árad, üveg-sikoltás, rumbatök, tánc-zaj, átitatva ősi és modern démonitással.

Így megy ez már napok óta. Kevés pénzem van, mégis fél kiló karamellát veszek a bronzvörös hajú indiános eladónőtől, hogy e szokatlan mennyiséggel kalandba sodorjam a képzeletét, de amíg magyarázkodom, váratlanul mellém áll egy fölhasított ruhájú mulatt nő, és sűrű lusta szempillájával lerombolja az egész cukorkaboltot.

Végül már ez a reménytelenség lesz a vigasztaló, mert a képzelet merész domborítású háttere nélkül nézhetem mindegyiket. Ez lesz a vigasztaló, mert nem egyénenként, de együtt láthatom őket.

Nem az idegenség csalása ez a kamaszos áradozás, ez a nagyarányú világos freskó, eleven nőalakokkal? Nem nyári érzékcsalódás az egész? Az örökös napsütésnek, lángoló köveknek, könnyű ruháknak az összjátéka?

Egyetlen dolog miatt nem hiszem:

A francia s az olasz nők legendája mellé lassan kezd kialakulni a magyar nők legendája is, és ez olyan magas mércéhez szoktatja az embert, hogy ez a mérce nem mondhat csődöt sehol; még Kubában sem.

Mikor egy közös kiránduláson a szovjet művelődésügyi küldöttség egyik vezetője, szőke és csöndes miniszterhelyettes, megtudta, hogy verseket írok, némi cinkossággal fordult oda hozzám:

– Végre egy lírikus! Egy igazi szakértő! Szeretnénk hallani, mi a véleménye a kubai nőkről?

Jelzők helyett diplomata kifejezés futott a nyelvemre.

– Véleményem szerint: Kuba női nagyhatalom.

*

A „kubai nők” fogalma mint minden egyéb fogalom, bizonyos pontokon átcsúszik már a mitológiába. Szépségükről és különösségükről szóló hírekben nincs semmilyen túlzás; annál inkább van abban, amit az egzotikus fogalmazás erkölcsi értelemben sejtet. A férfias képzettársítás, áttételek nélkül, a lazaság, a bujaság, a modern paradicsomi romlottság látomásait bontja ki ebből a fogalmazásból. A legszemérmesebb képzelet is azonnal begerjed, és máris látja őket a „szerelem kigyúlt citromfái közt” sétálgatni.

Mi mást mondhatnék erre, mint azt, hogy az általánosítás itt is elhomályosítja az igazságot, és hogy ítélkezni csak a részletek és az árnyalatok segítenek.

Egyik kint dolgozó orvos ismerősöm, akit erről a témáról faggattam, érdekes adatokkal szolgált. Tapasztalata szerint a kubai nők zöme eléggé visszafogott életű és feltűnően szemérmes. Az, hogy ölelkező, csókolózó, sőt karonfogva járó párokat nem látni az utcán, mint Párizsban vagy Pesten, még nem sokat jelent. Az viszont már elég beszédes érv, hogy többségük még az orvos előtt sem vetkőzik le. A nőgyógyászati vizsgálatok is úgy folynak le, hogy paraván vagy függöny választja el őket az orvostól, s a paravánon vagy a függönyön kis ablakszerű kivágás van, ott lehet csak kukucskálni. Ennek persze nem csak az ő szemérmességük az oka, hanem a férfiak féltékenysége is. Olyan körülményeskedve vigyáznak rájuk, hogy az orvostól se veszik jó néven, ha Évakosztümben látja őket.

Ezek az apró jelek mutatják, hogy a spanyol erkölcs századok óta még most is milyen erősen tartja magát. Jártam olyan vidéki városokban, melyeken nem söpört át a világosodás hulláma, s ahol ez a régi erkölcs egészen pőrén villantotta rám szigorát és merevségét. Este tíz óra tájt sétálgattunk Camagueyben, a leggazdagabb és a legkatolikusabb tartomány székhelyén. Forró és fülledt decemberi éjszaka volt. Az utcák, a terek tele voltak fiatal férfiakkal. Beszélgettek, izgatottan nyüzsögtek. Nőt néhányat lehetett csak látni, mintha a közelben kalózkodó tenger hullámai beszaladtak volna a városba, és magukkal vitték volna őket, mint rómaiak a szabinok asszonyait. Keserves látvány volt ennyi zajongó férfit együtt látni! Odaléptem az egyik beszélgető csoporthoz, és a férfiak nemzetközi pantomímjával megkérdeztem, hol vannak a lányok?

– Otthon – mondta az egyik fiú zavartan.

Szívesen vallattam volna őket tovább, de kísérőnk, a helybeli Kultúrkapcsolatok Intézetének vezetője, egy zárkózott, fénylő arcú néger, rögtön szólt a tolmácsnak, hogy ebbe a témába ne merüljünk bele, mert ez illemsértő. Le kellett nyelni a kérdéseimet. Úgy látszik, bizonyos helyeken ez még a politikánál is kényesebb ügy, mert a politikában nem ismertek tilos és leaknázott területeket.

Ezek után joggal kérdezhetné bárki, mitől volt mégis annyi prostituált nő az országban? A vallási és erkölcsi szigor hozhatta létre önmaga ellentmondását, akár a középkor Boccacciót vagy a francia pajzán históriák vaskos tündériségét?

A párhuzamban lehet szemernyi igazság, de ez az igazság kevés volna az indokláshoz.

Vagy a nagyvárosi életforma volt mindennek az előidézője? A huszadik századot fölforgató nemiség? A test kívánságaira hangolt szórakozások?

Ezek sok mindent magyarázhatnak, de hogy a statisztika hihetetlen számait indokolják, ahhoz még ezek is kevésnek bizonyulnak. A hatmilliós lélekszámú országban állítólag több mint százötvenezer nyilvántartott nő volt. Mennyi lehetett vajon, akit nem tartottak nyilván? Az osztályon felüli bordélyházakban alkalmazott nőktől egészen a nyomor láng-gyűrűjében forgolódó kis kurvákig milyen rétegei a gyönyörszerzésnek!

Amit a részletindokok csak árnyalnak, s nem magyaráznak, azt egyetlen nyers fogalmazás rögtön világossá teszi: Kuba Amerika bordélyháza volt.

Ezt nem én állítom, hanem maguk a kubaiak.

Gondoljuk el, melyik nemzet dicsekedne ilyesmivel nyíltan, ha az efféle megaláztatás nem akarata ellenére jön létre, ha nem ugyanúgy roncsolja képességét, jövőjét, mint bármi más, ami nemzeti önállóságát vagy önérzetét állítja szégyenfal elé. Azért beszélnek erről ilyen tárgyilagosan, mert kizsákmányolásuknak ez volt a legdurvább formája. Az ellenfél itt az ábránd és a gyönyörkeltés felől közelített; a kalandok utcájából jött meseautóval és pénzzel, és amíg jól akarta magát érezni, az álom fekete hanglemezeit rakta föl, hogy mindent elborítson a zene.

Mi másért építették volna föl az amerikaiak a felhőkarcolós Havannát, ha nem ezért? Mi másért rendeztek be annyi játékkaszinót, bárt, mulatót, kacsalábon forgó örömtanyát, amennyi talán a hatszor akkora New Yorkban sincs, ha nem a maguk szórakoztatására? Lehetőséget mi másért adtak a hazai burzsoáziának is, ha nem azért, hogy megbízható üzletfélként kiszolgálja őket.

Az amerikaiak elmondhatták, hogy Kubát még az isten is nekik teremtette. Mindössze száznyolcvan kilométerre van partjaikhoz. Ekkora távolság nemcsak repülővel – hajóval is jelentéktelen. És ilyen rövid út után egészen más világ! Más égöv, más levegő. Korlátokon átcsapó kékség, lomb- és napfény-karnevál, narancsíz, tengerszag; nők, nők, a kéj forgóajtajával részegségbe pörgethetők; alacsonyabb rangú nép, kiéhezettek és fölfelé nézők. Hogy jól érezték magukat a szigeten, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kuba folyton tele volt velük. Turisták és szerencsejátékosok nyüzsögtek az utcákon, a fürdőhelyeken, a holdfénnyel és dzsesszel átszőtt éjszakákban. Velük suhantak föl s le a huszonöt emeletes szállodák zajtalan felvonói.

Az idegenforgalom a huszadik században némely ország számára aranybánya: fölér egy korszerű iparággal. Ha alapja nem is, de bőven áradó mellékfolyója lehet a nemzeti jövedelemnek. A napfény, a levegő, a víz, a táj, a történelem látható és mozdulatlan emlékei termelőerővé és munkaértékké válnak.

De mint mindennek, ennek is van határa. Az idegenforgalom bizonyos pontokon túl már sáskajárás; fonák diadalmenet. Az idegen, akinek pénze van, mindent lehetségesnek és szabadnak érez. Nincs is más célja, mint hogy személyiségét az új közegben minél gátlástalanabbul megvalósíthassa. Végül már nemcsak levegőt, napfényt és kultúrát akar kapni a pénzéért, de arra a néhány hétre, amit ott tölt, meg akarja vásárolni az országot, a bennszülöttek lelkiismeretét, emlékezetét, sőt magukat a bennszülötteket is.

Az amerikai turisták fél évszázadon át így vásárolták meg maguknak Kubát: méghozzá a legszokványosabb módszer képlete szerint. A pénz, amit otthagytak, nem Kuba nemzeti jövedelmét gyarapította, hanem Amerikáét. A szolgáltató-, a vendéglátó- és a szórakoztató ipar zöme ugyanis az ő kezükben volt. S az átránduló turista, ki magába szippantotta Kuba minden egzotikumát, ki másnak fizetett bőkezűen, mint honfitársainak! Íme, az Amerikából idevonuló dollár, furcsa parabolapályát futva be, visszakerült újra Amerikába.

Mi köze mindehhez a kubai nőknek?

Kimondhatatlanul sok!

Ők álltak a vonzás középpontjában. Ők voltak az igazi ráadás mindenre. Nyerni, veszíteni, kártyán vagy ruletten, csak az ő közelükben lehetett nagyvonalúan.

Kalandvágyó amerikai turisták dilettantizmusa volt ez a rögeszme? Együgyű kitalálás a kicsapongások mentegetésére?

Ennél sokkal bonyolultabb dologról van szó!

A kubai nők vonzó mítosza mögött, azt hiszem, ott van az amerikai nők taszító mítosza is. Aki látta az Amerika egy párizsi szemével című dokumentumfilmet, rögtön megérti, mire célzok. Volt a filmben egy hideglelős képsor. Egy amerikai nő, igazi amerikai típus, a szeretkezés gimnasztikáját tanulja – feleségek számára indított tanfolyamon. Gumiszőnyegen mozog, vonaglik. Egy… kettő… föl… le… most a combok, most a derék, most a csípő szerepe következik. Előbb csak lassan rázni, mint a szitát, majd fölgyorsulva beledobni a lángok közé, a gyönyörű világégésbe…

Nem, ez nem látszott a képen, ezt már csak a kiegészítő képzelet teszi hozzá. Az a „talajtorna” ott a gumiszőnyegen sokkal kétségbeejtőbb volt. Körültekintő és szakszerű!

De hát mit is akart megtanulni az a nő? Az ösztönök eltanulhatatlan varázslatát? Önmagát készült megváltani a teste révén vagy a másik nembelit: a férfit?

Simone de Beauvoire Amerikai útinaplójában hosszan beszámol arról, hogy Amerikában a férfiak és a nők nem nagyon kedvelik egymást. „Az itteni férfiak azt állítják – írja szó szerint –, hogy az amerikai nők frigidek; némelyik férfiban ez szinte rögeszme…”

Beauvoire izgatottan kutatja ennek a rögeszmének az okait. Változatos érvei helyett, amelyeket nem részletezhetek, inkább egy összefoglaló jellegű bekezdését jegyzem ide:

„Akár tényleg frigidek, akár az az igazság, hogy ebben a vádban a férfiak szimbolikusan foglalják össze szemrehányásaikat, tény az, hogy a nők sem nem szeretők, sem nem barátnők, sem nem társak. A férfiak bezárkóznak klubjaikban, a nők a magukéba menekülnek: kapcsolatuk apró bosszantásokból, apró vitákból és apró győzelmekből áll. Ez az alapvető ellenségesség még fokozza az emberek itteni nagy magányosságát. Nincsenek céljaik, melyek lehetővé tennék életük kereteinek átlépését, s ezek hiányában még azt a másik lényt sem találják meg ebben az életben, akinek áldozhatnák a magukét.”

Lehet, hogy kissé idejétmúlt és egyoldalú ez a közvetlen háború utáni tapasztalat, de annyi igazság, amennyi ebbe az egyoldalúságba belefér, bőven elegendő ahhoz, hogy valamilyen köznapi „pokol” jelenlétéről árulkodjék. Azt mindenképpen megmagyarázza, hogy a férfiak, mért vágyódnak el, s ha van rá módjuk, mért keresnek másutt kalandos kielégülést?

Az ösztönök világán belül maradva, ezt a helyzetet szinte már-már megértené az ember, sőt a kalandvágyra már-már fölmentést is keresne. De megmaradhatunk-e az ösztönök világán belül? És elfogadhatjuk-e a lélektani indokokat, ha ezek mások lelkét roncsolják szét? Nem árt, ha fölidézzük újra a mondatot: Kuba Amerika bordélyháza volt! Ez ugyebár már nem az ösztönök világába, hanem a történelembe tartozik. A gyarmatosítás történetébe.

Ha máshonnan közeledünk ehhez a témához, a végén újra csak a történelem öbleibe futunk be.

A férfiak és a nők helyzetét s egymáshoz való viszonyát az Egyesült Államokban sajátos körülmények alakították ki. A földrész új felfedezői: a pionírok, a bozótvágók, a szerencsepróbáló, vad férfiak kiérkezve az új világba, többnyire asszony nélkül léptek partra. Az a kevés férfi, aki vitt magával, arra kényszerült, hogy határtalanul vigyázzon rá. A nő volt a család tengelye, letéteményese, a középpont. A nő volt a nagyobb közösség, a későbbi nemzet eszmei tartóoszlopa. Tisztelni kellett és félteni: nemcsak ököllel – törvényekkel is.

A nőket körülvevő sánc, ahelyett hogy később leomlott volna, megmerevedett. Kialakult fensőbbségi tudatuk, és ehhez akkor is ragaszkodtak, mikor már nem lett volna rá olyan mértékben szükség. A történelem kezdeti kényszerét meghosszabbították, csak hogy egyénileg kisajátíthassák, és hasznot húzhassanak belőle. Nem vették tudomásul, hogy a történelmi kényszerek legtöbbször morállá alakulnak át, s velük visszaélni mindenkor erkölcstelenség. Ebben persze nemcsak ők a hibásak, hanem az angolszász társadalom hagyományőrző természete is. Amerika törvényei a kezdeti időktől fogva bármennyit változtak, a nők jogait még most is a régi idők kőtáblai őrzik. Házasságok fölbomlása esetén mind a mai napig szinte kizárólag a nőket pártfogolja a bíróság. A törvény előtt a nővel szemben majdnem minden esetben a férfi veszít.

A női fensőbbség érzése kitartóan dacolt az idővel, de annál kevésbé tudott dacolni a nőkben munkáló ősibb ösztönökkel, s emiatt valami beteges feszültség keletkezett. A nők elvárták egyrészt a hódolatot, másrészt szívesen hódoltak volna a férfiaknak, vagy legalábbis szívesen váltak volna társaikká. S mikor már egyikhez sem volt meg a belső indíték, se a megfelelő forma, akkor alakult ki az a jólét és gazdagság védőfalán is átcsapó helyzet, amiről Simone de Beauvoire is beszél.

A rejtett drámai ellentét tehát csakugyan történelmi. Amerika legbensőbb magánügye. Nincs rá semmiféle külső megoldás. Lazítani igen, de föloldani nem segít se tenger, se pénz, se prostitúció. Nem segít az idegen nők mítosza sem. Úgy látszik, még a legendásan szép kubai nőké sem segíthetett!

A figyelmeztetés e téren is történelmi volt!

Éjfél?

Vagy már el is múlt?

Ülünk T.-vel a szálloda bárjában, és semmi kedvünk sincs lefeküdni. Fáradtságunkat zajba, füstbe keverve próbáljuk föloldani.

Nézegetjük a nőket. Magas bárszékeken trónolnak fölöttünk, öten is egymás mellett. Dühös vagyok rájuk, mert nem vesznek észre bennünket. Annak, hogy külföldiek vagyunk, itt nincs különösebb varázsa. Csodálkozás és hasraesés helyett az idegenekhez inkább a barátkozás mosolyával közelednek. Aki idegen volt eddig számukra – ellenség volt; aki most idegen – az jó barát.

E tiszta képlet, úgy látszik, még a női lelket is befolyásolja. Bármennyire nemzetköziek is az elveim, szép nők részéről nehezen viselem el az efféle barátságot.

De mit tehetek? Egy áttetsző sóhajt eresztek meg az ég felé néhány férfiasabb jelmondat kíséretében, mire valaki gyöngéden megpöcögteti a vállamat.

– Csöndesebben, mert itt más is ért magyarul!

Hátranézek, és egy huszonnyolc év körüli férfi bólogat felém mosolyogva. Mulatságosan apró és fürge szeme van. Kerek arcával még igen, de konokan előreugró, magas homlokával már kevésbé vág össze gyerekes tekintete. Állgödre pedig olyan mély, hogy kisujjam hegyét nyugodtan beledughatnám. Ez rögtön rokonszenvessé teszi. Mikor teljesen hátrafordulok, akkor veszem észre, hogy két fiatal nővel ül.

– Magyar vagy? – kérdem tőle, letegezve nyomban az anyanyelv jogán.

– Fontos ez?

– Ha neked nem – mondom enyhe vállrándítással.

Közben persze azt gondalom, kár ilyen nagyképűnek lenni, kisapám, még ha akármilyen szép nőkkel ülsz is egy asztalnál.

– Jugoszláv vagyok, mért húzod föl rögtön az orrod?

– Bocsáss meg, ötszáz év óta rosszul működnek a reflexeim.

– Még szerencse, hogy tudsz róla!

A két nő egy kukkot sem ért ebből a párbeszédből, hacsak a csipkelődésből nem érez meg valami nemzetközi iróniát. Határozottan meglepődöm magamon. Nem így szoktam ismerkedni, de most mégis örülök, hogy így sikerült. Megnyugtat, hogy önérzetem több ezer kilométernyire Magyarországtól egészen otthoniasan, vagyis zavartalanul működik.

– Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?

– Anyám magyar. Ha úgy tetszik, színmagyar, tolnai születésű.

– És mért vagy itt Kubában?

– Nagyon kíváncsi, Mister, nem gondolja? Ellenforradalmat szervezek Castro ellen.

– Látom, a legjobb úton halad, de remélem, nem akar mindkét nővel együttműködni?

– Ha úgy hozza a sors… egyelőre azonban csak a szőkével… Egyébként újságíró vagyok, X lap dél-amerikai tudósítója. Tegnap érkeztem Mexikóból… Te mi vagy?

– Valami hasonló. Rossz kedvemben én is szoktam újságba írni.

– Csak nem a Népszabadság?

– Nem.

– No akkor, engedd meg, hogy bemutassalak a nőknek, szeretik az újságírókat. Két kubai úrilány. Legalábbis néhány éve még azok voltak. A szőke – Olga. Szépek a fülbe való karikái, nem? Ő egy bőrkereskedő lánya volt, a barna pedig egy bankáré. Pancsitának hívják. Ha szegénygyerek voltál, ma bosszút állhatsz a burzsoázián. Én az voltam.

Kezet fogok a két lánnyal. A szőke veszedelmesen vonzó – ő a szebbik. Úgy néz rám, hogy rögtön elfelejtem a kubai nők tartózkodásáról hallott mendemondákat. Váratlanul zavarba esem. Ha ismerném a nyelvet, az eszem tán megsegítene, s kivágnám magam ebből a kényes helyzetből, de így még mosolyogni sem tudok értelmesen, elárulnak a gesztusaim. Pedig az íratlan szabályok szerint attól a pillanattól kezdve, hogy asztalukhoz ültem, Pancsitát kéne szórakoztatnom. Kéne? Kell! Ő van férfi nélkül. Úgy látom, ismeri az íratlan törvényeket, mert hosszúkásra húzott, sötét szemével kíváncsian fölmér. Istenem, az első bankárlány, aki közeledik hozzám, hogy zárkózhátnék el a kivételes szerencse elől?

Negyedóra múlva megtudom, hogy egy héttel előbb még menyasszony volt, de már vége az ügynek. Vőlegénye a blokád idején önként jelentkezett milicistának, s Pancsitából ez olyan ellenkezést, sőt, megvetést váltott ki, hogy szakítottak.

– Mióta vagy itt? – kérdi tolmácsolás közben laptudósító kollégám, akit Jovánnak hívnak.

– Öt napja.

– Azért kérdem, mert meg akarlak óvni a szakmai csalódástól. A Pancsita-ügyben nincs semmi érdekes. Megírhatatlan. Még akkor is az volna, ha ezt a kis vékony nőt, mondjuk, lelőné holnap a vőlegénye. Kaptafa-ügy, sok van belőle. Az itteni társadalom még tűz és víz. Egyetlen politikai ellentét miatt családok hasadnak ketté, egyik fele erre, másik meg arra. Még nem alakult ki a társadalmi helyezkedések bonyolult menetrendje. Itt előbb hazafi vagy, aztán vagy csak rokon. Nem lehet azt csinálni, mint amit képmutató rendszerekben, hogy külön haszon, ha van egy kormányhű és egy ellenzéki a családban, egy kommunista vagy egy reakciós, és egyik fedezi a másikat. Itt csakugyan vérre megy még minden. Dönteni kell, főként ilyen alkalmakkor, mint amilyen a blokád volt. De várj egy kicsit, megnyugtatom a lányokat, hogy épp arról tárgyalunk, hova menjünk el táncolni, olyan helyre, amit te még nem ismersz.

A magyarból légtornász gyanánt, könnyedén lendül át a spanyolba. Apró szeme cikázva követi gyors mondatait, látszik rajta, hogy rögtönöz, hogy most találja ki az egész bárba menetelt. Szerencsére a lányok mit se vesznek ebből észre. Örülnek a hírnek, Olga jókedvében megcsókolja, mert kiderül, egész nap könyörgött neki, hogy vigye el táncolni, de a kissé hízásra hajlamos kolléga azzal védekezett, hogy nagyon fárasztó volt a mexikói útja. Pancsita szintén örül, gyorsan kiissza hűsítőjét, és a maradék jégkockákat csörgetni kezdi a poharában. Váratlanul elém villan a halottvirrasztók közt ülő lány térde, és azt is hallom, amint fűrészelik a jéghasábokat.

– Mondd, tudják ezek a lányok, hogy kommunista újságíró vagy? – kérdem nyersen Jovántól.

– Mért ne tudnák a kis perverzek. Ez az izgalmas nekik! A milicista vőlegénnyel összevesznek, de fogadom, hogy veled nem lennének elvi ellentéteik, sőt büszkék lennének, hogy… Igaz ez, Pancsita?

A lány nem érti, de beleegyezően nevet, mintha értené.

– Csak nem akarsz politikai előítéletből meghátrálni? – néz rám megütközve laptudósító barátom.

– Azért semmi esetre.

– Nős vagy?

– Igen.

– Félsz?

– Nincs pénzem…

– Ez izgat? Ma este Tito elnök vendége leszel; én fizetek – mondja, Jován, és telt arcát ugyanaz a nevetés önti el, mit először láttam szétömleni rajta, de mint víznyelő ciszterna, az a bizonyos nagy állgödör most is szép csöndesen elnyeli.

*

A bár, ahova megyünk, körülbelül negyedórányira van taxival a szállodánktól. Én ülök hátul a két nő közt, készen az elkárhozásra. Jován pedig elöl, a sofőr mellett. Könnyedén, fölényesen cseveg. Azzal ugratja a lányokat, ha bele akarnak kerülni a világirodalomba, viselkedjenek velem kicsit tisztességtelenebbül, mert a nők így alapozhatják meg igazán halhatatlanságukat.

Tetszik nekik a filozófia; nem titkolják, hogy szívesen kinyújtanák a kezüket hervadhatatlan babérokért.

Egy pillanatig mind a négyen a gáton átcsapó tengerre nézünk. Hatalmas hullámok csattannak neki a betonnak, és szétfröccsennek, mint a bomba. Sikítoznak a lányok, mert a gáton átrepülő víz végigsöpör az autó üvegén.

Jován ismét hátrafordul, apró szemeit ugráltatva beszélni kezd a nőkhöz.

– Excusez moi, Mesdames, az úrnak el fogom magyarázni, hol járunk. Ő ugyanis…

– Please – válaszolják viháncolva mindketten.

– A döntésről akartam még valamit mondani. Ha érdekel, tégy úgy, mintha elmerülve figyelnéd a várost… tudod, a diplomácia! A tenger ilyenkor éjszaka még engem is megkótyagosít. Jól mondom?

– Mintha dunántúli volnál.

– No, szóval, ezek a nők itt falni valóan szépek, de előbb-utóbb elveszelődnek. Lelki betegek vagy jobbik esetben kurvák lesznek. Miben tudtak eddig dönteni? Semmiben! Azaz hogy döntöttek, de csak tagadóan, mint például ez a bankárlány is a milicistával. Nem én találom ki, de nyilvánvaló: a tagadó döntések sorozata a végén többnyire önmagát semmisíti meg, illetve azt, aki tagad. De ezt most hagyjuk. Ismerek egy nőt, érdekes históriát mesélt el ezzel kapcsolatban önmagáról. Nem is csak önmagáról – a döntésről. Szülei camagueybeli földbirtokosok voltak. Jómód, ez-az, ismered a szöveget. Huszadik születésnapjára autót vettek neki. Futkosás ide-oda, szeretkezések, ivás, ez volt az élete. Egyszóval, kaland. A gazdagabbak, úgy látszik, itt is könnyebben átlépték a spanyol erkölcsöket… Ez ötvenhét vége felé történt. Akkoriban már egyre többet lehetett hallani Castróékról. Vállalkozásuk: fölbolygatta a fiatalok képzeletét, még az ilyen autóval szaladgáló polgárlánykákét is. Haza, függetlenség, forradalom, húszéves korban még a gazdagokat is begerjeszti. A lány néhányadmagával pénzt kezdett gyűjteni a felkelők részére. Ismerősök, rokonok, zsebpénz, meg ami jött. Hogy veszélyes volt a játék? Ettől volt izgalmas is. Azt mondta, nagyon boldog volt akkoriban. Igen ám, de mikor győzött a forradalom, összedőlt a tündérke felhő karcolója. Vége lett a romantikának. Nem kellett bujkálni, pénzt gyűjteni, rettegni a lebukástól. Egyet lehetett volná csak – nyíltan a forradalom mellé állni. Ez azonban nem ment. Ilyenkor szokott csődöt mondani a regényesség… Ha nem is nagyon, de szüleit is megtépázta a földreform. Mi mást tehetett volna, mint hogy férjhez ment. Egy lélekgyógyász vette el. Már ide is átterjedt Amerikából! Gátlásai vannak? Nemi zavarai? Keresse fel házi pszichológusát! Szóval, asszony lett. Időközben azonban neki támadtak gátlásai. Hiányérzet, miegyéb. A férjnek hamarosan döglődni kezdett az üzlete. Forradalom idején nem lélekgyógyászokra van szükség. A férj rá akarta beszélni, hogy vándoroljanak ki. Ő hallani sem akart róla. Meggyőződésből ellenkezett vagy dacosságból? Nem is tudta. Veszekedéseik észrevétlenül politikai színezetet öltöttek. Hasadás a családban. Shakespeare ilyenkor szokott mérget keverni a pohárba. A nő fogta magát, és egy napon elszökött Camagueyből. Rokonok, Havanna, zűrzavar. Ennek se volt túl sok értelme. Egyre gyakrabban eszébe jutott az az időszak, amikor pénzt gyűjtöttek. Szerencsére kapóra jött az országos mozgalom: harcolj az írástudatlanság ellen! Ez amolyan hazafias és humanista dolognak látszott. Jelentkezett is, hogy elmegy tanítani. Ne hidd, hogy a tanítás izgatta! Ez csak a látszat volt. Igazában azért jelentkezett a hegyekbe előkészítő tanfolyamra, hogy saját szemével tanulmányozza a kommunizmust. Áldott bébi, nem jó hecc? Fölmegy egy úrilány a Sierrába tanulmányozni a kommunizmust. Mondhatom, sikerült is neki! Két hét múlva partraszállás Playa Gironban. Általános mozgósítás az országban. Minden fegyverfogható férfi bevonult. Onnan a tanfolyamról is. Ők maradnak csak fönn – asszonyok, lányok, gyerekek, kitéve annak a veszélynek, hogy bármelyik órában meglephetik a tábort az ellenforradalmárok. Ez nemcsak agyrém volt, romantikus szorongás, hiszen hetekig bujkáltak szétszórt, töredék csoportok a hegyekben. Mit tehetsz ilyenkor? Elfutsz? Hová? A hegy külön birodalom! Mit tehetett a nő? Választhatott: vagy fegyvert fog, és ha megtámadják őket, lő, vagy ővele végeznek. Mert ott már nem lett volna alibije. A nő az előbbit választotta. Gyávaságból vagy kényszerűségből? Nem mindegy? Az, hogy képes volt dönteni, megváltoztatta az egész életét. Olyan erők szabadultak föl benne, melyek újabb döntéssorozatot indítottak el. Mit magyarázzam tovább? A nő ettől kezdve már csak előre léphetett. Forradalmár lett, nem lehetett más, pedig ugyanabból az osztályból jött, ahonnét ez a kettő.

*

Jovan a bárban nagyvonalúan rendel, s derekasan iszik is. Az italtól azonban egyre nagyképűbb lesz. Szivarra gyújt, gyorsan köpködi a füstöt, foghegyről beszél a nőkkel, s olyan öntudattal dől hátra a széken, mintha a New York Herald Tribune munkatársa volna. Ha kettőnket összehasonlítana valaki, engem zugírónak képzelhetne mellette. Nem hajlandó táncolni se. A műsort várja, mert tudja, hogy hastánc is lesz Olga duzzog Jovan miatt. Kénytelen vagyok én táncoltatni, de csak az asztalunk mellett, nehogy gyanakvásba sodorjam Jovánt.

Pancsitával azonban már távolabb megyek, egészen az egyik karzati tánctérig. A bárhelyiség ugyanis több szintes. Lent, középen, süllyesztett színpad van, rejtett világítással, amit lépcsőzetesen karzatok vesznek körül, olyan agyafúrtan megszerkesztve és elrendezve, hogy oda már semmi fény nem szóródik. A táncolók itt egymást is alig látják. Ahol mi táncolunk, különben sincs senki.

Pancsita angolul beszél, én pedig magyarul. Nem értjük egymást, de látom, rendkívül szórakoztatja ez a bábeli gyerekjáték. Szusszanás nélkül ömlik belőlem a szó, mintha a sötétségnek vallanék. Áldottak legyetek, szürrealisták, alvilági múzsák kitartottjai, kereplő madár-emberek, most a ti anyanyelveteket használom. Nézzétek, nevet ez az idegen lány, kinyílik a szája, mint a tengeri kagyló. Nevess csak hosszúra-húzott-szemű lány, gondold azt, hogy utánad jött a tenger, megtudakolta, hogy idejöttél, és most féltékenyen őriz. Odabújt a ruhád alá, hogy ne nyúljak hozzád. De ha akarod, elzavarhatod, hazaküldheted a tengert… Olyan most minden, mintha a nagydob belsejében volnánk, a zene átszakíthatatlan falai között… Keringek csak veled, mint aki megtalálta az egyetlen ürügyet, hogy újra elveszítse önmagát… Nézlek, hó rakódik lassan a szememre, aztán elolvad. Behavazott temetőt látok, fekete madarak szántják föl a szárnyukkal. Diákkoromban mindennap láttam ezt a temetőt. Egyik osztálytársam lakott ott mellette, a banktisztviselő fia, akit tanítottam. Igen, banktisztviselőé!… Beszélj csak, és ne haragudj, hogy most ő jut eszembe rólad. Nagyon szép fiú volt, zöld szemekkel, lilás szájjal, én meg csak ilyen mongol-sárga voltam, kiálló pofacsonttal. Hát még az anyja! Szőnyeg-söprő, zöld pongyolában járt, húsz évvel volt idősebb nálam, de szerelmes voltam belé, pedig gyűlölnöm kellett volna. Délutánonként, pont öt órakor, mikor félbeszakítottuk a tanulást, engem sose hívott be kakaót inni. Addig én csak bámultam ki az ablakon, és néztem a temetőt…

Csupa érzelgős emléket öntök most eléd. Ha leírva bukkantam volna rájuk egy könyvben, továbblapoznék. Még szerencse, hogy úgysem értesz belőle semmit… A fiú, aki bizonyára jobban tetszene neked, mint ahogy én, rám fogta egyszer a sörétes puskáját, mert játék közben azt találtam neki mondani, hogy „még a játékban is hülye vagy”… A puska meg volt töltve…

Elhallgat a zene, visszamegyünk az asztalhoz. Jovánt láthatóan türelmetlenné tette az ital. Zsörtölődve, nyeglén pattog Olgával, hogy min évődnek, nem értem. A részegek együgyű osztályharcát vívja most a józanabbak ellen? Vagy inkább az „igazit”, Olga ellen? Váratlanul fölpattan, s kijelenti, hogy nem érdekli a műsor, nem várja meg; ha Olga jön, jön, ha nem jön – marad. Olga démoni nevetésbe tör ki, szőke haja szemébe dől, és számomra érthetetlen szándéktól vezérelve megsimogat. Jován kissé összerázkódik ettől, de búcsúzóul nagyvonalúan meghajol. Nem érdekli Olga nevetése.

– Fogadd el tőlem ezt a ráadást – mondja a simogatásra célozva.

Értetlenül bámulok rá. Megőrült?

– Boldog vagyok, hogy titkos anyanyelvemen beszélhettem. Éljenek a magyarok! A nőt pedig megtépem. Egyébként a számla rendezve van. Ne izgasson, nem az én pénzem bánja.

*

Ketten maradtunk Pancsitával az egész karzaton. Körös-körül olyan nagy a sötétség, hogy a pincér is botorkálva talál oda hozzánk.

Van abban valami szép és kegyetlen, ha egy idegen nő és egy idegen férfi így marad egyedül, egymásnak kiszolgáltatva. Elérkezik gyorsan a lemeztelenedés pillanata. A szem, a kéz jelbeszédén kívül mi más marad meg végső kapocsnak köztük, ha nem a szeretkezés reménye: az egyetlen közös anyanyelv, mely ha nem is ugyanazt jelenti mindenki számára, mégis a legegyetemesebb nyelv marad. Egyetemes vagy inkább állatias? De miért volna az? Csak a vér vaksága sodorhatja egymáshoz az embereket? Átlépni egy másik ember világába – hacsak a test kapuján is – ugyanolyan nagy dolog, mint megérkezni egy új földrészre. Emléknek nem a kielégülés marad, hanem a megnevezhető világ: körös-körül a tárgyak világa, élete; kettéhasított hold az ablak előtt, egek, betonfalak a tengerparton, autózaj vagy egy szálloda bejárata, ahol a forgóajtó évekig körbedobálja azt az arcot, mely az első látásra a tiéd lett.

Hányszor végiggondoltam már, hogy nem is az új és váratlan kapcsolatok a bűnösek, hanem a megszokottak, mert semmi másra, csak kielégülésre törnek. A világból csupán az ismétlődés törvényét töltik be, ezt a nagy kényszerűséget, de a fölfedezését, a megújulásét soha!

Mit tudhat ez a fiatal nő ezekről? Tudatosan semmit, de ösztönösen annál többet. Lehajtja a fejét, s így néz rám, alulról. Sötét, spanyolos szeme van; átparázslik a karzati éjszakán.

*

Lent a színpad hirtelen kivilágosodik. Beszalad egy csokornyakkendős férfi, kezében mikrofonfej, és kikiáltóként bejelenti a műsort. Énekesek, táncoskomikusok lépnek föl, akárcsak a világ minden mulatójában. Pancsita is épp hogy csak tapsol nekik. Váratlanul ostorcsattanásra kapom föl a fejemet. Gyerekkorom számtalan emléke moccan meg, de ahhoz, hogy föltámadjon, már nincs idő, mert egy cowboy-ruhás férfi fut be a színpadra. Föltolja sombreróját, körülnéz, és kihívóan odakiált a zenészeknek. Azok nem válaszolnak. Erre előkapja coltját, s flegmán közéjük lő – természetesen csípőből. Pisztolya akkorát durran, mintha igazi volna. Úgy látszik, ez volt a belépője. Fölcsattan rá a közönség tapsa s egyúttal a zene is! Pillanatok alatt nyers vadnyugati hangulat teremtődik. Lövöldözés, lovaglás táncban elbeszélve, nyerítés, ponyvaregény romantika a javából. Előszörre még azt hittem, hogy a kiakasztott nemzeti lobogó előterében ez karikatúrajelenet lesz, de – nem! A közönség egyik része tombol, annyira tetszik neki a szám, a másik viszont mozdulatlanságával tüntet a műsor ellen. A cowboy, minden jószándék ellenére is Amerika jelképe lett, alkalmi vízválasztó a besötétített bárban.

Pancsita magáról megfeledkezve élvezi a „tehenész fiú” magánszámát. Kíváncsisággal kevert rosszallással sandítok rá, de nem veszi észre.

A következő szám a műsor fénypontja: a néger táncosnő, akire Jován is célzott.

Zöld köpenyben vonul be, gyönyörű testtartással. Úszik utána az önkívület. Ő, az istennő! Bele kell pusztulni! Idegesítenek az efféle pózok, vagy jobb esetben mulattatnak, mint a némafilmek. Elhomályosodik körülötte a színpad – fénygyűrű közepén áll. Királynői mozdulattal hullatja le válláról a köpenyt, s pőresége torokszorító.

Megszólal egy dob, s rázni kezdik a rumbatököt. Fojtott zajukra megmozdul a nő. Előbb csak lassan, mint aki álmából ébredt, s kényesen nyújtózkodik; aztán, mint akit megérintett a szél, és összerázkódik tőle. A borzongás a vállaktól indul el, és szétterjed az egész felsőtesten, le egészen a hasig. A csípeje még élettelen, de lassan az is megmozdul – gyönyörű állat a fű között, lusta, ide-oda hullámzó…

A zene parazsakat dobál a lába elé, azokon kell táncolnia. Egyik láb, másik láb, lábujjhegy, talp, másik talp, de mozdulni csak annyira mozdul, mintha át volna kötve kötéllel a bokája. Aki erősen nézi, láthatja a combjára fölkapaszkodó lángokat. Fölfutnak egészen a derekáig. Ellepik hasát, az ágyékát, s hiába hadakozik ellenük, a kezét is ellepik.

Pancsita lehajtja a fejét, nem néz oda. Szemérmes? Vagy ösztönösen is féltékenykedik?

Ennél váratlanabb dolog derül ki: utálja a négereket. Feszélyezettségéből és elsötétülő hangjából rögtön megéreztem a kifröccsenő gyűlöletet, mégis úgy teszek, mintha fogalmam se volna, miről beszél.

– Nem értem – vonom meg idegenül a vállamat.

– Nem értem.

– Color, no bueno!

– Nem értem – mondom neki újra szokatlan szívdobogás közben és vigyorogva, hogy megtévesszem.

– Nigger, color pfuj…

– Nem tudom… nem értem – hazudom harmadszor is, miközben azt érzem, föl kéne állnom s itthagynom. De akkor elveszítem. Összecsap fölötte a sötétség és elmerül. Tudom, nem is a nőt sajnálom elveszíteni benne, hanem a kalandot, amely körérakódva kristályosodott ki. Ha tudnék beszélni hozzá az anyanyelvén, megmenteném a helyzetet, vagy megkísérelném szépen veszíteni el. Egyszerre harcolnék igazamért s a kalandért is, de így mit csinálhatok?

Zavar és szégyen önt el. Péter vagyok a harmadik kakaskiáltás előtt? Egyetlen bólintás elég volna, és a néma párharcból, amely a két nő közt, a két világ közt folyik, Pancsita kerülne ki győztesen. Látszik rajta, hogy boldog volna, ha megérteném. Nyilván ő is megérezte a vesztés lehetőségét. Közelebb ül hozzám, és mintha még gyerek volnék, összecsípi kezem fején a bőrt, hogy szemléltetően érvelhessen.

– Mucsacsa, signoria – mutat a színpadon táncoló nőre –, nigger, color, ollala! – mondja, és ollalázását fölényes nevetéssel toldja meg. Nem válaszolok neki, s erre egyre kétségbeesettebben kezd hadarni… Lent a színpadon a nő is egyre vadabbul táncol. Hátraveti fejét, arca mozdulatlan. Rázkódik, mint aki újjá akarja szülni magát, valamilyen ismerős démon segítségével. Keze ott vergődik a hasa előtt s hátul a tompora fölött, megrajzolva a test mágneses körét s benne az érzékiség erővonalait: a gyönyörét, az őrületét, mindazét, ami az emberben van.

Pancsitát közben egyre messzebbről hallom beszélni és egyre idegenebbül. Minél elszántabban magyaráz, annál szánandóbbá válik. Betemeti a zene, a tánczaj, az irigység. Amit én féltem elvégezni, ő maga végzi el: nevetségessé teszi s megsemmisíti önmagát. Már-már sajnálom is, mint az ostobaság áldozatait vagy az öngyilkosokat.

Mi lett a messze földön híres bárokkal, mulatókkal?

Becsukták őket?

A kétszázötven játékkaszinóból a múlt év végére már csak huszonnégy maradt; a mulatók azonban megszakítatlanul üzemelnek. Ahogy jelképei voltak a régi életformának, áthangolódva jelképeivé váltak a mostaninak is. Olyannyira, hogy még a legválságosabb órákban sem zárták be ajtaikat. A hatvanegyes partraszállás idején Zapata zöld mocsaraiban derékig süllyedtek a milicisták, s fejük fölött ott sivítottak az ellenséges vadászgépek, a mulatók estéről estére mégis kinyitottak.

És itt volt a mostani ostromzár is: a fenyegetettség s a komor idegfeszültség hónapja. Hiába volt kopár a nézőtér, hiába látszottak lövészárkoknak a fekete széksorok, a könnyű múzsa nem adta meg magát. Az énekesek ugyanúgy megjelentek a színpadon, mint máskor. A táncosnők ugyanúgy behozták estéről estére derekuk körül a lángot, mint Toulouse-Lautrec táncosnője a kígyót.

Nem volt szabad szállást készíteni a kétségbeesésnek.

A mulatók Kubában „üzemek” voltak, s azok maradtak továbbra is. Nem „állhattak” le, mert leállásuk fejvesztettséget jelenthetett volna. Nem állhattak le, mint ahogy nem állhat le ilyenkor egy-egy országban a közlekedés, az ércbányászat vagy a sütőipar.

A forradalom után az idegenforgalom megszűnése komoly fejtörést okozott: vajon mit csináljanak a rengeteg mulatóval, szállodával, mikor fönntartani csak ráfizetéssel lehet őket. Lerombolni nem rombolhatják le egyiket sem, átalakítani is csak a szállodákat lehetne diákszállónak vagy más efféle középületnek. Mit kezdjenek azonban egyik-másik lokállal, mely oszlopaival, lépcsőzetes és zegzugos beugróival eleve az éjszakai élet igényeihez, alkalmazkodott?

Ez volt a gond egyik fele, a másik meg az, hogy a kubaiak többségének ezek a lokálok, játékkaszinók voltak a bevehetetlennek látszó ábránd-fellegvárai. Ezekért irigyelték a gazdagokat és az idegeneket. Ezek voltak az ottani kastélyok, paloták. Megtehette-e volna a Castro-kormány, hogy bezárja ajtaikat? Nem tehette meg! Vállalni kellett még a ráfizetést is, hagy sokak ábrándját kielégítse. A sokáig szomjazónak különben sem lehet erkölcsi leckéket adni, ha odaért a forrásokhoz. Castróék nem is adtak. Sőt, külön mozgalmat indítottak, hogy a visszafojtott vágy minél szabadabban szétömölhessen. Ismerd meg hazádat – ez volt a jelszó. Nem nehéz ebben a hazafias mozgalomban a szomjoltáson kívül a leggyakorlatiasabb elvet is fölfedezni: hadd utazzék csak minél több kubai az országban, hadd lássa és hadd ismerje, amit nem láthatott és nem ismerhetett eddig, de egyúttal népesítse is be az üresen ásító szállodákat, melyek idő múltával ismét az idegenforgalom fészkei lesznek.

Az elképzelést másfelől ömlő érvek is táplálták. Többek közt például az is, hogy a kubaiak kereseti lehetősége sokat javult a forradalom óta, de az áruhiány miatt nem tudtak mit kezdeni a megnövekedett keresettel. Bármily furcsán hangzik is, de szinte kapóra jött nekik az utazgatás, a szórakozás.

Az efféle pótmegoldások azonban csak félmegoldások, sőt, bizonyos tekintetben egyenesen rosszak és züllesztőek. A kielégülés és a lelkesedés mellé az élősdiség mustármagját is elhullatják.

*

A régi közmondás, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz, sajnos még ma is igaz. Sértő és elmarasztaló. De kizárólag azokra nézve sértő, akik a népnek eddig kenyér helyett mindig cirkuszt adtak. Vagy magára a népre nézve is az?

Szállodánkban, a Hotel Riviérában, meggyőződhettem arról, hogy mit is jelent ez a cirkuszigény.

Az egykor híres játékbarlang helyén manapság követségi fogadásokat, értekezleteket vagy dzsesszdélutánokat rendeznek. Sikerült bejutnom egy ilyen délutánra. Persze, csak közbenjárással, mert a belépődíj két peso volt, ami nem is olyan kis összeg, hisz tizenkét pesóért már valódi krokodilbőr táskát is vehet az ember. Az egyik liftes fiú fogott karon és bevezetett.

A terem zsúfolásig tömve volt. Ablakot nem láttam rajta sehol, se a falakon, se a tetőn. Micsoda építészeti atavizmus! A barlangi hatást, ha kiagyaltan is, nemcsak a bejárat előtti égetett agyagfal inkamotívumai fokozták, de bent a mennyezetre karcolt primitív, ősi ábrák is: nap, hold, víz, csillagok, félkörösen ábrázolt égalj s másféle mitológikus jelek, melyek számomra valami égi matematikát idéztek.

Nemrég ezek alatt az ősi ábrák alatt a játék istenei kergetőztek, a szerencse vidám szörnyetegei, füstöt és felelőtlenséget okádva. Helyükben most a köznép szorong itt, illyési szóhasználattal élve, az aljnép, füstben és csodavárásban fulladozva. Nincs szabad hely talpalatnyi sem. Nemcsak férfiak s nők jöttek el szórakozni: a szülők magukkal hozták gyermekeiket; némelyek még a karonülőket is.

A jelenlevők közt meglepően sok a néger. Elvétve látni azonban közöttük kettőt-hármat, aki a terembe lépve levenné kalapját. Fönt hagyja, de mintha bent is sütne a nap, előretolja a szemére. Fejük búbja így mulatságosan kidudorodik fekete kalapjuk alól. Ők, a négerek volnának Kuba „parasztjai”?

Másfél órája vagyok már bent a teremben. Azóta szakadatlanul szól a dzsessz: két szakszofon, három dob, egy rumbatök, három trombita önti a zenét. Tánc? Arra itt nincs hely, de azt hiszem, nem is azért jöttek ide. Egyenes derékkal ülve vagy merev testtartással állva hallgatják a zeneszámokat.

Van ebben a zenehallgatásban valami templomi megilletődés. Nem tudom, attól-e, hogy a jelenlevők ugyanúgy isszák a zenét, mint egykor odahaza vasárnap délelőttökön parasztjaink isten igéjét; vagy attól-e, hogy még mindig meghatódnak az előkelő hely varázsától.

Ez volna hát a cirkuszi?

Semmi esetre sem! A szegények meghatódása mindig tiszteletet érdemlő nyitány: az öntudatra ébredés előzménye.

Hát akkor mi?

Az, hogy az idesereglett köznépnek most ugyanaz a zene kell, ami azoknak kellett, akik néhány évvel ezelőtt még a játékbarlangot látogatták; az kell, aminek alig van már köze az eredeti dzsesszhez: a szórakozásban is ihletettséget kereső zenéhez. Mert hogy, az előkelő helyet megkívánták, az természetes. Ilyenről ők csak álmodozhattak. De a zene – az más! Zenéjük nekik is volt, mégpedig nem is akármilyen. A néger spirituáléktól a fadobok fojtott tamtamján át hosszú, de egyenes út vezetett a huszadik században megszülető, korszerű dzsesszig. Ezt az utat ők szinte észrevétlenül megtehették volna, hisz ismerték kanyarjait, izgalmát, végtelenségét; ismerték az ösztönök, az ütem, a rögtönzésre csábító vágy hajszáját. A konga- és a csacsacsaszerű népi ütemek gyakran határátlépő nélkül is átvándorolhattak a dzsessz világába. Gershwinek és Armstrongok zenei nyelvét nemigen kellett volna lefordítani a kubai négerek számára. De itt jön a cirkusz! A kubai négerek nem az Armstrongok zenéjét szívhatják magukba, hanem azt, amit az amerikaiak már saját magukhoz idomítottak, amit életformájuk zajos és látványos elemeivel vegyítettek.

A klasszikus dzsessz a század nagy vívmánya: nyers, vad, őszinte, érzékletes és érzelgősség nélküli. Egyaránt képes kifejezni a nagyvárosi ember örömvágtáját és szorongását: a magasvasutak sárkányzajából kihasadó fejek űzöttségét és a saját démonaikkal viaskodó szegények zaklatottságát. Léleklazító hatása általánosabb, mint a közös anyanyelvet megteremtő középkori vallásos énekeké. Olyan szelepeket nyit ki az emberben, melyeken át sivítva szökhet ki, ami lerakódva a lélekben, mélyítené csak a poklot.

Eltekintve a zárt ősi és közösségi kultúráktól, önmegvalósításra adott-e nagyobb lehetőséget zene? Ki-ki úgy változtathat rajta, ahogy lelkiállapota és ösztöne megkívánja. Fokozhatja, tompíthatja, lazíthat rajta; szöveget találhat ki rá, vagy a meglevő szöveget saját maga által rögtönzött „didaduk”-kal helyettesítheti.

Másfél órája hallgatom ezt a dzsesszt, de valahogy épp ez a szelepnyitó és fölszabadító hatás hiányzik belőle, pedig a zenekar förgetegesen dolgozik, csupa lucsok már. Az az érzésem, hogy fémtűk röpködnek körülöttem, sivító ezüst-víz-sugarak, trombita-torokból kicsapó lángok, s nem közönyömet vagy magányomat rombolják szét, hanem a dobhártyámat. Él, viharzik tőlük a pillanat. Nem marad kitöltetlenül egyetlen mákszemnyi ürege sem az időnek. El kell ismernem, hogy a dobogón a ritmus-képzelet fölülmúlhatatlan légtornászait látom: az érzékeny lárma szédületes artistáit. De hát hol a megrendítő és fölszabadító zene? Hol a fájdalomé, az érzékiségé? Hol a menekülésé és a hazatalálásé? Ehelyett a rohanásét hallom, a kapkodásét, a bizonytalanságot megkerülő fölényét. Figyelem a körülöttem állókat: vajon érzik-e ezt? Sokan, főként a négerek, átadják magukat a zenének – azaz hogy csak adnák. Mozognak rá, ha egy-egy ütemét elkapják, de ez csak pillanatig mert, mert legtöbbször lemaradnak tőle. Talán maguk se tudják az okát, hogy miért. Ettől lesz számukra vonzóbb és tiszteletet keltőbb. Hallgatják is, mint isten igéjét, kíváncsian, de kívül rekedten.

A karácsonyt az ország másik végében, Santiagó de Cubában fogjuk eltölteni. A sziget szellemi fővárosa – mindmáig önérzetes vetélytárs – körülbelül ezer kilométerre van Havannától. Nevét a hódító spanyolok őrzőjétől: Szent Jakabtól, a villámok védőszentjétől örökölte.

Gyönyörű, de fárasztó útra indulunk.

Erőltetett menetben is legalább két napra lesz szükségünk, hogy odaérjünk, hacsak nem karambolozunk, vagy nem mond csődöt valamelyik kocsink.

Izgat, hogy mit lehet majd látni az autóból. A tájat csupán vagy a társadalom képét is? Széthúzva a vidék függönyét, az első pillanat most is a csodálkozásé. Nem, nem a nap; azt már megszoktam. Inkább a tenger. Hosszú kilométereken át rohanunk mellette, és látszólag semmi rendkívüli. A sima parton itt-ott fürdőtelepek – a napsütés, a szél és a pálmafák világias könnyedségére hangszerelve. Nagyméretű szállodát egyet se látni. Helyettük változatos, modern magánvillák sorakoznak. Úgy látszik, itt nem vendég, itt tulajdonos volt mindenki. A felhőkarcolók gazdái ide menekültek a világ elől, hátat fordítva minden monumentálisnak. Csak a tengernek nem!

Igen, a tenger! Nem rak toronymagas hullámokat, épp hogy csak a széle borzolódik. Nincs rajta hajó; nincs rajta Hemingway öreg halászának a csónakja sem, üres, akár egy lakatlan ház; és mégis ki tudná megszokni? A tenger más világ! Majakovszkij azt írta, hogy az óceán elképzelés dolga. Telitalálat! Valóban nem ott kezdődik-e a tenger, ahol köznapi fogalmaink partvonala megszakad, s átlendülünk a világteremtés mítoszainak hullámverésébe; a földtörténet, az özönvizek és a népvándorlások világába? Nem ott kezdődik-e, ahol a képzelet hajóra száll, és új szigeteket keres?

A tenger a Föld leghatalmasabb metaforája!

Hiába távolodom el tőle, az út melletti, ritkás pálmaligetekről is eszembe jut: a fák bóbitája vízre csapó madarakra hasonlít.

*

Az első nagyobb vidéki város Matanzas. Dombról pillantjuk meg. Havanna madártávlati képe után egészen más világ. Nem azért, mert kisebb és ódonabb, hanem mert utcáit, házfalait más arányérzék és más képzelet határozta meg.

Igazi spanyol város.

Zártságát, dísztelenségét az évszázados napsütés, ahelyett hogy föloldaná, még inkább kiemeli. Karéjszerű öböl peremére épült. Az öbölben rengeteg fekete színű csónak: a tenger elöregedett lovai.

Ahogy kiszállunk, ismerős hangulat csap meg. Matanzas határozottan a Fekete-tengeri Konstancára emlékeztet. Láthatóan több köze van ehhez a balkáni városhoz, mint a felhőkarcolós Havannához. A tengerszag hozhatta őket közel egymáshoz? A földarabolt halak vérmocska az elárusítók asztalán? Vagy a bazári bódésor? A süteményessátrakat rohamozó legyek mélyrepülése? Szomjas voltam, és itt is ugyanolyan undorral ittam meg a házilag készített hűsítőt, akárcsak Konstancában. A kortyokkal egy időben az a fölismerés áradt szét bennem, hogy a spanyol és a balkáni szellemiség a földrajzi távolság ellenére is valamilyen mély rokonságot sejtet.

*

Matanzas után kisebb-nagyobb vidéki városokon szaladunk át. Mindenütt karácsony előtti a hangulat. Virágokkal, üveggömbökkel, papírábrákkal díszítik a kirakatokat. Imitt-amott már karácsonyfát is látni, finom vatta-hóval teleszórva. Micsoda absztrakt sóvárgás a tél után! Vajon honnan örökölték, mikor kilencvenkilenc százalékuk havat legföljebb filmeken ha látott? Az európai elődök hagyták rájuk ezt a nosztalgiát?

Úgy látszik azonban, nemcsak a nosztalgiára, hanem a giccsre is hajlamosak. Hogy ez milyen régi keletű bennük, nem tudom, de látom, hogy karácsonyi csecsebecséik közt annyi az édeskés kacat, hogy szemérmesen félrefordul az ember. Már Havannában föltűnt nekem ez a giccs-fertőzet. Szállodánk előcsarnokában állt egy hatalmas kétkerekű szekér, telerakva mindenfélével. A rakomány közt volt cukornád, banán, ananász, rizs és más egyéb kubai termény, fölidézve a közeledő aratást s egyúttal a termékenység istene előtti hódolat ősi szertartását is. A „bőség-szekér” cifrább tartalma viszont már a karácsonyra vonatkozott. Volt ott ezüstös mirtuszág, fenyőtoboz, angyalszagot árasztó viaszgyertya, üveggömb-fürt, melyet nem volt nehéz a céltalan képzelet szappanbuborékának látni – vártam is, hogy szétpukkadjon.

Ezek a csillogó vackok egytől egyig Amerikából vándoroltak ide.

A karácsonyvárásnak egyetlen mozzanata azonban rendkívül meghatott. Néhány faluban úgy készültek az ünnepre, hogy zöldbe öltöztették az utcát. Végig a telefondúcokhoz, házoszlopokhoz pálmaleveleket kötöztek. A pálmalevél hajlékony, húsos, idegesen érzékeny, s némelyike egy-egy jól megtermett embernél is nagyobb. Hirtelen az a kényszerképzetem támadt, hogy az oszlopokhoz odakötözött levelek – élőlények. Villantak is már elém igazolásul az afrikai kalandkönyvek egykori illusztrációi: ijesztően tetovált néger fejvadászok oszlopokhoz kötözött foglyokat ugrálnak körül. Szól a dob, fokozódik a démoni révület, s a levegőben szimatoló orrok már talán a hús szagát is érzik.

Lehet, hogy az emberáldozatok „ünnepi” élménye őrződött meg a pálmalevelek oszlophoz kötözésében? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a szegények azzal díszítették környezetüket, amit a természet adott, ami nem került pénzbe? Akár ez, akár az az oka, mindegyikben a szegénység ünnepélménye fejeződik ki. Az előbbiben a történelem előtti időké, az utóbbiban pedig azé, aminek már ismerjük a részleteit.

*

Elhagyva Havannát, autónk rohanásával párhuzamosan érzem, hogy a táj, amit látok, a társadalom tökéletes önarcképe, öröklött vonásaival, sajátos anyajegyeivel együtt. A Matanzas utáni vidéki városok nagy része is – eltekintve az út melletti modern benzinkutaktól, szervizektől, amerikai hangulatú büféktől – olyan, mintha Spanyolországból telepítették volna ide. Lapos tetejű, zárt udvarú házak tapadnak egymáshoz. Egyetlen díszük az ablakokat borító vasrács. Mintha mindegyik külön kis börtön vagy még inkább hárem volna. Nem is tudom, hogy illett ide a gitárhang, a szerenádok tüze vagy mélabúja?

Zártságuknak viszont teljesen ellentmond, hogy ajtajaik közvetlenül az utcára nyílnak. Az utcára? Egy-két lépcső magasából egyenesen a járdára, másutt pedig árkádok alá. S mivel a szellőztetés miatt a szobákat nem egymás mellé, hanem egymás mögé építették, végig lehet látni az egész lakáson.

Hintaszék nélkül elképzelhetetlenek ezek a házak. Vagy bent a szobában, vagy kint a ház előtt állnak. Az otthoni kispadokat juttatták eszembe. A hintaszék persze nemcsak kényelmi, de nagyon is célszerű bútordarab. Ha hintáztatja magát az ember, kellemes légáramlást kavar maga körül, és egy füst alatt a legyeket is elzavarja.

*

Igazi, etnográfiailag is jellemző falun még nem mentünk át. Ezeket kikerüli a műút. Egyiket-másikat csak érintettük, vagy láttuk szerényen meghúzódni a műúttól három-négyszáz méterre.

Budapesten és Bukaresten kívül nem ismerek közelről egyetlen világvárost sem, de látatlanul is állítom, hogy olyan kiáltó ellentét, mint amilyen Havanna és vidéke közt tátong – Európában nincs sehol; hasonló másutt is csak a gyarmati fejlődés rendellenességei révén jöhetett létre.

Gyors kézzel egymás mellé vázolhatnám petőfis ellentétpárként a felhőkarcolót és a kunyhót, hogy érzékeltessek ebből valamit. Az összehasonlítás részletezését már nyugodtan rábízhatnám a képzeletre. De hagyjuk ezt! Nézzük inkább a tájat!

Messziről nem ilyennek képzeltem el. Bujábbnak, szertelenebbnek, olyannak, mint egy botanikus kertet. Havanna kerti növényei után kétszeresen is ezt tételeztem föl a vidékről. Még odahaza hallottam, hogy a kubai föld a csodával határos; bárhol ledugnak egy darab botot, rövid idő múlva – egész biztosan kivirágzik.

A föltört és művelés alá hajtott földek, úgy látom, igazolják e legendát. Citrom-, narancs- és banánültetvények kicsattanóak, élénkek, lobog bennük a növényi tűz. Ez látszik a cukornád ültetvényeken is. Távolról halványzöldek. Hasonlítanak a gyönge csalamádé színéhez és a cirokéhoz. Most decemberben kezdik hányni címerüket; kidugják, mint kis győzelmi zászlót, jelezve, hogy elérkezett az érés ideje: lehet készülni a legnagyobb és legnehezebb országos feladatra, az aratásra. A nádültetvények e nyúlánk és barnás bóbitacímer nélkül is az átlagos embernagyságnál jóval magasabbak. Fidel elég termetes férfi, de még az ő feje fölött is összecsapnának. Bujaságuk és őserdei sűrűségük azonban csak belülről érzékelhető igazán. Álltam ilyen cukornád erdő közepén, s a kukorica magasságához szokott szemem tétován kereste odafönt az eget.

Nem ismerem a földterület pontos statisztikai adatait, de úgy látom, hogy aránytalanul kevés a megművelt föld. Az országot keresztülszelő központi autóút mindkét oldalán hatalmas legelőket látni. Legalább tízszer annyit, mint banánültetvényt vagy cukornád földet.

Ezeket a legelőket kerítések választják el a betonúttól is és egymástól is. Túlzás nélkül mondhatom: az út melletti kerítések kisebb-nagyobb megszakításokkal Havannától le egész Santiago de Cubáig kísértek bennünket. A régi földfoglalások emlékét idézték föl a számomra: azokat az időket, amikor ki-ki annyit hasított ki magának az elvadult területből, amennyit a szomszédja engedett. A kerítéseknek persze ma már gyakorlati rendeltetésük is van: ég alatti karámok; megakadályozzák, hogy a szabadon lézengő jószág elkóboroljon.

Sovány tehén- és borjúcsordák legelnek, kujtorognak vagy hevernek e szabad legelőkön. A perzselő nap elől néha az ernyőszerűen szétterülő babérfák hűsében bújnak el. Az utóbbi időkig senki sem tudta, mekkora az ország szarvasmarha állománya. Nemrég írták csak össze. Némely vidéken, például Camaguey tartományban ez a fölmérés általunk már ismert hisztériát váltott ki. Nagyon sok gazda, megneszelve az összeírás hírét, megtizedelte jószágállományát.

Mitől ijedhettek meg? Attól, hogy állataikat kisajátítja az állam? Ijedelmük, ha túlcsapott is a határokon, nem volt egészen alaptalan. A kormánynak ugyanis előbb-utóbb döntenie kell: meddig maradhatnak meg ezek a nagy kiterjedésű, szabad legelők? Meddig maradhat még ilyen külterjes, ilyen múlt századi az állattenyésztés? Az élelmiszerhiány is egyre sürgetőbbé teszi ennek a megoldását. Mert mit lehet várni a kiégett legelőkön nevelődő, inas, nehézkes, csontra sült húsú állatoktól? Esőtlen nyarakon megrepedez alattuk a föld, s rengeteg elhullik belőlük.

A teheneket naponta egyszer fejik meg, és amelyik három litert ad, már jó tejelőnek számít. Trágya? Az egész országban alig van, helyette füvet szántanak le.

Eltűnődik az ember, hogyan maradhatott el ennyire ez az amerikai áramkörbe kapcsolt sziget az állattenyésztésben, mikor Amerika fél század alatt olyan mértékben előreszaladt, hogy fejlődésének lendületét szinte városnagyságú vágóhidak jelezték.

Vagy éppen ez volna a mostanáig húzódó elmaradás hátterében? Az amerikai vágóhidak túltermelésének valahol éreztetnie kellett a hatását? Nemcsak Kubában, de egész Latin-Amerikában?

Kubát élelemmel is Amerika látta el. Naponta érkezett a floridai partról egy-egy tengeri komp, fedélzetén élelemszállító szerelvénnyel. Kikötőbe érve, a szerelvény a kompról egyenesen az országot átszelő sínpárra futott, s vitte a húst, a tojást, a konzervet, a zsírt. Zsírra az amerikaiaknak nemigen volt szükségük – ők ugyanis a korszerű étkezés eszméjét követve, olajjal főznek. A levágott disznók színhúsát és sonkáját visszatartották, zsírját pedig eladták cukorért cserébe. A meleg égövi ország lakói észrevétlenül így szoktak rá a zsíros, nehéz ételekre – már akik rászokhattak.

Azt, hogy a közélelmezésben mennyire erre a gyakorlatra rendezkedtek be, az is bizonyítja, hogy tárolás céljaira se raktárakat, se hűtőberendezéseket nem építettek. E hiány most okoz csak gondot, mert tizenkétezer kilométerről lehetetlen annyi élelmet ideszállítani naponként, mint kilencven mérföldről.

Hogy az amerikaiaknak miért nem volt érdekük belterjessé tenni a kubai mezőgazdaságot – azt a közgazdaságtanból pontosan megtudhatjuk.

Feladatnak mára se marad sürgetőbb, mint e tudatosan megrekesztett fejlődést kibontakoztatni. Szárnyat csak ettől kaphatna az ország! Mert ha megszüntették is részben a munkanélküliséget, a mezőgazdaság elmaradottsága miatt nem oldhatják meg a munkaszervezés magasabb s korszerűbb gondjait. Sőt, azáltal, hogy folyamatos kereseti lehetőséget biztosítottak annak a hat-nyolcszázezer idénymunkás zömének, aki a nádvágás utáni időben csak tengett-lengett, rejtett munkanélküliséget hoztak létre. Szociális és humanisztikus okokból feltétlen szükség volt erre – közgazdasági okokból viszont annál kevésbé. A rejtett munkanélküliség még a mi fejlettebb és változatosabb gazdasági életünket is megterheli, nemhogy az övékét.

Nézem az autóból a kerítésen túli csordákat. Egy-egy lóhátas, szalmakalapos férfi vigyáz rájuk. Körülötte sirályra emlékeztető, fehér madarak; fölötte pedig keselyűk. A tájon egyedül a szélkutak forgó kereke villantja föl a huszadik századot. Le kellene már dugni a földbe ama jelképes botokat, hadd virágozzanak mielőbb.

Ha valaki kubai gyufával akar rágyújtani, visszazuhan a múlt századba. Gyufájuk kezdetleges, múzeumi tűzszerszám. Majdnem olyan erővel kell a doboz oldalához odadörzsölni, mintha kovát csiholna az ember. S még így is jó, ha ötödik-hatodik dörzsölésre lángot fog. Ajánlatos azonban jó messzire tartani, mert robbanásszerűen gyullad meg, mint valami kisded petárda.

Az ipar ijesztő hiányára világít rá minden ilyen nagy lángot lobbanó gyufaszál. Hiába van az országnak természeti kincse: nikkelje, reze, kobaltja s más egyebe, földolgozó üzemei nincsenek. Kuba egyetlen terményre: a cukornád termesztésére rendezkedett be. Hogy kávéja és dohánya is volt? A cukornádhoz viszonyítva egyik sem jelentős. Míg kávészedés idején hatvanezer tonna kávét szüreteltek összesen, cukornádból egyetlen nap alatt ötszázhúszezer tonnát takarítottak be, vagyis kilencszer annyit, mint kávét egész évben.

Fölvázolom ennek a gazdasági egyoldalúságnak elszomorító modelljét:

A cukornád Kubában csodálnivalóan igénytelen növény. Föntebbi és lentebbi délkörökön már sokkal kényesebb. Itt alig van vele gond. Öt-hat évenként kell csak újra ültetni. A lesarabolt csonk gondozás nélkül is kihajt, és lenyűgöző szívóssággal birkózik meg a ráfonódó aljnövényzettel. Első pillanatban azt hihetné az ember, hogy ez csak áldás lehet egy ország számára. De vajon az volt-e? Abból, hogy a cukornádat nem kellett kapálni, ritkítani, fattyazni, csupán csak aratni, hihetetlen hátrányok származtak. Ebből származott a már emlegetett, nagyarányú munkanélküliség. A munkanélküliségből nyomor, igénytelenség, tudatlanság; a tudatlanságból folytonos energiavesztés, nemzeti méretű lustaság, önpocsékolás, munkaundor. Kell még ezt tovább részletezni? Gondoljuk meg, ha ennyire egyoldalú az ország gazdasági élete, társadalmi szerkezetében vajon nem ugyanilyen egyoldalúság érvényesül-e? Nem titok: Amerikának az volt az érdeke, hogy Kuba ilyen egy lábon ugráló, kis ország maradjon.

Castróéknak a győzelem után számolniuk kellett ezzel a gazdasági egyoldalúsággal. Tudniuk kellett, hogy az ország talpköve, a forradalom tiszta erkölcsén túl, belátható ideig még továbbra is a cukor lesz; hogy minden tervezést, vállalkozást, iparteremtést és kereskedelmet csak ezzel összhangban hajthatnak végre.

Ez határozta meg az 1959-ben meghirdetett földreformot is, mely a közelmúlt történelméből ismert földosztásoktól számos mozzanatában eltért.

Alapelve ennek a reformnak is ugyanaz volt, mint a többinek: azoké legyen a föld, akik megművelik, de megvalósításában egészen új elgondolásokat kellett figyelembe venni. Mindenekelőtt azt, hogy a modern kapitalizmus által létrehozott, nagy területű nádültetvényeket nem darabolhatják föl, mert földarabolásuk az ösztönösség diadala lenne, hátralépés a történelmi homályba; olyan balfogás, amit nem lehetne kiheverni. A nagybirtokok fölosztása sajátságos esetekben tönkreteheti a forradalmat – fogalmazta meg egyik beszédében Castro. Ezt a tényt semmiféle ideológia kedvéért sem hagyhatták számításon kívül. A statisztika elgondolkoztató adatokkal szolgált. Kuba kilencmillió hektárnyi összterületéből több mint ötmillió nagybirtok volt. A nagybirtok alsó határa négyszáz hektár, felső határa százezer körül mozgott. Érdemes megjegyezni, hogy ez az ötmillió hektárnyi terület az összes földbirtokos két és fél százalékának a kezében volt, hazai, illetve amerikai tőkésekében.

A földreformnak tehát egyszerre kellett föloldania a feudalizmus és a modern kapitalizmus ellentmondásait; tulajdonossá tenni több mint százezer bérlőt, föld után vágyakozó parasztot, s ugyanakkor érintetlenül megőrizni a nagy termelési egységeket, akár egy üzemet vagy gyárat.

Az első ellentmondásokat nem volt nehéz megszüntetni. A nagybirtokok kisajátításához jó néhány példával szolgált már a történelem. Könnyű lett volna bármelyiket lemásolni. Castro azonban most is, mint annyiszor, külön utat választott: még a földbirtokosokat is meg akarta nyerni a földosztás történelmi ügyének. Fölidézte előttük az ENSZ közgazdászainak évekkel előbb közzétett felhívását, mely szerint a mezőgazdaságilag fejletlen országokban elodázhatatlan a földreform. Számokkal, termelési értékekkel bizonygatta nekik, hogy nemcsak a nemzet, de saját érdekükben is jót cselekszenek, ha lemondanak birtokfölöslegeikről, mert a megmaradó részt ésszerűbben művelhetik. A krisztusi hangsúly és a közgazdaságtani érvek együttesen sem győzték meg a latifundiumok gazdáit. Mi más maradt hátra, mint a kisajátítás módszereihez folyamodni. Castróék ezt is méltányoson akarták végrehajtani – legalábbis a kezdet kezdetén. Háromszáz, sőt belterjes gazdálkodás esetén négyszáz hektárt is meghagytak annak, aki családjával együtt maga gazdálkodott. Ez volt a felső határ. Hollandiában vagy Magyarországon ekkora terület komoly nagybirtoknak számított, de ha arra gondolunk, hogy egy-egy észak-amerikai monopóliumnak kétszázezer hektárja is volt, akkor ez a négyszáz hektárban megszabott felső határ nem is olyan elképesztően magas.

Mi lett a többletföldekkel? Kiosztották. Egy-egy bérlő vagy földigénylő mezőgazdasági munkás két caballeria (26,6 hektár) nagyságú területet kapott. Ennyiben állapították meg egy öttagú család létalapját.

A földigénylők közt elsőbbségi sorrendet állapítottak meg. Első helyen azok a parasztok álltak, akiket idők folyamán kitúrtak földjeikről; utánuk a nagybirtokok peremén élők következtek és azok, akiknek a létminimumot jelentő 26,6 hektárnál kevesebb földjük volt. Végül a mi zselléreinkhöz, hónaposainkhoz hasonló mezőgazdasági munkások. Mindegyik csoporton belül elsőbbségi előnyt élveztek a forradalomban fegyverrel harcoló parasztok, a háború és az előző rend áldozatai, illetve hozzátartozóik… Ez volt tehát az egyik ellentmondás: a feudalizmus föloldása. A másik már nehezebbnek ígérkezett. A nagy állattenyésztő és cukornád latifundiumokat szintén ki kellett sajátítani, és mint említettem, a kisajátítással nemcsak a tulajdonjog múltbeli igazságtalanságait kellett jóvátenni, hanem a jövőnek is meg kellett őrizni ezeket a monumentális mezőgazdasági üzemeket.

Kezdetben két út ígérkezett járhatónak.

Az egyik: a cukornád ültetvényeken megalakuló szövetkezeti forma; a másik: a rizstermelő és állattenyésztő állami gazdaságok megszervezése. A nagy termelési egységek egybetartása miatt egyaránt választhatták volna egyiket vagy a másikat, de Castróék nem a kizárólagosság elve mellett döntöttek. A valóság próbájának vetették alá mindkét nagyüzemi formát.

Kétesztendős tapasztalat alapján azonban rá kellett ébredniük, hogy a nádszövetkezetek nem alkalmasak arra, hogy a monopóliumok által kialakított termelési mód folytatói legyenek. A két-háromszáz hektáros szövetkezetek egyszerűen kicsinyek. Szétszórják a munkaerőt, a munkagépeket, bizonytalanná teszik a tervezést, az irányírást. Súlyosbítja ezt a helyzetet még a szakemberhiány is. Megközelítően sincs annyi képzett mezőgazdásza Kubának, mint amennyi nádszövetkezet alakult, márpedig az országnak az elkövetkező időben fokoznia kell a hektáronkénti cukorhozamot, hiszen a legkedvezőbb éghajlati adottságai ellenére is csak a tizedik helyen áll a nádtermelő országok versenyében. Indonézia hektáronkénti százhét tonna cukornádterméséhez viszonyítva Kubában csak harmincöt tonna terem.

E gazdasági érvekhez politikaiak és társadalmiak is párosultak. A monopóliumok kisajátításával ledöntötték ugyan a nagybirtok és a mezőgazdasági bérmunka közt húzódó roppant kínai falat, de új ellentmondást hoztak létre. A tegnapi cukornádültetvényeken dolgozó proletárokat, akikből rég kihalt már a parasztok kistulajdonosi ösztöne, a szövetkezetek megalakulásával tulajdonossá tették. Földet adtak nekik, mikor föld helyett ők sokkal inkább komoly fizetésre, társadalmi jogokra pályáztak: betegbiztosításra, szülési szabadságra, nyugdíjra, akár az ipari munkásság. Azt is mondhatnám, hogy a szervezett cukornádtermelők és cukormunkások a forradalom előrehaladásával egy időben hátrafelé léptek. A nincstelenség és a napfény szorítójában megedződött forradalmi tudatukat egy korszerűtlenül mérkőző ellenfélnek: a magántulajdon ütéseinek kellett odatartaniuk.

Ezt a történelmietlen rákmozgást nem vállalhatták. A cukornád szövetkezeteket a földreform második esztendejében átalakították állami gazdaságokká. Újságcikkek és szakemberek vallomása szerint az átalakulást nem a kormány erőszakolta ki – a kormány csak javasolta. A szövetkezetek kilencven százaléka a javaslatot fönntartás nélkül elfogadta.

Hogy így történt-e pontosan, nem tudom. A föntebbi okok miatt nincs jogom kételkedni benne. Ha netán mégsem így történt, Kuba gazdasági kényszerei miatt így kellett történnie. Így kívánta a nádtermelés korszerűsítése, tízezres hektárokkal való bővítése és a vele párhuzamosan fejlődő termelési ágak meghonosítása.

*

A forradalom második szakasza valójában a földosztással kezdődött el. Ez volt az igazi vízválasztó. Batistáék kisöprésére és az amerikai póráz elszakítására még az egész nemzet szövetkezett, akárcsak a mi szabadságharcunkban, de mihelyt a nemzet egyetemesebb érdekeiből a forradalom fémollója az osztályérdekek jól körülhatárolt ábráit kezdte kinyírkedni, a lelkesedés alábbhagyott.

A botrányokat is a földosztás hívta ki, annak ellenére, hogy a nagybirtokok kisajátítása nem volt azonos az elkobzással. Húsz évig tartó, négy és fél százalékos járadékot ajánlott föl a kormány a „károsultaknak”. Nagyvonalúságára elég nyers válaszok érkeztek. Visszarúgni azonban elsősorban most sem a hazai birtokosok rúgtak vissza, hanem az amerikai monopóliumok és bankok gazdái.

Azonnali kártérítést követeltek.

Hogy miért? Nem volt nehéz kitalálni. Pontosan tudták, ha a kormányt rá tudják kényszeríteni a rögtöni fizetésre, a forradalom belerokkan a földreformba. De vajon miből fizessen az ország, mikor hatszázezer munkanélkülijének sem tudott? Miből fizessen, mikor az utolsó tíz évben egymilliárd dollárral járult hozzá Amerika gazdasági erősödéséhez? Miből, mikor szinte csak a vakszerencse révén mellékesen több mint ötszázmillió dollárt koboztak el a Batista-rendszerben meggazdagodott politikusoktól, kik feddhetetlenségük álcája alatt jó néhány nyilvánosház résztulajdonosai voltak? Ha ennyit visszaszereztek tőlük, mennyinek üthették bottal a nyomát! Miből tudott volna fizetni a kormány, mikor az elmúlt húsz évben az ország valutatartaléka nemhogy növekedett volna, de ötszázmillió dollárról hetven millióra csökkent?

A rögtöni kártérítés követelésére Castróék csak elutasítással felelhettek. Vállalniuk kellett forradalmuk logikáját, ami a színpadi dráma fordulataival hívta ki a Nagy Ellenfél bosszúját, s halmozta egymásra e bosszú tényeit egészen a legutolsó vesztegzárig.

Milyen együgyű is az ember! Odahaza még olyan ábrándokat csiszolgattam, hogy háromhetes kinntartózkodásomból néhány napot falun fogok eltölteni.

És mi lett a tervből? Rohanás végig az országon; pillantás jobbra-balra; izgatott figyelés a megismerés izzó öröme nélkül.

Amit látok, megnézem jól – de elég ez? A tájak, a tárgyak, az emberek helyett így csak én beszélhetek, magamat szegényítve némaságukkal. Mert a tenger nevében még beszélhetnék, de mit mondhatnék egy kubai paraszt nevében? Mit mondhatnék például a földosztásukról? A mienkről is akkor tudtam meg valamivel többet, mikor évekkel később jó néhány szegényparasztot kifaggattam. Hányan, de hányan megijedtek a földtől, amire vágyakoztak! A lelkesedők és örvendezők sorfala mögött ott húzódott a bátortalanok homályos sorfala is. Az egyik szatmári faluban a földosztás hírére mindenki rémlátó lett. Az otthon maradt gróftól féltek? Vagy saját emlékeik rémiszthettek meg őket? A Tanácsköztársaság bukása után ugyanis néhány földosztó parasztot szemük láttára akasztottak föl.

Egyetlen paraszt akadt csak, aki odaadta magát a történelem akaratának, és vállalkozott a Dózsa György-i feladatra. Hadd jegyezzem meg rögtön: osztozott is a lángok közé lökött parasztkirály sorsában. Rokonai, barátai, sőt még a felesége is elfordult tőle. Kommunistának, azaz leprásnak vélték.

Mit csinálhatott volna a szerencsétlen?

Adta volna meg magát? Mikor már mindenki elhagyta, ez fölösleges volt. Hajnalokig ült az asztalnál, s tanulmányozta a határ telekkönyvi adatait. Ordítani szeretett volna, és átharapni a fajtájabeliek torkát. Sunyik és ganyék!

Azt hinné az ember, hogy itt már az irodalom világa kezdődik el, és egy megszerkesztett dráma keresi az átszakítható gátakat. Szó sincs róla. Továbbra is csak a történelem folytatódik. Egyik éjjel bekopogtatott valaki az ablakán, s kérte, hogy jegyezze föl a nevét, mert neki kell a föld, de ne mondja el senkinek, hogy itt járt. Ezzel az éjféli árnnyal kezdődött el a falu történelembe illő Canossa-járása. Mentek utána lopva a többiek is: a szánni való, sunyi parasztok, Dózsa György vállába harapó ártatlanok. Milyen könnyű lett volna őket szembeköpni.

Ilyesmi itt Kubában nem történhetett meg? Bizonyára számos hasonló eset történt, hisz Batistáék szózataitól nagyon sok paraszt megzavarodott, és szembeszállt a forradalommal. Castróék a győzelem után, ahelyett hogy megbosszulták volna ezeket a homályba lökött parasztokat, igyekeztek meggyőzni őket. Különleges „átnevelési” módot találtak ki számukra. Látszatra ez semmiben sem különbözött a mi ötvenes évekbeli kitelepítéseinktől, amikor a rendszer vélt vagy valóságos ellenfeleit elvitték a Hortobágyra, hogy ne terjeszthessék szabadon a politika kórokozó bacilusait. A kubai kitelepítésekben mi volt mégis a rokonszenvesen új vonás? Az, hogy az átnevelésre ítélt parasztokat családostól vitték el egy-egy állami gazdaságba, és ha munkájukkal és magatartásukkal elfeledtették múltjukat, nemcsak bűneiket bocsátották meg, letörölve életük táblájáról a fölrótt jeleket, hanem ugyanazokat a jogokat adták meg nekik, mint bárkinek. Jártam olyan gazdaságban, ahol (kétesztendős átnevelés után) milicista, sőt párttag is akadt a „kitelepítettek” között.

A forradalom iránti bizalmatlanság, eltekintve ezektől a szélsőséges ellenforradalmi kilobbanásoktól, kezdetben a parasztok elég nagy részét elvakította. Féltek a szakállasoktól, mint ahogy a paraszt először mindenkitől fél. Hányszor elárulták őket Batista katonáinak! De mikor gyanakvásuk föloldódott, előbb megfejtették a forradalom szokatlan ékírását, mint a tudatosan és szívósan küzdő kommunista párt.

Könnyebb volt nekik?

Könnyebb, hisz a partizánháború ott teljesedett ki előttük, fönt a hegyekben, s hitetlentamás módjára, szinte máról holnapra, maguk győződhettek meg arról, hogy Castróék nem forradalmasdit játszó kalandorok. A fölszabadított területeken rögtön meghirdették a forradalom új törvényeit, kicsiben máris érvényt szerezve annak, amit az ország fölszabadítása után általános törvénnyé kívántak tenni.

A forradalmat Castro számos fölszólalásában a szegények forradalmának nevezte. Kevés igazítással ez azt jelenti, hogy a parasztok forradalma volt. Nincs ebben valami túlzás? A kommunista párt kezdetben emiatt támadta Castrót. Meggondolatlan anarchistának nevezte, aki ahelyett hogy fölismerné a munkásosztály történelmi szerepét, s elfogadná az osztályharc és a forradalomszervezés korszerű tudományát, múlt századi elveket követ: jellegzetesen értelmiségi indulatokat – a morál és az emberi méltóság érzelmi érveit hangoztatva ott is, ahol tudományosan kimunkált ideológiának kéne vezetnie a forradalmi harcot.

Igazuk volt a kommunistáknak? Feltétlen, igazuk ez esetben használhatatlan volt. Bármennyi börtönt és vértanúságot vállaltak is, bármilyen hittel világították is át a jövőt, hihetetlen erőlködésükbe került volna, hogy a kis létszámú munkásosztályt föl tudták volna tüzelni, hogy álljon a rendszert megdöntő, nyílt forradalom élére. A munkások a szakszervezeti harcban tagadhatatlanul eredményesen küzdöttek, de épp kiharcolt eredményeik következtében sokkal jobban éltek, tehát mozdíthatatlanabbul, mint a vidéki szegénység, vagyis a parasztok zöme. Castróék nemcsak azért vonultak föl a hegyekbe, mert a Sierra Maestra bevehetetlen fedezéknek ígérkezett, hanem mert abban hittek, hogy mozgalmukat az ország legelszántabb, legszegényebb, tehát legforradalmibb elemei: a nincstelen földmunkások, nádvágó napszámosok, hegyilakók fogják támogatni.

A kezdeti idők gyanakvásától megrendítő, de egyenes út vezet addig a hegyi parasztkunyhóig, mely szállást adott Castróék titkos rádióleadójának, s melyben a kormány hittevő gesztussal 1959 áprilisában aláírta a földreformról szóló törvényt. E jelkép nemcsak emlékeztető, de annak a történelmi ténynek és gondolatnak is a foglalata, hogy a forradalmat egyszerű emberek vívták egyszerű emberekért.

Ha az útiterv nem is, a véletlen íme, mégiscsak előkészített számunkra egy külön falusi napot. A véletlen? Utólag merem csak annak nevezni, mert majdnem szerencsétlenség lett belőle. Elgörbült egyik autónk tengelye, és csak azért nem történt nagyobb baj, mert e kis faluhoz közeledve, sofőreink lassan eresztették a kocsikat.

A falut Aquacatának hívják.

Egyetlen utcasor az egész. Öt perc alatt benyargalhatnám.

Vasárnap van; ebéd körüli idő. Szemet vakító nap szikráztatja az utca vízmosta köveit, a felhőket, az egeket, a pálmafák cementszürke törzsét.

Az én falum ilyen nyári vasárnapokon, déltájt teljesen elnéptelenedik. Visszahúzódik a terített asztalok sáncai mögé, húslevest kanalazni és csontot szopogatni. Itt viszont feltűnően sokan vannak az utcán. Gyerekek lovagolnak portsöprő pálmalevélen, s karbiddal töltött bambuszágyúkat durrogtatnak.

Később ebédelnek tán a déli forróság miatt?

A válasz sokkal riasztóbb. A kubai szegények nem ismerik a vasárnapi ebéd megkülönböztetett fogalmát. Főzni többnyire vacsorát főznek, s ebédre ha esznek is valamit, inkább csak gyümölcsfélét.

Elindulok körülnézni a faluban.

Néhány lépés után vadnyugati ponyvaregényekben leírt kocsmát pillantok meg. Tíz-tizenöt fölnyergelt ló áll kikötve hozzá. Süti őket a csontot átlyukasztó nap. Szerencsétlenek úgy keresnek árnyékot maguknak, hogy összedugják a fejüket, mint a birkák… Körülnéz az ember, nem ugrat-e elő valahonnan „Z”, a korbácsos lovag, s nem rendez-e valami nekem való botrányt. Hiába várom, mert a vadnyugati kocsmához kötött lovakon nem lövöldöző és lasszót hajigáló cowboyok, hanem egyszerű szalmakalapos kubai parasztok érkeztek a szomszéd falukból.

Kubában az autó mellett a legfőbb közeledési eszköz a ló. Biciklit? – kétezer kilométeren át egyet se láttam, de annál több lóháton kocogó férfit, gyereket, asszonyt. Néha ketten, sőt hárman is fölülnek rájuk. Láttam két kamaszlányt, féloldalvást úgy ültek a tömzsi, trappoló lovon, mintha csak kispadról lógatták volna le a lábukat.

Négylábú biciklinek neveztük el ezeket a szívós, nagyszőrű jószágokat, akik a zabot vagy a finomabb abrakot ugyanúgy nem ismerik, mint gazdáik a vasárnapi ebédet.

A kocsma, melyhez odakötve állnak, olyan, mint egy rögtönzött falusi színpad sátortetővel, karámszerűen szálfákkal körülszegezve. Berendezése egy pult, egy kontárkézzel összeeszkábált polc, három asztal, néhány szék és meglepő ellenpontként egy fémtestű zenegép, amihez hasonló Budapesten is csak néhány akad.

Igaz, Amerika közelében ez nem is olyan meglepő. Az életforma egyik jelképe Alaszkától le egészen a Tűzföldig. Korszerű gazdasági gépek helyett egyszerűbb volt Wurlitzereket szállítani Kubának is, cserébe cukorért vagy másféle nyersanyagokért.

Wurlitzer a pálmahéjból készült kalyibák közt? Wurlitzer a lószagú parasztok szórakoztatására? Nem nevetséges ellentét ez? A házakhoz, a kerítésekhez, a rohadó fű illatához és a történelem rohadásaihoz viszonyítva igen, de ez emberhez viszonyítva nem. Az ember mindig nagyobb, mint a környezete, mindig végtelenebb, mint a lehetőségei. Utat keres, kinő belőlük.

Fönt, a színpadszerű kocsmatérben, két szalmakalapos paraszt sörözik. Harmincöt-negyven évesek. Egyikük föláll, odamegy a Wurlitzerhez, pénzt dob bele, gombot nyom meg, és visszaül a helyére. Kimért, lassú kattogás, s a zenegép egy csacsacsa hangulatú lemezt választ ki. Vad, rekedt énekhang lángoltatja föl a levegőt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, a két paraszt közül hol egyik, hol másik áll föl, hogy néhány ütemet csak úgy egy helyben eltáncoljon. Hátra-hátra hajlik a fejük, meg-megvonaglik lustán a hátgerincük, lábukkal pedig akárha a padlót sikálnák. Mondanom se kell, mindezt beszélgetés közben, taglejtések helyett.

Egzotikum tanúja vagyok?

Igen.

Egzotikumnak azonban nem a zenegépet érzem, s nem is a beszélgetés közben táncoló parasztokat, hanem a rozoga házakat, a kocsmát s a szegénységtől elnehezült fejű lovakat.

A kocsmával átellenben valami rejtélyes helyiség lehet. Magas deszkapalánk zárja el a külvilágtól. Nyílik-csukódik az ajtaja. Csak nem valami falusi játékbarlang? A palánk fölé emelkedő, süveg alakú tető rendkívüli dolgokat ígér.

Ahogy belépünk, rögtön megértem, mi készül itt.

Kakasviadal.

Vagy száz férfi nyüzsög a porond körül, a félkörösen elhelyezett ketrecek előterében. Sokan sört isznak, vannak, akiket már föl is izzított a szesz: másak az előkészületeket nézik.

Az izgalom, mint lángoló darázsraj, ott csapkod a levegőben. Érdemes figyelni az arcokat. Szenesre égett parasztfejek, soványak, nyomor-látottak. A készülődés heve most mégis átizzítja őket. Sötét, olajban ázó szemükre mintha kék hályogot vonna az izgalom… Elképzelem őket birkózni a cukornáddal s két kerekű szekér tetejében ülve, mikor zuhog rájuk a nap vagy az augusztusi eső. Aztán látom őket egykedvűen, lustán, céltalanul heverészni. De hagyjuk ezt, most ünnepelnek. A jelenlevők nagy része vidéki. Minden vasárnap átlovagolnak, vonzza őket a kakasviadal. Mi mással töltenék is el a vasárnapot! Templomba nem járnak; a kubai falukban nincs templom. Mozi? Legtöbb helyen csak vándormozi van, az is elég ritkán és csak a forradalom óta. Pedig most arra is jutna pénz, mert általában ötször annyit keresnek, mint a Batista-rendszerben. Azt persze, hogy az ötszörös keresetnövekedés nem valóságos, nem érzékelik. Akkor érzékelnék csak, ha igényük is megnövekedett volna, és olyan holmikat akarnának vásárolni, amikre a forradalom előtt gondolni se mertek; bútort, ruhát, ezt-azt. Kiderülne, hogy keresetük értékét az áruk értéke másként határozná meg. De így miről van szó? Arról, hogy igénytelenségük a régi maradt, főként a hegyvidéken, pénzük viszont ötször annyi lett. Örülni kell tehát a forradalomnak, mert ma már jut a szegénynek pénz sörre is meg kakasviadalra is. Hogy ez még csak a létra alsó foka? Örülnek ennek is.

A tömegben sok elnyűtt, csúnya arcú férfit látok, de idegenkedőt, gőgöset egyet sem. A szegények póztalan örömével fogadtak bennünket. Egymás hóna alatt, válla fölött nyúládozva dugdosták oda a kezüket. Ha valakit kihagyok a kézrázásból, még talán el is szomorodik.

Komoly és tartózkodó csak az a két férfi maradt, aki a kakasokat készítette elő.

A viadalra szánt kakasokat egyébként megkülönböztetett figyelemmel választják ki már a tojáshéj fölpattanásakor. Ügyelnek a családfájukra, nemességükre. S később ugyanilyen figyelemmel nevelik őket. Két-, háromhónapos koruk után izgatószereltet kevernek eledelükbe, tornásztatják, edzik, puhítják izmaikat, fejüket a szárnyuk alá dugva pörgetik őket saját tengelyük körül, hogy viadal közben ne szédüljenek.

Mérkőzés előtt borostyánkőből faragott sarkantyút – tépésre alkalmas karmot – erősítenek lábukra. Belemártják előbb valamilyen folyadékba, aztán jó erősen odanyomják a vendégbütyökhöz, mit jó előre „elültettek” már a bőr alá, majd gyufalánggal odaégetik. A láng nemcsak a sarkantyút, de az eleven lábat is éri.

A szabályok szigorúak. Ilyen és ilyen súlyú kakasnak ekkora és ekkora sarkantyú kell. Ha netán a ragasztó miatt egy-két milliméterrel hosszabbra sikerül, vagy a ragasztás után szabálytalan szögbe áll, kezdhetik elölről az egészet. Ilyenkor úgy törik le, mintha ágat törnének le tőből. Bármilyen erősen fogják is a kakast, kínjában rángatódzik a nyomorult.

Előkészítés közben is úgy reszket, mint akit a hideg ráz. Lekopasztott bőre, hasaalja, combja csupa kék és csupa libabőr.

A sarkantyút, ha már fönt van, citromsavba mártják, magát a kakast pedig mint egykori görög olimpikont, lemossák tiszta szesszel.

Végignézve az aprólékos készülődést, a szertartás megszabott folyamatait s főként a pontosságot, mely oly szemérmetlenül jelen van az egész műveletben – váratlanul elkedvetlenedem. Nem így készül-e az ember a legmocskosabb föladataira is? El kell olvasni a korszerű háborúról szóló tanulmányokat: micsoda pontosság a fölkészülésben! Elektronikus számológépek dolgoznak, mint a pusztítás rabszolga-lángelméi. Atomhasítás? Radarok? Rakéták? A milliméter ezredrésze is számít!

Nincs ebben az előkészületben valami jelkép? Valami olyan, hogy az embernek nem a természete, csak a körülményei változtak; csak a nagyságrend és az árnyalatok? És hogy a történelem nem más, mint ennek a tágulásnak és nagyságrendi változásnak a története? Mert hogy a vér ösztöne ma is úgy süthet, mint százezer éve, akkor éreztem meg, mikor összeugrasztották a két állatot.

Előbb a porond közepére leengedett ketrecbe dugták őket, majd mikor a hangos fogadáskötések megtörténtek – melyek jobban hasonlítottak egy zajos családi botrányra, mint fogadásra –, fölhúzták fölülük a ketrecet. Azt várta volna az ember, hogy az első pillanatban majd csak ismerkednek, nézegetik egymást – de nem ez történt. Lélegzetnyi idő nélkül rögtön egymásnak estek. Taréjuk, elolthatatlan tűzvész, lángvörösen lobogott lapos koponyájuk fölött. Tökéletesen emberek voltak: tépték, szaggatták egymást. S a közönség? Az első vércsepp láttára megőrült. Volt, aki csak ordított, s bíztatta őket; tépd ki a szemét, vájd ki; volt, aki a tilalom ellenére a küzdőtér közepére ugrált, ágálva a sajátja mellett, amelyre fogadott; volt olyan is, aki önkívületbe esve, már csak a deszkaporond oldalát verte két öklével, belegörnyedve a szenvedélybe, mint akit halálos epegörcs nyomorgat. Diego Rivera mexikói parasztjait láttam megelevenedni: fölperzselt, szikár arcokat, vonagló, kitekeredő nyakakat, a világ sötétségével megtelő szájakat, melyek – ki tudja? – milyen mélység bányatorkaként hasadnak föl… A spanyolokat még megértem. A bikaviadalt legnagyobb költői értéküknek vallják; a tiszta dráma fönséges ünnepének, mert láttán legnemesebb könnyeiket és legkeserűbb epéjüket adják ki. A bikaviadal előcsalja az emberből a legrejtettebb haragot és a legeldugottabb bánatot is. Mondom, őket még megértem, mert bikaviadal közben az ember és a halál egyaránt főszereplő. Lorca írja, hogy a bikának is megvan a maga uralmi köre és a torreádornak is. És a két uralmi kör között van egy veszélyességi pont, amelyen a szörnyű játék tengelye forog.

De ezek a kakasok mire buzdíthatják az embert? Hol ólálkodik itt közelükben a halál? Kicsiny a szárnyuk, alig nagyobb, mint egy gyerekkéz, nem röppenhet ki alóla; rövid a csőrük is, abból se bújhat elő. Vagy a képzeletnek az is elég, ha csak megfürödhet a vérben?

Csupa vörös lucsok már mind a kettő; lerogynának a földre, de egymás vérétől vagy a vad emberordítástól újuló erőre kapnak.

Lassan undorítani kezd az egész.

Vajon miért van az embernek szüksége erre a tébolyra, erre a földúltságra? Az eltemetett ösztönök ugyanúgy kielégülésre várnak, akár a folytonosan újjászülető test a szeretkezésre? Igaz, ki nem érezte még, hogy néha szüksége van arra, hogy kitombolhassa magát? A tombolás gyakran a szabadságkeresés egyik formája; belső zivatar, mellyel az ember saját tehetetlenségét akarja szétmosatni. A halálos gladiátori játékok helyett bokszmérkőzéseket, hokimeccseket és motorversenyeket talált ki az emberiség. Izgalomra és epeömlésre egyaránt alkalmas ürügyeket.

A szórakozáskeresés mellett talán a kakasviadal se más, mint primitív dráma, fölzaklató és megtisztító színjáték, a legelmaradottabb szegények barbár ünnepe.

Azt hallottam, hogy a forradalom óta azonban egyre kevesebb faluban rendeznek már kakasviadalokat.

Mikor másodszor törölték le a vért a kakasok fejéről, hogy harmadszor is egymásnak ugrassák őket, most már a végső megtöretésig, fölálltam és kimentem. A rekedt üvöltés azonban még az utcán is ott csapkodott körülöttem.

Íme, ez lett az előkészületekből. A fölsarkantyúzást bevilágító mosolyoktól a véres húscafatokig ilyen rövid volt csak az út!

A benti hűvösség után jólesett az arcomat földúló napsütés.

Ismerős zajra kaptam föl a fejemet. Alig hallhatóan pálmahéj-tetők pattogtak a melegben, akár gyerekkoromban, otthon a zsúp- és nádtetők. Folytatásként méhdongást és álmos kakaszajt vártam, de ehelyett a képzelet üvegfalán átszűrődve, számológépek kezdtek el csattogni, nyakukat tekergető radarok s repülőgépek.

Gyerekcsapat szegődött ekkor hozzám. Hat fiú – tíz-tizenkét évesek. Szótlanul lépkedtek mellettem, áhítatosan várva, hogy megszólaljak.

Apollinaire jutott eszembe. Csak nem én vagyok Saint-Merry muzsikusa, aki idáig jött, s akit asszony raj helyett most ezek a kis mezítlábasok követnek? „Végre köszönthetek hát lényeket akiket nem ismerek / Előttem mennek el s ott távol összegyűlnek / S míg mind az ismeretlen amit belőlük látok én / Reményük éppolyan erős akárcsak az enyém…”

Kíséret, ó kíséret!

Mit mondhattam volna nekik? A kiábrándító kakasviadal után s mindaz után, amit az emberi természetről végigpörgettem magamban, a legszívesebben új nyelvet találtam volna ki, hogy a nyomomba szegődött kis idegenekkel megérthessük egymást… „Nem ezt a világot éneklem én s a többi csillagot sem / Éneklem mindazt ami még történhetik velem túl e világon és a csillagokon túl / A bolyongás gyönyörét éneklem, hogy belehalok annak gyönyörét…”

Ahelyett hogy bármit mondtam volna, barackot nyomtam a legközelebb lépegető fiú fejére. Egy csapásra kitört mind a hatból a nevetés. Tisztán és fölszabadultan nevettek. Megértették a barátságkeresés ősi jelbeszédét. Kis, vademberi szájtátiságukat jókedv váltotta föl, sőt valamiféle érthetetlen hála.

A „barackot” kapó fiú ekkor odalépett hozzám, és megfogta a kezemet. Meghatódtam ekkora nyíltszívűségtől. Apát és fivért lehet csak ilyen bibliai egyszerűséggel választani.

Csodálkozva néztem rá. Sötét, gyűrűs haja volt; figyelő, okos szeme, mely nem a napfénytől, inkább a kíváncsiságtól szűkült annyira össze, hogy néha alig lehetett látni. Ha elmosolyodott, két gödröcske kerekedett az arcán. Mezítlábasan és meztelen felsőtestével a világ legtöbb szegénygyerekére hasonlított, s így kicsit arra is, aki én voltam valaha.

Gondolkodás nélkül követtem.

Az öt perc alatt benyargalható faluban kétórás vándorlásom kezdődött el. A gyerekek úgy mutattak meg mindent, mintha églakót kalauzolnának, aki fákat se látott még, köveket se, madarat se. Úgy mutatták meg világukat, mintha nekem kéne leltárba vennem.

Először a falutól négy-ötszáz méterre levő kúthoz vezettek el. Úgy éreztem, a gyerekkor mitológiájában ennek volt számukra a legnagyobb jelentősége. Csak a mitológiában? Nyilván a valóságban is! A falu élete elválaszthatatlanul összeforrt a kúttal. A kubai falvak zömében ugyanis legnagyobb kincs a víz. Sok fogy belőle a meleg miatt, sok kell a tisztálkodáshoz, amire egészségügyi okokból múlhatatlanul szükség van. Nem volna ilyen érték, ha volnának artézi kutak, de három-négyszáz lakosú településnek is többnyire csak egy ásott kútja van.

Az is milyen! Hat-nyolc méternyi mély; kávája nincs, s pereme is csak azért van, hogy aki odaáll a szélére vizet húzni, a lábával ne lökhesse bele a földet. Elszomorító volt ismét tapasztalnom, hogy a szegénység milyen fárasztó és képzeletbénító tud lenni! Ki tudja, mióta hordják ebből a gödörből a vizet, de mind a mai napig nem jutott senkinek eszébe, hogy gémeskútjainkhoz vagy kerekeskútjainkhoz hasonlóan valamilyen célszerűbb megoldást találjon. A vizet egy kötélre erősített csorba vödörrel húzzák – már a tíz-tizenkét éves gyerekek is olyan szakértelemmel, hogy elcsodálkozik rajtuk az ember.

A kút tükrébe pillantva, azok a huszonöt emeletes havannai felhőkarcolók jutottak eszembe, melyeknek a tetőteraszán úszómedencéket építettek, s amikből több víz párolgott el naponkint, mint amennyi itt ivásra és tisztálkodásra jutott. Érzelmes statisztikának hatna, ha valaki tovább részletezné ezeket az adatokat. Mindenekelőtt azért, mert olyan végletesek, hogy szinte szemérmetlenség egymás mellett emlegetni őket.

A kút után így mutattak meg sorjában mindent: a kávécserjéket, a citromfákat, a decemberi tejeskukoricát, a futóbabot, a pálmafához kötött soványka disznót, amely legnagyobb meglepetésemre éppen narancsot evett, méghozzá olyan egykedvűen, hogy valamiféle ősirigységtől megérintve, összefutott számban a nyál, s majdnem rákiáltottam: „hüccste”, mikor a tudatomig hatolt, hogy itt ez ugyanaz, mintha nálunk poshadt almát enne.

A disznóóltól a házig itt rövidebb az út, mint a mi legszegényebb falvainkban. Igaz, hogy itt a házak is mások. Házak? Zömükben ablak és ajtó nélküli kalyibák! A legtöbb csak két kis helyiségből áll: egy előtérből s beljebb a „hálószobából”. A japánokról írják, hogy lakásaik üresek, cicomátlanok, nemcsak a szegényeké, de a gazdagoké is. A japánok nem szeretik maguk körül a zsúfoltságot. Ami azt illeti, a kubai parasztok lakása is nagyon cicomátlan, de nem azért, amiért egy japán milliomosé. Egy-egy parasztház berendezése két vagy három pálmadeszkából összeszegelt ágy, asztal, néhány szék és kisebb láda. Mintha nem ismernék a szekrényt, kevéske ruhájukat szögekre és fogasokra akasztják.

Azok a házak, melyekbe gyerek kísérőim bevezettek, egytől egyig tiszták voltak, de sivárak. Legföljebb egy családi fénykép vagy régi amerikai magazinokból kimetszett giccs díszítette a deszkafalat. A környezet nyomorúságos voltán eltűnődve, úgy éreztem, hogy a kubai szegényparasztok talán még rosszabbul éltek, mint a magyar agrárproletárok, mégis – ha lehet ilyet mondani szegénységüket valamiképpen jobban elviselték.

Nyilván az éghajlat miatt!

A szegénység iszonyat-nehezéke valójában a tél: a „csikorgó, a kés-idő”. Kubában ettől a kíméletlen diktátortól nem kellett rettegni, így nem volt olyan nyomasztó a ruhagond, sőt, az állandó meleg miatt még a kalóriagond se. Babot, édeskrumplit, gyümölcsöt ettek – húst és tojást talán csak minden szökőévben…

Lírai kitérő helyett inkább egy adatot írok ide. Castróék négyszázezer parasztház fölépítését határozták el. Ennyi két-három szobás, fürdőszobás, vízcsapos, mellékhelyiséges lakásra van szükség, hogy a legutolsó pálmatetőt is szétverhessék.

Ábránd ez?

Igen, de olyan, amiért érdemes megszállottnak lenni.

Eddig már számos új falu föl is épült. Főként szövetkezeti és állami birtokokon. Egy-egy ilyen parasztház építési költsége három-négyezer pesóba került, ami ötvenezer forint körüli összegnek felel meg. Ez azonban nemcsak drága volt, de fölösleges fényűzés is. Mindent cementből és téglából építettek, amire a forró éghajlat alatt egyáltalán nem lett volna szükség. Gyorsan okultak saját túlbuzgóságukból, s újabb parasztház típusokat készítettek el. Ezek építési költsége csak egyharmada az előbbieknek, pedig semmi más nem történt, mint hogy – természeti adottságaikat s hazai hagyományaikat követve – több fát használnak föl építkezés közben.

Egyébként Aquacatában egyetlen téglából épült házat láttam. Kis, szolgálatkész kísérőim izgatott suttogás és magyarázkodás közben lépkedtek el előtte.

Kíváncsian néztem meg a házat.

A falu egyetlen gazdag famíliája él benne. Él? Kint sütött a nap, mindenki ingben járt, de az ő ablakaik zárva voltak, mintha a behajtott ablaktáblák egy mesébe illő igazságszolgáltatás jelképei volnának… Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Lakott benne egy gazdag ember és sok-sok szegény. Aztán egy napon, így és így, a szegényeké lett minden. Ettől a naptól kezdve a gazdag embert nem lehetett látni. Teltek az évek; a szegények már el is felejtették, hogy él. De egy télvégi éjszakán, mikor a félhold úgy fekszik az égen, mint asztalra tett dinnyeszelet, kutya képében egy ismerőse jött el hozzá. Ugatni kezdett az ajtaja előtt. A gazdag ember nyilván megismerte az ugatásáról, mert kijött a házából, Akik látták, azt mesélték róla, hogy derékig érő szakálla volt, de mintha fagyökérből lett volna, és a szeme pedig a benti homálytól akkorára nőtt, mint egy csecsemőfej. Elfoglalta a fél arcát, és mégse látott már, tapogatózva ment előre. Valaki azt állította, hogy mint a kitömött baglyoké – megüvegesedett.

Tizennégy éves voltam, mikor odaért hozzánk, Fehérvár környékére a háború, s hónapokig ott is maradt. A láthatár ágreccsenései s az órákig tartó aknatűz közben, tankok, szétlapított fejű lovak és szalmasárga halottak láttán, volt alkalmam félni tőle és meggyűlölni.

Úgy látszik azonban, hogy csak az eszemmel, mert embertelen kíváncsiság fog el ma is, ha például eredeti háborús filmfelvételeket látok. Ahogy undorom nő ilyenkor, úgy nő kíváncsiságom is. Minden apró részletet szeretnék látni. Már-már gyanakodva tekintek magamra. A veszélyt túlélők rejtett kielégülése lehet ez bennem? A halál folytonos jelenléte miatti izgalom, mely jobban földúlja az embert, mint bármilyen eszme? Vagy éppen a harcot irányító eszme gyújt föl? A romok, a tűz, a zuhanó gerendák bonyolult képletein is átütő igazságérzet, mely mindig a szegények futóárkába állít: azokéba, akik a háborúkkal is a háborúk ellen harcolnak?

Nyilván együtt van ebben a kíváncsiságban mindez. Én már csak azt érzem, hogy a történelemkönyveken és a híradóképeken kívül a valóságban is vonz egy-egy város, amelyért – mint Leningrádért vagy Varsóért – kemény harcok folytak; egy-egy táj, amelyre a történelem ütötte rá letörhetetlenül a pecsétjét.

Ilyen hely Kubában Playa Giron és környéke, az 1961-es partraszállás leverésének színhelye.

*

A központi országúttól jókora kitérőt kell tennünk, hogy elérjük a Zapata nevű földnyelvet. Ez a földnyelv a sziget déli partjának a közepe táján helyezkedik el. Elbeszélések és leírások alapján nem is földnyelv ez valójában, hanem sziget. Egy a sok közül, mely Kubát körülveszi. Földrajzi érdekessége azonban mindegyiktől megkülönbözteti.

Zapata olyan sziget, amelyiket egyik oldalon tenger, a másikon pedig hatalmas mocsár határol. A tenger felőli rész sima, szelíd, homokos. Rég meghalt folyók hordalékából keletkezett s annak a láthatatlan mozgásnak a következtében, mely a tengerek „összezsugorodását” kíséri. Gondolom, a szélesen elterülő láp is a tenger felé siető folyók lassú elzáródásából jöhetett létre.

Az útról, mely Playa Gironba vezet, nem lehet látni ezt a mocsaras részt, mert a tengerpartról északra körülbelül csak harminc-negyven kilométeres mélység után kezdődik el. Amit azonban látni lehet, az is azt bizonyítja, hogy a vidék az ingovány zárt világán kívül is elhagyatott. Sűrű, csenevész tüskefarengeteg feketedik az út két oldalán; halott bozóterdő, egyetlen zöld levél nélkül, apokaliptikus görcsökbe merevedve.

Elég lehetett közte is utat vágni, hát még az ingoványon át! Ötvenkilenc után ugyanis három úttal kapcsolták be a mocsarat a külvilágba.

Többen is mondták, hogy a forradalom óta ezen a vidéken történtek a legnagyobb változások. Igaz, azt is hozzátették, hogy ez a környék volt a legelhanyagoltabb. A XIX. században megszűnő magyar lápi világ szegényeinél is sokkal szegényebb szénégetők ezrei éltek itt, mindenféle civilizációból kitaszítva. Hal és vadmadár volt a táplálékuk. Házaikat cölöpökre építették, mint az indiánok, a mocsár kis velencéi gyanánt. Autót, várost, gépeket talán csak hírből ismertek. Orvost, iskolát, papot szintén. Adatok bizonyítják, hogy kivétel nélkül írástudatlanok voltak.

Mi sem jellemzőbb Castro költőien tiszta forradalmár hitvallására, mint hogy a győzelem után legelső országos útja ide vezetett. Letelepedett a vidéken – illetve ahogy ő maga is beszámol róla, előbb helikopterről tanulmányozta –, majd munkatársaival, Jimenez kapitánnyal és másokkal elhatározta, hogy leghamarább a mocsárlakókon kell segíteni. A történelem velük bánt legmostohábban – tehát őket kellett fölemelni. – „Nézze, az ember ellenállóbb, mint a kutya, mert az fölfordul az éhségtől, mi viszont még nem haltunk bele az éhségbe” – mondta egy idevaló parasztember Castrónak.

Castróék nem keresztényi érzelgősségből segítettek, sőt, még csak nem is viszonzásképpen, hiszen a mocsárlakók nem támogatták a forradalmat. Hogyan is támogatták volna? Szegénységük oly mértékben történelmen kívülivé tette őket, hogy sem a remény, sem a választás emberi élményét nem ismerték.

A vidék föltámasztásához kétirányú terv szerint fogtak hozzá. Az egyik terv alapja közvetlenül gazdasági volt: természetátalakítás, mocsárlecsapolás, óriási rizstáblák alakítása; a másik inkább az idegenforgalomra hangolható ország előrelátása: fürdőtelepek s nyaralóhelyek létesítése.

Így épült föl két év alatt Playa Larga és Playa Giron is.

Mikor megérkeztünk Playa Gironba, némi csalódás fogott el. A történelem izgalmaival átitatott föld egyáltalán nem alkalmazkodott képzeletemhez. Csöndes volt, majdnem kihalt. Az alacsony, lapos tetejű üdülőházakat úgy sütötte a nap, mint ősz végén a Balaton-mellettieket. Később tudtam csak meg, hogy a partraszállás óta Playa Giron nem kizárólag fürdőtelep, hanem halászati iskolaközpont is.

Izgatottan kerestem a jeleket, hogy ráismerhessek a történelemre. Megilletődés azonban akkor sem szállt meg, mikor elvezettek a lelőtt amerikai gép roncsához, ehhez az emlékeztetőnek meghagyott „naturalista szoborhoz”, és ahhoz a két házhoz, melyet a támadók bombái romboltak le. Háborús romélményeim mellett a repülő is, a két házcsonk is hatástalan maradt. Leginkább még a koszorúk hatottak rám, melyekkel – számomra szokatlan színpadiassággal – a bombagödröket és a falromokat megkoszorúzták.

Aztán egy fegyveres milicista kivezetett bennünket a tengerpartra, s kint a mólón ért utol a történelem.

– Az ott a Disznó-öböl – mutatott keleti irányba.

Arra néztem.

A láthatárt szétfeszítő víz hirtelen átsöpört a koponyámon. Fölidéződtek bennem egy száműzött guatemalai író szavai.

– Nem szeretem a jelképes történeteket – mondta egy asztal melletti beszélgetés közben –, mert azok az irodalom plakátjai; egyet azért mégis elmondok, hogy megértse, milyen sorsra jutott volna Kuba, ha sikerül hatvanegyben a partraszállók terve. Ezerkilencszázötvennégyben – mint tudja – megbuktatták elnökünket, Arbenz elnököt. Vele együtt a demokráciát is. Mi történt? A szokásos műtét. Amerikai sugallatra katonai diktatúra. Az értelmiség főrésze: ügyvédek, írók, diákok megpróbáltak tiltakozni. Mi más lehetett a válasz, mint börtön és száműzetés. Később ezt is kevesellték: igazi hadjáratot indítottak minden haladó erő ellen. Katonákra jellemző lángelméjűséggel összeszedték még a magánkönyvtárakban található könyveket is. Mintha azok pokolgépek lettek volna. De ne higgye, hogy csak a politikaiakat. Mindent! Szépirodalmat, filozófiát, történelmet. Előbb egy fegyverrel őrzött terembe rakták le, majd amikor a rengeteg „hadifogságba ejtett” könyv szelleme kísérteni kezdte őket, lelkiismeretük könnyítésére utolérhetetlen módszert eszeltek ki. Összecsomagolták a könyveket, és repülőgépről szépen a tengerbe szórták valamennyit. Nem lángok közé, látványosan, mint a középkorban vagy a hitleri Németországban, hanem a tengerbe. Ez történt. Jelképnek talán túlságosan is rikító, erre azonban a katonatisztek nemigen ügyeltek…

Kint, a mólón állva, megrendítő volt tudni, hogy az a tenger hullámzik előttem, amelybe a könyveket szórták, és amelyen át, épp guatemalai támaszpontról indultak el Kuba ellen a partraszállók.

*

A partraszállásra egyébként kezdettől fogva számítani lehetett. Csoda, hogy két évig váratott magára.

Elhúzódásának, úgy vélem, többféle oka volt.

Rögtön a leglényegesebbet említem: a zavarbaesés lélektanát.

Kubában, a Moncada-laktanya megrohanásától kezdve, a partizánháború legendába illő eseményein át az államosításig, minden szabálytalanul történt. Nem csoda hát, ha a Dél-Amerika politikai zavargásaihoz hozzászokott idegrendszer Castróék lépéseire kapkodva tudott csak válaszolni. És többnyire későn. Ismerve a szokásos puccsok és hatalomcserék veszélytelen koreográfiáját, ugyan ki is gondolta volna, hogy épp Kuba szakítja majd át a varázskört, s az amerikai rágógumival együtt a magántulajdon szent eszményét is kiköpi a szájából. Hogy az illetékesek: diplomaták és bankcsászárok mennyire magabiztosak voltak, már-már nevetséges.

A számos eset közül csak egyet írok ide.

Batista, ötvennyolcról ötvenkilencre virradó Szilveszter éjszakáján elmenekült. Korszerűen felfegyverzett katonái megadták magukat a szakállasoknak. A háború ezzel befejeződött, de a Batista-hadsereget kiképző amerikai katonatisztek továbbra is Kubában maradtak. Központi laktanyájukban ugyanúgy parádéztak, mint régen, ugyanúgy gyakorlatoztak, mintha mi sem történt volna. Várták, hogy majd az új kormány is azt mondja nekik: „Rendben van minden, folytassák csak a munkájukat.”

Nem ez történt.

Maga Castro ment el hozzájuk, és marasztaló szavak helyett ezt mondta nekik: „Önöknek most csupán egy tennivalójuk maradt: a lehető legsürgősebben menjenek haza, mert nekünk nincs szükségünk önökre. Önök Batista hadseregét oktatták, és Batista hadserege megsemmisült. Mi pedig, akiket önök nem oktattak, megnyertük a háborút…”

Látszatra alig jelentősebb ez az eset egy közjátéknál, alig érdekesebb, mint lapszéli jegyzet egy zsúfolt történelemkönyvben.

Én mégis villámcsapásnak érzem.

Valami végérvényesen ettől szenesedett el.

Minden előző politikai fordulattal ellentétben, az egész földrészen Kubában történt meg először, hogy nem maradt az országban semmiféle katonai szervezet, mellyel ilyen vagy olyan ellenforradalmi réteg kapcsolatot teremthetett volna. Nem léphettek porondra fényes állú tábornokok, akiknek sötét szemüvegük van, több ezer dolláros bankbetétjük, s akik a jóhangzású „katonai junta” nevében bármelyik pillanatban napiparancsot adhattak volna a legzordabb terror gyakorlására is.

Mivel Kubában ez a lehetőség szétfoszlott, államcsíny helyett gazdasági támadást kellett előkészíteni. Amerika előbb a cukorüggyel, később pedig a kőolaj-üggyel akarta megfojtani a levegő után kapkodó országot. Így gondolkodott: néhány hónap is elég a forradalom térdrekényszerítéséhez, hiszen egy ország szabadságát nem az határozza meg, hogy mekkora szabadságvágy él lakosaiban, hanem az; hogy milyen a kiviteli és behozatali mérlege. Nos, Kubáé nagyon is hátrányos. Az utóbbi időben több behozatalra szorul, mint amennyit el tud adni. Kis csavarás, és máris megroppannak a csigolyák…

A következtetés pontosnak és hatásosnak ígérkezett – olyannyira, hogy az érdekeltek rezzenéstelen faarccal várták is a hatást. Reményük azonban ismét csődöt mondott. Castróék nem fogadtak el végső lehetőség gyanánt semmilyen kényszerállapotot. Amerika nem vette át a cukrot? Castróék államosították a monopóliumokat, és a szocialista országokkal kötöttek szerződést. Az amerikai érdekeltségű olajfinomítók nem voltak hajlandók földolgozni a Szovjetunióból érkező olajat? Castróék szemrebbenés nélkül kisajátították ezeket az üzemeket is. Minden húrfeszítésre húrpattintással válaszoltak – az ellenfél képzeletéhez mérve mindig nyersen és mindig szabálytalanul.

Nem maradt más hátra, mint partraszállást szervezni az ország ellen.

*

A történelem során eddig minden ellenforradalom arra törekedett, hogy megkaparinthasson magának egy kis földdarabkát, ahol megvetheti a lábát, zászlót bonthat, s a haza vérmosta rögére hivatkozva, segítségül hívhat bármilyen sötét szándékú hatalmat. Ez történt Magyarországon a Tanácsköztársaság esetében, s ez történt a spanyol polgárháborúban is. Franco nem önerejéből s nem is eszméinek magasából alázúdulva söpörte el a köztársaságot, de Hitler tankjaival és repülőivel.

A partraszállók Kubában is e rég bevált recept szerint akarták elkészíteni a forradalom halálos mérgét. Csupán akkora területre vágytak, amekkorán elfér néhányszáz katona és egy ideiglenes kormány, amely, ha másra nem is, de egy térképen levő falura hivatkozva megnevezheti magát a világ előtt, kiáltványt fogalmazhat, s ha mindez sikerül, nyert ügye van, mert Amerika nyomban a segítségére siet, hadihajót küld, sugárhajtású gépeket, tankokat, sőt ideológiát is, mely a segélynyújtásba belekeveri az önvédelem jogi fogalmait, mondván, hogy a magántulajdon ellen hadakozó kommunizmust nem szabad, még a kertek alatt sem megtűrni.

Castróéknak kezdettől fogva, de főképpen a szabadság első éve után, föltétlen számítaniuk kellett a behatolás veszélyére. Az ellenforradalmak változatlan természetrajzán kívül erre figyelmeztették őket a sorozatos berepülések, bombarobbanások s a külföldi sajtó egyre közelebbről fenyegető gépfegyver sorozatai is.

Várni a veszélyt idegőrlőbb, mint harcolni ellene.

Ez a köznapi igazság a kubaiak esetében többszörösen is igaz volt. Egyrészt azért, mert háromezer kilométeres tengerpartot csak úgy lehet védeni, ha mindnyájan örökös készenlétben állnak legalábbis lélekben; másrészt azért, mert nekik, a védekezőknek kellett határtalanul türelmesnek lenniük. Minden tengeri és légi kihívásra csak erkölcsi fölénnyel válaszolhattak, már-már arcpirító nagylelkűséggel, nehogy ürügyet szolgáltassanak a tudatosan ürügyet kereső ellenfélnek.

Bár a Playa Giron-i partraszállás nem érte egészen váratlanul a kubaiakat, mégis csak akkor vehették tudomásul, mikor a behatolók csapatszállító bárkái partközelbe értek.

Éberség hiánya volt ez?

Szó sincs róla!

Az előző hetek eseményeiből csakis ezt hámozhatták ki, de a jelek olyan zavarba ejtőek voltak, hogy a füsttől nehéz volt elválasztani a lángot; az apró kalózkodástól egy nagyarányú kalóztámadás közelségét…

Aztán 1961. április 15-én – ahogy a magyar származású szemtanú, George Hajdu elmesélte – megjelent egy B–26-os gép, és bombazáport zúdított a havannai repülőtérre. A bombázásnak halálos áldozatai is voltak. Egyidejűleg támadás érte a santiagói repülőteret és még két másik város repülőterét; néhány kubai gép megrongálódott vagy megsemmisült a földön. Az ellenfélnek nyilvánvalóan az volt a terve, hogy a partraszállás előtt minél több gépet elpusztítson.

Ezt a támadást már nem lehetett összetéveszteni az eddigi zavarkeltésekkel. Ez már nem tűszúrkálás volt többé, hanem egy általános támadás nyitánya.

Castróék ekkor már éjjel-nappal a főhadiszálláson tartózkodtak.

Másnap, április 16-án, a Kolumbus-temetőben eltemetik a bombatámadás áldozatait. A gyász és a gyűlölet kettős szorításában várja az ország a támadókat. Ezen a napon azonban még mindig nem indul meg a támadás.

Castróék ezt az egynapos árammegszakítást később sem értették. Valamilyen katonai műhibára gyanakodtak, hiszen ezzel az egynapos késéssel Kuba egynapos előnyhöz jutott. Egy nap alatt az egész ország egyetlen kifent késsé változott, egyetlen visszaütő ököllé. Még jobban megerősítették a parti őrségeket, főként a Sierra Maestra tenger felőli oldalán, mivel a szakállasok saját tapasztalatukból tudták, hogy a hegy a sziget legfontosabb hadászati pontja.

Amilyen érthetetlen és zavarba ejtő volt Castróék számára ez az egynapos kihagyás, ugyanilyen érthetetlen volt az első agyvillanásra az is, hogy a partraszállók épp Zapata mocsaras vidékét szemelték ki. Hadászatilag még érthető volt a választásuk, hiszen a lápvidék nemcsak veszélyes örvénynek s elnyeléssel fenyegető, büdös sírnak ígérkezett, hanem természetes védőgyűrűnek is. A régi várárkok rendszerére emlékeztető vízpajzsnak. Amit nem értettek, az inkább a partraszállók lélektani baklövésére vonatkozott. Micsoda hideg katonai agy kellett ahhoz, hogy egy gerillaharcra fölkészített hadsereget Kuba olyan vidékén dobjanak partra, ahol a forradalmi kormány az elmúlt két esztendőben többet tett a nyomorúságból előkotort szénégetőkért, parasztokért, mint az utolsó kétszáz évben együttvéve bármelyik kormány; többet tett, mint amennyit ez időben a világ bármely országa tett saját szegényeiért. A partraszállók, beleesve a földrajz bűvöletébe, láthatóan elfelejtkeztek az emberi lélek földrajzáról. Elfelejtették, hogy a partizánháborúk leghatékonyabb fegyvere még a mai időkben is a lakosság. Előbb-utóbb azé lesz a győzelem, akit ő támogat a legutolsó rög, bokor, sziklaél fedezéke mögül.

*

A partraszállás huszonegy hónappal ezelőtt történt, de mint minden ilyen, elmét és idegrendszert megrázkódtató történelmi események, rögtön megszületett a legendaköre.

A sok közül csak egyet említek, a legkirívóbbat.

Komoly értelmiségi társaságban mesélték, hogy Castro most sem tagadva meg magát, úgy viselkedett, mint hajdani hadvezérek. Nem haditérképek fölé hajolva irányította az ellenállást, hanem közvetlenül az első frontvonalból. Sőt, volt aki megesküdött rá, hogy a helyszínre sietve, a vezértank ágyújával ő süllyesztette el a partraszállók legnagyobb csapatszállító hajóját.

A történetet nem hittem el, de a legendát igen. A történet valószínűségében sem azért kételkedtem, mert nem tételeztem föl ekkora vakmerőséget Castróról, az államfőről, hanem azért, mert nagyobbat tételeztem föl róla: azt, hogy a szemtől-szembeni harchoz szokott idegrendszere, magára erőltetve a legnagyobb önfegyelmet, igenis, robbanó hírek és haditérképek fölé hajolva vállalta az egész front irányítását. Föladata próbáratevőbb volt, mint a hegyi harcok idején vagy később a nagy menetelés hónapjaiban, mivel az ellenfél is nagyobb erőt mozgósított most, mint annak idején Batistáék. A győzelem utáni napokban, mikor összeszámolták az ellenfél foglyul ejtett és elpusztult katonáit, kiderült, hogy fejenkint annyi fegyverrel s lőszerrel rendelkeztek, amennyi a második világháborúban egyetlen harciegység katonájának sem jutott, még a legfontosabb föladat végrehajtásakor sem, s ráadásként a fegyverek zöme olyan korszerű volt, amilyet eddig még soha, semmilyen harchoz nem használtak.

*

A védekezőket a partraszállás első óráiban valamiféle zavar lepte meg. Nem a félelemé, hanem a bizonytalanságé. Tisztánlátásukat az éjszaka természeti akadályain kívül az a természetes óvatosság is nehezítette, hogy nem csődíthették egy helyre össze sem a katonaságot, sem a milicista zászlóaljakat, mert ki tudta, hogy a Disznó-öböli hadművelet nem megtévesztő csapda-e csupán, nem tudatos ködkavarás-e, ami arra való, hogy elleplezzen egy még nagyobb arányú behatolást valahol másutt, a háromezer kilométeres tengerpart hosszában. Ezért történhetett meg, hogy a partraszállókkal legelőször egy félig kiképzett milicista zászlóaljat küldtek harcba, amely épp hogy csak túljutott a „hátraarcok” és a „puskát tölts!” fölcsattanó parancsszavain, s amelynek se ágyúja, se aknavetője – csak gyalogsági fegyvere volt. Az eredmény? Szétszóródtak. Elszántságuk és lelkesedésük nem pótolhatta a tapasztalatot s hiányos fegyverzetüket. Mindössze annyit értek el, hogy lelassították a partraszállás ütemét s a mocsár felé hatolás gyorsaságát. Ez alig volt több, mintha a hajnal lett volna valamivel zavarosabb s az öböl, a part bevehetetlenebb.

Ez után az első „tapogatózó” zászlóalj után, rögtön a matanzasi milicista tisztek kiképző iskoláját riasztották. Ez már komoly ellenerőnek számított.

Castróéknak két dologra kellett törekedniük: egyrészt egy tengerparti, másrészt egy mocsáron túli hídfőállást szerezni. Ez utóbbira azért volt múlhatatlanul szükség, mert ha a partraszállók befészkelik magukat a láp közepére, s elzárják útjait: leverhetetlen lakatokat raknak az egész vidékre. Ezt a veszélyt szinte százszorosára fokozta az a lehetőség, hogy a behatolók így megkaparinthatják az újonnan épült gironi repülőteret, amely óriási előnyt jelentene számukra, mert nem távoli támaszpontról lendülhetnének folytonos támadásba, hanem frontközelből.

Castróék jól számítottak, mikor e két hídfőállás megszerzésére törekedtek, mert az ellenfél alighogy partra rakott két-három zászlóaljat, erős ejtőernyős egységeket szórt le, hogy a tengerparttól huszonöt-harminc kilométeres mélységben kezdődő mocsárvidék közepén hídfőállást teremtsen.

Az ejtőernyős támadás most már véglegesítette, hogy a partraszállás egyetlen célpontja a Playa Giron-i és a Playa Larga-i partsáv, és kissé hátrább a Centrál Australia-i térség – tehát minden lehetséges erőt ide kell összerántani.

Meg is történt, csakhogy ez nem lehetett maradéktalan katonai haditett. Hogyan is lehetett volna, mikor a szegénységből kellett gazdálkodniuk? Se elegendő számú harckocsi, se elegendő számú ágyú, repülő. Főként repülő! Az egész országnak alig volt nyolc-tíz harcigépe, ezek közül is talán csak hatra lehetett számítani. Mikor Batista elmenekült, a repülőállomány egy részén magát és kíséretét röpítette el, a leggyakorlottabb repülőtisztek is vele mentek. Mindössze három vagy négy képzett pilóta maradt az országban, kik a forradalomhoz csatlakoztak.

Az ellenfél jól ismerte Kuba hadiszegénységét. Tudta, hogy majdnem minden fegyvervásárlási kísérlete megbukott. Anglia ugyan – még a kezdet kezdetén – hajlandó lett volna üzletet kötni Castróval, de Amerika a diplomácia virágnyelvén rendreutasította az elfogulatlanság szerepében föllépő „kisiparost”. S végül, mikor a belga kormány, dacolva minden fenyegetőzéssel, már a helyszínre is odaszállított egy hajórakomány fegyvert, „ismeretlen sugallatra” ismeretlen tettesek fölrobbantották a hajót.

E veszteség újabb döntésre késztette Castróékat. Rá kellett ébredniük, hogy a továbbiakban nem tarthatják be azt az illemszabályt, hogy csak kapitalista országtól vásároljanak fegyvert.

Ha ágyút, aknavetőt, gépfegyvert s kézipuskát vásároltak is később Csehszlovákiától és a Szovjetuniótól, a korszerű harchoz szükséges katonai repülőgépeik akkor még hiányoztak.

Hogy mennyire, az a partraszállás első huszonnégy órájában mutatkozott meg igazán. A légiteret egy napig kizárólag az ellenfél repülői uralták. Támogatták a hajók, uszályok kirakodását, lángboronával egyengették az utat az előrenyomuló ejtőernyősök előtt, akadályozták a milicista zászlóaljak hídfőfoglalását, sőt, ami ezzel együtt járt, lelki kavarodást is okoztak a mocsárban lábaló, védtelenségre kárhoztatott hazafiakban.

Volt egy iszonyatos pillanata a gyalogsági fegyverrel védekező milicisták kiszolgáltatottságának. Kubai felségjelű gépek jelentek meg végre a fejük fölött, mélyrepüléssel, a jóhír-hozók izgatottságát éreztetve. Vad éljenzéssel fogadták őket, de néhány perc múlva, mikor visszafordultak, egészen alacsonyról géppuskatüzet zúdítottak rájuk.

Az a négy-öt kubai katonai gép, amely harcképes volt, az első nap egyszerűen azért nem segíthette a gyalogság elhelyezkedését, hadmozdulatait, azért nem keveredhetett tudatos légiharcba az ellenfél vércseként forgolódó repülőivel, mert más föladatot kapott. A zsoldoscsapatok partraszállását kellett akadályoznia. Ez nagymértékben sikerült is. Az első nap négy hajót süllyesztettek el, köztük egy hétezer tonnást is, amelynek a legénysége harcképtelenné vált – részint a tengerbe fulladt, másrészt kievickélve a partra, ellenállás nélkül fogságba esett. Ezenkívül öt ellenséges repülőt szinte csak úgy mellékesen lőttek le.

Castro, a győzelem után tartott beszédében, a forradalom pilótáit – túlzás nélkül – lánglelkűeknek nevezte. Utánozhatatlan csoda – mondta –, amit azokkal a rozzant ládákkal véghezvittek. Igaz, azt is hozzátette, ha még öt napig tart a háború, mind egy szálig elpusztulnak, hiszen az ellenfél túlerejével: légvédelmével s modern repülőivel hosszú ideig nem mérkőzhettek volna.

Egyébként a hetvenkét órás harc folyamán az ellenség tíz gépet veszített, a kubaiak kettőt. Az arány nemcsak azért ilyen feltűnő, mert több gépből többet lehet veszíteni, hanem azért, mert pilótáik, valóban túllépve az emberi teljesítőképesség határait, pihenés nélkül a levegőben voltak. Nélkülözhetetlenség-tudatuk az erkölcsi erő mellé, úgy látszik, még hihetetlen testi erőt is föllobbantott bennük. Másnap már a gyalogságot is támogatták, mely az ő védnökségük alatt haladhatott előre a mocsarat átszelő utakon, megakadályozva a hajóval érkező zászlóaljak és a repülőről ledobott ejtőernyős osztagok egyesülését.

Három nap múlva így sikerült meghiúsítani az egész partraszállást.

Naponként kétszáz-háromszáz zsoldost ejtettek fogságba a kubaiak.

Kinttartózkodásomkor még mindig élénken emlegették azt az állítólagos ellentétet, mely a hadifoglyok miatt Fidelben és testvéröccsében, Raul Castróban föltámadt. Raulnak, e nyersebb és matematikusabb forradalmárnak az volt a véleménye, hogy nem szabad megkegyelmezni egyetlen partraszállónak sem, hiszen nem sorozott katonák voltak, hanem zsoldosok, s ha győznek, ők sem nyújtottak volna át olajágat senkinek. Egyébként is, hadd tudja meg mindenki, aki foga közt késsel közeledik Kuba partjaihoz, hogy kés által fog elpusztulni.

Castro – bár ugyanúgy átélte a gyűlölet rohamait, mint öccse, mégis tiltakozott ez ellen az ősi bosszú ellen. Erkölcsibb megoldást keresett. Váltságdíjat kért a foglyokért: gyógyszert, mezőgazdasági gépeket.

Szokatlan alku – mondhatná bárki.

Valóban az!

Arról, hogy melyikük véleménye mutatott nagyobb erkölcsiség irányába, érdemes eltűnődni. Ilyen alaphelyzetet a régi görögök a költészet és a dráma kíméletlen teherpróbájának alávetve tudtak csak eldönteni.

Közismert, hogy a két testvér közül Fidel a költőibb alkat, döntésében mégsem volt semmiféle irodalmiság. Sőt, tökéletesen költészetellenes volt. Mégis az ő határozottságában éreztem meg ismét a mindig új megoldásokat kereső forradalmár hajlékonyságát. Nem félt a profanizálástól. Nem félt moralista lenni és hasznot kereső államférfi egyszemélyben. Elsőrendű győzelemnek nyilván a hetvenkét órás harccal megszerzett győzelmet tartotta, s bosszú helyett azt a fölényt, mely nemcsak hogy emberségesebb, de egyúttal azt is bizonyítja, hogy az országnak többet ér egy traktor, mint egy partra szálló katona hullája.

A vértanúság hamis látszatától is megfosztotta ezzel Kuba minden eddigi és jövendőbeli ellenségét.

Hol kezdődik egy nemzet igazi történelme?

Ott, ahol más nemzetekével találkozik: összeütközik velük vagy összefonódik.

Kuba a Playa Giron-i győzelemmel hökkentette meg leginkább Amerikát, s lelkesített föl néhány dél-amerikai népet. Történelmének nagyobb hullámokat verő kiáradása tehát ezzel a győzelemmel kezdődött el. Sokak szemében Kuba addig – szakállasaival, Castrójával s mindenféle forradalmi mozgalmával együtt – csak nyugtalankodó kamasz volt, aki előbb-utóbb majd a megcsillapodik. Különös igazságszolgáltatása a sorsnak, hogy akik nem hittek forradalmában, a Playa Giron-i győzelem után hinniük kellett saját vereségükben. Tudomásul kellett venniük, hogy Kuba önálló nemzetté szerveződött, nagykorú állammá, melyet ezentúl nem a legendája óv, hanem felnőtté válásával együtt járó jogai, melyeket a világ nyilvánossága is szentesít, s melyeket az erőfölénnyel rendelkező feleknek a továbbiakban illik figyelembe venniük.

Talán figyelembe vették volna, ha csak Kubáról lett volna szó, de az események mögött, mint színpadi drámát árnyaló, vetített háttér, ott vibrált egész Latin-Amerika sorsa is. Félő volt, hogy a Kubában lángra lobbant gyújtózsinór füstölve és sisteregve átkígyózik majd a tengeren, s robbanást idéz elő a hatalmas és letargikus földrészen. Ha hét esztendővel ezelőtt Guatemala tragédiája figyelmeztető hidegzuhanyiként söpört végig a hasonló sorsú közép- és dél-amerikai országokon, hét esztendő múltán Kuba példája érvénytelenített minden eddigi megfélemlítést, szorongást. Természetesen nem azzal a jelszóval, hogy mostantól kezdve minden lehetséges ezekben az országokban, hanem azzal, hogy forradalmárok számára nem minden lehetetlen.

Mi más volt Kuba sorsa, mint Latin-Amerikáé? S mi más lehet Latin-Amerika sorsa, mint Kubáé – visszhangzott a forradalom kezdete óta, s visszhangzik még ma is e feszültséggel teli kérdés.

Addig, ameddig Amerika bízhatott Kuba gazdasági végelgyengülésében s később pedig a partraszállás sikerében, megtorlásaiba nem avatta bele Dél-Amerika kormányait, sőt figyelemelterelő gesztusokkal úgy ködösített, mintha Kubának semmi, de semmi köze se volna Dél-Amerikához.

Playa Giron után azonban rögtön új módszerekhez folyamodott. Épp az ellenkezőjéhez. Összehívatta Punta del Estében a dél-amerikai országok külügyminisztereit, és sikerült is meggyőzni őket, hogy nyilvánítsák fölháborító kalandnak a kubai forradalmat, mert veszélybe sodorhatja az egész földrész nyugalmát.

Ezzel nemcsak Castróék ellen indítottak el hosszú távú hadjáratot, hanem minden Kubával rokonszenvező baloldali kormány ellen is. Csak a vak nem látta előre, hogy ettől a pillanattól kezdve nem csupán karib-tengeri válságokra lehet számítani, hanem arra is, hogy gondosan előkészített, jobboldali államcsínyekkel meg fogják buktatni Dél-Amerika haladó kormányait.

De meddig?

Az államcsínyek bármilyen szerepet játszottak is eddig a földrész közéletében, egyre alkalmatlanabb műfajjá válnak. Elavulnak, mint a vérszerződések, vérbosszúk. Remekül beváltak, míg különféle körök és csoportok, saját függetlenségi tudatuk káprázatába esve vagy Amerika tengerentúli fejbiccentéseitől fölbátorodva, játszadozhattak a hatalommal. De miután a század egyre világosabban a nagy végleteket s a végső alternatívákat villogtatva gördül előre, sokáig Dél-Amerikában sem maradhat meg a hatalom kisszerű csoportvállalkozások eszközéül vagy a gyarmati függést eltakaró spanyolfalnak.

Államcsínyt eddig szegények még nem hajtottak végre.

Ez önmagában is figyelmeztető, hiszen a végső alternatívákat fölvillantó század, egyik végletként, épp a szegények tömegeire figyel; őket emeli ki e dombormű hátteréből, akik nélkül már semmiféle hatalom nem mozdulhat, sem az, amely régóta megszilárdult, sem az, mely államcsíny révén most épít magának kifutópályát. A hatalom óriási központosítása ellenére, fogalmazza meg Ernst Fischer egyik tanulmányában – a hatalom birtokosai még soha nem figyelhették meg ilyen pontosan a nép valamennyi rétegében végbemenő molekuláris folyamatokat… Mivel példátlan erejű döntésekről van szó a XX. században – érvel tovább –, a hatalom birtokosai minden előbbi korszaknál jobban arra kényszerülnek, hogy a tömegekben hátvédet keressenek.

Erkölcsi és gazdasági kényszerből? Lelkiismeretfurdalásból? A gyarmatokra szűkítve le a kört, egyre nyilvánvalóbb, hogy a legemberibb – mert legteljesebb! – célok s legnemzetibb érdekek a szegények osztályérdekeivel forrtak össze. Nincs osztály, réteg Dél-Amerikában sem, amelyiknek szélesebb látóhatárt súrolna tekintete, mint a chilei salétrombányászoké vagy a bolíviai napszámos parasztoké. Nincs az övékénél magasabbra csapó kívánság, mivel ők maguk a legmélyebbről törnek fölfelé.

*

Aquacatában, e kis kubai faluban éreztem meg ennek a szegényekben forrongó eszmének vulkáni sistergését. Gyerek kísérőimmel egy ház elé vetődtem. Sovány, fekete asszonyok s fiatal lányok ültek előtte, ki széken, ki földön, s néhány férfi, kit, úgy látszik, nem érdekelt a kakasviadal. Gitároztak, söröztek, nevetgéltek. Mintha egy göcseji falu harminc év előtti vasárnapja támadt volna föl előttem más környezetben.

– Ki vagy? – kérdezték kézrázás közben.

– Szovjet?

– Nem – ingattam a fejemet.

– Cseh?

– Az sem.

Vállfölhúzások, nevetés.

– Magyar – mondtam.

Nem értették. Nem hallottak még rólunk. Ekkor egy gitáros férfi elém lépett:

– Kuba si, yankee no? – kérdezte tőlem a jelszót.

– Kuba igen, a jenkik nem – ismételtem el spanyolul a mondatot.

Ennél többet nem kellett mondanom. Kitört a taps. Helyükről fölugráltak és megéljeneztek. Kossuth se kaphatott nagyobb elismerést a szabadság szónokaként Angliában vagy Amerikában, mint én ott, az ajtó és ablak nélküli parasztház előtt.

Mennyi gyűlöletnek, tagadásnak, történelmi ellenszenvnek kellett fölhalmozódnia, hogy ilyen csupasz és végső tanulság csapódjék felszínre, hogy ilyen leegyszerűsítő „vagy-vagy” ítélettel megelégedjenek.

Világunk eljutott a groteszkig, mint az atombombáig – fogalmazta meg fanyarul Dürrenmatt. A tapsban és a kitörő, vad éljenzésben ezt a groteszket éreztem meg én is, és ellentétpárként azt az atombombához hasonlító erejű eszmét, hogy a szegények igazsága azért a legkorszerűbb és legindulatosabb igazság, mert a legegyetemesebb, mert a történelem elintézetlen ügyei továbbra is elintézetlenek maradnak, ha nem az ő érdekeikben intéződnek el.

*

Államcsínyek itt nem segítenek.

Latin-Amerika kétszázmillió körüli lakosságának majdnem hetven százaléka szegény. Indián, néger, félvér. Zömük falusi paraszt, mezőgazdasági idénymunkás, nincstelen napszámos. Elképesztő aránytalanság korunkban a városlakókhoz és a korszerű iparban dolgozókhoz viszonyítva. Századok óta elmaradott körülményeik értéktermelés tekintetében olyanok, mintha munkanélküliek volnának.

Önmagában már ez is elég, hogy megértse az ember a földrészt bekerítő nyomorúság okait: az éhséget, az írástudatlanságot, a szapora csecsemőhalált, a korai öregséget, elmebajt, sivár bűnt. Rég kiderült, hogy az éhséget nem az okozza, hogy túl sok ember él a földön – illetve egy országban –, hanem az, hogy kevés termel, és sokat kell eltartania. Továbbá az sem a közgazdaságtan titka már, hogy a gyarmati népek mindaddig éhezni fognak, míg erőfeszítéseik java részét egy- vagy kétféle nyersanyag termelésére fordítják, mivel e nyersanyagok árát nem ők szabják meg, hanem a világ gazdasági erőinek játékára figyelve azok, akik földolgoztatják és értékesítik.

Vannak, akik a latin-amerikai szegénységet mással magyarázzák. Földrajzi, éghajlati, népalkati sajátosságokkal.

A földrészre érkező utazók szívesen kapják lencsevégre a házuk küszöbén ülő parasztokat, pálmafák alatt ásítozó napszámosokat, kik ahelyett hogy meghódítanák: unottan bámulják a körülöttük tomboló növényi vegetációt. Sőt még éheznek is: cocalevelet rágcsálnak, babon, krumplin, maniókaliszten tengetik magukat.

Remekül előhívott fényképeik alá mi mást is írhatnának ezek az utazók, mint hogy a dél-amerikaiak lusták, topanyák, aluszékonyak, a napsütés áldozatai.

Míg nem jártam kubai faluban, mely összetéveszthető ikerpárja a dél-amerikai falvak jó részének, míg nem értettem, mit okozhat az izmok és a lélek elernyedésében, ha évenként csak háromhónapos munkaalkalom van – magam is hittem a lustaságról szóló babonában. Hazug jelenségmagyarázat az egész! Hogyan lehet egy földrész lusta? Hogyan lehet egy egész földrész letargikus? Mért nem letargikusak a gazdagok? Őket nem ugyanaz a nap süti? Vagy ők legyőzték az éghajlat és a napsütés istencsapását?

Josué de Castro brazil tudós szenvedélyes könyvvel válaszol a kérdőjelekre. Az Éhség földrajzában cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az éhezés micsoda személyiségzüllesztő s népeket testi-lelki nyomorba döntő csapás. Nemcsak a teljes éhezés, a látványos éhhalállal végződő, hanem a fehérje és vitamin nélküli, hiányos táplálkozás is. Közöny és beteges miszticizmus szülője; lobbanékonyságé és cselekvőképtelenségé. Nincs becsvágy, mely fölszárnyaltatná az embert. Néha még az ösztönök is elfáradnak.

Tudományos adatok mellett, egy, ma már történelemmé vált eseménnyel érvel. Brazíliában, írja, az éveken át tartó, nagyarányú belső vándorlás idején több százezer ember hagyta el az ország északkeleti részét – ahol állandó volt a rosszul tápláltság –, és költözött a déli, virágzó, kávétermelő és ipari vidékekre. Az északi férfiak, mikor kimentek a földekre dolgozni, képtelenek voltak lépést tartani az olasz telepesekkel vagy akár a jobban táplált déli lakosokkal. Hasznavehetetlen fajtának látszottak, amelyben semmi akarat, semmi becsvágy. De rövid ideig kellett csak jól táplálkozniuk, s máris kitűnő munkásokká váltak. Ezeknek az északkeletieknek a keze munkája nyomán Közép-Brazília lakatlan területein számos város keletkezett. Embertelen erőfeszítésre voltak képesek, mihelyt megfelelően táplálkoztak.

*

Adatok bizonyítják, hogy Latin-Amerika kétszázmillió körüli lakosából percenként négy, naponta ötezer, évente kétmillió ember hal éhen, ha nem közvetlenül betevő falat híján, akkor közvetetten a rejtett éhség betegséghalmazó csapásai következtében.

Az 1962-ben közzétett Második Havannai Deklaráció kísérteties statisztikákat villant össze. A percenkénti négy halottal egy időben négyezer, a naponkénti ötezer halottal ötmillió, és az évenkénti kétmillió halottal egyidőben kétmilliárd dollár rázódik át a földrész országaiból Amerikába az óceánok fölött átívelő szállítószalagokon.

Ilyen háttérrel kissé másként hat az amerikai gazdasági csoda. Más visszhangot vernek az olyan meghökkentő kijelentések, hogy az „amerikai búza gyorsabban nő, semhogy megehessük, gyorsabban, semhogy elajándékozhassuk, és sokkal gyorsabban annál, hogy raktározhassuk.”

Ki állítaná, hogy nem erő és nem lelemény, nem szorgalom és nem magasfokú gazdasági szervezettség lendítette idáig az amerikai társadalmat? De ki felejthetné el közben, hogy a lendülethez anyagot, a találékonysághoz és szabadsághoz természeti erőt nemcsak önmagukból merítettek. Ha Latin-Amerika történelmének csak az utolsó hetven-nyolcvan évét bolygatjuk föl, rögtön kiderül, hogy a spanyolok örökébe lépő amerikai tőketársulások a földrész kizsigerezésében a legnagyobb találékonyságot tanúsították. Hány lendületes és mohó gazdasági korszak váltotta egymást az arany- és drágakőciklustól kezdve a gumi-, a kávé-, az olaj-, a cukorciklusig. Mikor mi volt drágább! Kit érdekelt, hogy ezzel a földrész gazdasági és természeti egyensúlyát bontják meg? Kinek fájt, hogy a hatalmas banánültetvények, kávécserje erdők s cukornádrengetegek mellett minden más növényt elpusztítottak és elhanyagoltak?

Az élelmiszertermelést is!

Az éhség és a hírhedt letargia innen ered. A munkátlanság és a miszticizmus szintén.

Amerikának saját érdekében szentesíteni és tartósítani kellett – Kubához hasonlóan – Latin-Amerika gazdasági egyoldalúságát. Kellett? Kell! Mert bármilyen termék-, áru- és energia-fölhalmozásig jutott is el a mai napig, a déli földrész országaira továbbra is szüksége van.

A léte függ tőlük.

Kövessünk egyenlőre egy föltételezést.

Ha Latin-Amerika államai, fölbuzdulva Kuba példáján, kiforognák külön-külön a maguk örvényeit, s elszakadnának az Egyesült Államoktól, gyógyíthatatlan gazdasági és politikai trombózist okoznának. Nemcsak a teljes szakítástól, de már attól is országot bolygató zavar és munkanélküliség keletkezne, ha a nyersanyagok java részét helyben, Ecuadorban, Chilében, Brazíliában, Argentínában dolgoznák föl. Amilyen mértékben munkához jutnának így a földrész hetven százalékot is meghaladó paraszti és munka nélküli tömegei a mezőgazdaságban vagy a kiteljesedő hazai iparban, ugyanolyan mértékben fokozódna a munkanélküliség az Egyesült Államokban.

A kívülálló képzelődése ez?

Az automatizáció, az egyre tökéletesebb gépesítés egyébként is a munkanélküliség árnyával rémítgeti a társadalmat. Ez a veszély Latin-Amerika leszakadásával botrányt és drámát hömpölygetve nyomulna előre.

*

A gazdasági egyoldalúság nemcsak rosszat hozott létre. Az egyoldalúságnak Dél-Amerikában is megvannak a remekművei: megszelídített őserdők, utak, monumentális mezőgazdasági üzemek s Havannához hasonló vagy még nála is bámulnivalóbb, felhőkarcolós világvárosok.

Brasíliát, ez őserdőben épülő csodavárost is ez az egyoldalúság hívta életre.

Az országot egyre inkább a „fölborulás” veszélye fenyegette. Mindenki a már meglevő tengerközeli városokba és vidékekre húzódott, ahol utak voltak, s ahol a művelhető táj megélhetést ígért. Őserdők? Burjánzó növényi vegetáció? Ezt megfékezni sem a külföldi, sem a hazai tőkéseknek nem kínálkozott jó üzletnek. A kényszer azonban ez esetben is, mint korunkban egyre gyakrabban, az utópiák szerepében lépett föl, és győzött a megrögzött törvényeken.

Kérdés, milyen további és általánosabb kényszerek kezdenek működésbe, hogy szétfeszítsék a Latin-Amerikát körülfogó pántokat.

Azáltal, hogy a két világhatalom a fegyverkezési verseny és a nukleáris elriasztás révén eljutott a „félelem egyensúlyáig”, új világhelyzet teremtődött. A bombák és a rakéták telítettségi fokán új korlátok keletkeztek. Kiderült, hogy versenyfutással nem lehet az emberiség közügyeit megoldani, de még a magunkét sem.

Elérkezett az örökös sakkoltatás lehetősége, ami mind a két felet egyformán megkötötte.

A Földet kijátszó képzelet tett még egy utolsó kísérletet. Át akart ugrani a világűrbe, hogy űrbeli Robin Hood módjára, égitestről égitestre szökdelve vívhasson tovább. Az űrhajósok versenye azonban észrevétlenül sokkal költőibb légrétegbe siklott, semhogy átmentett volna bármit is a hidegháború feszültségéből.

A versenyfutást a földön lehetett csak továbbfolytatni, Kínálkozott is épp elegendő cél. A katonai mozdulatlanságra korlátozott nagyhatalmi erők árnyékából egyre több mozgás indult el. A „harmadik világ” gazdaságilag gyengén fejlett államai egymás után kezdtek előlépni a homályból. Jelentkezésükre teljes tekintettel oda kellett figyelni. S talán először történt meg, hogy nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi okokból is. Mert ki az, aki a század nyilvánossága előtt nyíltan visszalökte volna őket Afrika dzsungeleibe, a sivatagok vakító szürkeségébe? Ha akadt is ilyen, előbb-utóbb vesztes lett.

Az afrikai nemzeti fölszabadító mozgalmak némely elméleti gondolkodói szerint Afrikát soha nem rázhatta volna föl a forradalmak áramütése, ha a világ nem oszlik két szemben álló táborra, melyek módot adtak az afrikai nemzeteknek, hogy hol az egyik, hol a másik oldalára álljanak, illetve egyikére is, másikéra is, attól függően, hogy melyik fél milyen segélyt, anyagi és erkölcsi támogatást tud nyújtani.

Az elmaradt országokért folyó verseny lassan szemünk előtt váltja föl a nagy és a még nagyobb bombákért való versenyfutás rögeszméjét. Megtartani vagy megszerezni egy elmaradott országot, egy földrészt, ugyanolyan erőpróba lett, mint hadifölényre törekedni.

Akadnak gondolkodók és politikusok, akik mozgalmas statisztikákra hivatkozva vázolják föl ennek az új helyzetnek a távlatait. Kiszámították, hogy 2000-re a Föld lakossága a mostani kétmilliárd hetvenhét millióról hat, hat és fél milliárdra emelkedik. E gyarapodás a nyugati életvitelű népek csoportjában lesz a legkisebb; a szocialista országokban és a gazdaságilag elmaradt országokéban körülbelül egyforma lesz. Ha ez utóbbiak találnának is maguknak külön életformát, mely mindkét világrendszertől eltávolítaná őket, a népességmegoszlás még így is mérleget megrázkódtató súlyfölénnyel a szocialista országok javára billen. Ha viszont az elmaradott országok, gyarmatosítóik elleni gyűlölettől kapva lendületet, a szocializmus országai mellé csapódnak, ami szinte törvényszerű, a népesedési párharcban Nyugat ijesztően elmarad. Ötmilliárd emberrel szemben mindössze egymilliárd lelket vallhat majd magáénak. E számbeli fölény – a katonai erők semlegesítése mellett – morális fölénnyé válik és meghatározó eszmévé.

A Latin-Amerikát körülfogó pántokat is ilyen és ehhez hasonló kényszerek feszegetik. A földrész hovatartozása – a drámák nyelvén szólva – sorskérdés. A politika nyelvén szólva is az. Világosan látja ezt az új-kapitalizmus is, és a versenyben nem akar lemaradni. Néhány országban – elsősorban Argentínában és Brazíliában – már elég régóta be is vetette egyetlen fegyverét: gazdasági „forradalommal” igyekszik megelőzni mindenféle politikai forradalmat.

Kérdés, hogy lehet-e?

A század, most már világosan látjuk, hogy sok egyéb gazdasági és eszmei nagyratörése mellett a kiteljesedésre vágyó nemzeti érzés százada is, gyarmati és nem gyarmati népek esetében egyaránt, mintha csak az igazi nemzetköziség így készítene elő magának a terepet.

Patria o muerte! Haza vagy halál! – visszhangzik ettől a gondolattól telítődve a kubaiak jelszava. Micsoda tizenkilencedik századi őrület ez? – legyintenek sokan. Micsoda gyerekesség az atomkorban! A közszükségleti cikkek forradalmait éljük s nem az indulatokét. Sietve bólintok, hogy igaz, de rögtön hozzáteszem, hogy „közszükségleti cikkekre”, úgy látszik, a léleknek és az értelemnek is szüksége van: szabadságra, önérzetre, nagyságtudatra, egyenjogúságra.

Gazdasági „forradalommal” politikai forradalmakat megelőzni – a jelek szerint – Afrikában sokkal könnyebb, mint Latin-Amerikában. Az afrikaiak, kilépve mágikus kultúrájukból, sokkal természetesebben illeszkednek bele a gyarmatosítóik által kialakított modern világba, mint az európai eszmékhez igazodó latin-amerikaiak, mivelhogy őket nem terheli annyi tudatos történelmi emlék, sár, iszap, nemzeti kudarc. Latin-Amerika szabadságmozgalmaiban ugyanúgy ott forrongtak – s maradtak mindmáig elintézetlenek – a nagy francia forradalom eszméi, mint az európai társadalmakéban. Hazáról, nemzetről ugyanolyan sebzett élményeket őrizgetnek, mint mi. Elég a múlt századi függetlenségi mozgalmak történetére, Simon Bolivarra és Castróék korunkbeli harcára gondolni. Micsoda pontos összecsengése eszméknek és hazafiságnak! Ha Amerika abban a hiszemben ad segélyt és kölcsönt Dél-Amerikának, hogy ezt az összecsengést elhalkítja, megszünteti, váratlan meglepetésekben lesz része. Mert ha igaz, hogy a nincstelenséget nem lehet semmiféle hazafias ideológiával eltakarni, az is igaz, hogy a függetlenséget sem lehet kizárólag mosógép, felhőkarcoló vagy autó alakjában elképzelni, mert egyszer a mosógép, az autó s a felhőkarcoló mellett is föltámad.

*

Ehhez szolgáltat örökös, nyugtalanító példát Kuba. Gyakorlatit s eszmeit egyszerre. Bármi történjék is ezután a lenti földrészeken, mindenhez köze lesz. Mérce lesz és mértékegység. Kinek lehetőség, kinek riasztás. Azáltal, hagy a szocializmus itt nem a sztálini korszak sötét verőfényében született meg, és azáltal is, hogy a modern kapitalizmus némely csúcsteljesítménye is beleolvadt a forradalmárok világképébe, Kuba úttörő országává válhat nemcsak Latin-Amerika, de a „harmadik világ” hasonló sorsú nemzeteinek.

Castróban Közép- és Dél-Amerika Leninjét tisztelik.

Túlzás ez, mivelhogy Castro nem elméleti ember? Gyakorlati döntéseiben eddig még mindig legforradalmibb lehetőségeket választotta. Az események fokozódó gyorsasága rég elsodorta volna, ha többnyire nem előzi meg őket például földosztással, államosítással, a milícia megszervezésével s más egyébbel. Vállalta még a legszélsőségesebb ellentmondásokat is; amit csak nagy jellemek oldhatnak föl. Közvetlenül a győzelem után úgy látogatott el néhány dél-amerikai országba – vállán elmaradhatatlan géppisztolyával –, mintha leplezetlenül hadseregszemlére menne. Nem titkolta, hogy a kubai forradalmat csak nyitánynak tekinti, Dél-Amerikát megrázó és megtisztító forradalom nyitányának. Később azonban volt ereje fölülvizsgálni szenvedélyeit. Ráébredt, hogy korunkban nemcsak egyféle forradalom, a tizenkilencedik századból ránk maradt forradalom változata létezik, de mint egymáson átcikázó parabolakörök, forradalomrendszerek futnak át egymáson. Elfér egymás mellett a szakállasok forradalmi és a rakétákat hazaszállító szovjeteké: az elszántságé, a vakmerőségé, a legmagasabb rendű türelemé és számításé, mert, aki a rakétákat hazaszállította a szigetről, a szocializmus kilövőállomásait hagyta ott cserébe. Ráébredt, hogy nemcsak az a forradalom a jó, amelyről megrázó, nagy regényt lehet írni, hanem az, amely nagyobb kenyeret ad. Ráébredt, hogy Kuba további forradalma az, ha bizonyít.

Santiago de Cubában, a híres Moncada-laktanya előtt, ahol az 1953. július 26-i első felkelés vértanúi vágódtak el a betonon, s vérüket nem itta be a beton, később, kint a temetőben, a kinyomott szemű Abel Santamaria sírjánál, ki Castróhoz hasonló képességű férfiú volt, a fölkelés helyettes vezetője, s aztán a város fölé emelkedő Sierra Maestra láttán, a hegyvidék zöld legendáinak sugárzásában, a rombolásra ítélt santiagói nyomornegyed szétverése és az égre kiáltó nyomorúságos ágylábak rúgkapálása közben egyetlen gondolat keringett bennem: vajon tudták-e a laktanyát megrohamozó lázadók, hogy elzuhanó és állva maradó testükkel akkora rést ütnek a történelmen, hogy az egész világra nyíljék kilátás?

Nem tudták.

Egyetlen dolgot tudtak csak, hogy kishitűeknek eddig még sose volt szerepük a történelemben.

1963