Vallomás – nemcsak magánügyben

Valaki kilép egy ajtón, meglát, odasiet hozzám s felhős tekintetével a szemembe néz: „Hogy bírod?” Másvalaki az április eleji, vékony, csapkodó esőben kérdi ugyanezt. A harmadik a Farkasréti temető ravatalozója előtt. A negyedik egy Németországba tartó repülőgép üléssorából fölém hajolva. Az ötvenedik egy zűrzavaros, buta álomban, valamilyen roncstelepen, ahol egymásra dobált kályhacsövek közt matatgatok.

De akárhányan lépnek is hozzám álmomban vagy a valóságban, még soha senkitől nem kérdeztem meg, mire gondol ilyenkor? Minek is kérdeztem volna, amikor nyilvánvaló, hogy ebben a köszönést is helyettesítő „Hogy bírod”-ban mindenki az évek óta ellenem folyó rágalomhadjáratokra céloz. A gondosan előkészített és időzített cikkekre, amelyben már nemcsak engem akarnak bizonyos egyének és csoportok kiiktatni a közéletből, hanem mindazt, amihez életemben akárcsak a kisujjammal is hozzáértem. Ezek a jól képzett támadóim egyszerre próbálják meg halálra sebezni az általam is képviselt irodalmi irányzatot, nyelvet, stílust, hagyományt, magatartást, a pusztulástól megmentett népi kultúra értékeit, a világszövetség eszméjét, az anyaországokon kívül élő magyarjaink érdekében elmondott görcsös mondataimat. Talán ha egy templomtornyot táncoltatnék végig az Andrássy úton, azt két-három másodpercig még megcsodálnák, de rögtön utána már tíz ujjal kopogtatnák is le a gyors hírt az újságoknak, hogy egy új népszokást akarok ráerőltetni a fővárosi magyarokra, és azokra is, akik nem azok.

A hozzám lépők részvétet éreztető kérdéseiben, természetesen, nem csak az a csupasz kiváncsiság fejeződik ki, hogy hogyan tudok évek óta ennyi támadást, mocskot és gólyalábon járó butaságot elviselni, hanem az is, hogy  válasz nélkül hogyan tudok?

Talán azért, mert ez a sok megalázás elgyöngített? Kiszívta belőlem az életet? Hiszen akiben van erő, az ellenáll: visszaüt, visszaordít, visszaharap, s ha kell, láb nélkül is fölágaskodik, mint a kígyó. Én pedig csak tűrök, tűrök, mintha a félszázad után most lábadozó kereszténységet akarnám reklámozni. A szörnyű sebek fölött is kisimult arccal lépkedő Krisztust, aki megpörgetve a világot tengelye körül, teljesen átalakította a szemet szemért, fogat fogért ószövetségi törvényt, újszövetségire, miszerint: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.

Nem, nem – én legalább három éve még kenyérrel se dobálózom. Még százfelé fröccsenő lágy tortákkal sem, mint a hajdani néma filmek elszánt nevettetői.

Ugyan ki nem esik zavarba ma ilyen arcpirító jámborságtól? Főleg, ha olyan írót lát így viselkedni, aki mögött komoly frontszolgálat évtizedei varasodnak, tompán fénylő sebhelyek, csontforradások; aki harmatos korától kezdve Balassára, Zrínyire, Petőfire figyelt s a pompás kurucként verekedő Adyra. Arra az Adyra, aki ha kellett, magát az Istent mozgósította, a fölsorakozó szekfűket és a Márciusi Napot egy-egy új igazság vagy látomás elfogadtatásáért. Grófok, püspökök, percemberkék? Werbőczyk, álmagyarok, kokárda-evő száj-harcosok? Oda nekik! Igével, verssel, kővel, boros pohárral vagy hóharmatos puskatussal. De ugyanígy említhetném Németh Lászlót is, aki a Nagy Építkezők és Nagy Reformátorok derűjével és okosságával próbált élni ebben a hazában, Közép-Európa és Nyugat-Európa táguló köreiben, ám, ha kiforgatták és rosszindulattal magyarázták gondolatait, a művelt barbárok haragjával vágott vissza. Érvelt, szúrt, ütött s az egész európai kultúra kőzuhatagát omlasztotta támadói nyakába. Mindegy volt neki, hogy Hatvany Lajossal állt-e szembe, Szekfű Gyulával vagy Babitscsal.

Mi tagadás, az elmúlt évek szavakkal vívott polgárháborújában gyakran éreztem úgy: no most már elég az önmegtagadásból, a méla-szájú szentek csitításából, a magamra erőltetett békéből, s nekem is úgy kell újra küzdenem, mint ahogy a példaképeim verekedtek. Igenis, kalapácsütésekkel kell politizálnom minden irányba, védekeznem, támadnom, kölcsön kérve Ézsaiás szőrös kezét, de nem azért, hogy alakoskodva győzzek vele, hanem, hogy üssek.

Szerencsére, az egyre erősödő kísértéseim közben sem tudtam rászánni magamat egy ilyen „háborús” mozdulatra. Még olyan esetekben sem, amikor a híveim és az ellenfeleim is egyaránt gyávának neveztek, sőt, jellemtelennek, mert anélkül, hogy ettől vagy attól a személytől nyíltan elhatárolnám magam, némán félrehúzódom s magánleveleket írok egy örökzöld ciprus mögül, mintha még ma is Erasmus korában élnénk.

A közgondolkodó Toldi Miklós – a hajdani legendás alak névrokona – kertelés nélkül vágóhídra terelhető bamba birkának nevez egy olyan, politikai helyzetet s politikai magatartást elemző cikkében, amelyben Csurka István, hozzám képest, mondjuk, Kinizsi Pál, aki, foga között tartva két törököt, táncol a Kenyérmezei csatatéren.

Megsértődhettem volna Toldi Miklósra? Meg. De nem azért, mert aranyjánosi finomsággal lebarmol, hanem azért, mert már el se tudja képzelni, hogy a háborún s a hagyományos hadviselésen kívül másféle ellenállás is érvényes lehet. Nem beszélve arról, hogy teli a történelem téves csataterekkel, hiábavaló halottakkal, akik valóságosan véreztek el valószerűtlen eszmék és elképzelések miatt. Nem a termopylei hősök ők s nem is az ozorai huszárok. Jóval inkább a vidám férgek áldozatai.

Európa büszkélkedhet a legtöbb s a legnagyobb arányú háborúval. Mintha itt nemcsak a katedrálisoknak, a szimfóniáknak, a goethei életműveknek, hanem a háborúknak is óriásoknak kellene lenniük. Szövevényeseknek, többszólamúaknak, akár egy filozófus gondolatrendszere.

Nem állítom, hogy eddig csak pusztító háborúk voltak. Akadtak megtermékenyítő, szellemiséget szülő háborúk is. Németh László ilyennek látja például Nagy Sándor háborúit, melynek nyomán a hellenizmus virágzik ki Keleten. Ilyennek látja az európai keresztes háborúkat is, amelyek egy új, internacionális keresztény öntudatot csiholtak ki a népekből és a lélek belsejében „fegyelem alá fogott kereszténységet külső nagy célok felé igyekeztek lendíteni.”

Sajnos, az újabbkori ideológiai háborúkról nem állíthatunk hasonlót. Az európai fasizmus és bolsevizmus legföljebb a tudományt és a technikát fejlesztette ki utolérhetetlenül, a csodára és a rombolásra ráhangolva, de ihletet egy új évezred elkezdéséhez nem adott. Sőt, ami maradékként itt kóválygott még a homlokunk táján, azt is messzire fújta. Ki tudja, hova? Európa ezek után a világnézeti háborúk után gondolatok és látomások nélkül tengődik. Képzelő- és cselekvőerő nélkül. Oda kell csak figyelnünk Boszniára és végig kell csak néznünk a modern múzeumok legújabb termeit. A dirib-darabjaira széttört vagy széthullott világ töredékei néznek vissza ránk a véres városokból és a múzeumi falakról is. Egymásra visszavezethetetlenek ezek a világ-darabkák, világ-törmelékek, hacsak a keserves sóhaj, vagy az ugyanilyen keserves ásítás léghuzata nem köti őket össze. Márpedig ahol nincs kapcsolat és hierarchia emberek, dolgok, események, folyamatok között, ott csak a háború emléke élhet. A valóságos és a metaforikus háburúké.

Tudom, hogy idegen és fényűző beszéd ez ma Magyarországon. Széplelkek hegyibeszéde. Üres békeszózat ott, ahol senki se akar békülni. Nem akar vagy már nem tud. Ha nem időben fedezem föl magamban a minden centiméterre kiterjeszthető háború veszélyét, akkor ma én is ott sétálok föl-alá, ázott és szakadozott sátorlapba burkolózva, a közélet lövészárkaiban. Amikor 1990 nyarán leírtam a Nappali Hold néhány megszívlelendő vagy megvitatható mondatát, olyan golyózápor zúdult rám, amellyel egy katedrálist megtöltő embertömeget is le lehetett volna mészárolni. Négy-öt hét alatt száznyolcvanhat cikk! Legalább ennyi fölrobbanó levélbomba az asztalomon. Lehet-e ennyi támadásra válaszolni s belelépni ennyi háborúba? A tizedébe se lehet. A száznyolcvanhat írásból én csupán egyre válaszoltam: Kertész Ákoséra, mert egyedül az ő vitacikkét éreztem keménynek, határozottnak, visszautasítónak, de amelyben nyoma sincs semmiféle gyűlöletnek. A többi írást – az indokolt és az általam is érintett neurózison túl – másféle indulatok itatták át. Politikai indulatok. Mintha Spiró György szókimondó, lírai verse kereste volna a maga megtestesülését, a maga természetes jogát a közéletünkben. A címemre érkező akasztófa-rajzok és éjféli telefonhívások azt kezdték megértetni velem, hogy a ’89-es fordulat utáni politikai közéletünk viharos gyorsasággal süllyed alá az ösztönök mélyvilágába. Azaz: a pokolba.

Ez volt az a pillanat, amikor döntenem kellett: vagy alászállok vele én is, és másokhoz hasonlóan a háború és a hisztéria nyelvén kezdek el beszélni s a megemészthetetlen és soha meg nem bocsátható zsidó vészkorszakokkal párhuzamosan sorra fölemlegetem a megemészthetetlen magyar iszonyatok sorozatát Mohácstól s a magyarság kétharmadát kiírtó hódoltságtól kezdve az 1849-es aradi akasztófákig, Trianonig, sőt mostanáig, vagy: megtagadva a háború mondattanát és érvelési rendszerét, egészen más utat választok. Más utat és másféle módszert. Olyat, amely miatt – ha úgy tetszik – látványosan át kell lépnem a normalitás elfogadott határait, akár a művészetben. Ha például a politizáló értelmiségiek zöme a szólásszabadság üdvtanára hivatkozva, az utcára visz ki minden gondolatot, félértesülést, álhírt, én az ő újság-liberalizmusukkal ellentétben a szólásszabadság helyett, Márai Sándorra hivatkozva, a hallgatás szabadságát választom inkább. A goromba támadások helyett a mosolyt vagy a csodálkozást, amelynek távlata van.

De különbözni, természetesen nem azért akartam, hogy különcködésemmel az Isten figyelmét is magam felé fordítsam, hanem azért, mert összegezve a század tapasztalatait, azt értettem meg, hogy az olyan gyulladásos korokban, mint amilyen a mienk is, a tömegek, a pártok, a szervezetek bűnei mindig nagyobbak és helyrehozhatatlanabbak voltak, mint az egyéneké. Az egyén – ha fölismerte helyzetét – még tudott árnyalni, kezdeményezni, arcot kölcsönözni átléphetetlen hagyományoknak, de pártok és harcias tömörülések képtelenek voltak erre.

Nem volt nehéz ráébrednem, hogy képtelenek ma is.

Emlékszem, két esztendővel ezelőtt, valamilyen újság- vagy rádiós beszélgetésben a közéleti aszkézis szükségszerűségéről töprengtem. Hamvas Bélát idéztem, aki a maga kemény élményei alapján értette meg, hogy aszkézis az, amikor az ember önmagánál erősebb. Amikor nem a naptári idő szerint él, hanem születő és lezáruló korok feszültségében.

Alig akadt hallgató, aki értette volna, mire célzok. Aszkézis most – kérdezték tőlem többen is –, amikor hatalmi harc folyik az országban? Amikor évtizedekre eldől a nemzet sorsa? Éppen azért – válaszoltam a csodálkozóknak –, mert rosszul is eldőlhet. Az állandósuló hadviselés úgy megoszthatja idehaza s másutt is a magyarságot, hogy a demokráciának már nem jut elég tér, elég levegő, elég érzelem, s helyét az anarchia foglalhatja el. S az anarchiában pedig csak veszíteni lehet. Sőt, a várakozó veszélyek között olyan is fenyeget bennünket, amire senki se gondol: az, aki harcol, folyton másokkal foglalkozik s közben nem ér rá megtudni, hogy valójában ő milyen is? És akár győz, akár veszít, az önismeret hiánya elhatalmasodik rajta. Ebből a törvényszerűen bekövetkező állapotból pedig egész korszakra szétömlő bűn is kifakadhat.

Egy magán-közvéleménykutatás szerint sokan azt hitték és hiszik ma is, hogy visszahúzódásommal és aszkézis-elméletemmel én nem egyszerűen csak a küzdelemből léptem ki, hanem a korból is, vagyis megadtam magam. A valamikori konok katona papucsba bújt s a lövészárok helyett paplanos síkságokon sétál.

Némelyek erre következtethettek abból is, hogy még a könnyen lesöpörhető rágalmakat se söpörtem le magamról. A tetű-mondatokat és a kullancs-mondatokat sem. Leírhatta például az egyik Los Angeles-i magyar újságíró, hazai forrásokra hivatkozva, azt a felhőkarcolókat elröptető hazugságot, hogy T. I. munkatársam nem más, mint első zsidófeleségemtől származó fiúgyermekem, akit ugyan nem vállalok a világ előtt, de akivel ügyesen összejátszva, együtt vezetjük félre a világ magyarságát. Sőt, az Iván nevet is azért választottam neki, mert az ötvenes években az jó befeketetésnek számított. Vagy egy másik eset. Egy N. L. nevű ügyvéd, magasztos elmebajában, azzal a hírrel nyargalászta be drága pénzen Amerikát és Ausztráliát, hogy a román titkosszolgálat embere vagyok. S a szeretőm, természetesen, Ceausescu személyes megbízottja, aki naponta beszámoltat engem a magyarság terveiről, s naponta előírja nekem, mit gondolhatok, mondhatok, képzelhetek, ha netán magamra maradok valahol egy előadáson vagy egy társaságban…

Bevallom, ezek voltak a legkínosabb próbáim. Mint a dugattyú, állandóan járt föl-alá bennem a lelkiismeret: vajon hozzájárulhatok-e ahhoz a romlandó folyamathoz, hogy a hazudozás és a mocsok ellenállás nélkül hódítson teret a mi világunkban is? Mert ugye nemcsak az a bűn, amit önérdekből, ragacsos önérdekből követünk el, hanem az is, amit nem próbálunk megakadályozni az igazság érdekében.

Mérlegeléseim és vad szívdobogásaim közben ilyenkor egyetlen hang csitított le. Emlékeznem kellett életem lírai tapasztalatára: számomra mindig a gyalázat és a katasztrófa teremtett tiszta esélyt a megmaradáshoz. Ha kint a társadalomban nem is, bent a lélekben föltétlenül…

…Egy percre abbahagyom ezt az írást. Fölállok, odamegyek az ablakhoz s megnézem, hol tart az én két tavaszodó jegenyém. Ez a két óriás fa, eleven gótikus élőlényként több mint húsz éve a magaslatok irányába fordítja tekintetemet. Egyre több levél bújik ki ágaikból. A galamb, a fekete rigó még nem bújhat el mögöttük, de a verebek már igen. Három hét múlva olyanok lesznek, mint csobogó, zöld szökőkutak, amelyek előtörve a földből, az élet hatalmát kényszerítik rám minden kicsinyesség helyett. Majd zúgnak, majd recsegnek, majd hánykolódnak. S hol beethoveni, hol pedig mozarti képzetekkel vesznek körül.

Eddig már sokszor megsegítettek és megvigasztaltak puszta jelenlétükkel. Összekötöttek gyerekkorommal, gyerekkorom nagy szélsuhogásos napjaival, amikor Csákberény felől röpült felénk az ég, mint kaszával lenyisszantott lapulevél. Vajon az életem vége felé is tudnak-e rajtam segíteni? Tudnak-e ezután a négy esztendő után, amely beillene egy ricsajos, modern „haláltáncnak”, s amelyben a magyar közélet a lába nagyujjától a haja tövéig alaposan kivetkőzött magából, s előtáncosai, károgó varjakkal csókolózva, körülugráltak engem is. Ezalatt a négy esztendő alatt legtöbbször talán Hieronymus Boschra, a középkor nagy „realista” festőjére gondoltam, aki mindenkinél jobban tudta, hogy az édenkert és a pokol nem egymástól elkülönített térben helyezkedik el, hanem egymással összemosódó tájban; hajszál-határok választják őket ketté, mint a vörös napnyugtát és egy égő szalmakazlat a láthatáron. Igen, igen, csak hajszálak, amelyeket ha nem vesz észre az ember, eltorzítja és meghamisítja a valóságot.

Néha percekre kiver a veríték, ha arra gondolok: hogyan ítélkeznek majd rólunk tizenöt-húsz év múlva. Bizonyára lesznek olyanok, akik részvétet éreznek irántunk s maguk elé idézik azt a mocsárvilágot, amelybe minket is beszorított a történelem. S lesznek, akik lehúzzák ránk a redőnyt, mondván, hogy elnyomorodott, hisztérikus népség voltunk, akik örökölt szerencsétlenségüket a maguk szerencsétlenségével csak tetézni tudták. De akad-e olyan történész, társadalomtudós, politikai és mélylélektani kutató, aki a romos, letakart, megcsonkított és véres tények ismeretében arra ébred rá, hogy korunk évtizedeken át valósághiányban szenvedett. Hasonlóan azokhoz, akik vitaminhiányban szenvednek. Mert forduljunk csak kicsit is hátra: mi került be mindabból a könyveinkbe, amit ebben a században végigéltünk, végigkínlódtunk, végighaltunk háborúkban, börtönökben, táborokban, a magánélet ijesztő gödreiben? És mi került be mindebből a tudatunkba és emlékezetünkbe? Nagyon kevés. Hiszen a diktatúrák még minket, magunkat is eltakartak magunk elől.

Sajnos, ez a kóros valósághiány a Fordulat utáni időnkbe is átszivárgott. Senki se mérte föl igazán: milyen testi és lelki állapotban él az ország, a társadalom, a nemzet; mi kelt benne történelmi vagy köznapi visszhangot. Nem mérte föl, mert hajszolta az idő, a politika, és hajszolták a kierőszakolt események.

Ilyen kierőszakolt esemény volt, szerintem, a ’89-es őszi, négy igenes népszavazás is. Ügyes, tetszetős és sikeres demagógia, amely a félévvel későbbi választásokba a könnyű látszatok s a féligazságok mérgét már alaposan belekeverte. Olyan kérdésekre mondott igent a választók nagyobbik része, amelyek a választás pillanatában érvénytelenek voltak.

Az emberi agy elég gyorsan elfelejti az ilyen „jószándékú” átejtéseket, de az események általában tovább görgetik magukkal.

A valóságos helyzetfölmérés föladata helyett a helyzet kicselezésének az emléke máig terheli közéletünket. Nagyjából mindenki tudja ebben az országban, hogy a konfliktusok bennünk, magunkban vannak, a történelmi örökségünkben, a nemtudásunkban, a rossz döntéseinkben, de mi a megnövesztő konfliktusok vállalása helyett a látványos veszekedéseket és a másik lejáratását választjuk. Amivel nemhogy megoldanánk, inkább eltakarjuk és elodázzuk a gondjainkat. Mert a bűn így mindig csak másoké.

 

*

 

A fejünk körül sistergő gondok közül válasszunk ki egyet, és vizsgáljuk meg közelebbről.

Mondjuk: a hatalom kérdését napjainkban.

Azt hiszem, nem túlzok, ha leírom, hogy minden társadalmi és közéleti nyavalyánk fő okozójának az országlakók többsége a kormányt tekinti. A hatalom birtokosát. Erről beszél az újságírók nagyobbik része, a piaci sokaság, az ellenzék; erről beszélnek a „főrangú értelmiségiek”: filozófusok, közgazdászok, a Demokratikus Charta aláírói, sőt a független gondokodók egy része is.

A látszat valóban ez!

De vajon a mélyben dohogó igazság is ezt támasztja-e alá? Hatalom! Hatalom! Nézzünk egymás szemébe: mi a legnagyobb hatalmi erő ebben az országban? A kormány ereje vagy a széthúzásé?

Meggyőződésem, hogy a széthúzásé! Hiszen azzal az erővel, amellyel egymást szorítjuk falhoz, egymás életét, becsületét, ideg-vagyonát tékozoljuk naponta: iskolákat, kórházakat építhettünk volna. Új műutakat, új filozófiai szemléletet és közgazdasági erőteret, amelyben a külső és belső válságok ellenére is jobb körülmények közt létezhetnénk.

Dehát a széthúzáshoz elég-e egyetlen fél, elég-e egyetlen erőközpont? Nem kell-e hozzá legalább kettő? S bármilyen hajmeresztő ellentmondás is: a négy évvel ezelőtt kialakuló magyar belpolitikai élet akkor hasadt ketté, amikor látszat szerint „megegyezett”. 1990 áprilisában, a sokat emlegetett paktum aláírásakor.

Nem vitás: minden politikai egyezséget valamilyen szükség, valamilyen haszon és érdek igazgat. Valamilyen kényszer.

Némelykor ez a kényszer még fenyegető is lehet. Komoly vagy komolytalan? Nem mindig könnyű eldönteni.

A ’90 tavaszán megalakult új koalíciós kormányt nem holmi selyemút várta, nem holmi selyememelkedő. Ellenkezőleg: nyaktörő szakadékok várták. Antall József kámikázé-kormánynak nevezte saját kormányát. Az eszével pontosan tudta, hogy halálos vállalkozásba kezdenek – mint ahogy minden új kormány hasonló érzésekkel indította volna el a rendszerváltás folyamatát. De bármennyire tudta is azt, arra még ő sem készült föl, hogy a nagyjából kiszámítható bajokon túl, még útonálló álarcos gondok is megtámadhatják őket.

Az előre nem láthatók közül csak egyet említenék.

Pár nappal a sikeres választás után dolgom akadt a Demokrata Fórum Bem-téri székházában. Belépek a kijelölt, de még hivatalosan be nem iktatott miniszterelnök előszobájába. Ugyanebben a pillanatban lép ki ő is a szobájából. Halálsápadtan, vértelen szájszéllel. Mi történt? – kérdezem tőle óvatosan. „Hogy mi? Most jelentette be hat bankár, hogy ideiglenesen kivonja a Magyarországnak kölcsönzött több százmillió dollárját, és csak akkor hozza nyugodtan vissza, ha a két győztes párt: a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége olyan biztonságos, politikai helyzetet teremt az országban, amelyben ők is biztonságban érezhetik a pénzüket”. Mindezt szépen, szelíden hozták a miniszterelnök tudomására, de bizonyára tudták, hogy ha ennyi pénzt, rögtön a választások után, kivisznek az országból, az új kormányfő cselekvési terét zsugorítják össze. Magyarán szólva: még mielőtt nagyarányú munkába kezdene, megbénítják. S így pedig hiába omlott össze a régi rend, a szovjet hódoltság, a behízelgő, fölpuhult diktatúra, helyét a szerencsétlenkedés diktatúrája foglalja el. A nincstelenkedésé és a helyben futásé!

Sehol egy hangos szó, ajtóbecsapás, fenyegetés; sehol egy nyilvánosságra hozható fölszólítás. Ellenkezőleg: csupa belátást kereső mondatok. A bankárok nem politizáltak, csak a pénzükért aggódtak… Különös csak annyi volt számomra, hogy miért kezdtek éppen egyidőben aggódni. Úgy tettek, mintha valamennyien ugyanahhoz a jósnőhöz jártak volna. De azt sem értettem, hogy miért nem várták meg az új kormány beiktatását, s miért nem annak jelentették be hivatalosan szándékukat? Talán azért nem, mert egy kormány mégicsak egy „testület”, amelyre nem olyan könnyű ráijeszteni, mint egyetlen emberre?

Máig előttem van, hogy a fanyarsággal és az epés megjegyzésekkel mindig jól gazdálkodó Antall József ebbe a váratlan csapdába lépve, nemcsakhogy szótlan maradt, de továbbra is krétafehér.

Állt csak és hallgatott, mintha egy ólomkamrában állna, amelyből nemsokára elkezdik kiszivattyúzni a levegőt. Mivel én teljességgel járatlan voltam a kérdésben, de áttételesen érintett, a volt miniszterelnökhöz, Németh Miklóshoz fordultam tanácsért. Azt kérdeztem tőle, hogy egy nagyobb gyakorlattal rendelkező kormányfő mit mondhatott volna a pénzük jövőjéért „szorongó” bankároknak?

Németh Miklós három tőmondatban fogalmazott. Szerinte annyit kellett volna csak mondani a jelentkező pénzembereknek, hogy nagyon sajnáljuk, hogy elviszik a pénzüket. Köszönjük, hogy eddig itt tartották, de megpróbálunk máshonnét kérni.

Németh Miklós kemény, egyértelmű szavai még ma is ott árválkodnak 1990 áprilisának magasában. Senki se mondta ki őket újra. Szégyen-gyalázat, de én se. Ugyanis mielőtt kimondhattam volna, már megszületett a két győztes párt közötti megegyezés. Megszületett és már alá is írták anélkül, hogy például a Demokrata Fórum elnöksége ismerte és jóváhagyta volna magát a paktumot.

A gyorsaság és a rejtélyesség együtt mindig eltakar valami lényeget. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is eltakart. Olyannyira, hogy igazán nem is került nyilvánosság elé ez a kérdés. Mintha meg se történt volna. Mára pedig az Idő rostájából teljesen kihullott. Azt, hogy mért volt szükség erre a sokkoltató pénz-taktikára nem tudom, csak sejtem. De a miniszterelnöknek tudnia kellett. Valószínű, hogy az elhallgatás logikáját ő maga is azért hosszabbította meg, hogy legyen ideje és alkalma kilépni az árnyékos, sőt mitologizálható történetből. Ráadásul a két győztes párt megegyezéséhez a hazárdul megkondított pénzügyön túl kézzelfoghatóbb ok is létezett: a kormányzást bénító kétharmados törvények kérdése. S mivel ezek a törvények még a pénzhiánynál is nagyobb akadálynak tűntek, a paktumkötés kényszerekor a két külön ok helyett csak az egyikre kellett hivatkozni: a fölfoghatóbbra. Az egyezség-kereső szándék pedig sokakat meggyőzött arról, hogy ez a megegyezés nem csupán a kétharmados törvények csuklóbilincseit pattintja le a kormány kezéről, de az elmaradt nagy koalícióért is kárpótolhatja az országot.

Hiába értettem meg az új kormány csapdahelyzetét, egyfolytában az zakatolt bennem, hogy a paktum, ebben a formájában, csak lázcsillapító és kábítószer a gyulladásra. Kábítószer, amely arra jó, hogy eltompítson minket, de az igazi bajt: a hatalomért folyó kegyetlen drámát nem oldja meg. Ellenkezőleg: fokozni fogja, mert a paktummal épp azt a demokráciát sértjük meg, amelyet segíteni szeretnénk. Nézzük csak meg a választásokat és a pártokat! Az ország népe hat pártot választott be törvényesen a parlamentbe. Hogyan lehet azonnal a hatból kettőt kiemelni s megkülönböztetett szereppel és döntésekkel fölruházni?

Csakis a demokrácia félretolásával!

S mivel alkut ellentétes érdekű ellenfelek szoktak egymással kötni, már akkor, a paktumkötés pillanatában, néhányunknak világossá vált, hogy mindazért ami ezután történik, mindkét paktumkötő fél egyaránt felelős. A legnagyobb kormánypárt mellett a legnagyobb ellenzéki párt is!

Vitathatatlan, hogy az egyezség aláírásával megnyíltak bizonyos sorompók a kormányzás előtt, de a kicsinyes poklok kapui is megnyíltak. A két párt külön „üzlete” a másik négyet önérzetében mélyen megsértette. Ettől kezdve vékony repedések futottak végig a túlérzékeny szövetségeken, mint oldalba rúgott kínai vázán. Ennek ellenére, talán a megegyezők fizettek rá legjobban. Ahogy Karinthy nem ismert tréfát a humorban, egyetlen hatalom se ismerhet el a rábízott hatalmon belül egy másik hatalmat. Mert mindegyik a maga kiteljesedését keresi. Elsőre csak egy kisujjnyi világ kell, aztán egy nagyujjnyi, hamarosan pedig Észak is kell, és Dél is, és Nyugat is. Ma már nem kétséges, hogy amiben a két vezető párt megállapodott, később az robbant föl a legpusztítóbb erővel. A nemrég föllángolt rádió-háború és tévé-háború mögött is ez a pokolgép ketyegett folyamatosan. A megbuktatott sajtótörvény mögött szintén. És a miniszterelnök s a köztársasági elnök tragikusan elromlott barátságára is ennek az árnyéka feküdt.

 

*

 

Azt mondják, az ember könnyen valóságosnak hisz olyasmit, amit annak szeretne látni. Amikor viszont kiderül, hogy a valóság nem az ő képzeletének a terméke, csalódottságában könnyen kényszerpályára csúszhat, s a kényszerpályákról pedig tudjuk, hogy csak nagyritkán jutnak el a magaslatokra, általában a mélylélek lidérc-nevelő és lidérc-táncoltató mocsaraiba fulladnak bele. És ez az a terület, ahol semmi sem azonos önmagával. A fák nem pusztán fák, hanem kilombosodott rosszérzések; az árnyékok nem utánozzák a testet, mint a valóságban, hanem folytatják. Kinőnek belőle, mint a vadhús. Ez az a terület, ahol a gondolatokat nem a tapasztalati, a józan ész irányítja, hanem a hajnaltól hajnalig tartó sérelem, képzelődés. Igen, ez az a térség, ahol gyakran ismételt féligazságokból és hazugásokból megszületik az igazság zavara vagy látszata, amely legalább annyira mérgező, mint a sokszor elátkozott ideológiák. S ahol az igazság zavara megjelenik, megszülethet-e ott az igazságszolgáltatás? Nem. Mint ahogy nálunk se születhetett meg igazán. S ebben a paktum-kötés felelőssége is benne van, természetesen: nem pontokba foglalt megegyezés szerint. S mi lett ennek a következménye? Egyenrangúvá tettük a bűnt a bűntelenséggel. A bűnöst az áldozattal. Vagyis: a kezdet kezdetén hozzájárultunk az erkölcsi rend relativizálásához.

A példák sokasága közül most, a választások előtt, egyetlen egyre utalok csak: a nyugati magyarok szavazati jogára. Az ellenzéki pártok egyértelműen megtagadták tőlük ezt a jogot, s ezzel azt a fonák helyzetet teremtették meg, hogy az el nem számoltatott apróantalok, biszkubélák és karhatalmisták választhatnak, de azok, akiknek miattuk kellett a hazából elmenekülniük, nem szavazhatnak. Pedig a nemzethez tartozásuk jogán s száműzetésben végzett munkájuk alapján több joguk volna, mint azoknak, akik három évtizeden át elnemzetietlenítő pusztítást folytattak.

Ki meri ezek után, ebben a születési hibákkal világrajött demokráciában azt hirdetni, hogy minden bajért egyedül a kormány felelős, az ellenzék pedig ártatlan. Csakis olyan sánta érvelők, akiknek a rossz kezdés nem számít, csak a rossz folytatás.

Az újságok tele vannak olyan utalásokkal, melyekből az derül ki, hogy a kormánypártok emberei közül vannak, akik helyzetüknél fogva jogtalanul jutottak hozzá bizonyos pénzügyi és gazdasági előnyökhöz. De ők, amennyiben vétkeztek, vajon nem a közösen elkövetett bűn nyomvonalán lépkedtek-e bátran előre? Egyetlen percre se feledjük: ahol a régi bűnöket nem kérik számon, ott az újak is hamarosan elszaporodnak.

 

*

 

Mi köze ennek a gátat szakító s kiömlő monológnak az én legszemélyesebb, magántermészetű ügyeimhez? Különösen ahhoz, hogy négy esztendőn át én minden nyilvános gáncsot, rúgást és kapcabetyár támadást is szó nélkül elviseltem? El, még a leghajmeresztőbb rágalmakat is.

A kérdés szónoki, mivelhogy közvetlenül és közvetetten is egymásba kapcsolódnak. Néha jó lett volna a monológban érintett eseményektől elszakadnom s magánszemélyként külön pályára térve nagy lövöldözésbe kezdenem azok ellen, akik erkölcsileg, vagy tán testi valómban is szerettek volna megsemmisíteni.

Jó lett volna, de nem tehettem. Arra kellett rádöbbennem, hogy ha a politizáló, a cselekvő és az úgynevezett értelmiségi elit napi rögtönzésekben keresi csak az igazságot, s nem keresi az eredet hibáiban, sem a történelem távlatában, az eredetiségből és a történelemből magát zárja ki. Az ellenzék oldaláról ugyan ki ismerte el hangosan, hogy a paktum közös mű s így a felelősség is közös? Senki! S ahogy sejtem: a közeljövőben sem fogja. Márpedig, ha azok köréből támadják az embert naponta, akik nem tudják, nem merik vagy nem akarják bevallani, hogy helyzetelemzésük hibás, azt hiszem meddő próbálkozás lett volna velük bármilyen harcba bonyolódni. Ilyen harcban én csak gladiátor lehettem volna. Téves csatatér győztese vagy vesztese. Sem egyik, sem másik nem akartam lenni. Az első bizonytalankodásaim után magát a harcot ítéltem el. A háborút mint alkalmatlan formát. Kezdetben csak sejtettem, mára viszont pontosan tudom: a politikai életnek is azzal segítettem, hogy a magam példájával bizonyítottam be: az igazság kiderítésében nekem nincs szükségem sem a vér ízére, se a halál ízére, mint egyik-másik támadómnak.

S egyébként is, mi a fenét válaszolhattam volna azoknak, akik egy elképzelt Trianoni emlékmű körül láttak engem sámánként táncolni, holdfényben, magasra tartott kézzel, a mitológikus ló sörénye után kapadozva? Vagy azoknak, akik a Magyar apokalipszis megírása után egy új Horthy korszak szálláscsinálóját látták bennem, pusztán azért, mert a nemzeti kérdéseket ma ugyanolyan fullasztó és tragikus kérdéseknek látom, mint amilyen Zrínyi idejében volt, vagy Adyéban és Trianon után? De mit válaszolhattam volna például Eörsi Istvánnak, aki egyik „kitüntett írásában” azt írta rólam: „Csóri Sándor bankszámlája föl van virágozva.” Félreértés ne essék: nem Gábor Áron rézágyúja, hanem az én bankszámlám. Írni csak azt írhattam volna ebben a szólásszabadságot és piacszabadságot egyaránt ünneplő új helyzetben, hogy végre egy jó hír! Legalább elcserélhetem azt a 26 négyzetméteres Keleti Károly utcai lakásomat, amelyet Eörsi is jól ismer belülről, egy nagyobbra. Akár az övére is, ha a busás ráfizetésemet elbírja a számlám. Épp itt volna az ideje egy ilyen cserének, hiszen annyi, de annyi alapítvány elnöke és kuratórium tagja vagyok, lehetséges, hogy megérdemelnék megszakítatlan küzdelmeim után én is egy olyan saját lakást Magyarországon, melyben egyszerre három ember is elfér. Csak egy dolog hiányzik még hozzá, az a bizonyos üdvözítő bankszámla, amelyik nem tudom, hogy hol van.

Úgy tetszik, Eörsi István tudja.

De vajon jól tudja-e?

Én már rengeteg, hozzá hasonló okos embert láttam, aki mindent tud, amit ember tudhat; aki jártas filozófiában, a művészetekben s külön égboltot hordoz a fejében, akár tanítómestere Lukács György, csak azt nem tudja igazán: hol lakik az Úristen; vagy azt, hogy a kétszer-kettő – az esetek többségében – négy.

Nem tagadom, Eörsi okfejtéseit mindig szívesen olvastam és olvasom ma is, de helyzetfölismeréseire nem bíznám magam. Itt van az én bankszámlám ügye, alapítványostól és Világszövetségestől. Minden józan állampolgár tudja, hogy egyetlen alapítvány pénzével sem rendelkezhet egyetlen ember. De ha Eörsi ezt véletlenül nem tudja, nem olyan nagy baj. Az viszont már mindet elárul valóság-érzékelő képességéről, hogy az én bankszámlámról énekel derűsen és csúfondárosan, miközben eszébe se jut megemlíteni, még mellékesen sem, hogy egykori sikeres osztálytársa, barátja, segítője: Soros György úr bankszámlája az enyémnél valamivel jobban föl van virágozva. Olyasféle ösztönös aránytévesztés ez, mintha Eörsi a sziklás Kaukázus tövében ülne, háttal a lenyűgöző hegyvonulatnak és egy porszemet csiklandozna.

Nem kételkedem abban, hogy nemes cselekedet lehetne ez is, de valahogy hiányoznék belőle az elragadó tárgyilagosság. S legfőképpen a helyzet- és a valóságismeret intellektuális erénye.

Sajnálom, hogy támadóim és rágalmazóim javarészét hasonló gyarlóságok miatt kellene elmarasztalnom: nem elemezni próbálták a helyzetemet, hanem leleplezni. De a félkarú embereken számon kérhető-e a másik karjuk? A csonka szívűeken számon kérhető-e az egész világ? Sehol és soha!

 

*

 

Utóirat: Ha az elmondottak után valaki még mindig megkérdi tőlem: hogyan bírom az életemet elviselni, a politika és a közélet csapásait, mosolyogva válaszolok neki: a négy évet végigharcoltam én is. Mindent elkövettem, hogy ne a fölösleges és a gyalázatos háború nyelvén beszéljek ebben a világban, s ne a rosszat szaporítsam benne.

 

1994

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]