Kreón lábnyomában

Hogy 1989 tavasza után milyen új világ s új rendszer kezdődik velünk s bennünk, nem tudta senki. A remény nagy területeket kóborolt be szabadon a politikában és a szellemi életben egyaránt, feje fölött sötéten cikázó fecskékkel, de ez a remény akkoriban még csak a sarjadó közhelyeket ismerte, a valóságos helyzetet és a mélylélektan bugyrait nem. Harmincvalahány éven át tudtuk, hogy korunkhoz a bőven termő valótlanságok legalább úgy hozzátartoznak, mint a cálfolhatatlan valóság adatai, tényei: a változások sodrában legtöbben mégis arra gondoltunk, hogy a koholmányoknak és terrorizáló kitalálásoknak végük, s lassan a látszatok is kikopnak a körünkből, vagy legalábbis lecsökkennek.

Kisiskolás jósoknak és reménykedőknek bizonyultunk. Még a választások előtti hónapokban kiderült: épp a látszatok ellen küzdő értelmiségi csoportok – akarva-akaratlanul – egy újabb látszatvilág alapjait rakják le. Pontosabban: rakjuk le. Ideje bevallanunk, hogy nekünk, politizáló magyar értelmiségieknek már rég nem volt valóságos, eleven, párbeszédes kapcsolatunk az országgal, az ország elárvult lakóival, s ez a kapcsolat a változás heves hónapjaiban sem jött létre. Egyrészt a váratlanul ránk szakadó események zuhataga miatt, másrészt azért nem, mert rosszul ítéltük meg a helyzetünket és a szerepünket.

Mi évtizedeken át valójában csak a hatalmon lévők helyzetét ismertük és a magunkét. Kifejezni is ezt fejeztük ki legárnyaltabban és példabeszédszerű művekben a legkeményebben. Filmek, drámák, regények elemezték például a hatalom és az erkölcs viszonyát, ami nem másról szólt, mint a hatalmon lévők és az ellenük forduló értelmiségiek viszonyáról. Ilyen mű volt többek között Illyés Gyula Kegyence, Jancsó-Hernádi Szegénylegények című filmje, Sántha Ferenc Árulója, Nagy László Menyegzője. De születtek jelkép erejű történelmi esszék is, amelyek Fráter Györgyről vagy Martinovisról szólva a legidőszerűbb kérdéseket boncolgatták.

S mivel csak az értelmiségiek hallathatták a hangjukat, az a látszat erősödött meg mindnyájunkban, hogy mások nem is tudnak beszélni. Nem, mert tájékozatlanabbak nálunk és mert félnek. Volt ebben igazság tagadhatatlanul, de csak részleges, illetve részrehajló. Hiszen nemigen jelentett nekünk erkölcsi gondot, hogy az országlakók zöme zavarodott és néma. Sőt, mintha kapóra jött volna ez a hallgatagság, mert így belső aggodalmak nélkül hihettük azt, hogy ami velünk, értelmiségiekkel történik, az történik az egész országgal is: ugyanazok a jól kiszámított korlátozások, ugyanazok a sokatmondó, de sunyi összekacsintások a politika gondosan fedett lelátóin, ugyanazok a húzd meg-ereszd meg intézkedések. Még a letaposott fű és a félszárnyú madár is arról győzött meg minket, hogy főszereplők vagyunk. Korunk „küldetéses” csapata.

Ez a főszereplői öntudat, sajnos, még akkor se változott meg, amikor a fejünk fölötti hatalom összeroppanásával együtt meg kellett volna változnia. Pedig, ha Kreón lelép a színről, Antigonénak máshoz és másképpen kell beszélnie.

Nem ez történt.

A magyar politizáló értelmiség a hirtelen megüresedett térbe, Kreón ormótlan lábnyomába lépett. Mindegy, hogy tehetetlenségből vagy titkos sóvárgásból lépett-e, de bizonyos, hogy hatalomra került. Pásztázzunk csak végig az 1990-es választáson induló pártokon és vezető személyiségein, már az első pillanatban megállapíthatjuk, hogy nincs olyan valamire való párt, amelyet ne értelmiségiek gyúrtak vagy ekecseltek volna össze, s ne ők indítottak volna útra.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy sokféle lehetőség közül választhatott volna az ország, s választhattak volna maguk az értelmiségiek is, hanem azt, hogy a kényszerpályák drámájáról legalább utólag kellett volna – kellene! – nyíltan beszélnünk, mert komoly tapasztalat, hogy ami már az eredetében ellentmondásokat rejt, a következményében tragikussá válhat. Főképp, ha nem tudatosul a kényszer, és a szükséges pályamódosítás nem történik meg.

Közeledünk a második „szabad” választáshoz, s bennünk van még az első görcse, ellentmondása, iszapja. S bennünk a csalódás is, amelyet mint veszedelmes tályogot, föl kellett volna tárnunk és kitisztítanunk, de úgy látszik, a magyar értelmiség színen szereplő csoportjai a morális kérdések helyén politikai kérdéseket boncolgatnak. A kétségeket elsodorja a dac. Az önvizsgálatot a visszavágás ösztöne vagy a kárörömé.

A szellem emberét eddig, még a nyers ágyúzajban is egyetemes kérdések izgatták. Gondoljunk csak Thomas Mannra, Bartókra, Camus-re, másokra. Ma valahogy az egész helyett a rész izgatja. Az erőlteti ránk magát. Mintha az értelmiségi ember gyűjtögető lénnyé vált volna. Naponta összeszedi a világból a híreket, találgatásokat, a tudomány, a közgazdaságtan időszerű adatait, s megszerzett tudása alapján belőlük következtet. Már-már jósol. A civilizáció nomádjaiként a politikai babonákra figyel.

Leginkább talán a hit hiányzik az életéből. Az Istenbe vagy a magába vetett hit szenvedélye. Dante még hitt. Nietzsche tagadott, de az eszüket belobbantó láng ugyanattól a kovától és acéltól csiholódott.

Félve kérdem meg: egyáltalán hisz-e valamiben a századvég európai értelmisége? Nem győzte-e le valamiféle, Istent és más földi eszméket is kiiktató ateizmus? Például az önmagából is kiábrándult értelem keserűsége. A föntebb emlegetett Nietzsche azt írja egy helyütt, hogy az igazi szellemi embernek magamagából, azaz saját érzelmi, érzéki, gondolati adottságaiból kell megalkotnia azt, ami nála különb, ami több.

Félek, hogy korunk „hitetlen” értelmisége nem többet és nem nagyobbat mutat önmagánál, hanem kevesebbet.

Németh László az értelmiséget, épp ötven évvel ezelőtt, a jövő nagy munkásosztályának képzelte el. Egy új nemességnek, amely rangot és előjogot nem társadalmi helyzetétől kap, hanem erkölcsi és gondolati teljesítményétől. Szerinte értelmiségi nem az, akinek diplomája van, hanem az, akinek újra és újra csigáztató gondot jelent, hogy Szókratész miért itta ki a méregpoharat, és hogyan kerülhetett Mozart a szegények névtelen temetőjébe, takargatnivaló halottként. Köznapibb nyelvre fordítva: az, aki mögött az emberiség nagy tapasztalatai s az örök ideálok sorakoznak.

Németh László szépreményű gondolatát nemcsak összenyálazta, de alaposan össze is rágcsálta az idő. Az értelmiség mint új nemesség? Mint az erkölcs és a minőségi elv elhivatott képviselője? A magunk bőrén tapasztalhattuk meg: mi lett mindebből. Megalkuvások, szégyenkezések, szellemi jobbágysors. A II. világháború utáni évtizedekben Közép-Európa és Kelet-Európa értelmiségének a nagy részét előbb a megváltóként jelentkező marxista, kommunista ideológia herélte ki, mint hárembe került férfiakat a gondos és vérengző féltékenység, később pedig, az ideológia kimúlását követően, a politika nyűgözte le és csábította el.

Első szakasza ennek a szédületnek az ellenzékiség évei voltak, a szocialista és a kommunista hatalom lebontásának az ideje, amelyet regényesség, kalandos pátosz és az elégtételkeresés nagyon is gyakorlatias ösztöne irányított; a második szakasza pedig a demokráciához is hozzátartozó hatalom megszerzésének a küzdelme.

Gyanútlan és járatlan voltam ezen a vadonatúj küzdőtéren. Egyik napról a másikra azokkal találtam magamat szemben, akikkel évtizedeken át jó lelkiismerettel együtt rohamoztunk, együtt helyeztük el szóbombáinkat a hatalom erőközpontjaiban. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai azonban elég gyorsan arról kezdtek meggyőzni mindnyájunkat, hogy azok a kapcsolatok, viszonyok, barátságok, amelyekben közös energia halmozódott föl az évek során, veszedelmes gyorsasággal szétesnek. Az üdvözlésre lendülő baráti kezek megállnak félúton a levegőben, vagy egyszerűen leszáradnak. Ahogy szeretők közé odafeküdhet valamilyen határozott érdek, közénk, valamikori ellenzékiek közé is odafeküdt. Ki kerül vajon kormányra? S ki marad ellenzéki? azaz: ki győz és ki veszít? A fortélyos izgalom úgy megfuttatta a szíveket és az agyakat, hogy rossz álmainkban már szembeköptük egymást.

Reggel, fölkeléskor azt hittük, az egész csak a sötétség cselszövése, vagy a kifáradt idegeké, de amikor napközben is az álomban átélt marakodások folytatódtak, rá kellett döbbennünk, hogy olyasvalami történik velünk, mint a fizika világában maghasadáskor: az a nukleáris lelkierő, amely általunk szabadult föl, inkább alkalmas pusztításra, mint teremtésre. Még három év elmúltával is félve fogalmazom meg, hogy a szabadság eszméje csak bizonyos pillanatokban képes egyesíteni az embereket, egyébként szétválasztja. Ez a szétválás törvényszerű és hasznos, persze csak ott, ahol se vitaminhiány, se tartós szabadsághiány nincs, ám ahol mindkettő fölfedezhető az emberi szervezetben, ott csínján kell bánni a szabadsággal. Csínján, mint a nagy erejű, de kellemetlen mellékhatásokat kiváltó gyógyszerekkel. A túladagolás roncsoló is lehet. Akinek volt szeme és józan esze, évtizedeken át láthatta, hogy Közép-Európában a korrupció dinamizálta a gazdasági életet, s a nyakló nélküli kölcsönök. Ki az, aki ilyen tapasztalatok után azt meri gondolni, hogy az amerikai és a nyugat-európai szabadságformák és demokráciaminták hajszálpontosan lemásolhatók? Nyikita Mihalkov orosz filmrendező fakadt ki egy beszélgetésben keserűen, hogy amíg Angliában a gőzgép volt a mozgatóerő, addig Oroszországban az irigység. Márpedig – tette hozzá – ha az irigységet hozzáadjuk a „szabadsághoz”, rémségek következnek.

Magyarország lélektani s közérzeti viszonyai egészen mások voltak a középkorban, a fölvilágosodás évszázadában, mások a múlt században s a mienkben is, mint az oroszoké, de a szovjet hódítás négy és fél évtizede komoly nyomokat hagyott rajtunk. Nemcsak a „ruszki-kucsma” divatja tört be hozzánk, s nemcsak a vodkaivásé, hanem az észjárásunkat torzító rossz baloldaliságé. A kötelező éberségé, a célszerű gyanakvásé. Talán még a Mihalkov által emlegetett irigységé is. Nem beszélve a folyamatos félelemkeltésről, a hisztérikusságról, a dosztojevszkiji epilepszia átszivárgásáról a politikába. Ezek nemhogy elhalványították volna a mi kuruc-labanc, katolikus-protestáns, népi-urbánus, nemzeti és nemzetietlennek nevezhető hagyományos ellentéteinket, de egy rövid, átmeneti idő után még inkább begerjesztették. A családias összezörrenés vagy harag helyébe a családi gyűlölködés szellemét gyökereztették meg.

Kik voltak ennek a gyűlölség-meggyökereztetésnek a misszionáriusai? Sajnos mi voltunk: politizáló magyar értelmiségiek. Mi, akik gondolati és erkölcsi igényességünk alapján előítéletek és mellékérzelmek nélkül szövetkeztünk egymással az ’56 utáni rendszer megváltoztatására – a rendszer összeroppanása után azonban, szinte már másnap, szívós ellenzéki szerepünkből kizuhanva, egymás ellenzékévé váltunk. Mintha egy elfuserált, kósza varázslat rontott volna meg bennünket külön-külön. A hatalom helyén támadt űr mozgásba lendült, és mint valami felgyorsuló örvény, mindnyájunkat magához rántott. Akartuk vagy nem, tülekedve sodródtunk a közepe felé. S ahogy mondják: egy szép napon arra döbbentünk rá, hogy kiverekedett függetlenségünket elveszítve, pártalapítók s párttagok vagyunk. Párttagok mi, akiket maga a fogalom is ingerelt. Párttagok, akik elfogadva a demokrácia játékszabályait, egészen mást kezdenek pártfogolni, mint amit valamikori küzdőtársaikkal együtt védelmeztek.

Önmagában már ez a mesterségesen kifejlesztett „sikeres tudathasadás” is elég volt a közélet felbomlásához és elmérgesítéséhez.

A kérdés – némán vagy kiabálva – mindkét oldalról így hangzott: „Végül is mit akarnak ők? Azt akarják, hogy a jegenye törpefenyő legyen és a virágzó mályva vadkender? Vagy azt, hogy mostantól kezdve a magyar családok ne villanykörtével világítsanak, hanem birsalmával, mert az ráadásul még be is illatosítja a szobát? Ha ezt akarják, akkor bizonyára mindent másképp akarnak. Másképp akarják látni és értelmezni a történelmet, a hagyományokat, mást gondolnak a déli harangszóról, a nemzetről, a demokráciáról, mást a korszerűsödés kényszereiről és üteméről”.

Az értelmiségiek becsületéhez – jobb időkben – mindig hozzátartozott az a szorongató nagyvonalúság, hogy nemcsak más ellenében tudtak gondolkodni, hanem önmaguk ellenében is. Az ellenfél ott lakott náluk albérletben, sőt legtöbbször ágybérletben. Ez a nemzedékekről nemzedékekre öröklődő nagyvonalúság a változás hónapjaiban rohamosan fogyni kezdett, s mára eltűnt. Ugyan ki az ördögnek kellett volna a másik fél igazsága, amikor helyette a hatalom kellett. A feltétlen és „küldetéses” hatalom, hiszen demokrácia csak akkor lesz Magyarországon, ha minden úgy történik ahogy mi akarjuk, s nem ők!

Ki ne tudná ebből a lelki helyzetből logikusan levezetni, hogy a térségben formálódó demokráciák csakis sérelmi politikával kezdődhettek. Valakiknek ugyanis győzniük kellett, valakiknek pedig veszíteniük. Még akkor is ennek a folyamatnak kellett lejátszódnia, ha a győzelem se volt igazi és a vereség se volt az.

Épp az értelmiségieknek kellett volna leleplezniük a látszatokat, hogy igazság és hamisság elváljék egymástól, de a hatalom akarása közben mindig többet ér egy féligazság, mint egy teljes, mivelhogy a féligazságok hiányzó részét az találhatja ki saját érdekében, akinek célja van velük. A félreértés kicsiholása egyébként is, akár a tudatos félretájékoztatás, hatalmi módszer és hatalmi eszköz. Kár volna eltagadnunk: az egymással farkasszemet néző pártok értelmisége legalább annyi bűnt elkövetett a másik ellen és önmaga ellen is, mint amennyit a hatalmon lévők szoktak. Soha annyi megalapozatlan rágalom nem röppent közénk, mint az utolsó három évben. Szálltak ránk, akár a vaddarazsak. Érezhetően kellettek a „vétkesek”, mert hogyan mutatkozhatna meg az erény, ha a „bűn” nem testesül meg valakiben vagy valakikben? Hogyan ítélhetnénk meg a világot anélkül, hogy ne ítélnénk el másokat?

Nem állítom, hogy a harag, a dac, a gyűlöletkeltés technikáit csak a politizáló értelmiségiek ismerik. Azt sem, hogy a pusztító pletykák és a lejáratások nagymesterei is csak az ő köreikből kerülnek ki, de azt igen, hogy az utóbbi három év közérzeti háborúját ők robbantották ki, s bizonyos értelemben ők erőltették rá a társadalomra. Ők: azaz mi! Hisz ki másnak voltak olyan nehézfegyverei, mint amilyen a televízió, a rádió és az újságok? Ki másnak van olyan hátországa, mint amilyen egy, jogalkotásban részt vevő parlamenti pártnak? Negyven esztendős pusztai bolyongás után – ’88-ban illetve ’89-ben – az újságok szinte átmenet nélkül azt kezdték sugallni és képviselni, amit de Sade márki fogalmazott meg: mindent szabad! Szabad az ilyenség és az olyanság; a korszerűség és a vaskalaposság; szabad igazat mondani, de szabad gátlástalanul hazudni is, szabad lelkeket ölni, és reményt. Ha jól emlékszem, Camus valamiféle ocsmány tisztaságot vagy szűziességet emleget a márki kapcsán. Magam is azt hiszem, bármilyen vágy, bármilyen ösztön korlátlan kiélése – még ha himnikus magasságokba emelkedik is föl közben a gyönyör – a másik ember életének tagadását hordja magában. S ez nemcsak a férfi és a nő közti viszonyban zajlódhat így, de gondolatok és eszmék között is.

A politikai „kicsapongás” ebben a formájában alig különbözik a testitől: újra és újra ki akar elégülni. Föltehetően ebből a szakadatlanul ismétlődő vágyból bomlik ki az a paradoxon, hogy a sajtószabadság hiányáról a legszabadabban beszélhet az, aki őrjítőnek érzi ezt a hiányt. A szabadon beszélők csak úgy oldhatják föl a nyilvánvaló ellentmondást, hogy szenvedve, de mámorosan elnémulnak. Magukat és a többiket is büntetik ezzel.

Nem ez történik-e napjainkban, a televízió és a rádió köré vont vesztegzárban? Meggyőződésem, hogy az alelnökök által kiadott korlátozások elsősorban a három év alatt közösen kitermelt hisztériából, dacból, zavarból és vaskos ostobaságokból fakadnak, s nem kormányzati elszántságból, mint ahogy többen is hiszik. Az ember persze megérti, hogy az ügyetlenségből, az összezavart idegekből kilobbanó erőszak ugyanolyan kihívó lehet, mintha hatalmi eszme állna mögötte. Ugyanakkor azt is érzékelheti a tárgyilagos szemlélő, hogy az erkölcsinek nevezett ellenállásban egy másik hatalom összpontosító akaratereje feszül, már-már túllendülve célján. Mértéktelensége folytán sikerre is számíthat, de épp mértéktelenségében mutatkozik meg holnapi gyöngesége.

Szépen bezárul tehát a kör. Csak a vonal most az ellenkező irányból indul el, mint kilencvenben, hogy önmagába visszatérjen. Azaz: a politizáló értelmiség – tartozzék bárhova – még az elmúlt három és fél év belterjes kudarcai után sem arra törekszik, hogy megtépázott erkölcsi és intellektuális tekintélyét visszaszerezze, hanem arra, hogy a hatalom csakis az övé legyen. Nyilvánvalóan így cselekedne a paraszt, a kereskedő, a kisvállalkozó, a munkás is, ha megtehetné. De előnyös helyzete csak az értelmiségieknek van. Senki se tagadja, hogy az előző rendszerben az értelmiség növesztette meg az ország szabadságigényét, s egy kis része küzdött is érte derekasan, ez az érdem azonban természetes érdem, nem jár érte örökletes előjog, nemesi oklevél. Főként azért nem, mert a fölhalmozott szabadságból nagyon sokat ő maga tékozolt el az utóbbi évek újságháborúiban: útszéli vagy „fennkölt” veszekedéseiben.

Néha úgy tetszik: értelmiségünk színe-java Machiavelli pártjába lépett be, ahelyett, hogy megpróbált volna elitté válni. Időnként még a pártfegyelem terrorisztikus légkörét is érzi az ember.

Hova vezet ez? Nem tudom. Attól félek, mi értelmiségiek is csak a magunk poklát végigjárva értjük meg: a politika is lehet agyonhajszolt ló, amely alattunk rogy össze. Ideje volna tehát megértenünk, hogy a politika elsősorban a hatalomgyakorlás technikája, s legtöbbször független még a saját maga által vállalt eszménytől, filozófiától is.

Mi viszont nem lehetünk azok. És ha igaz, hogy gazdasági szabadság nélkül nem jöhet létre politikai szabadság, akkor az is igaz, hogy lelki, szellemi kultúra nélkül egyik sem képzelhető el.

Hatalom? Akarva-akaratlanul belesodródtam a választások után rövid időre, s elég volt egy életre. Soha olyan kötött, görcsös, csikorgó és falhoz szorított nem voltam, mint akkor. A döntések öröm nélküli és lelkifurdalásos rabszolgája. Ebben az időben kezdtem megérteni, hogy drámákból, közönyből, félreértésekből, szerencsétlenségekből politikát csinálni csakis olyan politikusok tudnak, akik Churchillel együtt vallják: nem az igazság számít, hanem a győzelem. A magamfajta értelmiségi ma már jó mondatok s hasznosító gondolatok hatalomra juttatására vágyik.

Akár barátként, akár ellenzékként.