Tizenkét szívdobbanás

Tisztelt nézőink! Honfitársaim! Barátaim! Tegnap éjfélkor száz- és százmilliók koccintották össze poharukat a földön. Az emberiség nagyobbik része így búcsúzott el az örökre elsüllyedő ’93-as évtől, s így köszöntötte az újat: 1994-et.

Nem tudom, nekünk, földlakóknak van-e közösebb élményünk ennél a pillanatnál? Mintha a szilveszteréj tizenkét kimért óraütése ismerősebb, drámaibb és testvéribb visszhangot ébresztene bennünk, mint a vallások, mint a filozófiák és emberi történelmünk bármilyen más megnyilvánulása. Ezek ugyanis szétválasztanak és megosztanak minket, de az a tizenkét szívdobbanás, amely egyszerre juttatja eszünkbe születésünket és halálunkat, mindnyájunkat összeköt.

Nagy vereség, hogy csak annyi időre, amennyi alatt az esztendők átveszik egymástól a stafétabotot és lezajlódik az idő alakváltozása, lélekcseréje.

Voltak, akik lehajtott és voltak, akik magasba táncoló fejjel tanúskodhattak ennél a pillanatnál. Vidáman, karneváli pezsgődurranás közben vagy szabadjára engedett pogány szomorúsággal.

S mi, magyarok vajon hogyan? Sértetten? Rossz kedvvel? Csak azért is dacosan? Megfeledkezve mindenről vagy azzal az éghez forduló, reményteli sóvárgással, ahogy a Himnusz mondja: „Bal sors, akit régen tép,/ Hozz rá víg esztendőt,/ Megbünhödte már e nép/ A multat s jövendőt!”

Meg bizony. Többször is!

Milyen igaz és nagyvonalú ez a költői igazságszolgáltatás! S milyen kár, hogy csak költői! Mert ha a történelem s a jelenkori európai politika darabos mondataival ugyanezt elmondhatnánk, most 1994 első óráiban, az egész közép-európai, dél-európai s kelet-európai térség szabadon suhanó népe volnánk, amely rongyolódott századokat vetve le magáról, elbuktatott forradalmak alvadtvérmellényét, úgy újulna meg végre, miként az esztendő is.

A fejünkben, a kezünkben, a csontjainkban már megvannak ezek a mondatok, de a szánkból még hiányoznak. És hiányoznak másokéból is! Nem tagadhatja senki: ahogy a magyarság a magáért s a másokért vállalt forradalmaiban mindig kezdeményező volt, kezdeményező maradt a ránk köszöntő új korszakban is, a ’90-es évek elején. Kezdeményező a munkában, a jogalkotásban, a másokkal szövetséget kereső szándékában, de a kinyújtott kéz, mint annyiszor, vaskesztyűs kezekkel találkozott.

Emlékszem, hogy reménykedtünk négy esztendővel ezelőtt decemberben és januárban! Tél volt, boldog tél, rohantunk könnyű- és segélyszállító autókkal Temesvárra, Marosvásárhelyre, Csíksomlyóra, Bákóba, s azt hittük: a berlini fal után a bukaresti fal is leomlik, s a törmelékeket eltüntetve Erdély második aranykora majd újra eljöhet: iskolákkal, méhkaptárokkal, tejüzemekkel, homályból előlépő könyvekkel. Bolyai utódokkal. Tamási Áronéval és Sütő Andráséval.

S mit látunk azóta?

Azt, hogy az életképességét megmutató magyarságot ismét további nyűglődésre kényszerítik a többségi nemzetállamok. Ha föláll, le akarják ültetni: ha leül, fölállítják a helyéről. Márpedig hogy mondja Herder, a XVIII. századi nagy német történetfilozófus? „Hazád csak ott van, ahol nem kell magyarázkodnod!” S a kisebbségi sorban élő magyaroknak mást se kell, mint szájkékülésig magyarázkodniuk. Pedig amíg nekünk, magyaroknak, az európai békeszerzők jóvoltából Trianont kellett elviselnünk, addig a szerbeknek, a szlovákoknak, az ukránoknak, a románoknak csupán a demokráciát kéne! S nemcsak hogy nem viselik el, de az államhatáraikon belül élő magyarokon kívül, néha még velünk, magyarországiakkal is azt érzékeltetik, mintha mi volnánk minden baj okozói; mintha mi szivárogtattuk, csempésztük volna át közéjük őket, hogy megkeserítsük önálló életüket. Haragjuk hol kilakoltatott sírokkal, szétlőtt templomokkal, ezeréves települések eltörlésével, hol személyiséget sértő nyelvtörvényekkel hozzák tudomásunkra.

Mikor lesz már egyszer vége ennek a fulladásos történelemnek, itt a Kárpát-medencében? A menekülők és az otthontalanok áradásának?

Az új év küszöbét átlépve kérdéseim nem a gyűlölet kérdései, hanem a szomorú és válaszra váró tárgyilagosságé.

Bizonyára olyanok is akadnak, akik szerint egy magyar állampolgárnak még ennyit sem szabadna ebben a feszült helyzetben kérdeznie. Csakhogy én tudom: akivel közös az anyanyelvem, a kultúrám, a történelmem, a Himnuszom, azzal a sorsom is közös. És ahogy eszmét cserélünk egymással, úgy cserélünk gyakran sorsot is. Életet, keserűséget, reményt.

Kedves barátaim! Amikor egy évvel ezelőtt, a magyarok harmadik világtalálkozóján kipattant gondolatból megszületett a Duna Televízió, az első és a legtermészetesebb igényünk az volt: ha már nem élhetünk egy hazában a földön, éljünk egy hazában a magasban! Lássuk és halljuk egymást naponta. Lássuk a folyóinkat, a temetőinket; lássuk a Csíksomlyói zarándoklatot s búcsút, amely a történelemé is; lássuk a miniszterelnököt gyászoló nemzetet ugyanúgy, mint a Menyőben reményt és hitet prédikáló Tőkés Lászlót. Mert az emberi jogokhoz a látás joga is hozzátartozik. Hisz akik nem félnek megmutatni magukat a világnak, azok mindig a világ nevében és a jobbuló világ érdekében vallanak.

Boldogabb új évet kívánok a világon minden magyarnak s minden más nemzetnek. A szenvedőknek, a vérzőknek, a megszállott s elvadult küzdőknek is! Rajtunk múlik, hogy csak örökös túlélő népek maradunk-e vagy egy új világ szálláscsinálói.