Új nemzeti kerekasztalt!

Ha egy elfogulatlan leltározó csapat összegyűjtötte volna azt a tömérdek – szóban és írásban megfogalmazott – véleményt, gúnyt, bírálatot, aggódást, kételyt, reményt és badarságot, amely szárszói találkozónkat megelőzte, most nem egy valóságos sátorban ülnénk, hanem valahol egy megmerevedett térben, áthatolhatatlanul gomolygó felhők alatt vagy egy zűrzavaros roncstelep kellős közepén, ahol ellenséges és baráti koponyák bámulnának minket közelről, s hadonászó kezek keresnék elveszett gazdájukat. Egyszóval: egy kis magyar apokalipszis résztvevői volnánk mindnyájan. Mi tagadás: még talán otthonosan is érezhetnénk magunkat egy ilyen ismerős történelmi duhajdában, de azt gondolom, hogy az 1943-as találkozó ötvenedik évfordulóján mi nem azért jöttünk el újra Szárszóra, hogy a megemlékezés ürügyén egy borzongató vagy egy szánalmas idill vendégei és szereplői legyünk, hanem azért, hogy megszüntessük Szárszót. Jobban mondva: Szárszó szükségszerűségét.

E tiszteletlen és talányosnak tetsző mondatot Illyés Gyula egyetlen gondolatával szeretném megvilágítani. Egyik, Babitsról szóló tanulmányában azt írja, hogy jó és nagy hazafias költészetük csak rossz hazájú népeknek van. Meggyőződésem, hogy az illyési fénycsóvát ezúttal magunkra irányíthatjuk; emlékezetes és megrendítő szellemű Szárszókra is csupán rossz hazájú népek szorulnak rá. Rossz hazájú s önmagukkal békétlenségben élő népek és egyének.

Szárszó tehát – régen is, most is – a magyar történelem provokációja. Nem a mi csodatévő Lourdes-unk s nem is a Fekete Madonnás Chestohowánk, hanem kíméletlen elszámoltató helyünk.

S ha nem akarjuk becsapni magunkat, azzal kell szembenéznünk, hogy ez a 93-as találkozónk még kínosabbnak ígérkezik, mint amilyen az ötven esztendővel ezelőtti volt. Az ország ugyan benne vergődött akkor egy rákényszerített háborúban, de a tanácskozás résztvevői, Sztálingrád után, mégiscsak egy megtermékenyítő feszültség drámájában éltek. Mindnyájukat az a bizonyosság fordította a jövő felé, hogy a vesztes háború nyomán, a bukás katarzisában új osztályok, illetve új társadalmi csoportok foglalják el a régiek helyét: polgárosodó parasztok, munkások s egy népre hangolódó értelmiség.

Ezt a bizonyosságot még a legnagyobb hatású fölszólaló: Németh László történelmi disszonanciákat megszólaltató beszéde is sugározta. Minden jövőbeli félelmét magas gólyalábakon lépte át az a remény, hogy a Trianon kritikájának tekinthető első és második bécsi döntés érvényben marad a háború után is, és a megtépázott magyarság új államot és új nemzetet formálhat magának ismét a Kárpát-medencében.

A szokásos magyar ábrándozás növelte ilyen nagyra a résztvevők képzeletét? Nem, hanem az az erő, amelyet önmagukban fölhalmoztak. Idézzük csak föl futólag a két háború közti korszak szellemi s lelki teljesítményeit a szépirodalomban, a szociográfiában, a történelemtudományban, a zenében, a néprajzban, az oktatásban, máris megérthetjük, hogy a szárszói remény mögött nem az üres képzelet s nem jótékony öncsalás, hanem hatalmas arányú tehetség és akaraterő munkált. Ott munkált többek között – közvetlenül és közvetetten – Bartóké, Kodályé, Babitsé, Kosztolányié, Móricz Zsigmondé, Szabó Dezsőé, József Attiláé, Szekfű Gyuláé, Kassáké, Szerb Antalé, ott az egész népinek nevezett irodalomé Németh Lászlótól Kodolányi Jánosig, Illyésen át Veres Péterig, Tamási Áronig, Sinkáig. S nemcsak az ő tehetségük és akaratuk, hanem az általuk fölébresztett magyar történelem világa. A tizenhatodik és tizenhetedik század minden önvédelmi és teremtő ösztöne, Pázmányék szelleme, a protestáns kor eget s földet mozgósító orgonazúgása, amelyhez hasonló erővel csak Széchenyi reformkora szólalt meg, és ami talán még ezeknél is fontosabb volt: ott vert mögöttük a jobbra törő magyar fiatalok nagy részének a szíve, figyelme, odaadása.

Már ezekből a csapongó utalásokból is kiderülhet, hogy a mi mostani helyzetünk mennyivel súlytalanabb, kuszább és zavarodottabb, mint az övéké. Történelmileg jobb, de lelkileg lehangolóbb. Hol van körülöttünk például olyan telített és hajrázó élet, mint őkörülöttük? Hol van olyan értelmiség és ifjúság? Sehol! Mindkettőjük zömét legyőzte valamiféle szenvedélytelen, fakó relativizmus, amely a viszonylagosság hangoztatásában találja meg a maga célját s nem a cselekvésben.

Mindezen túl van még egy lélektanilag fontos különbség: ők, akkor, 43-ban vártak valamire, ami jön, ami jöhet, ami a kétbalkezes magyar végzet ellenére mégiscsak kiteljesedhet – mi pedig utána vagyunk valaminek, ami érezhetően bennünk veszítette el eredetiségét. Még világosabban: ők erőfeszítések és félelmek közben vártak a történelem befutó vonatára, mi viszont kínosan és zavarodottan azt éljük át, hogy lemaradtunk róla. S ha így van, rajtunk a gond, hogy saját hibáinkból maradtunk-e le vagy másokéból? Azt hiszem, Szárszónak sok gyakorlati és politikai kérdés mellett néhány egyetemes érvényű kérdésre is válaszolnia kell.

Az első ilyen megkerülhetetlen kérdés az, hogy a 89-es fordulat után célt tévesztettünk-e vagy utat? Illetve az, hogy tudatosan választottunk-e bármit vagy a sodródás kényszerében végiggondolatlanul, rögtönözve, mint az a menekülő, akit az Idő üldöz? „Volt, itt kérem, minden” – mondhatná korunk duzzogó hőse, s igaza volna. Csakugyan volt tudatos döntés és volt ösztönös is. Volt sodródás, makacs ellenállás, akaraterő, akaratgyengeség. Sziszüphoszok kőgörgető versenye, zenés fogadással, külföldi vendégekkel, csak valami célirányos elgondolás és szándék hiányzott, amelyről megérezhette volna minden országlakó és országon kívül élő magyar, hogy érdemes követnie és igazodnia hozzá. A filozófusok úgy fogalmaznának, hogy az a kis metafizikai többlet és sugalmazás hiányzott, amely időnként önmaga fölé emeli az embert.

Bizonytalankodásainkra, természetesen, százféle okot találhatnánk. Százféle külső okot és magyarázatot.

Elsőül rögtön azt, hogy a világon átsöprő politikai tornádók nemcsak minket értek váratlanul és nemcsak a mi elvékonyodott idegeinket kuszálták alaposan össze, de az egész emberiségét. Szinte azt mondhatom, hogy a tájékozatlanság és a helyzetfölismerés egyetemes csődjébe kerültünk.

Legkirívóbb példája ennek a KGB, azaz a szovjet titkosszolgálat világraszóló kudarca. Ez az évtizedeken át sikeres és ördögi szervezet, amely mindenről tudott, ami a földkerekségen történt, de saját fölbomlásáról semmit. Persze szó szerint ugyanezt elmondhatjuk a világhírű amerikai Kreml-szakértők zavarodottságáról, akik évtizedeken át naponta körültapogatták a Szovjet Birodalmat, vizsgálgatták a veséjét, a máját, a véredényeit, nagy lencsékkel begyulladt pórusait, de kimúlásának meglepő fordulatáról csak vak általánosságokat mondogattak. A világot mozgató politikusok, államfők mennyivel tudtak többet? Semmivel. Kullogtak csak az események után. Bizonyság rá a Baltikum nélkülük elkezdődő kiegyenesedése, a német egyesülés, Csehország és Szlovákia szétválása, Jugoszlávia fölrobbanása, a máig tartó véres utójátékkal.

A fölhalmozott tudás századában ez a kétségbeejtő nemtudás nem csupán meghökkentő paradoxon, hanem korszak-meghatározó jellemvonás is. A fölvilágosodás kora után, íme, eljött az elhomályosodás kora. A magas szintű tétovaságé. Látszólag minden úgy működik – jól vagy rosszul –, mint eddig, de a kifejlődő történetekbe hamarabb érkezik el az a pillanat, amikor a cselekvésre fölhatalmazott szervezetek és egységek megtorpannak a döntés előtt, a világ bonyolultságára, sokrétűségére hivatkozva, s ettől kezdve egyszerűen csak magukra hagyják az eseményeket. S az események történnek is „szépen” maguktól, a mindig kötelező korlátozás és ellenpontozás nélkül.

Félve mondom ki: mintha egy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértete járná be a világot az egykori kommunizmus kísértete helyett.

Jó lett volna, ha ezeket a külső hatásokat három évvel ezelőtt visszább szorítjuk. Ha ezért még a határt átlépő Demokráciát is körbetapogatjuk, ahogy repülőterek biztonsági emberei az utazókat.

De nem tettük meg. Mindenki arra biztatott bennünket, hogy legyünk minél nyitottabbak, befogadóak, engedjük át magunkat a világáramlatoknak. Ma már látjuk, hogy a ragadós, sőt fertőző zavarodottságok miatt nekünk legelőször nem kifelé, hanem önmagunk felé kellett volna fordulnunk. S nem a bezárkózók szikár ösztönével, épp ellenkezőleg, a megerősödés reménye miatt. Hisz változni, sőt választani is csak olyan személy és olyan nemzet képes, amelyik mindenki más előtt önmagát tudja választani. Hogyan is vall a Kész a leltár című versében József Attila? „Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.”

A 89-es gyors fordulat után nekünk is hasonló tudattal és az egzisztenciális bátorság belső fegyelmével kellett volna a nagy történelmi leltárt elkészítenünk: ilyen és ilyen állapotban vészeltük át az utolsó fél századot lélekben, nemzetgazdaságban, erkölcsben. Ennyi és ennyivel tartozunk másnak, ennyivel és ennyivel magunknak. Helyzetismeretünk összefoglalójául pedig kereken ki kellett volna jelentenünk, hogy 1100 éves keresztény államiságunknak és nemzeti létünknek itt a Kárpát-medencében két – egymástól jól, elkülöníthető – szakasza volt. Egy sikeres és egy sikertelen. A sikeres Árpádtól, Gézától, István királyunktól Hunyadi Mátyás uralkodásáig tartott, a sikertelen pedig Mohácstól a szovjet csapatok kivonulásáig. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy a lezárult szakasz után egy új szakasznak kell elkezdődnie. Egy újnak: a harmadiknak, amely az oly sokat taglalt harmadik út elképzelése helyett, de a nyomán, végre az egész nemzet útja lehet, s feltehetően az elsőhöz hasonlóan, újra sikeres.

Az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal gondolata 1989 nyarára megpendített bennem valamiféle nagy távlatú reményt, amely mögött mindez ott feszült, de sajnos, hamarosan kiderült, hogy a „szépreményű” Kerekasztal csak nevében volt nemzeti, a céljában nem. Kiderült, hogy inkább csak egy jól álcázott politikai szellemidézés tárgya, amely így-úgy még meg is táncoltatható, de a nemzet szelleme nem jelenik meg fölötte.

Három és fél esztendő után talán már szónoki gonoszság nélkül megkérdezhetem: a résztvevők közül akkor ki mert volna csöndet parancsolóan fölállni s kijelenteni: vigyázat emberek, most egy olyan történelmi helyzetbe jutottunk, amikor a nemzet érdeke és a magyar társadalom különféle csoportjainak az érdeke könnyen szembefordulhat egymással. A századok óta szétvert, széttöredezett nemzet érdeke ugyanis az összefogás lenne: az értelem, a tapasztalat, a szellemi értékek koncentrációja – a mozgásba lendült társadalomé pedig a megosztottság, mert enélkül elképzelhetetlen a képviseleti demokrácia. De ennek az elképzelt személynek azt is ki kellett volna jelentenie, hogy jó megosztottság csak ott jöhet létre, ahol ennek az alapfeltétele: az előzetes és teljes egyetértés már megvan.

De lehet-e egyetérteni ott, ahol nem születik meg valamilyen agyat és lelket megrázó katarzis? Úgy látszott, hogy Nagy Imréék kihantolása és újratemetése megteremti ezt a közös és néma megrendülést, de nem teremtette meg. Az újratemetés ugyan egy felejthetetlen antigonéi gesztus igazolása volt, de a félelem árnyékában csak a szemeket nyitogatta, a szíveket alig. S az agyakat sem.

Rossz kedvvel fogalmazok, de mégis kimondom: igazi megtisztulás, igazi katarzis helyett puccsot élt át az ország: a politizáló értelmiség túl könnyű és túl gyors hatalomra kerülését. Valószínű, hogy az előző évtizedek torz logikájából s a gyorsan összeomló szocializmusok zavarral fenyegető helyzetéből ennek a folyamatnak kellett nálunk is bekövetkeznie, de lelkifurdalásos éjszakáimon egyre gyakrabban gondolok mégis arra: ha maroknyian is, de tudtunk egy jól megszervezett állami és pártdiktatúra ellenzéke lenni – miért ne lehettünk volna ellenzéke az Időnek? A hajszoló, a sürgető Idő diktatúrájának?

Mit kellett volna tennünk, nekünk, politizáló értelmiségieknek, hogy ne csak sodródjunk az eseményekkel, hanem a jó sorrendet is megtaláljuk?

Néhány alaptételhez hajthatatlanul kellett volna ragaszkodnunk. Például ahhoz, hogy ahol áldozat és tettes megkülönböztetés nélkül elfér egymás mellett a demokrácia padsoraiban, ott nem lehet soha igazi rend, igazi egyetértés, mert ahol nincs különbség erkölcs és erkölcstelenség között, ott szabad tere nyílik minden fajtájú züllésnek.

Milyen különös, ha elolvasunk egy-egy regényt elemző értelmiségiként, azonnal felismerjük a szereplők életét beárnyékoló vagy megváltoztató tragikai vétséget, de ugyanezt, sajnos, a magunk közéleti cselekedeteiben már sokkal nehezebben vesszük észre – vagy sehogy!

Pedig a sorrendet, a döntések idejét ugyanolyan könnyű felismerni, mint rátalálni egy-egy megváltó gondolatra.

Hadd idézzem emlékezetünkbe, szinte komor fényűzésként, Churchill felejthetetlen pillanatát az angol alsóházban, amikor a szörnyű bombatámadások közepette fölállt és bejelentette: Anglia nem hátrál, Anglia folytatja a háborút. Sőt, szűkszavúan még hozzátette: a folytatásban nem ígérhetek mást, csak könnyet, vért, gyászt, szenvedést.

Ez volt akkor egy ember, egy nép, egy nemzet egyetlen lehetséges mondata. Ez volt a mindent eldöntő föltárulkozás, melyben egy nép jelleme s akarata vizsgázott.

Mindezt hasonlatként mondom inkább, s nem behelyettesíthető számonkérésként. Azért mondom, mert hiába emlegetünk mi nemzeti politikát, ha a cselekvési helyzetbe jutott értelmiségiek és a következmények elviselésére ítéltetett társadalmi rétegek között továbbra is meghagyjuk azokat a veszélyes ütemkülönbségeket, melyek kialakultak közöttük, s amelyek miatt az ország és a nemzet érdekében egyik fél tudása sem használható igazán. Az értelmiségé azért nem, mert a gondolataihoz nem kap érzelmi támogatást, józanságból fakadó hitet, a kikosarazott nagyobbik részé pedig azért nem, mert értelmi segítséget nem kap.

Szárszó kérdése ma az, hogy mások megdőlt hatalma után a magunk rosszul megszerzett és megszervezett hatalmának a megtörésével tudunk-e végre egy szétszórt nemzetből összefogott, erőteljes nemzetet teremteni vagy csak egy olajozottan működő államot, amelyből az eddiginél szabadabban pillantgatunk át – jóindulattal vagy részvéttel – az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarokra, akiket mint paraszt a kukoricát, vasfogú morzsolóval morzsol le múltjukról épp a történelem.

Nem vitás: azoknak van igazuk, akik ma a leghatározottabban azt állítják, hogy magunkon és a más államokban élő magyarokon is úgy segíthetünk csak, ha egy gazdaságilag és szellemileg is jól működő Magyarországot teremtünk. Németh László bölcsességével szólva: így válhatna a mi belpolitikánk: külpolitikává.

Mint bármiféle alkotásban, ez is a hogyanon múlik. A hogyanon és a módszeren.

A demokrácia hogyanján.

A mi vadon nőtt és hatalmi kamaszkorát élő demokráciánk egyelőre alkalmatlan erre. Ahelyett, hogy segítene összeadni az erőket, inkább eltékozolja. Hiányzik valami a jelleméből, a neveltetéséből. Pőrébben szólva: belőlünk hiányzik az, amit helyzetismeretnek hívnak. Mi – ugyancsak a helyzetfelismerés hibájából – előbb választottuk a demokrácia elvét, mint magunkat. Előbb próbáltunk mássá válni, mint hogy újra önmagunkká válhattunk volna.

Egy régebbi írásomban egyszer már idéztem Márai Sándor nemzettel kapcsolatos vallomását, s most újra idéznem kell. Márai, aki idehaza, de az emigrációban is messze sétálgatott Illyés vagy Németh László népi-nemzeti fölfogásától, ezt írja egyik 1945-ös jegyzetében, mintha épp ide írná nekünk, biztatással, Szárszóra: „A városban sopánkodás. A baxuit. Az olaj. Az ország, a határok. De van más is, amiről senki nem beszél, s én ezt féltem: a nemzetet. Az a különös összjáték, ami értelme mindennek, s ami nélkül széthull minden, csorda lesz, ugar, gyarmat. Nemzet nélkül nem lehet élni. S most nincs ez az erő senkiben… Rossz ízű szó a nemzet. Eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buja, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, a családban sem jó élni, mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet nem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek.”

Hol van Magyarországon olyan tankönyv, pártkönyv, napló, folyóirat, amelynek ez a mottója, ez az irányt adó jeligéje? És hol vannak olyan agyak, amelyek ezeket a gondolatokat befogadják?

Régen ilyenek voltak többen. A tudatosan és az ösztönösen cselekvők között is. Ma viszont ezek vannak kevesebben. A 90-es választásokon az országlakók rokonszenve még a nemzeti elkötelezettségű pártokhoz húzott, s most, 93-ban, nyár végén ez a rokonszenv alaposan megcsappant. Nagyrészt önhibájukból, de másokéból is jócskán. Magam, aki lassan harmadik éve a csalódók közt tipródom, megértek minden kijátszott, megfonnyadt lelket.

Innen Szárszóról talán hozzájuk kéne legelőször fordulnunk, és elmondani nekik, hogy egy vesztes nemzetnek lényegében nem alternatívája a győztes nemzet, csupán jobb életföltételeket kínálhat. Valahogy így vagyunk magunkkal is: a nemzet eszméjének soha nem lesz alternatívája, csak rossz képviselete lehet. Gyakran többféle is.

Szárszón mindenképpen módszert és stílust kell változtatnunk. Akik erős meggyőződésükben csak azért jöttek el ide, hogy csupán hatalomcserére szövetkezzenek, ismét beletévedhetnek egy balladás alagútba, amely sehová sem vezet. Ami pedig a stíluscserét illeti – ezt magamnak és másoknak is mondom –: Németh László, Illyés Gyula világszínvonalú „népi-nemzeti” gondolkodásmódjánál nem adhatjuk alább. Mert ahogy Ady és József Attila megteremtett költői világa után nem érdemes Vargha Gyulás vagy akár Gyóni Gézás verseket írni, Németh és Illyés magasra emelt halántéka mellett se táncolhatunk duhaj csárdásokat az ingoványon. Minket nemcsak az igazmondás szenvedélyének kell vezetnie, hanem annak az igazmondással egyenrangú föladatnak is, hogy az igazunkat érvényesíteni tudjuk.

Azt hiszem, ennek nem csupán az engesztelhetetlen harc az egyetlen föltétele, de sokkal inkább a fölösleges harcok megelőzése. A velünk egy húron pendülők összedobolása, a jobbak megnyerése. Mert ne felejtsük el: Magyarországot eddig, még a történelmi harcai közben sem a harc mentette meg, hanem a belőle szétáradó erkölcsi erő. Jó példa erre Eger és Munkács, Zrínyi, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, vagy akár Ötvenhat példája is.

Ez a hagyományunk.

 

Az elején azzal kezdtem: a mostani szárszói találkozó igazi szerepe az lenne, ha megszüntethetnénk Szárszót. Ez viszont azt jelenti, hogy határozottan s keményen megteremtjük a választások óta eltelt három év revízióját – a magunkéval együtt.

Mi kötelez minket leginkább erre?

Az a történelmünkből kitörölhetetlen tény, hogy az első szabad választásokon a magyar állampolgárok nagyobbik része, ösztönére hagyatkozva, a nemzeti célokat meghirdető pártokra szavazott.

De még ennél is parancsolóbban az, hogy csalódott bennünk. Hogy csalódott reményeiben. Kiábrándultságát mi nem enyhíthetjük semmiféle magyarázkodó vigasszal. Azzal legkevésbé, hogy más kormány és más összetételű parlament – Ady szavával élve – ebben a mögöttünk maradt három évben ugyanígy „kibűnözhette” volna magát. Végül is a jobbára ellenzéki személyiségekből megalakult önkormányzati szervek sem hajtottak végre „csuda dolgokat”.

A bűnök fölsorolása helyett én inkább egy lélektani és egy gyakorlati javaslattal állnék elő. Három év, tudom, óriási veszteség egy nemzet életében. De mögöttünk a túlélés kemény évszázadai vannak. Lehetetlen, hogy a nemzeti erők most essenek szét, amikor az európai fejlődés minden egységesítő terve ellenére is a karakteres nemzet-személyiségek megerősödése felé tart. Ha lesz új Európa: nem zsályaillatú múzeum lesz, ahol múmiaként feküsznek majd a nemzetek és a látogatóba érkező Liberális Amerikai Álom vagy a Nemzetek Fölötti Egyetemes Demokrácia lábujjhegyen járva, mindegyik múmia történetét elolvassa és bölcsen bólogat utána. Ami érték volt egyszer, annak továbbra is meg kell maradnia értékként. Ilyen a nemzet is. Olyan érték, amelyért sokan még az életüket is föláldozták.

Úgy gondolom, a 43-as Szárszó után a mostani Szárszó akkor volna, illetve lehetne eredeti, ha az egyhetes tanácskozásunkon elhatároznánk, hogy a 89-es fölrobbantott Nemzeti Kerekasztalt folytatni fogjuk. De nem azon az alapon, amelyen az akkor elkezdődött. Azt a Kerekasztalt az idő kényszere miatt a pártok akarata táncoltatta, ezt a tervezett újat a nemzeti eszmét, értékeket valló polgárok: közgazdászok, pénzemberek, társadalomtudósok, papok, nevelők, földművesek, kisiparosok, munkások, írók, kisebbségben élők és hazaiak.

Ez a Nemzeti Kerekasztal nem kötődne külön egyik nemzeti elvet valló párthoz sem, mert mindegyikhez odakapcsolódna. Nem szervezne nagygyűléseket, sem utcai fölvonulásokat. De dolgozna szakszerűen és a javaslatokon túl személyiségeket is ajánlana a közéletnek. Olyan új embereket, főként fiatalokat, akik félreállítva vagy takarásban élnek, akikben most világosodik meg igazán, hogy a magyarság önbizalma leginkább abból az őrületből merítette erejét, hogy eddig mindent átéltünk, átvészeltünk, és még mindig jár az agyunk, a kezünk és a rossz statisztikáinkkal párban a nagyszerű dolgokban is ott vagyunk a vezető nemzetek között.

Ha a mostani Szárszó mögött olyan szellemi élet feszülne, mint akkor, 1943-ban, valószínű, nem közbeiktatott formákon törné az ember a fejét.

De nekünk – akik kis nemzet vagyunk nagy történelemmel – a három év tanulságai után is azt kell megtanulnunk, hogy túlélő nép voltunk sokáig és ezt nem tudjuk olyan könnyen kiheverni. Túlélő népből természetes néppé úgy válhatunk, ha minél korszerűbb államot és nemzetet teremtünk, és minél inkább asszimilálni tudjuk valamikori legjobb tulajdonságainkat a történelmünkből és a kulturánkból.