Bay Zoltán hamvai felett

Látjátok feleim, szümtükkel, mik vogymuk? Isa pur es homu vogymuk.

Így szólal meg zsenge anyanyelvünkön az a nyolcszáz esztendővel ezelőtt fölhangzó Halotti Beszéd, amely egyértelműen, tisztán és irgalom nélkül rögzíti létbeli, végső helyzetünket. Nincs benne följajdulás, mitológiai megrendülés, nincs benne sajgó filozófia vagy bármiféle túlburjánoztatott örökkévalóság. Mintha egy korai protestantizmus tárgyilagos szavait hallanánk.

Úgy érzem, hogy itt, ebben az ősök lélegzetével is átitatódott gyulavári református templomban, Bay Zoltán hazaérkezett hamvai fölött, ezeknek a végsőkig lecsupaszított szavaknak kell legelőször elhangozniuk. Mert lezárult, földi életéhez ezek illenek legméltóbban.

Igen, ismételjük el újra a megtért kedvéért is: isa por és hamu vagyunk. Hisz olyan ez a nyelvünk bronz-korszakából visszhangzó kijelentés, mint valami matematikai axióma, mely akár két-három számjeggyel is fölírható egy fekete táblára vagy egy darab fehér papírra, de amely mögött végtelen világok tárulnak föl azonnal érzékletesen s gazdagon.

Bay Zoltán végsőkig leegyszerűsödött halála mögött is így támad föl Bay Zoltán teljesnek mondható élete. Így támad föl a világhírű tudósé, a morális cselekvésekben nagyranőtt emberé, akit többször is életveszélyes kockajátékra kényszerített a sors, a politika. Sőt, így támad föl egy olyan magyar hazafié is, aki a mi lezüllött, megviselt, elsilányult világunkban példaadó élet is lehet. Mint ahogy az volt Széchenyié, a Bolyaiaké, Eötvös Lorándé, Bartóké, Kodályé, Németh Lászlóé, Illyésé. Akik személyesen is ismerték őt, sűrűn hangoztatott szavak nélkül is tudták, hogy például a haza fogalma Bay Zoltánnak nem csupán egy érzelmileg dúsított helyszín volt: ízek, hangulatok, ámulások és gyerekkori képzelődések szentföldje, hanem erkölcsi kategória is. Az IGEN és a NEM keresztezési pontján fölizzó kérdés: mivel szolgálja egy kivételes képességű tudós a hazáját jobban? Azzal-e, ha hűséggel kitart jó és rossz sorsa mellett, vállalva érte a legnagyobb áldozatot is, vagy azzal-e, ha a haza érdekében elhagyja saját országát, s mindenestől a tudomány szolgálatába szegődik? A drámai gondot Bay Zoltán nemcsak az életével, a halálával is megoldotta. Amikor 1948-ban arra kényszerült, hogy az itthonmaradás pátosza és pokoli próbája helyett a száműzetést válassza, ezt írta föl magának eligazító elv gyanánt: „A magyar tudomány a magyar élet egyik megnyilvánulása”, és ha bármi veszély fenyegeti a tudományt, az a magyar életet fenyegeti. És még azt is hozzátette: irodalom születhet padlásszobákban s kávéházi asztaloknál, de tudomány soha.

Bay Zoltán emigrációja tehát, mint annyi más kiváló magyaré, komor és konok szükségszerűség volt. Hazafias cselekedet. Hazamentés a szó legtisztább értelmében. Hogy ez mennyire így volt, végakarata bizonyítja a legnyilvánvalóbban. Bay Zoltán a magával vitt hazát a magával vitt tudománnyal együtt kamatoztatta, és most minden erkölcsi és szellemi hozamával visszahozatta közénk. Az ő otthonosság-élménye nélkül sokan talán még a tudományról is ridegebben és célszerűbben gondolkodnának. Egyik vallomásában ezt mondta szerényen: minden kísérletezése azt szolgálta, ha egyszer kilépünk a Föld vonzásköréből, otthonosak legyünk a mindenségben is.

Költők szoktak merész elragadtatásukban hasonlóan fogalmazni. Ne lepődjék meg senki, ha kissé eretnek módra azt állítom, hogy Bay Zoltán természettudósként is költő volt. Nem a földi személyiség, nem az individualitás költője, mint barátja: Szabó Lőrinc, hanem a személyiség fölötti, mozgékony világoké. Csak üresség ne volna sehol a világon – sóhajt föl egyszer-egyszer a mindenség aggódó polgáraként. Csak üresség ne, mert az üresség a legátkosabb és a legkönyörtelenebb helyszín, ahová minden átok és gonoszság belefér.

Mi, akik történelmi végzetünk folytán a költők népe s nemzete voltunk eddig, a 20. században elkezdtünk, a tudósok nemzetévé is válni. A Szent-Györgyik, a Tellerek, a Neumann Jánosok mellett múlhatatlan szerepe és érdeme van ebben a változásban Bay Zoltánnak. Igen, Bay Zoltánnak, aki Németh Lászlóval s Kerényi Károllyal együtt már a harmincas évek derekán fölismerte, hogy a klasszikus görögség azért nagy nép, azért minőségi „nemzet”, mert minden eseményben, jelben, tüneményben, sőt még a sorstragédiákban is a szellem jelenlétét kereste. Világot s leronthatatlan műveltséget csakis így tudott teremteni magának s az emberiségnek.

A 20. század bűnös botrányai után nekünk se lehet más utunk. El kell fogadnunk a fizikus Heisenberg gondolatát, aki alapigazságával a jövő tudományának az irányát szabta meg. Tisztában kell lennünk azzal mondta Heisenberg –, hogy a természet előbb volt, mint az ember és az ember is előbb, mint a természettudomány. Ami azt jelenti, hogy ennek az erdeti hierarchiának – túl minden lángelméjű okosságon – érvényesülnie kell, ha emberként és emberiségként életben akarunk maradni.

Bay Zoltán ehhez az elvhez szabta élete s munkája minden törekvését. A nemsokára megszólaló déli harangszó eddig csak a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett bennünket. Jó lenne, ha ma déltől kezdve a tudomány győzelmét is hirdethetné a háborúk, a pusztítások és a szörnyűségek abszurditásaival szemben. A tudományét és a békéét ugyanígy, Bay Zoltán nevéhez is odakötve.