Világtalálkozó – kicsiben

Megbízatásomhoz híven a Magyarok Világszövetségének az üdvözletét és köszöntését hozom a Gödöllői Emléktábor minden résztvevőjének. És hozom, természetesen, a magamét is: egy – sokféle sebbel és tapasztalattal kitüntetett – magyar íróét, aki gyakori vesszőfutások áldozata, de egy elpusztíthatatlan remény alkalmazottja is, és éppen ezért mindenütt szívesen megjelenik, ahol nem a nyafogók, a fölcicomázott gőgösek, s nem az unalom kis vitézei jelennek meg, hanem olyan lények, akik pontosan tudják: ha bíznak magukban, képesek a világot befolyásolni, megváltoztatni, megnemesíteni.

A cserkészeket pedig ilyen fából faragták.

Néha azt gondolom róluk: költők ők is. Költők, de nem olyanok, akik papírra írnak verset, hanem az életükkel teremtenek valódi költészetet. Rímek helyett jócselekedeteket és derűt csöndítenek össze; bizalmat és akaraterőt. Olyanok, akik a személytelenség fakó korszakában ismét ki mernek állni a legelemibb emberi értékek: az igazmondás, az együttérzés, a türelem, a termékeny kíváncsiság s a hazaszeretet szemérmes, de elsodorhatatlan érzése mellett. Hány és hány fiatal fiú és lány lökődik ide-oda Magyarországon, aki bár magyarul beszél, de szavai mögött szaharai szél fúj és ismeretlen ország terül el. Egy ismeretlen nemzet és haza.

Emlékszem a hetvenes évek egyik különös lélektani és tudati vizsgálatára. Francia és magyar középiskolásokat arról kérdeztek meg párhuzamosan, hogy mit gondolnak nemzetük jövőjéről az elkövetkező évezred ötvenes-hatvanas évei táján: lesz-e még, virágzik-e majd és sarjad-e benne új kultúra, amely megérinti újra Európát, sőt a világot? A francia diákok válasza rövid és egyértelmű volt. Igenis lesz Franciaország és lesz rangja, becsülete, vonzása. Velük ellentétben a magyar középiskolások a szocializmus nagy üstjéről beszéltek, amelyben a népek, nemzetek csontjáról lefő a hús. Talán csak tíz százalékuk válaszolt magabiztosan igennel.

Voltak köztük, akik 1956-ban születtek, de még nekik se jutott eszükbe – ha másért nem, a dátum miatt –, hogy éppen ebben az évben mentette meg ismét az erkölcsi kiállás Magyarországot s mivel a történelem legjobb konzerváló szere és eszköze az erkölcs, Magyarországnak, minden gondja és baja ellenére is léteznie kell.

Nem a dadogókat, a vállukat megrándító fiatalokat hibáztatom a válaszok miatt, hanem azokat, akik ellopták tőlük a reményt, a hitet, a tudást. Ellopták tőlük a hazát. Mert vajon szeretheti-e egy gyermek az édesanyját, ha nem is ismeri? Sóvárogni sóvároghat utána testetlenül, de ez a semmibe futó vágyakozás hamar kimerül. Az árvákhoz hasonlóan hogyan ragaszkodjanak fiatal nemzedékek olyan érzelmekhez, amelyeket meg sem ismertettek velük?

Két héttel ezelőtt ismét Erdélyben jártam, közelebbről a Székelyföldön. S Parajdon a sósfürdőben összetalálkoztam két romániai magyar diákkal, akik Nagykárolyból érkeztek a környékre. Tizenhat-tizenhét évesek lehettek és először jöhettek el székely testvéreik közé. Értelmesek voltak, érdeklődők és boldogok, de amikor váratlanul megkérdeztem tőlük: tudják-e, hol temették el a törökverő Hunyadi Jánost s fiát a kivégzett Hunyadi Lászlót, pironkodva ingatták a fejüket. Szinte megdöbbentek, amikor megtudták, hogy mindkettőjük sírhelye a gyulafehérvári székesegyházban van. A Hunyadiakról, főként Mátyás királyról a román történelem könyvek elferdített legendát terjesztenek.

Ha egy néptől vagy egy kisebbségbe szorult nemzetiségtől elveszik a történelmét, elgyöngül, elszíntelenedik, a képzelőereje meghanyatlik. Nemhogy erőt nem tud meríteni belőle, hanem félni kezd tőle. Márpedig emlékezni: az mindig erőt jelent. Mindig azt jelenti, hogy amit elveszítettünk, azt, ha másként nem, a tudatunk számára visszahódítjuk.

Ezt a mostani Emléktábort is ilyen gondolat szervezte meg. Hisz ahhoz, hogy a magyar cserkészet elsősorban idehaza, az anyaországban és a Kárpát-medencében teljesen megújulhasson, a cserkészeknek olyan múltföltárásra és múltépítésre van szükségük, amely a lelkekben és a csapatok szervezeti életében is rendet teremthet.

Cserkész-történelem? Van ilyen? Van! S ne rökönyödjék meg senki, ha egy merész fordulattal ezt a lekicsinyített történelmet a nemzetünkével hasonlítom össze. Az 1100 éves történelmünknek két jól elkülöníthető korszaka volt. Az egyik sikeres, a másik sikertelen. A sikeres századaink Szent István államalapításától Mátyásig tartottak; a sikertelenek a Mohácsi vésztől a legutolsó időkig.

Mintha a magyar cserkészet története egy kimetszett szövetminta volna a magyar történelem testéből. 1912-től a második világháborúig a cserkészet aranykorát élte. Eleven, lázas, tevékeny aranykorát. Utána pedig a megsemmisítés jégkorszakát.

Hála Isten, túl vagyunk ezen a jégkorszakon. S amilyen gyors volt és magával ragadó a kialakulás korszaka, majdnem olyan iramú a mostani talpra állásé. De ne felejtsük el: a talpra állásnál sokkal fontosabb a talpon maradás erkölcse és akarata.

Azok, akik töviről-hegyire ismerik a 60 év előtti Gödöllői Jamboree előzményeit, pontosan tudják, hogy Magyarország azért kaphatta meg a IV. Világtalálkozó megrendezésének a jogát, 54 nemzet 26000 cserkészének a részvételével, mert a magyar cserkészek az „olimpiai” természetű versenyeken ugyanolyan kitűnően szerepeltek, mint sportolóink az igazi olimpiai játékokon, nagy nemzeteket megelőzve. S nemcsak az ügyességi versenyekben jártak az élen, hanem kitartásban, udvariasságban, ízlésben, hitben, szellemi és lelkierőben is.

Ma a magyar cserkésznek ismét ezeket az erényeket kell kifejlesztenie magában. Az erkölcs hatalmát és a tudásét.

A diktatúrákban azért szüntették meg a cserkészetet, mert a hittel élő ember betörhetetlen. A hittel élő ember alkalmatlan a szolgaságra, csupán a szolgálatra alkalmas.

Sajnos korunkban nemcsak politikai diktatúra létezik. De létezik a durcás tagadásé, a közönyé, a buta divatoké, a rombolásé, létezik továbbá a bársonyos, puha kényelemé, sőt létezik a nagyhatalmú lóvátevők és félrevezetők diktatúrája is, amely ellen csak öntudatos elit-csoportok léphetnek föl.

A magyar cserkészeknek most is, mint régen, az erkölcsi elithez és a helyzetfölismerők élcsapatához kell tartozniuk. Itt kell elmondanom, hogy az anyaországi és a Kárpát-medencei cserkészeknek nagy segítségükre lehetnek azok az Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és a Nyugat-Európa országaiban folyamatosan működő cserkészcsapatok, amelyek ugyanúgy megőrizték a valamikori cserkészhagyomány értékeit, mint a száműzetésbe sodródott felnőtt honfitársaink a függetlenség és a szabadság igényét.

Kedves Cserkészek! Egy esztendővel ezelőtt rendeztük meg a Magyarok Harmadik Világtalálkozóját, amelyen résztvettek az erdélyi magyarok, a délvidékiek, az anyaországiak, a felvidékiek, a kárpataljaiak, a nyugatiak képviselői is.

Ezen a találkozón voltak olyan megrendítő pillanatok, órák, amikor mindnyájan azt éreztük: a nemzet egyének öntudatos közössége, s ezek az egyének élhetnek bárhol, mert a hazát, a nemzetüket magukban hordozzák. Velük van, ahol vannak. Úgy érzem: ez a Gödöllői Emléktábor is világtalálkozó – kicsiben. Nektek, akik részt vesztek ezen a világtalálkozón, egyértelműen azt mondhatom: föl kell támasztani magunkban együtt az újjászületés hitét és szellemi néppé kell válnunk, amely ha hódít, szellemi területeket hódít.

Legyen ez a nap, legyen ez a hét ennek a jövőbeli szándéknak megtermékenyítő ideje.

 

1993

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]