Vízválasztó

Soha még ilyen aszkétikus nyarat, mint az idei! Hetek óta fülledt irodákban s tárgyalótermekben fulladozom. Írógépek, fénymásolók és üvegszekrények mesterséges világában. Bókoló, zöld fák helyett legföljebb egy-egy eltévedt festmény stilizált fái mögé képzelem oda a magam kurtácska végtelenségét, amely pillanatokra még el-el tud bolondítani. Ha pedig valamelyik nyitott ablakon darázs szédül be váratlanul, legszívesebben összeesküvésbe bonyolódnék vele – fullánkos fölkelésbe! – azért, hogy az embert legalább nyáron ne nyomorgassák a kötelességei.

Mióta tudok magamról, mindig a nyár volt az én igazi évszakom. A tágas, a megunhatatlan, a bujtogató. Mintha mindenki a kezem alá dolgozott volna: a lepkék, a sárgarigók, a mennybemenő jegenyesorok. Vagy a Duna, amely ha gondolkodni képtelen is, de gondolkodtatni annál inkább.

Talán a saját hagyományom megszakadása kedvetlenít így el? Vagy az, hogy a nyárral együtt az irodalom, illetve a szellem világából is kiszakadtam, s átléptem egy nekem idegen világba: a gyakorlatias cselekvésébe?

Ki hitte volna, hogy egyszer még ez is megtörténhet velem? Egyáltalán: ki merte volna föltételezni, hogy ebben a földi életben én hivatalnok is lehetek? Aláíró, rendelkező és világtalálkozót szervező elnök, aki hol számítógépek után lohol és előadótermeket szerez, hol pénzt a filozófusok tanácskozásához, vagy autóbuszokat a kárpátaljai magyaroknak, sőt újságot és székházat is egy most szerveződő világszövetségnek. Ezen felül egy leheletnyi reményt ráadásul.

Ha meggondolom, legalább akkora változás ez az életemben, mint Rimbaud-éban az a démoni fordulat, amikor egyik napról a másikra otthagyja Párizst, Európát, s magát a költészetet is, és elmegy fegyverkereskedőnek Afrikába. Ő, aki a szavak és a tettek egységének művészi megteremtésére vágyott, meghökkentő kalandjával a lehetetlent bizonyította nekünk: nevezetesen azt, hogy a létezés gyakorlatias dolgaiban is ugyanolyan költő lehet az ember, mint a műveiben.

Nem lehet.

Ihletett vállalkozásáért megcsodálhatjuk Rimbaud-t, de filozófiailag Kosztolányinak kell igazat adnunk, aki pontosan tudta, hogy „egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben vagy a műben.”

A magam szerény példájával – tanúként és áldozatként is aláhúzhatom ezt a fölismerést.

Innen-onnan már hallom is a csattanós mondatokat: ha ilyen jól ismeri Csoóri a törvényt, hogyan cserélhette föl íróságát, írói helyzetét elnökösködésre? Bizonyára tetszik neki a rang és kövéredő hiúságát már csak a hatalommal tudja jóllakatni!

Susogó és okos uraim, sose válaszoltam mámoros rágalmazásaikra, de most válaszolok. A váltást kínomban és rosszkedvemben követtem el. Sőt – ha jobban tetszik – emberi gyöngeségemben. Mert amikor tavaly, a hírhedtté vált decemberi közgyűlés vége felé Duray Miklós azzal hívott föl telefonon, hogy közfelkiáltással engem választottak meg a Magyarok Világszövetsége elnökének, az első hang azt mondta bennem: nem vállalom. Nem, nem, hiába igyekeznek sarokba szorítani azzal a magasztos zsarolással, hogy a személyemen kívül nincs senki, akit a kisebbségiek, a nyugati magyarok és a hazaiak elfogadnak. Az a bizonyos belső hang még azt is hozzátette: akkor se vállalom az elnökséget, ha emiatt összeomlik a szövetség. Elvégre nemcsak az ember halandó, halandóak a világszövetségek is!

De alighogy egészséges dacként végigfutott rajtam a gondolat, hirtelen meginogtam. Nem a szövetség összeroppanása ijesztett meg, hanem egy újabb nagyidai jelenet közéletünkben. Egy újabb kudarc. De még ennél is jobban annak a lidérces kárörömnek az esélye, amely ilyen bukást fölcsattanó tapssal üdvözölne.

Ezt a szorongást, ezt a verítékező aggodalmamat talán mégse lehet összetéveszteni hatalmi sóvárgással. Persze vannak, akik ettől függetlenül azért kárhoztatnak, amiért „megmentettem” a szövetséget. Szerintük engednem kellett volna összeroppanni az egészet mindenestől.

A gondolat nem idegen tőlem, s ha valamivel jobb lelkiállapotban élne a magyarság – különösen a határon túliak –, talán így döntök ösztönösen magam is. De olyan megrongálódott idegrendszerű és megtaposott közösségek esetében, mint amilyenek mi vagyunk Székesfehérvártól Beregszászig, Szabadkáig és Marosvásárhelyig, a beszédes szimbólumokra éppúgy kell figyelnünk, mint a valóságra. Sőt némelykor jobban, mert a betegséggel együtt járó beteg képzelet a logika helyett inkább a jelekbe, a sejtelmekbe, a találgatásokba kapaszkodik. Néha bizony még rémlátomásokba is. Szerintem egy földre rogyó világszövetség csak erősítette volna a baljóslatú magyar babonákat.

Kérdés, hogy az életben maradó mit erősít? Egészen pontosan mit erősíthet?

Azt a fülledt, csatakos, gőzölgő gondolkodást semmiképpen sem, amelyet egyik írótársam akar elhitetni róla egyik tűzijátékos írásában. Ezt írja: „Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége,  akkor én leginkább csak hümmögök.”

Helyében, bizonyisten, én is hümmögnék. De mielőtt a hümmögésbe belekezdenék, nagyon szelíden megkérdezném tőle: hol olvasta vagy kitől hallotta ezt a vérszerződéses marhaságot? Attól tartok, hogy saját, előítéletes szöveggyűjteményéből, amelyet lepkevérből és féligazságokból lepárolt tintával írt össze magának, hiszen a pompás kitalációk mindig kapóra jönnek egy szellemes írónak, mert szabadon pezseghet körülöttük a nyelv, szabadon bogározhatnak az ötletek, és a gyanútlan olvasó azt élheti át, hogy itt valami teremtés zajlik. Teremtés vagy egy új igazság születése. Pedig egyszerűbb volna az egészet könnyed rágalmazásnak nevezni.

De felejtsük el gyorsan ezt a kitérőt, ezt a személyeskedést. Nem illik hozzá aszkétikus nyaramhoz. S ahhoz a fullasztó föladathoz sem, ami az elkövetkezendő hetekben, hónapokban ránk vár.

Amikor decemberben elvállaltam az elnöki tisztet, tudtam, hogy valamikor valakik nekem esnek majd durván, szócséphadaróval, ágyútűzzel, s gúnyos pillantások közben kérdezetlenül is azt kérdik: mi az, hogy elnök? mi az, hogy magyarok? mi az, hogy világszövetség? világtalálkozó? Egyáltalán: mi ez az egész mitologizált, magyar izé a földrészek közötti nyakba borulással?

De, szerencsére, nemcsak azt tudtam, hogy ez menetrendszerűen bekövetkezik, hanem azt is, hogy nekem falfehér arccal minden gorombaságot el kell viselnem. Még a tetszetős, félrevezető féligazságokat is, mert rugdalódzásom ellenére ismét olyan személy leszek, aki körül elválik majd egymástól jóhiszeműség és nyegleség, beárnyékolt erkölcs és küszködő akarat. Nem félek kimondani: olyan személy, aki azzal segít a történelemnek, hogy sosem félt bevallani gyöngeségét, de esendősége közben se húzódott át a romboló szellemek oldalára. S nem azért, mert egy elkülönített, magyar mennyországban szeretne üdvözülni, hanem azért, mert idejében megértette, hogy sokáig voltunk Kőműves Kelemen-i nép, s egyszer abba kell ezt a nyűglődést hagynunk. Abba az önsajnálatot s a patetikus bukások sorozatát. De még az érzelmesen tangózó, kis filozófiákat is, melyek szerint nekünk csak élnünk kell, dolgoznunk, megteríteni az asztalt, megbontani az ágyat, mert ez az egyedüli, hazafias program.

Egy ilyen program csak akkor volna kívánatos és követhető, ha nekünk magyaroknak, táncolni nem romok között, hanem jól ledöngölt földön lehetne. Ha folyamatosak volnának a történeteink, és szervesebb múlt gomolyogna mögöttünk. De elég, ha csak az utolsó negyven év aszályos időszakaira gondolunk. Például a haza iránti érzelmek olyanok voltak Magyarországon, mint szigorú ateista világban az eltitkolandó istenhit. Ilyen előzmények után a ráhagyatkozó természetesség még sokáig természetellenes igényünk marad. Nekünk igenis akarnunk kell valamit, amit egyes-egyedül csak erkölcsi erőfeszítéssel érhetünk el. Hisz ahol nincs akarat, ott személyiség sincs: nép se, nemzet se. Ha István király csak a Nagyboldogasszony tündöklésére figyel, s nem akar államot alapítani, akkor ma nincs magyar állam, nincs magyar műveltség, nyelv, emlékezet. De ugyanezt elmondhatom Bethlen Gábor Erdélyéről, Széchenyi építkező akaratáról s Bartók kristályos szelleméről. Hisz amit teremtettek – akarták is!

Tudom, vannak édenkertibb állapotok is ennél a fegyelmező állapotnál, amikor könnyű szél emelgeti az ember csuklóját, de mi – itt vagy bárhol másutt élő magyarok – nemigen ismerjük ezeket a természetes pillanatokat. Az élet számunkra többnyire kínos és gyötrető házi föladat. Valahonnan mindig lőhetnek ránk váratlanul, mint most épp Délen, a „háborúba ájult Szerbiában”, vagy mocskolhatnak és kiszoríthatnak bennünket, mint Erdélyben. Valahonnan mindig menekülnünk kell, s valamiért folyton mentegetőznünk.

Nem most jött-e el az ideje annak, hogy a helyzetünkön változtassunk? Eddig minden szerencsétlenségünkre és bűnünkre találtunk magyarázatot. Azokra is, amelyeket mások ellen, s azokra is, amelyeket magunk ellen követtünk el.

Mostantól kezdve hiába keresünk mentségeket. Magunk vagyunk, mint az egzisztencialista filozófia abszurd embere, s bármit csinálunk: minden a mi művünk lesz. A primitívség ugyanúgy, mint a zsenialitás.

Akár tetszik nekünk ez a történelmi szerep, akár nem, erre kell fölkészülnünk.

 

*

 

Vasárnap van, augusztus első vasárnapja. Ismét egy fülledt, sorvasztó szobában ülök s dolgozom, mint valami világi szerzetes. Érzelmeket s gondolatokat gereblyézek össze a közeledő világtalálkozóhoz. Nehezen megy. Ennyi erővel egy drámát is meg lehetne írni. Eközben még csak darázs sem köszön be hozzám. Még csak a szomszéd vadgalamb se. Mintha az utca lakóival ők is a Balatonra utaztak volna. De semmi baj! Már-már kezdem jól érezni magam ebben a nyári aszkézisben. Mert tudom, hogy aki világtalálkozót szervez a föld harmincöt-harminchat országából hazaérkező magyaroknak, annak előbb magában kell nagy csöndet teremtenie. Nagy csöndet, mintha egy hűvös székesegyház gótikus ívei alatt ülne.