A lelkiismeret ünnepe

Az útmenti árkokban s az útmenti bokrok alján, ahová még hasoncsúszva se érhetett el a márciusi nap fénye, itt-ott megvillan egy-egy asztalkendőnyi hófolt, de a földeken már félgyűszűnyit se látni. Halványzöld őszi vetések és fölszántott, nagy fekete táblák váltogatják egymást. Naptár szerint még csak március 15-e van, de minden olyan, mintha már derékig járnánk a tavaszban. Nyitott ingmellben lélegzik a zámolyi határ, a temetődomb, a Vértes. Szinte érezni a bizalmat a fákban s a messziről is jól látható, napozó sziklacsonkokban.

Autóból nézem ezt az ismerős, megélénkült tájat, s valami csoda folytán nem a fejemmel, hanem a talpammal kezdek el emlékezni. Gyerekkoromban többször megesett velünk, nyolc-tíz éves „csikógyerekekkel”, hogy Március tizenötödikén, a Szózat eléneklése után, áthevülve a hazafias eseményektől és a napsütéstől, pillanatok alatt lerángattuk egymás lábáról a kifényesített csizmát, s mezítláb indultunk hazafelé. Először az évben, hét-nyolc hónapos kihagyás után!

Micsoda ősemberi mámort jelentett ez akkor! Igazi forradalmat!

Egyik-másik felnőtt még kárpálódott velünk, osztotta ránk az áldást, tüdőgyulladást, késői reumát emlegetve, de ez inkább csak a szokásos színjáték volt, a „közösségi nevelés” hagyománya, mert titokban nekik is tetszett, hogy mi nem afféle nyápic úrifiúk vagyunk, mint a térdzoknis, bocskai ruhás, lakkcipős rektorgyerekek vagy az intéző úrék sápadt csemetéi.

Ilyesmi ma már elképzelhetetlen lenne Zámolyon. Süthetne még izmosabb nap is, de hogy két-három csorda falusi vadócgyerek csak úgy, vállra akasztott csizmával, mint földből kinőtt forradalmi szabadcsapat – hát nem! A nehezen megérlelt falusi civilizáció azonnal összeomlana.

 

*

 

Sportos kabátom öblös gallérjába belehúzódva hajtok át lassan Zámolyon. Jóformán csak az utat nézem, csak az első világháborús emlékművet, régi iskolám helyét s a kifehérített református templomtornyot. Most az egyszer nem akarok senkivel se találkozni. Mert, ha bárki fölismerne, integető kézzel azonnal leállítana s elkezdene faggatni: mi járatban vagy idehaza, csak nincs valami baj a testvéreddel, a rokonaiddal? És a következő kérdés nyilvánvalóan az lenne, hogy én miért nem veszek részt a Múzeum-kertben megrendezett, közös nemzeti ünnepünkön, ahol ott van a köztársasági elnök, a miniszterelnök, ott vannak az egyházi méltóságok, a pártok képviselői? Elvégre a Magyarok Világszövetsége elnökének nemcsakhogy ott volna a helye, de ezen a napon még tán szónokolnia is kellene a világmagyarság nevében. Mi történt, hogy a rangos képviselet helyett egyedül kószálgatok a Dunántúlon, szülőfalumban, szülőfalum környékén, mint valamilyen szökevény? Netán én is összerúgtam a port az új hatalommal?

Mit válaszolhatnék ilyen magától értetődő, kendőzetlen kérdésekre? Azt, hogy személy szerint én nem vesztem össze senkivel, még azokkal sem, akik lángba borítják néha a fejem, az arcom, vagy akik miatt lehajtott fejjel pironkodni szoktam – egyszerűen csak a kedvem ment el minden fajta képmutatástól. Ha ez a kivételes ünnepnap megváltó napunk volna, az örvényből kimentett hegedűké, az őszinte összehangolódásé, mint 1989 tavaszán, akkor ott volnék én is az első sorokban. De tudom, hogy nem az lesz. Hogyan is lehetne az? Ha az év háromszázhatvannégy napja a harag napja, elképzelhetetlen, hogy ez a nap ne a hamis békéé legyen. Az egynapos fegyverszüneté, amelyen a szembenálló felek és az egymást pocskondiázó pártok azért függesztik föl néhány órára a másik elleni durva hadviselést, mert szükségük van arra a nemes látszatra, hogy a nemzet érdekében ők mindenre hajlandók. Még a tüntető önfegyelemre is.

Én boldogan elfogadnám ezt a látszatot, ha hosszú életű lenne, mert minél hosszabb egy fegyverszünet, annál kevesebb élet veszik és roncsolódik a frontvonalban, de tudom, hogy ez a múzeumkerti közjáték alig több, mint a fényképezőgép villanófénye. Ebben a pillanatban még az is hazafinak mutatkozik, akit a nemzet szó hallatára kiver a hideg veríték. Az is, aki húsz éven át kéjjel lődözte belém a nyilait, mert én a népdalokkal, a táncházaimmal a szocializmust támadtam ravaszul. Látom magam előtt az ünneplő álarcokat. Mindegyik azzal kérkedik, nézz ide: itt vagyok én is. Itt, ahol nem a parlament légköre, hanem a történelemé uralkodik. Kedvem volna a szemébe mondani minden álarcnak: Szép, szép a jelenlét, de mindnyájan tudjátok, külön-külön, ha a közös felhívás ellenére távolmaradtok a Múzeum-kerttől, eleve vesztesként indulhattok a kilencvennégyes választásokon.

Mi más tehát ez a „tetszetős együttlét” mint választási fogás?

A főváros messze van Zámolytól, de idáig elérnek a feszültség hullámai. Érezni lehet, hogy az együtt ünneplők már szaladnának szét s vonulna mindenki a maga helyére: az egyik a Petőfi szoborhoz, a másik a Hősök tere helyett a Kongresszusi Központba, a harmadik a Batthyány mécseshez. A legleleményesebbek, a főváros hozzájárulásával, természetesen a Pilvaxot foglalják el, mert a televízió képernyőjén és a rádió műsorain kívül hol lehet ma „történelmi hűséggel és stílussal” a leghatásosabban beszélni a sajtószabadságról, mint a szent eseményeket fölidéző kávéházban? Mintha azé a csoporté lehetne leginkább Március Tizenötödike, amelyiknek a legszellemesebb ötlete támad.

Nem, én sehogy sem akartam ebben a politikai melodrámában részt venni. Sem a Demokratikus Charta, sem a Magyar Út, sem a hatpárti jóváhagyással megszületett közös ünnepségen, ahol egy alaposan fölhígított Március szelleme csobog, gitár kísérettel és rockosított Nemzeti dallal.

Arcpirulással írom le a közhelyet, hogy a nemzet kisiklatott és összemaszatolt ünnepei akkor születhetnek csak újjá, ha maga a nemzet is újjászületik.

Sajnos erre még sokáig kell várnunk.

Épp ezt bizonyítja ez a cserepeire tört tükör-nap is, amelybe – akarva-akaratlanul – bele kell pillantanunk. Különösen nekünk, politizáló értelmiségieknek. És ha már belenézünk, illenék elborzadnunk önmagunktól. Hisz a magyar történelemnek nincs még egy másik hasonló napja, Nagy Pillanata, amikor az egész ország olyan mértékben a szellem embereire figyelt volna, mint 1848. Március Tizenötödikén. Minden, ami történt, elsősorban persze Pest-Budán, klasszikussá vált íróink, gondolkodóink, jogászaink, tudósaink agy- és léleklobbanásának fényében történt. Bennük készült el minden: a versek, a kiáltványok, a fölhívások, a Tizenkét pont alkotmányerejű, végső változata, s még tán a szenvedélyek okos mértéke is, miként egy-egy remekmű készül el ízről-ízre, mozzanatról-mozzanatra.

Jól tudva mindezt, hogyan békülhetne össze az ember azzal a gondolattal, hogy szellemi életünk neves képviselői közül sokan épp ezzel az ünnepünkkel labdázgatnak kényükre-kedvükre, önérdekből és hátsó gondolatokkal? Hideg mosollyal bókolnak egymásnak a háromszínű zászlók és kokárdák között, miközben azt sziszegik: mienk ez a nap mindenestül, mert ti a sajtószabadság torkát szorongatjátok, míg mi naponta új lelket lehelünk belé.

A mondat jól hangzik, de semmi köze az igazsághoz. Félni valamitől és félteni valamit, két különböző állapot s különböző érzés is, tilos összekeverni őket. Főleg azoknak, akik szemérem nélkül érzékenyebbnek és műveltebbnek ábrázolják magukat másoknál. Ugyan kit korlátoz ma hivatalos cenzúra Magyaroszágon? A siránkozókat legkevésbé. Előttük nemcsak a hazai sajtó ajtajai nyílnak meg muzsikálva, hanem a külföldi lapoké is. Ki az, akit közülük kormánydöntéssel vagy pártparanccsal eltiltottak a megjelenéstől, ahogy írói pályámon – negyedszázad alatt – engem többször is eltiltottak? Eltiltottak és anyagilag tönkre tettek. Ki az, akinek ma össze kell harapnia a száját, ha nyilatkozik?

A legelképesztőbb épp az, hogy nem a hivatalos vagy a félhivatalos tiltások akadályozzák az igazság érvényesülését, hanem a gátlástalanság. A londoni Hyde Park a mai magyar közélethez viszonyítva unalmas teadélután. Szalonzümmögés. Igen kevés az olyan tollforgató, aki hajlamos lenne némi önmérsékletre, stílust árnyaló „magán cenzúrára”. Pedig mindenkinek tudnia kellene, hogy a szabadság csak akkor igazi és erőteljes, akkor eredeti, ha önmagát is képes korlátozni. Hisz ahogy mindennek megvan a saját alakja, kiterjedése, saját határa, ugyanúgy megvan a szabadságnak is. A nyelvekben szereplő állító és tagadó szavak, egyebek közt az igen és a nem filozófiai és erkölcsi értelemben is fölrajzolja a határokat. Fölrajzolja, hogy ez és ez a gondolat, ez és ez az akarat eddig terjed, innéttől már egy másik világ igenjei és nemjei érvényesek.

Nem a szükségszerű lázadások tisztaságát kérdőjelezem meg ezzel a szabály emlegetéssel, hanem a szétfolyó és határtalan lázadásokét. A hisztérikus és mohó szabadelvűséget, amely a demokráciát is a maga vitorlájába fogná be állandóan. Miről vall Nietzsche? Azt mondja: „Ellenségem az ember, aki felforgatni akar, de nem teremteni.”

Van-e Március Tizenötödikénél alkalmasabb magaslat, ahonnét megszemlélhetjük, hogy „értelmiségi csapataink” jó oldalon sorakoznak-e föl napjaink történelmében, netán kizökkenve megszokott szerepükből, rossz irányba billentek el?

Vitathatatlan, hogy az értelmiségiek eddig elsősorban az ellenzékiség legedzettebb szakemberei voltak. Az ellenállás és a terepfelmérés nagymesterei. De amennyire erősek voltak az ellenállásban, legalább annyira gyöngék voltak a hatalmi harcokban. Azt is mondhatnánk, hogy inkább voltak egy-egy forradalom előkészítői, kirobbantói és áldozatai is egyben, mint a Nagy Politika ügyeskedő tutajkormányosai.

Most viszont – már-már elkeseredett dühvel – erre az utóbbi szerepre törnek. Nem befolyásolni, hanem irányítani, uralkodni akarnak. Meghatározni a kommunizmus utáni korszak új katekizmusát. Rágalom volna azt állítani, hogy most találtak rá végre mefisztói szándékaikra. Arról van inkább szó, hogy tegnapi reflexeik csapdájába estek. Négy évtizedig hol rejtekezve, hol pedig nyíltan egyedül küzdöttek a hatalmon lévők ellen. Természetesen csak egy részük. S mivel egyedül voltak a küzdőtéren, a szorítót, a közélet porondját a változó idők után se hagyhatták ott csak úgy, egyetlen vállrándítással. Maradtak és harcoltak tovább, de most már nem egyszerű ellenzékiként, mint régen, hanem hatalomra jutott ellenzék gyanánt. A hatalom mindenkori várományosaként.

Ha róluk beszélek, önmagamról is beszélnem kell. Akarva-akaratlanul bonyolódtam bele ebbe a fonák helyzetbe, s be kell vallanom, hogy időnként magam is átélem a cselekvés és az intézkedés idétlen mámorát, amikor az érzelmekből és a sugallatokból nem vers lesz, hanem esemény, ilyen vagy olyan társadalmi folyamat, amely hólabdaként gurul tovább és növekszik, de a történelmi másnaposság – legalábbis eddig – újra és újra keserű szájízzel jelentkezett. Rossz kedvvel és idegenségérzéssel. Meg kell azonban mondanom, hogy közülünk sokan – volt ellenzékiek közül – a hatalom alkoholistáivá váltak. Féktelen nagyivókká. Márpedig, ha igaz az az orvosi megállapítás, hogy a legtöbb alkoholista élete mögött mélylélektani okok sorakoznak, akkor a hatalmi mámor hajszolóira is érvényes ez a törvényszerűség.

Mi lehet ez a mélylélektani rejtély?

Talán annak az elsöprő kudarcnak az átélése, hogy a század értelmisége nemcsak a két világháború megakadályozásában volt szánnivalóan tehetetlen, de rövidlátónak bizonyult az ezredvég elképesztő változásai közben is, mintha nem lett volna elég gondolata vagy a szellemi ösztöne mondott volna csődöt. Bármit körülírt, halványan vagy rosszul írta csak körül. Akadt-e köztünk például egy-egy élestekintetű tudós, filozófus vagy író, aki – a lélek mérnökeként – meg tudta volna jósolni, hogy éveken belül világbirodalmak geometriája züllik szét és az egyensúlybomlás következtében világméretű változások ideje jön el. Politikai, lelki, stílusbeli változásoké? Emlékszem, a hatvanas évek vége felé jártam egy olyan elhagyott Bakonybeli malomban, amely kívülről aránylag épnek látszott, de valójában: egér- és patkány-kastély volt, a rágcsálók járataival. Szinte csak a megkérgesedett vakolat tartotta egybe. Engem izgatott ez a „pokolbeli malom” látványa, de a falubeliek komolyan figyelmeztettek, hogy ne lépjem át a küszöbét, mert a patkányalagutakkal átszabdalt falak bármelyik pillanatban összeroppanhatnak.

Amint hallottam később, össze is rogytak.

Az 1956 és az 1980-as évek közt eltelt időszak értelmisége – beleértve a lengyel, a cseh, az orosz, a szerb, a horvát, a szlovák értelmiségiek többféle raját – elég sok társadalmi csődről, sőt bűnről is beszélt torokszorító bátorsággal, de történelminek mondható helyzetfölismerése mindvégig töredékes maradt. Kafka vagy Orwell látomásai mélyebbre hatoltak, mint a mi lázas zsörtölődéseink. Vitaminhiánnyal példálózva: az egész közép- és kelet-európai értelmiség valósághiányban szenvedett. A Holdat sose látta mindkét oldaláról, csakis a szeleteit látta. A történeteket is csak úgy mondta vagy hallgatta végig, mint aki az igazsághoz kíván közelférkőzni, pedig a történetekben sosem a dokumentum-regényszerűség a lényeges, sosem az a valóságszerű, hanem az az erő, amely összeragasztja a részleteket és kikerülhetetlenné alakítja az egészet.

El kell ismernünk, hogy a valóság egésze mitologikus távolságban izzott tőlünk. Ezért történhetett meg, hogy az ezredvég „politikai csodáját” is zavartan és valóságos csodaként éltük meg.

Sokan, köztük én is, komolyan hittünk abban, hogy forradalommal vagy hagyományosnak tekinthető reformokkal megváltoztathatjuk a rendszert és leválthatjuk a hatalom irányítóit. Az például meg sem fordult az agyunkban, hogy százmilliók lelki kiüresedése, elfáradása, undora anélkül is, hogy ennek a folyamatnak neve volna, nagyobb hatású forradalom lehet, mint amilyen a Nagy Októberi volt vagy 1956, illetve 1968. Ki gondolt rá közülünk egyszer is, hogy a hatalommal folytatott látványos harc vagy reform-küzdelem éppenséggel életben tarthatja magát a hatalmat is, mert az ütésre ütés, a pofonra pofon logikája valamennyire kiszámítható és kezelhető logika, de a lelki elsivatagosodás állapota már-már a természetfölötti jelenségek világába tartozik. A fölfogható és a fölmérhető dolgok világán túli világba.

Lecsupaszítva a fönti gondolatsort, jó lelkiismerettel fogalmazhatom meg, hogy a mostani világváltozásokat mindenekelőtt két erő csikarta ki: az egyik a fegyverek ereje, a másik a fegyverteleneké. Végül is a szovjet birodalmat nemcsak az őrületig fölfokozott fegyverkezési versenyben győzték le a nyugatiak, élükön Amerikával, hanem az a többszázmillió emberi lélek elgyöngülése és néma ellenállása, amely a birodalmon belül hetven éven át fölhalmozódott s a birodalmon kívül pedig legalább negyven év során. A nagy folyamatok elemzői eddig jobbára csak a birodalomra ledobható bombák és kilőhető rakéták túlsúlyát fejezték ki ijesztő mennyiségű megatonnákban, az emberi szenvedését és viszolygásét nem. Holott évtizedek alatt az is emberfölötti erővé növekedett. Márpedig ami egyszer túlnő az ésszel fölfogható, emberi méreteken, tébolyba vagy valamilyen minőségi változásba csap át. Ha tetszik: forradalomba. De nem feltétlenül véresbe. Bizonyára születik még olyan vakmerő történész, aki történelmi érvek hosszú sorával fogja bebizonyítani, hogy az emberiség legsikeresebb forradalmai éppen azok voltak, amelyeket az unalom szült. A végső kifáradás. Vagy az a lelkiállapot, amikor az elkeseredettség hirtelen átfordul nevetésbe. A tartós félelem fölszabadult mosolyba.

Ezek a korszakváltások és a stílusváltások nagy pillanatai!

Európában évszázadokon át a filozófia, az irodalom, az istentudományok, a festészet, a zene változásai rögzítették ezeket a pillanatokat, a század két világháborúja óta sokkal inkább a politika durva törvényei rögzítik. Ugyan a század elején a modern művészetek még – Picassótól Rilkén, Thomas Mannon, Kafkán, Bartókon át – szellemalakító erejükkel hatottak, később azonban a szellem a dohogások, az aprócska lázadások műfajába szorult vissza. S mi, szocializmusban felnőtt nemzedékek – megéltük azt is, hogy a korfordulók nem a festményeken, nem a zenében, hanem a lefényképezhető, valóságos emberi arcon jelentkeztek. Elég talán Gorbacsovra utalnom, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Csernyenko után az ő arcvonásain föltétlenül egy új világ gondja, derűje, aggodalma, elrontott vértanúsága jelent meg. A kőkorszak után gyors váltással – mondjuk rézkorszak.

De ez a változás is szinte a publicisztikai értelmezés közegén belül maradt. A felületen. A mélyebb gomolygásokra és folyamatokra képtelenek voltunk odafigyelni. És nemcsak mi, akik rühelve a szerepünket, bevallottan is politizáltunk, de azok sem, akik ízlésük és műfajuk engesztelhetetlen törvényeit követve, hátat fordítottak a közéletnek.

Mért és hogyan történhetett meg, hogy még a legfogékonyabb értelmiségiek is csupán félszívvel érzékelték ezt a lelkek csöndjében érlelődő, hatalmas erejű folyamatot? Talán, mert évtizedeken át saját magukkal voltak elfoglalva? Saját történeteikkel, mint a hadifoglyok vagy a hajótöröttek? Talán, mert korunk megtévesztett és megtévedt hősei ők voltak? Ők, akik hagyományos szerepükben mindig azt vallották, hogy egy vérbeli értelmiségi csakis ellenzéki gondolkodású és ellenzéki magatartású lehet? Épp hitük és szereptudatuk csapta volna be őket alaposan?

Octavio Paz, a világhírű mexikói költő és gondolkodó karcos mondatokat ír le a XX. század művészetéről: „Ma… a modern művészet kezdi elveszíteni tagadó erejét. Elutasításai már jónéhány éve rituális ismétlések; a lázadás eljárássá vált, a kritika retorikává, a törvénytelenség szertartássá. A tagadás többé nem kreatív.”

Ha nem szó szerint is, de lényegüket tekintve érvényesek ezek a szúrós mondatok a századvégi értelmiség szerepére is. Nyilvánvaló, hogy egy értelmiségi ember sose nyugodhat bele semmilyen létállapotba, semmilyen megmerevedő helyzetbe, akár politikáról van szó, akár a gondolkodás kemény feltételeiről, mert mindig lesz oka türelmetlenségre és lelkiismeretfurdalásra. Mihelyt belenyugszik, nem értelmiségi többé, hanem kényelmet kereső, közönséges polgár.

Addig nincs is baj, ameddig egy értelmiségi – Szókratész árnyékával a háta mögött – tűnődik, kérdez, tagad, sőt némelykor még sajátmaga ellenzékévé is válik, de rögtön kibicsaklik a sorsa, ha csak kifelé, ha csak másokkal szemben ellenzéki. A parancsuralmi rendszerek, természetesen, mindig rossz testtartást kényszerítenek rá a szellem embereire, s emiatt figyelmük és erkölcsi konokságuk, mint a faltörő kosoké, mindig csak egyetlen irányba lendül előre, de a diktatúrák elmúlásával párhuzamosan, ennek az egyirányú szenvedélynek csitulnia, illetve változnia kell. Mégpedig alaposan. A magyar értelmiség főrésze azonban 1990 után nem arra szánta el magát, hogy egy zűrzavarral és torz örökséggel birkózó ország, egy új nemzet elitje legyen, hanem arra, hogy a hatalmat foggal-körömmel megszerezze. Fölhasznált ehhez minden erőt és fortélyt: parlamenti színjátékot, választási csalást, okosságot, erkölcsöt, erkölcstelenséget, időnkénti türelmet, csak egyet nem: a kiválók pártatlan szenvedélyét. Pedig, ha pontosan meg akarnánk fogalmazni helyzetünket, jó lelkiismerettel kijelenthetnénk, hogy húsz-huszonöt kiváló és hiteles személyiség most történelmet tudna csinálni Magyarországon. A sorozatos csalódások után elérhetné, hogy a szemek ne az összemocskolt föld felé tekintsenek, ne az egyre táguló fekete lukakba, hanem fölfelé vagy előre az időbe.

De hol van ez a húsz-huszonöt ember? Az egyik a köpéseket törli az arcáról, a másik valami rejtekhelyet keres a történelemben átmeneti igazolásul; a harmadik még Március tizenötödikét is segít Ábrahámként földarabolni, mint frissen levágott áldozati bárányt, négy felé, öt felé, ijesztő eltökéltséggel.

 

*

 

Szerencsémre úgy lopakodom át Zámolyon, hogy se pap, se rokon, se polgármester, se szomszéd nem vesz észre, s így nem kell magyarázkodnom menekülésem miatt.

Föl is lélegzem ettől, de csak másodpercekre. Mert hallom a rádióból a különféle helyszínekről szóló beszámolókat. Hallom a Múzeum-kertből, a Petőfi-szobor tövéből, s mindegyikből, jól érzékelhetően, a hatalmi osztozkodás fojtott indulata csap ki. Mintha az egyik csoport azt ismételgetné makacsul: enyém a szíve, a másik azt, hogy nem a szíve, legföljebb a mája vagy a zuzája. A harmadik pedig fölszabadító és demokratikus szellemiségéért kardoskodik.

Nem, ehhez az osztozkodáshoz semmi közöm. Nemcsak a magam, de a Magyarok Világszövetsége nevében sem.

Keserű szájízzel érek a Vértes alá, a régi források közelébe. Föltárul előttem az egész szőlőhegy: gyerekkorom máig eleven édenkertje. A hűvös, zöld mélyutak, ahol mezítláb járni elmúlhatatlan gyönyörűség volt. Induljak el ebbe az irányba? Vagy Csákvár felé menjek? Gánt felé?

Csákvár mellett döntök. De most az egyszer nem azért, mert Juliska néném odament férjhez. Valami más érzés kezd el mocorogni bennem. Megjelenik előttem a csákvári születésű Libényi János alakja, akit szinte teljesen kiejtett emlékezetéből az ország. Az ő emléke fordítja Csákvár felé az autóm kormányát.

Libényi katona-szabóként dolgozott Aradon a szabadságharc idején. Később Bécsbe költözött. Feltehetően azért, hogy tervét végrehajthassa. Ugyanis két éves csöndben arra készült, hogy a szabadságharc leveréséért bosszút álljon Ferenc Józsefen. 1853. február 18-án Bécsben sikerült egy tőrrel megsebesítenie a császárt, de a magányos merénylő ugyanúgy elbukott, mint maga a szabadságharc. A Habsburg-ház természetesen összeesküvésre gyanakodott, noha csak szégyen, megalázottság és tehetetlen düh izzott mögötte. És megválthatatlan hazaszeretet. Egyetlen emberben az egész nemzeté. Libényi bírák előtt elmondott vallomása nemcsak megrázó hitvallás, de olyan emelkedett beszéd, hogy a reformkor és a szabadságharc bármelyik „vezető értelmiségi alakja” is elmondhatta volna. „Az a sors, amelyet hazámnak a mostani császár kormányzása alatt szenvednie kellett, a legmélyebben megrendített. Hazámat mindenekfölött és életemnél is jobban szeretem. Látnom kellett, hogy honfitársaimat, még a legmagasabb állású főnemeseket is kivégezték, fölakasztották vagy agyonlőtték és tömegesen elhurcolták fogságba és az országban elnyomták a szabadságot. Nem bírtam tovább ezt az állapotot tűrni, s beláttam, hogy miután hazámat a katonaság, zsarnokság és rendőrség olyan szigorú zsarnoki módon tartja, lehetetlen másképpen kedvezőbb változást előidézni. Így már 1850-ben elhatároztam, hogy hazámat a mostani szolgaság alól más módon, mégpedig a császár meggyilkolása által fogom fölszabadítani… A legünnepélyesebben kijelentem, hogy tettemet minden idegen biztatástól és kioktatástól függetlenül, kizárólag hazaszeretettől diktálva határoztam el…;”

A vallomás nem egy magányos őrült vallomása.

Libényi Jánost az osztrák haditörvényszék ítélte kötél általi halálra, 1853. február 26-án akasztották föl. Száznegyven évvel ezelőtt.

Mikor beérek Csákvárra, lekapcsolom a rádiót, s úgy hajtok végig az ismerős falu főutcáján, mintha egy Március Tizenötödikéhez is méltó emlékmenet volnék egyszemélyben.