Akaraterő és utópia

Tizenkilenc évvel ezelőtt, 1973 tavaszán jártam először Amerikában. Fiatal íróként érkeztem ide, Püski Sándorék hívására és segítségével, afféle tengerentúli író-olvasó találkozóra. Versmondók, kabarészerzők, operettcsillagok, népdal- és magyarnóta-énekesek már jártak előttem otthonról, honvágyat ébreszteni, igaz és avult érzelmeket, de írók nem. Írók, akik kiszámíthatatlanok s természetüknél fogva ellenzékiek.

Talán nem véletlen, hogy az otthoni írók közül Püski engem szemelt ki elsőnek erre a juliánuszi útra, ugyanis ekkor én már bélyeges ember voltam odahaza: kimondatlanul is ötvenhatos, új népi, új nemzeti, aki nemcsak a szocializmus durva pokrócával letakart anyaország alvó önérzetét ébresztgette, hanem az erdélyi és a felvidéki magyarság sorsáról is türelmetlen, sötét szavakkal beszélt.

Utólag ma már elmondhatom, ezen az első utamon nemcsak Amerikát nem sikerült fölfedeznem, hanem a száműzetésben élő amerikai magyarok világát sem. Mindenből csupán egy kortynyi élményt és ismeretet kaptam. A haza iránti meghasonlásos vonzódásokból és a hazai politikai rendszer elítéléséből ugyanúgy, mint hírhedt torzsalkodásaiból. Rengeteg emberrel találkoztam: cserkészekkel, papokkal, hangos és halk szabadságharcosokkal, nagynevű politikusokkal, régi Horthy-hívőkkel, megrendült baloldali forradalmárokkal, de New York, Cleveland, Chicago megbámulnivaló felhőkarcolói tövében egyetlen gond émelygését éreztem reggeltől estig: mi lesz velünk, százfele élő és százfele húzó magyarokkal? Fogadtam volna el Ady 1914-es jóslatát, mely szerint fölolvaszt bennünket a világ kohója, és elveszünk, mert elvesztettük magunkat. Fogadtam volna el, hogy az ezer és félszáz esztendőt megélt államalapító nemzet erővel elszakított vagy kényszerűségből kiszakadt tömegei csak úgy egyszerűen elfüstölöghetnek az időben, mint a tábortűz vízzel lelocsolt fahasábjai?

Nem tudtam belenyugodni ilyen képzeletbe. Ellenkezőleg, az Empire State Building magaslati kilátóján kezdett el zakatolni bennem valamiféle új igény: ha már idejutottunk, innen könnyebb lesz fölfelé törni, mint a gödör aljáról, szoktassuk tehát magunkat hozzá termékeny és makacs gondolatokhoz. Legyen az alapkiindulásunk az, hogy tizenöt millió magyar, még a széttagoltsága ellenére sem akármilyen erő és lehetőség ebben a világban. S valamikori egységesítéséről már csak azért sem mondhatunk le, mert a szerencsétlenségek sorozatának egyszer véget kell érnie, s ha véget ér, jöhetnek még új nemzedékek, amelyek a tömérdek leveretés után újra föltámadnak s mindazt, ami történelmünkben egyetemes érték volt, mint valami világirodalmi rangú drámában, előbb vagy utóbb megszólaltatják.

Mi volt ez bennem? Regényes újhazafiság? A szocializmus együgyű, titkos bírálata? Inkább egy erőteljesen körvonalazódó hit. Érlelődni kezdett bennem az a bizonyosság, hogy egy-egy nemzet sosem befejezett valóság. Sosem kész, mint egy kiadott regény vagy egy fölszentelt katedrális. A nemzet – velük ellentétben – folyton építi és rombolja magát, mint egy nyughatatlan személyiség.

Ki hitte volna akár 1981-ben, ’82-ben, ’85-ben, sőt még 1987-ben is, újabb és újabb amerikai körutazásaim idején, hogy a magyarság hamarosan olyan új léthelyzetbe kerül mindenütt, amelyre gondolni se mert. Újba az anyaországban, újba az utódállamokban és a nagy kiterjedésű szétszóratásban.

Hogy a változás árnyalatait nagyjából hűen kifejezzük, egyszerre több szólamban kellene megszólalnunk. Tragikusan a horvátországi és vajdasági magyarok hangján, drámaian az erdélyiek és a felvidéki magyarokén, reménykeltően a kárpátaljaiak szájával és a Nyugaton élőkével. De ami a legbensőbb lényét érinti a változásnak, az egyetlen gondolatban kifejezhető: a magyarságnak századokon át mindig egy másik nép, egy másik birodalom oldalán feszengve kellett gondolkodnia önmagáról, ma viszont épp a zömnek, vagyis a tízmilliónak adatott meg, hogy felügyelet és ellenőrzés nélkül alakítsa sorsát. Egy szellemes megjegyzés szerint a legutolsó felügyelőnk: a Szovjetunió nem kotlós volt, amely kapirgálni engedi csibéit, hanem sas volt a csibék fölött.

Szerencsénkre ezt az égboltot is elfelhősítő sast az ellene szervezkedő világerők és saját legyöngülése is elsodorta a fejünk fölül. Arról, hogy a szerencsés végkifejlet előkészítésében, nekünk magyaroknak, milyen szerepünk volt, most nem szükséges beszélnünk. Legföljebb annyit mondhatunk, 1956 tragikus tromfja után is tudtunk valami fontosat mondani és mutatni a világnak. Erről tanúskodtak reformtörekvéseink és erről tanúskodott a hatvanas-hetvenes években kibontatkozó ellenzék minden politikai és erkölcsi gesztusa.

Ezért sajnálatos annyira, hogy az anyaország a nagy fordulatot nem úgy tudta kihasználni, ahogy a kezdeményezés logikája és lendülete megengedte, sőt megkövetelte volna. Fölszabadultunk ugyan a szovjet hódoltság alól, de nem szabadultunk meg saját pólyáinkban fölnevelt szörnyetegeinktől és lidérceinktől. Emlékszem, 1989 nyarán épphogy csak illatozott felénk a demokrácia, de az országban nem az volt a fő kérdés, hogyan készítsünk neki szállást, hanem az, ki gyakorolja majd a hatalmat. Ahelyett, hogy kiegészítettük volna egymást, elkezdtük módszeresen megosztani: te kék vagy, én zöld – nem illünk össze. Te szabad demokrata vagy, én pedig magyar demokrata, tehát ellenfelek vagyunk. Tudom, az ilyen jól fölismerhető ellentétek nélkül nem alakulhat ki semmilyen demokrácia, nem születhet parlamenti élet, csakhogy Magyarországnak a cselekvés sorrendjében nem a papírforma szerinti demokrácia lett volna első számú feladata, hanem az, aminek még az alkotmányozás folyamatát is meg kellett volna előznie, az önismeret katartikus élményét mindenkiben föllobbantani: kik vagyunk? mik vagyunk? egyáltalán magyarok vagyunk-e még vagy egy elízetlenedett csalamádénemzet, amelyet kedvetlenül nyel le az idő? Remekművet, mint tudjuk, csak eredeti tehetségű ember alkothat; olyan, aki ha nincs is tisztában önmagával, minden idegerejét s erkölcsi képességét megfeszítve arra törekszik, hogy tisztába jöjjön. Bizonyos vagyok abban, a nemzetekre is ugyanaz érvényes, mint az egyénre.

Ám ha visszatekintek a mögöttünk gomolygó három évre, szomorúan azt látom, sokkal hétköznapibb eseménnyé vált a lélekrontás és a lélekgyilkolás, mint a lélekelemzés. Több a másik fél megsemmisítésére összpontosító szándék, mint a történelmi önismeretre törő igény. Éppen ezért a hazai helyzet ismeretében nyugodtan ki merem jelenteni: Magyarországon a politikai és az érzelmi válság jóval nagyobb, mint a gazdasági. Ez abból is látszik, hogy a gazdasági élet képes volt megmozdulni, birkózni új formákkal, az érzelmi és a szellemi csak romlani tudott.

A helyzet ficamáért én mindenekelőtt a politizáló értelmiséget hibáztatom. Ha nem is mindenkinek, de az értelmiség legjobbjainak tudniuk kellett volna, hogy a népek nem külső körülményeik miatt hanyatlanak le, miként azt a XX. századi spanyol író és filozófus, Ortega y Gasset fejtegeti, hanem legbensőbb hibáik miatt. A változást előkészítő értelmiségieknek tehát – első ösztönös mozdulatukkal – nem a hatalom után kellett volna kapkodniuk, hanem azokat a módszereket kellett volna megkeresniük, amelyekkel a kudarcok és a reménytelenség tétova tömegeit megkísérlik kivezetni a történelmi zsákutcákból. Hiszen a szóban forgó politizáló értelmiségnek azt is illenék tudnia, egy-egy nemzet fölemelkedni sem a külső körülményei miatt emelkedhet föl, hanem legbensőbb erényeit mozgósítva.

Hol és mikor esett szó ezekről a lét- és történetfilozófiai kérdésekről az utolsó három évben? Tudomásom szerint sehol és soha. Illetve ha torokköszörüléssel mégis belekezdett valaki hasonló témába, azonnal ráförmedtek és lecsaptak rá, mint nemzetiszínű, romantikus magyarra, akit a nacionalizmus pudvás bölcsőjében ringattak. Nemcsak mesterlövészek, de kis, puskás senkik lövöldöztek Németh László, Illyés és mások nemzettel kapcsolatos mondataira. Érdemes idézni vallomásaikból. Íme az egyik ideológus, N. Sz. Péter véleménye: „Úgy véljük, a helyes nemzeti tudat fogalma egyszerűen értelmetlen, csak társadalmi, egyéni és közösségi tudat lehetséges s ennek részeként lehet szó azokról a tudattartalmakról, amelyek egy kulturális, történeti (esetleg: földrajzi-etnikai) azaz nemzeti közösséghez köthetnek minket.”

Sőt még a legjobbjaik is így fogalmaztak: „Úgy tűnik: nemzetlétünk egyre inkább szublimált formában lesz csak fenntartható…”

Magam helyett az elfogultsággal megvádolhatatlan Márai Sándort fordítom ellenük. Egy 1946-os jegyzetében ezt írja: „A városban sopánkodás. A bauxit. Az olaj. A Mefter. A Malért. Az ország, a határok. De van más is, amiről senki nem beszél s én ezt féltem: a nemzet. Az a különös összjáték, ami az értelme mindennek s ami nélkül széthull minden, csorda lesz, ugar, gyarmat. Nemzet nélkül nem lehet élni. S most nincs ez az erő senkiben… Rosszízű szó a nemzet, eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buja, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, családban sem jó élni. Mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet sem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek…” Mi lett volna, ha elsőre ez a hang szólal meg nálunk? Sajnos épp az ellenkezője szólalt meg harsányabban. Egyszerűen szólva: a politikai és a hatalmi gondolkodás a szemünk láttára szorította háttérbe a történelmit.

Pedig sorsot meghatározó változások idejére mindig a történelem fölerősödő szívdobbanásaira kell leginkább odafigyelnünk, mert jöhetnek új eszmék, születhetnek új politikai lehetőségek, a leglényegesebb változások is csak a nemzet – történelmében kialakult – természetén átszűrődve válhatnak új minőséggé. Épp ezért figyelmeztethetnek minket jogosan történészek és lélekbúvárok arra: a kezdet sose válik megmerevedett múlttá. Emlékké. Még akkor sem, ha már rég eltávolodtunk tőle. A kezdet – bármilyen önellentmondásos is a gondolat – mindig megmarad jelen időnek.

Járjuk körül ezt a gondolatot egy történelmi példa ürügyén. Nem tagadhatjuk, hogy a mi újkori történelmünk kezdete Mohács: a nagy, középkori állam összeomlása, és a három részre szakadó ország új állapota. S ez a bizonyos kezdet a századok során még újabb osztódásokkal szaporodott. A magyarság ma nem három részországban él, hanem ötben és óriású méretű világszórványban. S nem volt gondolkodónk és államférfink, aki Mohács után ne az ország egyesítését tűzte volna ki célul maga elé. Nem erre törekedett-e minden erejével Bocskai István, Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc? Sőt a márciusi fiatalok Tizenkét pontjának leghangsúlyosabb követelése, nem úgy hangzik-e, hogy Unió Erdéllyel? És nem ez a traumatikus élmény támadt-e föl bennünk szerencsétlenül a végzetes trianoni döntés után? S vajon most, amikor tízezrével űzik el otthonaikból a délvidéki magyarokat, nem ez a mindent megelőző és mindent felülmúló érzés gyulladt-e föl mindnyájunkban, hogy ugyanúgy összetartozunk, mint kezdetben; hogy ők mi is vagyunk?

Heidegger, a nagy német filozófus azt állítja, hogy önmagunknak törvényt adni: ez a legmagasabb rendű szabadság. Mi lett volna, ha három évvel ezelőtt a pártosodást megelőzve, vagy az idő sürgetése miatt, a pártosodással párhuzamosan a nemzet egységének a megteremtését tartjuk legfontosabb feladatunknak? Most – bármi lett volna is a választások eredménye – nemzeti volna a kormány és nemzeti az ellenzék is! És a közélet porondjain nem azért gyomroznák egymást az ellenfelek, hogy ki nacionalista vagy ki kozmopolita, hanem, hogy az ezredvéget átforgató változásokban hogyan tudnánk a cserepeire hullott nemzetet szellemileg és gyakorlatilag is a legsikeresebben újraalkotni a gazdaság, a kultúra korszerűsített eszközeivel?

Ahhoz, hogy az anyaországra váró, új államalapítás szándéka ne folyjék szét holtágakba, a politizáló értelmiségiek különféle csoportjainak egyetlen alaptételben kellett volna megegyezniük: abban, hogy korunkban, családhoz hasonlóan, a nemzetnek sincs alternatívája. Különösen ott, a mi térségünkben nincs, hol az évszázadok óta parázsló nemzeti kérdések újra és újra a vallásháborúk hevességével szoktak föllobbanni. Szerbiától Örményországig, Moldvától Grúziáig gyulladásos idegpályákon cikáznak azok az elmérgesedett sérelmek, amelyek „igazságszolgáltatást” várnak, mintha a létben nem is létezne más igazság, mint a nemzetek igazsága.

Az ember szinte szégyenkezve ámul azon, hogy bizonyos magyarországi politikai csoportok valamiféle érdek vagy ideológiai farkasvakság miatt képtelenek megérteni: a magyarságot a nemzeti kérdések már-már mélylélektani tisztázása és vállalása nélkül semmilyen politikai feladatra sem lehet megnyerni.

További érvek helyett egy megrázó jelenet jut eszembe. Az ötéves József Attilát, egyik leánytestvérével együtt „gondozószülőkhöz” adta ki az édesanyja Öcsödre. A gondozószülőknek idegen volt az Attila név vagy legalábbis szokatlan. Átkeresztelték a kis boldogtalant Pistára. Az érzékeny lelkű gyermek ettől búskomor lett, ami nem csoda, hiszen ha senkije és semmije se maradt: apja se, anyja se, Budapestje se, legalább a neve maradt volna az övé. Személyisége elvesztését még az éhezésnél is rosszabbul tűrte.

Nem hasonlít-e a magyarság ehhez a személyiségétől megfosztott, égő tekintetű kisfiúhoz? Az anyaország 1945 utáni helyzetéről most nem beszélek, pedig kellene, csupán az utódállamokban élő magyarságéra térek ki. Ők már hetven éve nem azonosak önmagukkal. Igazi hazájuk nincs. Igazi, szerves történelmük se. Jogrendszerük és gazdasági életük nem az övék. A szülőföldjük is ideiglenes: állandóan inog és csuszkorál alattuk. Csuszkorál? Ez még a jobbik eset. A jóvátehetetlenebb az, hogy az utóbbi évtizedekben veszedelmesen kopik és kerül át mások birtokába. A többségi néphez tartozók kezébe. Hol alkotmányos becstelenségek közepette, mint például a romániai és csehszlovákiai „földreformok” idején, a trianoni és párizsi békeszerződések után; ahogy most a horvátországi és a vajdasági magyarok esetében történik: durván elűzik őket otthonaikból, s az ott hagyott falvaikat, mint ellenséges területet, a háború árnyékában egyszerűen elfoglalják. Árpád-kori, magyar települések tűnnek így el a térképről, nevükkel és múltjukkal együtt.

Ha testközelből látja ezt a folyamatot az ember, félrefordíthatja-e fejét eliszonyodva, mint közúti, szörnyű balesettől?

Bevallom, az eszemmel már rég megszüntettem magamban a kinti és a benti magyarok fogalmát, de amikor a televízióban heteken át látnom kellett, hogy délvidéki magyarjaink hogyan válnak újra hontalanná, magukkal cipelve a II. világháború után legyilkolt negyvenezer magyar emlékét, a tudatom mellett az érzelmeimben is megszűnt mindenféle mesterségesen kialakított különbség. Eszmény és valóság összeolvadt. Ők én voltam újra, s én ők. Határoktól függően és függetlenül is.

Természetesen az egyén – bármilyen erősek is lírai érzelmei – nem szüntetheti meg a mostani határokat, a békeszerződésekben szentesített status quót. De belül, önmagában megteheti. A tudatában s az ösztöneiben. S ha meg tudja tenni: ez az új tudat irányítja majd történelmi képzeletét és akaratát.

Igen, az akaratát is!

Azért beszélek külön erről, mert meggyőződésem, hogy a magyarság nemcsak politikailag, társadalmilag s történelmileg jutott sorsfordító helyzetbe, de az életakarat és az erkölcsi erőfeszítés dolgában is. Újra meg kell értenie, hogy egy nemzet nem természeti adottság s nem gépies keret. Egy nemzet mindig öntudatos készültség. Akarat-összpontosítás. Megalkotott mű, amely szinte szellemi alkotásként sugárzik.

Vajon a tizenötmillió magyar tudna-e még együtt valami nagyot, korszakosat gondolni és akarni?

Az idő most alkalmas volna hozzá.

Mára teljesen nyilvánvalóvá vált: a Közép-Európa és Kelet-Európa életét megmerevítő jaltai egyezmény, mint túlérett gyümölcs, a földre hullott és szétloccsant. Az esemény nyomán új államok, új nemzetek és új szövetségek születtek s készülnek megszületni, akár vér árán is, óriási áldozatokkal. Az új nemzetek minden esetben kíméletlen kritikái a békeszerződéseknek, s láthatóan a történelemben kialakult régi nemzetkereteiket akarják újraenyvezni és aranyozni.

A földcsuszamlásos helyzetben nekünk magyaroknak is mozdulnunk kell. A kérdés csupán az: merre és hogyan?

Közülünk sokaknak – lobbanékony reflexként – a párizsi békeszerződések kiigazítása kínálkozik egyetlen megoldásnak. Azaz: mindent vissza, amit jogtalanul és erőszakkal elvettek tőlünk. De ha többet nem lehet: legalább Észak-Erdélyt, a Felvidék, Kárpátalja s a vergődő Délvidék magyar többségű területeit.

Ha a történelemben volna valamilyen szerepe az utólagos isteni igazságszolgáltatásnak, amelyhez a kézrátétel elegendő megoldás lehetne, magam is csatlakoznék a csodavárók seregéhez. De, sajnos, a fennvalónak nincs beleszólása sem a nagyhatalmi, sem a kishatalmi diplomáciába.

Egyéb támogatóink pedig nincsenek. És csodatévő hadseregünk sincs. Marad tehát a magunk ereje, a magunk találékonysága; a katonai mozgósítás helyett a tudat mozgósítása és a gondolatoké.

Azt hiszem, elsőül egy új nemzeteszmét kell megfogalmaznunk, amely a történelmi és államjogi változások szellemében – akár határváltozások nélkül is – érvényes életkeretet biztosíthat mindnyájunknak.

Milyen lehet ez az új nemzeteszme? Az elképzelés megértéséhez a régi görögöket hívom segítségül. Közismert, a klasszikus görögség soha nem élt egyetlen – földrajzilag is körülhatárolható – állam keretében. Egymástól különálló városállamokban és szigeteken élt. Más volt például a spártaiak világa s életeszménye, mint az athénieké. Más Kréta élete és a mükéneieké. Szétszórtságuk és külön életük ellenére mégis szinte egységes népnek, mai szóval élve: „klasszikus nemzetnek” érezzük őket.

A ragasztó, amely egymáshoz erősítette valamennyi részüket: közös kultúrájuk volt. Gondolkodásuk természetrajza és ihletettsége.

Miért ne ez a klasszikus minta lehetne a mi sugalmazónk egy új, mozaiknemzet megalkotásában? Hiszen ha államjogilag külön él is tőlünk az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai s a délvidéki magyarság, s külön a nyugati is, kultúrájával és lelkületével hozzánk tartozik.

Természetesen az efféle átszellemiesített formák a szép szavak virágán belül maradnak, ha nem sikerül olyan önkormányzati rendszereket kialakítani a Kárpát-medencében, amelyek területi, önigazgatási és személyi autonómiákat biztosítanak a kisebbségben élő magyarságnak. Egészen eladdig, hogy akár saját rendőrségük, sőt kisebbségi „parlamentjük” legyen, amely sérelmeikkel nemzetközi szervezetekhez fordulhat jogorvoslatért.

A távoli görög példa mellé fölidézhetjük mintának az erdélyi századok önkormányzati szervezeteit is, amelyek több évszázadon át életképesnek bizonyultak.

Tudom: ez az új, mozaiknemzet eszméje utópia a javából. De aki első lépésre nem tudja magának elképzelni ezt az utópiát, az a valóságon se tud még egy árnyalatnyit se változtatatni.