Jegyzetek a kertben II.

Augusztus vége. Kíméletlen, hőgutás vasárnap. A természet idegbeteg mazochistaként kegyetlenül kínozza önmagát. Mintha egy középkori szerzetest utánozna, aki korbács és szöges öv helyett máglyatűzre emlékeztető gyertyalánggal égetné a testét. Külön az arcát, a mellét, a lába nagyujját, a nemi szervét. Kertemben szinte szó szerint így éget össze a Nap minden fűszálat, minden bokrot, falevelet, gyomot. Az ernyős virágú fehér cickafark a talpától a tetejéig barna és zörög. Lent a tövében két összeaszalódott tücsökholttest hever, mint szomjhaláltól elhullott szavannai állatok. Kicsit arrébb zöld páncélú rózsabogarak, égre meredő lábakkal.

A szomorúságot vagy a kitartó, hosszú mélabút általában a nagy, őszi esőkkel szoktuk társítani: az ablaküvegen lecsurgó vízzel, a sárba letérdeplő szétázott krizantémokkal. Pedig a múmiák bőréhez hasonló száraz ég semmivel sem idéz elénk vigasztalóbb képeket, mint a vízhalál vagy a rothadásos elmúlás.

Az aszály, persze, eddig is tudott bibliai lenni, fölidézve a hét szűk esztendő időről időre visszatérő rémképeit, de mintha az utolsó évek esőtlen nyarai mások lettek volna, mint a régiek. Kiszámíthatatlanabbak és gonoszabbak. A megrepedezett földek és kutak mögött egyre kevesebbszer dereng föl a remény, hogy a hét szűk esztendőknek hamarosan végük lesz, és hogy a természet ismét visszazökken egykori kerékvágásába, s esők is jönnek újra, esők, elfogadható menetrend szerintiek és majd harmat is hullik bőven.

Mitől ez a baljóslatú szorongás? Ez a bizalmatlanság? Maga a természet változott meg? Szeszélyessé vált és hisztérikussá? A jégkorszakok után készül a hőkorszakra? A tüzek és a parázslások évezredére? Befagyott tengerek helyett forrni, rotyogni fognak majd az óceánok, mint az alágyújtott üstben a víz? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a Természet azoktól a mesterséges, de kósza folyamatoktól torzult el, amelyeket a század civilizációs leleményei és terrorja kényszerített rá? Az ipari forradalomtól kezdve az olaj, a benzin, a gázok, az atomok világába beszabaduló mefisztói szellemig? Eddig csak az emberi agy veszítette el ős-ártatlanságát a paradicsomi almaevéstől. Ma már az anyag is elveszítette. A kő, a szén, a vas, a réz, a növényi sejt, a növényi rost, a szabadon csatangoló hidrogéncsordák. A természettel szemben az ember módszeresen kezdi megalkotni az antitermészetet, amelyből hiányzik a nedvesség, a körbe-körbe futó vér elevensége. Mi más ez, mint a nagy Absztrakciós Folyamat? A Nagy Elvonatkoztatás következménye?

A festészetben már végigkövethettük ezt a folyamatot. A nagy városok mértani „csodáiban” szintén. Sőt, hellyel-közzel már az irodalomban is, ahol az antiköltészet úgy jelenik meg a gyakorlat és az elmélet világában, mint legeredendőbb képességünk tagadása. Akadtak eddig nagy költők és filozófusok, akik azt állították, az ember a költészet felé vezető úton született meg, ami azt jelenti, hogy létezése azonos vele – az antiköltészet szószólói az ilyen állításokon jobbára csak mosolyognak.

Ostobaság volna tagadnunk, hogy elvonatkoztatásra ugyanolyan szükségünk van, mint a levegőre, mint a költészetre vagy mint az igazságra. De a határait legalább olyan élesen meg kell határoznunk, mint az igazságét. Csak kicsit veszítsük el a mértékét, máris a torzítások, a hamisítások világába lépünk át. A valóság megsemmisítésének az erőterébe.

 

Gondoljunk például a fegyverekre. A fegyverekre. A kőbalta, a husáng, a kés még valóságos eszköz. Tapintható, megragadható, s a hatása is közvetlenül emberi vagy embertelen. A puskák, a golyószórók, az ágyúk már áttételesebbek, vagyis elvontabbak. Személytelenebbek. A legnagyobb hatású és a legpusztítóbb fegyverek azonban már a tökéletes elvontság „remekművei”. Mondjuk: a hidrogénbombák. Egyszóval: minél „absztraktabb” egy fegyver, annál kevésbé tudja megkülönböztetni a kaszárnyát, a vasúti hidat egy csapat óvodás gyerektől, az Eiffel-tornyot a mi esztergomi lepkéinktől.

Sőt: léphetünk tovább is. Magát a századot beárnyékoló eltömegesedésnek nincs-e köze az elvonatkoztatások, az absztrakciók nagy folyamatához? A színtelenség, az íztelenség, az arctalanság, a nemzetközi giccs, az egykedvű, romlott felelőtlenség nem abból a megszakadó viszonyból fejlődött-e ki korunkra nagy méretekben, amellyel az ember eltávolodott a természetesség kiérlelt formáitól. A McDonald’s éttermek paradicsomos bodzabélre emlékeztető szendvicsei a világ minden táján egyforma ízűek. Bennük a liszt, a hús elveszítette eredetiségét.

Az eltömegesedett ember, sajnos ugyanerre a sorsra jutott. Három nap alatt körberöpülheti akár a Földet is, mert absztraháló erőnkkel s képzeletünkkel megteremtettük az idő és a távolság legyőzésének eszközeit, de gyakran száz év is kevés lenne ahhoz, hogy akár magunkhoz, akár egy másik élőlényhez közeljuthassunk.

Az egyik közgazdász ismerősöm jegyzeteire magától értetődő otthonossággal szállt le tegnap egy katicabogár. Ismerősöm hivatali ridegséggel söpörte le papírjáról az üde jövevényt. Meghökkentem ettől az idegen mozdulattól. Mintha egész gyerekkorát, a mondókák s a népdalok ősi világát lökte volna el magától. Nem szóltam neki semmit, de a barbár pillanatban eszembe jutott Illyés egyik emlékezetes kérdése: „Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál? Egy alma.”

A zsebóra helyett mondhatott volna közgazdaságtant, s az alma helyett katicabogarat is!

 

Természetesen az emberiség zöme kelekótya logikának vagy költői beszédnek ítéli az ilyen, Illyés-féle gondolatokat. Nem csoda hát, ha az idők folyamán kifejlődő absztrakciós képességeink is jórészt a visszájukra fordultak. Már-már közhelyszerű a tétel: sosem élt ennyi művelt, tanult ember a földön, mint ma, és ennek ellenére még sose volt az egyetemes emberi szellem ilyen silány, hatástalan és tétova. Még sose nézte ilyen okos szemekkel a Semmi úrszíneváltozásait, a vadállatként üvöltő paradoxonokat. Milliós nagyságokban gyártjuk a hajókat, a repülőket, lassan milliárdos nagyságban az autókat, futunk, rohangálunk a földön, a levegőben, miközben kimondhatatlan mennyiségű olajat égetünk el naponta, termeljük a széndioxidot, a gázokat, amelyek mint anarchista szabadcsapatok egyre nagyobb helyen szakítják át a Földet övező ózonréteget, ózonpántot és a kozmikus lukon gátlástalanul zúdulnak ránk az ibolyántúli sugarak. A következményét – az úgynevezett üvegház-hatást – mindnyájan ismerjük.

A torzulás okai ennyire egyszerűek. A jól hangzó mazochista nyaraknak tehát semmi közük sincs valami ismeretlen, magasztos hisztériához. A természetet mi, emberek, a logikus észt és a profán absztrakciós képességeinket szabadjára engedő emberek, betegítettük meg és torzítottuk el.

Lehajolok az egyik rózsabogár kiszikkadt teteméért. A halál kis remekművének is mondhatnám. Szaharai absztrakciónak. Forgatom a tenyeremben, alig súlyosabb, mint egy összeaszalódott eperlevél. Mélyzöld páncélja lovagkori képzeteket indít el bennem, de azt a gondolatot is, hogy a világmindenség összes ereje kevés ahhoz, hogy a páncélos szárnyak még egyszer az életben elevenen szétcsapódjanak.

Ahogy nézegetem elszerencsétlenült, görcsös lábait, azt érzem, megérdemelne valamilyen emberi búcsúztatót; imát vagy verset, netán egy mogorva kiáltványt: íme, az önkínzó nyár áldozata ő is, a mazochista természeté. Gondoljunk arra, hogy sokasodnak a jelek körülöttünk.

 

*

 

Szinte mindennap temetnek valahol engem is. Hol egy újságban, hol egy folyóiratban, hol a rádióműsorok egy-egy tömegmondatában. A nekrológok többnyire szomorkásan diadalmasak. Van olyan, amelyik szánakozva azt fogalmazza meg, hogy már régesrég nem létezem; hogy egy föltámaszthatatlan, mesebeli múmia vagyok, s öt ujjam helyén nőnek a tulipánok, van, amelyik azt erősítgeti, hogy jóval kisebb halott vagyok, mint amilyennek hittek; az ötödik vagy a hatodik búcsúztató arról győzi meg a szertartásra összetrombitált társaságot, hogy kár az irodalmi könnyekért, hisz a figyelemre méltónak ítélt írói stílusom mindössze egy jó közvetítő, azaz egy ügyes tolmács színvonaláig emelkedett föl…

Tisztelt, igyekvő felebarátaim, uraim, pályatársaim, minek ennyit foglalkozni egy unalmas halottal? Kár ennyi nehezen megtalált igét, jelzőt lekopogtatni az írógépen vagy kapkodva lekörmölni a drága papíron.

Persze nemcsak miattam, Önök miatt is. Hiszen, ha olvasnák egymás írásait, talán nem kezdenék mindennap elölről ugyanazokat a falvédőre való szövegeket, hogy a halott szürke eminenciás volt a legutolsó időkig; hogy a jobboldaliság nyavalyájába esett, hogy ő Csurka István súgója, az MDF Révai Józsefe, és így tovább és így tovább.

Uraim, a kicsike igazságok méltatlanok az olyan nagy emberekhez, mint amilyenek önök.

Körülzárt túlvilágomból csak annyit üzenek önöknek, hogy valaha eredetibbnek és találékonyabbnak hittem mindnyájukat.

 

*

 

Többen újságolják, hogy Végh Antal írja rólam a leghosszabb és legkimerítőbb „búcsúztatókat”. Állítólag már a harmadiknál tart, és már könyvben is kiadta őket. S nemcsak mint írót darabol föl – ezt ugyanis bármikor megteheti –, hanem mint magánszemélyt, mint becsületére kényes állampolgárt.

Vannak, akik arra sarkantyúznak, hogy jelentsem föl, s pöröljem be.

Ez az, amit semmiképpen se tehetek. Először azért nem, mert Végh Antal írt valamikor egy megrendítő tanulmányt Penészlekről. Olyan volt ez a tanulmány, mint egy kisebbfajta hegyaljai fölkelés. Ilyesmi után egy író a pályatársát már nem jelentheti föl.

De ha azóta elromlott?

Bűzéért sem a megrohadt almát, sem a gazban foszladozó kutyahullát nem jelenthetem föl. Ki szolgáltathatna értük nekem igazságot?

Ezek azonban csak az ízlés érvei. Van ezeknél nyomósabb ok is. Ahhoz, hogy följelentsem, el kellene olvasnom írásait, sorról sorra. Ám, ahogy nem iszom lúgkövet, ugyanúgy nem olvasok Végh Antalt sem az utóbbi időben.

 

*

 

Sokan kárhoztatnak ezért a keleties, puha engedékenységemért. Sőt némelyek ezt az engedékenységet gyávaságnak tartják, hisz egy olyan országban, ahol a rágalmaknak, a pletykáknak néha nagyobb szerepük van, mint a történelmi tudatnak vagy a tárgyilagos igazságnak, ott a pofonra pofonnal, a rúgásra rúgással kéne válaszolni.

Mert ebből értenek.

Ráadásul, ha nem gáncsoljuk el azonnal az ótvaros szellemű embereket, elszemtelenednek, vakmerőkké válnak, s az utókor az ő „igazságaikat” és az ő „véleményüket” ismeri meg. Az ő cikkeiket olvassák el rólunk a kutatók és a kíváncsi unokák is. Egyszóval: hazugság-örökséget hagyunk magunk után, mocskot, megromlott valóságot, helyrehozhatatlan bűnöket.

Ez már csakugyan a józanság hangja. A fegyverbe szólító igazságé. Mégse tudok egészen odafigyelni rá. Arany János esete jut eszembe a lócsiszárral és Erasmusé, akit gyávasággal vádoltak meg, mert a kornak pörpatvarába nem avatkozott bele. Erasmus azt válaszolta a szorongatásra: a gyávaság súlyos vád lehetne, ha ő svájci zsoldos volna, de nem az, hanem gondolkodó, író, s neki a gondolkodásban kell bátornak és függetlennek lennie.

Ha más is a korszakunk, mint a nagy nevelőé és erkölcsfilozófusé, azért ez a lényege szerint idézett válasza ma is megfontolandó. Nem mindig jellemerő és bátorság kérdése az, ha valaki nyílt kihívásra azonnal vakmerően visszavág, harap, visszarúg, netán még gyilkol is. Az esetek zöme azt bizonyítja, csak a kishitűek akarnak nyomban és helyben kielégülni. A remény és az igazság általában hosszabb távon válaszol, mert magabiztos.

 

*

 

Természetrajza szerint ehhez a témához tartozik egy másik időszerűbb bűnöm is: a hallgatásé. A hallgatásomé. Évtizedeken át minden feszült és kényes helyzetben megszólaltam, tüntettem, aláírtam, engedetlen értelmiségiként falhoz vágtam egy-egy poharat. Újabban viszont hallgatok. Előkelő vagy alattomos idegenként hallgatok a sajtó ügyében, a Csurka-ügyben, a Tom Lantoséban, a Debreczeni Józsefében, a Fónay Jenő körül támadt világraszóló hamis lármában és még másik húsz vagy harminc hasonló ütközésben.

Vannak újságírók, akik éjjel tizenegykor rám dörgetik az ajtót, akik letetetik velem a reggeli teáscsészét és eldobatnák velem a halottak napi virágot is, csakhogy sietős kérdéseikre azonnal válaszoljak.

Persze nemcsak újságírók, tolonganak körülöttem olyan közéleti férfiak és nők is, mondhatnám: jó embereim, akik már hetek óta böködnek, tuszkolnak, hogy álljak oda a kamerák elé, a mikrofonok elé, de még jobb, ha a tüntető tömegek élére állnék és megmondanám nekik, mit kell ma és mit érdemes holnap cselekedniük.

Ha Deák Ferenc egyenes ágú leszármazottja volnék a politkában, afféle „kis haza bölcse”, akkor se lépnék semmilyen utcai dobogóra. De hát nem is vagyok az. És nem vagyok a hazugság tereit teleordító Marosán Györgyé sem, sőt még a színpad világát fölidéző Kerényi Imre baráti hangja is elröpül a fejem fölött, aki sikerre vágyó rendezőként azt szeretné: ha többre nem is, de egyetlen estére főszereplővé lépjek elő.

Nem kételkedem senki jóindulatában és jó szándékában. Ellenkezőleg mindnyájan leköteleznek; akik megtisztelnek a bizalmukkal.

Akkor mi az, ami mégis visszatart engem?

Mindenekelőtt egy csúnya hamisítás.

Ki az, aki tiszta lelkiismerettel azt meri állítani, hogy én hallgatok? Különösen az utóbbi időben. Tavaly december óta, szinte mindennap hol itt, hol ott tartottam előadást. Megírt és rögtönzött esszékkel körbejártam ismét az amerikai, a svájci, az angliai magyarok csoportjait. Az Ausztriában és a Németországban élőkét. Odasorolhatom még hozzájuk Finnországot, Észtországot, de ugyanígy Kárpátalját, ahol Rákóczi első győzelmét ünneplő tízezres tömegnek beszéltem, továbbá a nagy közönséget összetoborzó városokat Szegedtől Sopronig, Székesfehérvártól Székelyudvarhelyig, Nagyszalontáig, Pozsonyig, Lendváig, csak ahogy gondolkodás nélkül eszembe jutnak. És hát a magyarok III. világtalálkozója! Végigbeszéltem azt is: az előrendezvényeket és a közös együttlét ünnepi óráit egyaránt.

Ezt lehetne hallgatásnak nevezni? Én már szinte viszolyogtam magamtól, amikor a tévének s az újságoknak kellett írnom vagy nyilatkoznom.

Ez mind nem számít semmit? Csak az aréna számít? Csak a fölöslegesen kierőszakolt Don-kanyarok áldozatai igazolják egy-egy gondolat hitelét? A lerombolt ház, a lerombolt életkedv?

Nem fogadhatom el ezt a logikát. Már csak azért sem, mert épp az utolsó időkben világosodott meg előttem, hogy a küzdelembe bonyolódott embereket már régesrég nem az igazság érdekli, hanem a győzelem. Mindenütt a világon, s itt Magyarországon is, pedig itt még nagyon sok gondolatnak, munkának kell fölhalmozódnia ahhoz, hogy valamilyen értékes és tartós győzelem föltételei megérlelődjenek.

A küzdelemnek természetesen addig is kell folytatódnia, amíg ezek a föltételek – az anyagi és az erkölcsi alapok – megteremtődnek, csak az a kérdés: hogyan? A régi módon-e vagy egy új „csillagháború” tervét kidolgozva?

Én csak azt tudom, hogy a háború önmagát is lefokozó pornográfiáját ki kell iktatnunk a módszerek közül. Hasonlóan a zűrzavarét is. Vannak kiharcolandó igazságok, de ugyanígy vannak megbocsáthatatlan eszközök is. A kettőt nem szabad egyszerre s főként egymás ellen fölléptetnünk. A szerbiai, a horvátországi, a boszniai események halottak ezreivel, menekülők százezreivel s naponként megszülető romokkal üzenik ezt nekünk.

Nem tagadom: néha jó volna barbárnak lenni itt a magyar belpolitikai életben is, törni-zúzni, duhajul kiélni százszor megcsúfolt indulatainkat, de a magyar történelem engem komoly érvekkel arra int, hogy a háborúba ma csak olyan nagy lélek kezdhet bele, aki eleve gyűlöli a háborút, s tudja, ha belekezd, önfeláldozással jár és biztos vereséggel.

Bármilyen árulás-gyanúsan hangzik is, kimondom: „erkölcsi győzelemmel” teli a padlásunk dugig, nekünk ebben az új közép-európai helyzetben új létezési formákat kell kigondolnunk és megteremtenünk. Új stílust a küzdelemben is.

Mint ahogy újat teremtett például Gandhi. Mi volt az ő zavarba ejtő újítása az európai típusú politikával szemben? Az, hogy a fölöttük uralkodó hatalommal nem a hatalom hagyományos és megszokott fegyvereivel szállt szembe. Végsőkig lecsupaszítva a lényeget, azt mondhatnám, az erkölcsi értékektől elszakított politikára megkísérelte ráerőltetni az erkölcsöt.

Hamis arcképet festenék magamról, ha a közszájon forgó hallgatásom történetébe belekeverném Gandhit: India szentjét, a szent politikust. Nemcsak hamisat, de ízléstelenül nagyképűt is.

Az én elzárkózásomnak más oka van. Pontosabban: más okai. Bolydítsuk meg előszörre a Csurka-ügyet. Tévhit, hogy én az íráshoz nem szóltam hozzá. Neki magának írtam egy drámai hangú, fölszólító levelet a Cegléden tartott Demokrata Fórum választmányi ülésére, abban a reményben, hogy a politikai szárazságban támadt erdőtüzet előbb közösen eloltjuk, s utána térünk rá az írás hangjára, igazságaira, féligazságaira, kizárólagosságaira és államcsínyt idéző szerepére.

Hogy mért nem közöltem ezt a levelet?

Illetve mért „hallgattam” eddig a létezéséről? Azért, mert a hazai sajtó és a világsajtó is százszoros nagyításban teregette szét Csurka írásának minden egyes mozzanatát. Elég lett volna egyetlen józan újságíró a négyszázból vagy hatszázból, aki – ismerve a közép-európai valóság minden lehetséges dimenzióját – átutalja a Csurka-tanulmányt az irodalmi vagy a politikai kritika világába, ahol kivesézik és kicsontozzák. De ilyen újságíró nem akadt. Az erdőtűz ellen erdőtüzet gyújtva védekeztek. Mint akik gyönyörűségüket lelik a nérói jelenetekben. Emlékezzünk csak a múltra: a magyar szellemi életnek volt egy hosszú ideig tartó deheroizáló korszaka. Más szóval: kicsinyítő, elszürkítő, zománclekaparó korszaka – kártékony értelmiségi résztvevőkkel. Milyen jó lett volna, ha nagyjából ugyanaz a csapat, amelyik akkor törpíteni tudta az eszményt és a valóságot is, most föleleveníti magában az eljelentéktelenítés képességét és a bikaborjúból nem csinál ősmamutot vagy dinoszauruszt.

Hogyan szólaljon meg ilyen természetellenes állapotban az ember? Elég egy szándékosan félreérthető szó, és még nagyobb lesz a téboly. Az elemző hanghoz idő kell. Idő, mint a gondolatokhoz. Ugyan ki várna türelemmel, mondjuk, egy két hónap múlva megszülető helyzetértelmező írásra?

Amikor egymás után rohantak meg az újságírók, hogy nyilatkozzam Csurkáról, Debreczeniről, az MDF-ről, hasonló agresszivitást éreztem bennük, mint amikor a ’77-es Charta aláírását vissza akarták vonatni velem. Volt, akit az újságírók közül könnyen el tudtam hárítani azzal a Márai Sándor-os gondolattal, hogy ha a demokráciában van szólásszabadság, akkor lennie kell hallgatásszabadságnak is; a többségük azonban kiábrándulva távozott tőlem.

Ne tagadjuk: vannak pillanatok, amikor a nagyra tartott liberális sajtó nem politikailag, hanem lélektanilag ugyanolyan erőszakosan tud viselkedni, mint bármelyik diktatúra: nem a valóságból indul ki, hanem abból, amit érdeke vagy a félelme szerint a valóságról föltételez.

Érdemes volna végre végiggondolnunk módszeresen is, hogy Magyarországon most szó-infláció és politika-infláció zajlik. Mindenki beszél, beszél, reggeltől estig, aztán pedig visszabeszél, sért, rögtönöz, megsértődik. Igazi eszme s igazi gondolat, új magatartás ilyen körülmények közt nem fejlődhet ki, amely új alkalmazkodóképességet igényelne. Maradnak tehát az eltemetett vagy az elhallgatott régi ellentétek. Köztük pedig még alku sem születhet. Furcsa állapot mindenképpen: a helyzeteink vadonatújak, az érdekeink régiek. Politikai jóvátétel itt lehetetlen.

Egyes-egyedül a szellemi élet megújításától remélek valamilyen kezdetleges üdvözülést.

Ehhez azonban arra lenne szüksége a magyar értelmiségnek, hogy a saját élete s története elmondásával teremtse újjá önmagát.