Jegyzetek a kertben I.

Hónapok óta vártam erre a napra, erre a csöndben lélegző, délutáni órára. Itt ülhetek ismét esztergomi faházunk teraszán, könnyű nyári ingben, szemközt a horpadt homlokú, hallgatag Börzsönnyel. Mindketten úgy hajlunk rá a Dunára, mintha sakktábla fölé hajolnánk elmélyülten.

Rámnéz a hegy, várja, hogy lépjek. Baráti szemrehányással nézek vissza rá: legalább Te ne hajszolj, Öreg! Mert, ha senki másnak, Neked mindenképpen tudnod kell, hogy a megérkezéseimhez nekem idő kell. Húsz perc? Harminc perc? Ötven? Néha több is!

Valószínű, hogy diákkoromban alakult ki bennem ez a túlfinomult nehézkesség. Emlékszem, akárhányszor hazaértem Pápáról, megszabadultam gyorsan a csomagjaimtól s már indultam is bejárni az udvart, a kertet: helyén van-e a világ, amelyet hónapokig nem láttam? Helyén van-e a torony, a temetődomb, a megvakított második királyunkra: Orseolo Péterre emlékeztető templomrom, s fönt, északra, a vörös bauxit meddőhányó, a Tüskés ér, a katonai hadgyakorlatok színhelye s végül a szőlőhegy, a parasztfiú édenkertje, hol kiskoromban egyszerre voltam gyerek és madár?

Erről a lelki szertartásról itt se tudok lemondani. Mielőtt bármibe belekezdenék, látnom kell a Garam torkolatot, mely a lebukó naptól éppen lángvörös, mint egy belobosodott kislány torok; látnom az út melletti nyárfasort, sőt elképzelnem az egész magyar történelmet, mint gyorsan lezajló éjszakai álmot, az Esztergomban született államalapító királyunk korától máig: a Város kapujára kiszegelt Koppány testrészei mellett Vitéz János homlok-villanását, az esztergomi vár ostromában elesett felvidéki nagyúr és nagy magyar költő lázbeszédes éjszakáit.

Bizonyára minden máskép történne, ha a Duna túloldaláról nem sebek bíborlanának felém s nem a lélekgyötrés töredékes panaszait hallanám évek óta. Átnézek a túlpartra s érzem torkomban a gombócot. Lehet, hogy Szlovákia önállóságát néhány óra múlva kikiáltják. Csakis helyeselni tudom a döntést: éljenek a szlovákok! De ha történelmi igazságtevésnek és jóvátételnek nevezik döntésüket, mit szóljanak hozzá a felvidéki magyarok: a csallóköziek, a gömöriek, a Bodrog-tájiak? Maradjanak némák és mozdulatlanok? S a mámor elpárolgása után alkudjanak meg velük okosan és békésen? Rendben van, alkudjanak. Csakhát mi legyen az alku alapja? Nem lehet más, mint ami mellett a Történelem érvel: ha nincs Trianon, nincs Csehszlovákia, s most önálló Szlovákia sem lehetne. És értelemszerűen szlovákiai magyarok sem volnának. De vannak. E két következmény tehát szervesen összefügg egymással. S ha az egyik léthelyzete változik, változnia kell a másik léthelyzetének is. A szlovákok jogos önállósulásával valamilyen formában önállósulniuk kell a magyaroknak is. Lehetséges, hogy előbb a tudatukban és a reflexeikben és csak utána a cselekedeteikben.

Nekünk, magyarországiaknak, bármilyen nehezünkre esik is, azt kell akarnunk, amit a felvidékiek akarnak. A magyar történelem az Övék is! Rendelkezzenek vele, belátásuk szerint. Végül is a kilenc évszázad szellemi, erkölcsi súlya valamivel mélyebbre húzza a történelem serpenyőjét ott, a felvidéki részeken is, mint az utolsó hetvenkét év igazságai és áldozata. Elég csak fölidéznünk a Szenczi Molnárok, a gályarabok, a Balassik, a Bethlen Gáborok, a Thökölyek és a Rákócziak évszázadait, amelyek nélkül más volna az a föld, az a tájék…

Igen, talán megérkeztem.

A Börzsöny várakozóan emeli rám horpadt homlokát. Most már csakugyan lépnem kell. Lépnem, mintha valóban sakkoznánk.

 

*

 

Tavaly szerencsés voltam: két hónapot tölthettem el egyfolytában ebben a kertben, s nemcsak a Nappali Holdat fejezhettem be ezalatt az idő alatt, hanem egy új könyv szerkezetét is fölvázoltam. Azét a robbanékonynak ígérkező emlékiratét, amely az én önéletrajzom lenne, de egyúttal az elmúlt évtizedek fulladásos regénye is. Vallomás, önvizsgálat, mint Rákóczi Confessioja vagy André Malraux sorsot és egzisztencialista filozófiát egymásba gyúró Ellen-emlékirata.

Ha már tavaly elkezdhettem volna írni ezt a könyvet, mára néhány fejezetével elkészülök, s bizonyára azon dolgoznék most is. Lehet, hogy épp a háborús részt írnám, a tizenhétszer gazdát cserélt szülőfalummal, Zámollyal a középpontban vagy a meneküléssel; az aknavetők mindennapi monológjával, amely a „jugoszláviai háború” beteges őrjöngése közben már nem is az emlékezetben szólalna meg, hanem testközeli és jelenideje valóságként. Sose gondoltam volna, hogy a televízióban látható bosnyák, szerb, horvát és magyar halottak képesek lesznek föltámasztani az én második világháborús halottaimat. Ma sokkal láthatóbbak ezek a szerencsétlenek, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

Ugyan ki bocsátja majd meg nekem, hogy nem ezt a könyvet írom? Hogy nem az apokalipszis négy lovának a sörényével húzatom magamat égő tankok és szétlőtt faluk fölött, hanem a magyarok világszövetségét szervezem? Senki, senki! Még tán a vesztemre éhes ellenfeleim sem!

Ez azonban csak az egyik oldala a kérdésnek. A másik az, hogy vajon én megbocsáthatnék-e magamnak, ha a múlt év decemberében faképnél hagyom a személyemben egyetértő magyarok csoportjait s fehér zsebkendővel integetve azt üzenem nekik: hagyjatok engem békén, ti csak marakodjatok továbbra is, egyétek le egymásról a húst, táncoljatok a másik lekopasztott csontvázával, nekem most sürgősebb és magasztosabb tennivalóim akadtak: könyvet kell írnom.

Ha ennek a gondolatnak a szellemében döntök, életem legszívósabb céljával kerülök szembe, hiszen eddig minden igyekezetemmel arra törekedtem, hogy az egymástól, sőt az önmaguktól is elszakadt magyarokat közelebb sodorjam egymáshoz, s amikor erre teret kapnék, előkelően elzárkózom.

Az egyik rossz választásom ez lett volna, a másik pedig az, amelyik mellett végül is lecövekeltem. Átmenetileg a világszövetséget választottam s az irodalom vesztegel.

Vigasznak – ha egyáltalán lehet ilyen rossz döntések esetében vigaszról beszélni – annyi maradt, hogy pontosan ismerem ennek a cselekedetemnek is az értelmét.

Ismerem tehát a veszteségeimet is.

Hány ilyen jónási alakja van múltunknak s a jelenünknek! Hány prófétaságot rühellő embere, akit kirázott a hideg a szent föladatoktól s mégse tudott kitérni előlük! Csupa kettétört nagy élet! Csupa vergődő, drámai hős! De sorsuk leglehangolóbb mozzanata az, hogy épp az ő drámájuk nem íródott meg igazán. Gondoljuk el: mennyivel megrázóbb a Nagy Fejedelem: Rákóczi Ferenc élete, mint a Biblia-beli Jónásé.

 

*

 

Bevallom, hogy Rákóczi nagy „rühelléseinek” a történetét magam se gondolom végig, ha a múlt vasárnap nem kell egy több ezres sokadalom előtt megemlékeznem a kárpátaljai Tiszaújlakon a Fejedelem első, győztes csatájáról.

Úristen, mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy ez a csata és ez a győzelem megszülessen! Mindenekelőtt a Munkácsi vár két esztendeig tartó ostromának. A török megbukott s a vele szövetkező Thököly is. Nincs magyar királyság s nincs erdélyi fejedelemség se. Szinte csak egyetlen vár létezik még: Munkács, amely „a láthatatlan Magyarország” jelképe. Az agonizáló eszmények megtestesítője. S a kilenc-tízéves fiú az édesanyja, Zrínyi Ilona mellett „védi” a várat. Látja, amikor, golyó hiányában, a vár védői gyertyatartókból s kulcsokból öntenek golyót, s egy életre megérti azt is, mit jelent, amikor pénz helyett és fegyverek helyett XIV. Lajos ékszert küld az édesanyjának hódolata és megbecsülése jeléül. De ugyanígy látja a hűségeseket, az önfeláldozókat s a halottakat is. Egyik nap édesanyja lovát öli meg egy várba lőtt golyó, a másik nap egyik szolgálólányukat. De nemcsak azt élte át, amit látott: tudott már valamit a felmenőiről is: a Báthoryakról, a Rákócziakról, a Zrínyiekről. Már két vérbelijét is lefejeztették a Habsburgok: Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet. Elfér-e ennyi megrendítő tudás, ennyi gyász, ennyi borzongató emelkedettség egy tízéves gyerek fejében? Hamarosan kiderül, hogy még több is! A várföladás után Zrínyi Ilonának, két gyermekével Lipót császár akaratára, Bécsbe kell költöznie. Alig jelennek meg a vesszőfutásos út után, a két gyereket anyjuktól és egymástól is elszakítják. A lányt – Juliankát – az Orsolya apácák kolostorába viszik, Ferencből pedig jezsuitát akarnak nevelni. Mert egy jezsuita Rákóczival megszakadna a történelmi család, s az udvar nyugodtan duzzaszthatná tovább birodalmát és nyugodtan aludhatna tőlük: az örökös magyar lázadóktól.

A nagy, ravasz ügy érdekében elkezdődik az évekig tartó, módszeres léleksorvasztás. A serdülő, fejedelmi sarj már német ruhákban jár, német szokásokhoz igazodik s felejti anyanyelvét is. Csak késői vallomásaiból derül ki, hogy épp a legfogékonyabb korban maradt teljesen magára, s majdnem legyőzte a démoni pedagógia.

A később megszülető európai romantika – még legtalálékonyabb pillanataiban is csak nehezen tudott olyan égrekiáltó és regényes szituációkat kieszelni, amelyet Rákóczinak valóságként kellett végigélnie. Van ebben a romantikát előző „romantikában” fejedelmi tanulmányút Firenzében, találkozás a pápával: XII. Incével, van megtervezett házasság, raboskodás, szökés, összeesküvés, bujdosás, hűségpróba, hitpróba, hivatalvállalás. Van benne kétségbeesett megszólítás, hogy legyen végre a magyarok feje, fejedelme, vezére. Romlás és remény csapkod körülötte egyidőben, s amikor 1694-ben hazájába visszatér, egy széthullott ország roncsai ütköznek a szívének. Bárhova lép, bárhol megáll, mindenütt ugyanaz a hang szólítja meg: Te vagy egyedül, aki segíthet. Te vagy, aki bizalmat ébreszthet a jövő iránt.

A hang elér hozzá, még tán hízeleg is neki, de amikor 1697. július elsején kirobban a hegyaljai felkelés, Jónás prófétánál vadabb viszolygással menekül el a föladat elől. Hatlovas hintóval – egyenesen Bécsbe, hogy még a gyanú árnyékát is levakarhassa magáról.

Hat év múlva ebből a menekülő, jónási emberből lesz a szabadságharc vezére. Idő kellett hozzá, hogy megértse: a vonakodás magánügy, magánérzelem, s a Sors akaratának akkor is engedelmeskednie kell, ha baljós uszonycsapásokkal a Nagy Cethal elindult felé.

 

*

 

Ismét egy jó marcangolnivaló falat a kritikusaimnak: Cs. S. most Rákóczival akarja igazolni magát, illetve gyöngeségét. Vele akarja bizonyítani, hogy az elrontott élete mögött is micsoda magasztos dolgok tobzódtak, és micsoda személyén túli erők.

Nem akarom.

Márpedig azért nem, mert amit én az életemben elrontottam, arról menetközben is pontosan tudtam, hogy rossz. Tudtam, hogy jól írni és okosan politizálni a mi sekélyes közéletünkben lehetetlen, de nekem ez a lehetetlenség jutott osztályrészül. Ez a felemás élethelyzet. Ha lettek volna például közvetítő és szervező emberek, elég lett volna a gondolatokat megfogalmazni, az érvényesítésüket már rájuk lehetett volna hagyni. Sajnos, a cselekedni tudók és cselekedni merők még a gondolkodóknál is kevesebben voltak. Mert bármennyire veszélyes lett volna az, ha valaki nyíltan kijelenti: tiltakozásul nagy nullákat kell az Országház falára festeni, nyilvánvaló, hogy sokkal életveszélyesebb helyzetet teremt az, aki már festi is a nullákat.

Mit akarok ezzel érzékeltetni? Azt, hogy cselekvő emberek hiányában néhányunknak cselekvővé is kellett válnunk. Én, egyebek között, táncházat szerveztem, népzenei mozgalmat, erdélyi utaztatást, Don-kanyari emlékezőket, pénzgyűjtést, ellenzéki találkozókat, tizenhárom évvel ezelőtt néhányad magammal az első alapítványt, az első független lapot, kéziratcsempészést külföldre és így tovább.

Mindehhez nemcsak lelki eltökéltség kellett, nemcsak dac, ügyesség, ravaszság, hanem tömérdek idő és erő. Olykor-olykor még ihlet is! A mostanában nekem eső kritikusaimtól – mondjuk: az igazság nevében – annyit elvártam volna, hogy temetési beszédeikben ne mesehősként, legalább tékozló fiúként búcsúztassanak.

 

*

 

Nagyon becsülöm a küzdő és eltántoríthatatlan embereket. De köztük is legjobban azokat, akiknek nemcsak céljuk van, hanem stílusuk is. Az az elszánt verekedő, aki kézmosás közben is szorongatja fegyverét, megmosolyogat. S az is, aki paplanos ágyból kibújva, rögtön a lövészárokba rohan.

Balassi végvári versében a harchoz szükség van a mezők harmatára, a madárfüttyre, a tanúskodó égbolt arcára, szinte az egész zöld mindenségre, sőt még a csöndes magunkbaszállásra is.

 

„Ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek….”

 

Mármint a küzdők.

Balassi elcsöndesülését meghosszabbítva én még a magunkra erőltetett aszkézist se zárnám ki a küzdés sokféle föltétele közül: a harcnem helyett a nem-harcot. A tudatos „leállást”. Jöjjenek csak az ellenfeleim és az ellenségeim: zúduljanak rám, üssenek, ahogy bírnak, én szótlanul elviselem az ökleiket. Egyrészt azért, mert nekem a távlatos harchoz szükségem van lemeztelenedő tekintetükre is. Másrészt azért, mert engem a győzelemnél mindig jobban érdekelt egy-egy új, föltáruló igazság.