A veszélyeztetett kegyelmi idő

Harmadik napja virrasztok a papírjaim fölött. Írnom kéne az amerikai magyar barátaimnak megígért előadást: az élő beszéd természetes mozgásához igazodó beszámolómat, de nem találom hozzá a hangot. Kint a városban kíméletlen augusztusi nap süt, zörög, csörömpöl a világ; bent a szobámban viszont minden tárgy magába roskadva hallgatózik.

Szinte ugyanezt a kínos feszültséget érzem magamban is; ugyanezt a néma idegességet: hol és hogyan kezdhetők el a még nekem is ismeretlen mondatok? Hol és hogyan nevezhetők meg azok az új igazságok és fölismerések, amelyek egyelőre az én magánügyeim, de közüggyé akarnak válni?

Az előző amerikai útjaim – talán az elsőt, az ezerkilencszázhetvenhármasat kivéve – jóval simábbak és egyértelműbbek voltak. Elég volt csak az Írószövetség segítségével kicsikarnom az útlevelemet a Főhatóságoktól, átcsusszannom valahogy a vámon, fölülnöm az Óceánt átszelő repülőgépre s máris azt érezhettem, hogy újra és újra a szabadság menetrendje szerint érkezem majd meg a clevelandi, a washingtoni, a Los Angeles-i, a New Brunswick-i magyarok közé, olyan hazai gondolatokkal és tilos reményekkel, amelyek minden panaszon és lázongáson átlobbanva az ország valamikori fölszabadítását készítik elő. Politikai, lelki, nemzeti fölszabadulásunkat. Mert ahogy például szép nők egymástól, egymás közelségétől méginkább megszépülnek, minden előző utam során azt élhettem át, hogy szabad emberek közt magam is szabadabb leszek. Nem véletlen, hogy már a harmadik Amerika-járásom befejezésével egyszerűen honvágyat kezdtem érezni azok után a helyek után, városok után, ahol kisebb-nagyobb tömegben magyarok élnek. Utólag gondolok rá, hogy ez a fordított honvágy nem volt más, mint a kiegészülés természetes igénye; nem volt más, mint az, hogy minden külsőség, földrajzi és társadalmi különbség ellenére is összetartozunk, és egyúttal annak a bizonysága is, hogy én az emigrációt – sokakkal ellentétben – nem bűnnek, hazafiúi gyöngeségnek, hanem szerves szükségszerűségnek éreztem huszadik századi életünkben. Jónak a rosszban; a történelem zsákutcájában olyan lámpavillogásnak, amely folyamatos bűntudatot ébresztve arra figyelmeztet bennünket, hogy a létezésében fenyegett nemzet inkább újabb és újabb száműzetésekkel és szétszóródásokkal hosszabbítja meg szabadságát, illetve szabadságvágyát, mintsemhogy lemondjon róla. Az emigráció tehát nem csupán az életösztön, nem csupán a félelem, hanem az élni akarás aduja is: tüzes felkiáltójel, amely például belém azt a gondolatot égette jó mélyre, hogy a társadalmi okokon túl, nekünk a nemzet érdekéből is minél elébb parlamenti demokráciát kell teremtenünk, hiszen parlamenti demokráciákban nincs szükség emigrációra.

Akik ismernek, tudják, hogy az elmúlt évtizedeimet ezek a – részben ösztönös, részben tudatos – törekvések fogták össze és keretezték. Végső leegyszerűsítésül azt is mondhatnám: éltem, mert ellen kellett állnom; éltem, mert mások nálamnál is kevésbé mertek élni. Ráadásul: íróként is azért politizáltam folyton, mert megértettem, hogy ahol már nincs mit legyőznünk, ott nincs igazi élet se és előbb-utóbb az emberi szellem is kiüresedik.

Társadalmi életünknek ez nem történeti, inkább afféle filozófiai összefoglalása.

Két esztendővel ezelőtt, sőt lassan hárommal, ez a negativitásra alapozott élet fejeződött be Magyarországon. Persze ahhoz, hogy ez befejeződhessék, előbb az évtizedek óta folyó absztrakt háborúnak kellett végetérnie, amelyben ellenfelei térdre kényszerítették a Szovjetuniót: a negativitás merev birodalmát. Ebben a harmadik világháborúnak is nevezhető absztrakt háborúban a le nem dobott bombák, az el nem sütött ágyúk, a kilövetlen rakéták rombolták le a kommunizmus abszurd rendszerét.

Pontosan ismerjük ezt a Szovjetunió anyagi s lelki végkimerítésével végződő, hosszú folyamatot, hiszen már évek óta erről cikkeztek a Nyugaton élő „Kreml szakértők”, erről elmélkedett a magyar televízióban tapintatosan és sugalmazóan a politika-csinálás két olyan „nagymestere” is, mint Brzezinski és Kissinger, de mivel minket nem elvont folyamatok, hanem valóságos háborúk, valóságos forradalomleverések tanítottak meg élni, félni és filozofálni, nehezen tudtuk, sőt nehezen tudjuk még ma is beleélni magunkat ebbe a velünk is történő, nagy világtörténelmi eseménysorozatba. Annyira nehezen, hogy még a megszálló szovjet hadsereg végérvényes kivonulását is úgy éltük át, mint akik csupán kimerítő, lidérces álomból ocsúdnak.

Valahogy így vagyunk az otthoni átalakulással is. Mintha nem is egészen velünk történnének az egymásra halmozódó események. Néha még nekem is olyan az egész örvénylés, mintha egy megírásra váró nagyregény cédulahalmaza fölött töprengenék, amelyben ott van minden főszereplő és mellékszereplő életvázlata, drámája vagy zugtörténete, az egész fölött azonban mégis a bizonytalan képzelet uralkodik. Az elrendezetlenség szelleme.

Pedig nemcsak tudnunk, végre értenünk is kellene, hogy mi történt velünk és mi történik a rendszerváltozás óta, az ország kegyelmi idejének nevezhető időben.

 

*

 

Kegyelmi idő? Létezik-e egyáltalán ilyen a történelemben? Németh László több tanulmányában is föl-fölbukkan ez a kérdés, de többnyire ő is, akár egy kísértő káprázatot, engedi szétfoszlani. A második szárszói beszédében tételesen is szól erről. Azt írja, hogy az újkori magyarságnak az európai eszmékkel több szerencséje volt eddig, mint az európai történelemmel, mert amit az eszmék – a kegyelmi időben – kifejlesztettek és fölnövesztettek bennünk, az európai történelem rövid időn belül kirobbantott háborúkban és durva békekötések közben verette szét. Legnyilvánvalóbban az 1848-as szabadságharc példája mutatta ezt, a megtisztulásunkat előkészítő reformkorral, az egészet eltemető világosi fegyverletétellel, s az Aradon kivégzett tábornokokkal.

Óvatosan csúsztatom Németh László gondolata mellé az enyémet, de azt hiszem, hogy az eddigi gyászos sorozat után fordult a kocka, és az európai történelem talán először nem ellenünk, hanem a javunkra játszik. Végül is függetlenségünket nem az angyalok serege erőszakolta ki számunkra, s az erről való történelmi döntés se csupán Moszkvában született meg, hanem Washingtonban, Londonban, Bonnban, Párizsban, Brüsszelben, Varsóban, Prágában, Budapesten, s nem utolsósorban a magányos emberi lelkek csöndjében, ahol minden politikai, katonai beavatkozást megelőzve már réges-rég összeomlottak a hosszú időn át erős diktatúrák s nagyhatalmi képződmények. Nyugati segítség? Igen, az is. Nagymértékben, de nemcsak az! Akik Közép-Európa, Dél-Európa és Kelet-Európa országaiban éltük végig az elmúlt évtizedeket, valamilyen eleddig ismeretlen társadalmi törvényszerűséget ismerhettünk föl. Megtapasztalhattuk, hogy az uralmi rendszereket nem feltétlenül csak erőszakos és véres forradalmak buktathatják meg, de megbuktathatja szívós unalom és szelíd iszonykodás is. Ugyanúgy, ahogy elaggott irodalmi, festészeti, zenei stílusokat dönt meg az elutasító részvétlenség.

Magyarán szólva tehát beleszédültünk ebbe a szabadsággal dúsított kegyelmi állapotba, de láthatóan nem tudunk benne élni. Sehol egy archimédeszi pont, ahonnét kimozdíthatnánk, mondjuk, országos rosszkedvünket. Valahogy úgy vagyunk ezzel az új szabadságunkkal, mint gyerekek a csukamájolajjal: tudják, hogy hasznos meg hogy egészséges, de eltorzult arccal nyelnek le belőle reggelente egy-egy evőkanállal. Fénylik az ég fölöttünk, de soha ennyi gyanakvás, rágalom és gyűlölködés nem farsangolt a fővárosban s természetesen az egész országban, mint az utolsó másfél-két esztendőben. Élünk és persze dolgozunk is, időnként jóval többet, mint a Kádár-korszakban, de a megelégedettség finom párája hiányzik a dolgaink fölül. Sőt, a sok kigőzölgő méregtől valójában gázálarcban kéne ülnünk a munkahelyeken és a tanácskozásokon. Elég tán fölidéznem egyik esztergomi orvosbarátom keserű kifakadását: „Képzeld, mi orvosok, akik évtizedekig a legnagyobb összhangban dolgoztunk egymással a kórházban, a pártosodás óta még a halálos beteg ágya fölötti eszmecserénkben is éreztetjük a másikkal dacos és sértő különállásunkat. S mi ez, ha nem a vég?”

Valóban: mindenki sértett és sértő, s mindenki elégedetlen azzal, ami vele és körülötte történik. A mai győztesek legalább annyira vesztesnek érzik magukat, mint akikről azt hihetné az ember, hogy csakugyan veszítettek. Így aztán mindennapos tünet, hogy vádaskodik és siránkozik az ellenzék, panaszkodik a kormány, morognak a semlegesek, a lakosság pedig a magyar történelemben olyannyira ismerős és hagyományos passzív rezisztencia mogorvaságával nézi az eseményeket. Egyre távolabbról és egyre idegenebbül. A leszoktatásban nagy szerepe van az újságoknak, a rádiónak, a televíziónak. Ezek külön-külön, de összekapcsolódva is „magasröptű” fanyalgásaikkal az elmúlt másfél esztendőben már telítették a légkört. Hatásuk elsősorban nem is politikai, hanem lélektani. Akarva vagy akaratlanul elérték azt, hogy akit Magyarországon ma nem a tagadás szelleme éltet, az nem is él igazán.

A hazai helyzet az efféle abszurditásoktól hol ördögi, hol nevetséges. Tagadhatatlan, hogy a kormányzásban járatlan kormány az elmúlt egy esztendejében sokat tévedett és mulasztott, intézkedéseiben és stílusában egyaránt, de a mulasztásain kívüli cselekedeteiért nem egyedül felelős. Mindenki az, aki egy eszményített demokrácia munkamegosztása alapján ítélkezik felőle, elhitetve még magával is azt, hogy a közállapot, a közszellem kialakítása csakis fölülről történhet. Nem tudom fölmérni pontosan, de azt hiszem: a kormány eddig jóvátehetetlen fordulatot nem hajtott végre; olyat, amit az országra nézve végzetesnek mondhatnánk. Az ország tudatában és közérzetében mégis úgy lüktetett ez a próbaév, mint egy visszataszító sárkányszív.

Mi másra utal ez a nyilvánvaló meghasonlás, mint arra, hogy más valóság képe él a tudatunkban, mint amiről elfogulatlan tanúk számolhatnának be. Más valóságé, mint amihez közünk van.

A jelenséget megítélhetnénk derűsen is, mondván, hogy még a téveszmék is jól elférnek az ég alatt, ha a maga törvényei szerint működő valóság önállóan is megáll a saját lábán.

Sajnos nem lehetünk ilyen nagyvonalúak, mert téveszmék, a téves ítéletek – még akkor is, ha nem ideológiák! – komoly károkat okozhatnak. Különösen olyan világban, ahol a marxizmus eltűnése után légüres tér keletkezett. Hogy ez mennyire így van, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Mit is hirdetett évtizedeken át az a bizonyos állami filozófia? Azt, hogy minden körülmények között a lét határozza meg a tudatot. Most viszont ennek épp az ellenkezőjét kéne elfogadnunk, nevezetesen azt, hogy a tudat határozza meg a létet. Lehetőség szerint azok tudata, akik a tudatformálás eszközeivel rendelkeznek.

 

*

 

Mitől ez a kimerítő zavar, zavarodottság bennünk? Elkoptunk? Elsilányultunk? Lelki tartalékaink az elmúlt harminc-negyven évben ugyanúgy kimerültek, mint az anyagiak? A rosszemlékű taxis-sztrájk napjaiban valamilyen hivatalos szóvivő azt jelentette be a rádióban vagy a televízióban, hogy az ország benzintartaléka általában csak négy-öt napra elégséges. Ekkor villámlott át rajtam a kínos kérdés: és az ország hittartalékai meddig? Talán még fél nappal se tovább! Fölhalmozni, mondjuk, egy esztendőre való reményt, bizalmat, akaraterőt, amellyel, ha kell, a jég hátán is kihúzzuk, egyelőre elképzelhetetlen. Sőt, ha kihúznánk, akkor is azt kürtölnénk szét előre rekedthangú gyásztrombitákon, hogy nem és nem! és hogy máris a földön vagyunk. Mintha a szabadság nem fölszabadított volna minket, hanem elnyomna.

Hát nem őrület ez?

Mitől siklottak ki ilyen veszedelmesen a reflexeink?

Könnyű volna mindent áthárítani a múltra; arra, hogy zsugorított lélekkel éltünk sokáig és hogy a magzatelhajtás mintájára folyamatos gondolatelhajtás szegényített és roncsolt bennünket. De ebbe a kedvező hazugságba nem kapaszkodhatunk bele, ma már nemcsak a múlt rendszer bűnei korlátoznak, hanem azé a jelenidőé is, amelyért mi magunk vagyunk felelősek? Lehet, hogy nem változtunk meg eléggé? Lehet! Mert mit súg fülünkbe újra és újra a történelem? Egyre hangosabban azt, hogy igazán változni csak olyan nép tud, amely lelkében erős és azonos önmagával. Vagy ha most nem azonos is teljesen, de őrzi magában azoknak a történelmi időknek az emlékét, amikor azonos volt. A gyöngék ugyanis nem változni, csupán alkalmazkodni tudnak.

Vajon nem e körül a gondolat körül kellene-e keresnünk mostani nyavalyáink eredetét? Annak a szivárgó bajnak az okát, amelytől Magyarország a nagy remények országából, rövid időn belül az elveszített vagy legalábbis a megingatott illúziók országa lett? Elképzelhető, hogy csak kezdeni tudunk nagy lélekbedobással, s a folytatáshoz már hiányzik belőlünk a türelem, a szorgalom, a képzelet? Lehetséges, hogy az örökös történelmi újrakezdéseink ezt a gyorsan ellobbanó képességet fejlesztették ki bennünk, mert amikorra komótos odaadással belekezdhettünk volna az építkezésekbe, az égből már ismét balták potyogtak ránk? Balták, kalapácsok, világháborúk? S a fölfele tekintők sokasága megint a csodákban hihetett maga helyett?

Ne tagadjuk: az országlakók legnagyobb része most is csodában reménykedett. A legközönségesebb politikai csodában. Még a legérzékenyebb közéleti embereink is azt hitték és hitették is el másokkal, hogy a választások után, a pártok porondra lépésével, a szabad sajtó hirtelen kivirágzásával minden megváltozik. Ha nem másnap, akkor száz nap alatt! Holott nekik kellett volna leginkább tudniuk, hogy például választani csak olyan nép tud, amelyik valamelyest jártas a világban és amely – egyénenként és együtt is – ismeri az egymástól megkülönböztető igazságokat és esélyeket. Honfitársaink hetven-hetvenöt százaléka azonban önmagát sem ismerte, nemhogy kínálkozó esélyeit. Sivár szétszóratásban élt, akár falun lakott, akár városban. Közösségei nem voltak, képviselői s elöljárói sem. Tudatát évtizedeken át kitelepítették valamilyen szürke és tompa Hortobágyra. S munkaerkölcse pedig nem saját hagyományaihoz vagy erényeihez igazodott, hanem egy felülről üdvözített, de megválthatatlan társadalom törvényeihez. A hazai magyarság legzseniálisabb találmánya a túlélés rugalmas módszere volt, melyből a jellem és a közösségi erkölcs egyaránt kilúgozódott. Sajnos, hogy ebbe a zseniális „találmányba” túl sokan belehaltak – főleg miután a második gazdaság versenypályái is kinyíltak előtte. Elsősorban a javakorabeli férfiak. A halál kitüntetett „műfajai”: infarktus, alkoholizmus, öngyilkosság, kimerültség. Otthontalanság a létben, otthontalanság a hazában. Mindez, persze, elfogadható békebeli díszletek között, Kádár János huncut kacsintásai közben… Igen, az ellenzék végül erre mondott nemet még a hetvenes években, és erre a tapasztalatára alapozva készítette elő a rendszerváltást a nyolcvanas évek közepén. De szinte csak politikailag.

Ez az a pont, ahol pár pillanatra meg kell állnom és mély lélegzetet kell vennem. Mert meggyőződésem, hogy mindaz, ami társadalmi életünkben eleven és mindaz, ami szégyellnivaló kudarc, erről a forrásvidékről patakzott és patakzik felénk.

Én itt most inkább a kudarcaink eredetével és hátterével foglalkoznék.

Az ellenzék tagjai Magyarországon is, mint általában minden szocialistának nevezett országban, értelmiségiek voltak: írók, történészek, filozófusok, közgazdászok, társadalomtudósok, mérnökök, tanárok, orvosok, színészek. Bizonyos értelemben „nemesi előjogokat” élvező egyének és csoportok, akiket, illetve amelyeket maga a Kádár-rendszer is, Aczél György mesteri segédletével, megkülönböztetetten kezelt.

Ez az ellenzék, beleértve magamat is, bármilyen szívósan és ügyesen, de zárt körben, belterjesen politizált. Kezdetben azért, mert erre nyílt lehetősége, később pedig azért, mert idegbajával és ügyességével együtt is, ebbe a belterjességbe szokott bele. Hatalom és értelmiség – ez a két fél vett részt évtizedeken át a politikai teniszjátékban. Ütőjük és labdájuk nekik volt csak a dróttal körülkerített pályán, s maradt is mindvégig az egyre keményedő rangadókon.

Ezt a kettős fölállást senki se kérdőjelezhette meg addig, amíg az értelmiségiek a tömeg ereje helyett az igazság erejét próbálták szembe állítani a hatalommal, de amikor ez a kivételezett helyzetben sürgő-forgó értelmiség a választásokon elért győzelmét már csak úgy félvállról, fölényesen, tessék-lássék módon igyekezett megosztani a mozdulatlanságra kárhoztatott lakossággal, az ember gondjai szaporodni kezdtek. Az események forgatagában állva, a demokrácia örvényének a közepén egyszercsak arra kellett rádöbbennem, hogy mi, értelmiségiek, küldetésünktől megittasulva, ismét fölülről akarjuk megváltani az országot, s ehhez a megváltáshoz készülünk átalakítani a rendszert. Pedig épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredményeivel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülő nép képes új rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagy távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.

Valljuk be: a rendszerváltás eseményei más forgatókönyv szerint bonyolódnak. Az értelmiségiek sokkal inkább párt-szervező és hatalomszervező technikusokká váltak, ahelyett, hogy az emberiség nagy eszméinek az infúziós palackjára kötötték volna rá a legyöngült szervezetű magyarságot. Új pártjaik nagyon gyorsan megalakultak, koraszülöttként jőve a világra, a kilencedik hónap helyett a hetedik hónapban. S ami kezdetben még csak születési rendellenességnek látszott, mára már szervezeti torzulásnak mondható: a csenevész test képtelen idomulni az aránytalanul nagyra sikeredett fej méreteihez. A test, vagyis a tömeg.

Tudjuk, az élet örökös hajsza és sietség. Kimerítő vesenyállapot. Mégis azt állítom, hogy egyik-másik nekibuzdult mozgalomban kellett volna annyi figyelmező bölcsességnek izzania, hogy a párttá alakulásra vár két-három hónapot, s ezalatt az idő alatt megpróbálja fölvilágosítani az országlakók nagyobbik felét Magyarország gazdasági, szellemi helyzetéről, az adósság-őrület bugyrairól és egyúttal be is kapcsolja ezt a nagyobbik részt a politizáló közéletbe.

Sajnos, ez elmaradt s a magyar társadalom úgy zuhant bele ártatlanul és fölkészületlenül az első szabad választásba, mint tanulatlan kamasz az életét is meghatározó testi szerelembe.

 

*

 

Ha csak a történelmi sietség terhelné az értelmiség számláját, az utókor ezt könnyen megbocsátaná. Sőt, ezt még a saját lelkiismeretével is elintézhetné magában, de van ennél nagyobb bűne is, amitől, ha egyszer ráébred, soha többé nem szabadulhat. Elmulasztotta a nemzet lelki egységét megteremteni. Azt, amit 1848 Márciusa és 1956 Októbere kigyöngyözött magából. Vagy hogy némelyeknek egészen elképesztőt mondjak: maga Trianon! Az előbbi két esetben a nemzet építő ösztöne és szabadság-akarata teremtett erős közösséget, az utóbbiban pedig a minden magyart egyaránt megrázó közös tragédia. Ugyanis enélkül a lelki egyesülés nélkül sosem tudjuk újraalkotni a nemzet teljes önállóságát, szuverenitását.

Alighogy odarakom a mondat végére a pontot, hallani vélem máris, szinte begyakorlottan a fanyar csipkelődést és acsarkodást: miféle hazafiaskodó motyogás ez megint! Miféle mucsai elérzékenyülés: nemzet, nemzeti egység, közös lelkiség, összeolvadás. Ráadásul – hallom tovább a vádat – épp akkor hangzik föl ez a program, amikor nem az egységet, hanem a többszólamúságot kell megteremtenünk; márpedig az egyesülés és a többszólamúság egyidejű igénye fából vaskarika.

Megáll az ember esze ettől a kopár logikától. Először is: ki állította, hogy a kettőt egyszerre kellett volna összefércelnünk magunkban? Nyilvánvaló, hogy a jó megosztottsághoz előbb az igazi egységnek kellett volna megszületnie. Hiszen ahol ez hiányzik, ott elképzelhetetlen a többszólamúság. Ott csak egymástól elszakadt részek, részérdekek nyüzsögnek és háborúznak egymással.

 

*

 

Jogosan kérdezhetnék tőlem többen is, hogy a fönti eszmefuttatás helyett mért nem a gazdasági életről beszélek inkább, a tulajdon átrendezéséről, a pénzpolitikánkról, s mindarról, amely napról-napra a körmünkre ég? Vagy mért nem az elszegényedésről, a munkanélküliségről, és így tovább? A kérdés jogos – röviden felelek rá. Az életben és a társadalomban is csak az fejlődhet természetesen, aminek formája van. Aminek nincs, az előbb-utóbb eltorzul. S miután odahaza mi még csak kialakulatlan értékek és féligazságok demokráciájában élünk, sorrendben is a legfontosabb föladat az alapkérdések megnevezése és tisztázása. Hogyan beszélhetnénk, például, a vállalkozói politikáról addig, amíg azt se gondoltuk végig, milyen polgárságot szeretnénk támogatni és fölnöveszteni. Olyan hazai magyar polgárságot-e, amely a gazdasági forradalomban és a művelődésiben is Széchenyit tekinti ősének, vagy egy fürgébb, de kozmopolita polgárságot, amely az összezsugorított és a kiéheztetett Magyarországra akár Közép-Európa Hongkongját is odaálmodná? Vagy még tovább lépve: beszélhetünk-e célratörően a magyar kultúra szerepéről, Európa és Magyarország jövőbeli viszonyáról, ha nem tudjuk a sajtóban, a köznapi vihogásokban lejáratott magyarság fogalmát fölemelni oda, ahová Zrínyi, Kölcsey, Arany, Ady, Bartók, Németh László, Illyés és József Attila megemelte.

 

S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!

 

Ki képes ma közülünk ilyen „érzelmes” vallomásra? Ilyen érzelmesre és ilyen hitelesre? Talán senki. A hangadó értelmiségünk zöme színes, művelt, világot járt, de többnyire cinikus, fölényes és inkább nemzetek fölötti szemléletű, mint nemzeti. Részben meggyőződésből, részben divatból. Mintha elfelejtette volna ez az „elit”, hogy ész, logika, szellem lehet nemzetek fölötti, az érzelmek azonban soha nem lehetnek azok. Fontos, nagyon fontos, hogy ez a küzdő, politizáló értelmiség már jóideje harcol a nemzetállamok megszüntetéséért és új régiók kialakításáért a térségünkben, de közben ösztönösen vagy tudatosan elhallgatja, hogy a nemzetállamok elhalásával a nemzet nem hal el; ellenkezőleg: újjászületik.

Ha az idekapcsolódó kérdések filozófiai szinten feszülhetnének egymásnak, a magyarság ma ismét emelkedett drámát élhetne át, amely a szellemi élet újrateremtését segíthetné, de sajnos, mindnyájan az ösztönök mélyvilágába zuhantunk alá. Egy-egy reménykeltő, nyílt mondat, például a magyarság reformkort idéző „visszamagyarosodásáról”, azonnal a nacionalizmus, a bumfordi maradiság vádját akasztja a reménykedők nyakába. Forduljunk csak hátra egy pillanatra: a huszonvalahány éves Széchenyi elkezdhette a maga visszamagyarosodását kihívó életprogramként, de mi, akik negyven éven át az eljellegtelenítés mosókonyha gőzében pálladoztunk, nem kezdhetjük el? Mintha a magunkra találás végzetes veszélyt jelenthetne valakiknek. Pedig mindig a tisztázatlan érzelmek és gondolatok jelentek veszélyt.

De hadd térjek vissza egy pillanatra a nacionalizmus fogalmához. El kell ismernem: baljóslatú fogalom, megbocsáthatatlan bűnöket is takar. Ott van benne Petőfi szabadsághite s odakapcsolódik hozzá a második világháború összemocskolt története is. A magunk tragikus vétke s mások vakbűne szintén. Azaz: egy ijesztő, kibogozhatatlan gubanc.

Az első kétely, amely vele kapcsolatosan fölmerülhet bennünk, az idegen megnevezés. Hiszen ha bármely közösség ismer egy határozott érzést, azt a maga nyelvén szokta kifejezni. A nacionalizmus tolakodó és erőszakos szó, hideg közönnyel szorítja ki nyelvünkből a nemzeti érzés fogalmát, a hazafiságét, a jogos önvédelmi képzetek értelmezését. Csoda-e, ha folyamatos a zavar körülötte? Rákosiék ugyanúgy nacionalizmussal vádolták meg negyvenöt után a magyarság nagyobbik részét, mint ahogy az Ötvenhatos forradalom után Kádárék is. Nekik már az sem jutott eszükbe, hogy ha elődeink védekeztek a török ellen, a Habsburgok és a németek ellen, mért ne védekezhettünk volna mi is – védekező „nacionalistaként” – a hódító Szovjet birodalom ellen? Miként a litvánok, a lettek, a grúzok, az örmények? Nekik, szerencsétleneknek, volt ehhez erkölcsi joguk, s nekünk nem?

Van, persze, jól fölismerhető magyar rövidlátás és butaság is, mint ahogy van francia, angol, izraeli, szerb, lengyel, amely karonfogva járhat a rosszfajtájú nacionalizmussal, de az külön tárgyalandó.

Sajnos, a begyakorlott rágalmazók erre az árnyalásra nem képesek vagy nem hajlandók. Pedig az igazság – ahogy filozófusok is vallják –, mindig a részletekben mutatkozik meg a legfölismerhetőbben.

A magyar átalakulás minden nehézsége, válsága arra int bennünket, hogy ezt a vallásháborúkra emlékeztető, szó-értelmezési küzdelmet végre abba kell hagynunk. Mert ha a kormányzó pártok és az ellenzéki pártok a jövőben is nem csupán hatalmi-politikai kérdésekben tusakodnak egymással, hanem a nemzet mai szerepének a megítélésében is, előre megjósolható, hogy a hazai magyarság példája nyomán a kisebbségben és a szétszóratásban élő magyarság is tovább osztódik, tovább hasad. Épp a napokban jutott el hozzám egy leverő hír: a jugoszláviai események hatására a vajdasági magyarok és szlovéniaiak egy anyaországi tanácskozáson, Zánkán, másik emeletre költöztek, hogy a tárgyaló termen kívül ne kelljen találkozniuk.

E jelentéktelennek látszó eset egyszerre mutatja azt, hogy micsoda eszelősség járhat együtt azzal, hogy egy nemzet egyetlen haza helyett ennyiféle hazában kénytelen élni, ennyiféle ráhurkolódó érzelem kötelékében, de méginkább azt, hogy a magyarság összetartó, kohéziós ereje a változások után is gyönge maradt. Gyöngébb a lehetségesnél. Pedig soha ekkora esélye a Trianon utáni érzelmi s tudati összehangolódásra, mint napjainkban! Az erdélyi magyarság a tavalyi véres, marosvásárhelyi eseményekben ugyanúgy viselkedett kicsiben, s állt helyt, mint a hazai magyarság 1956 októberében. Katartikus napokon s ellenállás közben bizonyította azt, hogy a Kárpát-medencében csak úgy lehetsz magyar, ha megkínlódsz érte, újra meg újra.