1990. március 15.

A tetszhalott és ócska újságpapírral letakart márciusok után ez a március megint eleven, sürög-forog, vibrál, villódzik újra és mindenestül a miénk. Igaz, látszatra az volt már tavaly is, de a magasba emelt zászlóerdők, táblák nyiladékai között akkor még ott bujkált a kételkedés és a félelem: hátha csak káprázat az egész! Hátha csak az ellenzéki körök téves helyzetmegítélése csalta ki az embereket az utcára, hiszen ha düledezik is a „nálunk vendégeskedő birodalom”, azok a tankok, amelyek 1956. november 4-én – zászlóinkon és honfitársaink testén átrobogva – megszállták forradalmi reményeinket, hiánytalanul itt vannak még az országban.

Erről, a lelkekben meglapuló bizonytalanságról – egyéb adatok mellett – egy különös statisztika árulkodott leginkább. Mint tudjuk: a tavalyi március tizenötödikén Bécsben, a Mariahilferstrassén, ugyanannyi magyar vonult föl zászlók nélkül, videót és hűtőszekrényt vásárolni, mint amennyi tüntetni és emlékezni itt, Budapesten.

Persze lehet, hogy a maga módján ez a bécsi „fölvonulás” is tüntetés volt. Az életrevalóság profán megnyilvánulása és az állampolgári szabadság fonák igenlése.

A helyzet azonban tavaly óta alaposan megváltozott. Szabadabb lett az életünk, de szövevényesebb. Egyértelműbb, de ellentmondásosabb. A második világháború óta folyó világnézeti és gazdasági háborúk, az egyik fél anyagi erőinek a kimerülése miatt, kezdenek a végük felé közeledni.

Amint minden háború után, most is új békeszerződések születnek majd a térségben. Az 1947-es párizsi megállapodással szemben ez az új békeszerződés visszafordíthatatlan bizonyossággal ki fogja mondani, hogy Magyarország is független ország lesz újra. Igen, megtörve, megfogyva, szétzilált idegekkel és szétzilált gazdasággal, de független ország!

Ennek a mostani márciusnak épp az a történelmi küldetése, hogy ezt a rég várt önállóságot előkészítse, aztán pedig végérvényesen megszilárdítsa.

A mondat talán szónokiasan hangzik, noha nem az. Ellenkezőleg: a magyarság megmaradásának vagy újabb elbukásának a hamleti kérdése remeg mögötte. Eddig ugyanis volt kire és mire áthárítanunk minden vergődésünket és súlyos tragédiánkat. A függetlenné válásunk órájától viszont már nem lesz. A március tizenötödikék szellemében eddig úgy fogalmazhattunk, hogy mit kíván a magyar nemzet a külső és belső hatalmaktól. Szerintem már most, ezen a március tizenötödikén meg kell változtatnunk a mondatot. Mégpedig úgy, hogy mit kíván a magyar nemzet saját magától. S mit kíván azoktól a holnapi képviselőktől, akik ebben a mögöttem emelkedő kupolás-tornyos Házban a sorsáról fognak dönteni.

A jelek, sajnos, nem éppen biztatóak.

1848-ban a magyarság zöme – még a vásárra fölérkező vidéki paraszt is – a szellem embereire figyelt. A nemzet lelkében, hitében, tartásában is megváltoztatni akaró, független szellem embereire: Petőfire, Vasvárira, Jókaira, másokra. A mai hangadók azonban már nem a Pilvaxból, hanem az új pártok irodáiból jönnek.

Ez a szétszakadozó mai sereglés is látható bizonyítéka ennek a különbségnek. A zászlóerdők nyiladékai között – a régi félelmek helyett ma a pártküzdelmek fojtogató füstje és mérgezett levegője terjeng. Bevallottan vagy bevallatlanul is egyetlen cél lebeg bizonyos küzdőcsoportok szeme előtt: minél ügyesebben kihasználni ezt az ünnepet is szavazatgyűjtésre – pártérdekből.

Ne értsen félre senki: a pártokkal nekem semmivel sincs több gondom ebben az országban, mint bárki másnak vagy akár önmaguknak. De stílusvétséget, sőt politikai bűnt látok abban, ha bármelyik párt a hatalmat előbb akarja megszerezni, mint a nemzet bizalmát. A külön ünneplések külön győzelmet hozhatnak csupán, amelyek tán jók egy-egy pártnak, de árthatnak az országnak. Hogy miért? Azért, mert az ország lakóinak nagy része már most arra kénytelen gondolni: ugyan milyen is lesz az a kormányzati koalíció, amelyik március tizenötödike közös megünneplésében sem tud zöld ágra vergődni egymással? Mi lesz akkor a durvább hétköznapokon? Mi lesz a kevésbé sérülékeny ügyeinkkel? Közéletünkben elterjedhet még tán a politikai ököljog is?

Ki kell oltanunk ezt a csámpás víziót! És épp ma kell kioltanunk, ezen a nemzeti ünnepen. Sőt meg kell esküdnünk, hogy feszültségteremtő vitáinkkal is a magyarság megerősítését akarjuk szolgálni. Ehhez pedig a lelki függetlenségünknek meg kell előznie a politikait!

Ha csak a bukott rendszert, egyúttal a nemzetietlen szocializmust kellene demokráciával fölcserélnünk, a sorrend más lehetne. De nekünk a negyven év alatt szinte teljesen tönkrevert, megroskasztott magyarságot is újjá kell élesztenünk. Be kell bizonyítanunk, hogy a magyarság nemcsak államvesztő nép tud lenni, mint volt a két világháborúban, de államépítő nemzet is. Ehhez azonban, mint ahogy Széchenyi István vagy Kodály Zoltán mondaná: magyarosítani kell a magyarokat. Megerősíteni őket lélekben, műveltségben, nagyvonalúságban, hagyománytudatban, összetartozás-érzésben. Mert csakis a személyiségét visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel élni és együtt élni más népekkel a hazán belül és a haza határain kívül is.

Tisztelt ünneplő Barátaim!

Mindnyájan tudjuk, hogy nem mindegyik nemzetet érdekli saját jelleme. Pontosabban: nem kényes rá mindegyik. Évtizedeken át minket se igen foglalkozatott ez a kérdés. De ha a megújuló magyarságot nemcsak a mostani, illetve nemcsak a jövőbeli közös piacba kívánjuk bekapcsolni, hanem az európai népek társaságába, akkor nekünk a legvonzóbb tulajdonságainkat kell kifejlesztenünk magunkban. Ne felejtsük el, hogy az oly sokszor lebecsült erkölcsiség épp korunkban kezdi visszahódítani fölcserélhetetlen rangját. Elég, ha a Szaharovok, a Szolzsenyicinek mellett a hitében nagyra nőtt papra, Tőkés Lászlóra gondolunk: az ő erkölcsi példájával a magyarság, a romániai forradalomban, századokra szóló erőt halmozott föl a térségben.

S ez az, ami túlemelkedik minden időleges politikai szándékon. Egy nagylelkű és tartásos kis nép szerepe a holnap Európájában nem akármilyen lehetőség. Érhet annyit, mint a lélek nélküli, uralomra törő nagy népeké!

Lehet, hogy az idesereglett sokaságban többen idegenkedve hallgatják ezeket az ábrándos mondatokat. Megértem őket. És elviselem még a mosolyukat is. De nekik minden március tizenötödike hősével, Petőfi Sándorral üzenek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú ember valék, ami egyszóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs!«. Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem…”

A megújuló Magyarország nem felejtheti el ezeket a múltból ideérkező szavakat. Nem felejtheti el, mert már most, a politikai harcok ellenszenves csetepatéiban egyre több állampolgár érzi, hogy nem az a szabad ember, aki elveti a törvényeket, hanem aki újakat teremt és a közössége legjobb tulajdonságaira alapozza őket.

Ez a nép az elkövetkezendő időkben nem ügyeskedést, nem puccsokat, nem gyorsan ellobbanó zsenialitást vár, hanem nyugalmat, megbízható gondolatokat. És megbízható személyiségeket. Mert a holnapi Magyarország csakis új vezetői morális nagysága révén lehet és lesz a március tizenötödikei eszmék megújuló országa.