Nappali Hold

Július elseje, vasárnap. Ez volt az utolsó határidő, amelyet magamnak szabtam. Már hónapok óta az a babonás hiedelem tiktakolt bennem, hogy ha még ezen a robbanékony napon sem tudok elszökni Budapestről, ki Esztergomba, az esztergomi dombjaim közé, legokosabb lesz megrendelnem a koporsómat.

Budapest, természetesen, csak jelképes helyszínt jelentett nekem ebben a börtönlázadásos tervben, s nem igazi okot. Az igazi ok az én összeroncsolódott, balszerencsés életem volt. Az irodalom árbockosarából kizuhant élet, amelyet jó két esztendeje a kerítőnői képességekkel megáldott politika ejtett hatalmába.

Íróként, persze, politizáltam én azelőtt is, harminc-negyven éven át, gyakran a legelső vonalban, de mindig csak úgy, ahogy a mondataira és mámoros igazságaira kényes író hadakozhat ellenfeleivel vagy saját magával. Egy vérbeli politikus, a háta mögé mutogatva, mindig a tömegekre hivatkozik. Ilyesmi nekem sose jutott eszembe. Tömegek helyett én legfeljebb eszmékre vagy a meggyőződéseimre hivatkoztam. Nem felejtettem el, hogy a politizálás kényszere nálunk jónási kötelesség, hiszen Magyarország legkiérleltebb politikai gondolatai nem a politikai élet gondosan megmunkált talajából hajtottak ki, hanem az irodaloméból.

Hogy miért éppen belőle?

Talán érdemes elismételnünk még az ismerős okokat is.

A mohácsi vészig nem volt magyar nyelvű irodalom Magyarországon. Vallásos költemények, apokrif szövegek ugyan voltak, de világiasnak mondható magyar irodalom nem létezett. A nagy megrázkódtatás azonban magunk felé fordított minket, és Janus Pannonius egyetemes latinjából átléptünk a fájdalom és a fenyegetettség anyanyelvébe. Az önmarcangolás túlfűtött igéi közé. Miért írja később dühödten Ady, hogy nekünk Mohács kell? Azért, mert mindenkinél pontosabban érzett rá a tragikus fordulat megtermékenyítő hatására. A születés paradoxonára.

Irodalmunk „megmagyarításában” jó széllel érkezett közénk a protestantizmus is, mert a magunkba fordulás kényszere, az új hit megvallásával együtt, nagymértékben fölizzította a lelkeket, sokat segítve ezzel a töprengő, a tusakodó, a lázbeszédekben megjelenő „líraiság” kifejlődésének.

Az ország három részre szakadásával, sajnos, minden lehetősége elveszett annak, hogy a tragédia helyrehozására egységes akarat szülessen. Nem félek leírni a fogalmat: egységes magyar politikai élet.

A részek külön pályára tértek. S ettől kezdve más lett a megmaradás nyelve, nyelvtana, logikája Erdélyben, mint a Hódoltságban vagy a Királyság területén.

Csupán a veszély nyelve maradt ugyanaz. A megsemmisüléstől rettegőké.

Ez a nyelv közvetített a töredék országok között minden olyan érzelmet, reményt, aggodalmat, vakmerő víziót, amely fölötte állt a háromféle magyar diplomáciának.

Érdemes egy pillanatra eltűnődnünk Balassi végváriakról szóló híres versén.

 

Vitézek! mi lehet
Ez széles föld felett
Szebb dolog az végeknél?
......................................
Ellenség hírére
Vitézeknek szüve
Gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is
Csak jó kedvéből is
vitéz próbálni indul;
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik,
Homlokán vér lecsordul.

 

A verset a kortársak közül csak nagyon kevesen ismerhették. De furcsa módon épp ez a körülmény – az egyetértők hiánya – bizonyítja leginkább, hogy a határok fölött álló szellem, mondjuk az, hogy: irodalom, úgy tudott kikristályosodni egy-egy személyben, mintha a magyarok hazája nem három ország lett volna, hanem csak egy.

Ugyanennek a lelki egységnek a lírája ébred föl néhány évtized múlva Zrínyi Miklósban, a költőben is. Ezt írja Áfiumában: „El fussunk? nincs hova, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk; senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyezhessen belé, az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában: itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell.”

Mintha ebben a mondatában közvetlenül Vörösmartynak súgott volna: itt élned s halnod kell.

Ez a megszakíthatatlan folyamat tisztán követhető történelmünkben. Szabó Zoltán szerint Zrínyiben már teljességében megvan a magyar irodalom hivatástudata. Az, amely Mohácsnál tör föl a mélyből, s irodalmunk alkatát meghatározza.

Hogy most, ezerkilencszázkilencven júliusában mért hátrálok vissza ilyen messzire a múltba? Azért, mert Mohács nemcsak kezdet volt, hanem ismétlődés is. Minden későbbi szervi bajunk kiváltója. A magyar polgárosodás útjába – már többször is – Mohács sziklája gurult.

Ezt a sziklát a magyar irodalom Sziszifuszai próbálták folyton arrébb hengergetni. A reformkortól és a két világháború közötti időszaktól eltekintve nem is igen látok múltunkban olyan évtizedeket, amikor irodalmon kívüli erők: önállósult politikai szervezetek, önállósult politikai akarat kiszámítottsága és szenvedélye fogott volna össze, hogy a sziklát eltüntesse az útból.

Az utolsó két esztendőben viszont csak effélét látok. Politika, politika mindenütt. Ahogy Pesten mondják, még a csapból is az folyik. Kétségtelen, hogy a zülledő, életképtelen szocializmusok megbuktatásával a mi térfelünkön is megnőtt a politika szerepe. Megnőtt, s mint valami megfékezhetetlen növényi forradalom, zöld hatalmával, befonta életünket. Be a testünket, az ágyunkat, a képzeletünket, a lakásainkat, a könyveinket. Aki ma beszélni kezd közülünk bármiről, kesernyés füvek ízét érezheti a nyelve hegyén.

Nagyrészt maga az irodalom is áldozatul esett a politika erőszakosságának. Nem úgy, mint régen, hogy cenzúrázza és fojtogatja, hanem úgy, hogy elveszi tőle a teret, elszívja előle a levegőt. Az író eddig lovag lehetett a közéleti küzdelmekben, újabban Don Quijotévá válik. Ez önmagában még áldásos is lehetne, de a baj az, hogy a gondolat helyét a napi hír foglalja el, a szellem helyét az újságkultúra és így tovább. Két év óta, ha reggel fölébredek, sose az jut eszembe, hogy mit kéne halaszthatatlanul megírnom, illetve mit lenne jó, hanem az, hogy mit kell majd meggyőzően kifejtenem a népszavazás mellett vagy ellene, a Varsói Szerződésből való kihúzódásunkról, a földtulajdon körül sistergő indulatokról. Ha továbbra is eltűröm: lassan már az én agyamban is csak azoknak az igéknek, mondatfordulatoknak maradt volna helyük, amelyeket a politikai szükséglet erőltetett rám. Szembe kellett ezzel az egyoldalúsággal szállnom.

A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó „orgyilkos” mondattal küldte utolsó verseskötetét: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.”

Hát igen! Erre nem lehet azt mondani, hogy homályos beszéd. Fölfoghatnám persze ugratásnak is, briliáns tréfának, amire a társaságokban újra és újra epésen visszatérnek. De ez az Orbános mondat annyiban „tréfa” csak, amennyire Karinthy, Dürrenmatt vagy Mrožek szokott tréfálni. Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus? Úgy látszik, a magyarországi változásokért komoly árat kell fizetnie mindenkinek, s én sem úszhatom meg tüdőre szaladó víz nélkül. Ha nem vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sujtásos díszmagyar nélkül, de sujtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva.

 

Július másodika, hétfő. Már harmincadik órája rejtőzködöm itt a hónapokra magára hagyott esztergomi kert diófái, cseresznyefái és egresbokrai között. Csak a Dunát látom innen, a nyaralóházak palatetőit és a mozdíthatatlan Börzsönyt, amelyet Marcus Aurelius és Balassi Bálint is hosszan elnézegethetett. A császár filozófusnak a bölcsességet, a költőnek a halált hozta el ez a környék.

Hétköznap van, embert még mutatóba se látok.

Lepkét azonban annál többet. Sárga citromlepkét, gyöngyházlepkét, nappali pávaszemet, fehér galagonyalepkét s apró kék lángdarabkákat, melyeknek a nevét se ismerem.

Meghatódom ettől az élénk tolongástól. Mintha tudatosan az én fogadásomra verődtek volna össze. Isten tudja, miért, Csokonai jut eszembe róluk. Selyemmadár – így nevezte el őket a beesett arcú, csúnyácska lángész, aki nemcsak hogy maga volt egy egész irodalmi irányzat megteremtője: a rokokóval összeházasított népiségé, de egyúttal és talán ezért – a legérzékletesebb nyelven író magyar költő is. Nem tudom, hány főnevet, igét, jelzőt mozgósított rövid életében, azt se, hány jobbágyi szót szabadított föl az „irodalmi földesurak” rosszallása közepette, azt viszont tudom, hogy nyelve természeti tünemény inkább, mint az irodalom nyelve. Tárgyiasuló, érzéki, csámpás és tündérkedő. A körülöttem cikázó lepkékről talán ezért gondolom azt, hogy nem is élőlények, hanem Csokonai megelevenedő szavai. Mennyi violára, vasfűre, nárciszra, lángoló kénre emlékeztető szó van a verseiben! Mennyi dongóra és szöcskelábként ugráló villámra! Mintha az édenben tanult volna beszélni – gondolkodni pedig a kiűzetés után. Nem emlékszem, hogy nagy sasokról, vércsékről, éjjel bóklászó „bőregerekről” írt-e valamikor, amelyek oszlopos csarnokok és hideg gót épületek körül visonganak. Az ő főszereplői a fürge méhek, a játszi pillangók. S ezekkel a tündéri semmiségekkel mégis micsoda súlyos életgondokról tudott beszámolni: „Kedv, remények! Lillák! Isten véletek!”

Igen, mert a „fűszeres”, „díszes” Csokonai legelevenebb bizonyítéka annak az esztétikai igazságnak, hogy nem a díszleteken, de nem is a kopárságon múlik egy-egy mű titka, hanem azon, hogy belül, a magunk csöndjében mi mindent éltünk meg, képmutatás és csöppnyi hazugság nélkül. Meggyőződésem, hogy Csokonainak egy őrjöngő vulkán se mondott volna többet életről és halálról, mint Tihany riadó leánya.

Ettől a rajtam átrohanó csokonais futamtól heves szívdobogásom támad. Éveken, évtizedeken át legtöbbször, sajnos, épp azokat a megvallanivalóimat fojtottam el szemérmesen magamban, amelyek legbelsőbb zugaimban feszültek és feszengtek. Azt hittem: életem súlyos titkai még várhatnak. Nekik van idejük. Ezért történhetett meg, hagy a közélet sürgősnek tekinthető elintéznivalói miatt még az irodalmat is félretoltam. Úgy voltam a valósággal, mint egy utcai balesettel. Ha már tanúja vagyok, segítenem is kell. Mi más lett volna ennek a viselkedésnek a hátterében, mint valami erkölcsi járvány szövődménye? Valami, ami a szemet és az agyat egyszerre zavarja meg. A hatvanas, a hetvenes évek most is úgy bukkanak föl emlékezetemben, mintha állandó szolgálatban volnék: sebet tisztogatok, titkos zárakat nyitok ki a politikában, történelmi vértócsákat törlök föl néhány barátommal, miközben az igazi Nap és az igazi Hold helyett csak amolyan ösztövér égitest: nappali hold süt a fejem fölött. Lángoló, sárga naptányér helyett fagyos fehér.

Ha már ebben az időben csak egy fokkal is jobban értek magamhoz és mesterségemhez: nekem erről a fagyos, fehér, dermesztő sugárzásról kellett volna beszélnem, mint ahogy a Nagyvárosi ikonokban Pilinszky beszél egy gyémántüres múzeumról, melynek közepében egy melltű lángol. Emlékszem, hogy hatott rám – a megjelenésekor és később is – ez a versbeli fukar látomás. Magyarázatok és történetek nélkül villantotta föl korszakunkat, amelyben idegenül éltünk, s amelyet apró kis metafizikai csodák segítettek átvészelni.

Amit Pilinszky a maga keresztényi csöndjében értett, a magam zsivajos életében én hogyan érthettem volna? Fogalmam sem volt arról, hogy milyen a nagyfeszültségű elvonatkoztatás és milyen a koncentráció. El se jutott a tudatomig, hogy a sűríteni tudás komolyabb formája lehet az ellenállásnak, mint a hangoskodó dac. Mert nem az ösztönök, hanem a szellem erejével harcol.

Talán ha telítve lett volna a levegő körülöttem filozófiával, magam is ráébredek erre. De nem volt. Sőt a legközvetlenebb baráti társaságok se tevékeny gondolatok köré szerveződtek, hanem inkább nők köré, alkohol köré és végvári kis taktikázgatások köré. A vad ivászatok kivételével én is belesodródtam minden mellékes kalandba. Egyebek közt olyan párhuzamos szerelmekbe bonyolódtam folyton, amelyek regényesek voltak ugyan, tele ígérettel és életveszéllyel, kínzásokkal és kínzatásokkal, de épp az önátadás szabad őrülete hiányzott belőlük. Az a bizonyos fény, amely a szenvedély nagyítóüvegén át lángra lobbantja még a papírt is.

És ami akkor férfias kalandnak látszott, ma már nyilvánvaló, hogy férfias zavar volt. A nőkhöz való felemás viszonyomban a világhoz fűződő viszonyom is tökéletesen kifejeződött: nem tudtam egyértelműen semerre sem elvetődni. Mintha egy kés hegye vagy egy harangkondulás hiányzott volna a szívemből. Valami, ami szentté, aszkétává, mosolygós, nyugodt őrültté avat.

Hogy az ilyen szerepekre is készülnie kell az embernek, röstelkedve vallom be, eszembe se jutott. Pedig egyszer egészen közelről figyelmeztetett Juhász Ferenc szavaival egy bujtogató Hang.

Valamikor a hatvanas évek elején a „Nyugat-Berlinnek” elkeresztelt presszó félhomályában ültünk, s Ferenc arról beszélt, hogy a kortársi magyar művészetben több a begyakorolt tudás, mint a rögeszme. Hol van, mondjuk, egy Csontváry, aki a Nap-út festője akart lenni, s vásznait, feltehetően, az Istennek szánta? Pedig ő ma is el tudna képzelni egy olyan vakmerő festőt, aki életében mást se rajzol, csak örvénylő sárga köröket. Lehetnek azok Nap-portrék, ijesztő kemenceszáj-ábrázolások, lángkutak, bármik, csak szédítsék, húzzák az embert maguk felé, miként a nemiségben a kitárulkozó női ágyék.

Később elég gyakran eszembe jutott a juhászi példabeszéd. Gondoltam is néha: most, most kell végre becsukott szemmel átszakítanom az életemet körbelángoló Szaturnusz-gyűrűt, hogy összeégett arccal és lélekkel a Van Goghok, a Dylan Thomasok, a Jeszenyinek világába léphessek át.

De mindig csak a fölzaklató szándékig jutottam.

A botránytól féltem? Az ugrással együtt járó bizonytalanságtól?

Könnyebb dolgom volna, ha most a gyávaságomra háríthatnám át az egészet. Arra a gondosan eltitkolt félelemre, amely a szellemi életünket, még a fölszabadult nagy nevetések közben is fogva tartotta. De nem tehettem, hiszen nem a gyávaságomon múlott, hogy a világot megtagadó fenegyerek szerepét elhessentettem magamtól, hanem azon a másik, jól érvelő démonon, aki folyton a sarkamban járt, és elhitette velem, hogy nekem hasznos embernek és írónak kell maradnom. S a tetejében még azt is elhitette, hogy a megszállottság most ebbe az irányba, a legnagyobb ellenállás irányába nyit távlatot.

Hasznos ember és író? A fiatal Németh László eltökélt tekintetét láttam ilyenkor magam előtt. Azt a pillanatot, amikor szinte kihívásként írja meg Osvát Ernőnek, hogy elsősorban ő nem író, nem költő, nem holmi mutatványos lángész óhajt lenni, hanem a „magyar szellemi erők organizátora”.

Ha sokkal szerényebben is, valami hasonlót gondoltam én is a hatvanas évek vége felé. Megéreztem, hogy Illyés, Veres Péter, Németh László, Vas István nemzedékének egészen mást jelent az irodalmi élet, mint nekünk, „fiataloknak”. Velük történhet bármi, a politikai hatalom korlátozhatja vagy leföldelheti őket, az életművüket már letétbe helyezte az idő és az leronthatatlan. Nekünk azonban előbb még meg kellene teremtenünk. De lehet-e életművet teremteni olyan légkörben, ahol az ember nem teheti azt, amit szeretne, és mégis felelősnek érzi magát azért, amit nem tesz? Lehet-e ott, ahol nem folyamatos a gondolkodás, és az első kritikus szó máris a lázadás erejével hat?

A válasz egyértelmű: nem lehet. A föladat tehát az, hogy belekapaszkodva a kilátástalan reménybe, teremtsünk szabadabb feltételeket az írás számára. Szólni erről csak a legszűkebb körbe tartozó barátaimnak szóltam: Tornainak, Szécsi Margitnak, Kiss Ferencnek, Nagy Lászlónak. Mindegyikőjük támogatott, hiszen erre törekedtek maguk is, egyedül csak Nagy László próbált a „megváltói” tervekről lebeszélni. „A költőnek a világ szívében kell ülnie – mondta huncutkás parancsként – és csak a versével szabad érvényesítenie akaratát. Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő.”

Tudtam, hogy igaza van, de közben azt éreztem, ha nem tágítjuk körkörösen és mélységében is, az irodalom válik angolkórossá. Nagy László bízott a tehetségében, én csak félig bíztam benne. Egy tehetségtelenségre és hitványságra alapozott rendszerben kevés az „isteni adomány”. Tartásra és morális ellenszegülésre is szükség van. Nyílt ütközésekre a hatalommal, amelyeket nem pótolhat semmilyen versbeli ütközés, versbeli szabadságharc.

Ezenkívül munkált bennem egy titkosan kezelendő meggyőződés. Tudtam, hogy az idegeinkből és a tudatunkból erőszakkal kitaszigált nemzetet mi magyarok, egyedül a nyelv révén, az irodalomtól kaphatjuk vissza. A történelemtudomány és a közgazdaság tudósai is csak azután ejthetik ki első érvényes mondatukat a nemzetről, ha már az irodalom visszaadta a szavak értelmét.

A sorrendet nem én, hanem a hagyomány írta elő. Egy olyan országban, ahol a Himnuszt is csak bűntudattal lehet énekelni vagy úgy sem, mindenekelőtt az irodalomnak kell fölvenni az arcba dobott kesztyűt, és elégtételt kérnie a nemzetet megalázó hatalomtól.

Az én föladatom nem lehetett más, mint ezt a párbajt minél több pályatársammal együtt előkészíteni és megvívni. Húsz év után talán kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy az irodalom ügye ebben a párbajban hamarosan nemzeti üggyé vált. Az 1981-es íróközgyűlésen ez drámaian napvilágra is került. Egy kis létszámú radikális ellenzéki csoport mellett az Írószövetség váratlanul új ellenzéki erőként lépett föl. S nemcsak a sisak levételével, hanem a gyakorlatban is. Kevesen tudják ma már az országban, hogy az utolsó negyven év első titkos választása a Magyar Írók Szövetségében zajlott le nyolcvanegyben, előkészítve talán ezzel a kilenc év utáni országgyűlési választásokat.

A küzdelem fölvázolása így lendületesnek és töretlennek látszik. Holott egyáltalán nem volt az. Nyugodt lélekkel írhatom ide, hogy a húszéves küzdelemben legalább négy-öt könyv megírásához elegendő erő égett el bennem. Kezdetben nem gondoltam én semmilyen különös áldozatra, de számomra is csak időközben derült ki, hogy a hasznosság elve ugyanúgy totális elv, mint a haszontalanságé: teljes életet kíván. Tudniillik azzal, hogy én látványosan is vállaltam a politizáló író szerepét, rengeteg „mellékes” dolgot is vállalnom kellett. Különféle táborszervezést, mozgalomszervezést, életveszélyes könyvek elé előszót írni, kiállításokat megnyitni, halottakat búcsúztatni. Ezekhez társult az erdélyi, a felvidéki, a nyugat-európai, az amerikai magyarság sorsával való összefonódásom, a sok-sok utazás New Yorkba, Kolozsvárra, Torontóba, Buenos Airesbe, Münchenbe, Marosvásárhelyre, Baselbe. Utazni? Nemcsak. A legtöbb útra újabb és újabb tanulmányokkal előrukkolni. S egyszer csak arra döbbentem rá, hogy írásaim kilencven százaléka megrendelt írás, kivéve, természetesen, a verseket. Kosztolányi kitalálta magának hősies szükségletből a körömszonetteket, én kínomban az asztalterítőkre, az óceánra, a kilakoltatott sírok márványlapjára írtam tanulmányaimat és „beszédeimet”. Nem mint egy író, hanem mint egy „megbízott magyar”.

Csoda-e, ha végül megcsömörlöttem magamtól? Ha már sem író, se magyar, se gondolkodó nem akartam lenni. „Legyen a költő hasznos akarat?” A halálon túlra üzentem Szabó Lőrincnek: ne legyen! Legyen inkább Villon módjára haszontalan, de szabad, Baudelaire módjára hideg, arisztokratikus, lázadó és megtéríthetetlen, József Attila módjára árva és fölösleges, aki épp a fölöslegesség érzetével figyelmeztet mindnyájunkat arra, hogy a világot nem föltétlenül a buzgó és hasznos emberek lendítik előre, hanem a munkájukba belefeledkezők. A sorból kilógó természetűek.

 

Július harmadika, kedd. A lepkék egyre kíváncsibban és merészebben röpködnek körül. Kettő – elfeledkezve szívbajáról – egyenesen ide telepszik le az asztalomra a júliusi Nagyvilág-számra. Kedvesek és pimaszok, mint a kamaszok általában. Egy „bordából” valók, mindkettő citromsárga, szárnyukon néhány arányosan elhelyezkedő folt.

Lehet, hogy az imént kilottyantott tea barna csöppje csábította őket a közelembe? Az egyik lelibben a folyóiratról, odabillegdél a forint nagyságú tócsához és iszik belőle. Láthatóan ízlik neki. Pestiesen szólva: tankol. Akaratlanul elmosolyodom a jeleneten. „Mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ágbogán!”

Hívatlanul úszik elém ez az oly sokszor hallott és elismételt József Attila-sor, amely létértelmezés is egyben. Talányos eddig se volt, de azt hiszem, most itatódott át igazán érzéki és emlékezetes valósággal. Fogalmazhatnék úgy is: ha mostanáig én gazdagodtam a sortól, mostantól kezdve a sor gazdagodik tőlem.

Ettől a váratlan fölismeréstől még derűsebb leszek. Derűsebb és szabadabb. Annyira az, hogy jókedvvel leplezhetem le magamat. Ha másfél napja nem vágom el pesti köteleimet, menthetetlenül ott ülök most az európai kereszténydemokrata pártok budapesti nagy tanácskozásán, sötét öltönyben, komolyan. Talán épp Andreotti oldalán vagy Kohl kancellárén, és meggyőződéssel mentjük, alakítjuk, egységesítjük az újságokból ismert századvégi Európát.

Isten bocsássa meg nekem ezt a tapintatlan, barbár távollétet, de főleg a kereszténydemokraták. A sok keserves mentési kísérlet után én most azzal mentem Európát, hogy két lepke társaságában halott költőket emlegetek, és boldog vagyok.

A nemrég eltávozott Márai Sándor 1943-44-ben írt naplóját olvasgatom. Nem először. De a harmadszori kézbevétel még inkább meggyőz arról, hogy a szóban forgó, két utolsó háborús évről aligha írtak ennél a naplónál bensőségesebb, töprengőbb és szívdobogtatóbb könyvet. Mindnyájunk emlékezetében ott komorlik Munkácsy Mihály kissé színpadias, de megrázó festménye: betyár a siralomházban. Márai Naplójáról nekem is valami hasonló jut eszembe: egy polgár a siralomházban. Az utolsó, öntudatos magyar polgár, aki német, francia, angol, holland osztályos társainál jobban tudja, hogy mit veszít a világ Európa összeroppanásával. Hogy mért tudja jobban? Azért, mert egy elérhetetlen, körülsóvárgott eszményt veszít el vele. Míg zuhognak a bombák Drezdára, Rómára, Budapestre, Márai Sándor a világomlás durva zajában Goethét állítja elénk. Ezt írja: „Igen, azt hiszem, értem Goethét – tudom, mit akart ez a lélek! Az ember határait egyeztette az istenivel ezt akarta!”

Márai szemében ez a goethei törekvés a legeurópaibb váltakozás. A legeurópaibb becsvágy. És ha a háború ezt öli ki belőlünk, ezt döngöli a földbe, senkik leszünk: buta bábutömeg, hússal körültapasztott csontvázak. Megerősítésül még ezt teszi hozzá: „Goethe az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább.”

A naponként széteső életünk szomorúsága és nevetséges eseményei közben jó belekapaszkodni ilyen kipróbált bizonyosságokba, ilyen hitbe.

Márai könyvének szinte csak egyetlen szakasza van, amelybe most, harmadjára is, belebotlok. Váratlanul, csak úgy magának, föladja a kérdést: „Miért vagyok urbánus?” Ezt válaszolja: „Mert hiszek abban, amit Hendrik von Loon mond: mindig mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a babilóniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa és a lombard városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondták ki, hanem a fórumon.”

Így van, persze, hogy így. Fafejű bolond, nyávogó macskajancsi, aki mást mond. Ha ez az urbánusság katekizmusa, én is urbánus vagyok, tetőtől talpig. De mért érzek mégis öblös horpadást ezen az igazságon? A lekezelt, szegény pásztorok és juhászok nevében sértődöm meg finoman erre a vérbeli íróra? Márainak minden sejtjével tudnia kellett volna, hogy – például – a nyelv, az anyanyelv s minden vele összecsengő érzület, dac, sejtelem, szilajság, nem a fórumokon született, és nem is feltétlenül csak ott csiszolódott tovább. Valamit a gulyások és a fekete bojtárok tapasztalata s fájdalma is alakított rajta. A halálra táncoltatott lányoké. Az ő eget, földet beindázó mondataik nélkül nem szólalhatott volna meg Pázmány Péter se, Arany János se, Tamási Áron se, és a tizenegy éve halott Nagy László sem. Mert a nyelv szavaiban nem a semmi szállong, nem a puszta jelentés, hanem, mint a génekben, meghatározó tulajdonságok öröklődnek tovább apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, s az lehetetlen, hogy a mindenkori fórumok szereplőiben ne visszhangoznának a fórumoktól távol élők panaszai vagy gondjai. Vallomásával Márai úgy söpri félre a kereszténnyé válásunk előtti magyar mitológiát, mondakincset, a később kifejlődött népmesei és népballadai kultúránkat, a népzeneit, mintha sose hallott volna Bartókról, Kodályról, akik a legmagasabb európai kultúra és értelem birtokában csodálták meg – egyebek közt – népdalaink zenei szerkezetét. Bartók a világ legtermészetesebb hangján jelenti ki, hogy egy-egy négysoros dallamunk – sejtszerkezete alapján ítélkezve róla – ugyanolyan tökéletes, mint egy Bach-fúga.

Ha nem így volna, mitől formálódhatott volna ki a mi fölismerhető külön világunk: stílusunk, képzeletünk, gesztusvilágunk? Mitől a táncaink stílusa és a szívdobogásunké? Mindaz, ami eredetét tekintve más, mint a németeké vagy a szerbeké.

Az a gyanúm, hogy Márai ebben a kivételes esetben, nem az igazságérzetének akart árnyaltan megfelelni, hanem azoknak a parasztokat és gulyásokat képviselő félértelmiségieknek, akik a fórum helyett a tollfosztó és a kukoricafosztó alkalmakat magasztalták kihívóan és egyoldalúan.

 

Két esztendő óta ezek az első szabad és laza óráim, amikor azt csinálok, amit akarok. Állhatok fejre, tanulmányozhatom a szöcskéket, ezeket az őskorból ideugró rovarokat s ugyanúgy a tücsköket, a lukaik bejáratánál bóbiskoló mesterdalnokokat. Végre nem kötelező figyelnem és mosolyognom se, mint hamisítatlan államférfinak. Utaznom se kell sehova: Csongrádra se és Uppsalába se, ahol a kötelező diplomáciai csacsogáson túl illenék okosakat is mondanom. És ami még ennél is vigasztalóbb: nem kell, mint érettségi előtt magoló diáknak, készülnöm Franciaországból, Izraelből, Argentínából, a svéd szociálpolitikából vagy a szovjet-magyar viszony alakulásából a Gorbacsov körül támadt földrengés óta.

Egyszóval: ember és polgár lehetek, Rousseau és Csokonai klasszikus mintája szerint.

De lehetek-e csakugyan?

Maradt-e még bennem ennyi szükséges és földközeli önzés?

Egyáltalán: lehet-e szabad, aki ír? Igen, de csak írás közben. Én azonban már 1988 májusa óta alig írtam valamit. Verset egyet sem. Még töredékeket sem, nem úgy, mint régen. Cikket vagy tanulmányt is csak olyat, amiért ütötték az inamat, mint a vásárra kényszerített kecskének.

Találok-e mentséget erre a felelőtlen könnyelműségemre?

Ismerőseim közül sokan atyaian veregetik a vállamat: ne emésszem magam a leszázalékolt, kényszernyugdíjas múzsáim miatt, ha ez a kétéves kihagyás az életem logikájából kővetkezett. Végül is mi történt? néznek fölhúzott szemhéjjal rám. Az történt csak, hogy szellemi és erkölcsi akaratomat nem művé, hanem gyakorlati cselekvéssé alakítottam át. És a megíratlan művek kárpótlásául, nem akármilyen elégtételként, itt állunk – itt állhatunk most – a lelkét kilehelt szocializmus teteme mellett, lábunk az elejtett vad horpaszán. Nyugtasson hát meg az, hogy a vad elejtésében komoly – följegyzésre érdemes – részföladatot végeztem. Hogy örült volna Petőfi egy ilyen kihagyásnak Fehéregyháza helyett, s Byron is egy másfajta végzetnek a görög szabadságharc forrongásában!

Jó, jó, érzem, értem – motyogom hangos csitítóimnak válaszul –, de magamnak, belül sose tudtam ilyen testhez álló, karcsú mentségeket kitalálni.

Most se tudok.

Az a politikai kézitusa, amelyben évtizedeken át napról napra részt vettem, egyelőre csak féleredménnyel zárult. Mindent átforgató és átrostáló forradalom helyett csak részleges forradalmak zajlottak le Magyarországon. Erre utal a többes szám is! Leglátványosabban jogi, szólásbeli és politikai forradalomról beszélhetnénk. E pillanatban inkább csak újságba valók, nem a történelem lapjaira.

Kisemmizettségünk évtizedeihez mérve ez sem kevés, de ha egy magamfajta, megkérgesedett író elégedetten fújná ki magát ilyen „történelmi dombtető” elfoglalása után, régi dicsőségünkre már rá se kérdezhetnénk. Valószínűleg egyszer majd rólam is megírják, ha megírják, hogy a pályakezdésétől szenvedélyesen politizáló író derekasan részt vett a szocializmus eszméivel visszaélő kemény és puha diktatúra elleni küzdelemben, amelynek lezárulásával a paradicsom ára ugyan megdrágult és a babakelengyéké is, ezzel szemben viszont szabadon választott honatyák ülték körül az Országalmát, s mágikus szavakkal csalták elő belőle a jó mélyre fúródott kukacokat. De – s ezt már én dörmögöm hozzá kelletlenül – a magyarság ettől az általam is siettetett fordulattól épp meghasonlásos lelkületében nem újulhatott meg igazán. Tagadhatatlanul vállalkozóbb kedvű lett, de léhább. Jogilag jóval csiszoltabb, de árnyékban hagyott nemzeti és történelmi tudatában továbbra is vérszegény. Régen titokban legyintett a politikára, most nyíltan legyint. A választásokon különféle pártokra szavazott – meggyőződésből vagy a szomszéd rábeszélésére, de talán az egész országban nincs egyetlen szavazó polgár, aki saját pártjáért önfeláldozóan tűzbe menne.

A csalódásokra hajlamos magyar alakja győzött volna bennünk? A zsörtölődő, a türelmetlen, a képzelet nélküli, aki bárhova néz, mindenütt vakablakokat lát? Még az égen is? Vagy a hírhedt kritikus magyar győzött volna, aki kezében bonckéssel születik és akit a tagadás kemény szelleme tart életben?

Azt hiszem, nyugodtabbak lehetnénk, ha pusztán erről volna szó.

A gond rendszerezhetetlen ilyen mérlegelések szerint; láthatóan zavarosabb és mélyebbről buzog.

Évekkel ezelőtt egyik jegyzetemben arról keseregtem, hogy Magyarországnak lassan nem külföldi kölcsönökre lesz szüksége, hanem pszichológiai támogatásra. Nem bankárokra, hanem lélekgyógyászokra, akik dacreakcióitól és önpusztító ösztönétől megszabadítják, és tudatcsonkulásaira ráébresztik.

Tudni annyit jelent – állítja Heidegger –, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk.

Ki tud ilyen helyzetet fölismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? Kavargott itt sokféle elemzés: társadalomtudósoké és politológusoké, de a következtetés is sokféle volt. És végül semmi se úgy csattant el, mint kanászostor végén a sudár, hanem csak úgy, mint foszlékony madzag. Még elgondolni sem tudom: mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is, és ezt a gondolatot a Kádár-rendszer derűsebb éveire is vonatkoztatja.

Egy ilyen kihegyezett gondolattól talán még a hangadó ellenzékiek is meghökkentek volna, nemhogy a tájékozatlanabb, „Jancsi bácsizó” többség. Pedig történelmi távlatból ítélve meg a rendszert, ez az igazság.

1956. október 23-a volt az egyetlen pillanat, amikor az országlakók zömének tájékozódó ösztöne jól működött. Természetesen nem a részletekben, hanem a lényegben. Egyik napról a másikra képes volt fölismerni, hogy nemzete és saját maga megváltásának az elkerülhetetlen pillanata érkezett el. Huszonkettedikén még – a kis létszámú értelmiségi és pártellenzéki csoport asztalverésétől eltekintve – csönd volt mindenfelé. Csönd, lapítás, a diktatúra hosszúnak ígérkező délutánja. Huszonharmadikára azonban fenekestül fölborult a világ. Fölrobbantak az agyak, a megalázott szívek, bugyogni kezdett a lefojtott elégedetlenség, és lávafolyama elöntötte az utcát. Az ideológusok némák voltak vagy makogtak, de a Sztálin-szobor ledöntésekor minden magyar polgáron átvillámlott a fölismerés: a burok szétpattant, valaminek lejárt az ideje. Ha másként nem, a háta közepével érezte.

Hasonló közös élményt azóta se élt át az ország, pedig szorgalmasan ismételgetjük, hogy forradalom zajlik a „mi utcánkban”. És csakugyan: pártok születtek, kikiáltottuk a köztársaságot, megalakult az új parlament, és a szovjet csapatok is elkezdték lassú kivonulásukat az országból. 1956-ban tomboltunk, sírtunk örömünkben, holott csak az ígérete hangzott el távozásuknak! Hogyan lehetséges mégis, hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet egyszer se tudott megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magaslaton, s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a lélegzettel – vérszerződés helyett – egységesülni, hogy utána a különbözés természetes határai mentén szétváljunk ismét.

Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? Volt, aki ki is fejezte viszolygását: eddig a szocializmust kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? A nemzetet, amely nálunk nem egyéb, mint Horthy-emlékekkel kitömött zsák?

A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés hangja.

Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabb kori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az eszemmel tájékozódom, szégyenkeznem kellett, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt: „Mi az, hogy magyar?” – hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. – „És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat.”

Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen, s az ilyennek nincs mit válaszolni.

Élnek, miért is ne élnének sokan az országban, akik unják az örök magyar sirámot: Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is unni őket – ettől persze még nem tűnnek el a megoldhatatlan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarsághoz természetes módon nem lehetett idomulni – akár beleolvadással, akár szellemi azonosulással –, ezek az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették – legalábbis érzékelhetően nem – például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek, Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztozkodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.

Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása „fajtájának”. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk. Ráadásul mérvadó szellemi életünk sincs, amely megfelelő közeget vagy hátteret biztosíthatna a versengésnek. Egyedül csak a politika küzdőtere létezik, ahol a dolgok logikája szerint ütésre ütés a válasz, rágalmazásra rágalmazás. Antiszemitizmus és nacionalizmus? Ezek is inkább egy fölületesen megírt politikai színdarab főszereplői s nem a lelkeké, illetve nem a valóságos helyzeté. Fegyveres csapatok helyett nagy habverőkkel fölszerelt különítmények járnak a közéletben s fölhaboztatnak mindent, ami segít eltakarni a megoldandó kérdéseket.

Ízelítőül mindössze csak egyet említek. Az úgynevezett nemzeti ügyet. A szabad demokraták és a magyar demokraták között ez okozza tán a legnagyobb feszültséget. Szabad demokrata barátaim – érzelmeik, ösztönük és eszük szerint is – legföljebb egy új politikai nemzet létrehozását tartják szükségesnek, amely avult érzelmek nélkül, hideg józansággal is megteremthető: jogi úton, közgazdasági és piaci okossággal.

Ha szabad lélekkel ítéljük meg a célt, el kell ismernünk, hogy egy olajozottan működő „praktikus haza” nem akármilyen alkotás.

Sajnos, egy ilyen gondosan megtervezett politikai nemzet nekünk csak félmegoldás lehetne. A külpolitikailag és belpolitikailag meghatározható állammal lenne csupán azonos, és a kisebbségben vagy a szétszóratásban élő magyarság kiszakadna belőle. Hozzávetőlegesen is legalább négymillió magyar.

Bármilyen nehéz is, de kimondom: minket nem az különböztet meg szomszédainktól, hogy levertek, hanem az, hogy szétdaraboltak. Ebben a mostani új helyzetben ezt kell tehát lélektani és történelmi kiindulópontnak tekintenünk. Ami azt jelenti, hogy nekünk annak a Magyarországnak az eszményi képét kell fölrajzolnunk magunk elé, amelyet első háborús leveretésünk után egy „igazságos” Trianon meghagyott volna számunkra.

Cs. Szabó László írja önéletrajzi esszéjében, hogy Trianont nemcsak a saját bűneinkért kaptuk, hanem mások bűneiért is. Beleömlöttek abba jócskán francia, cseh, angol, román bűnök. Elég Romániára, Szlovákiára, Jugoszláviára gondolnunk, hogy vádló szándék nélkül kijelentsük: az elmúlt hetven év bűnei sokkal több értéket pusztítottak el, mint amit Versailles-ban a mi számlánkra írtak.

Bármennyire elevenek is ezek a bűnök, természetes, hogy a föntebb emlegetett Magyarország képe csakis a szellem mappáira rajzolható föl, s nem a térképekre. Világosabban fogalmazva: nekünk most nem visszacsatolásról kell ábrándoznunk, hanem a szétszakadt magyar szigetek összecsatolásáról.

Ehhez pedig kevés a legtökéletesebb demokrácia is: kevés a külkereskedelem, a piac, az európaiság aranycirádával keretezett belépőkártyája ama sokat emlegetett Házba.

Hadsereg helyett mi már csak kultúrával, érzelmekkel és stílussal hódíthatunk. Stílussal, amelyre egyformán kapják föl a fejüket Kolozsváron, Léván, Beregszászon, Nagybecskereken és New Yorkban, Amerikában. Egyszerre a müncheni Pax Romana összejövetelein és a Sao Paoló-i Magyar Házban. S ebben a kultúrában és stílusban ott kell érződnie Szent István, Szent László, Mátyás király és Bethlen Gábor akaratának, Dózsa és Zrínyi eltökéltségének, Berzsenyi, Ady, József Attila, Sinka István felejthetetlen hangjának, de ugyanígy ott kell lélegezniük a Lúdas Matyiknak, a Kádár Katáknak és a Bartók fonográfját cipelő körösfői parasztnak. Sőt, hogy a fanyalgó újságírókat is fölingereljem: bizony, még a székely kapuknak és a táncoló férfiakon suhogó gatyáknak is.

Mindannak, amiből lettünk, s amik vagyunk.

Lehet, hogy enélkül a stílus nélkül a most zajló forradalom is csak félforradalom? És lehet, hogy az én politikai küldetésem is ennek a stílusnak a keresése, alakítása lett volna inkább, mint lótni-futni az országban, vagy ott tipródni a politika kormozó műhelyeiben, s politikusokkal együtt verni a vasat?

 

Július negyedike, szerda. Délután két óra tizenöt. Lehetne dél és lehetne akármennyi, nem érzékelem az időt. Süt a nap, mint egy Jordán-közeli édenkertben. A Börzsöny fedetlenül maradt sziklái izzanak, akár a kemencebelső kenyérsütéskor. Ha egy fecske szalmaszálat ejtene rájuk, a szalma azonnal összepörkölődne és megfeketedne. Három esztendővel ezelőtt Sarasotában lángolt körül ilyen szorgalmasan a hőség. Mindenki hordott valamit a fején: szalmakalapot, vizes zsebkendőt, félt a napszúrástól, nekem pedig meg se kottyant. Apró tűk potyogtak a vállamra, a hátamra, mintha egy szakértő égi kéz női testek képeit tetoválta volna rám.

Gyerekkoromban az ilyen nyarakon mindig feketére sültem. Ez a nyári kormosodás még az első budapesti éveimben is folytatódott, mindaddig, amíg nem váltam „értelmiségivé”: szobák, presszók fakó arcú vándorává.

Kezdetben sokan azt hitték rólam: cigány vagyok. A nagyidai cigányok Csóri vajdájának egyenes ági leszármazottja. Tréfának hangzik, pedig igaz. Mit tehettem a szétszivárgott hiedelem ellen? Mosolyogva fogadtam el az irodalom és a pletyka alkalmi szövetségét, amely az én külön történetemet építgette a közéletünkben. Nemegyszer hangzott el indulatosan a hátam mögött: mit akar ez a sötét fattyú itt, oktassa és fegyelmezze inkább a vérrokonait. Persze, ha egy tetszetős tévhit forgalomba kerül, leállíthatatlan. Újabb és újabb „tényeket” talál magának. Ez történt velem is. A Sárával, Kósával közösen készített filmünkben, a Feldobott kőben komoly szerepben megjelennek a cigányok. Sára kitűnő dokumentumfilmjének, a Cigányoknak fölerősített motívumaként. Ez untig elég volt ahhoz, hogy az évek során elcsitult szóbeszéd ismét föllobbanjon. Ehhez már csak a fiamat, ifjú Csoóri Sándort kellett meglátni hegedűvel a televízióban, a táncházakban, s a hamis kép egyre markánsabban a valóságos kép helyét foglalta el. Az, hogy a fiam a Muzsikás együttesben – főként kezdetben – a legeredetibb magyar népzenét játszotta, a legenda szerelmeseit egyáltalán nem érdekelte. Hisz ahhoz ismerni kellett volna a magyar népzenét; a magyar népzene és a magyar cigányzene közötti különbséget; tudni valamit arról a népzenei reneszánszról, amely a hatvanas-hetvenes évek arcképét bartóki és kodályi vonásokkal erősítette meg.

Ha nincsenek bogarászó irodalmárok, akik romok alól előkerült bizonyítékokat csúsztatnak elém, én magam sose hozakodom elő azzal a Csoóri nemzetséggel, amely a család homályba vesző múltjában némileg eligazít.

Hitelesíthető okiratok szerint a nemzetség besenyő eredetű. Feltehetően még István király telepítette le őket Székesfehérvár mellé, hogy mint afféle nyugtalan társaság, szem előtt legyenek, és hűséggel szolgálják az Árpád-háziakat. A besenyőkről soha nem terjedt el a köztudatban, mint például a kiskunokról, jászokról, nagykunokról, hogy különb magyarok az eredetieknél, de Illyés, aki magát besenyő ivadéknak vallotta, huncutkodó szemvágások közben erősítgette ezt többször is. Többletnek, ráadásnak gondolta. Játszott vele, mint holmi mágikus tárggyal. Valamikor, a hatvanas évek elején Nemes Györgynek adott interjújában ki is tért erre. Régi szürrealista hajlamait szabadjára engedve azt nyilatkozta, hogy már csak ketten maradtunk besenyők: ő és én. Nemes Györgynek nem volt elég humora a játékhoz, a végleges szövegből kihúzta ezt a mondatot. Nem akarta elkomolytalanítani Illyést.

Hogy a játék mögött mi az igazság, nem tudom. Csak a hetedik érzékem súgja, hogy valaminek lennie kell. Az természetesen még véletlen lehet, a biológia csínytevése, hogy anyám apja, Csóri Ferenc kísértetiesen hasonlít Illyésre. A homloka, az orra, a szeme, a szeme járása, a testalkata. Még a kopaszodásában is „rokonok” voltak. Az viszont, amit Ágh István Kidöntött fáink suttogása című könyvéből épp tegnap hámoztam ki, valamelyest közelebb visz eredetem titkához. Ágh családneveket sorol föl a faluból, s kiderül, hogy Iszkázon is éltek Csoóriak. Csoóriak két óval, és volt a határban egy besenyőkre utaló rész: a Besenyő-erdő. Ki ne kötné össze a helyemben – önkéntelenül vagy akár tudatosan – ezt a két adatot? A mai Csór község – amely még a Mátyás király-történetekben is fölbukkan – ugyanott áll ma is, ahol a Csoór nemzetség megtelepült és kivirágzott. De feltehető, hogy a török időkben az egész környéket fölkapta és szétszórta a nagy történelmi forgószél. A koronázó város török kézre kerülésekor a város körüli falvak lakói mind egy szálig elmenekültek. A Székesfehérvár melletti zámolyiak is így alakították meg menekülésükben az 1500-as évek közepe tájt Győrzámolyt. A pátkaiak és a sukoróiak, összefogva egymással, Sukorópátkát. Gondolom, a Csórról menekülők is hasonlóképpen köthettek ki a nádasoknál nagyobb biztonságot nyújtó Bakonyban, s ők nem a falujuk nevét vitték magukkal, hanem csak a Besenyő-erdő nevet.

Mély, mély az idő kútja – hajtogatják a bölcsek –, és kimeríthetetlen. Én is csak tűnődöm, mi történhetett hányódó felmenőimmel. Ráadásul a rejtély az én esetemben kétszeresen is izgató, mert apámat Csoórinak hívják, és az anyámat is. De az anyám nevét egy ó-val írják. Az egy ó mint ahogy Csór község esetében is – lehet elírás, figyelmetlenség. De jelentheti azt is, hogy anyám családja is Csórról való. Ugyanonnét, ahonnét az apámé, s a menekülésből hazatérve együtt kerültek át az ősök Zámolyra. Mint ahogy a Győrzámolyból megtérők sok Zólyom megyéből származót is magukkal hoztak. Öt-hat Zólyomi család is élt még az én gyerekkoromban Zámolyon. Nyilvánvaló, hogy az eredeti családnevüket elveszítve a ragadványnevükön éltek tovább.

Valamikor tíz-tizenkét évvel ezelőtt megpróbáltam ezt a hézagos történetet kissé fűszeresebben előadni egyik értelmiségi cigány ismerősömnek. Elkedvetlenedve hallgatott végig. Mint aki egy újabb illúziót veszített el az igazsággal. Szerettem volna megvigasztalni, de akkor ott, a Keleti Károly utcai szobácskámban nem jött ki hang a számon.

 

Július ötödike, csütörtök. Az, hogy városlakó lettem, sokféle előnnyel, de sokféle hátránnyal is járt. A hátrányos dolgok sorából most csak egyet említek: észrevétlenül leszoktam az évszakokról. Budapest bármelyik negyedében laktam – akár a nyolcadik kerületben, akár a másodikban –, a téllel például mindig tusakodtam. Olyan volt a tél, mint egy hermafrodita. Se ilyen, se olyan. Amíg csak a harmadik emeletről bámultam a havazást, elfelejthettem, hol vagyok, és újra a régi szemtanú lehettem. Esett, esett, átláthatatlanul, esett kavarogva, fehéredtek a háztetők, a kémények peremein, vállán vastagodott a hó, de amikor le kellett mennem az utcára, már a havazás mocskával találkoztam. Olyasmi élményt éltem át, mintha egy lakodalmi menet elé, a fehér ruhás nyoszolyólányok és a fehér ruhás menyasszony lába elé, koszos fölmosórongyot dobnának oda.

Hasonló történt a nyarakkal is. Sehol darazsak, ringlószilvák. Sehol áztatott kenderillat. Mindenütt csak az autók, csak az áthevült beton, az áthevült kirakatüvegek. A házak is forróak, mint temetőben a sírlapok.

Most, hogy a negyedik napja visszatért minden körém, hogy itt pillednek körülöttem a fák, a réti legyezőfű itt királynősködik félméternyire tőlem, arra eszmélek rá, hogy nekem nemcsak az irodalomban vannak hagyományaim, hanem a természetben is.

Ilyen hagyományom például ez a levegőt remegtető július.

Ismerek négy-öt férfit és nőt, akinek olyan kifinomult – pontosabban olyan kiművelt – a hallása, hogy ránéz egy Vivaldi-kottára vagy egy Bartókra, s már hallja az egész zenekart. Külön a hegedűket, a fuvolákat, a csellókat, a csemballót vagy a zongorát, mégis együtt az egészet.

A kottához, szégyenszemre, vakszamár vagyok, de ha egy hőgutás kakas kiált valahol a délutáni kánikulában, eltéveszthetetlenül hallom az otthoni – az ötven év előtti! – szalmaszálak pattogását a szérűnkben, a búzával érő körte tompa puffanásait a konyhaajtó előtt, a méhdongást a kertben, a légydöngést az istállóban és a trágyadomb körül; hallom a fülem csöngését belülről, mintha hívnának valahová, mert ilyenkor minden út megemelkedik a forróságban, és a tízéves fiúknak már a világ tetején kell járniuk, csöngetgető nagy fagylaltos kocsik után, magasan, ahonnét belátni a papok udvarába is, be a Csatári főjegyző úréba, ahol tejeskukorica fogsorú lányok isszák a jeges márcot; városi lányok, akik talán már látták a Dunát is; a tengert is, ültek hajón és vonaton. Micsoda álmos óraütések potyognak köréjük! Szívesen fölkapnék egyet-egyet a földről, és úgy adnám át nekik, a kezükbe, mint fészkéből kizuhant sutácska sárgarigót. Közben hallom az aratók kaszáját is suttyogni, kint aratnak az Irtáson. Remeg fölöttük a levegőég, mint a böglyök és a legyek ellen védekező lovak bőre – ki tudja, nem vihar készülődik-e valahol?

Igen, a vihar. A sok közül a legemlékezetesebb.

Sose felejtem el, tízéves vagyok, s az aprójószágok miatt aznap én maradtam otthon. Szüleim és a hat esztendővel idősebb lánytestvérem kint aratnak a fehérvári határhoz közel. A falu ilyenkor kihalt, csak néhány munkából kidőlt öreg s néhány munkába befogott gyerek szédeleg a ház körül. Vigyázni kell mindenre, mert lecsaphat a vércse, a héja, és elviheti a kiscsibéket; vigyázni kell minden szalmaszálra, nehogy az őrült szárazságban egy is lángra lobbanjon, mert ha tűz ütne ki valahol, Zámolynak két óra alatt vége lenne.

Utólag gondolok rá: mennyi könyvet elolvashattam volna ilyen nyári napokon! Gárdonyit, May Károlyt, Mórát! De a magamfajta parasztgyerek teljesen vadon nőtt föl. Igaz, könyv se volt a háznál, s egyébként is urizáló időtöltésnek ítélték volna, ha júliusban valakit könyvvel látnak. Így aztán úgy telt az időm, mint az égi madaraké. Három-négy óránként megetettem a falánk kiskacsákat, öntöttem nekik vizet, fölmentem a padlásra, kutakodni valami használható tárgy után. Vagy felültem a kazal tetejére, ahonnét messzire el lehet látni.

Ezen az emlékezetes napon is ott ülök. S egyszer csak látom, hogy leszegett fejjel egy fiatal üsző rohan hazafelé a legelőről. Először azt gondoltom: bogárzik. Rohanok ki az utcára, s látom, hogy véres a szemürege. Verekedés közben egy hegyesebb szarvú társa üthette ki a szemét.

A véres esemény, a nap további részére, rossz előjelnek ígérkezett. Ha nem lettünk volna mindnyájan babonásak, úgy értem, hogy a család és az egész falu, az üsző drámáját közönséges balesetnek tartom. De már hat-hét éves koromban átitatódtam mindenféle hiedelemmel a tűzzel, a vérrel, az éjféli bagolyhuhogással kapcsolatban.

Visszamentem újra a kazal tetejére, és minden jelre figyelni kezdtem.

Néha megmozdult egy-egy levél az akácfán. Az árnyékban alvó tyúkok tikogva fölijedtek, szétnéztek s már csukták is be újra kékesszürke szemhéjukat. Aztán öt levél kezdett izegni-mozogni. Pillanatok múlva ötszáz és ötezer. És Pátka felől a magasban reszkető levegő helyére felhők nyomultak. Mintha kelletlenül terelte volna őket valaki. A tyúkok fölneszeltek, megrázták magukat s gyanakodva léptek elő az árnyékból.

Közeledhetett volna róka is, de csak a felhők sűrűsödtek.

Kezdetben olyanok voltak, mint a kékítős kötény, aztán egyre sötétedtek. Már lusta bivalycsordának is beillettek volna. Gyülekező őslényeknek. Egy bolond futózápor egyenesen jót tenne a világnak. Elverné a port, megitatná a kukoricákat. Csakhogy ezek goromba felhők. Útonállók, fenyegetőbbek, mint a Zsákos Ember. Már mozognak is. Előbb csak úgy magukban; ott állhatnak valahol a Velencei-tó fölött. Később már fölfújt mellkassal, mint a vén Tanárki, aki tűzoltó csákányával zavarta ki egyszer a fiát az udvarukból. Ezek a felhők mire készülnek? Egyre-másra vastag mennydörgés jár a nyomukban. Szent Péter gurítgatja dühében az üres boroshordókat. És már a szeme is szikrázik hozzá. Villámlik valahol. Csitt-csatt, egyre sűrűbben. Mi lesz apámékkal? S mi lesz velem? Nem, ez nem vihar, valami más. Ilyen csak a Bibliában van. Jobban sötétedik az ég, mintha őszi éjszaka jönne. A fehérre meszelt ól fala egy órája még vakított, most olyan már, mint a tintapacni. És a mennydörgések pedig egyre öblösebbek. Be kéne mennem az előszobába, ahova csak ritkán szabad, mert ott van apám ezüstórája, s onnan kéne nézni a készülődő ramazúrit. Nem, ezt nem lehet… Történjék bármi, kint maradok itt a gádorban. Ugyan hova menjenek azok, akik kint rekednek a határban? Nincs ház, nincs kunyhó, hova behúzódhatnának. A magas, dús fák alá se állhatnak oda, mert azok vonzzák magukhoz a villámokat. Valamelyik évben így ütötte agyon a mennykő az öreg Bödét… Nem, semmiképp se megyek be a szobába. Istenem, egy villám a torony körül csapott le. Egy másik a temető közelében. Egy harmadik tán a bikaistállóban. S ni, már esik is. Már zuhog. Már ömlik. Egy tenger loccsan alá az égből. Már látni se lehet, csak ha villámok hasítják föl a sötétséget. Azok pedig két másodpercenként lecsapnak. Mintha egy késdobáló tőrei állnának be a földbe körülöttem. Mozdulni se tudok a félelemtől. Tapadok csak a falhoz és imádkozom, ahogy anyám tanított. De semmi hatása. Bokáig érő víz zúdul végig az udvaron. A szél ágakat röptet, lombfoszlányokat. Kazaltetők suhognak át a ház fölött: kísértet-angyalok, szalma-lények, óriás gólyafészkek. Világvége? Szodoma és Gomorra? Már nem is víz ömlik a magasból, hanem jég: akkora szemek, mint az oltott sárgabarack. Akit ez fejbe talál, az halott. De csak zuhog és zuhog. És ugrál a jég a kútkáván, a cementvályú peremén. A szomszéd tetőcserepei ripityára törnek. A folyamatos villámlásban itt-ott már előbukkannak a szarufák, a tető bordalécei. Egy idegen lény csontváza rémlik föl előttem váratlanul. A Cethal lehet, amelyről tanultam már? Istenem, csak most ne történjen semmi baj! Csak most az egyszer! Maradjon meg a házunk, és a szüleim is érjenek haza. A testvérem is! Soha még nem féltem ennyire semmitől és ugyanakkor nem csodáltam ennyire semmit. Hogyan lehetséges ez a kettő egyszerre? Lehet, hogy nem is élek már igazán? A körtefa is úgy áll előttem megtépázva, mint akit kocsmai verekedésben széklábbal vertek agyba-főbe. Szemben a favágítón kupacokban fehéredik a jég.

Az elmúlt ötven évemben számtalan történetet végigéltem. A háborúét is. Ezenkívül megrázó művek rendítettek meg: irodalmiak, zeneiek, színpadiak, filmek. De be kell vallanom: semmilyen zseniális emberi alkotásra nem emlékszem, amely olyan végletek között lebegtetett, rémített, sújtott, gyönyörködtetett és annyi halállal vett volna egyszerre körül, mint ez a régi júliusi délután. Mint ez a vihar. Úgy épült föl, mint egy Beethoven-mű. Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.

 

Július hatodika, éjjel. Az elmúlt néhány napom legtisztább nyeresége egyértelműen az volt, hogy nem kellett találkoznom és társalognom senkivel. Társalognom? Inkább fecsegnem udvariasan. Manapság ugyanis nemcsak többet eszünk és iszunk a kelleténél – többet is beszélünk. Folynak át rajtunk a szavak, mint a fényújság mondatai. Kortünet mondhatják rá a társadalomtudósok, az újságírók, s mondhatná a magányos bölcs is, ha egyáltalán létezik még ilyen emberi képződmény.

Rövid és velős helyzetelemzésüket órákig tartó magyarázattal és megjegyzésekkel tudnák kiegészíteni. Egyikük azzal, hogy a rohamosan szaporodó emberiség nemcsak a levegőfogyasztók számát növeli, hanem a beszélőkét is. Ezerkilencszázharminchétben József Attila még csak kétmilliárd embert emleget egyik versében: ma már ötmilliárddal kéne számolnia. Márpedig: több ember az több gond is, több észrevétel, vélemény, panasz, akarat széthömpölygése a világban. Egyúttal több kimondott szóé is! Eltömegesedés? Igen, eltömegesedés az emberi beszédben! Mindenki csak mondja, mondja a magáét; a szomszédasszony, az akadémia elnöke, a kisemmizett jegypénztáros, az agyonhajszolt újságíró, mintha ezzel új értelmet adna a valóságnak, vagy új világot teremtene, holott legtöbbször elunalmasítja. Némelykor pedig egyenesen megszünteti. Ugyanis nem a hazudozások és a tagadások alkalmasak erre leginkább, hanem az elfásult tények.

Valaki itt azt vethetné gyorsan közbe, hogy akkor mégsem az eltömegesedés a legfőbb ok, hanem épp ellenkezőleg: a hiány! Valaminek a hiánya. Elvégre a szóbőség, a szavak áradása jelenthetne gazdagságot is: a képzelet, a változatos érzelmek és a tudás gazdagságát. Napjainkban viszont szóromlást jelent. Az pedig általános törvény, hogy romlani csak az romolhat, aminek nincs formája és ami túlfolyik a kereteken.

Vajon mi az a hiány, ami szóinflációt okoz? A hit hiánya? A műveltségé? Tartást adó szokásoké? Istené?

A természet évmilliókig szabad tenyészet volt. Burjánzás és kusza vegetáció. De az emberi értelemnek ahhoz, hogy elszakíthassa, illetve elkülöníthesse magát ettől a tenyészettől, koncentrációra kellett törekednie. Megfeszített összpontosításra. Legelső fokozata ennek a munka volt. Később már az is, ami az örömöt, a kalandot, a drámát, a megnyugvást adta hozzá a munkához. Nyilvánvaló, hogy minden emberi műben, ez az összpontosító erő játszotta a főszerepet: a vallásoktól a filozófiákig, a költészettől a zenéig és az atomfizikáig. Újmódi eretnek gyanánt mondjuk ki bátran: maga az Isten is koncentráció. A legtökéletesebb sűrítés. Minden tudásunk s nemtudásunk neve és végösszege. Minden félelmünké és áhítatunké. S mi más például a szerelem is? Néha egyetlen szempárból süt ránk a világ; egyetlen szem pályaudvaráról indulnak el a vonatok, a fecskék, az őszirózsák minden irányba, és oda is térnek vissza.

Ilyen koncentráció, ilyen világsűrítmény sehol másutt nem jöhetett létre, csak bennünk: az ember belső világában.

Korunkban mintha ez ernyedezne s mállana szét, mint a megöregedett kínai selyem. Itt zajlik le minden a szemünk előtt: birodalmak hanyatlanak meg, savas esők pusztítják el az erdeinket, tizenöt éves „benzintyúkok” próbálnak repülő édent varázsolni a lelket sorvasztó betonutak fölé, szólnak közben a dobok, szólnak Beethoven kürtjei, zuhog a föld a koporsókra, és mi szorgalmasan megnézünk mindent, meghallgatunk mindent, de nem tudjuk, mi történik velünk. A részletek fölfénylenek, az egész homályban marad. Elveszett belőlünk az a „valami”, az a mágnes, amely egyberántaná a töredékeket, s mi összerakhatnánk őket egésszé. Hisz ahol a részletek uralkodnak, ott a semmi uralkodik. Szavak vannak, de az emberi beszéd teljességgel hiányzik. Lehet, hogy aki beszél, igazat mond, csupán az igazság lehetetlenül el, mielőtt célhoz érne. Most kezdjük megtanulni, hogy a nihilizmus, a filozófiai értelemben használatos fogalom nem a világnagy ürességet jelenti, a semmitlen és tárgytalan pusztaságot, hanem azt a térséget, ahol éppenséggel minden van, csak a dolgok veleje hiányzik. Az abszolútum tűzmagja. A koncentráció diadala.

Miért nincs például gyönyörködtető s megrázó filozófiája a kornak, amikor mindene van: űrhajója, génsebészete, többszörös tükrös teleszkópja, baktériumbombája, robotemberisége, gépesített emlékezete és így tovább? Mért nincs korszakot meghatározó zenéje, festészete? Elfáradtunk? Vagy képtelenek vagyunk gondolkodóba esni a magunk sorsán? A művészet eddig a betegségből is tudott világot teremteni: a pokol mocskos és mészárosi élményeiből. Mért most erőtlenedett el ennyire, amikor a világ minden zugából árad a bomlás édeskés bűze, a botrányszag, a szegényszag, vagy épp ellenkezőleg, a világ gazdagjainak parfümillata? És, persze, nemcsak az. Árad a bűn, a kételkedés, a halál körül lengedező unalom. Az igazi vér mellett a rémregények, a rémfilmek Mississippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban. Csak hogy a kiszámított sokkhatás célba érjen. Egyetlen igaz dráma helyett mutassunk száz hamisat, a korszak embere úgyis csak szórakozni akar és felejteni! Érzelem- és gondolatkoncentráció helyett osztogassuk szét az izgalmat vérmes kalandokba!

Mi történt velünk a civilizációnk mostani kellemes és pompás századában? És mi történik tovább? Soha még ennyi művelt értelmiségi ember nem élt a földön, mint ma, és az emberi szellem mégse volt soha ennyire esendő. Mit tudott végül is megmenteni? Az embert nem, az emberiséget nem, a Föld népségét nem, a világmindenség épségét nem. Ráadásul saját magát sem! A háborúkban csak vergődött, a tengereket mocskoló civilizációs egykedvűségtől csak elszörnyedni tudott. Isten után magát az Ént, az egyes szám első személyt is engedte tönkremenni. Az Ént, amely Istenhez hasonlóan ugyancsak titkos erejű koncentráció volt: a tárgyiasult világ örvénylő közepe.

Honnét és hogyan jutottunk el eddig a „hangulatos” nihilizmusig, amelyben mindennek van tudományosan megindokolható helye – a dugóhúzótól az anyahajókig, a szódavíztől a kifinomult számítógépekig és kurvákig – csak az emberi szellemnek nincs igazán?

A kudarcért egyre többen és egyre hangosabban a fölvilágosodás korszakát kezdik kárhoztatni. A hatalomra jutó ész világot átformáló évtizedeit. Szegény enciklopédisták és szegény Voltaire-ek! A kérlelhetetlen logikát valóban ők emelték pajzsra, s minden szétszórt ismeretet ők kényszerítettek az elemző, a felsőbbrendű értelem uralma alá; sőt a szabadság, egyenlőség, testvériség kirobbanó forradalmának a harangját is ők kondították meg, de elítélni csak olyan hamis alapon ítélhetnénk el őket, mintha, mondjuk, az amerikai indiánok kiirtásáért Kolombusz Kristófot kiáltanánk ki főbűnősnek.

A felvilágosodás, azt hiszem, még a zsenialitás műve. A boldog és a mámoros zsenialitásé. Az ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámlálni a Tejút csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangú morajlását.

Ez a kor – a XVIII. század – még az Isten és az Ember között elterülő virágos földrész. A Minden Lehetőség szülőföldje. De az ész, mint a forradalmat kisajátító Napóleon, türelmetlen és hódítani akar. Meghódítani a társadalmat, a történelmet, a természetet, az anyagot, az emberi lelket. A hódításhoz azonban erőre, szervezettségre, technikára van szükség. Leghűségesebb kivitelezőnek a tudomány jelentkezik. Pontosabban: a tudományok. A felfedezők körül így kezdenek elszaporodni a feltalálók. A feltalálók mellett a szakemberek. Előttük már nem föltétlenül a csoda lebeg, hanem az érdek. Az ember érdeke, a társadalom érdeke, az ország érdeke. Csupa nagybetűvel írandó eszmény.

A felvilágosodásban függetlenné vált logika észrevétlenül siklik át az ösztönök területére. S rövid idő leteltével már föl se fogja, hogy megbízatást teljesít. Egy-egy állam, egy-egy hadsereg, egy-egy birodalom megbízatását. A tudomány útközben elveszíti a szellemet, elveszíti tartását, s célszerűvé válik. A gyufa hasznától az atombomba „hasznáig” egyenes út vezet. A szükségszerűség egyformán indokolja mindkettő létezését. Hirosimára azért dobják le a Bombát, hogy nyolcvanezer ember sokkoltató halálával további milliókét akadályozzák meg.

Logikus – nem?

Az értelem és a szellem ilyen természetű szétválása már legalább ötven esztendeje folyamatosan abszurd helyzetekbe sodorta és sodorja a világunkat. Példák tömege helyett egyetlen példát idézek csupán: a hidegháborús évek közérzetét. Még jól emlékszem, az ötvenes évek emberisége sokkal jobban rettegett az Atombombától és a Hidrogénbombától, mint attól a hatalomra jutott abszurditástól, abszolutista Észtől amely alkotta őket. Senkinek se az jutott eszébe, hogy a Bombák önmagukban ártatlanok és tehetetlenek, vagy az, hogy csak a testet pusztíthatják el, de a velük fenyegetőző tudat a félelemkeltése révén – már szétroncsolta lelkünket, becsületünket, tudásunk értelmét. Sőt a Bombát létrehozó tudás – közvetve és közvetlenül is elkezdte rombolni a Földet.

A fölvilágosodás kisiklott és kérlelhetetlen logikájában így cserélődött föl ok és okozat, jó és rossz, természet és természetellenesség. Műve: a századunkra elkészült világcivilizáció is ettől hasonlott meg. S ma már egyre több filozófiára hajlamos gondolkodó akad, aki a tömérdek gondolatot megemésztő és fölhasználó tudományról ki meri jelenteni, hogy képtelen gondolkodni; sőt, hogy a napjainkat elborító nihilizmust semmi se segítette annyira elő, mint épp a tudomány.

Új Rousseau-k goromba megjegyzései volnának ezek a gondolatok? Egy korszakot nyitó „zöld romantika” lázadó mondatai?

Boldogan hinnék bennük, de nemigen tudok. A tizennyolcadik századi észuralmat – ha átmenetileg is – valahogy még helyre tudta billenteni az ember érzelmi világa. Nemcsak azért, mert akkor még nagy hittartalékai, szenvedély- és képzelettartalékai voltak Európának, hanem azért, mert a korabeli civilizáció egy karcolásnyi sebet sem ejtett a természeten. Nem követett el ellene semmi jóvátehetetlen bűnt. A mostani civilizáció azonban már csak élősködni tud rajta. Ráadásul: ezt a mára elfajult racionalizmust csakis olyan értelem – csakis olyan észkritika próbálhatná meg helyre zökkenteni, amely észként is a nagy emberi szenvedélyekből táplálkozik.

Vajon, van-e még bennünk ilyen, önmagunk ellen is lázadni tudó ész, amely egyedüli esélyét saját kiúttalanságában találná meg?

 

Szombat. Július hetedike. Még ki se nyitja az ember a szemét, már kora hajnalban zúdulnak rá a hírek mindenfelől. A politika hírei, a sportvilágé, a pénzvilágé, a hadseregé, a terroristáké, a szép nőké és így tovább. A gőzölgő tea mellé nemcsak a vajas kenyér kerül oda az asztalra, hanem egy újabb földrengés romtéglái és halott kisgyerekei is.

Hírek tehát vannak, ellenben új gondolat alig-alig kopogtatja meg ablakunkat. Nem a hírmagyarázatokból hiányolom én a gondolatot, nem az eseményértelmezésekből, ezek telítve vannak vele, hanem abból a „légnemű” közegből, amit korszellemnek nevezünk. Mintha túlontúl gyakorlatias lényekké váltunk volna, akik a velünk történő dolgokat naponta ízekre szedik és csak azt magyarázzák. Mintha életünk célja ismét a megismerés volna egyedül, s ezzel a tapasztalás és a gondolkodás köre be is zárulna.

Érthető hát, ha manapság az ember egy-egy szokatlan gondolatot hallva, talpra ugrik, izgatott lesz, és mint a lazacok, amikor ellenállásba ütköznek, megpróbál még repülni is.

Így hatott rám a napokban a Münchenben élő Alekszander Zinovjev egyik írása: Az orosz kérdés.

A tanulmány az alábbi, meghökkentő gondolatokkal indul: „Korunk számos jelenségét nem érthetjük meg, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az emberiség elmulasztotta a soron következő, azaz harmadik világháborút. Pedig a lehetséges fő ellenfelek fel voltak rá készülve technikailag és szakmailag (katonailag). De nem voltak készek rá ideológiailag, pszichológiailag és erkölcsileg. Az emberiségnek még nem volt rá elég ideje, hogy megszabaduljon az előző háború valóságos következményeinek iszonyától, de arra már volt elég ideje, hogy megfertőződjék egy föltételezett újabb háború lehetséges következményeinek iszonyával. Ám ez a háború nem tört ki. Mintha csak szétszóródott, kimerült volna a »helyi« háborúkban, a »hidegháborúban«, a politikai és diplomáciai nyüzsgésben.

Az újabb háború fenyegetése nem múlt el. De az a háború, amelyik most fenyegeti az emberiséget, már egy másik háború. Ez már a lehetséges negyedik világháború. A helyzet e tekintetben nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor elmarad egy színházi előadás. Az előadást nem halasztották el, nem is tűztek helyette műsorra egy másikat. Valamilyen okból elmaradt, pedig a bemutatásra készen állt…”

De vajon csakugyan elmaradt-e ez a sokat emlegetett harmadik világháború?

A józan ész már magától a kérdéstől is meghökken, és egyértelműen Zinovjevet igazolja: nem bombázták le New Yorkot se, Moszkvát se; nem ismétlődött meg egyetlen földrészen sem Hirosima, egyszóval: béke volt. Béke, béke, és most, 1990 nyarán mégis olyasmit érez az ember, mintha háború utáni békekötés izgalmában élnénk. A két Németország egyesítése, a Baltikum önállósulási láza, a szovjet birodalom agóniája, Közép-Európa kiszakadása a birodalmi hálóból, a parlamentarizmus újragyökereztetése a térség országaiban – ez mind-mind és még számtalan beszédes tény utal arra, hogy háborús vereségről kell beszélnünk és olyan győzelemről, amely nemcsak a tudatot, a térképet is átrajzolja.

Történt-e a világon ehhez hasonló átrendeződés háború nélkül? Omlott-e össze birodalom békében? Az Oszmán, a Habsburg, a brit birodalom bukása nem háborúhoz kapcsolódott-e közvetetten, de közvetlenül is?

A modern művészetek különös súgóként léphetnek e gondolat szolgálatába. Mindenekelőtt az absztrakt művészetek, amelyek teljesen lemondva a valóság hagyományos – realista-naturalista, impresszionista ábrázolásáról, jelekre, fölvillanó képzettöredékekre bízva magukat, kísérelték meg visszaadni elidegenedett világunkat. Mert le lehet-e a háborút festeni? Az ágyúkat, a romokat, a gyermekét elveszítő anyát még valahogy le lehet. De a háborút hogyan lehetne „élethűen”? És lám, Picasso a Guernicában megkísérli! A képen nincs egyetlen fegyveres katona sem. Nincs ágyú, gépfegyver, bombáktól összeroskadt házsor, a háború őrülete mégis ott van a lenyűgöző festményen.

Nem ilyen absztrakt háború formájában zajlódott-e le köztünk, velünk, bennünk az a harmadik világháború, amit Zinovjev elmulasztottnak ítél? A fegyvereket – mint tudjuk – mindenütt „legyártották”. Töméntelen mennyiségű és irtózatos fegyvereket: atombombát, hidrogénbombát, „okosabbnál okosabb” rakétákat, lézerágyúkat, baktériumlövedékeket; egy ökörszem elpusztítására alkalmas fegyvertől a világmindenség elpusztítására alkalmas fegyverekig mindent. Méghozzá versenyben. Fegyverkezési versenyben. Ki az, aki ne ismerné a csehovi dramaturgia törvényeit: ha az első felvonásban behoznak egy fegyvert a színpadra, a darab végéig annak a fegyvernek el kell sülnie. Ne higgyük, hogy a fegyverkezési versenyben előállított fegyverek ártatlanok tudtak maradni! Azok ölni akartak. Megsemmisíteni, amit lehet, amit kell, és mindenekelőtt félelmet kelteni.

A mi térfelünkön nem arra a félelemre épültek-e rá a legpokolibb diktatúrák? Nem ez sürgette-e a kormányokat, hogy minél nagyobb teljesítményű nehézipart hozzanak létre, hiszen nehézipar nélkül nincs hadiipar, és nem lehet tankot gyártani, se rakétakilövőket. Az ehhez szükséges csillagászati költségeket ugyan ki mástól zsarolták ki az államok irányítói, mint saját polgáraiktól? Az ötvenes évek békekölcsönei például – a sok egyéb államhatalmi rablás mellett – valójában hadikölcsönök voltak. És a padláslesöprések? Azok pedig háborús rekvirálások! Sőt internálótábor-bolygóival maga Recsk sem csupán az új társadalom fölépítésének vált meggyalázott, leköpdösött Holdjává, hanem a háborús feszültség elföldelésének volt a helyszíne.

Hogy a gazdag, nyugati társadalmak egy részének milyen megterhelést, a másiknak pedig micsoda üzletet jelentett a fölfoghatatlan méretű fegyverkezés, nem tudom. De azt igen, hogy a szocializmus országait jóformán ez tette tönkre. A szegények itt a kenyerüket is kénytelenek voltak átengedni a háború tervezőinek és kivitelezőinek. Őszinte részvéttel mondom: a Szovjetunió kenyérboltjai, hús- és zöldségesüzletei szinte ugyanolyan üresek, mint a háború évei alatt.

És az áldozatok? A békének soha nem lehet annyi „elesett katonája”, mint amennyi 1945 óta a béketáboron belül lélekben, de testben is elesett. És nem lehet olyan mértékű anyagpocsékolása sem! A dokumentumfilmek élethűen elénk idézik a második világháborús csatahelyek látványát: kiégett tankok százait, autóroncsokat, ágyúmaradványokat, levegőbe röpített vonatszerelvények meggörbült darabjait a töltés mellett, szanaszét heverő benzines hordók tömegeit, rohamsisakokat.

Az ilyen, szemmel fölfogható látomás fölcserélhetetlenül háborús képzeteket támaszt, hisz a roncsokban közvetlenül rá lehet ismerni a pusztításra. Napjainkban a védett és steril körülmények közt megsemmisített fegyverek nem borzasztanak el bennünket. Tegnap még voltak, ma már nincsenek. A hamujukat akár urnába is összegyűjthetnénk, mint az elhamvasztott holttestek maradékát. Kinek jut eszébe, hogy őrült anyagirtás ez is? Háborús méretű tékozlás. És ahol így pocsékolódik az anyag, nem így pocsékolódik-e az ember is? Erkölcs és tehetség, építkező ösztön és kultúra? Van tudás, amelyik esküszik rá, hogy a hidegháború és a fegyverkezési verseny negyven esztendeje alatt jóval több anyag és szellemi erő füstölgött el, mint a második, modern háború öt-hat éve alatt, 1939-tőt 45-ig.

Elmulasztott harmadik világháború?

Lehet, hogy mégsem elmulasztott?

 

Július nyolcadika, vasárnap. Heidegger több tanulmányában, de egy, Voznyeszenszkijjel folytott eszmecseréjében is arról beszél, hogy a metafora a költőiség övezetébe tartozik, a nyelv ősforrásaihoz, ahol a szó még nyílt volt és többértelmű. Az egyértelműség szerinte szűkítés, amelyet a tudomány és a logika hozott létre.

Higgadt, egyszerű, végletes kijelentések. Olyanok, mint az érett tapasztalatok. Olyanok, mintha azt mondanám: A szemem alig erősebb, mint egy szőlőszem, mégis megesik, hogy hegyeket tudok arrébb tolni vele, s rönkfákat emelni magasba.

Ha költők vagy vérbeli irodalmárok vallanának így a metaforák elsőszülöttségi jogáról, természetesnek tartanánk. De hogy egy modern filozófus, a tudományok varázsudvarában fölnőtt gondolkodó álljon ki mellette ilyen egyértelműen, mindnyájunkat meglephet.

Engem tán másoknál is jobban, mert a politikában elkövetett sorozatos bűneimen kívül semmi másért nem verték el annyiszor rajtam a port, mint metaforákkal labdázgató prózastílusomért. Egy régi tanulmányomban leírtam például azt, hogy „véraláfutásos Magyarország”. Nem szívesen idézem föl, mit kaptam érte! A legkevesebb az volt, hogy költőieskedem; hogy világos, célba találó, franciás fogalmak helyett rongyokkal dobálózom.

Ha írás közben pusztán a logikára, az elemzés lendületére bízná rá magát az író, nem követne el ilyen főbenjáró bűnöket, de némelykor bizony megszalad a tolla. S nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet. Szóváltás közben, mondjuk, ilyeneket: elmegyek, nem akarok a lábad kapcája lenni. Vagy: úgy belérúgott, hogy szakadt gatyával ment a mennybe. Emlékszem egy elfajult, politikai vitára is Király Istvánnal, amikor a vita hevében, az abszurditások magas lépcsőfokáról ezt vágtam oda neki: „Pistám, tudod milyen lesz Magyarország? Mint a púpos gumilabda.”

A nehezen kormányozható élő beszéd mellett az élő írás is ontja a példákat. Huszadik századi íróink közül talán Németh László tanulmányai és drámái szikráznak tőlük leginkább. Találomra ütöm fel a Széchenyijét. A drámában szereplő Gutherz doktornak ezt mondatja az író a gróffal: „Ő az a gramm arany, amelyet egy mázsa Ausztriából kell kimosni.” A Sajkódi esték egyik nagy ívű tanulmányában pedig ezen a gondolaton – képen – akad meg a szemem. „Nem csoda hát, hogy a történetírás, amióta igazán az lett… mint éhes cápa úszott a hulladékait otthagyó hajó, a jelen után.”

A képekben megjelenített gondolkodást „ésszerű” korunkban sokan maradinak mondják, pontatlannak és homályosnak a finomra csiszolt európai elemzőképességhez viszonyítva, amely többre becsüli még az elvont okfejtést is, mint azt, amelyet érzelem és érzéki képzelet párája felhőz körül.

Ezt az egyoldalú ítéletet én mindig hamisnak tartottam. Fölösleges dörgölődzésnek a Nyugathoz. Korán megtanultam, hogy a francia nyelv legnagyobb erénye a világosság, a tárgyszerűség és az a fölemelt fejű nyíltság, amellyel az érzelmek és a gondolati zűrzavar bozótosán át kiverekszi magát. Kosztolányi, Illyés, Cs. Szabó, Márai Sándor magyar nyelvében is ez a franciás mérce volt az irányadó. De bármennyire vonzódtam is hozzájuk, másféle lehetőségeket is fölfedeztem nyelvünkben. Az okosan lépegető és nagy fényben előrehatoló nyelv mellett a gomolygás nyelvét, a sejtetések nyelvét: a kristályok mellett a kövekét. Feltehető, hogy ebben a műfajom is befolyásolt, mert a költészet Múzsája nem rajong a tökéletes világosságért. Egy sokértelmű metaforát szívesebben emel magasba, mint bármilyen egyértelmű gondolatot.

A műfaji elfogultság mellett befolyásol természetesen nyelvünk szellemisége és alkata, amely érzékibb, tárgyközelibb maradt a XX. században is, mint az évszázadok munkájával megteremtett irodalmi nyelvek. Ahogy Közép-Európa országaiban a népi kultúra jóval hosszabban élte a maga külön életét, mint Nyugaton, a nyelv hagyományosabb tulajdonságai is „természetibbek” maradtak. Mintha a szavak, az igék egy fokkal nedvesebbek volnának, mint az elvonatkoztatások szárítóján átzötyögtetett nyelvek szavai.

Volt idő, amikor nemcsak elméletben, a gyakorlatban is érzékelhettem az eredendőségnek az ízeit.

A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején nyolc-tíz moldvai csángóval tartottam fönn eleven kapcsolatot. Lészpediekkel, lujzikalugeriekkel és klézseiekkel. Köztük egy kivételes képességű, ötven év körüli asszonnyal: Jánó Annával. Jánó Anna istenáldotta tehetség volt, aki ha gyehennás napjairól beszélt, Bethlen Kata hangján szólalt meg és Shakespeare monológjaihoz méltó költői nyelven. Írni ugyan megtanult románul, de két épkézláb mondatot nem tudott papírra vetni. Mert a lassú és nehézkes betűrakás elibe állt volna az ő gyónásainak s indázó történeteinek. Beszélhetett bármiről, sosem úgy haladt előre, ahogy az elgurított, célba tartó kugligolyó, hanem, ahogy a rádióhullámok terjednek, körkörösen. A mondatai úgy bokrosodtak és indáztak, mint maga a természet. Mi azt mondjuk az életünkről, hogy folyamatos gürcölés, a korai fölkeléstől, a villamoson való lökdösődéstől, a lefekvésig. Az övé megrepedezett kút volt, tócsában rozsdásodó lánc, romlott fog, melyet a méz is gyilkol. Fiatal lánykoráról is úgy beszélt, mint született költő: „hajadon éveit hét égő buglya lángolta körül.”

Elbeszéléseiből kiderült, hogy legtöbb keserűségét az ura okozta: egy érzéketlen, tuskó-lelkületű férfi. De különös élményem az volt, hogy őt se aprólékosan és közvetlen módon ábrázolta, hanem közvetetten. „Még a macska is úgy nézett rá, mint ördög a gyertyatartóra.” Egy sárga macskaszem fontosabb „eszköze” volt a gyűlölet kifejezésére, mint a gyűlölködés tűhegyes mondatai. Gyűlölet? Harag? Utálkozás? Nem emlékszem, hogy ezeket a fogalmakat egyszer is csupaszon használta volna. Neki a fogalom kevés volt. Mint ahogy az indulataihoz is kevés lett volna egy kés vagy egy puskagolyó – az egész világmindenségnek mozgásba kellett ilyenkor lendülnie. Az égő malmoknak, az ágyban elrohadó hét szekér szalmának. Ilyen pillanatokban Isten még az oroszlánokat is átengedte indulatának.

A sovány, beteg, égő szemű asszonyt orvoshoz kellett egyszer vinnem. Természetesen vért vettek tőle először. De rossz vénája miatt betyárul megkínozták. Amikor kijött a rendelőből, fölhúzta csontsovány alsó karján a rékli ujját, s a hústalan kart odamutatta nekem:

– „Sándorka, né! ebből a kopogó deszkából is tudtak vért venni.”

Deszkából vért?

Kevés ember nyelvével tudnám olyan természetesen igazolni Heidegger metaforaelméletét, mint ezzel a mindenétől megfosztott ismeretlen csángó asszonyéval. Régen azt gondoltam, hogy Jánó Anna a madéfalvi veszedelem után Moldvába szökött székelyek nyelvét őrizte meg kivételes képességével, most az gondolom: ő még valóban a nyelv ősforrásaihoz állt közel.

Heidegger? Csángók? Ősforrás? Talán le se szabadna írnom így ezeket egymás után, mert elszennyeződött közéletünkben sokan mitologikus csoportnak láthatják ez a „hármast”, és a heideggeri ősforráselmélet emlegetésekor ősgyökeret fognak hallani. Pedig csakugyan a nyelvről van szó; még pontosabban: annak az újragondolásáról, hogy a „felvilágosodás nyelvét” tarthatjuk-e egyedül a jövendő Európa nyelvének? A fölvilágosodásét, amely eddig nélkülözhetetlen eszköze volt a tudományos világ és a modern civilizáció megalkotásának. A kérdés azért jogos, mert az a leszűkítés, amelyet Heidegger szerint a tudomány és a logika idézett elő bennünk, a megismerésben és a technikában tudott csak naggyá válni, a gondolkodásban kevésbé. A részletekben csodákra volt képes, az egész újraértelmezésében, sajnos, csak részeredményeket ért el. Erre utal korunkban a filozófiák hiánya is, illetve a filozófiapótlékok elszaporodása, a szociológiától a pszichológiáig.

Nyelv és világ? Nyelv és civilizáció? Minden sejtjükkel egymáshoz kapcsolódnak. „Csak ott van világ, ahol a nyelv van.” A föntiek folytatásaként ezt is Heidegger jelenti ki. Hölderlint magyarázva. S ha ez a tétele igaz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a világ milyenségét a nyelv milyensége is alakítja. A kialakuló stílusé, stílusoké, amelyeket koronként újra ás újra közösen kell majd megteremtenünk. A beszéd ugyanis csak akkor beszéd, ha meghallják és megértik, sőt, ha válaszolnak is rá.

A nyelv egzisztenciális problémája tehát ma újra egyetemes gond. Ezen az egyetemes gondon belül nekünk, magyaroknak még külön nehézségeink is adódnak. Nemcsak a civilizációs károkat kell helyrehoznunk, nemcsak a szocializmus irtózatos nyelvrontásait, de ezeken túl arra is figyelnünk kell, hogy az egységesülni akaró Európa új stílusához stílusaihoz! – mi hogyan tudjuk hozzáigazítani majd a nyelvünket? Tudniillik: műveltségünk és anyanyelvünk a nyelvújítás óta a szokásosnál nagyobb feszültségben él egymással. A Kazinczy és a Csokonai közti különbség már a kezdet kezdetén éreztette ezt a feszültséget, de az igazi példa ebben is, mint annyi mindenben, Ady. Legnyugatosabb emberünk lévén, szemléletében és igazodásaiban egyaránt elfogadta a nyugati elemzőkészséget, a fölvilágosodás idején hatalomra jutott logikát, de nyelvében, ritmusaiban, képzeletében hátat fordít neki. Látomásaiban szinte egyetlen nyugat-európai jelképre utaló mozzanatot se találunk, de annál több bibliait, ázsiait, hun és kuruc hangulatokhoz kötődőt. Sőt, a legeurópaibb városra: Párizsra is Bakony-álarcot erőltet rá, hogy otthon érezhesse magát benne. Babits és Kosztolányi – ők ketten igen! Az európaiság és a modern magyarság összehangolásának a mesterei mindketten. Nyelvük, elemzőképességük, arányérzékük minden rezdülése az európai mérce értékrendjéhez igazodott.

De József Attilában ismét meghasadt valami.

És őt is, mint bárki mást, a nyelve „leplezi le” leghitelesebben.

Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket. A versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában. József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg. Az a koromtalanul megjelenő „földi metafizika”, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is. Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila.

A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak. Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.

Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv.

Ez sajnos igaz.

De ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt.

Azt hiszem, a gondolkodásra kiválasztott nyelv dolgában József Attilát többnyire inkább a baloldali vonzalmai befolyásolták, mint nyelvi ösztöne. Akárhányszor előveszem a tanulmányait, mindig megcsodálom bennük a fiatal lángelme működését, de mindig eszembe jut, különösen a sírba hullt évtizedek után, hogy a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila „előmunkálatai” nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel. Közvetített bár európai gondolatot vagy vele ellentéteset: ázsiait – nyelvünk természetétől idegen szerpentineken kanyargott fölfelé.

Hogy az egresbokrok közeléből hogy jutottam el ide, magam sem tudom. A nyelvről való töprengés akkor sem haszontalan egy írónak, ha csupán maga okul belőle.

 

Július kilencedike, hétfő. Három szederfa is páváskodik a kertünkben: egy fehér, egy fekete és egy hamvas szederfa. A fekete és a fehér közvetlenül itt terebélyesedik a faházunk mellett, ágvégeikkel érintik is a tetőt, a hamvas pedig a házhoz fölvezető gyalogút fölé hajol. Amikor tizenegy évvel ezelőtt ritkítani kezdtem az elbozótosodott telket, kertész ismerősöm szemrebbenés nélkül halálra ítélte mind a hármat. Azzal érvelt, hogy sem nem díszfák, sem nem gyümölcsfák, tehát haszontalanok. Az Arany János-versben – tette még hozzá –, ott igen, ott a helyén bólingat az az elhíresült eperfa-szederfa, s természetesen jó helyük volt a társainak a hajdani parasztudvarokban is, ahol nemcsak árnyékot adtak, de hasznot is, hiszen az éretten lehullott szedret a hápogó, torkos kacsák, a legelőről hazatérő malacok, disznók összeszedték, de egy nyaralótelken csak gond van velük. A fák zöldje és árnyéka még kapóra jön, de a potyogó és a fűben erjedő szeder már kellemetlen. Messziről bűzlik, mint egy marcona pálinkaház. Nem beszélve a fekete szederről, amelynek a lucsakos, szotyós rétegén átgázolni olyasféle élmény, mint alvadt vérben sétálni valamelyik elhanyagolt vágóhídon.

Bármilyen meggyőzően hangzott is kertész ismerősöm érvelése, a fákat nem vágattam ki. Valószínűleg azért, mert az én gyerekkori édenkertem teli volt velük. Mert összenőttek velem. S ahogy Proustnál a hársfateába mártott sütemény íze idézett elő emlékrajzást, bennem a szeder zamata és illata szokott előidézni gyakran.

Tolongó történeteim közül most csak egyet engedek szabadon.

1944 nyara. Hőgutás napok tombolnak akkor is, épp úgy, mint most. Még dél sincs, de már átforrósodott a betonvályú széle, alig lehet ráülni. Egyedül vagyok ismét odahaza, apámék még hajnalban elmentek kukoricát tölteni az Irtásba. Az a dolgom, hogy vigyázzak a házra, a gondosan meghajazott gabonaasztagokra s legalább kétóránként etessem és itassam a kiskacsákat, óvjam őket a vércséktől, mert három hónap múlva harminc-harmincöt hízott kacsából kerül majd ki a család őszi költőpénze. Egyszóval kincstárnok vagyok, csősz, vagyonőr egyszemélyben. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire rühellem magasztos megbízatásomat. Egy tizennégy éves fiú a buta és falánk kiskacsákkal! Még ha lány volnék, nem szólnék semmit – de így? Dühömben leöntöm magamat egy vödör hideg vízzel s fölmászok a konyha előtti körtefára. Fönt, a magasba nyújtózó ágak közt méhek, darazsak donganak körül. Betolakodó vagyok köztük, de eszembe se jut, hogy összecsíphetnének. Valahogy itt, a háztető magasában a nyár is átszellemültebb. Lent csak az ólak fölhólyagzott falát bámulhatom, a favágító tuskóját, a porban szaladgáló hangyákat, föntről azonban ellátni messzire: a szőlőhegyig, a vöröslő bauxitbányáig, el Csákberényig. Az uradalmi tarlók mellett itt-ott még learatatlan zabtáblák sárgulnak, s remeg fölöttük a levegő, mintha egy törékeny tenger hullámozna el arrafelé.

A látvány lassan megnyugtat, különösen két vércse megfontolt körözése a Sós-tó fölött, amikor ismerős moraj támadja meg a dobhártyámat. Jönnek megint az amerikai Liberátorok! Időről időre félelmetes mértani rendben húznak el fölöttünk Budapest irányába. A kutyák megugatják őket; a parasztok abbahagyják a határban a munkát s perceken át bámulják a füstcsíkot eresztő, félelmes gépeket, mintha egy másvilági jelenet tanúi volnának. Mindenki tudja, hogy a fővárost mennek bombázni, de sehogy se képesek élményszerűen összekapcsolni velük a romokat, a halottakat, a földre zuhanó, égő gerendákat. Én se. Budapest nekem egy Óperenciás-tengeren túli üvegváros: merő elvontság, illetve merő képzelet.

De öt perc se telik el a Liberátorok távozása után, a világ ezen a napon változik meg bennem örökre. Örökre, néhány elátkozott másodperc alatt.

Még fönt a fán ülök, s épp egy körtét akarok leszakítani az ágról, amikor a semmiből előzúg egy életnagyságú repülőgép. A fejem fölött mennydörög el villámgyorsan harminc-negyven méter magasságban. Mintha egy bőgő, apokaliptikus fejszét dobott volna el Isten haragjában. Ilyen közelről eddig csak szekeret, kocsit, cséplőgépet láttam. Meg kézzel hajtható rostát… Nem csak egy német felségjel, hanem egy pilótafej is belevésődik a szemembe. Mi történhetett vagy mi történik a géppel? Kényszerleszállást kellett végrehajtania? De végig se tudom gondolni a változatokat, két másik repülő is irtózatos visítással zúg el fölöttem. Mindkettő amerikai vadászgép. Iker-törzsű Mustang. A szívem a torkomba ugrik. Megbénulok. Az imént még békés darazsak zajongtak s most pedig ezek a megbokrosodott gépszörnyetegek. Mihez kezdhetek? Maradjak? Ugorjak le? Bújjak el? Eszelősen csúszok le a körtefa varacskos törzsén s ki az utcára! Az Új utca teljesen kihalt. Félek, de megsokszorozott erővel rohanok arrafelé, amerre a gépek repültek el. De mintha élő földi lényt keresne, jön az első gép szemközt velem, jegenye-magasságban az utca fölött. Hasravágódom. Pár pillanat múlva jön visítva az egyik Mustang is. Szinte fölhasítja a hátamat. Aztán a másik is jön, átlós irányból, mint amikor vaddisznót kerít be két kutya. Őrjöngve szólalnak meg a gépfegyverek, oda, vissza. A két vadászgép mindenáron ki akarja szorítani a német gépet Zámoly légteréből. A német azonban nem tágít. Nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy a falu fölött talán csak nem lövik le, mert ha a házak közé zuhanna, benzintartályával és bombáival, az ismeretlen, kis magyar településnek egy óra múlva vége lenne. Egymástól gyulladnának meg az asztagok, a ponyvás kunyhók, a szalmakazlak, a házak.

És valóban már a harmadik kört futják, halálos kacskaringókkal, de lőni csak akkor lőnek egymásra, amikor a szélső házak felé közeledik az ellenséges gép.

Fölugrom az út közepéről, és fejveszetten vágtatok a faluvég irányába. Hogy mért épp arrafelé, magam se tudom. Váratlanul a nevemet hallom: „Sanyi! Állj meg!” Nem állok. „Állj meg te eszelős, anyád engem öl meg, ha bajod lesz.” Mintha Szíjártó Júlia néni kiabálna. De a bőgve forduló repülők elnyomják a hangját. Elvágódom. Mintha megalvadt vérbe hasaltam volna bele. Megcsap a bódító szederillat. Teleszalad vele az orrom, a fejem, a szám. Megpróbálok fölkelni s ebben a pillanatban eget-földet rázó recsegés bénítja meg az akaratomat. Ezer deszkapajta nem rogyhat össze ilyen világvégi ropogással. S rögtön utána két vad robbanás rázza meg a levegőt és az egész falut. Soha még ilyen hangokat, mióta élek! Lehet, hogy a koponyám csontjai is szétröppentek a levegőben? Ha az eleven szeder illatát nem érezném, talán azt se tudnám, hogy élek.

Tizenöt perce még unatkoztam, mint ahogy évezredek óta kamaszok tudnak unatkozni, ha nem találják helyüket a világban. Untam a kacsákat, a méheket, az elpilledt levelek nyári mélabúját az arcom mellett. Tizenöt perccel ezelőtt még egy körtét akartam leszakítani magamnak a fáról, de ez a mozdulatom félbemaradt. Talán a kezem is ott maradt valahol a magasban az ágak között. Mi történt velem ezalatt az idő alatt? Megbabonáztak és átrántottak egy másik világba? Egy másik létezésbe? És mi ez a másik világ? Ez a másik lét? S mi ez az erős, égett gumiszag földközelben?

Bizonyára a lelőtt repülő kerekei égnek.

Fölpattanok és rohanok ki a faluvégre. Már többfelől is szaladnak a fölfelé gomolygó füst irányába.

Zihálva érünk az első házig s ott ösztönösen megtorpanunk. Hetven-nyolcvan méterre a háztól, a vályogvető gödrök hepehupái közt lángol a gép.

Közelebb kéne kerülni hozzá, de két vijjogó német autó érkezik a helyszínre s az autóból kiugráló fegyveres katonák elzárják előttünk az utat.

Nem értek az egészből semmit. Pár perce lőtték le a gépet, s egy intézkedő, rendfenntartó csapat máris itt sürög-forog a szerencsétlenség helyszínén. Zámolyon nincsenek németek. Talán a föld alól bújtak elő? Gántról jöttek? Csákvárról? Az időérzékem teljesen összezavarodik, vagy az is lehet, hogy még a tőrbe csalt gép pilótáitól kaphattak segélyhívó jeleket? Bármi történt is, egy szemfényvesztő csoda szemtanúja vagyok. Az ökrök oldala mellől egyenesen egy átláthatatlan katasztrófa közelébe kerültem.

A katonákkal három „ördögruhás” alak is érkezett. Olyan az öltözetük, mint a búvároknak: testre simuló fényes aztbesztruha, de van külön combtőíg érő csizmájuk is és óriási kesztyűjük. Hosszú nyelű nagy fémcsipeszekkel és fémfogókkal indulnak el ezek az alvilági lények a lángoló roncsok felé. És odaérve hozzájuk, belelépnek a tűzbe és kilépnek belőle. S hol egy lángoló kezet emelnek ki a tűz és a füst zűrzavarából, hol egy parázsló mellkast.

Nem tudom a szememet levenni róluk. A szívem riadtan kalimpál, kiugrik a helyéről is, de ha bárki el akarna most innen ráncigálni vagy csábítani, a világ valamennyi kincséért se mennék vele. Remegek a soha nem látott jelenetektől, miközben boldog vagyok, hogy a halál műhelyében tanú lehetek; hogy résztvevő. Hol vannak már a méhek, amelyek néhány perce még ott szorgalmatoskodtak a fejem körül? Hol a kacsák és a köröző vércsék? Beledermedek a múlt időbe?

Lehet, hogy ez alatt a néhány perc alatt veszítettem el ártatlanságomat örökre?

 

Július tizedike, kedd. Hajnali öt. Szokatlanul könnyű álomból ébredtem föl az imént. Che Guevarát láttam lóháton átkocogni a Margit hídon. Egyedül ment, átizzadt katonaingben, semmi fölhajtás körülötte, semmi csődület. Autók, villamosok sehol. Én a sziget bejáratánál vártam valakire, amikor a lovasban őt ismertem föl. Fejbiccentéssel köszöntem neki, ő visszabólintott, de mintha mindketten illegalitásban élnénk Budapesten, úgy viselkedtünk, mint akik sose látták egymást. A járókelők közül láthatóan senki sem ismerte föl a legvonzóbb kubai forradalmárt, csupán egy különc alakot sejthettek benne, mert csak oldalpillantásokkal nézegették. Az a tudat, hogy én személyesen ismerem őt és mégse szabadítom rá az izgalmas élményekre éhes pestieket, átmelegített belülről.

Micsoda tudatalatti szervezkedése ez a valóságnak és az álombeli képzeteknek! Talán két éve is elmúlt hogy egyáltalán gondoltam Guevarára, illetve, hogy beszéltem róla. És váratlanul most mégis úgy bukkan föl bennem, mintha még élne, mintha itt járna köztünk a földön, rangrejtve, mozgósító legendájával.

Pedig már negyedszázada halott. Ott fekszik kiterítve egy bolíviai istálló rögtönzött ravatalán, a keresztről levett Krisztus esendőségével, félkarja könyökben levágva, hogy legyőzői hamisítatlan dokumentum alapján azonosíthassák a személyt és a halottat.

Életemben még egyetlen fénykép se rázott meg úgy, mint amit a megcsonkított forradalmárról készítettek. Hetekig nem szabadultam tőle. Még verset is írtam róla. S hogyan lehetséges, hogy az álom mégsem ezt az égrekiáltó képet úsztatta elém, hanem egy sosemvolt jelenetsor megnyugtató képeit? Az agy ösztönös tiltakozása volna ez a halál ellen? A tudatalatti költészet remeklése? S ha igen, akkor is kinyomozhatatlan remeklés.

Az álom „valódiságából” annyi igaz, hogy én kétszer váltottam tekintetet az élő Guevarával Havannában. Először ezerkilencszázhatvanegy december végén a Riviéra Szálloda mozgalmas előterében testközelből, épp újságírók rohanták meg; másodszor pedig január elsején a José Marti téren rendezett díszünnepségen, ahol átizzadt katonaingben ott sétálgatott köztünk, a kubai forradalom harmadik évfordulójára meghívott külföldi vendégek között.

Igazság szerint ott lett volna a helye Dorticos elnök és Fidel Castro mellett a központi emelvényen, ahonnét az ország vezetői integetve köszöntötték a fölvonuló tömeget, a fölvonuló tengerészeket, tankokat, a sokadalom fölött alacsonyan elhúzó repülőket, de Che Guevara szinte tüntetően a hátát mutatja ennek a Vörös téri ünnepségek mintájára rendezett erőfitogtatásnak.

Ő az a vérbeli forradalmár, akit nem szédít el a hatalom, aki a legpazarabb tűzijátéknál is többre becsüli annak a gyufának a lángját, amelynél egy baráti tenyér fedezékében rágyújthat az ember a szivarra.

Lehet, hogy ő már akkor megérezte: nincs helye Castro mellett s jobb, ha elmegy partizánnak Dél-Amerika őserdeibe? A század nagy romantikusa volt, aki eszelős szépfiúként nyolc föllázított Vietnamot képzelt el a földön: nyolc, Amerikát kihívó és fölmorzsoló Vietnamot, mert úgy gondolta, hogy ez a több tűzfészekből kiinduló harc lehetne a világ szegényeinek a végső harca a gazdagok ellen. Simon Bolivár és a világszabadságban reménykedő Petőfi hite élt benne a rakéták korában! S eközben meg se legyintette a gyanú, hogy tiszta megszállottságát a szovjet titkosszolgálat „zseniális” sugallatai színezik át, fölhasználva ehhez egy nő szerelmét. Azét a nőét, aki élete társa és partizántársa volt Bolíviában.

Nem értem, máig sem értem, hogy ez a nagyhitű, lázas képzeletű és bátor férfi hol véthette el élete logikáját? A későn érkezők kudarca érte el? A későn érkezőké, akik ugyanúgy megfizetnek „történelmi lemaradásukért”, mint a koránjövők?

Talán föl se merülne bennem ez a kérdés, ha nem láttam volna karnyújtásnyi távolságból órákon át mozgását, arcjátékát, szeme élénkségét és ha nem olvastam volna még melegében, valamikor hatvankettő nyarán, a forradalomról írt naplóját.

Ez a napló egyszerre volt izgalmas regény, vakmerő hősköltemény és mítoszromboló kritika. A rózsák mellett kés; az összeverődő tenyerek mellett szembenézésre kényszerítő kis tükör. Ezerkilencszázötvenkilenc decemberétől, a győzelem napjától kezdve, a kubaiak zöme isteníteni kezdte Castróékat és Guevaráékat. Galambokkal és sasokkal vitette őket égbe. Guevara már ekkor megpróbált a földön maradni. Emlékezéseit nem félistenekről, hanem eltökélt vagány fiatalemberekről írta, akik húszegynéhány évesen a szabadsággal és a halállal jártak jegyben.

Egyik története mindmáig eligazító történetem maradt.

Elindulásuk drámáját írja le ebben a történetben. Több, mint másfél éves kemény kiképzés után szánták rá magukat arra, hogy Mexikóból indulva százan partraszállnak, s a Moncada kaszárnya 1956-os megrohamozása után az egész országot forradalmasítják. Tervük megvalósításához vettek egy kisebbfajta kirándulóhajót. De csak a beszállás pillanatában derült ki, hogy száz harcos helyett csak nyolcvan ember fér el felszerelésével és fegyverével a fedélzeten. Az első nehéz döntése Castrónak: az egyenrangúak közül húszat kiválasztani s elfogadtatni velük a döntés erkölcsi parancsát. Túlestek rajta. A zsúfolt hajó nyolcvan halálraszánt harcossal indul Kuba partjai felé. Egy-két óra múlva azonban kiderül, hogy a makrancos tenger nincs tekintettel a hazafias küldetés nagyszerűségére. Mint egy dinnyehéjat dobálni kezdi a megterhelt hajót. A haza fölszabadítására fölesküdött forradalmárok tengeri betegségbe esnek, s ki rókázik, kinek a hasa megy, vagy a feje fáj, ki pedig gyászos egykedvűségbe zuhan bele. A csapat egészségügyi felelőse Che Guevara, az orvosnövendék. Fejvesztetten keresi azt a hátizsákot, amelybe a hányás elleni gyógyszert csomagolták. Hamarosan kiderül, hogy a beszállás körüli drámában nemcsak a húsz bajtárs maradt a parton, de néhány csomag is ottmaradt. Nincs mit tenni: ki kell bírni a hajóutat, ha törik, ha szakad. Az egész társaság olyan, mint egy vert sereg.

S a dráma második fölvonásának is eljön az ideje. Hányás közben egyik bajtársuk beleesik a tengerbe. Mire kiderül a fonák baleset, a hajó már nyolcvan-száz métert is előrehaladt. Mit csináljanak? Hagyják belefulladni a bajtársukat? Ez szörnyű lélekomlást okozhatna a többieknek. Az összetartozás erős érzése kapna léket. Ha világos volna, egyszerűbb volna minden. De sötét van. Ahhoz, hogy keresni kezdjék a vízbeesettet, föl kell gyújtaniuk a fényszórókat. Ám ha fölgyújtják, a parti őrség gyanút foghat. Annál is inkább, mert már hónapok óta lesik Mexikó irányából a vizet. Castro mindennel számolva úgy dönt, hogy megfordulnak s a fényszórókat is meggyújtják: felelőtlen áldozattal nem kezdhetnek bele felelős vállalkozásba. Kétórás keresgélés után találják meg szerencsétlen társukat. A társasággal csoda történik: összekovácsolódnak s megerősödnek újra. Csakhogy a halálpontosan kiszámított időből két órát elveszítettek. Lassan kezd derengeni az égalj. Éjszaka helyett világosban érnek partot. Visszaút természetesen nincs! S a dráma harmadik fölvonása is lejátszódik. Kikötnek ugyan, de már csak arra van idejük, hogy egy partközeli cukornádültetvénybe elbújjanak, mert megjelennek a gépfegyverező repülők. Szörnyű mészárlás kezdődik el a magasból. Szinte leradírozzák az egész táblát Batista pilótái. A nyolcvan partraszálló forradalmárból csak tizenketten maradnak életben. Tizenketten! S ők indulnak el három irányba, a Sierra Maestra erdős rengetegei felé, hogy ott összetalálkozva halott bajtársaik helyett is megszervezzék az ország fölszabadító forradalmát.

Azt hiszem naplóírás közben Guevarának volt alkalma eltűnődni azon, hogy egy partraszállást, s egy célratörő lázadást is csak úgy lehet megalkotni, mint ahogy a remekműveket, amelyeknek József Attilával szólva – minden pontjuk arkhimédeszi pont. Vagyis: létfontosságú: kihagyhatatlan és mellőzhetetlen. Az emlékezésből kiderül: hajszálon múlott, hogy a történelmi szükségszerűségnek nevezhető kubai fölkelés nem bukott el egy semmiségnek tekinthető véletlenen: a parton hagyott gyógyszeres zsákon. Hiszen minden másként alakulhat, ha ott van kezük ügyében a Daedalon; ha nem esik bele senki a tengerbe, ha nem vesztegetnek el kereséssel két órát, ha sötétben érnek partra. Talán a nyolcvan kiképzett hazafinak sem kell meghalnia az első pillanatban. A képtelenségig végigszaladva a gondolatsoron még az is megtörténhetett volna, hogy másként zajlik le a kubai forradalom, s éppen ezért az országban másként alakul ki a hatalom szerkezete; hogy Kuba nem süllyed bele olyan szűzen és olyan ártatlanul a szovjet mintájú diktatúrába; továbbá, hogy nem robban ki a kubai válság és Che Guevara is más pályát fut be.

Őrület? Az! De nem logikátlan! Mert ne felejtsük el, hogy nemcsak az anyag lehet szerves képződmény, hanem a történelem is, melyben a legkisebb részletek a legnagyobb változásokat idézhetik elő.

 

Július tizenegyedike, szerda. Minden előzetes terv és elképzelés nélkül kezdtem el írni ezeket a jegyzeteket. Gátlástalanul, lazán, ahogy szellőzködő sétáin magának fogalmaz az ember; vagy ahogy a század első negyedében a szabad képezettársítás lávázására bízták rá magukat az automatizmus irányzatának modern írói, költői.

De bármilyen szabadnak érzem is magam írás közben, időnként megtorpanok. Mintha egy bujdosásra kényszerített cenzor kapná el a csuklómat a papír fölött.

Ez történt velem néhány napja is. A zsidóság és a magyarság ismét fölparázsló kérdéseihez fűztem egy-két megjegyzést. Szokatlan volt, de három-négy mondat meredekebb kapaszkodóján szabályosan fölgyorsult a szívverésem: szabad-e nekem erről a történetileg, politikailag és lélektanilag tragikusan összegubancolódott gondról széljegyzetben beszélnem? Sőt, lehet-e egyáltalán, anélkül, hogy a téma kihantolásával egy időben ne hantolnék ki millió és millió csontvázat: hideg fejjel elpusztított zsidó kisfiúkét, kislányokét, megszégyenített szerelmes nőkét, apákét, édesanyákét, osztálytársaimét, akikkel ez a világ már soha többé nem tud elszámolni.

A figyelmeztető hang után rögtön egy másik hang is megszólalt bennem: bármennyire igaza van is Konrád Györgynek, hogy minden zsidó mögött ott van Auschwitz, ott a világ rettenete, megrendülése s néma gyásza, de közben az is igaz, hogy ott van a nagy hatalmú élet is. Ott vannak jelen idejű hétköznapjai, a játékok, a gondok, a félelmek, az unatkozások, a politika tisztátalan indulatai, amelyeket már nemcsak az örök szégyen és döbbenet gyertyafényében szemlélhetünk. Szinte villám csapott belém, amikor éppen Izraelben figyelmeztetett egyik kitelepült barátom a zsidósors fölfoghatatlanul tragikus, ugyanakkor megújulásra képes természetére. Szó szerint ezt mondta: a gyászévtizedek elmúltával a zsidóság lassan kénytelen lesz a legképtelenebb igazságot is elismerni, nevezetesen azt, hogy, ha nem lett volna Hitler, ma nem volna Izrael állam, amely mégiscsak két évezredes vágya volt a zsidóságnak.

Még most, öt év után is félve idézem föl istenkísértő gondolatát, holott tudom, hogy az irgalmatlan élet ismer effajta „igazságokat”.

Amikor a naplóírás közben elbizonytalanodtam, mindez eszembe jutott, s azt gondoltam: szorongásaitól megszabadult közéletünk talán már megengedi, hogy a zsidó-magyar viszonyt ne csupán a vészkorszak elűzhetetlen árnyai közé szorulva vitassuk meg, hanem a társadalmi, politikai, sőt újabban már párthatalmi küzdelmek játékszabályaihoz is igazodva.

Rosszul gondolnám? Lehet. Érzek is valamiféle bűntudatra emlékeztető émelygést a gyomromban, melyhez hasonlót akkor éreztem, amikor akarva vagy akaratlanul tilos témákba bonyolódtam és fogalmazás közben oxigénhiányom támadt.

Ha gyűlölet íratta volna velem a múltkori jegyzetet, valószínű, most nem rágódnék rajta, hanem beállnék a nehézfiúk csapatába, vagy a sárdobálókéba, s ha szükség volna rám, még be is zupálnék. De gyűlölet helyett inkább aggodalom, illetve kiábrándulás kerülget. Félek, hogy a történelmi rendszerváltást egy nagy álarcos játék dramaturgiája szerint adjuk elő, amelyben a félreértések és a hazudozások logikája a most formálódó új valóságot is magához idomítja. Hogy miért félek ettől? Azért, mert egy olyan országban, ahol még a magyarságot is zavartan vállalhatta évtizedeken át az ember, ott a magukat zsidóknak vagy zsidóknak is érzők kilétüket csak ugyanilyen zavarodotttan vállalhatták. Márpedig a sokáig eltakart arc, a sokáig eltakart lélek nehezen szokja meg a természetes világosságot.

Ha a szerepjátszó felek közt nem hatalmi harc robbant volna ki, bizonyára egy szóval sem érintem a kérdést. De miután az elkövetkező hetekben, hónapokban dől el: kik határozzák meg az új Magyarország arculatát, önképét, stílusát, föltétlenül tisztán kell látnunk a hatalomért harcolók szándékait. Azaz: egymásét.

Mi és ők?

Már jegyzetírás közben is éreztem, milyen méltatlan hozzám s az ellentáborba került barátaimhoz is ez a megkülönböztetés, de úgy látszik, elkerülhetetlen, mert válságos időkben mindig a „határkérdések” izzanak föl legelőször, a fölborult status quo érzelmi tényei.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a zsidók és a magyarok titkos, feszült, már-már mitologizált viszonya csak a rendszerváltozás óta, pontosabban a hatalmi versengés idejétől kezdve nyugtalanít. Időről időre bennem is lobbantak föl olyan indulatok, amelyek tíz-húsz percre elhomályosították az agyamat, fölborzolták az igazságérzetemet, de szerencsére a maguk természetes módján el is csitultak.

Indulataim eredete – kezdettől fogva – ugyanaz volt. Valamikor a hatvanas évek középén – egyik napról a másikra – azt hallottam magamról, hogy antiszemita vagyok. Hogy mért vagyok az, senki sem közölte velem, magamnak kellett hát találgatnom. Egyedüli „bűnöm” az lehetett, hogy vonzalmaim engem Illyéshez, Németh Lászlóhoz s Veres Péterhez kötöttek. Vagy, hogy elragadtatással emlegettem néhányszor a feketelistán szereplő Fekete bojtárt: Sinka Istvánt. De hát fiatal íróként nagyra becsültem én a kommunista hitével konfliktusba került Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt is, akiket 1955 tavaszán néhány napra még Zámolyra is lecsábítottam, hadd ismerjék meg szüleim világát s az enyémet is, és ha tisztán látják – képviseljék. És hát az Új Hang munkatársaként ki hadakozott nálam lelkesebben a fiatal Orbán Ottó verseiért, és a mindenütt kikosarazott Mezei András költői próbálkozásaiért? Zsidó? Nem zsidó? Nemcsak hogy nem érdekelt, de fogalmam sem volt ilyesmiről.

Érthető hát, ha a leantiszemitázás engem ugyanúgy mellbe vágott, mintha valakit lezsidóznak.

Egy kitörölhetetlen jelenet ma – harminc év után is – elevenen él bennem.

A humorista Sándor Györggyel sétálok a forgalmas Váci utcán. Áttüzesedve politizálunk, kárhoztatjuk a nagyon sokáig elhúzódó konszolidációs időszakot, amikor a hódmezővásárhelyi múzeum igazgatója odalép hozzánk, s megkéri Gyurkát, hadd raboljon el tőle három percre. Gyurka erre a rövid időre magára marad az Anna presszó előtti járdán. S mikor három perc letelte után visszalépek hozzá, magából kikelve dühöng.

– Mi történt veled? – kérdem elámulva.

– Semmi, semmi. Úgy se hiszed el.

– Találkoztál egy marslakóval?

– Majdnem – legyint haragosan. – Képzeld, itt ácsorgok, bámészkodom, s egy régi ismerősöm megszorítja a karomat, szevasz Gyurka, mit csinálsz te itt a fizetett naplopók között… Mondom neki: Csoórira várok. Elhúzza a száját: Te – Csoórira? Arra a gyakorló antiszemitára? S erre már ment is tovább, én meg csak kapkodok azóta is a levegő után.

Egy másodpercig én is ellehetetlenülve álltam ott a járda szélén, de mint akinek fordítva működnek a reflexei, elkezdtem vadul nevetni.

– Megőrültél? – bámult rám Gyurka.

– Ellenkezőleg: megvilágosodtam. Ha hiszed, ha nem, ilyen jót még senki se mondott rólam. Eddig csak ködösen voltam antiszemita, de mostantól kezdve már azt is tudom, hogy gyakorló antiszemita vagyok. Ami a magyar észjárás szerint azt jelenti, hogy állok az utcasarkon és verem a zsidókat. Mást ugyanis nem jelenthet, hiszen íróként alig létezem. Állásom 1956 óta nincs, pályatársaim kefelevonatait javítgatom éhbérért, évek óta, a Magvető Kiadónál, nemrég az Iszapesőért megjelenési tilalommal sújtottak, tehát még ha akarnék, se tudnék ártani senkinek. Ezenkívül: nem dorongoltam le senkit írásban vagy szóban. Arról pedig nem kell senkit fölvilágosítanom, hogy a híres Belvárosi Társaság „alapító tagja” vagyok, ahol a rossz nyelvek szerint mindenki urbánus, neomarxista vagy kozmopolita. Ami szabad fordításban azt jelenti, hogy zsidó vagy zsidóbarát…

De ezt a rágalmat is – mint az előbbieket – hagytam elfújatni a széllel. A zsidó-magyar kérdést a tehetség, a jellem, az emberi kedvesség s rokonszenv értékeivel forrasztottam össze, s más összefüggésben az ügy nem foglalkoztatott. Azért volt ilyen könnyű a döntés, mert a barátaimban: Konrádban, Orbán Ottóban, András Lászlóban, Vásárhelyi Miklósban, Mezei Andrásban ugyanezt az értékrendet fedeztem föl, nem beszélve Levendel Lászlóról, aki az első pillanattól, 1952 telétől kezdve úgy volt számomra zsidó is és magyar is, ahogy én paraszt voltam és értelmiségi, egy bőrben.

De hiába tettem túl magamat a homályos ráfogásokon, a gyanúsítás újra és újra fölbukkant. A szivárogtatott pletykák után írásban is találkoztam vele. Az én népzenei, néptáncosi, népművészeti buzgalmaimat azzal együtt is, hogy a szürrealizmussal társítottam őket – a hatvanas években többen megkésett parasztromantikának ítélték. Múltsiratásnak, amely a lendületes szövetkezetesítés idején felelőtlen gáncsoskodás. Még olyanok is akadtak, akik azt erősítgették rólam, hogy a két háború közötti idők jobboldali népiességét ébresztgetem, amelyről tudnivaló, hogy csizmaszagúan magyar, s amelyet a fasizmus is a lábára húzott. H. M. az Élet és Irodalomban meg is írta a népművészettel, de még inkább a törekvéseimmel kapcsolatos fönntartásait. Írásának az volt a lényege, hogy egyelőre még csak erdélyi bokályokat, népdalokat és famozsarakat gyűjtök, de időszerűtlen s fülledt romantikámból egyenesen következik, hogy rövidesen a családfákat is elkezdem gyűjteni. Finom áthallásos utalás volt ez a zsidótörvények idejére, ami teljességgel megbénított.

Eszembe jutott Adorno magas színvonalú elfogultsága Bartók iránt. A németek „népdalkultuszától” eliszonyodva, Adorno Bartók folklorizmusát sajnálatos eltévelyedésnek nevezte. Az őserőt emlegető hatalom előtti meghódolásnak. A nácizmus egyre mérgesedő légkörében, hogyan sejthette volna meg az üldözött filozófus, hogy Bartók a népdalban, a népzenében nem a hamis betagolódás esélyét fedezte föl Ferenc József vagy Horthy Magyarországán, hanem épp a szembefordulás mélyből föltörő szenvedélyét.

Adorno esetében még megértettem az esztétikai érvekbe csomagolt elfogultságot, de H. M.-en fönnakadtam: miért gondolja, hogy a népzenéhez fűződő viszonyom hátterében csakis egy eltorzult ösztönvilág köde gomolyoghat, amelyből egymás után lép elő a nacionalizmus, az irredentizmus, a sovinizmus és az antiszemitizmus.

Máig sajnálom, hogy a neheztelés helyett nem ültem le vele beszélgetni, s nem magyaráztam el neki, hogy szó sincs őserőfakasztásról, családfabolygatásról, se turáni összeesküvésről. Pedig mi mindent tisztázhattam volna akkor! Szellemi önéletrajzom egyik megvilágosító fejezetét oszthattam volna meg vele!

Hol is kezdhettem volna ezt, a mindmáig megíratlan fejezetet?

Talán Jancsó és Hernádi filmjénél: a Szegénylegényeknél. Mindenképpen az 56 utáni korszak legemlékezetesebb gongütése volt nekem ez a film. Az első nagy metaforikus vagy allegorikus alkotás, amelynek ugyanazt a szerepet kellett volna az ötvenhat utáni közéletben betöltenie, mint a szabadságharc leverését követő időkben A madár fiaihoz című Tompa-versnek vagy Arany A walesi bárdokjának. De furcsa módon: a betyárok összefogdosásából és megtöretésükből az alkotókat is és a filmet értelmező közönséget is mindenekelőtt a hatalom démonitása izgatta: a Ráday Gedeon arcából felénk tekintő kádári megbízott arca, a betyárokat fölmorzsolók tekintetéből pedig az ötvenhatos forradalmárokat kivégeztető vérbíróké.

Pedig a film-allegória mélyebb rétegeiben másról is szó volt: a nemzet és a magyarság legújabb kori átveréséről. Tudata és önérzete teljes megtöréséről. Erről azonban még csak suttogva sem beszélt senki. Hogyan is beszélt volna, amikor a nemzet emlegetése ez idő tájt egyszerre idézte föl a Horthy-korszakot és a nemzetilobogós októberi forradalmat.

Amikor rádöbbentem erre a hiányra, erre a történelmi elhallgatásra, megértettem, milyen föladat vár rám a továbbiakban. Utólag is megnyugtathatom finnyásabb értelmiségi barátaimat: nem a közhelyszerűen emlegetett váteszi szerepre készültem, hanem arra, amire Kazinczy, Csokonai, Arany és Kosztolányi vállalkozott, amikor a nyelv „pártjára” állva, a nemzet legbensőbb értékeit védte. H. M.-nek is elárulhattam volna, hogy a hatvanas években a népművészet, a népdalok, a balladák, népzenénk világa nekem szóról szóra ugyanazt jelentette, mint nagy elődeimnek a nyelv. A magunk keresésének nélkülözhetetlen szimbólumát. A minden magyart: a leverteket és a szétszórtakat összekötő érzékeny idegszálat. Mi tagadás, ha a nemzet történelmi és filozófiai kérdéseiről szabad viták folyhattak volna már akkoriban, valószínű, hogy Illyés- és Németh László-követőként a negyvenötben, a negyvenkilencben s az ötvenhatban földre vert magyarság egyik fölmosdatója leszek. Nem holmi magyarázkodásból, hanem szükségből. Nemzet, nemzet – hallottam folyton a méltatlankodó megjegyzéseket: – mi az? Érték vagy csak üres szónoklat? Úgy beszéltek róla a „nemzetietlen nihilisták és szocialisták”, mintha nem is a történelem nagy találmánya volna: valami, ami az évszázados csetepatékban kikristályosodott, hasonlóan az anyanyelvhez. Vajon miért van szükség annyi nyelvre, amikor a legcélszerűbb egyetlenegy lenne?

Azok, akik így gondolkodtak, oly távol álltak a magyar történelem „néma nyelvétől”, mint akik kőnek születtek. A múlt századi történetírónk, Szalay László valamelyik Bethlen Gáborról készült rajzon észreveszi a fejedelem szája körüli keserű vonást, amely szerinte, mármint Szalay szerint, a szétszaggatott haza egyesíthetetlensége miatt vésődött rá a fejedelem arcára. Igen, valami efféle titkos és néma vonásban él a nemzet szelleme tovább, nem csak az elfehéredve énekelt himnuszokban.

De hát ki tudott volna ilyen metafizikai finomságokról beszélni nemzeti ügyben, amikor a népesedési és a határon túli magyarság gondjainak a fölemlítésére már azonnal ránk rogyasztották az eget.

1974-ben egy írószövetségi vitában Czine Mihály, Fekete Gyula, Nagy László, Sánta Ferenc és én hevesen összecsaptunk a hivatalos hatalmat képviselő Pándi Pálékkal. Véletlenül úgy adódott, hogy a vitában egymás után soroltam föl E. Fehér Pált, Pándit és Rényi Pétert. Másnap már egész Budapest, az „újnépiek és az újnemzetiek” lázadásától visszhangzott. Nem a butaság, nem a hatalom és nem is a nemzeti érzéketlenséget támadó ellenzéket fedezték föl bennünk, hanem a fajgyűlöletet. „Zászlót bontottak az antiszemiták! Kimutatták végre a foguk fehérét!”

Napokig agyonsújtottan kóvályogtam a városban: hogyan lehet bűnös az ember bűntelenül? A puszta létével? Hogyan és meddig? Hetedíziglen, mint a Bibliában? Mért gondolja a zsidóság jelentős része, hogy a nemzet elveszített önérzetének a visszaszerzése föltétlenül őellene irányul? A vészkorszakban átélt tragédiáját éli újra, vagy a hatalomban való komoly részesedését félti? Mi homályosítja el az eszét annyira, hogy nem veszi észre: a végzetes bűnök hierarchiájában az is bűn, ami 1956. november 4-e után a magyarsággal történt! A tankok, a kivégzések, a sterilizált nemzeti szellem! Sőt az is, ami az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarságot sújtja. A zsidóság kisebbik része persze tudta ezt, de a többség – érzékelhetően – jobban örült a kádári biztonságnak, háttérben a szovjetekkel, mintha önállósult magyarok országlása kezdődött volna el 56-ban. Hiszen a magyarok „betegesen kielégületlen nacionalizmusa”, szovjetellenessége közvetetten vagy akár közvetlenül is a vészkorszakban halálra sebzett zsidóság ellen fordítható.

Ha volt huszonkettes csapda-helyzet, ez az volt! Kivágni, sajnos, nem tudtam belőle magamat, de valamit akkor értettem meg végérvényesen. Ez pedig az, hogy a filozófiailag és történelmileg rosszul megnevezett valóság előbb-utóbb visszarúg.

1945-öt az általános szóhasználat fölszabadulásnak nevezte. Megszállásnak soha, legalábbis nyíltan nem. Holott 1945 egyrészt valóban fölszabadulás volt, másrészt megszállás. Egyszerre, egyidejűleg mind a kettő. A zsidóság örök hálát érezhetett a szovjet hadsereg iránt, amely a haláltáborokból kiszabadította. A magával már többszörösen meghasonlott magyarság érezhetett-e mást, mint újabb megszállást, megsemmisülést, szégyent? Április 4-e mögött nemcsak egy új Világos komorlott föl, de egy újabb Trianon is, ami jaltai megalapozással, a párizsi békeszerződésben, sztálini akaratra be is következett.

Fölszabadulás, ami ugyanakkor megszállás is? Egy modern regényhős talán képes rövid ideig ilyen tudathasadásos állapotban élni, de egy nép aligha. Valamelyik résztudatnak el kell fojtania a másikat, ami viszont mélylélektani földrengéseket készít elő.

Amikor – többszöri hátrafordulás után – ezt a negyvenötös helyzetet sikerült megértenem, akkor mérhettem csak föl igazán a bibói akarat és erkölcs nagyságát. Kortársai közül szinte egyedül csak ő értette meg, hogy ha a meghasonlásos magyar valóságot nem tudjuk kellő időben drámai, illetve katartikus valósággá átváltoztatni, féligazságok erkölcse és mindenfajta tévhit zülleszti majd szét az életünket.

Ahhoz persze, hogy Bibó teljesítménye ne pusztán szellemi tünemény maradjon, hanem történelmi erővé alakuljon, köztulajdonná kellett volna válnia. Például a zsidókérdésről írt tanulmányainak legalább százezres példányban kellett volna megjelenniük, mert a magyarság csak így tudott volna önmagával szembesülni.

Rákosiéknak azonban nem az igazságra és a megtisztulásra volt szükségük, hanem a bűnre. Kilencmillió bűnös magyarra, mivelhogy a megvádolhatók fölött mindig könnyebb és indokoltabb is uralkodni.

Az elmulasztott szembenézést és katarzist, a zsidó-magyar viszonyban is az 1956-os forradalom végezte el. A hatása azonban csak addig tartott, ameddig a forradalom. Később csak egyének vagy baráti közösségek tudták rövidebb-hosszabb ideig egymásban föloldani az irtózatot.

Az 1977-es Chartát egyéb megfontolások mellett azért is írtam alá, mert olyasfélét sejtettem, hogy az emberi s vele együtt a nemzeti, a nemzetiségi jogokért indított küzdelemben 1956, 1968 után ismét egymásra találhatunk.

Tíz nehéz, de fölszabadult, boldog év az ellenzéki harcokban! A Charta aláírása után a Bibó temetése, a Bibó-emlékkönyv, a monori találkozó, a közösen szervezett tüntetések, a közös kiállás. Durayért – külön-külön, de együtt is azt a hitet erősítették bennem: van politikai üdvösség Magyaroszágon is! Végre azt éreztem, hogy radikális barátaink elhiszik: a nemzet megújuló eszméje nem a zsidóság s nem is a zsidó származású magyarok ellen szerveződő gondolat, hanem határozott ellenállás az ellehetetlenült szovjet birodalom- és a kádári pártállammal szemben.

Olyannyira megszilárdult bennem ez az érzés, hogy Spiró György magyarokat gyalázó versén épphogycsak néhány percig elszomorodtam. Düh vagy gyűlölet? Még csak az előszelük se érintett meg. A vers megírását mélylélektani elszólásnak, illetve költői balesetnek tartottam.

Akkor hát mi volt mégis a közvetlen kiváltó oka annak, hogy a néhány nappal ezelőtti jegyzetet, ha szorongva is, de megírtam? Hasonló mélylélektani kisiklás, mint Spiróé? Vagy valami más?

Igen, más. Valami évek óta halmozódó keserűség. Valami módszeresen megtervezett lejárató hadművelet. Hisz, amit fél éltemen át csak arctalan és kóbor pletykák suttogásából szűrhettem ki – hogy mi, magyarok, minden tulajdonságunkat megelőzve általában nacionalisták és antiszemiták vagyunk –, azt az utolsó két évben a legrangosabb világlapok rovataiban olvashatom. Feltűnő helyen, kiemelve, harsány címekkel. Különös, de ezek a lapok évtizedekig még csak le sem néztek bennünket; valójában azt se tudták, hogy létezünk, hogy vergődünk és hogy nem mi lovagoljuk-e meg a szélmalmainkat. Újabban viszont már a lelkünk legtitkosabb zugaiba is neves tudósítókat küldenek. A New York Times, a Washington Post, a Le Monde, a Die Presse, a Die Zeit és a társaik lassan-lassan már jobban ismerik gondolatainkat és érzelmeinket, mint jómagunk. Éppen ezért minket már fölösleges is megkérdezni magunkról, mert az árnyalt igazságok nem mindenkinek kedveznének, és csak megzavarhatnák az olvasókat.

Az ember mindaddig kénytelen elfogadni ezt a lapokból ránk esőző végzetet, amíg nem lát bele az esőcsinálás ravaszdi mesterségébe.

Nekem, sajnos, akaratom ellenére is bele kellett látnom.

Az első lakiteleki találkozót mi készítettük elő öten: Biró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos és én. Az előmunkálatokban igen, de magán a találkozón már nem vehettem részt, mert az amerikai magyarok vendége voltam, s előadásokat tartottam nekik Houstontól Los Angelesig, Chicagótól New Yorkig. A találkozó napján, 1987. szeptember 27-én épp New Yorkban időztem, mert az estemet másnap rendezték meg a házukban Püskiék.

Az est megkezdése előtt egyik barátom elém teríti a New York Times aznapi számát, amely – röviden összefoglalva az eseményeket – arról tájékoztatja a világot, hogy a népinek s nemzetinek nevezett magyar ellenzékiek egy Duna-Tisza közi kis faluban, Lakiteleken nacionalista légkörű tanácskozást tartottak, amelyre a radikális ellenzék hangadó embereit nem hívták meg.

A beszámoló annyira földúlt, hogy azonnal föltárcsáztam Budapestet, Bíró Zoltánnal és Für Lajossal akartam beszélni. Mindkettejüknek vadul nekiestem: „Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!”

Az elképedéstől alig jutottak szóhoz: Honnan veszem ezt az eszelős rágalmat? „A New York Times mai számából” – mondtam. „Ez úgy mocskolódás, ahogy leírták” – állították egybehangzóan mind a ketten. „Konrád György ott volt?” – kérdeztem szinte perdöntő kíváncsisággal. „Ott, persze hogy ott, és nagyon okosan föl is szólalt. Kerekedett vita, természetesen arról is, hogy a radikális ellenzék néhány személyiségét miért nem hívták el, de a találkozó főszólama nem ez volt.”

Szavaiktól kicsit megnyugodtam, de korán, mert a történet nem ezzel ért véget. Kiderült, hogy a beszámolót nem Henry Kamm, a lap magyarországi tudósítója írta, ő csak a nevét kölcsönözte a hazai radikálisok egyik legmozgékonyabb vezéregyéniségének, aki – persze – nem volt ott Lakiteleken.

Nincs mit szépítenem a dolgon: ezzel a tudósítással kezdődött el igazán Magyarország legújabb, külföld előtti lejáratása, árnyalatlan nacionalizmusunkkal és zsidóellenességünkkel.

A cikk megjelenése óta alig múlik el egy-egy hét, hogy valahol, valakik Svédországban, Svájcban, Ausztriában vagy Amerikában, ne e két torzító lencse alatt figyelnének minket. Még jó, ha szánalommal néznek s nem megvetéssel.

Kinek az érdeke lehetett ez a befeketítő hadjárat? Önmarcangoló magyaroké, akik a sebeiket New Yorkban gyógyíttatják? Vagy olyan magyar állampolgároké, akiket nem a teljes valóság érdekel, és akik az új politikai helyzeten tűzön-vízen át csak győzni akarnak? Tudjuk: Ady is megtehette volna, hogy Franciaországban vagy Olaszországban házal a magyar nyomorúságokkal, s ott ostorozza buta, helóta népét, illetve szerelmetes szép fajtáját, de ő nem rongálni, hanem segíteni akart.

Meggyőződésem, hogy bizonyos idő után a rossz helyzetmegítélés is bűnné válhat. Azok a barátaink, akik politikai tőkének tekintették a mi eltúlzott, sőt tévesen értelmezett nacionalizmusunkat s ennek függvényeként az antiszemitizmust, törököt fogtak. Törököt, amely nem ereszti őket. Hiszen, ha bizonyítani akarták igazukat, az első gyanúsító cikkek után már rágalmazó cikkeket kellett írniuk vagy íratniuk. Ezután pedig föl kellett keresniük az Amerikában és a más országokban működő zsidó szervezeteket, hogy ne csak lélekben támogassák őket, hanem anyagilag is, mert a fenyegető veszélyt csak úgy tudják elhárítani a zsidóság feje fölül, ha a választásokon ők győznek.

Tudom, ha a félelemmel és hamisításokkal megterhelt, kezdeti időben a zsidó magyar vagy magyar zsidó barátaim közül egyetlen komoly szavú is föláll és csak annyit mond: szerencsétlen megoldás a külföldi sajtó nehéztüzérségével lövetni a magyarokat, én elmegyek ehhez az emberhez, hogy megöleljem és valószínű, hogy soha többé nem írok le figyelmeztető mondatokat zsidók és magyarok megkeseredett viszonyáról.

 

Július tizenkettedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasztos ügy képviseletére, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für Lajossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártékonyabb tévhit Magyarországon.

Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett némelyekben ez a minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson, megérteném. De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen se szónokoltam, ahol Csurkát vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békéstarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozótosában, mint ahogy jópár budapesti „értelmiségi” is eltévedt.

Talán a TV-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről” néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan ember, hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki nemcsak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági parasztpolgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben és akkor is, amikor elment Segesvárra.

Túloznék persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól megfosztott Vörösmarty vagy a képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett el attól, hogy három évtizedes politikusi „előéletem” után képviselőséget vállaljak az új parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenekelőtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a „szellemi politizálás” mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen politizálás életformáját elvállaljam.

Én is, mint sokan mások jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy héthatárra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jókedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő új politikai erők – mozgalmak, pártok, pártcsírák – olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.

Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolódnak. Sietve teszem hozzá, az időelőtti felbomlásához.

Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes „bútordarab”. Inkább költői találmány volt, mint politikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filozófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus életérzés című könyvében: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia.” S folytatni még meghökkentőbben folytatja: „Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta.”

Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jogalkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűségekhez?

Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni.

A Kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással. Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrendszerét akarták minél előbb fölcserélni az újjal: az egypártét a többpárti rendszerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam új irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni.

A tárgyalófelek munkája, szerintem, történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták meggyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, pedig a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek a „sírásra” is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért soroltatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988-89-es átalakulásban sikerült a vérnélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nemcsak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is.

Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Úgy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével lezárhatjuk az 56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az új korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámított akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De a koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehetően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó bűntudattal vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiányzott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön.

De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagyszabású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mondatai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbefogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsemmisülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét végzetet sodró mítoszaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyelhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen.

A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek, mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélekben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata – a pártosodás – később jó utakon indulhasson el.

Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből. S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, alapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, féltéglákkal, vasdarabokkal.

A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártoskodás számlájára írhatjuk. Vajon mért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is. Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem. Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az „asztalborítók” már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a Négy Igenes népszavazásban is – bámulni való politikai ügyességgel – ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nemcsak a zsenge demokrácia első paradoxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit sem ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezer adat önmagában elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények.

Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak. Ők a bukásuk miatt felelősek.

Ha mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy petőfies cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s mindenkorra kiégették belőlem.

 

Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak. A legkirívóbbak közt az első helyen épp a demokrácia paradoxonjai. Mindaddig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csakúgy a magunk számlájára képzelődtünk az 56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati „fölszámolásáról”: a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva: arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik másfajta alkotóképességtől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az erkölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti társaságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletettségét. Legalább is az én szememben. A gondolkodásba több új „prózai” elem is beiktatódott. Az egyik ilyen új elem a jóváhagyás mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények között a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állnak. Csöndre intik őket és szerénységre.

A mi új demokráciánkból, sajnos, hiányzott és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízléstelenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben  is úgy számoljuk össze – demokratikusan – a szavazatokat, mintha káposzta fejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan  fejletlen vélemények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek, és a legtávlatosabbak.

Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek?

A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban már önmagában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politikából. De az újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond, például, az idő kérdése, szakszerűbben szólva az: időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó művész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje. A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nemcsak az óra ketyeg makacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgép is. Még akkor is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondolataink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senkisem tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek.

A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem – az elmulasztott megrendülésen kívül – az elhamarkodott pártoskodás kocsmai jelenetei hőköltettek vissza.

Elhamarkodott pártoskodás?

Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni?

Épp azután lehet!

Hasonlat helyett egy tragikus sors jut az eszembe. A falubeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: amikor 1944 nyarán leventének kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kinn valamelyik Donyec-medencei büntető táborban. A folyamatos éhezéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle, 1945 nyarán – talán a fiatalsága miatt – hazaengedték. Hazaérkezése után kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát minden hazai ételre: a kacsasültre, pörköltre, túrós lepényre, a füstölt szalonnára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónapjaiban.

Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt vissztartani ettől a kétségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen engedje meg, hogy a híg csalán löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá újra a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tudatából.

Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú belehalt a mohóságba.

Tudom, nemcsak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példabeszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a 89-ben megalakult vagy a halottaiból hivatalosan is föltámasztott pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadifogságból hazaért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükbe ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről s az örvénylő események közben kiknek a szózataira figyeljen vagy kiknek fordítson hátat.

Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzeléseik a változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek  politikai sivatagában ők tartották fönn – amennyire fönntarthatták a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapos társadalomelemzés erkölcsét: ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik – minden korlátozás ellenére – mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok – a helyzetükből adódóan – politikai előjogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemességhez.

Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.

A visszaélés egyik formája a sietség volt. Az elbizonytalanodott társadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szövetséget? Kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban? Vagy kinek a neve kerül föl a legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szándékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.

De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra tekintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:

 

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.

 

A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak bennem napról napra.

Talán mondanom is fölösleges, hogy a pártosodástól való viszolygásom ellenére a többpártrendszerű demokráciát óhajtottam, hisz választani csak több párt közül lehet, de közben az is nyilvánvaló volt számomra, hogy az új pártok azért választhatatlanok, mert fejletlenek, mert koraérettek; a történelminek nevezett régi pártok pedig azért, mert „túlérettek”; vagy mert hosszú tetszhalálban elernyedtek az izmaik és a reflexeik.

A választáskényszer és a választhatatlanság ténye közti abszurd feszültséget, kínos ellentmondást én csak az idővel tudtam volna föloldozni. Az önmagát is meghaladó idővel.

De elvont elemzés és eszmefuttatás helyett ismét személyes történetre váltok át. A Magyar Demokrata Fórumot kezdetben én olyan mozgalomnak képzeltem el, amely ha méhében hordja is a pártot, hosszú időn át lélek- és gondolatérlelő marad. A szabadság edzőiskolája. S ebben a hitemben erősített meg egy olasz szenátorral folytatott emlékezetes eszmecserém is.

1988 nyarán – tehát a választások előtt több mint egy esztendővel az olasz nagykövet Bíró Zoltánt és engem azzal a természetes szándékkal hívott el magához, hogy egy Magyarországra érkezett parlamenti küldöttséggel ismertessen bennünket össze. Köztük O. szenátorral, az Olasz Keresztény Demokrata Párt egyik alapító tagjával.

Eszmecserénk tizedik percében az idős, sok vihart megélt szenátor azt kérdi tőlem, mi lesz a Demokrata Fórummal: párttá válik-e rövidesen vagy mozgalom marad továbbra is. Dadogva mondtam el neki, hogy kétféle akarat hadakozik egymással. S én azok közé tartozom, akik egyelőre a mozgalom mellett szavaznak. A politika nagymestere sokat sejtetően mosolygott rám, kissé ravaszkás szemüvege mögül.

– Tudja, mért mosolygok? – kérdezte.

– Fogalmam sincs róla.

– Azért mosolygok, mert közvetlenül a második világháború befejezése után, nekünk olasz kereszténydemokratáknak, ugyanezt a leckét, ugyanezt a politikai házi feladatot adta föl a történelem: mozgalom maradjunk-e még bizonyos ideig vagy váljunk-e párttá? Az idő és a körülmények is szorongattak bennünket. Mégpedig nem is akármilyen körülmények. Az Olasz Kommunista Párt viharos gyorsasággal megalakult és országszerte toborozta híveit. Föltűnően sokan csatlakoztak hozzájuk.

Elvégre a korszak politikai „divatfiai” a kommunisták voltak. Roppant áldozatokat hozva ők törték meg leginkább a németeket. Mindenki előttük emelt kalapot. Emlékszik rá? A kommunista Sztálin volt az isten! Még az a szerencsétlen Roosevelt is neki udvarolt. És a nyugati baloldaliak! Aragon, Sartre és a többiek. Azt hitték, hogy a kommunizmus fogja megváltani a világot. Természetes, hogy az olasz kommunisták is így gondolkoztak. Hónapok alatt megerősödtek, és hogy egy hasonlattal érzékeltessem a helyzetünket, olyanok voltak, mint egy duzzadó izomzatú bokszoló a szorítóban, aki egyedül ugrál ruganyosan a deszkán, egyedül csépeli a levegőt, öklözi a semmit s ellenfél nélkül már-már nevetségessé is válik. Igen, az ellenfél! Arra kellettünk volna nekik, mi kereszténydemokraták. Szinte ingerlő perverzitással arra csábítottak minket, hogy minél előbb alakuljunk párttá mi is! Mert az előnyüket így tarthatnák meg velünk szemben. Egy hajszálon múlott, hogy nem ugrottunk be a tetszetős csapdába. Az alapítók közül négyen-öten úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt sikere nem igazi siker. Túl sok benne az időszerű propaganda és a fölpumpált látszat. S különben is azt, hogy mikor váljunk párttá, ne más írja elő nekünk. A legalkalmasabb időt meg tudjuk választani magunk is.

Ekkor határoztuk el, hogy előbb föltérképezzük az országot, s csak utána döntünk magunkról. Hiszen ahhoz, hogy érzelmileg, politikailag, történelmileg jól dönthessünk, meg kell tudnunk: hogyan gondolkodik az olasz paraszt, az olasz akadémikus, a kéményseprő, az apáca, a katona, a gépészmérnök, a kohók mellett dolgozó munkás.

S ez volt a szerencsénk! Ha idejekorán beugrunk az olasz kommunisták érthető cselének, véges-végig másodhegedűsként rángattuk volna a vonót. Tudniillik a küzdelembe belebonyolódott embernek már nem az igazságra van szüksége, hanem a győzelemre. S mivel feltétlenül győzni akar, időközben még tán a céljairól is lemond, csakhogy a dobogó közelében maradhasson. Ma is áldom a kockázatosnak, sőt veszélyesnek mondható türelmünket, hogy nem idő előtt kezdtünk el versenyezni. A meggondolatlanságok következtében olyan pártszerkezetet alakíthattunk volna ki Olaszországban, amelynek még tán most is a túszai volnánk.

Éppen egy éve találkoztam O. szenátorral. Akaratlanul is egyre gyakrabban és egyre keserűbb szájízzel idézem föl magamban mondatait.

 

Július tizenötödike, vasárnap. Ha három héttel ezelőtt nem sikerül a Svájcban élő magyarok „irodalmi és politikai körutazására” szóló meghívását későbbre halasztanom, talán épp ebben a vadmeleg délelőtti órában is Basel modern múzeumában ténfergek s azt kutatom kíváncsian: vannak-e új szerzeményei a két év előtti törzsanyaghoz képest? Egyáltalán: vannak-e új festői a hetvenes, nyolcvanas évek Európájának, Amerikájának vagy csak a fáradt izmusok képei szaporodnak-e tovább a depresszió és az üzlet sikeres vadházassága nyomán?

Valóságos szembesülés helyett a kérdést itt a kiégett kertben csupán elméletileg tehetem föl magamnak: csakugyan vannak-e?

Jóhiszeműen azt válaszolhatom rá, hogy a világon bizonyára ma is festenek olyan meghökkentő s lélegzetelállító képeket, amelyek körül ugyanúgy összesűrűsödik a világ, mint Van Gogh, Picasso, Salvador Dali festményei körül.

Igen, a jóhiszeműség és az emberi szellem iránti örökös bizalom ezt súgja, a tapasztalat azonban újra és újra rácáfol erre. Az utolsó húsz évben jártam Bécsben, Londonban, Münchenben, Bonnban, Párizsban, jártam Amerika, Kanada, Dél-Amerika, Skandinávia és Közép-Európa legnagyobb városaiban, de az impresszionizmushoz, az expresszionizmushoz vagy a szürrealizmushoz hasonló új és természetesen jelentős festői ábrázolásmódra nem bukkantam rá sehol. Festmények – új festmények – persze mindenütt voltak, s be is tudtam őket sorolni az új avantgárd-törekvések egyik vagy másik irányzatába, de tartoztak bár a konstruktívokhoz, a kinetikusokhoz, a gesztusfestészethez, valamiképp hiányzott belőlük a kiagyaláson túli élet; hiányzott az ördögiség és a csodák tettenérésének a pillanata. Mintha a képet megszülő és alakító ihletettséget az ötletesség váltotta volna föl a festészetben. Vagy mintha a szerves világ fokozatos megfakulása után a gépesített képzelet ideje jött volna el közénk, amelyben a festő már nem az embert, nem az emberi világ érzékletes tényeit, drámáját ábrázolja, hanem a technika hideg hatását a szívre, az agyra, az egyre elszikesedő emberi kapcsolatokra. A Nap többé már nem a hegyek mögül emelkedik föl hajnalonta s nem is egy nő halántéka mellől, hanem egy laboratóriumi képernyő ikrás fénymezejéről, ahol zöld hullámvonalak cikáznak és személytelen vércseppek gurulnak a sterilizált térben a Nirvána felé.

Az új festmények – legyenek azok a minimalizmus képei, vagy kövessék Andy Warhol banalitásba fulladó látomásait – sokkal közelebb állnak az illusztrációs műfajokhoz, mint a művészet teremtő ösztönéhez. Udvariatlanság amit állítok, de úgy érzem, hogy lábjegyzetek inkább, mint felfedezések. Sőt, ha a világegyetemet egy szeszélyesen működő számítógépnek kiáltanánk ki, mint kortársaink közül némelyek, akkor az új „festmények” zömét a számítógéplogika termékének is nevezhetnénk, amelyben a színek és a formák a szétesett univerzum díszítményeihez tartoznának, semmiképpen se a lényegéhez. S mindezek tetejében az ornamentika szerepét betöltő képekről mindenütt hiányzik az emberi lélegzet forrósága; a kéz közvetlen részvétele az alkotásban.

Tudom, vannak, akik csurgatnak, vannak, akik szórópisztollyal festenek, lábbal, úthengerrel, késsel vagy egyéb lángelméjű szerkezetekkel. Valamilyen izgalmat, valamilyen esztétikai hatást természetesen ők is kicsiholnak mesterségükből, de ez a hatás többnyire idegesítő, felületes és általában szájbarágó. Mintha egységesen azt sugallnák ezek az új „műalkotások”, hogy a világunk széthullt darabjaira s csupán a foszlányait érzékelhetjük mi, elvalótlanított és idióta emberek. És a foszlányait is csak úgy, mint ahogy emlékezetkiesésben szenvedő betegek villanyozódnak föl a valóság egy-egy részletétől.

Ki tudja, nem az önmagától megrészegedett ész győzte-e le itt, a festészetben is az emberi érzékelés egyetemes képességét? Nem a mindent szétszedő agy ízlése terrorizálja-e meghitt és organikus képességeinket?

De mért foglalkoztat engem, szakmán kívülit ennyire a festészet állapota? Talán azért, mert riasztóan és „látványosan” jelez valami általános érvényű tételt. Mégpedig azt, hogy a tömérdek látnivaló világában az ember egyszerűen nézni felejtett el. A régi festők – Cranach, Van Gogh, Cézanne – amikor festettek, egyszerre néztek és láttak kifelé és befelé is. Az újak – tisztelet a kivételnek – úgy festenek, mintha csak kifelé tudnának nézni, mint a szemet meghosszabbító távcsövek vagy mint a kiéheztetett állatok.

 

Július tizenhatodika, hétfő. Innen, még ebből az aszályos kertből is viszolyogva gondolok a Keleti Károly utcai lakásomra. Valamikor ízlésesen berendezett „legénylakás” volt, kicsi, de otthonos árbockosár, ahonnét akadálytalanul figyelhettem a nagyvilágot, mára azonban fullasztó zug lett. Az alapterülete persze most is ugyanakkora, mint amikor húsz évvel ezelőtt nagy nehezen hozzájutottam, egészen pontosan: huszonhat négyzetméter, de levegőssége, meghitt tágassága fokozatosan összezsugorodott. A belső térből nagy helyet foglaltak el a könyvespolcok, a megszaporodott ládák, az ajándékba kapott szobrok és kerámia vázák. Ezeken kívül az ismerős és az ismeretlen emberek egyre halmozódó kéziratkötegei: háborús naplók, hadifogoly-emlékezések, amelyek csak mostanában kerültek elő titkos fiókokból.

Köztük szoktam lóugrásban közlekedni ágytól az íróasztalig s íróasztaltól a szekrényekig.

Köztük és a levelek között.

A szabadon maradt padlót ugyanis tengernyi levél borítja. Magánlevelek, hivatalosak, figyelemfelhívók, rajongók, számonkérők, panaszosak, kioktatók.

Ha ezekre a padlóra szórt levelekre gondolok, mindig egy második világháborús dokumentumfilm szomorú jelenete elevenedik meg előttem. Az első vonalba tartó tábori posta kocsiját aknatalálat éri. A robbanás szétszórja az összemadzagozott levelek tucatjait. Körös-körül az úton, az árokparton tábori lap és levél. Mintha temetetlen holtak hevernének a mezőn.

Így hevernek az én szobámban is: sárga, fehér és kék borítékokban.

Évtizedeken át nagy levelező voltam. Egy intézménynek nincs annyi napi postája, mint neked – ugrattak barátaim. Ha tudták volna, micsoda külön teher ez nekem a többi mellett, részvétet éreznek inkább, mint titkos irigységet.

A tömegesen érkező levelek közt volt olyan, amelyet égő házból írtak, vagy a vonatkerekek alól. Érkeztek kórházakból s börtönökből is: a testi és a lelki nyomor tájairól. Kétségbeesett anya küldte el alkoholista fia verseit, hátha a megjelentetésükkel még vissza lehetne rántani őt a poklok útjairól. Sőt még egy önmagával meghasonlott pap is hosszú levélben számolt be szétszéledő híveiről, s arról, hogy pap létére nem idegenkedik még az öngyilkosság gondolatától sem.

Elzárkózhattam-e az ilyen levelek elől? Félrelökhettem-e unottan őket? És félrelökhettem-e azokat, amelyekben István király koronázási palástjának lassú pusztulásáról írtak: a bűnös hanyagságról és a nemzeti értékeink iránti közönyről? Nem beszélve az irodalmat és a politikát érintő levelekről!

Ezekre mindig szorgalmasan válaszoltam.

A „csöndes és a boldog” Kádár-korszakban valamiképp még a levelezésre is több időm jutott, mint ma. Fiatalabb voltam? Ezért is, de még inkább azért, mert a kötelességteljesítés közben beleszerettem a műfajba. Minden új levél kihívást jelentett. Izgatott, hogy meg tudok-e oldani egy-egy összekuszálódott lelki problémát. Izgatott, hogy át tudok-e lépni egy másik ember: egy másik férfi vagy nő zárt világába, s ha igen, hogyan? A visszaszorított regényíró kalandéhségét éreztem időnként magamban. S be kell vallanom, hogy bizonyos esetekben még a nyilvánosságnak szánt írásaimnál is bujtogatóbb volt egyik-másik magánlevelet megírnom. A cenzúrához szokott ösztönöm ilyen levelekben szinte minden körülményeskedést ledobott magáról. Le minden tapintatot és félelmet. Röpülhettek bennük a mondatok, oda ahova akartak. Föl oda, ahol kiéheztetett utópiánk és reményeink kóvályogtak vagy bukhattak alá az érzelemroncsokat mohásító mélyvilágba. Táplálta ezt a „levélírói szabadságomat” az állampolgári dac is. Beszédes bizonyítékaim voltak arról, hogy leveleim jó részét bizonyos szemek, bizonyos főemberek utasítására, fölbontják, elolvassák és értelmezik. Ha pedig így van, akkor az „illetők” gyönyörködjenek csak stílusomban és gátlástalanságomban, és pukkadjanak meg!

Ahogy voltak versíró s filmíró korszakaim – voltak levelezők is. A sok közül az utolsót említem meg. Egy tíz évvel ezelőtti amerikai utamon megismerkedtem egy Münchenben élő, menekült magyar nővel, akit szülői és férji akarat sodort ki Nyugatra, s aki – háta mögött a válás riasztó limlomjaival – épp Európa és Amerika közt vergődött önző rokonok hálójában. Tudtam, hogy előbb-utóbb elveszik ő is. Hogy az ő nevéről is lehull az ékezet, mint a Márai-versben. Tudtam és beleszerettem. De nem az öröm, inkább valamilyen lassan növekvő sajgás költözött belém a szerelem kíséretében.

Ebben a mellet feszítő érzelmi állapotban kezdtem el leveleket írni neki. Hetente hármat-négyet. Mintha egy helyét nem találó vulkán súgott volna; mintha a közelemben ballagó Duna. De alkalmat kínált az írásra egy kertembe betévedt fácán, katonasír a hegytetőn, egy zűrzavaros álom, amelyben törpe kéményseprők kugliztak az esztergomi bazilika előtt.

Még verset se írtam soha olyan átizzó tollal, mint ahogy ezeket a leveleket.

Talán a fiatal nő jóvátehetetlennek látszó története ajzott föl ennyire? Talán a távolság München, Houston és Esztergom között? Vagy maga az írás szelleme, amely a középszerűségben tipródó kor levegőjében talált magának valami bódító erdőillatot?

A szerelem mindig időszerű és ugyanakkor időszerűtlen is, mondják sokan. Ki gondolta volna, hogy kettős minőségét és legteljesebb szabadságát nekem nem versben s nem novellában kínálja föl, hanem levélben?

Egy fél év múlva kiderült, hogy a levelek mögül eltűnt az „elhullásra” váró szép nő alakja, arca, és ahogy Bovaryné inkább Flaubert volt, mint kitalált regényhősnő, leveleim címzettje én voltam magam.

Tanulságos volna most újra olvasni ezeket a lázas állapotban írt leveleimet s a többit is, amelyeket – kissé a kor ellenében – a csakazértis-bátorság és a csak azért is-szókimondás igézetében írtam. Még talán az is kiderülhetne, hogy jóval szabadabban fogalmaztam annál, mint amilyen szabad voltam a lelkemben, belül.

Két év óta – 1988 májusától mostanáig – ugyanúgy áradnak hozzám a levelek, mint régen. Napi tíz-tizenöt, olykor még ennél is több. Természetesen beletartoznak ebbe a Hitel szerkesztőségébe és a Magyar Demokrata Fórum központjába érkező leveleim is.

Fölér ez a szakadatlan ostrom egy újra és újra ismétlődő jégveréssel. S valaminek történnie kellett velem, hogy ezt az ostromot egyre nehezebben viselem. Húsz éven át alig-alig hagytam válaszolatlanul levelet; újabban igen. Dobom csak le őket a padlóra, az elrettentő halom tetejére vagy mellé, azzal a meghosszabbított reménnyel, hogy majd válaszolok rájuk.

És nem válaszolok.

Mert se időm, se kedvem.

A valamikori izgalom is, mint egy átölelhető forgószél, arrébb táncolt. Ráadásul a régi levelekben több volt a tűnődés, a személyes aggodalom, a hiteles bizakodás. Rájuk azért szívesebben is válaszoltam. A maiakban viszont mintha a tanácstalan szabadság ideges mondatai nyüzsögnének. A személyes sorsok köré páncélt növesztett a politika. A levelek jó része közéleti megjegyzés, hozzászólás, még pontosabban: program-levél. A másik része panaszkodás, dühkitörés – ugyancsak telítve személyes sorson túli részletekkel.

Két esztendővel ezelőtt arról morogtak sokan, hogy csak beszélünk, beszélünk, s ha így folytatjuk tovább, a fecsegés forradalmáraiként hantol el majd bennünket az utókor. Ha értettem is a nyugtalankodók beszédellenes kirohanásait, akkoriban én egyáltalán nem voltam némaságpárti. Ellenkezőleg – azt hajtogattam: beszéljünk minél többet, mert a beszéd is cselekvés, hisz a kettéharapott szavak évtizedei után észrevétlenül így születhetnek új érzelmek, új fölismerések, új gondolatok. És szabadulni is így szabadulhatunk meg lelki mérgeinktől. Egyszerűen társadalmi gyógymódot láttam ebben sokáig.

De amikor a közéletben elharapózott beszéd-inger, beszéd-láz átterjedt a magánlevelekre is, elkedvetlenedtem. Zömükben az az újkeletű „közokosság” jelent meg, amely az újságok, a rádióműsorok és a televízió-adások hatására fejlődött ki a társadalomban.

Arra kellett rádöbbennem, hogy ma már egyre többen levelet is úgy írnak, ahogy sietve beszélnek, vagy ahogy felületesen telefonálnak, gondolati izgalmak nélkül. Úgy írnak, ahogy élnek s nem pedig ahogy szeretnének élni. Ezt a különbséget azért hangoztatom, mert az írás – valamilyen formában – eleve stilizáció. Kiemelés, elhagyás, sűrítés. Sőt azáltal, hogy rögzítődik, új dimenziót is teremt az időben: megőrzi a jelent, amely érzékenyen vagy érzéketlenül múlttá válik.

Mintha a személyes sors megfakulásával ez a stilizáló képesség is megkopott volna. Egyik-másik levél elolvasása után rögeszmeszerűen azt képzelem, hogy a levél írója, amikor írt, nem az asztalnál ült, hanem a tévé előtt s egyszerre nézte a képernyőt, a lába előtt heverő kutyakölket, s bele-beleolvasott a Magyar Nemzetbe.

Ilyen körülmények között egyik személy megszólíthat-e egy másik személyt őszinte visszhang reményében?

Aligha.

Márpedig gazdag s gondosan kimunkált magánélet nélkül elképzelhetetlen új polgárosodás Magyarországon.

 

Július tizenhetedike, kedd. Az ismerős sárgarigópár úgy jelenik meg időről időre, váratlanul itt a kertben, ahogy egy rikítóan öltözködő művészházaspár szokott az egyik, múltammal összefonódott dunántúli kisvárosban.

Megjelenésük mindenkor eseménynek számít.

Éveken át Budapesten – közelebbről Budán – én csak feketerigókat láttam. Elszemtelendett, irigy, vagánykodó, városi madarakat. Ott ugráltak az összezsugorodott kertben, a betonutakon, az erkélyemen vagy az ablakpárkányomon s még a száraz kenyeret is kinézték a számból. Pedig jóltápláltak és ruganyosak voltak.

Ezek a robbanékony, sárga madarak mások. Megjelennek és világítanak. Két másodperc alatt átrendezik az egész kertet. Az egyik a diófa csúcsára ül, a másik a cseresznyefáéra. Éleset rikkantva közölnek egymással valamit, talán a napkitörések legújabb híreiről, vagy arról, hogy a hegyi temető most indul el végtelen hosszú útjára s nekik is el kellene búcsúztatniuk. A „gondolatcsere” után mindketten átrepülnek az akácfa tetejére. Mellényük kénsárgán virít, mint a múlt századi aranyifjaké. Valószínű, hogy ilyen lehetett a divatosan öltözködő Széchenyié és Baudelaire-é is.

Nem tagadom, elfogult vagyok ezekkel az élénk madarakkal: jó ötven évvel ezelőtt teliröpdösték gyerekkoromat. S azóta is, ha látom őket, lángoló szalmacsóvákat látok elsuhogni a fejem fölött.

A nyár ilyenkor még inkább nyár lesz.

Igen, igen a nyár!

Ha meggondolom, a legtöbb versemet eddig ebben az évszakban írtam. Néha még a havas verseimet is. Sőt, ami ennél is közelebb áll az igazsághoz: a legtöbb versindító sor, kép és metafora nyáron pattant ki belőlem. Mások szédelegtek Pesten a hőségtől, elfutottak a Tisza-partra, a Balaton mellé vagy elhúzódtak hűs hegyi pincékbe, én viszont júniustól szeptemberig fölhangolódva éltem. Mintha a Nap fölszabadított rabszolgája lettem volna, akiből a hőség kiégetett minden kishitűséget, unalmat. Még a legnyirkosabb érzelmeim és bűneim is napozni vágytak.

Csakhogy én még ezekkel az alkati, ezekkel a természeti adottságaimmal is visszaéltem. Megsérült időérzékemmel a legtöbb ajándékba kapott versindító sort, képet azzal a túlfűtött reménnyel jegyeztem bele könyvalakú, vaskos füzetembe, hogy hamarosan teremtek majd ráérő időt magamnak és a fölszaporodott „vers-magokat” sorra kicsíráztatom s fölnövesztem.

Ebből azonban nem lett semmi. Hol egy hetekig tartó filmforgatás ragadott el, hol egy előadói körút Amerikában, Kanadában, Dél-Amerikában vagy a Nyugat-Európában élő magyarok szétszórt szigetcsoportjai között. Nyári egyetemek és téli „misszionáriusi” föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került „nyári töredékeim” csak aszalódtak magukban, mint a fán maradt cseresznye.

Nem értem, hogyan lehettem ilyen könnyelmű, tékozló alak?! Harmincévesen már tudtam, hogy még a kevésbé kényes tanulmányírást sem ajánlatos másféle, közbeiktatott munkával megosztani, hát még a versírást! Hiszen, ha a versekbe nem fér bele se ilyen, se olyan magyarázkodás, feslett indok, csavaros körülményeskedés, ugyan mért férhetne bele a költők életébe?

Szabó Lőrinc most megjelent könyvében: a Bírákhoz és a barátokhoz címűben találtam rá egy olyan törvényerejű gondolatra, amely nemcsak a régi, felelőtlen énemet zúzta szét, de új nemzedékeket menthetne meg fölöslegesen jövendő erőlködésektől és kudarcoktól. Lunacsarszkij tapasztalatát fonva össze a magáéval, ezt írja Szabó Lórinc: „Aki művész vagy kritikus kettéválasztja a költészetet és a szociológiát, tíz-húsz esztendőnyi tévedést spórol meg magának és a hazájának!”

Van-e ennél figyelmeztetőbb esztétikai igazság Magyarországon?

Különösen fiatal, induló költők számára?

 

Július tizennyolcadika, szerda hajnal. A tegnapi Szabó Lőrinc-gondolat után rossz kedvvel lapozok bele az egyik ilyen „temetői” füzetembe. Százával hevernek itt a töredékek. Néha csak ennyi:

 

Labdahang ugrál a dobhártyámon,
valaki játszana hív…

 

vagy

 

Ég veled, földarabolt
édeni csönd,
ég veled nyár!
A kimért szavak és pillantások aszkézisében
újra indulok magamat megváltani
Mindegyik kőben Isten áll elém.

 

Aztán egy épebb verskezdet:

 

Este, nyáreste, Tücskök nézik a baljós Holdat.
Én meg csak ülök közöttük némán
a Halál szívében.
Egy magányos jázminbokor táncol mellettem feketében,
mint az Ideggyógyászat menyasszonya.

 

Ma már hátborzongatóan idegenek ezek a sorok. Fogalmam sincs, mi lehetett volna belőlük? S mi a többiből? Azt viszont tudom, hogy már soha többé nem lesz belőlük semmi.

 

Július tizenkilencedike, csütörtök. Reggel, amikor kiültem ide a cseresznyefa tövében fehéredő íróasztalomhoz és szétteregettem rajta önéletrajzi jegyzeteimet, váratlanul valamiféle ismeretlen bűntudat kezdett el bennem kaparászni. Először csak gyönge bogárkarmokkal, mintha fogságba ejtett tücsök motozna félénken egy gyufásdobozban, később azonban egyre erősebben.

Mi a csoda eshetett belém? Három hét után most ér utol a komiszkodó lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy csak úgy, csapot-papot otthagyva fordítottam hátat Budapestnek? Hogy Rousseau-t és Csokonait választottam új példaképemül a fáradhatatlanul küzdő Petőfi és Ady helyett?

Nem; valami másról van szó. Egészen másról. Azt, hogy sok évtizedes betoncsömöröm után szinte betegesen vágyakoztam erre a remeteségre, könnyedén megbocsáthatom magamnak; azt viszont, hogy három hetes kert-magányom közben egyetlen egyszer sem voltam kíváncsi a világra, és szomjúságom sem támadt mások gondolatára, már-már betegesnek tekinthető. Ha csak verset írok, talán természetes volna ez a kívülállás, ez a fényűző érzéketlenség, mert Babitscsal együtt vallhatnám, hogy:

 

a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam
.................................................................
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

De mivel versen kívül prózát, filmet s tanulmányokat is írok, sőt kényszerűségből politizálok is, nehezen tudnám megindokolni ezt az énvilágra leszűkülő magambafordulást, köldöknézést. Én, én kívül, belül; én, én elölről, hátulról; az én esetem, az én haragom, az én történeteim – ez így elképzelhetetlen számomra. Ha alkatom szerint volnék ilyen befelé néző, talán elfogadható volna ez a nemes korlátoltság, de szó sincs ilyesmiről. Annyira nincs, hogy pályakezdő koromban a csavargó Petőfi mehetnékje bizsergett bennem s az országot járó Móricz írói módszere vonzott és izgatott leginkább: a jelenlét filozófiája, a részvétel s a tanúskodás mindennapi igénye. A fiatal írók Zsiga bácsija még hatvanévesen, trombózisos lábbal is, úton volt állandóan. Hol az Alföldön bukkant föl, hol a porba süppedt parasztvárosokban, hol a Dunántúlon, hol a hortobágyi lópokolban, hol valamelyik egyetemen vagy tanyasi iskolában. És minden élményéről úgy számolt be, mint az Igazság megbízottja vagy a Sors szóvivője, akinek az a meggyőződése, hogy szegényebbek maradnának az emberek, ha nem adná tovább országos érvényű tapasztalatait. Balzac Emberi színjátéka után Móricz Zsigmond is megteremtette a magáét. Riportok, üde novellák, regények, színdarabok, színes beszámolók százaiban mozgósította a kortársi Magyarország eleven alakjait: a kubikost, a szolgabírót, a vidéki papnét, a cigánytelep elöljáró emberét, a minisztert, a világháborús rokkantakat, a dorbézoló dzsentrit és így tovább.

Pályám elején magam is hasonló föladatra készültem. Íróvá avatásom után egy év múlva én is nekivágtam az országnak. Ekkor, 1954 tavaszán ismertem meg a Viharsarkot, a Mátra vidékét, Göcsejt és Veres Péter szándéktalan sugalmazására a Hortobágyot.

Ezek a tájak előttem nyüzsögnek ma is. Látom a kiöntött Körös ártereit, csillog rajtuk a tengernyi víz, mint lefektetett, nagy üvegtáblák a napsütésben; látom a hortobágyi kölyökvércséket ülni egy elhagyott gémeskút ágasfáján, s a mögöttük föltáruló végtelenséget, és látom a göcseji dombokat is, a présházakkal benépesített völgyeket, az Árpád-kori kallósdi kerektemplomot, padlásán az elkorhadt Krisztus-keresztek maradékát. Egyedül az emberek arca halványodott el bennem s a tőlük hallott történetek izgalma.

Talán, ha akkor, Móricz példáját követve, leírom valamennyit, most azok az idők is itt tolonganának körülöttem.

De sajnos, nem írtam. Valami mindig visszatartott. Hol az élményt éreztem kevésnek és homályosnak, hol pedig az bénított meg, hogy akik vallottak nekem, féltek. Rám zúdították ugyan keserűségüket, de néhány perc múlva azzal hatástalanították az egészet, hogy jobb lesz, ha jó mélyre eltemetem magamban a mondataikat, mert bajt hoznék rájuk.

Móricz Zsigmond negyvenéves írói pályáján, a legelső pillanattól kezdve már az ujjbegyével is a valóság legérzékenyebb felületét érinthette. Ahol megállt szusszanni, ahol leült, ahol beleszúrta botját a földbe, máris úgy tört föl ott az élet legforróbb üzenete, daca, józansága, vagy bitang reménye, mint földmélyi hévizek. Széptani törvény, hogy az életből, még a legizgalmasabból sincs közvetlen átjárás az irodalomba, de Móricznak, valamilyen kivételes és titkos adottsága révén, többnyire ez is sikerült. Gyötrelem és bonyodalom nélkül közlekedett.

Ehhez, természetesen, nemcsak az ő „csoda-módszerére” volt szükség, hanem a kortársi világ alkalmasságára is. Azaz: a nyitottságra és megközelíthetőségre.

Azt hiszem, senki előtt sem vitás, hogy a negyvenöt után induló nemzedékeknek sokkal nehezebb volt közel férkőzniük a valósághoz, mint az előttünk járóknak. Aprólékos bizonyítás helyett egy metaforikus érvvel szeretném érzékeltetni állításomat: a fényképezni tilos táblák metaforájával.

A diktatúra megszületésével egyidőben – szovjet példa nyomán – jelentek meg ezek a táblák. Előbb csak egy-egy laktanya, egy-egy repülőtér, gyár és híd közelében figyelmeztettek minket, hogy tilos a tényekről tudni, még inkább beszámolni, később azonban már minden gondolat, minden kendőzetlenebb jelző és érzelem közelében ott szigorodtak ezek a fölszólító, tilalmi jelek. A valóság teljes és termékeny feszültséget gerjesztő föltárása helyett legjobb esetben csak a részletek rögzítésére adtak esélyt.

Erre se mindenkinek.

Nem állítom, hogy a részletek föltárása minden esetben hamisítás, de azt igen, ha ez a módszer történelmi kényszerré fajul, előbb-utóbb hazugsággá válik. Hiszen, ha ma is és holnap is kevesebbről beszél az ember, mint amiről tud s amiről beszélnie kéne, holnapután már kevesebb gondolata is támad. És kevesebb dologról is képzelődik. Ettől pedig maga a valóság szegényedik el fokozatosan. Meghalványodik és ellustul. Lélegzik, mozog, alakul továbbra is, de csak úgy, mint a túlélő emberek tömege a középszerűség jól kiszabott keretén belül. Mindnyájan emlékszünk rá, hogy az ötvenhatos forradalom nem csupán a sztálini és hazai kommunista diktatúra ellen mozgósította a lelkeket, hanem a kisszerűség ellen és a Lenin-sapkát viselő valóság ellen is.

Az Ötvenhat utáni időben – pontosabban: a hatvanas évek közepétől – a valóság filozófiai, politikai és mindennapi határai tagadhatatlanul kitágultak Magyarországon, de annyira azért mégse tágultak ki, hogy a szabadságra alkalmas egyének a középszerűség medrében folydogáló életet a maguk hitével s képzeletével földuzzasszák és az egész országra szétárasszák. Sőt bármilyen ellentmondásos is, épp ezekben a fölülről engedélyezett „szabadság” éveiben kezdtem megérteni, hogy a szervetlenül működő társadalmakban az egyén szinte csak a „saját valóságának”, a saját elkülönülő valóságának a fokozatos gazdagítása révén tudja gazdagítani a valóságot, közvetlenül nem.

A hatvanas években ugyan megpróbálkoztunk néhányan a közvetlen hatással is. Így írtuk meg Csák Gyulával párhuzamosan, az első, új korszakot elindító szociográfiáinkat: a Mélytengeri áramlást, én a Tudósítás a toronybólt, amelyek a Magyarország felfedezése sorozat kötetei előtt törték az utat, a két világháború közti szociográfiák csapásán.

Ki tagadná, hogy ezeknek az új szociográfiáknak – külön-külön és együtt is – szemlélet változtató szerepük volt az Ötvenhat utáni közélet ocsúdásában? Ugyanis ezek a könyvek teli voltak udvariatlan tényekkel, szabadalmazatlan történetekkel, itt-ott fölrobbanó politikai aknákkal, de azáltal, hogy dokumentumszerű közléseinkben a valóság ugyanúgy korlátozta önmagát, miként az „élethű fényképeken”, a valóságábrázolás és a valóságteremtés hite elég hamar kifáradt legtöbbünkben.

Másfél kötetnyi szociografikus írás után magam is arra ébredtem rá, hogy mások valóságtöredékeivel vagy igazságtorzóival már nemigen tudok mit kezdeni. Mert ha például móriczi értelemben tárgyilagos képet festenék a közállapotokról, akaratlanul is annak a valóságnak a helyzetét erősíteném tovább, amelyet szeretnék megváltoztatni. Ha pedig saját számízéhez igazítanám – fűszerezném vagy édesíteném – alanyaim történeteit: panaszát vagy lázbeszédét, kismesteri képzelettel hamisítanék.

E gondolatilag föloldhatatlan helyzetet csakis líraian tudtam föloldani. Mások sorsábrázolása helyett rászoktam a magaméra. Tamás lettem. Az újszövetségi Tamás lelki leszármazottja. Hiteles valóságnak csak azt tudtam elfogadni, amit én éltem át, ami engem sebzett és korlátozott vagy ami engem vígasztalt. S így nemcsak a magam versének, de a magam prózájának is én tudtam hőse lenni, mert magamnál tovább nem juthattam.

Azt hiszem, ennél a valóság iránti bizalmatlanságnál aligha lehet elszomorítóbb bírálatot mondani a lezárult „szocialista” évtizedekről.

A kérdés most csak az, hogyan és mikor tudunk olyan közös Valóság-Alapot, Valóság-Tőkét teremteni, amely ugyanúgy fedezetül szolgálhat versíráshoz és drámához, újságcikkekhez, bírósági tárgyalásokhoz és a hosszú időn át félresiklatott történelemkutatáshoz, mint bármelyikünk személyes képzeletéhez.

 

Július huszonkettedike, vasárnap. Levelet kaptam Pápáról s az ott élő kollégiumi barátaim arról értesítenek benne, hogy áldatlan huzavonák után végre megrendezhetik A. Tóth Sándor tanár úr emlékkiállítását, halála tizedik évfordulóján, s mindnyájan azt szeretnék, ha ezt az első, nagyobb szabású kiállítást én nyitnám meg. Sőt a sorok közt még valami olyasmit is sugallnak, hogy ha egykori fölfedezőim sorában őt is számon tartom, viszonzásul most én fedezhetném föl az ő homályba visszacsúszott festői világát, kivételes festői tehetségét.

A jó szándékú buzdítás szabályosan megborzongatott. Természetesen nem a gondolat furcsasága döbbentett meg, hanem az Időé. Azé a kíméletlenül elmúlt negyvennyolc esztendőé, amely ilyen arcátlanul cseréli föl a szerepeket. De ha már így van, nem bújhatok el a kihívás elől.

Tizenkét éves, csizmás parasztfiúként kerültem Pápára, minden átmenet és minden szoktatás nélkül. Faluból a városba. Kezdetben nemcsak az emeletes házak, a templomok, a kastélyoknál nagyobb iskolák nyűgöztek le a földszintes zámolyi élet után, nemcsak az a múlt, amelyből én rögtön kihallottam a suhanc Petőfi csizmájának a kopogását, hanem a diákok nyüzsgő és hierarchikus világa is. Az otthoni vadóc szabadságom után kezdetben jobbágysorsba lökött embernek éreztem magamat, a fegyelem áldozatának, akivel bármit meg lehet cselekedni. Egyébként is mást mondott Pápán az eső áztatta beton, mint otthon a Réti folyó iszapja, mást a könyvtárszobák csöndje, mint a karóveréstől hangos zámolyi szőlőhegy.

Egyszóval: nehéz volt az új életformához idomulni.

Ma már tudom, hogy nemcsak a diákéletem, de a későbbi is másként alakul, ha a szorongásaim és a csodálkozásaim metszéspontján, ama bizonyos mitológiai keresztúton, nem az a férfi, nem az a tanár s nem az a művész áll, akit most nekem kell föltámasztanom.

Semmi költői túlzás sincs ebben a vallomásban, hiszen A. Tóth Sándor Pápára érkezésem első pillanatától, eltávozásom pillanatáig ott tartotta rajtam a tekintetét. Már annak a „paraszttehetségeket” vizsgáztató tanárcsoportnak is ő volt a lelke és lelkesítője, amelyik 1942 nyarának elején keményen megtáncoltatott bennünket, kiszemelt zseniket. Bennem, például, két nap alatt olyan boldogan fedezte föl a fürgén működő matematikai képességeket, mintha már ezzel a rátalálással is jó szolgálatot tehetne a jövőnek. Tóth Sándor igazi aranyásó természet volt, tudta, hogy kincs lapulhat egy kő alatt, egy félregurult sziklában és egy bátortalanul fénylő mosolyban is. Kincs egy nehezen kinyíló koponyában.

Ha diákéveimre most hátranézek, egyetlen olyan izzó szellemű tanárt se látok föl-alá sétálni a padsorok között, mint amilyen ő volt. Átható kék szemével még a homlokcsontokon is átlátott: át a gyöngeségeinken, a féligazságokon vagy a korán besötétedő reménytelenségen. Mintha mindig ihletett állapotban lépett volna közénk! Különösképpen fönn a rajzteremben, a maga festékszagú birodalmában parázslott igazán. Magyarázatai közben gyakran azt éreztem, hogy távoli hegyekig lát vagy a végtelenséggel néz ismét farkasszemet. Féltem tőle? Kicsit föltétlenül. De ez a félelem, Isten tudja hogyan s mért, valahogy mindig emelt rajtam. Már azzal is, hogy titokban le akartam győzni.

 

Nem hallgathatom el, hogy ezt a jellemet és szellemet csigáztató, szigorú tanár a Gimnázium falain kívül minden tanárunknál közvetlenebb tudott lenni. Főcserkész volt, a rövidnadrágos Teleki Pál híve, természetjáró és természetimádó, akit egyszerre nevelt a Lomnici csúcs és egy fűszálon hintázgató, réti szöcske.

Velünk, tizenhármunkkal, a tehetségvizsga résztvevőivel még külön is foglalkozott. Lehetséges, hogy bennünk is a természet izgalmas működését akarta megismerni? Lehet. Annyi bizonyos, hogy Tókerti gyümölcsöse olyan volt, mint egy filozófiai vagy művészeti akadémia, ahol kapálás, metszés, gyomlálás vagy almaszedés közben az elmét is lehet foglalkoztatni. Akárhányszor kivitt bennünket ebbe a kertbe, mindig szervezett nekünk valamilyen szellemi expedíciót, hol a versek, hol a gondolkodás, hol a festészet világába.

Utólag már az is eszembe jut, hogy kísérletezett az agyunkkal. Tudta rólunk, hogy, mondjuk, a modern festészetről még csak hallani sem hallottunk soha. Sőt festmény helyett is csupán másolatokat láttunk. Igen: Zrínyi kirohanását a tantermünk falán, aztán az Egri nőket vagy II. Lajos holttestének a kiemelését a Csele patakból. Ártatlanságunkban nyilván az érdekelte, hogy ilyen előzmények után, el tudunk-e fogadni szokatlan világú képeket. Először csak olyan festményeket mutatott, amelyeken a lovak formája hibátlan volt, de kék színűek voltak. Tékozló kékek, amilyenek az egész világmindenségben sincsenek. Tetszik ez nektek? – kérdezte. El tudnátok fogadni? Fintorogtunk, húzogattuk a nyakunkat, de a végeredmény az volt, hogy ha nekünk adná valaki az eredetit, elfogadnánk.

A Tanár úr elégedetten mosolygott.

Egy másik alkalommal már olyan új festményeket rakott elénk, amelyeken nemcsak a színek, de az emberalakok is torzak és kacifántosak voltak. Egy rikkancsfiú, aki kék is volt meg piros is, sokkal inkább egy Disznósajt-ország eszelős bolondjára hasonlított, mint az ismerős újságeladókra. A lendülete és az erőszakossága persze nagyon is hitelesnek érződött. Egyetlen vad kiáltás volt az egész alak, mintha ennek a mai újságvilágnak a szálláscsinálója lett volna jó előre. Na, és a Hólapátoló is! Úgy állt neki a munkájának, mintha nem a Városi Köztisztasági Hivatal bízta volna meg vele, hanem a Nyomorékok vagy az Alkoholisták Intézete.

Tóth Sándor jót nevetett képelemzésünkön, sőt az alkoholisták említésére egyenesen fölragyogott az arca, de még akkor se árulta el, hogy a saját festményeit használta föl a kísérlethez. Hagyta érlelődni bennünk a hatást. S amikor már minden ott kavargott a fejünkben, a Székely Bertalan-képek élethű világától a kék lovakon át a házak fölött repülő szerelmespárig, kint a Tókerti gyümölcsösben egy életreszóló művészeti órát rögtönzött nekünk. „Mi a valóság, fiatalurak? – kérdezte kajánul tőlünk, csupa szem, csupa fül tanítványaitól. – Itt van például ez a megszedett, lekopasztott almafa. A levelei még halványzöldek, de már vékonyodnak. Ha lefestem, így, ahogy itt áll az október eleji fényben, mi lesz vele a képen? Valóság marad vagy új valósággá változik? Sőt ha csak néhány ágát festeném rá a vászonra, érzékeltetve kifosztottságát, már megszűnne valódisága? A részlet másra utalna, mint az egész? És eddig csak az almafáról beszéltem. Hol marad, mondjuk, a kép legfőbb szereplője, a festő? Az alkotó aki a kifosztott fa ágaiba saját kifosztottságát is belefestheti. Mert ember nélkül egy fa pusztán a természet része, de ha egy ember kapcsolatba kerül vele, átlép ez a fa az ember világába: vagyis az átlelkesített valóságba. Mert a valóság sose adott dolog – azt újra és újra létre kell hoznunk. Teremtenünk kell! Még nem hallhattátok Csontváry Kosztka Tivadar nevét, nem ismeritek a Magányos cédrus című képét, de ha legközelebb megmutatom, úgy nézzetek rá, mint a festő leghitelesebb önarcképére.”

Ilyen, Tóth Sándor-i külön órákon kezdtem megérteni, mi a művészet általában s ezen belül azt is, mi a klasszikus és mi a modern?

Az irodalomban jóval később kezdtem ezt megsejteni. „Az egymást követő nagy stíluskorszakok – magyarázta nekünk, zöldfülű közönségének – azért születtek meg a művészetben, mert a világ csak akkor marad életben, ha változik. Minden változás: megújított kapcsolat a természettel s az emberi szellemmel. Hiszen ha csak egy évszak volna a négy helyett, az emberek hamarosan megunnák a napfölkelték egyhangúságát, a világegyetem természetéről alkotott merev elgondolásokat és előbb-utóbb minden belezuhanna a butító egykedvűségbe. Éppen ezért az embereket, miként én titeket, szinte arra kell kényszeríteni, hogy minden festményt a természet ellenében nézzenek, hisz a természet csak az évszakok szerint változik, de a művész ezerféle hatás és élmény zuhatagában él folyamatosan: szenvedélyek, csapások, bizakodások szélfújásában. S éppen ezért a vérbeli festő sosem azt festi elsődlegesen, ami a szemébe akad, hanem ami az agyába.”

Tudom, hogy a Tóth Sándor-i tanácsok nemcsak énbennem találtak jó talajra, hanem az olyan tanítványaiban is, mint a szobrász Somogyi József, a festő Istenes-Iscserekov András vagy a festőként is jól induló Nagy László.

Tóth Sándort 1932-ben nevezték ki a Pápai Református Gimnázium rajztanárává. Két-három év alatt nemcsak a Gimnázium szellemi és művészeti légkörét formálta s tüzesítette át, hanem a Városét is. A városban is úgy járt, csokornyakkendősen és dagályt támasztó lépéseivel, mint a rajzteremben. Ez se volt hétköznapi, hát még a festményei! Robbanékony kubista és expresszionista képeivel úgy lépett föl a harmincas évek vidéki kisvárosában, mintha bikavadító selyemlepedőjével egy torreádor jelenne meg, teszem azt a húsvéti nagymisén.

Sietve jegyzem meg, hogy ez a torreádor-festő nem a botránykeltés kellékeit hozta magával Párizsból és Berlinből, hanem az európai szemmértékét. A változás kötelező napiparancsát.

Azt lehetett hinni, hogy az új ízlést, az új igényeket meg is tudja majd gyökereztetni, elvégre Pápa a Dunántúl legeltökéltebb diákvárosa, de sajnos, csak kis körben, a tanítványai között sikerült híveket toboroznia. A város polgárai, beleértve még az értelmiségiek színe-javát is, finom epéskedéssel utasították el a fiatal művész-tanár hideg fényekkel körülvett kubisztikus és expresszív figuráit. Megnézték őket maguknak miként a jöttmenteket szokás, aztán elfordították róluk a tekintetüket. Az történt tehát Pápán is, amiről a nagy műveltségű művészeti író Werner Hoffmann beszél A modern művészet alapjai című könyvében. Hoffmann sajnálkozva és keserű szájízzel fejti ki, hogy a nagyközönség a művészetben ugyanúgy a status quo mellett dönt mindig, mint a politikában.

Szinte törvényszerű, hogy termékeny légkör hiányában Tóth Sándornak is el kellett menekülnie. Ha egy vidéki kisváros helyett Budapestre kerül, alkotótársak eleven gyűrűjében még a legmostohább esztendőket is átvészeli, s valószínű, hogy ma Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Gadányi Jenővel, Illés Árpáddal emlegetik.

Vannak, akik ilyen súlyos művészi kudarc után végérvényesen becsukódnak. De mivel Tóth Sándornak két élete volt, a játszmát nem adta föl sértetten. A művészet világából, mint a módszeres visszavonulók, fölemelt fejjel lépett át a tanári, a nevelői pályára. Hogy ez közben milyen lélekcserével és drámával járt, egyedül csak ő tudhatta. Hisz a kétféle pálya között ritkán feszül összekötő híd. Közismert, hogy egy művész úgy tud létezni, ha mindent magába gyűjt, sűrít, összpontosít, a tanár pedig úgy, ha szétosztja magát. Tóth Sándor, mint a tanítás nagy művészei: testét, lelkét, idejét, sugallatait, kezdeményező erejét adta oda tanítványainak.

Őróla nekem mindig Kodály Zoltán jut eszembe: az a szigorú és megvesztegethetetlen mester, aki élete második felében a nevelésben is eljutott a művészetig és gyakran a műteremtésről is lemondva egy nemzetet akart a zene ígéretföldjére elvezetni.

Nem tudom, hány festményt, grafikát, linóleummetszetet gyűjtenek össze pápai barátaim és a család az emlékkiállításhoz. De azt tudom, ha az a huszonöt-harminc festmény ott lesz a falakon, amelyet én emlékezetem múzeumában őrzök, a Parasztmadonnától kezdve a Disznóvágásig, a Kőfaragón át a Hólapátolóig, a Mosónőig, az Evő emberig, akkor ez a kiállítás nemcsak emlékrendezvény lesz, de megkésett igazságszolgáltatás is egy félbemaradtságában is jelentős művésznek: A. Tóth Sándornak.

 

Július huszonnegyedike, kedd. Akárhogy számolom is, ez a nyár már a hatvanadik a naptárban. A hatvanadik gongütés a fejem fölött. Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan. Az idén februárban hallottam őket fölhangosítva elkondulni.

Sose gondoltam volna – még negyvenévesen sem –, hogy megérem ezt az időt. Alig múltam ugyanis húszéves, amikor egyik betegség a másik után rohamozott s megpróbált idő előtt belefektetni a földbe. Legelőször a bágyadt, költői legendával körülvett tüdőbaj. Lábujjhegyen, surranva érkezett, mint a finom arcvonású terroristák. Csütörtökön még szinte semmit se tudtam magamról, csupán lázas voltam, lázas és fáradékony, mint aki az alattomos, tavaszi időben megfázott, de félperces röntgenezés után megtudtam, hogy egy zöld dió nagyságú luk van a tüdőmön, egy hevesen működő kaverna. S így nemcsak a diákszállóban nem maradhatok, de még Zámolyra se mehetek haza a szüleimhez, azonnal be kell vonulnom valamelyik szanatóriumba.

Valójában magamhoz se tértem a rémülettől, már a hegyfalui tüdőszanatórium fektetőjében merenghettem a sorsomon.

Sajnos, volt min tűnődnöm, mivelhogy otthon, Zámolyon, a szomszédunkban lakó unokanővéremet, Csoóri Marit, ez a nyavalya táncoltatta át csöndben, lázrózsás arccal a túlvilágra.

Az orvosaim föltételezték, hogy minden elővigyázat ellenére, valószínűleg ő fertőzött meg évekkel ezelőtt, s a rendszertelen életmódom csupán fölgyorsította és elmélyítette a bacilusok aknamunkáját.

Ijesztésnek ez is elég lett volna önmagában, de a szanatórium régi betegei gondoskodtak a folytatásról. Engem is, mint minden új beteget szabályosan beavattak a „fagyasztásos műtét” misztériumába, amely azzal járt, hogy a boncolásra előkészített új hullát, ha csak egy másodpercig is, de meg kellett néznünk a résnyire „nyitva felejtett” hullakamra ablakán át. Ma sem tudom, hogy ezek a veteránok hogyan játszottak össze a boncmesterrrel, annyi azonban bizonyos, hogy a beavatás után könnyebben elviseltem a hónapokat: egy közösség tagja lettem.

Fél év Hegyfalu, fél év Zámoly, fél év Budakeszi s a kavernám kezdett lassan elhegesedni. Azt mondták, ha vigyázok magamra, megúszhatom. Vigyázok? Néhány hónap múlva súlyos fertőző májgyulladással vitt be a mentő az Újpesti kórház zárt osztályára, letagadhatatlan életveszélyben. A szemem nyolc hétig tele volt halott sárgarigókkal.

Valahogy ebből is sikerült kilábalnom, de rövid idő múlva gyomor és bélhurut foglalta el a helyét. Enni se, inni se tudtam önfeledten. Minden pillanatomat émelygés rontotta el. Azt éreztem, hogy oxidálódó rézfillérek feküdték meg az emésztőszerveimet. Olyan voltam, mint egy fiatal Jób, akit próbák alá vetett az Isten.

Ma már nyilvánvaló, hogy makacs hurutaimból pattant ki végül a zsigerek forradalma – vagy ellenforradalma? –: az eszméletvesztésbe sodró, fájdalmakkal fölékesített bélgyulladás. Fölpumpált gumizsáknak éreztem magamat, szétrobbanás előtti szenvedés-Zeppelinnek, amely előbb-utóbb eltűnik a semmiben.

De ezt is túléltem. Ugyanúgy, mint az autószerencsétlenségemet, a gerincműtétemet, a szív-nyavalyáimat.

Egyszer, amikor összeszámoltam a kórházban eltöltött éveimet, a végeredménytől magam is elhűltem: a betegségeim, két hónap híján négy évet raboltak el az életemből.

Ennyi idő alatt nem volt nehéz fölfedeznem a csíkos, kórházi pizsamák és a rabruha közti hasonlóságot. Tudom, illetlenség egy olyan országban együtt emlegetni ezt a kettőt, ahol a fegyenc öltözetet nemcsak közönséges tyúktolvajoknak, sikkasztóknak és rablógyilkosoknak kell magukra húzniuk, de koholt perekben elítélt és kivégzett vértanúknak is. De ha illetlennek hat is ez az összehasonlítás, valami lényeges dolgot azért megsejtet. Mégpedig azt, hogy engem is a körülményeim juttattak kórházba, miként másokat börtönbe.

Igen, igen a körülményeim! Hisz senkitlen, semmitlen fiatalként hányódtam én is itt az ötvenes évek elején Budapesten. Elsőnemzedékes parasztivadék voltam, akit vonzott és bolondított ugyan a főváros, de éveken át a hulladékain nevelt. Anyagilag és szellemileg is. Érettségi után a bölcsészkarra jelentkeztem, de az a „kis folt” az életrajzomon, hogy egyházi iskolában érettségiztem, a nagyhírű Pápai Református Gimnáziumban, minden elképzelésemet beárnyékolta. Talán, ha segített volna valaki, bejutok. De ki? Az egész Budapesten egyetlen felnőttet ismertem: egy öreg agglegény zsidót. Még Veszprémből, akihez időnként fölugorhattam egy hársfateára vagy elaludni a földre rakott matracokon. De sehol egy szilárd család, egy megbízható közösség, amely összekuszálódásaim óráiban két-három jó szóval eligazít! Pedig mi minden másra rászorultam volna! A télvégi latyakos utcákon is lukas cipőben futkorásztam és „szódavízzel kibélelt” nagykabátban. Ekkor kedveltem meg József Attila egyik fiatalkori, beszédes versét: A cipőt:

 

Költő vett föl, pici lábán
 
egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
 
azért bánatos.
Fény deszkázhat, ég füstölhet.
 
Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
 
kanócot csinál.
 
.........................
S ha szívemet künn az uccán
 
elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
 
döfköd mérgesen.
Nyelvem néha rája öltöm;
 
visszanéz csúnyán,
s ő is, az én morcos költőm
 
nyelvét ölti rám.

 

Ezeket a sorokat egyenesen nekem írta József Attila. Ágrólszakadtságomnak és derűs nyomoromnak.

Nyomoromat azért mondom derűsnek, mert bármilyen pocsék volt is a helyzetem: az eszem, a kedvem zokszó nélkül elviselte. Nem lázadt föl ellene. A lerombolt és a kizsarolt test azonban már nem volt ilyen türelmes és nagyvonalú. Az bizony föllázadt. Amit én elhallgattam, ő kertelés nélkül kimondta, bevallotta, hogy baj van.

Levendel László orvosbarátom szerint az én politikai ellenállásom ösztönös formája a betegség volt. A megbetegedés. Igazság szerint: gyökeret kellett volna eresztenem a városban. Laknom valahol, étkeznem valahol, kötődnőm valahová, föladatot találni magamnak az egyetemen vagy az irodalom forgács-illatú műhelyeiben. De sehol semmi. Idegen voltam mindenütt. Sokat bolyongtam akkoriban a pályaudvarok környékén, sőt bent a Nyugati várótermeiben, mert ott pénz nélkül is elüldögélhettem órákig s mégis emberek között érezhettem magamat. Mennyivel nekemvalóbb helyek lettek volna például a könyvtárak! Csakhogy ehhez a választáshoz másféle előéletet kellett volna élnem. Tudnom kellett volna módszeresen, illetve szenvedélyesen olvasnom. Sajnos, akkor még nem tudtam. A környezetemben senki se csinált étvágyat hozzá. Otthon a Biblián, a Petőfi Összesen és egy Bogár Imréről szóló betyáros könyvön kívül más nem volt. Később Pápán, a kollégiumi „tömegszállás” se igen kedvezett a szenvedély kialakulásának. Olvasni voltaképpen csak költőket olvastam rendszeresen: Csokonait, Petőfit, Adyt, József Attilát, Puskint, Burns-öt, Radnótit, Illyést.

Egyszóval: Pestre kerülésem első éveiben még az se kínált kapaszkodót, ami természetes lehetett volna.

Csoda-e, ha se magamra nem találtam, se a nélkülözhetetlen valóság útbaigazító jeleire? Puerto Rico-i menekült voltam New Yorkban, aki otthontalanságában vagy az alkoholra, vagy a kábítószerekre veti rá magát, hogy belső feszültségét elviselje.

Az én kábítószerem neve: a betegség volt. Abban a pillanatban, hogy beutaltak a szanatóriumba, minden megváltozott az életemben: lett elfogadható „lakásom”, elkezdtem rendszeresen étkezni, s a kallódás helyett elérkezett a gondviselés is, jószagú nővérke-ruhákban. Ráadásul: nekieshettem a könyveknek és igazán sóvároghattam Budapest után. Helyemet ugyan nem találtam meg, de átmeneti békét azt találtam. Olyasféle lett nekem a szanatórium, mint emigránsnak az új haza. Thomas Mann Varázshegyéhez viszonyítva a Budakeszi Szanatórium természetesen balkáni színhely volt, oly távol a filozófiától és a létérzékenység metafizikai mámorától, mint Makó Jeruzsálemtől, de az ötvenes évek Magyarországán az örömök kertjének is elnevezhettük volna. Kint, a külvilágban, a mindennapi életben harsány indulók zengtek, a fiatalok zakatoltak, miközben a vidám vásáros hangulat mögött folyt a társadalom megtörése, megfélemlítése, bent viszont valamilyen civil élet alakítgatta a maga védekező formáit. Nagy séták, regényes nagy szerelmek, játékok színesítették az életet. Már az is igazi ajándéknak számított, hogy nem kellett senkinek se politizálnia. Miként a börtönökben, a szanatóriumokban is „szabadabbak” voltak lélekben az emberek, mint például a munkahelyeken: iskolákban vagy gyárakban. A lukas tüdő, a töltött mellkas vagy a kiirtott lebenyek mentelmi jogot adtak a betegeknek. Szabad közlekedést élet és halál partjai közt s ugyanígy szabad lélegzést másban is.

Az ötvenes évek elején még sok fiatal tüdőbeteg töltött hónapokat vagy éveket szanatóriumban: lányok és fiúk, érőfélben lévő asszonyok s férfiak egyaránt. Sehol olyan fűtött szerelmi légkört, még bálokban sem, mint a szanatórium óriás kertjének a zegzugaiban! A pongyolák, a laza köpenyek még októberben is izgatóak voltak, nemhogy májusban és augusztusban!

Micsoda fejetetejére állított világ: egy rettegéssel és szigorú aszkézissel összepántolt politikai rendszerben a betegség ahelyett, hogy tönkretenné, fölszabadíthatja az embert! Megvédheti és megnövesztheti.

Egy hajszálon múlott, hogy az évekig tartó betegeskedésem alatt nem szerettem bele véglegesen ebbe a kényelmes életformába. Ismertem ugyanis olyan egyéneket, akik beleszerettek. Nem csodálkozom rajtuk, mert még ma is emlékszem azokra a megkísértéseimre, amikor válságos pillanataimban első megoldásul valamilyen betegség ajánlotta föl segítségét. A test még az agynál is jobban emlékezett a múltra, s többnyire ezt az egérutat fogadta volna el legszívesebben: ha kellett, még igazi vért és valóságos görcsöket is fölkínált érvül a meggyőzéshez.

Hosszú időbe tellett, amíg fölismertem magamban ezt az álarcos gyöngeséget és szembe tudtam fordulni a gondok megoldásának ezzel a kitérőket kereső, hamis módszerével. Rá kellett döbbennem, hogy csak akkor maradhatok egészséges, ha a nagyobb ellenállás irányába igyekszem előretörni, s ezáltal épp azt tenni könnyűvé, ami magamnak és másoknak is nehéz.

Egyértelműen így váltam saját nyavalyáim s újra és újra jelentkező betegségeim ellenzékévé. S most látom csak, hogy ez a láthatatlan színpadon lejátszódó magándrámám legalább annyit faragott, alakított rajtam, mint az irodalom remekül megírt darabjai. Milyen kár, hogy a szövege még számomra is ismeretlen maradt.

 

Július huszonhatodika, csütörtök. A költészethez kötődő, szorgalmas versolvasó már jóideje azt a kiábrándító élményt könyvelheti el magának, hogy Magyarországon is egyre több értelmes vers születik és jelenik meg. Egyre több olyan vers, amely inkább csak a vallomásos próza visszafogott szenvedélyével gyalogol célja felé. Itt-ott persze az ilyen versek is átforrósodnak; egy-egy metaforájuk, hasonlatuk fölszikrázik, de sose repülnek át semmilyen szakadékon, s nem izgatják föl az embert, mint egy váratlan szerelem ígérete vagy egy balsejtelem kopogtatása.

A megzavarodott olvasót ennél a tompító tapasztalatnál már csak az ábrándíthatja ki jobban, hogy az értelmes versek számánál már csak az értelmetlen verseké nagyobb. Mesterkélten kuszák, csapongók s átláthatatlan roncstelep-metaforák terhelik meg őket olyan pontokon is, ahol, például Pilinszky hideg homokban alvó szögei egy égve felejtett villanykörte fényében, félelmetesebbek, minden kiagyalt irodalmias látomásnál.

Bármilyen ellentétesnek látszik a kétféle jelenség, végső soron egyetlen közös okra, egyetlen közös eredőre vezethetjük vissza. Mégpedig arra, hogy az értelmes és az értelmetlen verseket egyaránt ésszel írják a szóbanforgó versek költői. Ésszel, eltökélten, a modern vagy méginkább a posztmodern irányzatok paracsuralmi receptjei szerint. Önfeledtség? Elragadtatás? Csöndes rejtelmek vagy hideglelések? Ugyan! Kit érdekelnek ma már ezek az idejétmúlt, szívet körüludvaroló vagy fenyegető érzetek? Mára a költészetnek ironikusnak, líra-ellenesnek, érzelemmentesnek kell lennie s reflexívnek, mint amilyen a napjainkat jellemző filozófiai vagy kritikai gondolkodás. Holott minden, költészet közelében élő embernek tudnia kell, hogy egészen más az, amit gondolatilag fogalmazunk meg és mondunk ki, mint amit költőileg. Még akkor is más, ha ugyanarra utal mindegyik. A költészet határsávja épp ott kezdődik, ahol az érzékelés vagy az élmény még nem vált, illetve ahol már nem is válhat egyértelmű gondolattá. A gondolat valójában csak az elgondolhatót tudja föltámasztani, körbejárni, beleilleszteni valamilyen rendszerbe: logikaiba, lélektaniba, történelmibe, a költészet viszont az átélhető, de elgondolhatatatlan dolgok sűrűjébe veti bele magát. Nem a szívműködést elemzi, hanem a szívdobogás titkos metafizikáját. A kő, a tenger, a koporsódeszka tárgyiasságában is mindig azt, ami benne szellemi, ami benne élet és halál, mulandó és múlhatatlan. József Attila költészete teli van ilyen átélhető, de elgondolhatatlan részlettel.

 

Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.

 

De hasonlót mondhatnék többek között Rilke háromsoros sírfeliratáról is. Ezt a három sort ő írta magának élete és halála záradékául. Íme a sírkövére vésett három sor:

 

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség.
Annyi temérdek pilla alatt
Senki sem alszik.

 

Értelmesek vagy értelmetlenek ezek a sorok? Aki tiszta ésszel akarná megfejteni őket, előbb-utóbb valamilyen filozófiai csűrésbe-csavarásba gabalyodna. De van-e, aki az érthetetlenség ellenére is ne értené őket? „Annyi temérdek pilla alatt / Senki sem alszik.” Tehát még Rilke sem.

Megszólalhat-e gyönyörűbben és megrázóbban a mulandóság emberi nyelven, mint ebben a Rilke-versben? A végítéletet önmagáról maga a költő mondja.

Lassan már nemcsak saját halálunkat nem éljük meg, de már a saját versünket se tudjuk megírni, mint a régiek?

 

Július huszonhetedike, péntek. Márai Sándor háborús naplójában különös szakaszra bukkanok. Ezt írja: „A Nőről most persze nincs szó, aminthogy semmiről sincs szó; de a Nő van még valahol. Az a bizonyos »Nő«, akit a századeleji elbeszélésekben és regényekben oly gyötrő gondok közepette várt vagy megtagadott egy férfi, mit csinál most?… Nyilván él a háborúban, a maga módján, szül, menekül a bombák elől, sorban áll az élelmiszerüzletek előtt s kalandra siet; de nem szerepel… Egy napon bosszút áll majd; a fegyverek elhallgatnak s a Nő megjelenik az irodalomban és az életben, teljes fegyverzetében, engesztelhetetlenül.”

Márai sokféle előérzetét, hogy ne mondjam: jóslatát szó szerint igazolta az Idő. A Nőről szóló izgatott jövendölése azonban megbukott. 1945. május 9-én nálunk is meghúzták a harangokat, a háború befejeződött. Teltek-múltak a hónapok, mindeki romot takarított s élni próbált az új esélyekkel, de a Márai által beharangozott Nő csak nem jött elő az irodalomban. Németh László Kárász Nellije és Égető Esztere ugyan előjött, de egyik se vállalhatta magára a Márai képzeletében megrajzolt szerepet. Kárász Nelli a maga nyakig begombolt iszonyába volt beöltözve, Égető Eszter pedig asszonyi-emberi csodájába, amely sokkal inkább a magyar történelmi mitológiához kötődött, mondjuk, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem minta-életéhez, mint egy háborút átélt Anna Kareninához.

Egy világot mozgató Nőhöz, Asszonyhoz nagy érzelmek és nagy szenvedélyek illettek volna, sőt szerelembe eső gondolatok is, de sem a háború utáni idők, sem az ötvenes évek légköre nem érlelt meg ilyen szenvedélyeket. A magamhoz hasonló férfiak körében kétféle nőalak sürgött-forgott. Az egyik a plakátlelkű elvtársnők rámenős, perverz csapatához tartozott, a másik: a rajongó kis tanárnőkéhez. Az előbbiek vodkát ittak és politizáltak; az utóbbiak irodalmárkodtak és minden illemszabályt betartottak. A lehetséges kalandok közül egyedül csak a csalás kalandjára mertek vállalkozni. Minden egyébtől megijedtek.

Később, az ötvenhatos forradalom utáni időkben sem jelent meg köztünk Márai megidézett regénybeli Nője. Pedig hátrafordulva úgy rémlik nekem, hogy egy-egy homályos ajtóüvegen át én is láttam föl-alá sétálni izgató árnyalakját, s hallottam még fölszabadultan gondolkodni és nevetni is.

De ma sem tudom, hova tűnt s hol tartózkodik azóta? A várakozás évtizedeiben elunta magát, s megöregedett? S nem képes ma szerelemre se, bosszúra se? Ki méri föl, mennyivel marad szegényebb ez a korszak, ez a szörnyetegekkel és félemberekkel telizsúfolt huszadik századunk az ő sírása, sápadtsága és ítélet-osztó mosolya nélkül?

 

Július huszonnyolcadika, szombat. Sára Sándor legújabb dokumentumfilmje úgy kezdődik, mint a talányos filmtörténetek. Első kockáin egy hatvan körüli férfi lép ki elmagányosodott lakása ajtaján s botozva, nehézkesen indul el hazulról. Mozgásából lehetetlen megfejteni, hogy születési hiba vagy későbbi baleset korlátozza-e járását. Kint a háza előtt egy rokkant jelzésű Trabantba gyömöszköli be magát s ugratja be a motort.

Autóját egy dombra épült falu lejtőjén látjuk a következő pillanatban fölbukkanni, zárkózott házak között, egy nyomatékos Krisztus-kereszttel a háttérben, később pedig egy dunántúli kisváros hétköznapi forgatagában.

Ezután az indítás után a néző kíváncsian várja a történet folytatását. Szeretné tudni: ki ez a robotgépmozgású férfi, honnan jött, hová megy, s miféle kibeszélhetetlen sorsot hord magában. Egyszóval: újabb helyszíneket vár, újabb találkozásokat, szembesüléseket nőkkel, akik majd segítenek megoldani a fölébresztett rejtélyt.

De ezek helyett csupán egyetlen arc jelenik meg a vásznon s minden további történet helyszíne ez az arc lesz: a szemek élete, a homloké, a beszédes vagy elhallgató szájé. Mintha Sára Sándor nem is filmet, hanem egy megelevenedett, mozgó festményt alkotott volna, sötét történelmi háttérrel.

A század, mint tudjuk, teli van elhallgatott emberi történetekkel. Köztük temérdek magyar tragédiával is. Sára ezek közül a legutolsó időkig némaságra ítélt életsorsok közül választ ki egyet: egy ismeretlen magyar állampolgár, Keményfi Béla pokoljárását.

Keményfi 1944-ben tizenöt éves kamasz, leventeköteles diák. A háború örvénye, sok éretlen kortársával együtt, magába nyeli őt is. Hányódik ide-oda a Dunántúlon megrekedt téli háborúban, nyilasok közt, németek közt, a szétmálló magyar hadsereg töredék századaival. Kilátástalanul. Egyetlen gondolat lüktet a fejében: megszökni, hazamenni a családjához. Meg is szökik, de elfogják s mint hazaárulót halálra ítélik.

Tizenöt éves halálraítélt?

Ilyet csak a háborús eszelősség találhat ki, s az is csak a végjáték óráiban. Négynapos siralomházi várakozás után, kiskorúsága miatt megkegyelmeznek neki.

De mindez csak szolíd előkészület a későbbiekhez! A front elvonulását követő hetekben ugyanis följelenti valaki a falujukban, hogy Keményfit a leventéknél a szovjet hadsereg elleni partizánharcra képezték ki a Vécsey-féle különleges alakulatnál. Ha igaz lett volna a vád, a szökés helyreütötte volna még erkölcsileg is. A vád persze alaptalan volt, de végzetes. Mint eltökélt háborús bűnösre csap le a fiatal Keményfire a szovjet elhárítás.

Alig élt még, de már másodszor kerül ártatlanul a halál közelébe.

A megzavarodott kamaszt ismét az ösztöne – az életösztöne! – mozgósítja, amikor négy másik, hasonszőrű társával szökést kísérel meg a szovjetek pincei fogságából, valahol Zalában. Négyen négyfelé szaladnak, hogy a kockázatos vállalkozásnak legalább egy vagy két nyertese lehessen. Négyőjük közül hármat halálos találat ér. Őt is meglövik, de azt hiszik róla, hogy egérutat nyert. Egy faluszéli árokban találnak rá a húsvéti miséről hazatérő lányok. Gyorsan kocsira rakják a kivérzett fiút s beviszik a nagykanizsai kórházba. Fönt fekszik már elérzéstelenítve a műtőasztalon, hogy gerincsérülését megoperálják, amikor fegyveres szovjet katonák rohannak be a műtőbe és megakadályozzák az operációt.

A műtőasztalról egy sezlonra fektetik át, s így sezlonostul viszik hadifogságba a tizenhatodik évébe átbillenő, mozdulni is képtelen fiút. Ezer kilométereken át csattog vele a vonat.

Keményfivel így csattognak el az órák, a napok, a hetek, az évek is a lágerekben. Fekve, mert lábraállni nem tud, dolgozni nem tud. Krisztusénál tartósabb szenvedéssel nézi végig a szovjet hadifogolytáborok látomásba illő hétköznapjait: az éhezők, az egykedvű haldoklók agóniáját, a közbűntényes terroristák botrányait – az élelemlopásoktól kezdve a durva zsarolásokon át a táborokon belüli önkényes kivégzésekig. Sehol még ilyen alvilági lét a földön, a történelemben! Néha még az auschwitzi pokolnál is hátborzongatóbb! Mintha a fiatal Keményfit arra jelölte volna ki a sors, hogy ne csak áldozatai legyenek ennek a korszaknak, de felejteni nem tudó tanúi is. Szolzsenyicin háromkötetes Gulagja, Varlam Salamov vorkutai novellái és Rózsás János kétkötetes emlékirata Sára Sándor filmjével nem csupán gazdagodik, de elháríthatatlanul emberközelbe kerül. Beleszövődik mindnyájunk életébe.

A filmen beszélő Keményfi Béla egyetlen adatot sem közöl a szovjetunióbeli hadifogolytáborok iszonyatos világáról. Valószínűleg azért, mert ő se tudja: hány magyar férfi, nő, gyerek pusztult el a rabszolgasorsnál súlyosabb sorsba döntve Szibériában, az Uralban s a győztes birodalom halálfejjel megjelölhető térségein. Százhúszezer, százharmincezer? Erről egyébként sem a meghamisítható statisztikák tudnának vallani, hanem a tömegsírok. És honnan tudná Keményfi, hogy az elpusztulókon kívül mi minden pusztult el hitben, akaraterőben, tudásban, családteremtő képességben és képzetben?

Keményfi a lágerben négy év után, tizenkilenc éves korára, előbb térden csúszva, aztán mankóval, végül bottal is megtanult járni. Az emberi akaraterő győzelme ez minden leveretés és elállatiasodás fölött.

A filmvásznat másfél órán keresztül betöltő arc a szenvedés fölidézése után is krisztusi tisztaságú. Sára Sándor kamerájával Keményfi nemcsak a maga utolsó ítéletes sorsát mondja el, de a bűnbe és a halálos veszedelmekbe belehajszolt magyarságét is.

Az emlékek jogos bosszúért kiálthatnának vagy csitíthatatlan gyűlölet lázát ébreszthetnék föl az idegekben. Akár a haláltáborokból hazatérő zsidók vallomásaiban. A nekünk beszélő Keményfi azonban egyetlen átkot sem ejt ki. Egyetlen goromba mondatot sem. Helyette végigszenvedi újra az életét s arcáról a keresztény Európa egyetlen érvényes érzelmét olvashatjuk le: mindent elrendeztem és eltemettem magamban; elfelejteni nincs jogom semmit, csupán megbocsátani.

 

Július huszonkilencedike, vasárnap. Az asztalomon fölhalmozott könyvek kupacából Erich Fromm kék borítású kötetét: A szerelem művészetét próbálom előhalászni. Nagy ügyeskedéssel húzom, vigyázva, hogy a fölötte imbolygó könyvek le ne dőljenek. Az ügyeskedés olyan sikeres, hogy a könyv egy másikat is magával vonszol, mintha össze volnának tapadva: Orbán Ottó legújabb verses kötetét: A kozmikus gavallért.

Előbb a véletlen párosításon mosolygok: A szerelem művészete és A kozmikus gavallér? Később pedig azon az akaratos életrevalóságon, amellyel Orbán versei újra meg újra elém ügyeskedik magukat. Vagy inkább én ügyeskedem oda magamat az ő közelükbe? Jó ideje ugyanis arra figyeltem föl, hogy a heti és havi lapokban, minden előzetes szándék nélkül, általában az Orbán-verseket olvasom előszörre. Talán ez érthető is, hiszen, ha az elmúlt harminc-negyven év irodalmi dokumentumaiba belelapozok – amelyek az én életem eseményeit is őrzik –, szinte alig találok benne olyan oldalakat, ahol ne bukkanna elém a fiatal Orbán pimaszul üde vagy hősiesen elkeseredett arca, zöld bársony zakója s egy-egy versének gondosan legépelt kézirata, amely fölött a félvállról vett nagyság fényei söpörnek át s nyomukban pedig a kétségbeesésé. Nemzedékünknek ő volt a legfiatalabb s egyúttal a legproblematikusabb költője. Fölfedezői kezdetben csodagyerekként kezelték persze csak úgy mellékesen, szórakozásból –, de a huszonegynéhány éves verselő egyszer csak arra eszmél rá, hogy a valóságban nincs önálló csoda, mint ahogy sündisznó és tengeri csikó, csupán olyan van, amit mi teremtünk magunkban vagy másban, kitartó szorgalommal.

Ettől a fölismeréstől kezdve Orbán a hibátlan szenvedések és a goromba meghasonlások kiszolgáltatottja lesz: az eszmények és a görcsös valóság közé szorult helyzeteké. Így aztán egyik nap a profán kerubok útját járja, a másik nap pedig a mosdatlan szájú, kihívó csavargókét. Ekkortájt – az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején – nemcsak a Dunába tudott volna elegánsan belefulladni, búcsúzó fanyar mosollyal az arcán, hanem a megíratlan versek helyén keletkezett tóba vagy tengerszembe is. Mert közülünk – a barátai és a pályatársai közül – egyikőnknek se jelentett annyit az irodalom, a költészet, mint neki. A világ folyamatos válságát ő közvetlenül napi élményként, a líra, a nyelv, egyáltalán az irodalom újra és újra kirobbanó válsága közben élte át. Ez volt a közege. Utólag ma már elmondhatjuk, hogy Kosztolányin kívül egyetlen magyar költőt sem foglalkoztatott annyira a mesterség metafizikával érintkező csínja-bínja, mint őt. Még Nemes Nagy Ágnest sem. Orbán versei közt talán százat is találunk, amely egészen vagy félig ars poetica, illetve amely tökéletes bennfentességgel élő és halott költőkről beszél.

Emiatt bélyegezték sokan irodalmi írónak.

Jó ideig magam is gondoltam róla hasonlót, de a hetvenes években, a kerekedő életmű ismeretében, valami új értékrend, új fölismerés villanófényében kezdhettem el munkásságáról gondolkodni. Némi bűntudattal arra ébredtem rá, hogy a megkésett magyarországi modernség stílusproblémáit legalább egy-két nemzedéknek kellett volna megemésztenie és földolgoznia, ha Orbán, ez az irodalminak csúfolt költő nem végzi el, szinte „házi feladatként” egymaga. Üssük csak föl a köteteit: alig van a huszadik századi világirodalomban olyan irányzat, amelyet ne próbált volna ki magyarul. A meghódított költők közt ott van Lorca és Dylan Thomas, Lovell és Eliot, Auden és Ginsberg és természetesen ott van Kassák és József Attila, Kosztolányi, Weöres Sándor és Pilinszky.

S amikor ifjú mesterként győzött az irodalomban s hódításait befejezte, az életében elkezdett veszíteni. Bibliai Jóbként nem a családját, nem a vagyonát veszítette el, hanem saját egészséges testét. Teljességnek egyedül most is az irodalom, a költészet maradt meg neki. Csak most már nem a stílusok, hanem az élet és a halál szorításában. Somlyó Györggyel szólva: az a magán-szabadságharc, amelyet Orbán a testét diktatúra alatt tartó betegséggel folytat, elemi erejű nagy költővé tette. A huszonhatodik év verseit író Szabó Lőrinc rekviemes szonettjei ragadtak és ráztak meg úgy utojára, ahogy mostanában az övéi.

Hogy mondja Sartre?

A költészetben az nyer, aki veszít.

A tétel Orbán Ottó esetében is igazolódott.

 

*

 

S még valami idekívánkozik e gyors jegyzet záradékául. Az irodalmi köztudat – a kezdeti benyomások alapján – még ma is olyan „irodalmi írónak” gondolja Orbánt, aki távol áll a közélettől s távol a politikától. Rövidesen ki fog derülni, hogy nemzedékünknek ő a leginkább politizáló költője. De őt a politika is pontosan olyan személyes ügyként foglalkoztatja, mint az irodalom maga vagy saját betegsége.

Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok.

 

Július harmincegyedike, kedd. Ma egy hónapja szöktem el Budapestről. Élete utolsó napjaiban az öreg Tolsztoj futhatott világgá olyan fejvesztetten a családja elől s az Isten elől, mint ahogy minden előkészület nélkül én rohantam ki ide, a bokrokkal körülbástyázott esztergomi kertünkbe, csakhogy míg Tolsztojt a tökéletesség sértett démona űzte el hazulról, engem épp az ellenkezője: a csömörömé. Megteltem torkig mindazzal, ami velem és körülöttem történt. Egyszerűen zavartak azok a szobák és termek, ahol forgolódtam; azok a szavak, amelyeket közéleti szerepléseim közben túl gyakran kiejtettem, de mindennél jobban azok a kedvem és ízlésem ellenére zajló pártok közötti harcok, amelyeknek álarcos mozgatói egykori barátaim voltak.

Az elmúlt harmincegy nap természetesen nem gyógyította be kifakadt sebeimet, de megnyugtatott. Végre úgy élhettem ebben az elmúlt egy hónapban, ahogy mindig is élnem kellett volna. Magam rendelkeztem az időmmel, a képzeletemmel, az akaratommal. Ha tetszett: verset, regényt vagy filozófiát olvastam napokig. Hébe-hóba még újságot is. Ha viszont ahhoz volt kedvem, hogy órákig figyeljek két megszökött munkaszolgálatos hangyát, amint egy maguknál nagyobb szöcskecombot vonszolnak a rebarbarabokor alá, kíváncsiságomat senki se zavarta meg.

De ami mindennél fontosabb: akkor ültem le írni, amikor kedvet éreztem hozzá. Sőt többször megtörtént, hogy kedvetlenül is leültem: no, lássuk, mire megyünk ketten. Mármint a kedvetlenségemmel. S a végén mindig igazat kellett adnom Kosztolányinak, aki saját tapasztalata alapján vallotta, hogy a rendszeresen dolgozó írókat sokkal szívesebben látogatják a múzsák, mint azokat, akik a lábukat lógatva várják őket. Merthogy a múzsák nemcsak a szélben röpülő platánleveleken utazgatnak s nemcsak a nagyharangok ölében élnek, hanem az anyanyelv szavaiban is. Ejtsd ki, például azt a szót, hogy ördögszekér. A Csörgőkút ostorfáján várakozó múzsa máris mellédszegődik s azonnal eléd tárja a szőlőhegyek alatti síkságot, ahol a megdermedt legelőn összecsombolyodott gazbokrokat – ördögszekereket – görget a szél Zámoly felé. És a szó hallatára nemcsak a sodródó, zörgő tüneményt látod, hanem a falud fölötti eget, a néma temetődombot és az Istent is, ahogy épp apád és anyád sírja mellől előlép.

De így van ez minden más szóval, más igével és fogalommal is. Válaszd ki bármelyiket: egy világ mozdul meg benne s rögtön kiderül, hogy az anyanyelved: regény, költészet és történelem; kiderül, hogy az anyanyelved a legihletőbb és legihletettebb munkatársad, állandó súgód, Cyranód.

Tudom, hogy a költészethez és a prózához az anyanyelv szavain kívül más is kell, legfőképpen az író vagy a költő élete, de a nyelv és a gondolat állandó együtt-tornáztatása nélkül aligha születnének új művek, új stílusok. Talán csak a zenészeket tartja folyamatos parázslásban a napi hat-hét órás gyakorlás? Az íróknak nincs szükségük ilyesmire? Ki vitatná el, hogy a legszervesebb és a legeredetibb hatású művek mindenkor a legnagyobb fokú összpontosítás eredményeként jöhettek csak létre? Ehhez a sűrítő készséghez azonban megszakítatlan készenlét kell.

Az én élelemből, sajnos, ez a készenlét mindig hiányzott. Író csak mellékesen lehettem eddig. Pedig mellékesen még cipész se, pék se lehet senki, nemhogy író. Petőfi, Ady s a nyomukban járó Illyésék, Németh Lászlóék nemzedéke ha politizált is, elsősorban a műveivel politizálhatott. Az én nemzedékemnek ez a természetes fényűzés nem adatott meg. A közélet személyes jelenlétünket követelte. A nyilvános kiállásunkat, aláírásunkat. Azt, hogy a hideg csillogású eszmék ablakát s ráadásul még a hatalomét is, a puszta öklünkkel üssük be. A hézagosan születő műveink inkább csak védtek bennünket, utólag, ahelyett, hogy törték volna előttűnk az utat.

Ez alatt az egy hónap alatt, amikor beleharaphattam az elveszített éden almájába, véglegesen megértettem, hogy az utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni. Hiába tömjéneztük, mitologizáltuk ezt a kivételesnek tekinthető közép-európai együttműködést: nem megy. Nem mehet. Az írásban egyedül az érzelmeket, a logikát, a megrendülést előkészítő és mozgósító dramaturgia juthat szóhoz, a taktikázgatás nem. A politikában viszont épp az utóbbinak van kitüntetett szerepe. Addig, amíg fél ilyen és fél olyan életet éltünk, valahogy megfért egymással a kettő. Mert a félig kimondott igazságok mögött nyomban fölsejlett a kimondhatatlan is, azaz a teljes igazság. Az elhallgatás így nem taktikai elem volt, hanem metafizikai: a csöndben készülődő szabadságé.

A választások után az íróknak is választaniuk kell: vagy gyakorló politikusok, azaz képviselők lesznek, vagy a szellemi élet munkásai. Az eddigi kétlakiságot azért sem vállalhatják tovább, mert egyre érzékelhetőbb, hogy a gazdasági életünk is összeomlik, s ha a ránk zuhanó romok alól mi nem azzal a jelszóval mászunk elő, hogy az állam és az egyház hajdani szétválasztásának a mintájára nekünk most végre a politikát és az irodalmat kell szétválasztanunk, bizonyos, hogy sose keveredünk ki a rangos középszerűség örvényeiből. Mert lehet-e igazán sodró és magával ragadó az, ami nem teljesen önálló? S lehet-e szabad, amit ilyen vagy olyan megfontolások miatt, még a kisujjával sem érinthet meg például az a démonitás, amely Baudelaire-t, Dosztojevszkijt vagy Adyt újra meg-megérintette? Miért és mitől alakult úgy, hogy a történelmünkben és egyéni életünkben is sokkal megrázóbb tragédiák zajlódtak le, mint amennyi tudatosult s kifejeződött belőlük? Netán azért, mert a mi irodalmi műfajaink – a költészet csúcsteljesítményeit kivéve – nem a görögség köszörűkövén csiszolódott egyetemes szabályokhoz igazodtak, hanem a mi századok óta függőségben élő lelkületünkhöz? Legnyilvánvalóbb példája ennek Az ember tragédiájá nak a befejezése. De ugyanez érvényes a Németh László- és az Illyés-drámák ésszel és erkölcsiséggel kikövezett dramaturgiájára is. Mintha mi nem újjászületésre, nem katartikus megtisztulásokra készültünk volna soha, hanem a mindenkori túlélésre. Hiába fújtuk kívülről a tragédiaelméletek ősmondatait és az újakat is, szinte mindig ugyanabba a szalmaszálba: az átvészelés dramaturgiájába kapaszkodtunk bele.

Új helyzetünkben ez vajon azt jelenti-e, hogy a sok politizálás és a túlburjánzott közéletiség után az Idő nagy, szelelő rostájával csapassuk ki az irodalmunkból a politkát? Azt jelenti-e, hogy mostantól kezdve engedjük át a pártoknak, a parlamentnek, az újságoknak?

Nem, nem azt jelenti.

Hanem azt, hogy a politikával bajlódó írónak előbb az egész világot saját világává kell átalakítania s a politika csakis ebben a világban jelenhet meg munkáló erőként. Más szóval: esztétizálni kell a politikát amennyire lehet, hiszen a művekben létrehozott igazságok eddig még mindig teret kértek maguknak a műveken kívűl is. Meggyőződésem, hogy egy ilyen áthangolás nemcsak az irodalmunkon segítene, hanem a politikán is, mert így talán azt is meg lehetne akadályozni, hogy a politika szabad préda legyen, mint ahogy néhányszor már megtörtént vele.

Ha nem lepte volna el az életünket ennyire, nyilvánvaló, hogy se műfaji, se filozófiai gondot nem jelentene, de mostanában jobban ránk nehezedik, mint a középkori emberre a vallás.

Az írónak persze ebben a helyzetben továbbra is ellenzékiként kell viselkednie, de már nem hatalom-politikai értelemben, hanem úgy, ahogy a szürrealista francia költő: Paul Éluard állítja. Szerinte az igazi költészet, az igazi irodalom mindig szembeszegülés az igaztalan élettel, s ugyanakkor a legforróbb vágyakozás is az igazságra.

 

1990

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]