A nemzet mi vagyunk II.

Közép-Európa hatalmi életében az elkerülhetetlen utódlások lezajlását komoly megrázkódtatások szokták kísérni. Nemegyszer vér, forradalom, megszálló csapatok bevonulása, katonai diktatúra. Választási plakátok helyett kijárási tilalmat bejelentő fölhívások jelennek meg, s a hangos kortesek helyett a még hangosabb tankok.

Mi, magyarok, ezért örültünk kimondhatatlanul annak, hogy Kádár János tavalyi távozását nem fegyverropogás kísérte, nem falzuhanás és ablakcsörömpölés, hanem az utódnak megválasztott személy hűségnyilatkozattal fölérő, sima mosolya. Mi tagadás, még a színjáték hamis fényei se zökkentettek bennünket ki. Elfeledkeztünk még az ilyenkor esedékes számonkérésről is, és a 30 esztendő alatt begyűjtött Kádár-magasztalások szétszórásáról a szélbe.

Pedig kár volt ilyen nagyvonalúnak lennünk. Akik azt hittük, hogy az utódlás végre egyszer botrányok nélkül zajlik le nálunk, néhány hónap múlva arra ébredtünk, optikai csalódás áldozatai vagyunk a politikában. Mert Kádár ugyan eltávozott, de az utódlás mégsem ért véget. Pontosabban szólva: csak félig történt meg, mivel a régi kormányost leváltó új kormányosnak ingerlően régiek a reflexei. Ország-világ előtt valamiféle fehérterror szándékával próbálja rágalmazni a magyar állampolgárok zömét, amikor ezeknek az állampolgároknak nemhogy fegyverük, de még egy sorvadt gumibotjuk sincs. Ebből és a hasonló mélylélektani elferdülésekből jogosan következtethet arra az ember, hogy az utódlás Magyarországon nem akkor fejeződik be véglegesen, amikor egy új személyt levált egy régi, hanem amikor a módszerek, az elszólások, a reflexek is kicserélődnek. Sőt, hogy történelmivé avassam az esélyt: az igazi utódlás ideje akkor jön el, amikor az egypárt rendszer uralmát a többpártrendszer elvén kialakult közhatalom váltja majd föl.

Tavaly május óta ebbe az irányba mozdulnak el az események, de a mindenütt föléledő kishatalmi konzervativizmus lelassította ezt a folyamatot. Lelassította? Némelyek szerint megállította. A megcsontosodott régi párttagok, munkásőrök, karhatalmisták csakugyan megélénkültek mindenfelé az országban, és az eddigi takarásból előlépve, a független szervezeteknek válaszul, maguk is „önigazoló” és „önvédelmi” szervezeteket alakítanak harcias élénkséggel, de én azt gondolom, hogy az olyan csoportok, amelyeket a húszéves, a huszonöt éves, a harmincéves fiatalok nagy ívben elkerülnek, hamarosan elkezdenek belülről korhadni. S nem külső erő, hanem az idő morzsolja majd föl őket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a társadalom válságosra forduló pillanatában nem az ő öklük üthet és roncsolhat még mindig a legsúlyosabban, hanem azt, hogy érezhetően ritkul a levegő körülöttük, és létezésüket már a hátitáskás kisiskolások is megkérdőjelezik.

Ezek után végül is föltehetjük a kérdést: mi az, ami 1988 májusa óta mégiscsak megváltozott Magyarországon?

Legszembeszökőbben a nyilvánosság. A sajtó, a rádió, a cenzurázatlan írások becsülete. A szabad emberi beszéd meggyalázott polgárjogának a helyreállítása. Hihetetlen gyorsasággal független könyvkiadók és független szellemi-politikai lapok alakultak, jók, rosszak vegyesen, egyik a nemzeti érdek, a másik, bevallatlanul is az egyéni haszon gyors esélyétől megmámorosodva. Május óta nem kellett sok időnek elmúlni ahhoz, hogy a szellemi kapituláció 40 éve fölhúzott vekkerórái elkezdjenek sorra leállni, és ha bárki szívesen újra húzná őket, kísérlete kudarcot vallana, mert a rugók megroggyantak közben.

Kitört volna tehát Magyarországon a sajtószabadság? Senki se gondoljon ilyet, mert ez egyébként is lehetetlen. Petőfi legendás kézrátétele a Heckenast-Landerer-féle nyomdagépre csak forradalmi napokban képzelhető el, a történelem ihletett pillanatában; közönséges hétköznapokon nem. Szerencsére mi most nem a forradalmi hevület páráját fújjuk ki magunkból a téli utcákon, hanem egy megfontoltabb ütemű átalakításét. Mintha a sok égési sebtől végre megokosodtunk volna! Mintha a kossuthi elvek, víziók és módszerek után Széchenyi gyakorlatiasabb álmait elemeznénk és pörgetnénk tovább.

Sokakat persze zavar ez a korlátok közé szorított indulat. Gyorsabb, gyökeresebb és célratörőbb változásokat követelnek. A sajtóval, a rádióval, egyszóval: az igazmondás mindennapi teljesítményeivel nagyjából elégedettek, de leghangosabban épp azt kifogásolják, hogy Magyarországon mindenki csak beszél, beszél, szónokol, nyilatkozik, javasol, tiltakozik – a reformpolitikus ugyanúgy, mint a független ellenzékiek szóvivője –, az áradó beszédekhez képest azonban kevés a tett, kevés a cselekvés.

Van ebben igazság föltétlenül, hisz nemcsak az elnémított vagy a föld alá kényszerített igazságok okozhatnak feszültséget a társadalomban, hanem azok is, amelyek nagy kínnal megszületnek, de céltalanul tengődnek, mint a munkátlanságra kárhoztatott lángész. Ezektől a köztünk kallódó igazságoktól sajnos, könnyen kétértelművé válhat az élet, mert az embernek nemcsak tisztánlátásra van szüksége, hanem igazodásra is. Szilárd kapaszkodókra.

Tagadhatatlan, hogy a sok beszédtől megittasult és megmámorosodott Magyarországot könnyű volna most egy montaigne-i mértéktartás és bölcsesség magaslatáról szószátyár országnak kikiáltani. Könnyű s ugyanakkor méltatlan vád is!

Sok a beszéd, a szó Magyarországon?

A negyvenesztendős hallgatás nem volt sok? A mellébeszélés, a meghunyászkodás, a hamis csönd, a visszanyelt gondolatok tömege? Ne felejtsük el egy pillanatra sem: a személyiséget összezsugorító öncenzúrát úgy fogadta el évtizedeken át az ország, mint ahogy a selyemzsinórt illett elfogadni a szultánok udvarában.

A beszéd ilyen megnyomorító korszak után még gyógymód is lehet. Szemléletesebb hasonlattal szólva: hatalmas árterület, ahová a gátakat átszakító történelem kiárad. Ha sokakat már zavar is ez a közéleti szóözön, stílusérzéküket meg kell értenünk. De azért nem árt elismételni az ő számukra sem, hogy mégiscsak a nekiszabadult fecsegések közben bukkantak föl azok a sorsfordító igék, amelyek nagyobb nyilvánosságot követeltek mindannyiunknak: nemzetibb külpolitikai célokat, pártalapítást, alkotmánycserét. Mégiscsak valamelyik végtelenbe nyúló tanácskozáson fogalmazta meg egy negyvenesztendős parasztférfi a Magyar Demokrata Fórum egyik ülésén: becsülnivaló dolog, hogy végre rehabilitálják a recski tábor foglyait, a kitelepített arisztokratákat, polgárokat, de ugyanígy ideje volna már rehabilitálni a magyar parasztságot. A lelkületében szétvert falut, a szétzilált mostoha vidékeket, mert még a leghaladóbbnak kikiáltott téeszesítés sem volt más, mint erőszakos kolhozosítás, azaz: idegátmetszés, és csak a politika irányítóinak jelenthetett átmeneti sikert, maguknak a parasztoknak kálvária volt, fölpántlikázott kudarc.

Eretnek hangok? A nyilvánossághoz jutók túlzása? Ne siessük el gyorsan az ítélkezést. Valószínű, hogy egy holnap felülvizsgálandó történelmi igazság szólal meg általuk. A lengyelek szolidaritási mozgalmának a terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv. A lépésről lépésre előrehaladó beszéd. Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal. Kihívónak ez is kihívó, de mégsem olyan, mint az utcákon megjelenő százezres tömeg. Erőt mutatva a lengyelek erőt ébresztettek föl önmaguk ellen, s mindmáig döntetlent tudtak kicsikarni a hatalommal folytatott küzdelemben.

Nem akarom senkivel elhitetni, hogy a magyarok föltalálták az új politizálás spanyolviaszát Közép-Európában, annyi azonban bizonyos: okultunk a magunk és a szomszédaink nyomorából. Megtanultuk, hogy az agonizáló hatalmi szervezeteket semmivel se lehet úgy életben tartani, mint a mindennapos, nyílt ellenállással. Fenyegetőző öklökkel, fölvonulásokkal, fenyegetőző jelszavakkal. Ezért választottuk inkább a porlasztás stratégiáját, a trójai faló szomorú hősiességét a nyílt ütközések hiábavalósága helyett.

Amiről itt beszélek, érezhetően elüt az ismerős magyar forradalmi hagyományoktól. Legerőteljesebben attól, amit az irodalmi tudat örökített ránk. Petőfiék, Adyék példát mutató hevületétől és az ötvenhatosokétól is.

Lelket és stílust váltottunk volna? Nem hiszem. Egy nép nem válogathat csak úgy kénye-kedve szerint a kínálkozó életstílusok között. Mindössze annyi történt, hogy a huszadik századi sorozatcsapásokat a proletárdiktatúra, illetve a szocializmus még megtetézte, és szinte elidegenítette a magyarságot önmagától. Negyvenöt után, a koalíció 3 évétől és az ötvenhatos forradalom néhány napjától eltekintve a nemzet még 48 óráig sem cselekedhetett a saját ízlésrendje szerint. Első reflexe mindig a rezzenet volt: a bűntudat és a félelem. Legalább lett volna egyszer 100 napon át egy övéiből kiválasztott kormánya, amely veszteségeiben is mellé áll, s kijelenti nevében a világ előtt, hogy a győztesek igazsága mellett van igazuk a veszteseknek is. Ez a hang erőt és fejet fölemelő tudatot adhatott volna neki. De ilyen kormánya két napig sem volt. Az egymást váltó vezetői a börtönigazgatók lelki beállítottsága szerint viselkedtek vele. S mi mást láttak benne, mint visszaeső bűnöst? Kezelhetetlen rendzavarót és botrányhőst. Vak nacionalistát akkor is, amikor már a tudata se pislákolt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a belátónak és barátságosnak mondható „börtönigazgatóját” hosszú ideig a mennyekig magasztalta.

Mostani viselkedése tehát, ha szokatlan is, szerintem a régi önérzet visszfényét tükrözi. Leveretéséből úgy próbál föltápászkodni a földről, hogy nem elégtételért acsarog rögtön – noha megtehetné –, s nem is az Igazsághoz fellebbezget, hanem leverve magáról a port, helyzetismeretre törekszik.

Hadd említsem itt meg példaként a magyar munkásság talányosnak látszó viselkedését. Abban a nagy társadalmi megélénkülésben, amelyben újabb és újabb szervezetek alakulnak, s csoportok házasodnak csoportokkal, a munkásaink még jóformán mozdulatlanok. Várnak, szemlélődnek, kémlelik az alsó szemhatárt. A hazánkról író külföldi újságírók – főként akik a lengyel közelmúltat ismerik alaposan – újra meg újra faggatóznak, hogy az ellenzéki csoportok miért nem szövetkeznek végre már a munkássággal, mivelhogy nélkülük mindenféle politizálás értelmiségi habverés maradhat.

A kérdés súlyát magam is éreztem egy ideig. Csakugyan: mért nem hangolódhattak eddig össze kétkeziek, jogászok, írók, orvosok, közgazdászok? Netán azért, mert az értelmiségiek fönnhordják az orrukat? Szó sincs róla! Arról van inkább szó, hogy a munkásosztály annyira kiábrándult a szavakból, minden elméletből, az élcsapatszerepből, a jövőt megmentő elgondolásból, hogy legalább ötször körbeszimatol egy új igazságot, mielőtt kezet fogna vele. A lengyelek helyzete kedvezőbb volt. Náluk ott volt közvetítőnek az egyház: a történelmi hitelesség és folytonosság főpásztora. Nálunk hasonló közvetítő nincs. Ahhoz, hogy a magyar értelmiség egyszerre lehessen főszereplő és közvetítő a közéletünkben, előbb a maga hitelét kell minél sürgősebben megteremtenie. Az egység egyébként is csak akkor ér valamit, ha erő és erkölcs hozza létre. Van szövetség, amelyet kimondottan a gyöngeség teremt.

Aki ma Magyarországról beszél, szükségszerűen és elszántan politizál. Még jómagam is, pedig tudom, hogy a társadalom felszíni zajlása alatt már rég nem politikáról van szó, hanem történelemről. Arról, amely kegyetlenül el szokott velünk bánni… Lehet, hogy most valaki épp a választójogról nyilatkozik a rádióban vagy a tulajdonformák züllöttségéről, s másutt másvalaki az öngyilkosságok lehetséges okairól, a nyilatkozók minden tőmondata, felkiáltójele és gyöngéd szava mögött mégis az az egyetlen nagy kérdés sistereg: meg tudunk-e birkózni az előttünk álló föladattal? Nem ez lesz-e utolsó próbánk a végső eljelentéktelenedés előtt? Hisz bármerre nézünk, elmozdíthatatlannak látszó sziklákat látunk magunk körül. Ilyen hatalmas szikla például a gazdasági életünk. Az adósság. Az elszegényedés. A kezdeményezésről leszoktatott embertömeg. A kallódók hada. A társadalomban fölhalmozott tömérdek bűn: lopás, becsapás, följelentés, zsarolás. A bazaltkemény hitetlenség. Ilyen a kisebbségeink élet-halál küzdelme a fönnmaradásért Erdélyben, a Felvidéken; elvadult helyzete a Vajdaságban és Kárpátalján. Ez még soha ekkora lelki teherrel nem nyomasztotta az országot, mint most. Még Trianon után sem! Mert az eszelős fájdalom közben is volt valami remény. A csakazértis reménye. Az összekapaszkodásé. A határok kiigazításának föl-föllobbanó víziója. Mostanára ez mind kihűlt. A történelem különösen durva ellenjátéka az, hogy amikor elsősorban a múlt századi időkre és a huszadik század első negyedére gondolok, mindegyik nemzetiség forradalmi erőként ostromolt bennünket belülről. Most, amikorra magyarok jutottak kisebbségi helyzetbe, a nemzetiség nem forradalmi erő többé, nem feszítő akarat, amely az anyaországot segíthetné, hanem súlyos, krisztusi kereszt a golgotai meredeken.

Még soha ilyen beszorítottsága a nemzetnek! Soha ilyen harapófogó-apokalipszis! Tehetetlenül vergődve viseljük el, hogy több szomszédunk is, de legláthatóbban Románia, szabályos háborút folytat ellenünk. Háztól házig, iskolától iskoláig, s lélektől lélekig nyomult előre az idők folyamán, hogy a magyarságot végleg kiűzze saját szülőföldjéről, szülőkultúrájából, saját emlékezetéből. A tüzérségi tüzet az egymást követő törvények és megszorító rendelkezések helyettesítették. Az aknazárt a mesterségesen fölszított gyűlölet és diszkrimináció. Elgondolni is iszonyat, hogy hány hősi halott magyar tanár, diák, munkás és tudós nevét kell egyszer majd fölírnunk a márványtáblákra ezerkilencszáznegyvennégytől mostanáig! Ha túlzásnak tartaná is valaki a háborús hasonlatot: gondoljon a menekülőkre. Csakis háborúk, pogromok, katasztrófák idején futnak neki a népek a határoknak. És a falurombolás terve! Nem kellenek oda felülről ledobott bombák, ahol a bulldózerek is elvégezhetik a rombolást, sőt ahol a tulajdonos maga veri szét a tetőt, a falakat, hasonlóan ahhoz az elfogott „ellenséghez”, akivel a kivégzés előtt megásatják a sírját.

Néhányan, Illyés Gyulával az élen, 25 éven át rimánkodtunk és követelőztünk, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya vállalja magára a határon kívüli magyarok sorsát. A könyörgésért előbb csak dorgálást kaptunk, a későbbi hadakozásunkért pedig már büntetést, tiltást, megbélyegző jelzőket. Sovinisztának és nacionalistának kiáltottak ki bennünket a hivatalos állam képviselői, noha mi nem a támadás, nem a gyűlölködés haditervét szerettük volna elkészíteni szomszédaink ellen, csupán a védekezést. Azt, ami minden megtámadottnak lét szerinti joga. De a nemzetnek nem volt nemzeti kormánya se ötvenhat előtt, se ötvenhat után. Nem volt egyetlen nemzeti politikusa. Se képzelete, se ösztöne. A nemzet helyén Magyarországon csak egy állam nyomoronckodott, egy pártállam, jobb-rosszabb hivatalnokok ötleteihez igazodva. Kádár politikusként lehetett a taktikai bölcsesség nagymestere, ameddig nem derült ki róla, hogy főtitkári széke egy keservesen fölfújt léggömbön áll – de eközben is csak államvezető hivatalnokként uralkodhatott. Az uralkodása alatti korszakban, ha többször nem is, de egyszer mindenképpen kivételes esélyt kapott a sorstól, hogy ne csupán népszerű helytartóként, hanem önálló, nemzetet irányító politikusként vizsgázhasson a világ előtt.

A történelmi pillanat: 1968 augusztusa. Csehszlovákia „baráti segítségnyújtásának” az ideje.

Kádár, mint ahogy emlékszünk rá, még az utolsó órákban is szerette volna megakadályozni a bevonulást. De sajnos nem sikerült. Ógva-mógva, erélytelen durcássággal hogyan is lehetett volna kisiklatni a brezsnyevi akaratot? Humanista motyogás helyett határozott, történelmi súlyú döntésre kellett volna elhatároznia magát. Ki kellett volna jelentenie, hogy Magyarország a szomszédos államokban élő, s örök bűnbaknak kikiáltott kisebbségei miatt, nem vesz részt a közös bevonulásban. Ha kell, az egész csehszlovák határ szélességében fölvonultatja hadseregét, teljes hadikészültséggel, de csak akkor hajlandó átlépni a határt, amikor – úgymond – egy fegyveres felkelés első lövései csattannak föl odaát.

Hűség és okosság egyszerre fejeződött volna ki ebben a határozottságban. A kisebbségi magyarság erkölcsi védelmével együtt az egész magyarság becsületének a védelme a második világháború kényszercselekedetei után.

Utólagos okoskodás?

Tanúim vannak rá, hogy a javaslat már akkor, kétségbeesett utópiaként, az egyik felelős államférfi jelenlétében elhangzott, azonban süket fülekre talált. A Kádárnak súgó embert annyira megbénította a félelem, hogy talán föl se fogta a gondolat jelentőségét.

Sokan még most, a történtek után 20 évvel is képtelenségnek tartják a bevonulásból való kimaradásunk lehetőségét. A politika logikája szerint valóban együgyűség. A történelem szerint nem az. Végül is Románia kimaradt. Gondoljuk el, mennyivel másként alakulhatott volna a térség történelme, ha épp a románok és mi kimaradunk. A világ nem ajnározhatja egyedüli hősként Ceausescut. S vakmerőségét nem díjazhatja, elindítva őt ezzel a világméretű kényeztetés sikamlós útjaira. A hamis látszat és a tomboló nihilizmus irányába.

De hagyjuk abba ezt a históriai fejsakkozást. Meglódult képzeletemmel nem egy új múltat akartam kitalálni magunknak, amely jobban illenék hozzánk, csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a magyarság sorsáért felelős politikai vezetőinkből mennyire hiányzott a történelmi és nemzeti tudat ösztöne. Még akkor se moccant meg bennük, amikor az események a torkukat szorongatták.

Természetesen nem csak múltidejű gond ez – jelenidejű is! Grósz Károly aradi föllépése és csúfos bukása hosszú időre agyunkba véste az élményt.

Zsúfolt nyomorúságunkat tehát még az is tetézi, hogy nincsenek nemzeti érdekeket és nemzeti lelkületet képviselő politikusaink. Illetve, ha egy-kettő akad, jobbára ők is csak a beszédeikben szabadok, a tetteikben viszont még mindig a régi szerkezet foglyai.

Szorongva mondom ki, de kimondom: ez a politikushiány most nem is akkora veszedelem, mint amekkorának látszik. Egyrészt azért, mert a közéletnek abban a termékeny zűrzavarában, amely Hegyeshalomtól Záhonyig és Miskolctól Pécsig kavarog, a társadalom saját ösztöneire szorul, magánúton tanulja a politikát; másrészt azért, mert az új helyzetben új politikusoknak kell színre lépniük. Új érzékenységgel, új nyelvvel, új életstratégiával. Gondoljunk csak egy pillanatra a lengyel Lech Walensára és társaira. Politikusnak indultak? A helyzet növesztette őket azzá.

Hasonló folyamat – bár nem olyan látványos és drámai feszültségek közt, mint a lengyeleknél – Magyarországon már régóta zajlik. Faltörésre vállalkozó egyének, csoportok, de bizonyos értelemben maga az egész civil társadalom is, már a hetvenes évektől kezdve folyamatosan bizonyítja, hogy megbízhatóbb a helyismerete és a helyzetértékelése, mint a hivatalos vezetőinek. S az állampolgárok főrésze nemcsak a szakértelmet kívánó termelésben, nemcsak a közgazdaság hétköznapibb dolgaiban előzte meg legalább 10-15 évvel politikusait, hanem az egész magyarság védelmében. A kormány és a párt vezetői még akkor is zavartalanul küldték üdvözlő távirataikat a román vezetőknek, amikor a legeldugottabb magyar faluk lakói már szinte tüntetni készültek az Erdélyben sínylődő kisebbségeik mellett.

Ez volt az az időszak, amelyben filozófiai értékű fölismerések kristályosodtak ki bennünk. Fogalmilag is meg kellett értenünk, hogy az állam rideg keret, idegen és mostoha képződmény: a nemzet ellenfele.

És a nemzet pedig mi vagyunk! Ki-ki maga! Emlékezetünkkel, nyelvünkkel, kultúránkkal, leszorított akaratunkkal. S mivel a bennünk szétosztódott nemzet szabadságáért – sem a külpolitikai, sem a belpolitikai körülmények hatalma miatt – nem harcolhatunk nyilvánosan, egyet tehetünk: a magunk egyéni szabadságának lassú és fokozatos növelésével a nemzetét is növeszthetjük. Miféle más fölismerés szülhette volna meg az úgynevezett második gazdaságot is, ha nem ez? A második gazdaság ugyanis kimondottan „népi találmány” volt. A gazdasági diktatúra elleni, ravasz fölkelés, amelynek nem a gazdasági eredményei számítottak elsősorban, hanem a politikai következményei.

Súgva mondom, de súgva is halkan: ha lesz egyszer sikeres, rendszert változtató forradalmunk, lehet, hogy ez a most zajló magatartás-forradalom lesz az első.

Annak, hogy mi, magyarok, végre ennyire gyakorlatiasak lettünk a közéletünkben, egyrészt örülök, mert például a parlamenti demokráciát nem unatkozó angyalok szokták ajándékba adni egyik népnek sem; másrészt azonban komoly gyanakvással is figyelem ezt a történelmi kézműves munkát. Tudom, hogy most halaszthatatlanul fontos, milyen lesz az új választójogi törvény, milyen az új alkotmány; továbbá, hogy a földosztásra kerülő közhatalomból ki hogyan részesedik majd a jövőben, a politikai és a jogi viták zsivaja mögül azonban csak elvétve erősödik föl egy-egy ilyen mondat: jó, jó, megteremtjük a többpártrendszert, s köztársasági elnököt választunk, mint a franciák, de ezzel együtt mi lesz velünk? Mi lesz a hatfelé szakadt magyarsággal? Az otthonival, a kisebbségben és a szétszóratásban élőkkel? Egyáltalán: mi lesz magával a nemzettel, ezzel a csúfosan megrongált, történelmi alkotással? Kinevezzük Siratófalnak, amelyet március 15-én és október 23-án majd megkoszorúzunk? Vagy annyi földre zuhanás után ismét megpróbáljuk fölépíteni magunkból? Mint Széchenyi, aki arra tett fogadalmat, hogy fölébreszti a magyart a magyarban? Igen, de kik fogják Széchenyit követni? Vagy inkább kik tudják? Azok a radikális demokraták, akik minden elszántságukkal új Magyarországot akarnak? A történelemnek e tekintetben furcsa tanulságai vannak. A kétféle képesség: a nemzetépítésé és a demokráciáé nem mindig esik egybe. Hány elhíresült demokratát ismertünk meg a századelőről, s ismerünk ma is, akik épp demokrata létükre sose tudtak igazi hazafiakká válni, mert elhanyagolhatónak tartották a nemzethez fűződő érzelmeket és hagyományokat. Persze, a fordítottjára is bőven van példa: a jó hazafiak se mindig tudtak jó demokratákká válni.

Magyarország zaklatott közéletét ma is beárnyékolja ez a gond. A másként érzők közt presztízsharcok folynak a valamikori osztályharc helyett, pedig még talán soha nem volt ekkora szükségünk rá, hogy együtt értsük meg: a nemzet most nem zászlós felvonulás, hanem szellemi-lelki koncentráció. Nem Horthy-relikvia, hanem a Zrínyiek, Kölcseyek, Adyk, József Attilák és a Radnótik legpernyétlenebb képzeletének maradványa.

Nézzünk csak rá a térképre: rögtön megértjük, mire gondolok. A mai alakjára összezsugorodott Magyarország elérte a csonkolhatóság alsó határát. Már egy porszem is elvehetetlen belőle. S nekünk – ha törik, ha szakad – ebben a körülnyirbált országban kell megújulnunk, amelyből egyelőre nem törhetünk ki semerre.

Hódítani tehát csak befelé, magunkba és magunk közt hódíthatunk. Más szóval: nemzetként is azt növeszthetjük a mostaninál nagyobbra, ami a határainkon túl is növeszthető. A térbeli terjeszkedés ábrándja helyett a szellemi terjeszkedést választhatjuk csupán. A szívós és szemérmes példamutatást.

Ehhez azonban – mint ahogy a költők és filozófusok mondják – meg kell változtatnunk az életünket.

Vajon, mi lehetne az a forradalmian új, ami ezt a változást bevezetné? Csakis olyasmi, ami eddig még sose történt meg velünk.

Az összefogás!

A külső és belső szétszóratásban élő magyarság összehangolása.

Három évvel ezelőtt Izraelben jártam. Jeruzsálem utcáin kószálgatva, kísérőm megállított egy tekintélyes épület előtt. „Jól jegyezd meg ezt a házat – szorította meg a karomat. Ez az a központ, ahol minden, a világon élő zsidót számontartanak. De nemcsak kartoték szerint, hanem egzisztenciálisan is. Ha bárkinek bármilyen különleges baja esik a földön, másnap, harmadnap azt itt tudják.”

Elképzelhető ez a mi esetünkben is?

Ilyen eszményi fokon talán soha. Ahhoz csodának kellene történnie velünk, de a kísérteties, már-már tragikomikus megosztottságunkon most tudnánk mégis igazán enyhíteni. Vannak olyan érzékelhető tünetek, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Legelső helyen említhetném közülük a legtöbb magyart egyformán megmozgató ügyet: a kisebbségbe szorult magyarok ügyét. Ebben például érzelmileg teljes az összhang. De említhetnénk más tüneteket is. Egyebek közt a nyugati magyarság viselkedését, viszonyát a nemzethez. Idehaza én jóformán mindig mentegetőzve beszéltem a nemzethez tartozás érzéséről. Ők, a kintiek, legalábbis a zömük, jobb életkörülmények között élve és magasabb szintű államformák síkján mocorogva, folyton az itthoni körülményeinken csüngtek. Amikor joggal lenézhették volna a nemzetet, valahogy fölnéztek rá. A honvágy okozta ezt bennük? Nem hiszem. Inkább valami erkölcsi vagy „metafizikai” igény. Az elérhetetlen utáni vonzalom. Valami, amit nem pótolnak a megtömött jégszekrények, önvezérlésű autók.

Én azt hiszem, ha a jómódban élők figyelme is felénk fordul és az éhséggel megvert romániai magyarságé is, lehet valami esélye az „ötágú síp” összehangolásának.

A magyarság szétszórt egységét: egyéneit és csoportjait azonban csakis egy erőteljes Magyarország kapcsolhatja össze, mint ahogy a határainkon túli védtelen kisebbségiekért is csak egy európai jogállammá átalakuló Magyarország hadakozhat.

Az egység fogalmán én természetesen nem azt értem, hogy a Budapesten, Kolozsvárott, Bécsben, New Yorkban, Los Angelesben, Kassán élő magyarok föltétel nélkül azonos eszményeket kövessenek, hanem azt, hogy mindegyik történelmileg önállósult rész ismerje meg a másik szenvedéseit, igazságait, akaratát, mert ebből nemcsak egyszerű tudás, hanem a nemzet szavakat sem igénylő szelleme lángolhat elő. Az, ami időn, határokon, s félelmeken is áthatolva megérinti az embert.