A nemzet mi vagyunk I.

Huszonötödik napja tart az engesztelhetetlen hőség Magyarországon. Lábhoz tett fegyverrel, de fenyegetően áll a forróság mindenütt, mint kivezényelt rohamosztag. Mozdulatlan az ég, a levegő, Budapestet szaharai lázálom gyötri, s lent a Hortobágyon megvakulnak az idegen tájról odatelepített állatok. Egyhetes kánikula is sok, de kettő, sőt három már elvékonyítja az idegeket. Siet az ember az utcán, vagy perceket vár tűző napon a villamosra, s egyszer csak elkezd hallucinálni. Zörgő babszárat hall pattogni a halántékánál, s irgalmatlan tücsökszót. Cirpelnek elszántan, mint augusztusi éjszakákon. Egy megviselt, kapkodó, ideggyönge országnak különös teherpróba az ilyen hőgutás nyár. Látni, hogy nemcsak az ingek izzadnak át, hanem a lelkek is: „Úristen, mi lesz velünk? Kiég, kisül minden, a krumpli, a kukorica, az országnak nincs elég tartaléka, jön majd az újabb áremelés. De meddig?” Az arcok fölpuhulnak, kiül rájuk a távlatvesztés ijedelme s az egyre ismerősebbé váló ingerültség. A láthatatlan tücskök mindenkiben ott őrjöngenek, s elég egy kisikló könyök az autóbusz zsúfoltságában, s máris kirobbannak a kis „helyi lázadások”. „Hogy képzeli? Ki maga? A miniszterelnök? Ha kevesli a helyet, utazzék Mercedesen vagy költözzön Svájcba!”

A tanú, ki ugyanúgy hallja a tücsökszót, lehajtja fejét és szeretné elfelejteni, hogy ő is magyar, hogy ő is ennek a túlhajszolt, zilált közösségnek a tagja, hogy a bartóki Concerto szomszédságában egyre veszedelmesebben terjed a balkanizálódás, de persze nem felejthet, mert – kiegészítésül? vagy ellenpontul? – fölidéződik benne a tél, az idei, a megállíthatatlan havazás néhány napja, amikor elakadtak a vonatok, hóba fulladt az élet, az emberek órák hosszat álltak toporogva kenyérért, s ha végre megérkezett a szállítmány, a sorbanállók egy másodperc alatt kivetkőztek magukból, tülekedtek, lökdösődtek, sőt úgy összeverekedtek rajta, mint vagonba beöntött marharépán a hadifoglyok.

Micsoda türelemhiány! Micsoda indokolatlan mohóság, önzés! Micsoda semmibe lógó idegvégződések! Önérzet? Méltóság? Stílus? Mintha sose hallottak volna róluk! Azt hiszem, semmi se leplezi le olyan kegyetlenül egy ország közérzetét, mint az ilyen váratlan megpróbáltatások. Tudom, fontos a kenyér. Ha hiányzik a házból fél napig, valami bizonytalanság költözik be a falak közé. De hát az önbecsülés nem fontos? Hova süllyedt egy ország, ha a kivételes nehézségeket mondjuk még huszonnégy órán át sem képes elviselni? Ültem a televízió képernyője előtt januárban, néztem a kenyérért dulakodó honfitársaimat, négy-öt kenyérrel a hónuk alatt, s elképzeltem, hogy helyettük a képernyőn megjelenik egy ember, egy hiteles emberi arc, s ezt mondja nyugodt hangon: „Emberek, két-három napig kisebb-nagyobb gondunk lehet az ellátással. Kenyérért az álljon csak sorba, akinek se krumplija, se lisztje, se tésztája odahaza. Akinek van, süssön pogácsát, palacsintát, készítsen rakott tésztát, a hóval holnaputánra megküzdünk, s reméljük minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.”

Elképzelek egy ilyen józan paraszti megoldást, azonban tudom, hogy az utópiák sikátorában tévelygek: ugyanis ma Magyarországon nincs olyan hiteles ember, főleg hiteles államférfi, akinek ilyesmi eszébe jutna és meg is tenné. Nem azért nincs, mert a tízmillióból nem kerülne fél perc alatt akár ötven is, hanem azért, mert a jelenlegi magyar társadalom nem társadalom, csupán államképződmény, szelíd, de ravasz függések szövevénye, amelyben senki se teremthette meg a maga hiteles arcát a nyilvánosság előtt úgy, hogy válságos helyzetekben a lakosság zöme hallgasson rá. A mi körülményeink között egy hiteles ember: kihívás. Nemcsak azáltal, hogy rögtön egy másik, egy harmadik, egy tizedik hiteles arcot is föltételez, illetve igényel, hanem azzal, hogy puszta létével a hiteltelen emberek sorára irányítaná rá a leleplező fénysugarakat.

Az embernek, a filozófia értelmezése szerint, tennie kell valamit, hogy egyáltalán létezzék. A kontraszelekciós társadalmakban ennek a fordítottja ajánlatos: az egyénnek éppen hogy a kezdeményező, a bátor, a magától értetődő dolgokat nem tanácsos megtennie, mert léte miattuk kerülhet veszélybe. Hiteles ember? Hiteles közösség? Régen kikoptak már a szótárunkból. Sajnos, a nyüglődő szocializmus országaiban túlságosan sokba kerül a természetesség: szinte föl kell lázadnia annak, aki a követ kőnek akarja látni s a bűnt bűnnek.

Van, aki talán fönnakad azon, hogy jelentéktelen, apró ügyekről beszélek: téli, nyári ingerültségről, egy nép silányuló tűrőképességéről és gesztusvilágáról. A csodálkozóknak látszatra tán igazuk is van. De csak látszatra, mivelhogy a nagy kisiklások sem az egyén, sem a nemzet életében nem egyik percről a másikra történnek meg, hanem szép lassan fölépülnek. Mélyen az ösztönökben, a reflexek világán belül. Sőt még az is megesik, hogy a komor tragédiák alig észrevehető, hideg mosolyok olajozott csapágyain gördülnek felénk. Aki ma, például, átlagos beszédstílusunkat és társalgási stílusunkat boncolná föl figyelmesen, megborzonghatna a közönségességtől, az ürességtől. A gyakorlatiassá vált élet zsugorodó nyelvi dimenzióitól, amely – tetszik, nem tetszik – a jövőnk dajkája is. Mert mi más a beszéd, mint egy nemzet tehetségének és jellemének tárgyilagos tükre!

Mikor két évtizeddel ezelőtt közgazdászaink elkezdték az új reformgondolatokat sugározni, az ember boldogan velük tartott, de a piac elevenségéről, a tulajdonviszonyok áthangolásáról hallva, mindent megelőzve, azt szerette volna tudni: mi lesz belső tulajdonviszonyainkkal? Mi lesz a magyarság lelkületével, műveltségével, folyamatosan romló tudatával? Amíg nincs semmije az embernek, mondják, nem is létezik. De vajon ameddig saját magát nem képes birtokolni, létezhet-e egyáltalán?

Emögött a középiskolai filozofálás mögött kérdések sűrű hadrendje sötétedik. Az úgynevezett sorskérdéseink.

Magát a szót én már viszolyogva és kényszeredetten ejtem ki, mert valamirevaló társadalmakban vannak közgazdasági kérdések, politikaiak, történelmiek, vannak ijesztő kérdései a civilizációs fejlődésnek, a kultúrának, de külön, nagy betűvel írható sorskérdések nincsenek. Az, hogy mi, legalább hatvan éve, egyre fakuló pátosszal és ószövetségi rekedtséggel emlegetjük őket, egyértelműen azt jelzi: az újszövetség ideje nem jött el közénk. Hasonlat nélkül szólva azt, hogy épp legégetőbb gondjaink maradnak mindig megoldatlanok.

A fölsorolható gondok élén én a magyarság önvesztésének századok óta tartó makacs folyamatát látom.

Egy nép annyit hódít meg a világból, amennyit teremt s amennyit a maga arcára formál belőle. De hát a tétel fordítva is érvényes: mindent elveszít egy nép, amit nem tud saját ízlésébe, ösztöneibe, lelkületébe beolvasztani. Ugorjunk csak vissza az időben: István király és Koppány jelképes személye kétféle vallást, kétféle érdekrendszert testesített meg történelmünkben. Tehát kétféle jövőesélyt is. István győzelme csak az egyiket engedte érvényesülni. A mohácsi vész után bekövetkező kettős királyválasztással a Szent István-i teremtő gesztus azonban szétszakadt. A kettős királyválasztás nemcsak hatalmi érdekek szerint hasította szét a magyarságot, de azzal, hogy mély medret ásott két vallásnak, a Habsburgok támogatta katolicizmusnak és a magyar jelleget fölerősítő protestantizmusnak, a hasadást a lelkekben is elvégezte. Ettől kezdve ki-ki a maga hitbéli meggyőződésével erősíthette „igazát” s mélyíthette tovább a kialakult magyar skizofréniát. Reformáció? Ellenreformáció? Mintha valláson s nagyhatalmi stratégián túlmutató elfojtások lobbantak volna föl bennük. Akadnak is némelyek, akik kurucok és labancok ellentétét – Szabó Dezső-s sejtéssel – a magyar államiság megteremtéséig vezetik vissza. A Gizellát feleségül vevő Istvánig, akivel az idegenség komor vértek és pajzsok fedezete mögött vonult be az országba. Én az efféle ősmagyarázatokat inkább csak meghallgatom, mert ha van is némi alapja az idegenségelméletnek, a fölemlíthető tények színezték csupán a valóságot, nem határozták meg. A kereszténység kemény abroncsa és a hungarus tudaté, minden döngetés ellenére egybetartotta a Kárpát-medencei hazát. Nyilvánvaló, ha a hitszakadás drámájában a magyarság egységesen katolikussá vagy egységesen protestánssá válik, történelmi bajaink ugyanúgy végigkísérhetnek bennünket idáig, de nem alakulnak át szervi bajokká. Orvosi nyelven fogalmazva: épen maradt szervezettel küzdhetünk a ránk törő betegségek ellen.

E fájdalmas közhely, mint múltra kivetített utópia, már a sóhajtozásainkhoz is kevés. Ha mégis mutat valamit, önvesztésünk szomorú forrásvidékét mutatja: a tizenhatodik és a tizenhetedik századot. Erről a „vidékről” röppen felénk a magyar történelem egyik figyelmeztető alapmondata, amelyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem üzen Pázmány Péternek, a „másik Magyarország” irányító szellemének: „Előbb a náció, aztán a religió!” Vagyis előbb a nemzet, s csak utána a vallás! Más szóval: legfőbb cél: az egység, s csak utána jöhetnek az árnyalatok. Tudjuk, mi lett belőle. Háborúság. Hiába térültek-fordultak a titkos üzenetek Pozsonyból Gyulafehérvárra, Gyulafehérvárról vissza, a két nagy magyart mélyen összeköthette a magyarság érdeke, de tökéletesen szétválasztotta a sors, a módszer, a cél elérésének megrögzött hite. Remény és gyanú együtt magzott föl bennük. A csonkolás lélektanát törvényszerűen kísérő önigazolások.

Bethlen és Pázmány ebben a szövegösszefüggésben nemcsak történelmi alakok, de történelmi szimbólumok is. Árnyékukban állva, a látomásokkal élő utódok, egy Tordai-hasadék-szerű repedést látnak végighúzódni történelmünkön. Ha ez az árok, mint a legtöbb országban, pusztán a konzervatívok és a haladók, a királypártiak és a köztársaságiak, a hatalmon lévők és az ellenzék között húzódik, az ellentét termékenyítő lett volna. De a szakadék Magyarországon a lelkeket szabdalta keresztül-kasul.

Az önvesztés Mohácstól elinduló lelki folyamata törvényszerűen sodort bennünket forradalmakba, kiegyezésekbe, háborúkba, majd a trianonokba, és a földarabolások meghosszabbításaként a mai szétszóratásba.

Arra, hogy ezt a végzetet történészi hűség helyett költői hűséggel kezeljem, szándékom és műfajom kényszerít rá. A fölidézett történelmi képzetekkel is nem a múltunkat, csupán a nekünk kiszabott évtizedek önvesztő kudarcait próbálom megvizsgálni.

Személyes emlékekkel kezdem. Ezerkilencszázötvennégy májusában, a híres New York kávéház előtt izgatottan olvasok egy verset a Művelt Nép című lapban: Márai Sándor Halotti beszédét. Rögtön utána egy rövid, dőlt betűkkel kiszedett prózát: Tamási Áron válaszát az írónak. Huszonnégy éves vagyok ekkor, újdonsült, fiatal, félig-meddig már befutott költő, akit csak a szerelem és az irodalom érdekel igazán, mivel az utóbbi a politika álruhája is. Olvasom a verset, és alig férek el az utcán, az ég alatt, alig férek el a bőrömben: szinte hihetetlen, hogy az előző évek dermedt irodalmi élete után váratlanul ilyen ablaknyitás mozgathatja meg a levegőt Magyarországon! Egy hazáját elhagyó író verse hazai lapban! A vers megráz, fölkavar. Annyira más, mint az itthoni folyóiratokban megjelenők. Egy süllyedő hajó kapitányának a monológja is lehetne, aki nemcsak hajójától s életétől búcsúzik, de hazájától, nyelvétől, kultúrájától is. Mindentől, ami fenséges volt neki vagy köznapi… Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Úgy tetszik, az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.

A vers után Tamási szövegébe kezdek bele. Szép, gondos írás, de Márai nekikeseredett elégiájához képest nem egyéb, mint kitűnően megírt házi föladat. Emelkedett szavak és bölcsességek, de semmi érzelem a mondatokban, csak annyi, amennyit az olvasó előlegez Tamásinak. Átfut az emberen a gyanú: talán a verset is ezért közölték, hogy bebizonyítsák az itthoniaknak, mennyire züllött, kiábrándult és hitehagyott az emigráció? Sőt még az is átfut, hogy egy olyan kint élő rangos írót, mint Márai Sándor, egy vele egyenrangú hazai íróval veressenek finoman agyon. Tamási érezhetően őszintén ír, de hazafisága fölött lukas az ég, s a közeg, amelyben fogalmaz, alkalmatlan az igazmondásra. Derűt, kötelező nemzeti bizakodást várna el Máraitól kedvetlen igéi helyett.

A két írás közti különbséget már ott a New York ház előtt is jól éreztem; okairól azonban nem gondolkodtam el. Talán, ha vita bontakozik ki a témáról, elmélyül bennem is. De épphogy csak megérintett, hussant is tovább. Emigráció? Emigrációs lét? Emigrációs magyar irodalom? Ötvennégyben annyira se gondolkodtam el róla, mint kamaszfiú a halálról.

Ezen a röstellni való tompaságomon még az ötvenhatos nagy kiáramlás hökkenete se sokat változtatott. Akik elmentek, úgy mentek el körömből, mintha ködbe tűntek volna. Pedig volt, aki Arany összesemet vitte magával s egyetlen gyapjúpulóveremet.

Majdnem húsz évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a hetvenes évek elején kijussak Hollandiába, a Mikes Kelemen Kör találkozójára és Amerikába, ahol az emigrációs lét nemcsak megérintett, bebújt a bőröm alá.

Pedig ha akkor ötvennégyben, ott a körúton, a Márai-verset el tudom helyezni a magyar irodalom és a magyar közérzet világába, fölismerésemmel termékeny évtizedeket takaríthatok meg magamnak. Erkölcsiekben, sőt esztétikában is, hisz az ezerkilencszázötvenben írt Halotti beszéd az akkori idők hazai költészete fölött toronymagasan állt. Amíg az itthoni költők zöme a „Hűség és a hála” énekeit írta, a hazug békeverseket, a Párt dicséretét s az égre ballagó traktorokét, a száműzetésben élő Márai Sándor a nemzet búcsúversét öntötte szavakba. A magyarság kallódásának szörnyű látomását. Mintha Kosztolányi szájával Vörösmarty biztatta volna írás közben.

A hazai kincstári derűre túlontúl borúlátóan válaszolt, s kiábrándultságával még az emigrációt is megzavarta? Lehet. Ma azonban már kétségtelen, hogy a korszakról Illyés Gyula Egy mondata… mellett a Halotti beszéd fejezte ki a magyarság legegyetemesebb és legmegrendítőbb érzéseit. Illyésnek belső, Márainak pedig a külső emigrációra volt szüksége ahhoz, hogy teljes szabadsággal fejezhesse ki magát.

Ma is elámulok magamon, hogy micsoda farkasvakság és lecsökkentett szellemi élet kellett ahhoz, hogy mindebből a maga idejében semmit se vegyek észre!

Önvesztés? Ha csak az emigráció kérdésére korlátozódik ez az érzéketlenség, talán megérthető és megbocsátható. De ugyanúgy kiterjedt ez a kisebbségi magyarság kérdésére is. Holott a szerencse úgy hozta, hogy ötvennégyben tagja lehettem annak a háromtagú íróküldöttségnek, amely a párizsi békeszerződés megkötése után elsőül látogatott el Romániába. Vendéglátóink barátságosak voltak és nagyvonalúak: Mamaián az egykori királyi üdülőben szállásoltak bennünket el. Királyian is éltünk. A baj csak akkor robbant ki, amikor a küldöttség vezetője, Bölöni György, Ady barátja, arra kérte fogadóinkat, hogy mehessünk át Erdélybe. Majdnem annyi gondba került elintézni ezt, mintha egy határon való átszökést kellett volna megszerveznünk. Végre mégiscsak sikerült! Végre mégiscsak egy hét Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csucsán, Zilahon, Érdmindszenten s Kalotaszeg faluiban! Mohón és szívsajgással néztem meg mindent, amit megmutattak. De hazatérve, Erdély csak emlék maradt bennem és nem probléma. Nem volt senki, aki tüzet rakott volna élményeim alá, és figyelmeztetett volna azokra a szocializmusra alapozott hazugságokra, amelyek akkor már javában verdesték az eget. A látogatás után mindössze négy év telt el, amikor ötvenkilencben, a barátságra hivatkozva, elvették a két és fél milliós magyarságtól az egyetemét. Négy tanár koporsója, négy vértanú halotté megmutathatta volna, hogy élethalálharc zajlik az asszimiláló román állam és a kiszolgáltatott magyar kisebbség között. A határon átfutó tragikus hírek azonban csak a lelkeket rázták meg, elsősorban a költő Szabédi László mártírhalála miatt – a tudatunkat nem… Szinte agyrém: kést emelnek ránk és mi csak a pengére eső napfény csillogását látjuk. Mintha hiányozna belőlünk valamilyen nemes szerv, amely a világban meggyűlő gondokat képes volna problémává alakítani bennünk. Vagy egyszerűen a történelem ostobái vagyunk? Lusták, érdektelenek, lépcsőházi nép, amelynek mindig megkésve, a döntő órák után jut eszébe valamilyen mélabús zsenialitás? Netán megszoktuk, hogy saját világunkat roppant nagy erőfeszítések közben tartjuk fönn s háborogni se háborgunk addig, amíg nem ér föl szánkig a gyalázat?

 

Hány előző nemzedék állt már oda a tükrök elé ugyanezekkel a kétségekkel és önváddal? Széchenyi gyötrődése és Ady haragja mögött ezek a megemészthetetlen gondok kavarognak. „Nekünk Mohács kell… Helóta nép, helóta költő” – hogy csak címszavakat említsek Ady szótárából.

De ha a tükör ugyanaz is, a tegnapi s a mai tükör elé állásaink nagyon különböznek. Mert sok mindent elmondhatunk szellemi életünk alkati hibáiról a múltban – Bessenyei korától a második világháborúig –, de hogy léha lett volna, hogy kétbalkezes vagy felelőtlen, azt nem mondhatjuk el. A nyelvújítás kora, a reformkor, Petőfi s Arany ideje, aztán Adyé, Babitsé és a két világháború közti írók, történészek mozgalmas korszaka – a magyar önismeret egyetemi éveinek számítanak. Az utolsó kétszáz évben legalább négy érzelmi forradalom zajlott le Magyarországon, mondhatnám sikeresen, csak mire cselekvéssé válhatott volna, a világerők nyomása alatt megroppant. A bibliai mondaton csavarva kicsit: a lélek nagyjából kész volt, a test azonban erőtlen.

De mi, maiak, ha csak az utolsó harminc évet nézem is, miről tudunk beszámolni?

Legkevésbé a folytonosságról.

Az erkölcsi és a történelmi láncolat áthúzódásáról negyvenöt utánra. Utolsó kísérletünk, 1956, már csak főpróba-forradalom lehetett. Sejtjeiben, mozgásában kísértetiesen megmutatkozott a múlt hajdani kirobbanásainak genetikai öröksége, de gyors lezajlásában már a történelem kritikája is beleszervült: kész, vége, láttuk magunkat együtt tömegként, nemzetként, látott bennünket a világ, de a további előadások elmaradnak. Valami újnak kell jönnie, új dramaturgiának, új stílusnak, ha életben akarunk maradni.

Ami jött, sajnos, nem a katarzis utáni váltás, hanem a kapituláció korszaka volt. Az önfeladásé és a zsibbasztásé. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a magyarság, védekezésül, a passzív rezisztenciát választotta. 1956 után pedig az „okos alkalmazkodást”. Mindkettőről kiderült, hogy csak rövid távon érvényesülhetett. Hosszú távon egyik is, másik is önmagát kérdőjelezte, illetve semmisítette meg. Az okos alkalmazkodáshoz például okos törvényekre, okos közhatalomra lett volna szükség. Ha Kádár János, mint ahogy többen is bizonygatták, amolyan Deák-utód vagy még inkább Bethlen Gábor alkatú politikus lett volna, a kívülről levert forradalmat megcsinálja befelé. Ugyanis egy belső tartásában megerősödött ország, még függő kapcsolataiban is szilárdabb. De Kádárék a konszolidációt épp az ellenkezőjére használták föl. Nem összefogták, hanem szétzilálták a nemzetet.

„Aki nincs ellenünk, velünk van” – hangzott el a korszak kulcsmondata. Kezdetben ez egy országot nyugtatott meg, később pedig egy országot siklatott ki észrevétlenül. Mert ami bibliainak, azaz engedékenynek hangzik benne, csak első hallomásra az. A következő pillanatban már lehet fenyegető is. Hisz az ítélkezés jogát, hogy ki az, aki „nincs ellenünk”, a hatalom tartotta fönn magának. Méghozzá a szelíd zsarolás formájában: „Nem bántalak, ha te se bántasz.”

Ugyan ki az, aki börtönök és halálos ítéletosztások után, ilyen föltételek mellett ellenzéknek jelentkezik? Senki. Az ember hallgat és figyel. Erőszak nincs, majd meglátjuk. Ez a kivárás, ez a fal mellett tapogatózó logika azonban nemcsak a viselkedésbe: a gondolkodásba is beleépül. Megy az idő s mi tapintatból nem mondjuk ki, amit sürgetően ki kellene. Márpedig ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre ítéltetik: érzelmi és értelmi képességei egyaránt megcsappannak.

A magyar értelmiség nagyobbik része így árulta el saját magát és hivatását. Nem a kezdeményező, a terepfelverő előörsök szerepét vállalta, hanem az udvari kritikusét. Mindent elmondott, amit elmondhatott. De semmit, ami a tilalmakat időben szétzilálja. Nagy szó, de ki kell mondanom: az utolsó harminc évben a nemzet teremtő gondolatok nélkül maradt.

Mit értek teremtő gondolaton?

Azt, ami létezésünk egészét érinti és mozgásban tartja. Valamit, amiben egyszerre kap értelmet munka és játék, az ember egyéni léte és történelmének metafizikája s ugyanígy a kultúra, az emberi kapcsolatok, az emberi méltóság s lelkierő.

De hogyan számíthat teremtő gondolatokra az ember egy olyan országban, ahol a magunk megismerésének a szándéka – kihívás. Vagy ahol, szinte negyedszázadig bűn a határainkon kívül élő és a világban szétszórt magyarság ügyét létkérdésként összekötni a nemzetével. Nacionalizmus – vágták rá még a fájdalomra is. Egy állam működött Magyarországon a nemzet helyén. S a nép helyett lakosság.

 

Nemzet, nemzet – roppant kényes szó; sokan kiütést kapnak tőle. Egy történész, egy író még igen, de közgazdászaink vagy társadalomtudósaink már nem szívesen emlegetik. Politikusaink – egy-két kivételtől eltekintve – még kevésbé. Valahogy még mindig háborús mellékíze van. És kicsit ötvenhatos.

Nem ártana megvizsgálni és megtisztítani újra a fogalmat. A háborúban a nemzet szó a nacionalizmus közismert támadó értelmét jelentette. Önálló, független nemzetekét. A második világháború után olyan új helyzet alakult ki különösen itt a mi térségünkben, a szovjet birodalom hóna alatt, hogy a nemzet a régi értelemben már nem lehet támadó nemzet. Románia bármilyen feszültségbe kerül is, mondjuk, velünk, nem támadhat meg bennünket csak úgy engedély nélkül. Fordítva: mi sem. A román nacionalizmus tehát csak áttételesen küzdhet ellenünk, a magyar kisebbség megtörésével. Ha viszont kifelé, mások ellen nem lehetünk, hogyan lehetünk nacionalisták, mi, magyarok befelé, magunk ellen? Csak úgy, ha a köztünk élő nemzetiségiek ellen indítanánk alattomos és gonosz háborút. De mivel a nacionalizmus vádját nem tőlük, hanem a hatalom magaslatairól hallja az ember, idestova negyven éve, a fogalom értelmezése azáltal, hogy túlélte magát, egyre kuszább és egyre fonákabb.

A nyelv igénye egyúttal a történelemé is. Szerintem olyan korszaklezáró határsávba értünk, ahol nemcsak a nacionalizmus szót kell lassan fölcserélni a nemzeti fogalmával, hanem tömérdek hozzájuk kapcsolódó képzetet is.

De vajon mi lehetne a nemzet újragondolandó fogalmának az értelme, jelentése nálunk, most, az évezredfordulat küszöbe előtt?

Az én eszményem szerint a nemzet: ki-ki maga lehet. És olyan mértékben válhat azzá, amennyire látni képes saját valóságát. Kötöttségeink természetesek és kötődéseink is. De miután nemcsak kötöttségeink vannak s nemcsak személyi igazolványunk, hanem emlékezetünk, sorsunk és vágyaink is vannak, elmondhatjuk, hogy a nemzet mi magunk vagyunk. Mert élhet az ember Szegeden, Zámolyon, Kolozsvárott vagy Chicagóban, leginkább azonban saját magán belül létezik. A nemzet tehát belső és szabad választás is.

Bevallom, viszolygok az ilyen kopogó közhelyektől. El is hagyom őket. Pusztán valami logikai rendet szerettem volna érzékeltetni velük. Valami olyasmi törvényt, hogy ha a nemzetet leromboló államot a koalíció szétverése és 56 leverése után felülről kényszerítenék ránk nagyhatalmi és kishatalmi erők, a nemzetet most nekünk alulról kell létrehoznunk.

A föladat ritkán volt ilyen nehéz. Mert a magyarság ritkán volt ilyen levert helyzetben. Az ország a közgazdászok beszámolói szerint csődhelyzetben van. Eladósodott. Minden magyar állampolgár, beleértve a ma született csecsemőt is, ezerhétszáz dollárral tartozik ilyen-olyan kapitalista banknak. A rohamosan növekvő tartozás súlyát akkor mérhetjük föl a maga teljességében, ha tudjuk, hogy egy magyar állampolgár havi átlagkeresete – hivatalos átszámításban – száz dollár. A létminimum ennél is kevesebb. A kormány tehát a jövő számlájára uralkodik, mi pedig a jövő terhére élünk. De arra is hogyan? Nem sorolom föl az öngyilkosok, az alkoholisták, a javakorukban meghalók adatait. Sem a tragikus népességfogyásét. Mindnyájan ismerjük ezeket az adatokat. Az okaiból azonban jóval kevesebbet fogalmaztunk meg eddig, mint amennyi a tisztánlátásunkhoz szükséges volna. Ha sietve is, fogalmazzunk meg belőle legalább egy gondolatsort.

A Kádár-kormánynak ötvenhét táján számolnia kellett azzal, hogy a magyarságot nem tudja egykönnyen hívévé tenni. Különösen nem erőszakkal. Elkezdte tehát finoman „lekenyerezni”. Figyelmét erőteljesen egy irányba: a gazdasági megerősödés irányába fordította. A javuló életfeltételek felé. Szüksége volt erre az országnak? Föltétlenül. Ezt a szándékot nem tagadhatjuk meg a hatalomtól. De a módszert, amellyel ehhez hozzáfogott, kezdettől fogva tisztátalan alku szelleme lengte körül. A kormány kimondhatatlanul is kimondva arra kényszerítette az állampolgárt: ha a politizálás kényes dimenzióit átengedi neki, cserébe jólétet nyerhet.

Aki azonban lemond önmaga teljességéről, lemond a másik emberről is. Lemond a gondolkodásról, az együttérzésről, a társadalom írott vagy íratlan erkölcseiről. A politizálásról való lemondás így vezetett el az ország kiábrándító atomizálásáig. A szabadabb gazdasági választások és vállalkozások pedig még tovább fokozták ezt az atomizálódást. Negyedszázad alatt odahaza mindenki a maga kényszerű közgazdásza, kereskedője, fekete fuvarosa lett. Sőt még a sztrájkjait is maga szervezte meg egyénileg, ha már tilos volt hivatalosan, s ezt úgy, hogy a munkahelyén csak tessék-lássék módon dolgozott, majd erejét a második gazdaság működtetésére őrizte. A második gazdaság – a beléömlesztett erő és lelemény révén – dinamizálta ugyan a szocializmust, de a korrupciót is elbokrosította. Nem az ügyesség, hanem az átverés, a szabadrablás hősiessége jelent meg új mozzanatként a társadalomban. Közvagyon s nemzeti erő még tán a sokat kárhoztatott arisztokrácia kezén se folyt úgy szét, mint az „új osztály”, az  „új ügyeskedők” és a „válogatott maszekok” kezén.

A gyakorlatiasan gondolkodó közgazdászok és politikusok időnként azzal vigasztalták a szörnyülködőket, hogy a kézen-közön, s a láthatatlan csatornákon szétfolyt értékek ottmaradnak az országban. Beleépülnek a házakba, a telkekbe, a kiegészítő gazdaságok jól működő szervezetébe. Ha a folyamatot csupán közgazdasági szemmel nézhetnénk, valahogy tán – az anyag megmaradásának elve alapján – még el is fogadhatnánk az érvelést. De nem lehetünk csak közgazdászok! Mert ha minden rendjén történt, vagy – mondjuk – elfogadhatóan, vajon mitől gyöngült le oly mértékben – hitben, becsületérzésben és jövő iránti bizalmában – a magyarság? A vidám barakkban mért olyan sok a félember, a kiégett, az idegbeteg? Mért olyan kevés a fiatal és mért temetnek annyit?

Nagy kanyarok után Bethlen Gábor vallomásához kell visszatérnem. Előbb a náció, aztán a religió. Nálunk ez évtizedeken át fordítva volt. Előbb a religiónak beillő ideológia uralkodott, aztán a csöndes, de kéjes megtagadása, a nemzet pedig félájultan aludt. Ez a fölcserélt sorrend még tán akkor is tévedés lett volna, ha a magyarság egyetlen hazában élne, egyetlen állam keretében, de így, hogy hat felé, tíz felé él, különös szerencsétlenség.

Van-e valami, ami ezt a szétszakadozott szigetvilágot – Nagy Károly szavával szólva –, sziget-magyarságot összekötheti? A politika semmiképpen. Egyrészt, mert a politikai gondolkodás csak kis részét érinti és fejezi ki a valóságnak; másrészt azért nem, mert a szétszakadás épp a politikai különbségek miatt történt meg elsősorban. Lehetne például a nyelv, az irodalom, a történelem; lehetne az emlékezet vagy akár a legegyszerűbb igazságérzet, amely befészkeli magát az ember gyomrába és azt súgja: „Lehetetlen, hogy a magyarság bukdácsoló, tragikus sorsának az alakulásában egyedül csak mi magyarok vagyunk a bűnösök. Ha pedig ez lehetetlen, akkor morális okokból is ki kell tartani magyarságunk mellett.”

Ismétlem, kínálkozik többféle változat is, de ami mindezt összefoglalja, nem lehet más, mint a történelemből elősugárzó közös ihlet, amelyről József Attila beszél a nemzet kapcsán.

Ez az a pillanat, amikor illenék meghatódni. Csakhogy az ihletnek semmi köze az érzelgősséghez. Mint ahogy a nemzetnek sincs. Mert a nemzet nemcsak emelkedett érzelem, de lehet veszélyes, bűnös, kalandos, sőt kimondottan ostoba is.

Sose felejtem el életem egyik különös eseményét, amikor ez a közös ihlet jó értelemben megérintett.

A hetvenes évek elején egy fiatal erdélyi parasztcsalád érkezett hozzám vendégségbe. Sose jártak még sehol. Magyarországon se. Velük jött két fiacskájuk is. Az egyik nyolc, a másik tíz év körüli volt. Elindultam velük a városba kicsit szétnézni. Legnagyobb ámulatomra a két fiúcska – falusi létére – nem a magas házakat bámulta meg, nem a hidakat, a hajókat, a Margitszigetet, hanem azt, hogy a föliratok magyarul olvashatók. Cukrászda! Óra és ékszerüzlet! Virágbolt! Húsbolt! Patyolat! Behajtani tilos! – Mióta élnek, nem láttak ilyet. Én a szüleikkel ballagdáltam nézelődve, ők ketten azonban tíz-húsz méternyire előre szaladtak mindig s minden elolvasható betűt fölfaltak. Arcukon öröm és riadalom cserélte egymást: nem fogynak-e el egyszer a föliratok?

Ez után az eset után pár nappal érkeztem én először Amerikába, előadói körútra, Püski Sándor meghívására. A fogadtatás vegyes volt: akadtak rögtön fönntartás nélküli barátaim és persze olyanok is, akik Kádár-huszárnak néztek. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetéről számoltam be – több esztendőn át tartó személyes élményeim alapján – a kétségek, a gyanúsítások föloldódtak és valami közös nevező teremtődött bennünk.

Mi más volt ez az elcsöndesedő figyelem, mint az, amit a nemzet szellemének hívunk? S a nemzet szelleme e téren, idekint Amerikában az utolsó tíz-tizenöt évben sokkal hatékonyabban működött, mint odahaza. Megismétlődött nagyban az, ami a Márai-vers esetében is történt: a külföldi magyarság mélyebbre és messzebbre látott.

De a példánál maradva, el kell mondanom: ahogy Márai Sándor Halotti beszéde Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versétől kapott külön dimenziót, a külföldi magyarság csakis egy erőteljes otthoni Magyarországtól kaphatna hasonló rangú értelmezést. Egy lelkületében szétesett ország legföljebb csak mint probléma lehet távolról vonzó, vagy mint lelkifurdalás.

Sajnos, most itt tartunk. A szétesettséget azonban én, mint annyian mások, nem tartom halálosnak. Mert a széteséssel együtt olyan merev formák is fölbomlanak, amelyek a szocializmus alkati hibájából keletkeztek. Például az értékeket megkérdőjelező több évtizedes kontraszelekció, végre önmagát kezdte megkérdőjelezni. Mondhatnám, hogy a hatalom, sokakat kiszorítva a politizálás köréből, önmagát szorította sarokba.

Komoly, sorsfordító idők várnak ránk otthon.

Lehet, hogy ezek az idők a lassú visszavétel esztendei lesznek. A civil társadalomnak egymás után, lépésről lépésre kell majd visszaszereznie az államtól a kisajátított oktatást, a kisajátított emlékezetet, kezdeményező erőt és a kisajátított szellemi életet. Sőt, magát a nemzetet is, apró hódításként.

Ez a folyamat még a láthatóvá vált gazdasági romlás előtt megindult Magyarországon. Megbátorodó egyének állnak ki meggyőződésűk mellett, hogy a megnyilvánuló, de fáradt hazugságoktól visszaszerezzék a maguk igazát. S ugyanezzel a szándékkal egyre több kis közösség is szerveződik.

Ha valamihez, hát épp ehhez a visszaszerzéshez kell a legnagyobb erkölcsi erő. Szerencsére, ennek a föltételei mindenekelőtt magunkban vannak.

Mielőtt elindultunk volna ide Amerikába, fölötlött bennem egy erőteljes, már-már érzelmes kép a történelmünkből. A tizennyolcadik század végén, II. József fölvilágosult abszolutizmusát követő évben, ezer magyar nemesi család fogott össze, hogy a nemzetet a birodalom ölelése közben is megmentse. Összefogásuk morális természetű volt és ahogy ma mondjuk: személyes indíttatású. Elképzelésükhöz nem szerveztek pártot, ki-ki maga döntötte el, hogy ezt az egyszemélyes nemzetmentést miként és hogyan tudja végezni. Azzal-e, hogy könyvtárat alapít, vagy pedig azzal, hogy a nemzet csinosodását segítő irodalom kifejlődését támogatja. Mindössze annyit tettek, hogy az 1790/91-es budai országgyűlésen hangot adtak szándékuknak. Nem tudom, melyik kor magyarsága forgott nagyobb veszélyben, az akkori-e vagy a kisebbségi magyarság tragédiájával végzetesen megterhelt jelenkori-e? De azt tudom, ezer hasonlóan összehangolódó család ma is elkelne egy ilyen szándékhoz. Kiválasztódva innen, otthonról s a világ más helyeiről is!