Nappali Hold

 

A nemzet mi vagyunk I.

Huszonötödik napja tart az engesztelhetetlen hőség Magyarországon. Lábhoz tett fegyverrel, de fenyegetően áll a forróság mindenütt, mint kivezényelt rohamosztag. Mozdulatlan az ég, a levegő, Budapestet szaharai lázálom gyötri, s lent a Hortobágyon megvakulnak az idegen tájról odatelepített állatok. Egyhetes kánikula is sok, de kettő, sőt három már elvékonyítja az idegeket. Siet az ember az utcán, vagy perceket vár tűző napon a villamosra, s egyszer csak elkezd hallucinálni. Zörgő babszárat hall pattogni a halántékánál, s irgalmatlan tücsökszót. Cirpelnek elszántan, mint augusztusi éjszakákon. Egy megviselt, kapkodó, ideggyönge országnak különös teherpróba az ilyen hőgutás nyár. Látni, hogy nemcsak az ingek izzadnak át, hanem a lelkek is: „Úristen, mi lesz velünk? Kiég, kisül minden, a krumpli, a kukorica, az országnak nincs elég tartaléka, jön majd az újabb áremelés. De meddig?” Az arcok fölpuhulnak, kiül rájuk a távlatvesztés ijedelme s az egyre ismerősebbé váló ingerültség. A láthatatlan tücskök mindenkiben ott őrjöngenek, s elég egy kisikló könyök az autóbusz zsúfoltságában, s máris kirobbannak a kis „helyi lázadások”. „Hogy képzeli? Ki maga? A miniszterelnök? Ha kevesli a helyet, utazzék Mercedesen vagy költözzön Svájcba!”

A tanú, ki ugyanúgy hallja a tücsökszót, lehajtja fejét és szeretné elfelejteni, hogy ő is magyar, hogy ő is ennek a túlhajszolt, zilált közösségnek a tagja, hogy a bartóki Concerto szomszédságában egyre veszedelmesebben terjed a balkanizálódás, de persze nem felejthet, mert – kiegészítésül? vagy ellenpontul? – fölidéződik benne a tél, az idei, a megállíthatatlan havazás néhány napja, amikor elakadtak a vonatok, hóba fulladt az élet, az emberek órák hosszat álltak toporogva kenyérért, s ha végre megérkezett a szállítmány, a sorbanállók egy másodperc alatt kivetkőztek magukból, tülekedtek, lökdösődtek, sőt úgy összeverekedtek rajta, mint vagonba beöntött marharépán a hadifoglyok.

Micsoda türelemhiány! Micsoda indokolatlan mohóság, önzés! Micsoda semmibe lógó idegvégződések! Önérzet? Méltóság? Stílus? Mintha sose hallottak volna róluk! Azt hiszem, semmi se leplezi le olyan kegyetlenül egy ország közérzetét, mint az ilyen váratlan megpróbáltatások. Tudom, fontos a kenyér. Ha hiányzik a házból fél napig, valami bizonytalanság költözik be a falak közé. De hát az önbecsülés nem fontos? Hova süllyedt egy ország, ha a kivételes nehézségeket mondjuk még huszonnégy órán át sem képes elviselni? Ültem a televízió képernyője előtt januárban, néztem a kenyérért dulakodó honfitársaimat, négy-öt kenyérrel a hónuk alatt, s elképzeltem, hogy helyettük a képernyőn megjelenik egy ember, egy hiteles emberi arc, s ezt mondja nyugodt hangon: „Emberek, két-három napig kisebb-nagyobb gondunk lehet az ellátással. Kenyérért az álljon csak sorba, akinek se krumplija, se lisztje, se tésztája odahaza. Akinek van, süssön pogácsát, palacsintát, készítsen rakott tésztát, a hóval holnaputánra megküzdünk, s reméljük minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.”

Elképzelek egy ilyen józan paraszti megoldást, azonban tudom, hogy az utópiák sikátorában tévelygek: ugyanis ma Magyarországon nincs olyan hiteles ember, főleg hiteles államférfi, akinek ilyesmi eszébe jutna és meg is tenné. Nem azért nincs, mert a tízmillióból nem kerülne fél perc alatt akár ötven is, hanem azért, mert a jelenlegi magyar társadalom nem társadalom, csupán államképződmény, szelíd, de ravasz függések szövevénye, amelyben senki se teremthette meg a maga hiteles arcát a nyilvánosság előtt úgy, hogy válságos helyzetekben a lakosság zöme hallgasson rá. A mi körülményeink között egy hiteles ember: kihívás. Nemcsak azáltal, hogy rögtön egy másik, egy harmadik, egy tizedik hiteles arcot is föltételez, illetve igényel, hanem azzal, hogy puszta létével a hiteltelen emberek sorára irányítaná rá a leleplező fénysugarakat.

Az embernek, a filozófia értelmezése szerint, tennie kell valamit, hogy egyáltalán létezzék. A kontraszelekciós társadalmakban ennek a fordítottja ajánlatos: az egyénnek éppen hogy a kezdeményező, a bátor, a magától értetődő dolgokat nem tanácsos megtennie, mert léte miattuk kerülhet veszélybe. Hiteles ember? Hiteles közösség? Régen kikoptak már a szótárunkból. Sajnos, a nyüglődő szocializmus országaiban túlságosan sokba kerül a természetesség: szinte föl kell lázadnia annak, aki a követ kőnek akarja látni s a bűnt bűnnek.

Van, aki talán fönnakad azon, hogy jelentéktelen, apró ügyekről beszélek: téli, nyári ingerültségről, egy nép silányuló tűrőképességéről és gesztusvilágáról. A csodálkozóknak látszatra tán igazuk is van. De csak látszatra, mivelhogy a nagy kisiklások sem az egyén, sem a nemzet életében nem egyik percről a másikra történnek meg, hanem szép lassan fölépülnek. Mélyen az ösztönökben, a reflexek világán belül. Sőt még az is megesik, hogy a komor tragédiák alig észrevehető, hideg mosolyok olajozott csapágyain gördülnek felénk. Aki ma, például, átlagos beszédstílusunkat és társalgási stílusunkat boncolná föl figyelmesen, megborzonghatna a közönségességtől, az ürességtől. A gyakorlatiassá vált élet zsugorodó nyelvi dimenzióitól, amely – tetszik, nem tetszik – a jövőnk dajkája is. Mert mi más a beszéd, mint egy nemzet tehetségének és jellemének tárgyilagos tükre!

Mikor két évtizeddel ezelőtt közgazdászaink elkezdték az új reformgondolatokat sugározni, az ember boldogan velük tartott, de a piac elevenségéről, a tulajdonviszonyok áthangolásáról hallva, mindent megelőzve, azt szerette volna tudni: mi lesz belső tulajdonviszonyainkkal? Mi lesz a magyarság lelkületével, műveltségével, folyamatosan romló tudatával? Amíg nincs semmije az embernek, mondják, nem is létezik. De vajon ameddig saját magát nem képes birtokolni, létezhet-e egyáltalán?

Emögött a középiskolai filozofálás mögött kérdések sűrű hadrendje sötétedik. Az úgynevezett sorskérdéseink.

Magát a szót én már viszolyogva és kényszeredetten ejtem ki, mert valamirevaló társadalmakban vannak közgazdasági kérdések, politikaiak, történelmiek, vannak ijesztő kérdései a civilizációs fejlődésnek, a kultúrának, de külön, nagy betűvel írható sorskérdések nincsenek. Az, hogy mi, legalább hatvan éve, egyre fakuló pátosszal és ószövetségi rekedtséggel emlegetjük őket, egyértelműen azt jelzi: az újszövetség ideje nem jött el közénk. Hasonlat nélkül szólva azt, hogy épp legégetőbb gondjaink maradnak mindig megoldatlanok.

A fölsorolható gondok élén én a magyarság önvesztésének századok óta tartó makacs folyamatát látom.

Egy nép annyit hódít meg a világból, amennyit teremt s amennyit a maga arcára formál belőle. De hát a tétel fordítva is érvényes: mindent elveszít egy nép, amit nem tud saját ízlésébe, ösztöneibe, lelkületébe beolvasztani. Ugorjunk csak vissza az időben: István király és Koppány jelképes személye kétféle vallást, kétféle érdekrendszert testesített meg történelmünkben. Tehát kétféle jövőesélyt is. István győzelme csak az egyiket engedte érvényesülni. A mohácsi vész után bekövetkező kettős királyválasztással a Szent István-i teremtő gesztus azonban szétszakadt. A kettős királyválasztás nemcsak hatalmi érdekek szerint hasította szét a magyarságot, de azzal, hogy mély medret ásott két vallásnak, a Habsburgok támogatta katolicizmusnak és a magyar jelleget fölerősítő protestantizmusnak, a hasadást a lelkekben is elvégezte. Ettől kezdve ki-ki a maga hitbéli meggyőződésével erősíthette „igazát” s mélyíthette tovább a kialakult magyar skizofréniát. Reformáció? Ellenreformáció? Mintha valláson s nagyhatalmi stratégián túlmutató elfojtások lobbantak volna föl bennük. Akadnak is némelyek, akik kurucok és labancok ellentétét – Szabó Dezső-s sejtéssel – a magyar államiság megteremtéséig vezetik vissza. A Gizellát feleségül vevő Istvánig, akivel az idegenség komor vértek és pajzsok fedezete mögött vonult be az országba. Én az efféle ősmagyarázatokat inkább csak meghallgatom, mert ha van is némi alapja az idegenségelméletnek, a fölemlíthető tények színezték csupán a valóságot, nem határozták meg. A kereszténység kemény abroncsa és a hungarus tudaté, minden döngetés ellenére egybetartotta a Kárpát-medencei hazát. Nyilvánvaló, ha a hitszakadás drámájában a magyarság egységesen katolikussá vagy egységesen protestánssá válik, történelmi bajaink ugyanúgy végigkísérhetnek bennünket idáig, de nem alakulnak át szervi bajokká. Orvosi nyelven fogalmazva: épen maradt szervezettel küzdhetünk a ránk törő betegségek ellen.

E fájdalmas közhely, mint múltra kivetített utópia, már a sóhajtozásainkhoz is kevés. Ha mégis mutat valamit, önvesztésünk szomorú forrásvidékét mutatja: a tizenhatodik és a tizenhetedik századot. Erről a „vidékről” röppen felénk a magyar történelem egyik figyelmeztető alapmondata, amelyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem üzen Pázmány Péternek, a „másik Magyarország” irányító szellemének: „Előbb a náció, aztán a religió!” Vagyis előbb a nemzet, s csak utána a vallás! Más szóval: legfőbb cél: az egység, s csak utána jöhetnek az árnyalatok. Tudjuk, mi lett belőle. Háborúság. Hiába térültek-fordultak a titkos üzenetek Pozsonyból Gyulafehérvárra, Gyulafehérvárról vissza, a két nagy magyart mélyen összeköthette a magyarság érdeke, de tökéletesen szétválasztotta a sors, a módszer, a cél elérésének megrögzött hite. Remény és gyanú együtt magzott föl bennük. A csonkolás lélektanát törvényszerűen kísérő önigazolások.

Bethlen és Pázmány ebben a szövegösszefüggésben nemcsak történelmi alakok, de történelmi szimbólumok is. Árnyékukban állva, a látomásokkal élő utódok, egy Tordai-hasadék-szerű repedést látnak végighúzódni történelmünkön. Ha ez az árok, mint a legtöbb országban, pusztán a konzervatívok és a haladók, a királypártiak és a köztársaságiak, a hatalmon lévők és az ellenzék között húzódik, az ellentét termékenyítő lett volna. De a szakadék Magyarországon a lelkeket szabdalta keresztül-kasul.

Az önvesztés Mohácstól elinduló lelki folyamata törvényszerűen sodort bennünket forradalmakba, kiegyezésekbe, háborúkba, majd a trianonokba, és a földarabolások meghosszabbításaként a mai szétszóratásba.

Arra, hogy ezt a végzetet történészi hűség helyett költői hűséggel kezeljem, szándékom és műfajom kényszerít rá. A fölidézett történelmi képzetekkel is nem a múltunkat, csupán a nekünk kiszabott évtizedek önvesztő kudarcait próbálom megvizsgálni.

Személyes emlékekkel kezdem. Ezerkilencszázötvennégy májusában, a híres New York kávéház előtt izgatottan olvasok egy verset a Művelt Nép című lapban: Márai Sándor Halotti beszédét. Rögtön utána egy rövid, dőlt betűkkel kiszedett prózát: Tamási Áron válaszát az írónak. Huszonnégy éves vagyok ekkor, újdonsült, fiatal, félig-meddig már befutott költő, akit csak a szerelem és az irodalom érdekel igazán, mivel az utóbbi a politika álruhája is. Olvasom a verset, és alig férek el az utcán, az ég alatt, alig férek el a bőrömben: szinte hihetetlen, hogy az előző évek dermedt irodalmi élete után váratlanul ilyen ablaknyitás mozgathatja meg a levegőt Magyarországon! Egy hazáját elhagyó író verse hazai lapban! A vers megráz, fölkavar. Annyira más, mint az itthoni folyóiratokban megjelenők. Egy süllyedő hajó kapitányának a monológja is lehetne, aki nemcsak hajójától s életétől búcsúzik, de hazájától, nyelvétől, kultúrájától is. Mindentől, ami fenséges volt neki vagy köznapi… Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Úgy tetszik, az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.

A vers után Tamási szövegébe kezdek bele. Szép, gondos írás, de Márai nekikeseredett elégiájához képest nem egyéb, mint kitűnően megírt házi föladat. Emelkedett szavak és bölcsességek, de semmi érzelem a mondatokban, csak annyi, amennyit az olvasó előlegez Tamásinak. Átfut az emberen a gyanú: talán a verset is ezért közölték, hogy bebizonyítsák az itthoniaknak, mennyire züllött, kiábrándult és hitehagyott az emigráció? Sőt még az is átfut, hogy egy olyan kint élő rangos írót, mint Márai Sándor, egy vele egyenrangú hazai íróval veressenek finoman agyon. Tamási érezhetően őszintén ír, de hazafisága fölött lukas az ég, s a közeg, amelyben fogalmaz, alkalmatlan az igazmondásra. Derűt, kötelező nemzeti bizakodást várna el Máraitól kedvetlen igéi helyett.

A két írás közti különbséget már ott a New York ház előtt is jól éreztem; okairól azonban nem gondolkodtam el. Talán, ha vita bontakozik ki a témáról, elmélyül bennem is. De épphogy csak megérintett, hussant is tovább. Emigráció? Emigrációs lét? Emigrációs magyar irodalom? Ötvennégyben annyira se gondolkodtam el róla, mint kamaszfiú a halálról.

Ezen a röstellni való tompaságomon még az ötvenhatos nagy kiáramlás hökkenete se sokat változtatott. Akik elmentek, úgy mentek el körömből, mintha ködbe tűntek volna. Pedig volt, aki Arany összesemet vitte magával s egyetlen gyapjúpulóveremet.

Majdnem húsz évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a hetvenes évek elején kijussak Hollandiába, a Mikes Kelemen Kör találkozójára és Amerikába, ahol az emigrációs lét nemcsak megérintett, bebújt a bőröm alá.

Pedig ha akkor ötvennégyben, ott a körúton, a Márai-verset el tudom helyezni a magyar irodalom és a magyar közérzet világába, fölismerésemmel termékeny évtizedeket takaríthatok meg magamnak. Erkölcsiekben, sőt esztétikában is, hisz az ezerkilencszázötvenben írt Halotti beszéd az akkori idők hazai költészete fölött toronymagasan állt. Amíg az itthoni költők zöme a „Hűség és a hála” énekeit írta, a hazug békeverseket, a Párt dicséretét s az égre ballagó traktorokét, a száműzetésben élő Márai Sándor a nemzet búcsúversét öntötte szavakba. A magyarság kallódásának szörnyű látomását. Mintha Kosztolányi szájával Vörösmarty biztatta volna írás közben.

A hazai kincstári derűre túlontúl borúlátóan válaszolt, s kiábrándultságával még az emigrációt is megzavarta? Lehet. Ma azonban már kétségtelen, hogy a korszakról Illyés Gyula Egy mondata… mellett a Halotti beszéd fejezte ki a magyarság legegyetemesebb és legmegrendítőbb érzéseit. Illyésnek belső, Márainak pedig a külső emigrációra volt szüksége ahhoz, hogy teljes szabadsággal fejezhesse ki magát.

Ma is elámulok magamon, hogy micsoda farkasvakság és lecsökkentett szellemi élet kellett ahhoz, hogy mindebből a maga idejében semmit se vegyek észre!

Önvesztés? Ha csak az emigráció kérdésére korlátozódik ez az érzéketlenség, talán megérthető és megbocsátható. De ugyanúgy kiterjedt ez a kisebbségi magyarság kérdésére is. Holott a szerencse úgy hozta, hogy ötvennégyben tagja lehettem annak a háromtagú íróküldöttségnek, amely a párizsi békeszerződés megkötése után elsőül látogatott el Romániába. Vendéglátóink barátságosak voltak és nagyvonalúak: Mamaián az egykori királyi üdülőben szállásoltak bennünket el. Királyian is éltünk. A baj csak akkor robbant ki, amikor a küldöttség vezetője, Bölöni György, Ady barátja, arra kérte fogadóinkat, hogy mehessünk át Erdélybe. Majdnem annyi gondba került elintézni ezt, mintha egy határon való átszökést kellett volna megszerveznünk. Végre mégiscsak sikerült! Végre mégiscsak egy hét Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Csucsán, Zilahon, Érdmindszenten s Kalotaszeg faluiban! Mohón és szívsajgással néztem meg mindent, amit megmutattak. De hazatérve, Erdély csak emlék maradt bennem és nem probléma. Nem volt senki, aki tüzet rakott volna élményeim alá, és figyelmeztetett volna azokra a szocializmusra alapozott hazugságokra, amelyek akkor már javában verdesték az eget. A látogatás után mindössze négy év telt el, amikor ötvenkilencben, a barátságra hivatkozva, elvették a két és fél milliós magyarságtól az egyetemét. Négy tanár koporsója, négy vértanú halotté megmutathatta volna, hogy élethalálharc zajlik az asszimiláló román állam és a kiszolgáltatott magyar kisebbség között. A határon átfutó tragikus hírek azonban csak a lelkeket rázták meg, elsősorban a költő Szabédi László mártírhalála miatt – a tudatunkat nem… Szinte agyrém: kést emelnek ránk és mi csak a pengére eső napfény csillogását látjuk. Mintha hiányozna belőlünk valamilyen nemes szerv, amely a világban meggyűlő gondokat képes volna problémává alakítani bennünk. Vagy egyszerűen a történelem ostobái vagyunk? Lusták, érdektelenek, lépcsőházi nép, amelynek mindig megkésve, a döntő órák után jut eszébe valamilyen mélabús zsenialitás? Netán megszoktuk, hogy saját világunkat roppant nagy erőfeszítések közben tartjuk fönn s háborogni se háborgunk addig, amíg nem ér föl szánkig a gyalázat?

 

Hány előző nemzedék állt már oda a tükrök elé ugyanezekkel a kétségekkel és önváddal? Széchenyi gyötrődése és Ady haragja mögött ezek a megemészthetetlen gondok kavarognak. „Nekünk Mohács kell… Helóta nép, helóta költő” – hogy csak címszavakat említsek Ady szótárából.

De ha a tükör ugyanaz is, a tegnapi s a mai tükör elé állásaink nagyon különböznek. Mert sok mindent elmondhatunk szellemi életünk alkati hibáiról a múltban – Bessenyei korától a második világháborúig –, de hogy léha lett volna, hogy kétbalkezes vagy felelőtlen, azt nem mondhatjuk el. A nyelvújítás kora, a reformkor, Petőfi s Arany ideje, aztán Adyé, Babitsé és a két világháború közti írók, történészek mozgalmas korszaka – a magyar önismeret egyetemi éveinek számítanak. Az utolsó kétszáz évben legalább négy érzelmi forradalom zajlott le Magyarországon, mondhatnám sikeresen, csak mire cselekvéssé válhatott volna, a világerők nyomása alatt megroppant. A bibliai mondaton csavarva kicsit: a lélek nagyjából kész volt, a test azonban erőtlen.

De mi, maiak, ha csak az utolsó harminc évet nézem is, miről tudunk beszámolni?

Legkevésbé a folytonosságról.

Az erkölcsi és a történelmi láncolat áthúzódásáról negyvenöt utánra. Utolsó kísérletünk, 1956, már csak főpróba-forradalom lehetett. Sejtjeiben, mozgásában kísértetiesen megmutatkozott a múlt hajdani kirobbanásainak genetikai öröksége, de gyors lezajlásában már a történelem kritikája is beleszervült: kész, vége, láttuk magunkat együtt tömegként, nemzetként, látott bennünket a világ, de a további előadások elmaradnak. Valami újnak kell jönnie, új dramaturgiának, új stílusnak, ha életben akarunk maradni.

Ami jött, sajnos, nem a katarzis utáni váltás, hanem a kapituláció korszaka volt. Az önfeladásé és a zsibbasztásé. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a magyarság, védekezésül, a passzív rezisztenciát választotta. 1956 után pedig az „okos alkalmazkodást”. Mindkettőről kiderült, hogy csak rövid távon érvényesülhetett. Hosszú távon egyik is, másik is önmagát kérdőjelezte, illetve semmisítette meg. Az okos alkalmazkodáshoz például okos törvényekre, okos közhatalomra lett volna szükség. Ha Kádár János, mint ahogy többen is bizonygatták, amolyan Deák-utód vagy még inkább Bethlen Gábor alkatú politikus lett volna, a kívülről levert forradalmat megcsinálja befelé. Ugyanis egy belső tartásában megerősödött ország, még függő kapcsolataiban is szilárdabb. De Kádárék a konszolidációt épp az ellenkezőjére használták föl. Nem összefogták, hanem szétzilálták a nemzetet.

„Aki nincs ellenünk, velünk van” – hangzott el a korszak kulcsmondata. Kezdetben ez egy országot nyugtatott meg, később pedig egy országot siklatott ki észrevétlenül. Mert ami bibliainak, azaz engedékenynek hangzik benne, csak első hallomásra az. A következő pillanatban már lehet fenyegető is. Hisz az ítélkezés jogát, hogy ki az, aki „nincs ellenünk”, a hatalom tartotta fönn magának. Méghozzá a szelíd zsarolás formájában: „Nem bántalak, ha te se bántasz.”

Ugyan ki az, aki börtönök és halálos ítéletosztások után, ilyen föltételek mellett ellenzéknek jelentkezik? Senki. Az ember hallgat és figyel. Erőszak nincs, majd meglátjuk. Ez a kivárás, ez a fal mellett tapogatózó logika azonban nemcsak a viselkedésbe: a gondolkodásba is beleépül. Megy az idő s mi tapintatból nem mondjuk ki, amit sürgetően ki kellene. Márpedig ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre ítéltetik: érzelmi és értelmi képességei egyaránt megcsappannak.

A magyar értelmiség nagyobbik része így árulta el saját magát és hivatását. Nem a kezdeményező, a terepfelverő előörsök szerepét vállalta, hanem az udvari kritikusét. Mindent elmondott, amit elmondhatott. De semmit, ami a tilalmakat időben szétzilálja. Nagy szó, de ki kell mondanom: az utolsó harminc évben a nemzet teremtő gondolatok nélkül maradt.

Mit értek teremtő gondolaton?

Azt, ami létezésünk egészét érinti és mozgásban tartja. Valamit, amiben egyszerre kap értelmet munka és játék, az ember egyéni léte és történelmének metafizikája s ugyanígy a kultúra, az emberi kapcsolatok, az emberi méltóság s lelkierő.

De hogyan számíthat teremtő gondolatokra az ember egy olyan országban, ahol a magunk megismerésének a szándéka – kihívás. Vagy ahol, szinte negyedszázadig bűn a határainkon kívül élő és a világban szétszórt magyarság ügyét létkérdésként összekötni a nemzetével. Nacionalizmus – vágták rá még a fájdalomra is. Egy állam működött Magyarországon a nemzet helyén. S a nép helyett lakosság.

 

Nemzet, nemzet – roppant kényes szó; sokan kiütést kapnak tőle. Egy történész, egy író még igen, de közgazdászaink vagy társadalomtudósaink már nem szívesen emlegetik. Politikusaink – egy-két kivételtől eltekintve – még kevésbé. Valahogy még mindig háborús mellékíze van. És kicsit ötvenhatos.

Nem ártana megvizsgálni és megtisztítani újra a fogalmat. A háborúban a nemzet szó a nacionalizmus közismert támadó értelmét jelentette. Önálló, független nemzetekét. A második világháború után olyan új helyzet alakult ki különösen itt a mi térségünkben, a szovjet birodalom hóna alatt, hogy a nemzet a régi értelemben már nem lehet támadó nemzet. Románia bármilyen feszültségbe kerül is, mondjuk, velünk, nem támadhat meg bennünket csak úgy engedély nélkül. Fordítva: mi sem. A román nacionalizmus tehát csak áttételesen küzdhet ellenünk, a magyar kisebbség megtörésével. Ha viszont kifelé, mások ellen nem lehetünk, hogyan lehetünk nacionalisták, mi, magyarok befelé, magunk ellen? Csak úgy, ha a köztünk élő nemzetiségiek ellen indítanánk alattomos és gonosz háborút. De mivel a nacionalizmus vádját nem tőlük, hanem a hatalom magaslatairól hallja az ember, idestova negyven éve, a fogalom értelmezése azáltal, hogy túlélte magát, egyre kuszább és egyre fonákabb.

A nyelv igénye egyúttal a történelemé is. Szerintem olyan korszaklezáró határsávba értünk, ahol nemcsak a nacionalizmus szót kell lassan fölcserélni a nemzeti fogalmával, hanem tömérdek hozzájuk kapcsolódó képzetet is.

De vajon mi lehetne a nemzet újragondolandó fogalmának az értelme, jelentése nálunk, most, az évezredfordulat küszöbe előtt?

Az én eszményem szerint a nemzet: ki-ki maga lehet. És olyan mértékben válhat azzá, amennyire látni képes saját valóságát. Kötöttségeink természetesek és kötődéseink is. De miután nemcsak kötöttségeink vannak s nemcsak személyi igazolványunk, hanem emlékezetünk, sorsunk és vágyaink is vannak, elmondhatjuk, hogy a nemzet mi magunk vagyunk. Mert élhet az ember Szegeden, Zámolyon, Kolozsvárott vagy Chicagóban, leginkább azonban saját magán belül létezik. A nemzet tehát belső és szabad választás is.

Bevallom, viszolygok az ilyen kopogó közhelyektől. El is hagyom őket. Pusztán valami logikai rendet szerettem volna érzékeltetni velük. Valami olyasmi törvényt, hogy ha a nemzetet leromboló államot a koalíció szétverése és 56 leverése után felülről kényszerítenék ránk nagyhatalmi és kishatalmi erők, a nemzetet most nekünk alulról kell létrehoznunk.

A föladat ritkán volt ilyen nehéz. Mert a magyarság ritkán volt ilyen levert helyzetben. Az ország a közgazdászok beszámolói szerint csődhelyzetben van. Eladósodott. Minden magyar állampolgár, beleértve a ma született csecsemőt is, ezerhétszáz dollárral tartozik ilyen-olyan kapitalista banknak. A rohamosan növekvő tartozás súlyát akkor mérhetjük föl a maga teljességében, ha tudjuk, hogy egy magyar állampolgár havi átlagkeresete – hivatalos átszámításban – száz dollár. A létminimum ennél is kevesebb. A kormány tehát a jövő számlájára uralkodik, mi pedig a jövő terhére élünk. De arra is hogyan? Nem sorolom föl az öngyilkosok, az alkoholisták, a javakorukban meghalók adatait. Sem a tragikus népességfogyásét. Mindnyájan ismerjük ezeket az adatokat. Az okaiból azonban jóval kevesebbet fogalmaztunk meg eddig, mint amennyi a tisztánlátásunkhoz szükséges volna. Ha sietve is, fogalmazzunk meg belőle legalább egy gondolatsort.

A Kádár-kormánynak ötvenhét táján számolnia kellett azzal, hogy a magyarságot nem tudja egykönnyen hívévé tenni. Különösen nem erőszakkal. Elkezdte tehát finoman „lekenyerezni”. Figyelmét erőteljesen egy irányba: a gazdasági megerősödés irányába fordította. A javuló életfeltételek felé. Szüksége volt erre az országnak? Föltétlenül. Ezt a szándékot nem tagadhatjuk meg a hatalomtól. De a módszert, amellyel ehhez hozzáfogott, kezdettől fogva tisztátalan alku szelleme lengte körül. A kormány kimondhatatlanul is kimondva arra kényszerítette az állampolgárt: ha a politizálás kényes dimenzióit átengedi neki, cserébe jólétet nyerhet.

Aki azonban lemond önmaga teljességéről, lemond a másik emberről is. Lemond a gondolkodásról, az együttérzésről, a társadalom írott vagy íratlan erkölcseiről. A politizálásról való lemondás így vezetett el az ország kiábrándító atomizálásáig. A szabadabb gazdasági választások és vállalkozások pedig még tovább fokozták ezt az atomizálódást. Negyedszázad alatt odahaza mindenki a maga kényszerű közgazdásza, kereskedője, fekete fuvarosa lett. Sőt még a sztrájkjait is maga szervezte meg egyénileg, ha már tilos volt hivatalosan, s ezt úgy, hogy a munkahelyén csak tessék-lássék módon dolgozott, majd erejét a második gazdaság működtetésére őrizte. A második gazdaság – a beléömlesztett erő és lelemény révén – dinamizálta ugyan a szocializmust, de a korrupciót is elbokrosította. Nem az ügyesség, hanem az átverés, a szabadrablás hősiessége jelent meg új mozzanatként a társadalomban. Közvagyon s nemzeti erő még tán a sokat kárhoztatott arisztokrácia kezén se folyt úgy szét, mint az „új osztály”, az  „új ügyeskedők” és a „válogatott maszekok” kezén.

A gyakorlatiasan gondolkodó közgazdászok és politikusok időnként azzal vigasztalták a szörnyülködőket, hogy a kézen-közön, s a láthatatlan csatornákon szétfolyt értékek ottmaradnak az országban. Beleépülnek a házakba, a telkekbe, a kiegészítő gazdaságok jól működő szervezetébe. Ha a folyamatot csupán közgazdasági szemmel nézhetnénk, valahogy tán – az anyag megmaradásának elve alapján – még el is fogadhatnánk az érvelést. De nem lehetünk csak közgazdászok! Mert ha minden rendjén történt, vagy – mondjuk – elfogadhatóan, vajon mitől gyöngült le oly mértékben – hitben, becsületérzésben és jövő iránti bizalmában – a magyarság? A vidám barakkban mért olyan sok a félember, a kiégett, az idegbeteg? Mért olyan kevés a fiatal és mért temetnek annyit?

Nagy kanyarok után Bethlen Gábor vallomásához kell visszatérnem. Előbb a náció, aztán a religió. Nálunk ez évtizedeken át fordítva volt. Előbb a religiónak beillő ideológia uralkodott, aztán a csöndes, de kéjes megtagadása, a nemzet pedig félájultan aludt. Ez a fölcserélt sorrend még tán akkor is tévedés lett volna, ha a magyarság egyetlen hazában élne, egyetlen állam keretében, de így, hogy hat felé, tíz felé él, különös szerencsétlenség.

Van-e valami, ami ezt a szétszakadozott szigetvilágot – Nagy Károly szavával szólva –, sziget-magyarságot összekötheti? A politika semmiképpen. Egyrészt, mert a politikai gondolkodás csak kis részét érinti és fejezi ki a valóságnak; másrészt azért nem, mert a szétszakadás épp a politikai különbségek miatt történt meg elsősorban. Lehetne például a nyelv, az irodalom, a történelem; lehetne az emlékezet vagy akár a legegyszerűbb igazságérzet, amely befészkeli magát az ember gyomrába és azt súgja: „Lehetetlen, hogy a magyarság bukdácsoló, tragikus sorsának az alakulásában egyedül csak mi magyarok vagyunk a bűnösök. Ha pedig ez lehetetlen, akkor morális okokból is ki kell tartani magyarságunk mellett.”

Ismétlem, kínálkozik többféle változat is, de ami mindezt összefoglalja, nem lehet más, mint a történelemből elősugárzó közös ihlet, amelyről József Attila beszél a nemzet kapcsán.

Ez az a pillanat, amikor illenék meghatódni. Csakhogy az ihletnek semmi köze az érzelgősséghez. Mint ahogy a nemzetnek sincs. Mert a nemzet nemcsak emelkedett érzelem, de lehet veszélyes, bűnös, kalandos, sőt kimondottan ostoba is.

Sose felejtem el életem egyik különös eseményét, amikor ez a közös ihlet jó értelemben megérintett.

A hetvenes évek elején egy fiatal erdélyi parasztcsalád érkezett hozzám vendégségbe. Sose jártak még sehol. Magyarországon se. Velük jött két fiacskájuk is. Az egyik nyolc, a másik tíz év körüli volt. Elindultam velük a városba kicsit szétnézni. Legnagyobb ámulatomra a két fiúcska – falusi létére – nem a magas házakat bámulta meg, nem a hidakat, a hajókat, a Margitszigetet, hanem azt, hogy a föliratok magyarul olvashatók. Cukrászda! Óra és ékszerüzlet! Virágbolt! Húsbolt! Patyolat! Behajtani tilos! – Mióta élnek, nem láttak ilyet. Én a szüleikkel ballagdáltam nézelődve, ők ketten azonban tíz-húsz méternyire előre szaladtak mindig s minden elolvasható betűt fölfaltak. Arcukon öröm és riadalom cserélte egymást: nem fogynak-e el egyszer a föliratok?

Ez után az eset után pár nappal érkeztem én először Amerikába, előadói körútra, Püski Sándor meghívására. A fogadtatás vegyes volt: akadtak rögtön fönntartás nélküli barátaim és persze olyanok is, akik Kádár-huszárnak néztek. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetéről számoltam be – több esztendőn át tartó személyes élményeim alapján – a kétségek, a gyanúsítások föloldódtak és valami közös nevező teremtődött bennünk.

Mi más volt ez az elcsöndesedő figyelem, mint az, amit a nemzet szellemének hívunk? S a nemzet szelleme e téren, idekint Amerikában az utolsó tíz-tizenöt évben sokkal hatékonyabban működött, mint odahaza. Megismétlődött nagyban az, ami a Márai-vers esetében is történt: a külföldi magyarság mélyebbre és messzebbre látott.

De a példánál maradva, el kell mondanom: ahogy Márai Sándor Halotti beszéde Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versétől kapott külön dimenziót, a külföldi magyarság csakis egy erőteljes otthoni Magyarországtól kaphatna hasonló rangú értelmezést. Egy lelkületében szétesett ország legföljebb csak mint probléma lehet távolról vonzó, vagy mint lelkifurdalás.

Sajnos, most itt tartunk. A szétesettséget azonban én, mint annyian mások, nem tartom halálosnak. Mert a széteséssel együtt olyan merev formák is fölbomlanak, amelyek a szocializmus alkati hibájából keletkeztek. Például az értékeket megkérdőjelező több évtizedes kontraszelekció, végre önmagát kezdte megkérdőjelezni. Mondhatnám, hogy a hatalom, sokakat kiszorítva a politizálás köréből, önmagát szorította sarokba.

Komoly, sorsfordító idők várnak ránk otthon.

Lehet, hogy ezek az idők a lassú visszavétel esztendei lesznek. A civil társadalomnak egymás után, lépésről lépésre kell majd visszaszereznie az államtól a kisajátított oktatást, a kisajátított emlékezetet, kezdeményező erőt és a kisajátított szellemi életet. Sőt, magát a nemzetet is, apró hódításként.

Ez a folyamat még a láthatóvá vált gazdasági romlás előtt megindult Magyarországon. Megbátorodó egyének állnak ki meggyőződésűk mellett, hogy a megnyilvánuló, de fáradt hazugságoktól visszaszerezzék a maguk igazát. S ugyanezzel a szándékkal egyre több kis közösség is szerveződik.

Ha valamihez, hát épp ehhez a visszaszerzéshez kell a legnagyobb erkölcsi erő. Szerencsére, ennek a föltételei mindenekelőtt magunkban vannak.

Mielőtt elindultunk volna ide Amerikába, fölötlött bennem egy erőteljes, már-már érzelmes kép a történelmünkből. A tizennyolcadik század végén, II. József fölvilágosult abszolutizmusát követő évben, ezer magyar nemesi család fogott össze, hogy a nemzetet a birodalom ölelése közben is megmentse. Összefogásuk morális természetű volt és ahogy ma mondjuk: személyes indíttatású. Elképzelésükhöz nem szerveztek pártot, ki-ki maga döntötte el, hogy ezt az egyszemélyes nemzetmentést miként és hogyan tudja végezni. Azzal-e, hogy könyvtárat alapít, vagy pedig azzal, hogy a nemzet csinosodását segítő irodalom kifejlődését támogatja. Mindössze annyit tettek, hogy az 1790/91-es budai országgyűlésen hangot adtak szándékuknak. Nem tudom, melyik kor magyarsága forgott nagyobb veszélyben, az akkori-e vagy a kisebbségi magyarság tragédiájával végzetesen megterhelt jelenkori-e? De azt tudom, ezer hasonlóan összehangolódó család ma is elkelne egy ilyen szándékhoz. Kiválasztódva innen, otthonról s a világ más helyeiről is!

 

A nemzet mi vagyunk II.

Közép-Európa hatalmi életében az elkerülhetetlen utódlások lezajlását komoly megrázkódtatások szokták kísérni. Nemegyszer vér, forradalom, megszálló csapatok bevonulása, katonai diktatúra. Választási plakátok helyett kijárási tilalmat bejelentő fölhívások jelennek meg, s a hangos kortesek helyett a még hangosabb tankok.

Mi, magyarok, ezért örültünk kimondhatatlanul annak, hogy Kádár János tavalyi távozását nem fegyverropogás kísérte, nem falzuhanás és ablakcsörömpölés, hanem az utódnak megválasztott személy hűségnyilatkozattal fölérő, sima mosolya. Mi tagadás, még a színjáték hamis fényei se zökkentettek bennünket ki. Elfeledkeztünk még az ilyenkor esedékes számonkérésről is, és a 30 esztendő alatt begyűjtött Kádár-magasztalások szétszórásáról a szélbe.

Pedig kár volt ilyen nagyvonalúnak lennünk. Akik azt hittük, hogy az utódlás végre egyszer botrányok nélkül zajlik le nálunk, néhány hónap múlva arra ébredtünk, optikai csalódás áldozatai vagyunk a politikában. Mert Kádár ugyan eltávozott, de az utódlás mégsem ért véget. Pontosabban szólva: csak félig történt meg, mivel a régi kormányost leváltó új kormányosnak ingerlően régiek a reflexei. Ország-világ előtt valamiféle fehérterror szándékával próbálja rágalmazni a magyar állampolgárok zömét, amikor ezeknek az állampolgároknak nemhogy fegyverük, de még egy sorvadt gumibotjuk sincs. Ebből és a hasonló mélylélektani elferdülésekből jogosan következtethet arra az ember, hogy az utódlás Magyarországon nem akkor fejeződik be véglegesen, amikor egy új személyt levált egy régi, hanem amikor a módszerek, az elszólások, a reflexek is kicserélődnek. Sőt, hogy történelmivé avassam az esélyt: az igazi utódlás ideje akkor jön el, amikor az egypárt rendszer uralmát a többpártrendszer elvén kialakult közhatalom váltja majd föl.

Tavaly május óta ebbe az irányba mozdulnak el az események, de a mindenütt föléledő kishatalmi konzervativizmus lelassította ezt a folyamatot. Lelassította? Némelyek szerint megállította. A megcsontosodott régi párttagok, munkásőrök, karhatalmisták csakugyan megélénkültek mindenfelé az országban, és az eddigi takarásból előlépve, a független szervezeteknek válaszul, maguk is „önigazoló” és „önvédelmi” szervezeteket alakítanak harcias élénkséggel, de én azt gondolom, hogy az olyan csoportok, amelyeket a húszéves, a huszonöt éves, a harmincéves fiatalok nagy ívben elkerülnek, hamarosan elkezdenek belülről korhadni. S nem külső erő, hanem az idő morzsolja majd föl őket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a társadalom válságosra forduló pillanatában nem az ő öklük üthet és roncsolhat még mindig a legsúlyosabban, hanem azt, hogy érezhetően ritkul a levegő körülöttük, és létezésüket már a hátitáskás kisiskolások is megkérdőjelezik.

Ezek után végül is föltehetjük a kérdést: mi az, ami 1988 májusa óta mégiscsak megváltozott Magyarországon?

Legszembeszökőbben a nyilvánosság. A sajtó, a rádió, a cenzurázatlan írások becsülete. A szabad emberi beszéd meggyalázott polgárjogának a helyreállítása. Hihetetlen gyorsasággal független könyvkiadók és független szellemi-politikai lapok alakultak, jók, rosszak vegyesen, egyik a nemzeti érdek, a másik, bevallatlanul is az egyéni haszon gyors esélyétől megmámorosodva. Május óta nem kellett sok időnek elmúlni ahhoz, hogy a szellemi kapituláció 40 éve fölhúzott vekkerórái elkezdjenek sorra leállni, és ha bárki szívesen újra húzná őket, kísérlete kudarcot vallana, mert a rugók megroggyantak közben.

Kitört volna tehát Magyarországon a sajtószabadság? Senki se gondoljon ilyet, mert ez egyébként is lehetetlen. Petőfi legendás kézrátétele a Heckenast-Landerer-féle nyomdagépre csak forradalmi napokban képzelhető el, a történelem ihletett pillanatában; közönséges hétköznapokon nem. Szerencsére mi most nem a forradalmi hevület páráját fújjuk ki magunkból a téli utcákon, hanem egy megfontoltabb ütemű átalakításét. Mintha a sok égési sebtől végre megokosodtunk volna! Mintha a kossuthi elvek, víziók és módszerek után Széchenyi gyakorlatiasabb álmait elemeznénk és pörgetnénk tovább.

Sokakat persze zavar ez a korlátok közé szorított indulat. Gyorsabb, gyökeresebb és célratörőbb változásokat követelnek. A sajtóval, a rádióval, egyszóval: az igazmondás mindennapi teljesítményeivel nagyjából elégedettek, de leghangosabban épp azt kifogásolják, hogy Magyarországon mindenki csak beszél, beszél, szónokol, nyilatkozik, javasol, tiltakozik – a reformpolitikus ugyanúgy, mint a független ellenzékiek szóvivője –, az áradó beszédekhez képest azonban kevés a tett, kevés a cselekvés.

Van ebben igazság föltétlenül, hisz nemcsak az elnémított vagy a föld alá kényszerített igazságok okozhatnak feszültséget a társadalomban, hanem azok is, amelyek nagy kínnal megszületnek, de céltalanul tengődnek, mint a munkátlanságra kárhoztatott lángész. Ezektől a köztünk kallódó igazságoktól sajnos, könnyen kétértelművé válhat az élet, mert az embernek nemcsak tisztánlátásra van szüksége, hanem igazodásra is. Szilárd kapaszkodókra.

Tagadhatatlan, hogy a sok beszédtől megittasult és megmámorosodott Magyarországot könnyű volna most egy montaigne-i mértéktartás és bölcsesség magaslatáról szószátyár országnak kikiáltani. Könnyű s ugyanakkor méltatlan vád is!

Sok a beszéd, a szó Magyarországon?

A negyvenesztendős hallgatás nem volt sok? A mellébeszélés, a meghunyászkodás, a hamis csönd, a visszanyelt gondolatok tömege? Ne felejtsük el egy pillanatra sem: a személyiséget összezsugorító öncenzúrát úgy fogadta el évtizedeken át az ország, mint ahogy a selyemzsinórt illett elfogadni a szultánok udvarában.

A beszéd ilyen megnyomorító korszak után még gyógymód is lehet. Szemléletesebb hasonlattal szólva: hatalmas árterület, ahová a gátakat átszakító történelem kiárad. Ha sokakat már zavar is ez a közéleti szóözön, stílusérzéküket meg kell értenünk. De azért nem árt elismételni az ő számukra sem, hogy mégiscsak a nekiszabadult fecsegések közben bukkantak föl azok a sorsfordító igék, amelyek nagyobb nyilvánosságot követeltek mindannyiunknak: nemzetibb külpolitikai célokat, pártalapítást, alkotmánycserét. Mégiscsak valamelyik végtelenbe nyúló tanácskozáson fogalmazta meg egy negyvenesztendős parasztférfi a Magyar Demokrata Fórum egyik ülésén: becsülnivaló dolog, hogy végre rehabilitálják a recski tábor foglyait, a kitelepített arisztokratákat, polgárokat, de ugyanígy ideje volna már rehabilitálni a magyar parasztságot. A lelkületében szétvert falut, a szétzilált mostoha vidékeket, mert még a leghaladóbbnak kikiáltott téeszesítés sem volt más, mint erőszakos kolhozosítás, azaz: idegátmetszés, és csak a politika irányítóinak jelenthetett átmeneti sikert, maguknak a parasztoknak kálvária volt, fölpántlikázott kudarc.

Eretnek hangok? A nyilvánossághoz jutók túlzása? Ne siessük el gyorsan az ítélkezést. Valószínű, hogy egy holnap felülvizsgálandó történelmi igazság szólal meg általuk. A lengyelek szolidaritási mozgalmának a terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv. A lépésről lépésre előrehaladó beszéd. Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal. Kihívónak ez is kihívó, de mégsem olyan, mint az utcákon megjelenő százezres tömeg. Erőt mutatva a lengyelek erőt ébresztettek föl önmaguk ellen, s mindmáig döntetlent tudtak kicsikarni a hatalommal folytatott küzdelemben.

Nem akarom senkivel elhitetni, hogy a magyarok föltalálták az új politizálás spanyolviaszát Közép-Európában, annyi azonban bizonyos: okultunk a magunk és a szomszédaink nyomorából. Megtanultuk, hogy az agonizáló hatalmi szervezeteket semmivel se lehet úgy életben tartani, mint a mindennapos, nyílt ellenállással. Fenyegetőző öklökkel, fölvonulásokkal, fenyegetőző jelszavakkal. Ezért választottuk inkább a porlasztás stratégiáját, a trójai faló szomorú hősiességét a nyílt ütközések hiábavalósága helyett.

Amiről itt beszélek, érezhetően elüt az ismerős magyar forradalmi hagyományoktól. Legerőteljesebben attól, amit az irodalmi tudat örökített ránk. Petőfiék, Adyék példát mutató hevületétől és az ötvenhatosokétól is.

Lelket és stílust váltottunk volna? Nem hiszem. Egy nép nem válogathat csak úgy kénye-kedve szerint a kínálkozó életstílusok között. Mindössze annyi történt, hogy a huszadik századi sorozatcsapásokat a proletárdiktatúra, illetve a szocializmus még megtetézte, és szinte elidegenítette a magyarságot önmagától. Negyvenöt után, a koalíció 3 évétől és az ötvenhatos forradalom néhány napjától eltekintve a nemzet még 48 óráig sem cselekedhetett a saját ízlésrendje szerint. Első reflexe mindig a rezzenet volt: a bűntudat és a félelem. Legalább lett volna egyszer 100 napon át egy övéiből kiválasztott kormánya, amely veszteségeiben is mellé áll, s kijelenti nevében a világ előtt, hogy a győztesek igazsága mellett van igazuk a veszteseknek is. Ez a hang erőt és fejet fölemelő tudatot adhatott volna neki. De ilyen kormánya két napig sem volt. Az egymást váltó vezetői a börtönigazgatók lelki beállítottsága szerint viselkedtek vele. S mi mást láttak benne, mint visszaeső bűnöst? Kezelhetetlen rendzavarót és botrányhőst. Vak nacionalistát akkor is, amikor már a tudata se pislákolt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a belátónak és barátságosnak mondható „börtönigazgatóját” hosszú ideig a mennyekig magasztalta.

Mostani viselkedése tehát, ha szokatlan is, szerintem a régi önérzet visszfényét tükrözi. Leveretéséből úgy próbál föltápászkodni a földről, hogy nem elégtételért acsarog rögtön – noha megtehetné –, s nem is az Igazsághoz fellebbezget, hanem leverve magáról a port, helyzetismeretre törekszik.

Hadd említsem itt meg példaként a magyar munkásság talányosnak látszó viselkedését. Abban a nagy társadalmi megélénkülésben, amelyben újabb és újabb szervezetek alakulnak, s csoportok házasodnak csoportokkal, a munkásaink még jóformán mozdulatlanok. Várnak, szemlélődnek, kémlelik az alsó szemhatárt. A hazánkról író külföldi újságírók – főként akik a lengyel közelmúltat ismerik alaposan – újra meg újra faggatóznak, hogy az ellenzéki csoportok miért nem szövetkeznek végre már a munkássággal, mivelhogy nélkülük mindenféle politizálás értelmiségi habverés maradhat.

A kérdés súlyát magam is éreztem egy ideig. Csakugyan: mért nem hangolódhattak eddig össze kétkeziek, jogászok, írók, orvosok, közgazdászok? Netán azért, mert az értelmiségiek fönnhordják az orrukat? Szó sincs róla! Arról van inkább szó, hogy a munkásosztály annyira kiábrándult a szavakból, minden elméletből, az élcsapatszerepből, a jövőt megmentő elgondolásból, hogy legalább ötször körbeszimatol egy új igazságot, mielőtt kezet fogna vele. A lengyelek helyzete kedvezőbb volt. Náluk ott volt közvetítőnek az egyház: a történelmi hitelesség és folytonosság főpásztora. Nálunk hasonló közvetítő nincs. Ahhoz, hogy a magyar értelmiség egyszerre lehessen főszereplő és közvetítő a közéletünkben, előbb a maga hitelét kell minél sürgősebben megteremtenie. Az egység egyébként is csak akkor ér valamit, ha erő és erkölcs hozza létre. Van szövetség, amelyet kimondottan a gyöngeség teremt.

Aki ma Magyarországról beszél, szükségszerűen és elszántan politizál. Még jómagam is, pedig tudom, hogy a társadalom felszíni zajlása alatt már rég nem politikáról van szó, hanem történelemről. Arról, amely kegyetlenül el szokott velünk bánni… Lehet, hogy most valaki épp a választójogról nyilatkozik a rádióban vagy a tulajdonformák züllöttségéről, s másutt másvalaki az öngyilkosságok lehetséges okairól, a nyilatkozók minden tőmondata, felkiáltójele és gyöngéd szava mögött mégis az az egyetlen nagy kérdés sistereg: meg tudunk-e birkózni az előttünk álló föladattal? Nem ez lesz-e utolsó próbánk a végső eljelentéktelenedés előtt? Hisz bármerre nézünk, elmozdíthatatlannak látszó sziklákat látunk magunk körül. Ilyen hatalmas szikla például a gazdasági életünk. Az adósság. Az elszegényedés. A kezdeményezésről leszoktatott embertömeg. A kallódók hada. A társadalomban fölhalmozott tömérdek bűn: lopás, becsapás, följelentés, zsarolás. A bazaltkemény hitetlenség. Ilyen a kisebbségeink élet-halál küzdelme a fönnmaradásért Erdélyben, a Felvidéken; elvadult helyzete a Vajdaságban és Kárpátalján. Ez még soha ekkora lelki teherrel nem nyomasztotta az országot, mint most. Még Trianon után sem! Mert az eszelős fájdalom közben is volt valami remény. A csakazértis reménye. Az összekapaszkodásé. A határok kiigazításának föl-föllobbanó víziója. Mostanára ez mind kihűlt. A történelem különösen durva ellenjátéka az, hogy amikor elsősorban a múlt századi időkre és a huszadik század első negyedére gondolok, mindegyik nemzetiség forradalmi erőként ostromolt bennünket belülről. Most, amikorra magyarok jutottak kisebbségi helyzetbe, a nemzetiség nem forradalmi erő többé, nem feszítő akarat, amely az anyaországot segíthetné, hanem súlyos, krisztusi kereszt a golgotai meredeken.

Még soha ilyen beszorítottsága a nemzetnek! Soha ilyen harapófogó-apokalipszis! Tehetetlenül vergődve viseljük el, hogy több szomszédunk is, de legláthatóbban Románia, szabályos háborút folytat ellenünk. Háztól házig, iskolától iskoláig, s lélektől lélekig nyomult előre az idők folyamán, hogy a magyarságot végleg kiűzze saját szülőföldjéről, szülőkultúrájából, saját emlékezetéből. A tüzérségi tüzet az egymást követő törvények és megszorító rendelkezések helyettesítették. Az aknazárt a mesterségesen fölszított gyűlölet és diszkrimináció. Elgondolni is iszonyat, hogy hány hősi halott magyar tanár, diák, munkás és tudós nevét kell egyszer majd fölírnunk a márványtáblákra ezerkilencszáznegyvennégytől mostanáig! Ha túlzásnak tartaná is valaki a háborús hasonlatot: gondoljon a menekülőkre. Csakis háborúk, pogromok, katasztrófák idején futnak neki a népek a határoknak. És a falurombolás terve! Nem kellenek oda felülről ledobott bombák, ahol a bulldózerek is elvégezhetik a rombolást, sőt ahol a tulajdonos maga veri szét a tetőt, a falakat, hasonlóan ahhoz az elfogott „ellenséghez”, akivel a kivégzés előtt megásatják a sírját.

Néhányan, Illyés Gyulával az élen, 25 éven át rimánkodtunk és követelőztünk, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya vállalja magára a határon kívüli magyarok sorsát. A könyörgésért előbb csak dorgálást kaptunk, a későbbi hadakozásunkért pedig már büntetést, tiltást, megbélyegző jelzőket. Sovinisztának és nacionalistának kiáltottak ki bennünket a hivatalos állam képviselői, noha mi nem a támadás, nem a gyűlölködés haditervét szerettük volna elkészíteni szomszédaink ellen, csupán a védekezést. Azt, ami minden megtámadottnak lét szerinti joga. De a nemzetnek nem volt nemzeti kormánya se ötvenhat előtt, se ötvenhat után. Nem volt egyetlen nemzeti politikusa. Se képzelete, se ösztöne. A nemzet helyén Magyarországon csak egy állam nyomoronckodott, egy pártállam, jobb-rosszabb hivatalnokok ötleteihez igazodva. Kádár politikusként lehetett a taktikai bölcsesség nagymestere, ameddig nem derült ki róla, hogy főtitkári széke egy keservesen fölfújt léggömbön áll – de eközben is csak államvezető hivatalnokként uralkodhatott. Az uralkodása alatti korszakban, ha többször nem is, de egyszer mindenképpen kivételes esélyt kapott a sorstól, hogy ne csupán népszerű helytartóként, hanem önálló, nemzetet irányító politikusként vizsgázhasson a világ előtt.

A történelmi pillanat: 1968 augusztusa. Csehszlovákia „baráti segítségnyújtásának” az ideje.

Kádár, mint ahogy emlékszünk rá, még az utolsó órákban is szerette volna megakadályozni a bevonulást. De sajnos nem sikerült. Ógva-mógva, erélytelen durcássággal hogyan is lehetett volna kisiklatni a brezsnyevi akaratot? Humanista motyogás helyett határozott, történelmi súlyú döntésre kellett volna elhatároznia magát. Ki kellett volna jelentenie, hogy Magyarország a szomszédos államokban élő, s örök bűnbaknak kikiáltott kisebbségei miatt, nem vesz részt a közös bevonulásban. Ha kell, az egész csehszlovák határ szélességében fölvonultatja hadseregét, teljes hadikészültséggel, de csak akkor hajlandó átlépni a határt, amikor – úgymond – egy fegyveres felkelés első lövései csattannak föl odaát.

Hűség és okosság egyszerre fejeződött volna ki ebben a határozottságban. A kisebbségi magyarság erkölcsi védelmével együtt az egész magyarság becsületének a védelme a második világháború kényszercselekedetei után.

Utólagos okoskodás?

Tanúim vannak rá, hogy a javaslat már akkor, kétségbeesett utópiaként, az egyik felelős államférfi jelenlétében elhangzott, azonban süket fülekre talált. A Kádárnak súgó embert annyira megbénította a félelem, hogy talán föl se fogta a gondolat jelentőségét.

Sokan még most, a történtek után 20 évvel is képtelenségnek tartják a bevonulásból való kimaradásunk lehetőségét. A politika logikája szerint valóban együgyűség. A történelem szerint nem az. Végül is Románia kimaradt. Gondoljuk el, mennyivel másként alakulhatott volna a térség történelme, ha épp a románok és mi kimaradunk. A világ nem ajnározhatja egyedüli hősként Ceausescut. S vakmerőségét nem díjazhatja, elindítva őt ezzel a világméretű kényeztetés sikamlós útjaira. A hamis látszat és a tomboló nihilizmus irányába.

De hagyjuk abba ezt a históriai fejsakkozást. Meglódult képzeletemmel nem egy új múltat akartam kitalálni magunknak, amely jobban illenék hozzánk, csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a magyarság sorsáért felelős politikai vezetőinkből mennyire hiányzott a történelmi és nemzeti tudat ösztöne. Még akkor se moccant meg bennük, amikor az események a torkukat szorongatták.

Természetesen nem csak múltidejű gond ez – jelenidejű is! Grósz Károly aradi föllépése és csúfos bukása hosszú időre agyunkba véste az élményt.

Zsúfolt nyomorúságunkat tehát még az is tetézi, hogy nincsenek nemzeti érdekeket és nemzeti lelkületet képviselő politikusaink. Illetve, ha egy-kettő akad, jobbára ők is csak a beszédeikben szabadok, a tetteikben viszont még mindig a régi szerkezet foglyai.

Szorongva mondom ki, de kimondom: ez a politikushiány most nem is akkora veszedelem, mint amekkorának látszik. Egyrészt azért, mert a közéletnek abban a termékeny zűrzavarában, amely Hegyeshalomtól Záhonyig és Miskolctól Pécsig kavarog, a társadalom saját ösztöneire szorul, magánúton tanulja a politikát; másrészt azért, mert az új helyzetben új politikusoknak kell színre lépniük. Új érzékenységgel, új nyelvvel, új életstratégiával. Gondoljunk csak egy pillanatra a lengyel Lech Walensára és társaira. Politikusnak indultak? A helyzet növesztette őket azzá.

Hasonló folyamat – bár nem olyan látványos és drámai feszültségek közt, mint a lengyeleknél – Magyarországon már régóta zajlik. Faltörésre vállalkozó egyének, csoportok, de bizonyos értelemben maga az egész civil társadalom is, már a hetvenes évektől kezdve folyamatosan bizonyítja, hogy megbízhatóbb a helyismerete és a helyzetértékelése, mint a hivatalos vezetőinek. S az állampolgárok főrésze nemcsak a szakértelmet kívánó termelésben, nemcsak a közgazdaság hétköznapibb dolgaiban előzte meg legalább 10-15 évvel politikusait, hanem az egész magyarság védelmében. A kormány és a párt vezetői még akkor is zavartalanul küldték üdvözlő távirataikat a román vezetőknek, amikor a legeldugottabb magyar faluk lakói már szinte tüntetni készültek az Erdélyben sínylődő kisebbségeik mellett.

Ez volt az az időszak, amelyben filozófiai értékű fölismerések kristályosodtak ki bennünk. Fogalmilag is meg kellett értenünk, hogy az állam rideg keret, idegen és mostoha képződmény: a nemzet ellenfele.

És a nemzet pedig mi vagyunk! Ki-ki maga! Emlékezetünkkel, nyelvünkkel, kultúránkkal, leszorított akaratunkkal. S mivel a bennünk szétosztódott nemzet szabadságáért – sem a külpolitikai, sem a belpolitikai körülmények hatalma miatt – nem harcolhatunk nyilvánosan, egyet tehetünk: a magunk egyéni szabadságának lassú és fokozatos növelésével a nemzetét is növeszthetjük. Miféle más fölismerés szülhette volna meg az úgynevezett második gazdaságot is, ha nem ez? A második gazdaság ugyanis kimondottan „népi találmány” volt. A gazdasági diktatúra elleni, ravasz fölkelés, amelynek nem a gazdasági eredményei számítottak elsősorban, hanem a politikai következményei.

Súgva mondom, de súgva is halkan: ha lesz egyszer sikeres, rendszert változtató forradalmunk, lehet, hogy ez a most zajló magatartás-forradalom lesz az első.

Annak, hogy mi, magyarok, végre ennyire gyakorlatiasak lettünk a közéletünkben, egyrészt örülök, mert például a parlamenti demokráciát nem unatkozó angyalok szokták ajándékba adni egyik népnek sem; másrészt azonban komoly gyanakvással is figyelem ezt a történelmi kézműves munkát. Tudom, hogy most halaszthatatlanul fontos, milyen lesz az új választójogi törvény, milyen az új alkotmány; továbbá, hogy a földosztásra kerülő közhatalomból ki hogyan részesedik majd a jövőben, a politikai és a jogi viták zsivaja mögül azonban csak elvétve erősödik föl egy-egy ilyen mondat: jó, jó, megteremtjük a többpártrendszert, s köztársasági elnököt választunk, mint a franciák, de ezzel együtt mi lesz velünk? Mi lesz a hatfelé szakadt magyarsággal? Az otthonival, a kisebbségben és a szétszóratásban élőkkel? Egyáltalán: mi lesz magával a nemzettel, ezzel a csúfosan megrongált, történelmi alkotással? Kinevezzük Siratófalnak, amelyet március 15-én és október 23-án majd megkoszorúzunk? Vagy annyi földre zuhanás után ismét megpróbáljuk fölépíteni magunkból? Mint Széchenyi, aki arra tett fogadalmat, hogy fölébreszti a magyart a magyarban? Igen, de kik fogják Széchenyit követni? Vagy inkább kik tudják? Azok a radikális demokraták, akik minden elszántságukkal új Magyarországot akarnak? A történelemnek e tekintetben furcsa tanulságai vannak. A kétféle képesség: a nemzetépítésé és a demokráciáé nem mindig esik egybe. Hány elhíresült demokratát ismertünk meg a századelőről, s ismerünk ma is, akik épp demokrata létükre sose tudtak igazi hazafiakká válni, mert elhanyagolhatónak tartották a nemzethez fűződő érzelmeket és hagyományokat. Persze, a fordítottjára is bőven van példa: a jó hazafiak se mindig tudtak jó demokratákká válni.

Magyarország zaklatott közéletét ma is beárnyékolja ez a gond. A másként érzők közt presztízsharcok folynak a valamikori osztályharc helyett, pedig még talán soha nem volt ekkora szükségünk rá, hogy együtt értsük meg: a nemzet most nem zászlós felvonulás, hanem szellemi-lelki koncentráció. Nem Horthy-relikvia, hanem a Zrínyiek, Kölcseyek, Adyk, József Attilák és a Radnótik legpernyétlenebb képzeletének maradványa.

Nézzünk csak rá a térképre: rögtön megértjük, mire gondolok. A mai alakjára összezsugorodott Magyarország elérte a csonkolhatóság alsó határát. Már egy porszem is elvehetetlen belőle. S nekünk – ha törik, ha szakad – ebben a körülnyirbált országban kell megújulnunk, amelyből egyelőre nem törhetünk ki semerre.

Hódítani tehát csak befelé, magunkba és magunk közt hódíthatunk. Más szóval: nemzetként is azt növeszthetjük a mostaninál nagyobbra, ami a határainkon túl is növeszthető. A térbeli terjeszkedés ábrándja helyett a szellemi terjeszkedést választhatjuk csupán. A szívós és szemérmes példamutatást.

Ehhez azonban – mint ahogy a költők és filozófusok mondják – meg kell változtatnunk az életünket.

Vajon, mi lehetne az a forradalmian új, ami ezt a változást bevezetné? Csakis olyasmi, ami eddig még sose történt meg velünk.

Az összefogás!

A külső és belső szétszóratásban élő magyarság összehangolása.

Három évvel ezelőtt Izraelben jártam. Jeruzsálem utcáin kószálgatva, kísérőm megállított egy tekintélyes épület előtt. „Jól jegyezd meg ezt a házat – szorította meg a karomat. Ez az a központ, ahol minden, a világon élő zsidót számontartanak. De nemcsak kartoték szerint, hanem egzisztenciálisan is. Ha bárkinek bármilyen különleges baja esik a földön, másnap, harmadnap azt itt tudják.”

Elképzelhető ez a mi esetünkben is?

Ilyen eszményi fokon talán soha. Ahhoz csodának kellene történnie velünk, de a kísérteties, már-már tragikomikus megosztottságunkon most tudnánk mégis igazán enyhíteni. Vannak olyan érzékelhető tünetek, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Legelső helyen említhetném közülük a legtöbb magyart egyformán megmozgató ügyet: a kisebbségbe szorult magyarok ügyét. Ebben például érzelmileg teljes az összhang. De említhetnénk más tüneteket is. Egyebek közt a nyugati magyarság viselkedését, viszonyát a nemzethez. Idehaza én jóformán mindig mentegetőzve beszéltem a nemzethez tartozás érzéséről. Ők, a kintiek, legalábbis a zömük, jobb életkörülmények között élve és magasabb szintű államformák síkján mocorogva, folyton az itthoni körülményeinken csüngtek. Amikor joggal lenézhették volna a nemzetet, valahogy fölnéztek rá. A honvágy okozta ezt bennük? Nem hiszem. Inkább valami erkölcsi vagy „metafizikai” igény. Az elérhetetlen utáni vonzalom. Valami, amit nem pótolnak a megtömött jégszekrények, önvezérlésű autók.

Én azt hiszem, ha a jómódban élők figyelme is felénk fordul és az éhséggel megvert romániai magyarságé is, lehet valami esélye az „ötágú síp” összehangolásának.

A magyarság szétszórt egységét: egyéneit és csoportjait azonban csakis egy erőteljes Magyarország kapcsolhatja össze, mint ahogy a határainkon túli védtelen kisebbségiekért is csak egy európai jogállammá átalakuló Magyarország hadakozhat.

Az egység fogalmán én természetesen nem azt értem, hogy a Budapesten, Kolozsvárott, Bécsben, New Yorkban, Los Angelesben, Kassán élő magyarok föltétel nélkül azonos eszményeket kövessenek, hanem azt, hogy mindegyik történelmileg önállósult rész ismerje meg a másik szenvedéseit, igazságait, akaratát, mert ebből nemcsak egyszerű tudás, hanem a nemzet szavakat sem igénylő szelleme lángolhat elő. Az, ami időn, határokon, s félelmeken is áthatolva megérinti az embert.

 

Nappali Hold

Július elseje, vasárnap. Ez volt az utolsó határidő, amelyet magamnak szabtam. Már hónapok óta az a babonás hiedelem tiktakolt bennem, hogy ha még ezen a robbanékony napon sem tudok elszökni Budapestről, ki Esztergomba, az esztergomi dombjaim közé, legokosabb lesz megrendelnem a koporsómat.

Budapest, természetesen, csak jelképes helyszínt jelentett nekem ebben a börtönlázadásos tervben, s nem igazi okot. Az igazi ok az én összeroncsolódott, balszerencsés életem volt. Az irodalom árbockosarából kizuhant élet, amelyet jó két esztendeje a kerítőnői képességekkel megáldott politika ejtett hatalmába.

Íróként, persze, politizáltam én azelőtt is, harminc-negyven éven át, gyakran a legelső vonalban, de mindig csak úgy, ahogy a mondataira és mámoros igazságaira kényes író hadakozhat ellenfeleivel vagy saját magával. Egy vérbeli politikus, a háta mögé mutogatva, mindig a tömegekre hivatkozik. Ilyesmi nekem sose jutott eszembe. Tömegek helyett én legfeljebb eszmékre vagy a meggyőződéseimre hivatkoztam. Nem felejtettem el, hogy a politizálás kényszere nálunk jónási kötelesség, hiszen Magyarország legkiérleltebb politikai gondolatai nem a politikai élet gondosan megmunkált talajából hajtottak ki, hanem az irodaloméból.

Hogy miért éppen belőle?

Talán érdemes elismételnünk még az ismerős okokat is.

A mohácsi vészig nem volt magyar nyelvű irodalom Magyarországon. Vallásos költemények, apokrif szövegek ugyan voltak, de világiasnak mondható magyar irodalom nem létezett. A nagy megrázkódtatás azonban magunk felé fordított minket, és Janus Pannonius egyetemes latinjából átléptünk a fájdalom és a fenyegetettség anyanyelvébe. Az önmarcangolás túlfűtött igéi közé. Miért írja később dühödten Ady, hogy nekünk Mohács kell? Azért, mert mindenkinél pontosabban érzett rá a tragikus fordulat megtermékenyítő hatására. A születés paradoxonára.

Irodalmunk „megmagyarításában” jó széllel érkezett közénk a protestantizmus is, mert a magunkba fordulás kényszere, az új hit megvallásával együtt, nagymértékben fölizzította a lelkeket, sokat segítve ezzel a töprengő, a tusakodó, a lázbeszédekben megjelenő „líraiság” kifejlődésének.

Az ország három részre szakadásával, sajnos, minden lehetősége elveszett annak, hogy a tragédia helyrehozására egységes akarat szülessen. Nem félek leírni a fogalmat: egységes magyar politikai élet.

A részek külön pályára tértek. S ettől kezdve más lett a megmaradás nyelve, nyelvtana, logikája Erdélyben, mint a Hódoltságban vagy a Királyság területén.

Csupán a veszély nyelve maradt ugyanaz. A megsemmisüléstől rettegőké.

Ez a nyelv közvetített a töredék országok között minden olyan érzelmet, reményt, aggodalmat, vakmerő víziót, amely fölötte állt a háromféle magyar diplomáciának.

Érdemes egy pillanatra eltűnődnünk Balassi végváriakról szóló híres versén.

 

Vitézek! mi lehet Ez széles föld felett Szebb dolog az végeknél? ...................................... Ellenség hírére Vitézeknek szüve Gyakorta ott felbuzdul, Sőt azon kívül is Csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul; Holott sebesedik, Öl, fog, vitézkedik, Homlokán vér lecsordul.

 

A verset a kortársak közül csak nagyon kevesen ismerhették. De furcsa módon épp ez a körülmény – az egyetértők hiánya – bizonyítja leginkább, hogy a határok fölött álló szellem, mondjuk az, hogy: irodalom, úgy tudott kikristályosodni egy-egy személyben, mintha a magyarok hazája nem három ország lett volna, hanem csak egy.

Ugyanennek a lelki egységnek a lírája ébred föl néhány évtized múlva Zrínyi Miklósban, a költőben is. Ezt írja Áfiumában: „El fussunk? nincs hova, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk; senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyezhessen belé, az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában: itt nekünk győznünk vagy meghalnunk kell.”

Mintha ebben a mondatában közvetlenül Vörösmartynak súgott volna: itt élned s halnod kell.

Ez a megszakíthatatlan folyamat tisztán követhető történelmünkben. Szabó Zoltán szerint Zrínyiben már teljességében megvan a magyar irodalom hivatástudata. Az, amely Mohácsnál tör föl a mélyből, s irodalmunk alkatát meghatározza.

Hogy most, ezerkilencszázkilencven júliusában mért hátrálok vissza ilyen messzire a múltba? Azért, mert Mohács nemcsak kezdet volt, hanem ismétlődés is. Minden későbbi szervi bajunk kiváltója. A magyar polgárosodás útjába – már többször is – Mohács sziklája gurult.

Ezt a sziklát a magyar irodalom Sziszifuszai próbálták folyton arrébb hengergetni. A reformkortól és a két világháború közötti időszaktól eltekintve nem is igen látok múltunkban olyan évtizedeket, amikor irodalmon kívüli erők: önállósult politikai szervezetek, önállósult politikai akarat kiszámítottsága és szenvedélye fogott volna össze, hogy a sziklát eltüntesse az útból.

Az utolsó két esztendőben viszont csak effélét látok. Politika, politika mindenütt. Ahogy Pesten mondják, még a csapból is az folyik. Kétségtelen, hogy a zülledő, életképtelen szocializmusok megbuktatásával a mi térfelünkön is megnőtt a politika szerepe. Megnőtt, s mint valami megfékezhetetlen növényi forradalom, zöld hatalmával, befonta életünket. Be a testünket, az ágyunkat, a képzeletünket, a lakásainkat, a könyveinket. Aki ma beszélni kezd közülünk bármiről, kesernyés füvek ízét érezheti a nyelve hegyén.

Nagyrészt maga az irodalom is áldozatul esett a politika erőszakosságának. Nem úgy, mint régen, hogy cenzúrázza és fojtogatja, hanem úgy, hogy elveszi tőle a teret, elszívja előle a levegőt. Az író eddig lovag lehetett a közéleti küzdelmekben, újabban Don Quijotévá válik. Ez önmagában még áldásos is lehetne, de a baj az, hogy a gondolat helyét a napi hír foglalja el, a szellem helyét az újságkultúra és így tovább. Két év óta, ha reggel fölébredek, sose az jut eszembe, hogy mit kéne halaszthatatlanul megírnom, illetve mit lenne jó, hanem az, hogy mit kell majd meggyőzően kifejtenem a népszavazás mellett vagy ellene, a Varsói Szerződésből való kihúzódásunkról, a földtulajdon körül sistergő indulatokról. Ha továbbra is eltűröm: lassan már az én agyamban is csak azoknak az igéknek, mondatfordulatoknak maradt volna helyük, amelyeket a politikai szükséglet erőltetett rám. Szembe kellett ezzel az egyoldalúsággal szállnom.

A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó „orgyilkos” mondattal küldte utolsó verseskötetét: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.”

Hát igen! Erre nem lehet azt mondani, hogy homályos beszéd. Fölfoghatnám persze ugratásnak is, briliáns tréfának, amire a társaságokban újra és újra epésen visszatérnek. De ez az Orbános mondat annyiban „tréfa” csak, amennyire Karinthy, Dürrenmatt vagy Mrožek szokott tréfálni. Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus? Úgy látszik, a magyarországi változásokért komoly árat kell fizetnie mindenkinek, s én sem úszhatom meg tüdőre szaladó víz nélkül. Ha nem vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sujtásos díszmagyar nélkül, de sujtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva.

 

Július másodika, hétfő. Már harmincadik órája rejtőzködöm itt a hónapokra magára hagyott esztergomi kert diófái, cseresznyefái és egresbokrai között. Csak a Dunát látom innen, a nyaralóházak palatetőit és a mozdíthatatlan Börzsönyt, amelyet Marcus Aurelius és Balassi Bálint is hosszan elnézegethetett. A császár filozófusnak a bölcsességet, a költőnek a halált hozta el ez a környék.

Hétköznap van, embert még mutatóba se látok.

Lepkét azonban annál többet. Sárga citromlepkét, gyöngyházlepkét, nappali pávaszemet, fehér galagonyalepkét s apró kék lángdarabkákat, melyeknek a nevét se ismerem.

Meghatódom ettől az élénk tolongástól. Mintha tudatosan az én fogadásomra verődtek volna össze. Isten tudja, miért, Csokonai jut eszembe róluk. Selyemmadár – így nevezte el őket a beesett arcú, csúnyácska lángész, aki nemcsak hogy maga volt egy egész irodalmi irányzat megteremtője: a rokokóval összeházasított népiségé, de egyúttal és talán ezért – a legérzékletesebb nyelven író magyar költő is. Nem tudom, hány főnevet, igét, jelzőt mozgósított rövid életében, azt se, hány jobbágyi szót szabadított föl az „irodalmi földesurak” rosszallása közepette, azt viszont tudom, hogy nyelve természeti tünemény inkább, mint az irodalom nyelve. Tárgyiasuló, érzéki, csámpás és tündérkedő. A körülöttem cikázó lepkékről talán ezért gondolom azt, hogy nem is élőlények, hanem Csokonai megelevenedő szavai. Mennyi violára, vasfűre, nárciszra, lángoló kénre emlékeztető szó van a verseiben! Mennyi dongóra és szöcskelábként ugráló villámra! Mintha az édenben tanult volna beszélni – gondolkodni pedig a kiűzetés után. Nem emlékszem, hogy nagy sasokról, vércsékről, éjjel bóklászó „bőregerekről” írt-e valamikor, amelyek oszlopos csarnokok és hideg gót épületek körül visonganak. Az ő főszereplői a fürge méhek, a játszi pillangók. S ezekkel a tündéri semmiségekkel mégis micsoda súlyos életgondokról tudott beszámolni: „Kedv, remények! Lillák! Isten véletek!”

Igen, mert a „fűszeres”, „díszes” Csokonai legelevenebb bizonyítéka annak az esztétikai igazságnak, hogy nem a díszleteken, de nem is a kopárságon múlik egy-egy mű titka, hanem azon, hogy belül, a magunk csöndjében mi mindent éltünk meg, képmutatás és csöppnyi hazugság nélkül. Meggyőződésem, hogy Csokonainak egy őrjöngő vulkán se mondott volna többet életről és halálról, mint Tihany riadó leánya.

Ettől a rajtam átrohanó csokonais futamtól heves szívdobogásom támad. Éveken, évtizedeken át legtöbbször, sajnos, épp azokat a megvallanivalóimat fojtottam el szemérmesen magamban, amelyek legbelsőbb zugaimban feszültek és feszengtek. Azt hittem: életem súlyos titkai még várhatnak. Nekik van idejük. Ezért történhetett meg, hagy a közélet sürgősnek tekinthető elintéznivalói miatt még az irodalmat is félretoltam. Úgy voltam a valósággal, mint egy utcai balesettel. Ha már tanúja vagyok, segítenem is kell. Mi más lett volna ennek a viselkedésnek a hátterében, mint valami erkölcsi járvány szövődménye? Valami, ami a szemet és az agyat egyszerre zavarja meg. A hatvanas, a hetvenes évek most is úgy bukkanak föl emlékezetemben, mintha állandó szolgálatban volnék: sebet tisztogatok, titkos zárakat nyitok ki a politikában, történelmi vértócsákat törlök föl néhány barátommal, miközben az igazi Nap és az igazi Hold helyett csak amolyan ösztövér égitest: nappali hold süt a fejem fölött. Lángoló, sárga naptányér helyett fagyos fehér.

Ha már ebben az időben csak egy fokkal is jobban értek magamhoz és mesterségemhez: nekem erről a fagyos, fehér, dermesztő sugárzásról kellett volna beszélnem, mint ahogy a Nagyvárosi ikonokban Pilinszky beszél egy gyémántüres múzeumról, melynek közepében egy melltű lángol. Emlékszem, hogy hatott rám – a megjelenésekor és később is – ez a versbeli fukar látomás. Magyarázatok és történetek nélkül villantotta föl korszakunkat, amelyben idegenül éltünk, s amelyet apró kis metafizikai csodák segítettek átvészelni.

Amit Pilinszky a maga keresztényi csöndjében értett, a magam zsivajos életében én hogyan érthettem volna? Fogalmam sem volt arról, hogy milyen a nagyfeszültségű elvonatkoztatás és milyen a koncentráció. El se jutott a tudatomig, hogy a sűríteni tudás komolyabb formája lehet az ellenállásnak, mint a hangoskodó dac. Mert nem az ösztönök, hanem a szellem erejével harcol.

Talán ha telítve lett volna a levegő körülöttem filozófiával, magam is ráébredek erre. De nem volt. Sőt a legközvetlenebb baráti társaságok se tevékeny gondolatok köré szerveződtek, hanem inkább nők köré, alkohol köré és végvári kis taktikázgatások köré. A vad ivászatok kivételével én is belesodródtam minden mellékes kalandba. Egyebek közt olyan párhuzamos szerelmekbe bonyolódtam folyton, amelyek regényesek voltak ugyan, tele ígérettel és életveszéllyel, kínzásokkal és kínzatásokkal, de épp az önátadás szabad őrülete hiányzott belőlük. Az a bizonyos fény, amely a szenvedély nagyítóüvegén át lángra lobbantja még a papírt is.

És ami akkor férfias kalandnak látszott, ma már nyilvánvaló, hogy férfias zavar volt. A nőkhöz való felemás viszonyomban a világhoz fűződő viszonyom is tökéletesen kifejeződött: nem tudtam egyértelműen semerre sem elvetődni. Mintha egy kés hegye vagy egy harangkondulás hiányzott volna a szívemből. Valami, ami szentté, aszkétává, mosolygós, nyugodt őrültté avat.

Hogy az ilyen szerepekre is készülnie kell az embernek, röstelkedve vallom be, eszembe se jutott. Pedig egyszer egészen közelről figyelmeztetett Juhász Ferenc szavaival egy bujtogató Hang.

Valamikor a hatvanas évek elején a „Nyugat-Berlinnek” elkeresztelt presszó félhomályában ültünk, s Ferenc arról beszélt, hogy a kortársi magyar művészetben több a begyakorolt tudás, mint a rögeszme. Hol van, mondjuk, egy Csontváry, aki a Nap-út festője akart lenni, s vásznait, feltehetően, az Istennek szánta? Pedig ő ma is el tudna képzelni egy olyan vakmerő festőt, aki életében mást se rajzol, csak örvénylő sárga köröket. Lehetnek azok Nap-portrék, ijesztő kemenceszáj-ábrázolások, lángkutak, bármik, csak szédítsék, húzzák az embert maguk felé, miként a nemiségben a kitárulkozó női ágyék.

Később elég gyakran eszembe jutott a juhászi példabeszéd. Gondoltam is néha: most, most kell végre becsukott szemmel átszakítanom az életemet körbelángoló Szaturnusz-gyűrűt, hogy összeégett arccal és lélekkel a Van Goghok, a Dylan Thomasok, a Jeszenyinek világába léphessek át.

De mindig csak a fölzaklató szándékig jutottam.

A botránytól féltem? Az ugrással együtt járó bizonytalanságtól?

Könnyebb dolgom volna, ha most a gyávaságomra háríthatnám át az egészet. Arra a gondosan eltitkolt félelemre, amely a szellemi életünket, még a fölszabadult nagy nevetések közben is fogva tartotta. De nem tehettem, hiszen nem a gyávaságomon múlott, hogy a világot megtagadó fenegyerek szerepét elhessentettem magamtól, hanem azon a másik, jól érvelő démonon, aki folyton a sarkamban járt, és elhitette velem, hogy nekem hasznos embernek és írónak kell maradnom. S a tetejében még azt is elhitette, hogy a megszállottság most ebbe az irányba, a legnagyobb ellenállás irányába nyit távlatot.

Hasznos ember és író? A fiatal Németh László eltökélt tekintetét láttam ilyenkor magam előtt. Azt a pillanatot, amikor szinte kihívásként írja meg Osvát Ernőnek, hogy elsősorban ő nem író, nem költő, nem holmi mutatványos lángész óhajt lenni, hanem a „magyar szellemi erők organizátora”.

Ha sokkal szerényebben is, valami hasonlót gondoltam én is a hatvanas évek vége felé. Megéreztem, hogy Illyés, Veres Péter, Németh László, Vas István nemzedékének egészen mást jelent az irodalmi élet, mint nekünk, „fiataloknak”. Velük történhet bármi, a politikai hatalom korlátozhatja vagy leföldelheti őket, az életművüket már letétbe helyezte az idő és az leronthatatlan. Nekünk azonban előbb még meg kellene teremtenünk. De lehet-e életművet teremteni olyan légkörben, ahol az ember nem teheti azt, amit szeretne, és mégis felelősnek érzi magát azért, amit nem tesz? Lehet-e ott, ahol nem folyamatos a gondolkodás, és az első kritikus szó máris a lázadás erejével hat?

A válasz egyértelmű: nem lehet. A föladat tehát az, hogy belekapaszkodva a kilátástalan reménybe, teremtsünk szabadabb feltételeket az írás számára. Szólni erről csak a legszűkebb körbe tartozó barátaimnak szóltam: Tornainak, Szécsi Margitnak, Kiss Ferencnek, Nagy Lászlónak. Mindegyikőjük támogatott, hiszen erre törekedtek maguk is, egyedül csak Nagy László próbált a „megváltói” tervekről lebeszélni. „A költőnek a világ szívében kell ülnie – mondta huncutkás parancsként – és csak a versével szabad érvényesítenie akaratát. Ha politizálsz, angolkóros marad benned a költő.”

Tudtam, hogy igaza van, de közben azt éreztem, ha nem tágítjuk körkörösen és mélységében is, az irodalom válik angolkórossá. Nagy László bízott a tehetségében, én csak félig bíztam benne. Egy tehetségtelenségre és hitványságra alapozott rendszerben kevés az „isteni adomány”. Tartásra és morális ellenszegülésre is szükség van. Nyílt ütközésekre a hatalommal, amelyeket nem pótolhat semmilyen versbeli ütközés, versbeli szabadságharc.

Ezenkívül munkált bennem egy titkosan kezelendő meggyőződés. Tudtam, hogy az idegeinkből és a tudatunkból erőszakkal kitaszigált nemzetet mi magyarok, egyedül a nyelv révén, az irodalomtól kaphatjuk vissza. A történelemtudomány és a közgazdaság tudósai is csak azután ejthetik ki első érvényes mondatukat a nemzetről, ha már az irodalom visszaadta a szavak értelmét.

A sorrendet nem én, hanem a hagyomány írta elő. Egy olyan országban, ahol a Himnuszt is csak bűntudattal lehet énekelni vagy úgy sem, mindenekelőtt az irodalomnak kell fölvenni az arcba dobott kesztyűt, és elégtételt kérnie a nemzetet megalázó hatalomtól.

Az én föladatom nem lehetett más, mint ezt a párbajt minél több pályatársammal együtt előkészíteni és megvívni. Húsz év után talán kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy az irodalom ügye ebben a párbajban hamarosan nemzeti üggyé vált. Az 1981-es íróközgyűlésen ez drámaian napvilágra is került. Egy kis létszámú radikális ellenzéki csoport mellett az Írószövetség váratlanul új ellenzéki erőként lépett föl. S nemcsak a sisak levételével, hanem a gyakorlatban is. Kevesen tudják ma már az országban, hogy az utolsó negyven év első titkos választása a Magyar Írók Szövetségében zajlott le nyolcvanegyben, előkészítve talán ezzel a kilenc év utáni országgyűlési választásokat.

A küzdelem fölvázolása így lendületesnek és töretlennek látszik. Holott egyáltalán nem volt az. Nyugodt lélekkel írhatom ide, hogy a húszéves küzdelemben legalább négy-öt könyv megírásához elegendő erő égett el bennem. Kezdetben nem gondoltam én semmilyen különös áldozatra, de számomra is csak időközben derült ki, hogy a hasznosság elve ugyanúgy totális elv, mint a haszontalanságé: teljes életet kíván. Tudniillik azzal, hogy én látványosan is vállaltam a politizáló író szerepét, rengeteg „mellékes” dolgot is vállalnom kellett. Különféle táborszervezést, mozgalomszervezést, életveszélyes könyvek elé előszót írni, kiállításokat megnyitni, halottakat búcsúztatni. Ezekhez társult az erdélyi, a felvidéki, a nyugat-európai, az amerikai magyarság sorsával való összefonódásom, a sok-sok utazás New Yorkba, Kolozsvárra, Torontóba, Buenos Airesbe, Münchenbe, Marosvásárhelyre, Baselbe. Utazni? Nemcsak. A legtöbb útra újabb és újabb tanulmányokkal előrukkolni. S egyszer csak arra döbbentem rá, hogy írásaim kilencven százaléka megrendelt írás, kivéve, természetesen, a verseket. Kosztolányi kitalálta magának hősies szükségletből a körömszonetteket, én kínomban az asztalterítőkre, az óceánra, a kilakoltatott sírok márványlapjára írtam tanulmányaimat és „beszédeimet”. Nem mint egy író, hanem mint egy „megbízott magyar”.

Csoda-e, ha végül megcsömörlöttem magamtól? Ha már sem író, se magyar, se gondolkodó nem akartam lenni. „Legyen a költő hasznos akarat?” A halálon túlra üzentem Szabó Lőrincnek: ne legyen! Legyen inkább Villon módjára haszontalan, de szabad, Baudelaire módjára hideg, arisztokratikus, lázadó és megtéríthetetlen, József Attila módjára árva és fölösleges, aki épp a fölöslegesség érzetével figyelmeztet mindnyájunkat arra, hogy a világot nem föltétlenül a buzgó és hasznos emberek lendítik előre, hanem a munkájukba belefeledkezők. A sorból kilógó természetűek.

 

Július harmadika, kedd. A lepkék egyre kíváncsibban és merészebben röpködnek körül. Kettő – elfeledkezve szívbajáról – egyenesen ide telepszik le az asztalomra a júliusi Nagyvilág-számra. Kedvesek és pimaszok, mint a kamaszok általában. Egy „bordából” valók, mindkettő citromsárga, szárnyukon néhány arányosan elhelyezkedő folt.

Lehet, hogy az imént kilottyantott tea barna csöppje csábította őket a közelembe? Az egyik lelibben a folyóiratról, odabillegdél a forint nagyságú tócsához és iszik belőle. Láthatóan ízlik neki. Pestiesen szólva: tankol. Akaratlanul elmosolyodom a jeleneten. „Mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ágbogán!”

Hívatlanul úszik elém ez az oly sokszor hallott és elismételt József Attila-sor, amely létértelmezés is egyben. Talányos eddig se volt, de azt hiszem, most itatódott át igazán érzéki és emlékezetes valósággal. Fogalmazhatnék úgy is: ha mostanáig én gazdagodtam a sortól, mostantól kezdve a sor gazdagodik tőlem.

Ettől a váratlan fölismeréstől még derűsebb leszek. Derűsebb és szabadabb. Annyira az, hogy jókedvvel leplezhetem le magamat. Ha másfél napja nem vágom el pesti köteleimet, menthetetlenül ott ülök most az európai kereszténydemokrata pártok budapesti nagy tanácskozásán, sötét öltönyben, komolyan. Talán épp Andreotti oldalán vagy Kohl kancellárén, és meggyőződéssel mentjük, alakítjuk, egységesítjük az újságokból ismert századvégi Európát.

Isten bocsássa meg nekem ezt a tapintatlan, barbár távollétet, de főleg a kereszténydemokraták. A sok keserves mentési kísérlet után én most azzal mentem Európát, hogy két lepke társaságában halott költőket emlegetek, és boldog vagyok.

A nemrég eltávozott Márai Sándor 1943-44-ben írt naplóját olvasgatom. Nem először. De a harmadszori kézbevétel még inkább meggyőz arról, hogy a szóban forgó, két utolsó háborús évről aligha írtak ennél a naplónál bensőségesebb, töprengőbb és szívdobogtatóbb könyvet. Mindnyájunk emlékezetében ott komorlik Munkácsy Mihály kissé színpadias, de megrázó festménye: betyár a siralomházban. Márai Naplójáról nekem is valami hasonló jut eszembe: egy polgár a siralomházban. Az utolsó, öntudatos magyar polgár, aki német, francia, angol, holland osztályos társainál jobban tudja, hogy mit veszít a világ Európa összeroppanásával. Hogy mért tudja jobban? Azért, mert egy elérhetetlen, körülsóvárgott eszményt veszít el vele. Míg zuhognak a bombák Drezdára, Rómára, Budapestre, Márai Sándor a világomlás durva zajában Goethét állítja elénk. Ezt írja: „Igen, azt hiszem, értem Goethét – tudom, mit akart ez a lélek! Az ember határait egyeztette az istenivel ezt akarta!”

Márai szemében ez a goethei törekvés a legeurópaibb váltakozás. A legeurópaibb becsvágy. És ha a háború ezt öli ki belőlünk, ezt döngöli a földbe, senkik leszünk: buta bábutömeg, hússal körültapasztott csontvázak. Megerősítésül még ezt teszi hozzá: „Goethe az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább.”

A naponként széteső életünk szomorúsága és nevetséges eseményei közben jó belekapaszkodni ilyen kipróbált bizonyosságokba, ilyen hitbe.

Márai könyvének szinte csak egyetlen szakasza van, amelybe most, harmadjára is, belebotlok. Váratlanul, csak úgy magának, föladja a kérdést: „Miért vagyok urbánus?” Ezt válaszolja: „Mert hiszek abban, amit Hendrik von Loon mond: mindig mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a babilóniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa és a lombard városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondták ki, hanem a fórumon.”

Így van, persze, hogy így. Fafejű bolond, nyávogó macskajancsi, aki mást mond. Ha ez az urbánusság katekizmusa, én is urbánus vagyok, tetőtől talpig. De mért érzek mégis öblös horpadást ezen az igazságon? A lekezelt, szegény pásztorok és juhászok nevében sértődöm meg finoman erre a vérbeli íróra? Márainak minden sejtjével tudnia kellett volna, hogy – például – a nyelv, az anyanyelv s minden vele összecsengő érzület, dac, sejtelem, szilajság, nem a fórumokon született, és nem is feltétlenül csak ott csiszolódott tovább. Valamit a gulyások és a fekete bojtárok tapasztalata s fájdalma is alakított rajta. A halálra táncoltatott lányoké. Az ő eget, földet beindázó mondataik nélkül nem szólalhatott volna meg Pázmány Péter se, Arany János se, Tamási Áron se, és a tizenegy éve halott Nagy László sem. Mert a nyelv szavaiban nem a semmi szállong, nem a puszta jelentés, hanem, mint a génekben, meghatározó tulajdonságok öröklődnek tovább apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, s az lehetetlen, hogy a mindenkori fórumok szereplőiben ne visszhangoznának a fórumoktól távol élők panaszai vagy gondjai. Vallomásával Márai úgy söpri félre a kereszténnyé válásunk előtti magyar mitológiát, mondakincset, a később kifejlődött népmesei és népballadai kultúránkat, a népzeneit, mintha sose hallott volna Bartókról, Kodályról, akik a legmagasabb európai kultúra és értelem birtokában csodálták meg – egyebek közt – népdalaink zenei szerkezetét. Bartók a világ legtermészetesebb hangján jelenti ki, hogy egy-egy négysoros dallamunk – sejtszerkezete alapján ítélkezve róla – ugyanolyan tökéletes, mint egy Bach-fúga.

Ha nem így volna, mitől formálódhatott volna ki a mi fölismerhető külön világunk: stílusunk, képzeletünk, gesztusvilágunk? Mitől a táncaink stílusa és a szívdobogásunké? Mindaz, ami eredetét tekintve más, mint a németeké vagy a szerbeké.

Az a gyanúm, hogy Márai ebben a kivételes esetben, nem az igazságérzetének akart árnyaltan megfelelni, hanem azoknak a parasztokat és gulyásokat képviselő félértelmiségieknek, akik a fórum helyett a tollfosztó és a kukoricafosztó alkalmakat magasztalták kihívóan és egyoldalúan.

 

Két esztendő óta ezek az első szabad és laza óráim, amikor azt csinálok, amit akarok. Állhatok fejre, tanulmányozhatom a szöcskéket, ezeket az őskorból ideugró rovarokat s ugyanúgy a tücsköket, a lukaik bejáratánál bóbiskoló mesterdalnokokat. Végre nem kötelező figyelnem és mosolyognom se, mint hamisítatlan államférfinak. Utaznom se kell sehova: Csongrádra se és Uppsalába se, ahol a kötelező diplomáciai csacsogáson túl illenék okosakat is mondanom. És ami még ennél is vigasztalóbb: nem kell, mint érettségi előtt magoló diáknak, készülnöm Franciaországból, Izraelből, Argentínából, a svéd szociálpolitikából vagy a szovjet-magyar viszony alakulásából a Gorbacsov körül támadt földrengés óta.

Egyszóval: ember és polgár lehetek, Rousseau és Csokonai klasszikus mintája szerint.

De lehetek-e csakugyan?

Maradt-e még bennem ennyi szükséges és földközeli önzés?

Egyáltalán: lehet-e szabad, aki ír? Igen, de csak írás közben. Én azonban már 1988 májusa óta alig írtam valamit. Verset egyet sem. Még töredékeket sem, nem úgy, mint régen. Cikket vagy tanulmányt is csak olyat, amiért ütötték az inamat, mint a vásárra kényszerített kecskének.

Találok-e mentséget erre a felelőtlen könnyelműségemre?

Ismerőseim közül sokan atyaian veregetik a vállamat: ne emésszem magam a leszázalékolt, kényszernyugdíjas múzsáim miatt, ha ez a kétéves kihagyás az életem logikájából kővetkezett. Végül is mi történt? néznek fölhúzott szemhéjjal rám. Az történt csak, hogy szellemi és erkölcsi akaratomat nem művé, hanem gyakorlati cselekvéssé alakítottam át. És a megíratlan művek kárpótlásául, nem akármilyen elégtételként, itt állunk – itt állhatunk most – a lelkét kilehelt szocializmus teteme mellett, lábunk az elejtett vad horpaszán. Nyugtasson hát meg az, hogy a vad elejtésében komoly – följegyzésre érdemes – részföladatot végeztem. Hogy örült volna Petőfi egy ilyen kihagyásnak Fehéregyháza helyett, s Byron is egy másfajta végzetnek a görög szabadságharc forrongásában!

Jó, jó, érzem, értem – motyogom hangos csitítóimnak válaszul –, de magamnak, belül sose tudtam ilyen testhez álló, karcsú mentségeket kitalálni.

Most se tudok.

Az a politikai kézitusa, amelyben évtizedeken át napról napra részt vettem, egyelőre csak féleredménnyel zárult. Mindent átforgató és átrostáló forradalom helyett csak részleges forradalmak zajlottak le Magyarországon. Erre utal a többes szám is! Leglátványosabban jogi, szólásbeli és politikai forradalomról beszélhetnénk. E pillanatban inkább csak újságba valók, nem a történelem lapjaira.

Kisemmizettségünk évtizedeihez mérve ez sem kevés, de ha egy magamfajta, megkérgesedett író elégedetten fújná ki magát ilyen „történelmi dombtető” elfoglalása után, régi dicsőségünkre már rá se kérdezhetnénk. Valószínűleg egyszer majd rólam is megírják, ha megírják, hogy a pályakezdésétől szenvedélyesen politizáló író derekasan részt vett a szocializmus eszméivel visszaélő kemény és puha diktatúra elleni küzdelemben, amelynek lezárulásával a paradicsom ára ugyan megdrágult és a babakelengyéké is, ezzel szemben viszont szabadon választott honatyák ülték körül az Országalmát, s mágikus szavakkal csalták elő belőle a jó mélyre fúródott kukacokat. De – s ezt már én dörmögöm hozzá kelletlenül – a magyarság ettől az általam is siettetett fordulattól épp meghasonlásos lelkületében nem újulhatott meg igazán. Tagadhatatlanul vállalkozóbb kedvű lett, de léhább. Jogilag jóval csiszoltabb, de árnyékban hagyott nemzeti és történelmi tudatában továbbra is vérszegény. Régen titokban legyintett a politikára, most nyíltan legyint. A választásokon különféle pártokra szavazott – meggyőződésből vagy a szomszéd rábeszélésére, de talán az egész országban nincs egyetlen szavazó polgár, aki saját pártjáért önfeláldozóan tűzbe menne.

A csalódásokra hajlamos magyar alakja győzött volna bennünk? A zsörtölődő, a türelmetlen, a képzelet nélküli, aki bárhova néz, mindenütt vakablakokat lát? Még az égen is? Vagy a hírhedt kritikus magyar győzött volna, aki kezében bonckéssel születik és akit a tagadás kemény szelleme tart életben?

Azt hiszem, nyugodtabbak lehetnénk, ha pusztán erről volna szó.

A gond rendszerezhetetlen ilyen mérlegelések szerint; láthatóan zavarosabb és mélyebbről buzog.

Évekkel ezelőtt egyik jegyzetemben arról keseregtem, hogy Magyarországnak lassan nem külföldi kölcsönökre lesz szüksége, hanem pszichológiai támogatásra. Nem bankárokra, hanem lélekgyógyászokra, akik dacreakcióitól és önpusztító ösztönétől megszabadítják, és tudatcsonkulásaira ráébresztik.

Tudni annyit jelent – állítja Heidegger –, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk.

Ki tud ilyen helyzetet fölismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? Kavargott itt sokféle elemzés: társadalomtudósoké és politológusoké, de a következtetés is sokféle volt. És végül semmi se úgy csattant el, mint kanászostor végén a sudár, hanem csak úgy, mint foszlékony madzag. Még elgondolni sem tudom: mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is, és ezt a gondolatot a Kádár-rendszer derűsebb éveire is vonatkoztatja.

Egy ilyen kihegyezett gondolattól talán még a hangadó ellenzékiek is meghökkentek volna, nemhogy a tájékozatlanabb, „Jancsi bácsizó” többség. Pedig történelmi távlatból ítélve meg a rendszert, ez az igazság.

1956. október 23-a volt az egyetlen pillanat, amikor az országlakók zömének tájékozódó ösztöne jól működött. Természetesen nem a részletekben, hanem a lényegben. Egyik napról a másikra képes volt fölismerni, hogy nemzete és saját maga megváltásának az elkerülhetetlen pillanata érkezett el. Huszonkettedikén még – a kis létszámú értelmiségi és pártellenzéki csoport asztalverésétől eltekintve – csönd volt mindenfelé. Csönd, lapítás, a diktatúra hosszúnak ígérkező délutánja. Huszonharmadikára azonban fenekestül fölborult a világ. Fölrobbantak az agyak, a megalázott szívek, bugyogni kezdett a lefojtott elégedetlenség, és lávafolyama elöntötte az utcát. Az ideológusok némák voltak vagy makogtak, de a Sztálin-szobor ledöntésekor minden magyar polgáron átvillámlott a fölismerés: a burok szétpattant, valaminek lejárt az ideje. Ha másként nem, a háta közepével érezte.

Hasonló közös élményt azóta se élt át az ország, pedig szorgalmasan ismételgetjük, hogy forradalom zajlik a „mi utcánkban”. És csakugyan: pártok születtek, kikiáltottuk a köztársaságot, megalakult az új parlament, és a szovjet csapatok is elkezdték lassú kivonulásukat az országból. 1956-ban tomboltunk, sírtunk örömünkben, holott csak az ígérete hangzott el távozásuknak! Hogyan lehetséges mégis, hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet egyszer se tudott megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magaslaton, s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a lélegzettel – vérszerződés helyett – egységesülni, hogy utána a különbözés természetes határai mentén szétváljunk ismét.

Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? Volt, aki ki is fejezte viszolygását: eddig a szocializmust kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? A nemzetet, amely nálunk nem egyéb, mint Horthy-emlékekkel kitömött zsák?

A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés hangja.

Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabb kori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az eszemmel tájékozódom, szégyenkeznem kellett, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt: „Mi az, hogy magyar?” – hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. – „És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat.”

Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen, s az ilyennek nincs mit válaszolni.

Élnek, miért is ne élnének sokan az országban, akik unják az örök magyar sirámot: Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Trianont és még ezer másféle csapást. Lehet is unni őket – ettől persze még nem tűnnek el a megoldhatatlan gondjaink közül. Különös, de addig, amíg a magyarsághoz természetes módon nem lehetett idomulni – akár beleolvadással, akár szellemi azonosulással –, ezek az öröklött magyar nyavalyák nem zavarták, nem idegesítették – legalábbis érzékelhetően nem – például a századok óta velünk élő svábokat, cipszereket, sőt még a kiegyezés után betelepült zsidóságot sem. Adyt Hatvanyk, Révészek, Jászik, Ignotusok állják körül, s képességeik szerint osztozkodnak is gondjaiban. Azt hiszem, talán Ady ideje az az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.

Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása „fajtájának”. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk. Ráadásul mérvadó szellemi életünk sincs, amely megfelelő közeget vagy hátteret biztosíthatna a versengésnek. Egyedül csak a politika küzdőtere létezik, ahol a dolgok logikája szerint ütésre ütés a válasz, rágalmazásra rágalmazás. Antiszemitizmus és nacionalizmus? Ezek is inkább egy fölületesen megírt politikai színdarab főszereplői s nem a lelkeké, illetve nem a valóságos helyzeté. Fegyveres csapatok helyett nagy habverőkkel fölszerelt különítmények járnak a közéletben s fölhaboztatnak mindent, ami segít eltakarni a megoldandó kérdéseket.

Ízelítőül mindössze csak egyet említek. Az úgynevezett nemzeti ügyet. A szabad demokraták és a magyar demokraták között ez okozza tán a legnagyobb feszültséget. Szabad demokrata barátaim – érzelmeik, ösztönük és eszük szerint is – legföljebb egy új politikai nemzet létrehozását tartják szükségesnek, amely avult érzelmek nélkül, hideg józansággal is megteremthető: jogi úton, közgazdasági és piaci okossággal.

Ha szabad lélekkel ítéljük meg a célt, el kell ismernünk, hogy egy olajozottan működő „praktikus haza” nem akármilyen alkotás.

Sajnos, egy ilyen gondosan megtervezett politikai nemzet nekünk csak félmegoldás lehetne. A külpolitikailag és belpolitikailag meghatározható állammal lenne csupán azonos, és a kisebbségben vagy a szétszóratásban élő magyarság kiszakadna belőle. Hozzávetőlegesen is legalább négymillió magyar.

Bármilyen nehéz is, de kimondom: minket nem az különböztet meg szomszédainktól, hogy levertek, hanem az, hogy szétdaraboltak. Ebben a mostani új helyzetben ezt kell tehát lélektani és történelmi kiindulópontnak tekintenünk. Ami azt jelenti, hogy nekünk annak a Magyarországnak az eszményi képét kell fölrajzolnunk magunk elé, amelyet első háborús leveretésünk után egy „igazságos” Trianon meghagyott volna számunkra.

Cs. Szabó László írja önéletrajzi esszéjében, hogy Trianont nemcsak a saját bűneinkért kaptuk, hanem mások bűneiért is. Beleömlöttek abba jócskán francia, cseh, angol, román bűnök. Elég Romániára, Szlovákiára, Jugoszláviára gondolnunk, hogy vádló szándék nélkül kijelentsük: az elmúlt hetven év bűnei sokkal több értéket pusztítottak el, mint amit Versailles-ban a mi számlánkra írtak.

Bármennyire elevenek is ezek a bűnök, természetes, hogy a föntebb emlegetett Magyarország képe csakis a szellem mappáira rajzolható föl, s nem a térképekre. Világosabban fogalmazva: nekünk most nem visszacsatolásról kell ábrándoznunk, hanem a szétszakadt magyar szigetek összecsatolásáról.

Ehhez pedig kevés a legtökéletesebb demokrácia is: kevés a külkereskedelem, a piac, az európaiság aranycirádával keretezett belépőkártyája ama sokat emlegetett Házba.

Hadsereg helyett mi már csak kultúrával, érzelmekkel és stílussal hódíthatunk. Stílussal, amelyre egyformán kapják föl a fejüket Kolozsváron, Léván, Beregszászon, Nagybecskereken és New Yorkban, Amerikában. Egyszerre a müncheni Pax Romana összejövetelein és a Sao Paoló-i Magyar Házban. S ebben a kultúrában és stílusban ott kell érződnie Szent István, Szent László, Mátyás király és Bethlen Gábor akaratának, Dózsa és Zrínyi eltökéltségének, Berzsenyi, Ady, József Attila, Sinka István felejthetetlen hangjának, de ugyanígy ott kell lélegezniük a Lúdas Matyiknak, a Kádár Katáknak és a Bartók fonográfját cipelő körösfői parasztnak. Sőt, hogy a fanyalgó újságírókat is fölingereljem: bizony, még a székely kapuknak és a táncoló férfiakon suhogó gatyáknak is.

Mindannak, amiből lettünk, s amik vagyunk.

Lehet, hogy enélkül a stílus nélkül a most zajló forradalom is csak félforradalom? És lehet, hogy az én politikai küldetésem is ennek a stílusnak a keresése, alakítása lett volna inkább, mint lótni-futni az országban, vagy ott tipródni a politika kormozó műhelyeiben, s politikusokkal együtt verni a vasat?

 

Július negyedike, szerda. Délután két óra tizenöt. Lehetne dél és lehetne akármennyi, nem érzékelem az időt. Süt a nap, mint egy Jordán-közeli édenkertben. A Börzsöny fedetlenül maradt sziklái izzanak, akár a kemencebelső kenyérsütéskor. Ha egy fecske szalmaszálat ejtene rájuk, a szalma azonnal összepörkölődne és megfeketedne. Három esztendővel ezelőtt Sarasotában lángolt körül ilyen szorgalmasan a hőség. Mindenki hordott valamit a fején: szalmakalapot, vizes zsebkendőt, félt a napszúrástól, nekem pedig meg se kottyant. Apró tűk potyogtak a vállamra, a hátamra, mintha egy szakértő égi kéz női testek képeit tetoválta volna rám.

Gyerekkoromban az ilyen nyarakon mindig feketére sültem. Ez a nyári kormosodás még az első budapesti éveimben is folytatódott, mindaddig, amíg nem váltam „értelmiségivé”: szobák, presszók fakó arcú vándorává.

Kezdetben sokan azt hitték rólam: cigány vagyok. A nagyidai cigányok Csóri vajdájának egyenes ági leszármazottja. Tréfának hangzik, pedig igaz. Mit tehettem a szétszivárgott hiedelem ellen? Mosolyogva fogadtam el az irodalom és a pletyka alkalmi szövetségét, amely az én külön történetemet építgette a közéletünkben. Nemegyszer hangzott el indulatosan a hátam mögött: mit akar ez a sötét fattyú itt, oktassa és fegyelmezze inkább a vérrokonait. Persze, ha egy tetszetős tévhit forgalomba kerül, leállíthatatlan. Újabb és újabb „tényeket” talál magának. Ez történt velem is. A Sárával, Kósával közösen készített filmünkben, a Feldobott kőben komoly szerepben megjelennek a cigányok. Sára kitűnő dokumentumfilmjének, a Cigányoknak fölerősített motívumaként. Ez untig elég volt ahhoz, hogy az évek során elcsitult szóbeszéd ismét föllobbanjon. Ehhez már csak a fiamat, ifjú Csoóri Sándort kellett meglátni hegedűvel a televízióban, a táncházakban, s a hamis kép egyre markánsabban a valóságos kép helyét foglalta el. Az, hogy a fiam a Muzsikás együttesben – főként kezdetben – a legeredetibb magyar népzenét játszotta, a legenda szerelmeseit egyáltalán nem érdekelte. Hisz ahhoz ismerni kellett volna a magyar népzenét; a magyar népzene és a magyar cigányzene közötti különbséget; tudni valamit arról a népzenei reneszánszról, amely a hatvanas-hetvenes évek arcképét bartóki és kodályi vonásokkal erősítette meg.

Ha nincsenek bogarászó irodalmárok, akik romok alól előkerült bizonyítékokat csúsztatnak elém, én magam sose hozakodom elő azzal a Csoóri nemzetséggel, amely a család homályba vesző múltjában némileg eligazít.

Hitelesíthető okiratok szerint a nemzetség besenyő eredetű. Feltehetően még István király telepítette le őket Székesfehérvár mellé, hogy mint afféle nyugtalan társaság, szem előtt legyenek, és hűséggel szolgálják az Árpád-háziakat. A besenyőkről soha nem terjedt el a köztudatban, mint például a kiskunokról, jászokról, nagykunokról, hogy különb magyarok az eredetieknél, de Illyés, aki magát besenyő ivadéknak vallotta, huncutkodó szemvágások közben erősítgette ezt többször is. Többletnek, ráadásnak gondolta. Játszott vele, mint holmi mágikus tárggyal. Valamikor, a hatvanas évek elején Nemes Györgynek adott interjújában ki is tért erre. Régi szürrealista hajlamait szabadjára engedve azt nyilatkozta, hogy már csak ketten maradtunk besenyők: ő és én. Nemes Györgynek nem volt elég humora a játékhoz, a végleges szövegből kihúzta ezt a mondatot. Nem akarta elkomolytalanítani Illyést.

Hogy a játék mögött mi az igazság, nem tudom. Csak a hetedik érzékem súgja, hogy valaminek lennie kell. Az természetesen még véletlen lehet, a biológia csínytevése, hogy anyám apja, Csóri Ferenc kísértetiesen hasonlít Illyésre. A homloka, az orra, a szeme, a szeme járása, a testalkata. Még a kopaszodásában is „rokonok” voltak. Az viszont, amit Ágh István Kidöntött fáink suttogása című könyvéből épp tegnap hámoztam ki, valamelyest közelebb visz eredetem titkához. Ágh családneveket sorol föl a faluból, s kiderül, hogy Iszkázon is éltek Csoóriak. Csoóriak két óval, és volt a határban egy besenyőkre utaló rész: a Besenyő-erdő. Ki ne kötné össze a helyemben – önkéntelenül vagy akár tudatosan – ezt a két adatot? A mai Csór község – amely még a Mátyás király-történetekben is fölbukkan – ugyanott áll ma is, ahol a Csoór nemzetség megtelepült és kivirágzott. De feltehető, hogy a török időkben az egész környéket fölkapta és szétszórta a nagy történelmi forgószél. A koronázó város török kézre kerülésekor a város körüli falvak lakói mind egy szálig elmenekültek. A Székesfehérvár melletti zámolyiak is így alakították meg menekülésükben az 1500-as évek közepe tájt Győrzámolyt. A pátkaiak és a sukoróiak, összefogva egymással, Sukorópátkát. Gondolom, a Csórról menekülők is hasonlóképpen köthettek ki a nádasoknál nagyobb biztonságot nyújtó Bakonyban, s ők nem a falujuk nevét vitték magukkal, hanem csak a Besenyő-erdő nevet.

Mély, mély az idő kútja – hajtogatják a bölcsek –, és kimeríthetetlen. Én is csak tűnődöm, mi történhetett hányódó felmenőimmel. Ráadásul a rejtély az én esetemben kétszeresen is izgató, mert apámat Csoórinak hívják, és az anyámat is. De az anyám nevét egy ó-val írják. Az egy ó mint ahogy Csór község esetében is – lehet elírás, figyelmetlenség. De jelentheti azt is, hogy anyám családja is Csórról való. Ugyanonnét, ahonnét az apámé, s a menekülésből hazatérve együtt kerültek át az ősök Zámolyra. Mint ahogy a Győrzámolyból megtérők sok Zólyom megyéből származót is magukkal hoztak. Öt-hat Zólyomi család is élt még az én gyerekkoromban Zámolyon. Nyilvánvaló, hogy az eredeti családnevüket elveszítve a ragadványnevükön éltek tovább.

Valamikor tíz-tizenkét évvel ezelőtt megpróbáltam ezt a hézagos történetet kissé fűszeresebben előadni egyik értelmiségi cigány ismerősömnek. Elkedvetlenedve hallgatott végig. Mint aki egy újabb illúziót veszített el az igazsággal. Szerettem volna megvigasztalni, de akkor ott, a Keleti Károly utcai szobácskámban nem jött ki hang a számon.

 

Július ötödike, csütörtök. Az, hogy városlakó lettem, sokféle előnnyel, de sokféle hátránnyal is járt. A hátrányos dolgok sorából most csak egyet említek: észrevétlenül leszoktam az évszakokról. Budapest bármelyik negyedében laktam – akár a nyolcadik kerületben, akár a másodikban –, a téllel például mindig tusakodtam. Olyan volt a tél, mint egy hermafrodita. Se ilyen, se olyan. Amíg csak a harmadik emeletről bámultam a havazást, elfelejthettem, hol vagyok, és újra a régi szemtanú lehettem. Esett, esett, átláthatatlanul, esett kavarogva, fehéredtek a háztetők, a kémények peremein, vállán vastagodott a hó, de amikor le kellett mennem az utcára, már a havazás mocskával találkoztam. Olyasmi élményt éltem át, mintha egy lakodalmi menet elé, a fehér ruhás nyoszolyólányok és a fehér ruhás menyasszony lába elé, koszos fölmosórongyot dobnának oda.

Hasonló történt a nyarakkal is. Sehol darazsak, ringlószilvák. Sehol áztatott kenderillat. Mindenütt csak az autók, csak az áthevült beton, az áthevült kirakatüvegek. A házak is forróak, mint temetőben a sírlapok.

Most, hogy a negyedik napja visszatért minden körém, hogy itt pillednek körülöttem a fák, a réti legyezőfű itt királynősködik félméternyire tőlem, arra eszmélek rá, hogy nekem nemcsak az irodalomban vannak hagyományaim, hanem a természetben is.

Ilyen hagyományom például ez a levegőt remegtető július.

Ismerek négy-öt férfit és nőt, akinek olyan kifinomult – pontosabban olyan kiművelt – a hallása, hogy ránéz egy Vivaldi-kottára vagy egy Bartókra, s már hallja az egész zenekart. Külön a hegedűket, a fuvolákat, a csellókat, a csemballót vagy a zongorát, mégis együtt az egészet.

A kottához, szégyenszemre, vakszamár vagyok, de ha egy hőgutás kakas kiált valahol a délutáni kánikulában, eltéveszthetetlenül hallom az otthoni – az ötven év előtti! – szalmaszálak pattogását a szérűnkben, a búzával érő körte tompa puffanásait a konyhaajtó előtt, a méhdongást a kertben, a légydöngést az istállóban és a trágyadomb körül; hallom a fülem csöngését belülről, mintha hívnának valahová, mert ilyenkor minden út megemelkedik a forróságban, és a tízéves fiúknak már a világ tetején kell járniuk, csöngetgető nagy fagylaltos kocsik után, magasan, ahonnét belátni a papok udvarába is, be a Csatári főjegyző úréba, ahol tejeskukorica fogsorú lányok isszák a jeges márcot; városi lányok, akik talán már látták a Dunát is; a tengert is, ültek hajón és vonaton. Micsoda álmos óraütések potyognak köréjük! Szívesen fölkapnék egyet-egyet a földről, és úgy adnám át nekik, a kezükbe, mint fészkéből kizuhant sutácska sárgarigót. Közben hallom az aratók kaszáját is suttyogni, kint aratnak az Irtáson. Remeg fölöttük a levegőég, mint a böglyök és a legyek ellen védekező lovak bőre – ki tudja, nem vihar készülődik-e valahol?

Igen, a vihar. A sok közül a legemlékezetesebb.

Sose felejtem el, tízéves vagyok, s az aprójószágok miatt aznap én maradtam otthon. Szüleim és a hat esztendővel idősebb lánytestvérem kint aratnak a fehérvári határhoz közel. A falu ilyenkor kihalt, csak néhány munkából kidőlt öreg s néhány munkába befogott gyerek szédeleg a ház körül. Vigyázni kell mindenre, mert lecsaphat a vércse, a héja, és elviheti a kiscsibéket; vigyázni kell minden szalmaszálra, nehogy az őrült szárazságban egy is lángra lobbanjon, mert ha tűz ütne ki valahol, Zámolynak két óra alatt vége lenne.

Utólag gondolok rá: mennyi könyvet elolvashattam volna ilyen nyári napokon! Gárdonyit, May Károlyt, Mórát! De a magamfajta parasztgyerek teljesen vadon nőtt föl. Igaz, könyv se volt a háznál, s egyébként is urizáló időtöltésnek ítélték volna, ha júliusban valakit könyvvel látnak. Így aztán úgy telt az időm, mint az égi madaraké. Három-négy óránként megetettem a falánk kiskacsákat, öntöttem nekik vizet, fölmentem a padlásra, kutakodni valami használható tárgy után. Vagy felültem a kazal tetejére, ahonnét messzire el lehet látni.

Ezen az emlékezetes napon is ott ülök. S egyszer csak látom, hogy leszegett fejjel egy fiatal üsző rohan hazafelé a legelőről. Először azt gondoltom: bogárzik. Rohanok ki az utcára, s látom, hogy véres a szemürege. Verekedés közben egy hegyesebb szarvú társa üthette ki a szemét.

A véres esemény, a nap további részére, rossz előjelnek ígérkezett. Ha nem lettünk volna mindnyájan babonásak, úgy értem, hogy a család és az egész falu, az üsző drámáját közönséges balesetnek tartom. De már hat-hét éves koromban átitatódtam mindenféle hiedelemmel a tűzzel, a vérrel, az éjféli bagolyhuhogással kapcsolatban.

Visszamentem újra a kazal tetejére, és minden jelre figyelni kezdtem.

Néha megmozdult egy-egy levél az akácfán. Az árnyékban alvó tyúkok tikogva fölijedtek, szétnéztek s már csukták is be újra kékesszürke szemhéjukat. Aztán öt levél kezdett izegni-mozogni. Pillanatok múlva ötszáz és ötezer. És Pátka felől a magasban reszkető levegő helyére felhők nyomultak. Mintha kelletlenül terelte volna őket valaki. A tyúkok fölneszeltek, megrázták magukat s gyanakodva léptek elő az árnyékból.

Közeledhetett volna róka is, de csak a felhők sűrűsödtek.

Kezdetben olyanok voltak, mint a kékítős kötény, aztán egyre sötétedtek. Már lusta bivalycsordának is beillettek volna. Gyülekező őslényeknek. Egy bolond futózápor egyenesen jót tenne a világnak. Elverné a port, megitatná a kukoricákat. Csakhogy ezek goromba felhők. Útonállók, fenyegetőbbek, mint a Zsákos Ember. Már mozognak is. Előbb csak úgy magukban; ott állhatnak valahol a Velencei-tó fölött. Később már fölfújt mellkassal, mint a vén Tanárki, aki tűzoltó csákányával zavarta ki egyszer a fiát az udvarukból. Ezek a felhők mire készülnek? Egyre-másra vastag mennydörgés jár a nyomukban. Szent Péter gurítgatja dühében az üres boroshordókat. És már a szeme is szikrázik hozzá. Villámlik valahol. Csitt-csatt, egyre sűrűbben. Mi lesz apámékkal? S mi lesz velem? Nem, ez nem vihar, valami más. Ilyen csak a Bibliában van. Jobban sötétedik az ég, mintha őszi éjszaka jönne. A fehérre meszelt ól fala egy órája még vakított, most olyan már, mint a tintapacni. És a mennydörgések pedig egyre öblösebbek. Be kéne mennem az előszobába, ahova csak ritkán szabad, mert ott van apám ezüstórája, s onnan kéne nézni a készülődő ramazúrit. Nem, ezt nem lehet… Történjék bármi, kint maradok itt a gádorban. Ugyan hova menjenek azok, akik kint rekednek a határban? Nincs ház, nincs kunyhó, hova behúzódhatnának. A magas, dús fák alá se állhatnak oda, mert azok vonzzák magukhoz a villámokat. Valamelyik évben így ütötte agyon a mennykő az öreg Bödét… Nem, semmiképp se megyek be a szobába. Istenem, egy villám a torony körül csapott le. Egy másik a temető közelében. Egy harmadik tán a bikaistállóban. S ni, már esik is. Már zuhog. Már ömlik. Egy tenger loccsan alá az égből. Már látni se lehet, csak ha villámok hasítják föl a sötétséget. Azok pedig két másodpercenként lecsapnak. Mintha egy késdobáló tőrei állnának be a földbe körülöttem. Mozdulni se tudok a félelemtől. Tapadok csak a falhoz és imádkozom, ahogy anyám tanított. De semmi hatása. Bokáig érő víz zúdul végig az udvaron. A szél ágakat röptet, lombfoszlányokat. Kazaltetők suhognak át a ház fölött: kísértet-angyalok, szalma-lények, óriás gólyafészkek. Világvége? Szodoma és Gomorra? Már nem is víz ömlik a magasból, hanem jég: akkora szemek, mint az oltott sárgabarack. Akit ez fejbe talál, az halott. De csak zuhog és zuhog. És ugrál a jég a kútkáván, a cementvályú peremén. A szomszéd tetőcserepei ripityára törnek. A folyamatos villámlásban itt-ott már előbukkannak a szarufák, a tető bordalécei. Egy idegen lény csontváza rémlik föl előttem váratlanul. A Cethal lehet, amelyről tanultam már? Istenem, csak most ne történjen semmi baj! Csak most az egyszer! Maradjon meg a házunk, és a szüleim is érjenek haza. A testvérem is! Soha még nem féltem ennyire semmitől és ugyanakkor nem csodáltam ennyire semmit. Hogyan lehetséges ez a kettő egyszerre? Lehet, hogy nem is élek már igazán? A körtefa is úgy áll előttem megtépázva, mint akit kocsmai verekedésben széklábbal vertek agyba-főbe. Szemben a favágítón kupacokban fehéredik a jég.

Az elmúlt ötven évemben számtalan történetet végigéltem. A háborúét is. Ezenkívül megrázó művek rendítettek meg: irodalmiak, zeneiek, színpadiak, filmek. De be kell vallanom: semmilyen zseniális emberi alkotásra nem emlékszem, amely olyan végletek között lebegtetett, rémített, sújtott, gyönyörködtetett és annyi halállal vett volna egyszerre körül, mint ez a régi júliusi délután. Mint ez a vihar. Úgy épült föl, mint egy Beethoven-mű. Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.

 

Július hatodika, éjjel. Az elmúlt néhány napom legtisztább nyeresége egyértelműen az volt, hogy nem kellett találkoznom és társalognom senkivel. Társalognom? Inkább fecsegnem udvariasan. Manapság ugyanis nemcsak többet eszünk és iszunk a kelleténél – többet is beszélünk. Folynak át rajtunk a szavak, mint a fényújság mondatai. Kortünet mondhatják rá a társadalomtudósok, az újságírók, s mondhatná a magányos bölcs is, ha egyáltalán létezik még ilyen emberi képződmény.

Rövid és velős helyzetelemzésüket órákig tartó magyarázattal és megjegyzésekkel tudnák kiegészíteni. Egyikük azzal, hogy a rohamosan szaporodó emberiség nemcsak a levegőfogyasztók számát növeli, hanem a beszélőkét is. Ezerkilencszázharminchétben József Attila még csak kétmilliárd embert emleget egyik versében: ma már ötmilliárddal kéne számolnia. Márpedig: több ember az több gond is, több észrevétel, vélemény, panasz, akarat széthömpölygése a világban. Egyúttal több kimondott szóé is! Eltömegesedés? Igen, eltömegesedés az emberi beszédben! Mindenki csak mondja, mondja a magáét; a szomszédasszony, az akadémia elnöke, a kisemmizett jegypénztáros, az agyonhajszolt újságíró, mintha ezzel új értelmet adna a valóságnak, vagy új világot teremtene, holott legtöbbször elunalmasítja. Némelykor pedig egyenesen megszünteti. Ugyanis nem a hazudozások és a tagadások alkalmasak erre leginkább, hanem az elfásult tények.

Valaki itt azt vethetné gyorsan közbe, hogy akkor mégsem az eltömegesedés a legfőbb ok, hanem épp ellenkezőleg: a hiány! Valaminek a hiánya. Elvégre a szóbőség, a szavak áradása jelenthetne gazdagságot is: a képzelet, a változatos érzelmek és a tudás gazdagságát. Napjainkban viszont szóromlást jelent. Az pedig általános törvény, hogy romlani csak az romolhat, aminek nincs formája és ami túlfolyik a kereteken.

Vajon mi az a hiány, ami szóinflációt okoz? A hit hiánya? A műveltségé? Tartást adó szokásoké? Istené?

A természet évmilliókig szabad tenyészet volt. Burjánzás és kusza vegetáció. De az emberi értelemnek ahhoz, hogy elszakíthassa, illetve elkülöníthesse magát ettől a tenyészettől, koncentrációra kellett törekednie. Megfeszített összpontosításra. Legelső fokozata ennek a munka volt. Később már az is, ami az örömöt, a kalandot, a drámát, a megnyugvást adta hozzá a munkához. Nyilvánvaló, hogy minden emberi műben, ez az összpontosító erő játszotta a főszerepet: a vallásoktól a filozófiákig, a költészettől a zenéig és az atomfizikáig. Újmódi eretnek gyanánt mondjuk ki bátran: maga az Isten is koncentráció. A legtökéletesebb sűrítés. Minden tudásunk s nemtudásunk neve és végösszege. Minden félelmünké és áhítatunké. S mi más például a szerelem is? Néha egyetlen szempárból süt ránk a világ; egyetlen szem pályaudvaráról indulnak el a vonatok, a fecskék, az őszirózsák minden irányba, és oda is térnek vissza.

Ilyen koncentráció, ilyen világsűrítmény sehol másutt nem jöhetett létre, csak bennünk: az ember belső világában.

Korunkban mintha ez ernyedezne s mállana szét, mint a megöregedett kínai selyem. Itt zajlik le minden a szemünk előtt: birodalmak hanyatlanak meg, savas esők pusztítják el az erdeinket, tizenöt éves „benzintyúkok” próbálnak repülő édent varázsolni a lelket sorvasztó betonutak fölé, szólnak közben a dobok, szólnak Beethoven kürtjei, zuhog a föld a koporsókra, és mi szorgalmasan megnézünk mindent, meghallgatunk mindent, de nem tudjuk, mi történik velünk. A részletek fölfénylenek, az egész homályban marad. Elveszett belőlünk az a „valami”, az a mágnes, amely egyberántaná a töredékeket, s mi összerakhatnánk őket egésszé. Hisz ahol a részletek uralkodnak, ott a semmi uralkodik. Szavak vannak, de az emberi beszéd teljességgel hiányzik. Lehet, hogy aki beszél, igazat mond, csupán az igazság lehetetlenül el, mielőtt célhoz érne. Most kezdjük megtanulni, hogy a nihilizmus, a filozófiai értelemben használatos fogalom nem a világnagy ürességet jelenti, a semmitlen és tárgytalan pusztaságot, hanem azt a térséget, ahol éppenséggel minden van, csak a dolgok veleje hiányzik. Az abszolútum tűzmagja. A koncentráció diadala.

Miért nincs például gyönyörködtető s megrázó filozófiája a kornak, amikor mindene van: űrhajója, génsebészete, többszörös tükrös teleszkópja, baktériumbombája, robotemberisége, gépesített emlékezete és így tovább? Mért nincs korszakot meghatározó zenéje, festészete? Elfáradtunk? Vagy képtelenek vagyunk gondolkodóba esni a magunk sorsán? A művészet eddig a betegségből is tudott világot teremteni: a pokol mocskos és mészárosi élményeiből. Mért most erőtlenedett el ennyire, amikor a világ minden zugából árad a bomlás édeskés bűze, a botrányszag, a szegényszag, vagy épp ellenkezőleg, a világ gazdagjainak parfümillata? És, persze, nemcsak az. Árad a bűn, a kételkedés, a halál körül lengedező unalom. Az igazi vér mellett a rémregények, a rémfilmek Mississippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban. Csak hogy a kiszámított sokkhatás célba érjen. Egyetlen igaz dráma helyett mutassunk száz hamisat, a korszak embere úgyis csak szórakozni akar és felejteni! Érzelem- és gondolatkoncentráció helyett osztogassuk szét az izgalmat vérmes kalandokba!

Mi történt velünk a civilizációnk mostani kellemes és pompás századában? És mi történik tovább? Soha még ennyi művelt értelmiségi ember nem élt a földön, mint ma, és az emberi szellem mégse volt soha ennyire esendő. Mit tudott végül is megmenteni? Az embert nem, az emberiséget nem, a Föld népségét nem, a világmindenség épségét nem. Ráadásul saját magát sem! A háborúkban csak vergődött, a tengereket mocskoló civilizációs egykedvűségtől csak elszörnyedni tudott. Isten után magát az Ént, az egyes szám első személyt is engedte tönkremenni. Az Ént, amely Istenhez hasonlóan ugyancsak titkos erejű koncentráció volt: a tárgyiasult világ örvénylő közepe.

Honnét és hogyan jutottunk el eddig a „hangulatos” nihilizmusig, amelyben mindennek van tudományosan megindokolható helye – a dugóhúzótól az anyahajókig, a szódavíztől a kifinomult számítógépekig és kurvákig – csak az emberi szellemnek nincs igazán?

A kudarcért egyre többen és egyre hangosabban a fölvilágosodás korszakát kezdik kárhoztatni. A hatalomra jutó ész világot átformáló évtizedeit. Szegény enciklopédisták és szegény Voltaire-ek! A kérlelhetetlen logikát valóban ők emelték pajzsra, s minden szétszórt ismeretet ők kényszerítettek az elemző, a felsőbbrendű értelem uralma alá; sőt a szabadság, egyenlőség, testvériség kirobbanó forradalmának a harangját is ők kondították meg, de elítélni csak olyan hamis alapon ítélhetnénk el őket, mintha, mondjuk, az amerikai indiánok kiirtásáért Kolombusz Kristófot kiáltanánk ki főbűnősnek.

A felvilágosodás, azt hiszem, még a zsenialitás műve. A boldog és a mámoros zsenialitásé. Az ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámlálni a Tejút csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangú morajlását.

Ez a kor – a XVIII. század – még az Isten és az Ember között elterülő virágos földrész. A Minden Lehetőség szülőföldje. De az ész, mint a forradalmat kisajátító Napóleon, türelmetlen és hódítani akar. Meghódítani a társadalmat, a történelmet, a természetet, az anyagot, az emberi lelket. A hódításhoz azonban erőre, szervezettségre, technikára van szükség. Leghűségesebb kivitelezőnek a tudomány jelentkezik. Pontosabban: a tudományok. A felfedezők körül így kezdenek elszaporodni a feltalálók. A feltalálók mellett a szakemberek. Előttük már nem föltétlenül a csoda lebeg, hanem az érdek. Az ember érdeke, a társadalom érdeke, az ország érdeke. Csupa nagybetűvel írandó eszmény.

A felvilágosodásban függetlenné vált logika észrevétlenül siklik át az ösztönök területére. S rövid idő leteltével már föl se fogja, hogy megbízatást teljesít. Egy-egy állam, egy-egy hadsereg, egy-egy birodalom megbízatását. A tudomány útközben elveszíti a szellemet, elveszíti tartását, s célszerűvé válik. A gyufa hasznától az atombomba „hasznáig” egyenes út vezet. A szükségszerűség egyformán indokolja mindkettő létezését. Hirosimára azért dobják le a Bombát, hogy nyolcvanezer ember sokkoltató halálával további milliókét akadályozzák meg.

Logikus – nem?

Az értelem és a szellem ilyen természetű szétválása már legalább ötven esztendeje folyamatosan abszurd helyzetekbe sodorta és sodorja a világunkat. Példák tömege helyett egyetlen példát idézek csupán: a hidegháborús évek közérzetét. Még jól emlékszem, az ötvenes évek emberisége sokkal jobban rettegett az Atombombától és a Hidrogénbombától, mint attól a hatalomra jutott abszurditástól, abszolutista Észtől amely alkotta őket. Senkinek se az jutott eszébe, hogy a Bombák önmagukban ártatlanok és tehetetlenek, vagy az, hogy csak a testet pusztíthatják el, de a velük fenyegetőző tudat a félelemkeltése révén – már szétroncsolta lelkünket, becsületünket, tudásunk értelmét. Sőt a Bombát létrehozó tudás – közvetve és közvetlenül is elkezdte rombolni a Földet.

A fölvilágosodás kisiklott és kérlelhetetlen logikájában így cserélődött föl ok és okozat, jó és rossz, természet és természetellenesség. Műve: a századunkra elkészült világcivilizáció is ettől hasonlott meg. S ma már egyre több filozófiára hajlamos gondolkodó akad, aki a tömérdek gondolatot megemésztő és fölhasználó tudományról ki meri jelenteni, hogy képtelen gondolkodni; sőt, hogy a napjainkat elborító nihilizmust semmi se segítette annyira elő, mint épp a tudomány.

Új Rousseau-k goromba megjegyzései volnának ezek a gondolatok? Egy korszakot nyitó „zöld romantika” lázadó mondatai?

Boldogan hinnék bennük, de nemigen tudok. A tizennyolcadik századi észuralmat – ha átmenetileg is – valahogy még helyre tudta billenteni az ember érzelmi világa. Nemcsak azért, mert akkor még nagy hittartalékai, szenvedély- és képzelettartalékai voltak Európának, hanem azért, mert a korabeli civilizáció egy karcolásnyi sebet sem ejtett a természeten. Nem követett el ellene semmi jóvátehetetlen bűnt. A mostani civilizáció azonban már csak élősködni tud rajta. Ráadásul: ezt a mára elfajult racionalizmust csakis olyan értelem – csakis olyan észkritika próbálhatná meg helyre zökkenteni, amely észként is a nagy emberi szenvedélyekből táplálkozik.

Vajon, van-e még bennünk ilyen, önmagunk ellen is lázadni tudó ész, amely egyedüli esélyét saját kiúttalanságában találná meg?

 

Szombat. Július hetedike. Még ki se nyitja az ember a szemét, már kora hajnalban zúdulnak rá a hírek mindenfelől. A politika hírei, a sportvilágé, a pénzvilágé, a hadseregé, a terroristáké, a szép nőké és így tovább. A gőzölgő tea mellé nemcsak a vajas kenyér kerül oda az asztalra, hanem egy újabb földrengés romtéglái és halott kisgyerekei is.

Hírek tehát vannak, ellenben új gondolat alig-alig kopogtatja meg ablakunkat. Nem a hírmagyarázatokból hiányolom én a gondolatot, nem az eseményértelmezésekből, ezek telítve vannak vele, hanem abból a „légnemű” közegből, amit korszellemnek nevezünk. Mintha túlontúl gyakorlatias lényekké váltunk volna, akik a velünk történő dolgokat naponta ízekre szedik és csak azt magyarázzák. Mintha életünk célja ismét a megismerés volna egyedül, s ezzel a tapasztalás és a gondolkodás köre be is zárulna.

Érthető hát, ha manapság az ember egy-egy szokatlan gondolatot hallva, talpra ugrik, izgatott lesz, és mint a lazacok, amikor ellenállásba ütköznek, megpróbál még repülni is.

Így hatott rám a napokban a Münchenben élő Alekszander Zinovjev egyik írása: Az orosz kérdés.

A tanulmány az alábbi, meghökkentő gondolatokkal indul: „Korunk számos jelenségét nem érthetjük meg, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az emberiség elmulasztotta a soron következő, azaz harmadik világháborút. Pedig a lehetséges fő ellenfelek fel voltak rá készülve technikailag és szakmailag (katonailag). De nem voltak készek rá ideológiailag, pszichológiailag és erkölcsileg. Az emberiségnek még nem volt rá elég ideje, hogy megszabaduljon az előző háború valóságos következményeinek iszonyától, de arra már volt elég ideje, hogy megfertőződjék egy föltételezett újabb háború lehetséges következményeinek iszonyával. Ám ez a háború nem tört ki. Mintha csak szétszóródott, kimerült volna a »helyi« háborúkban, a »hidegháborúban«, a politikai és diplomáciai nyüzsgésben.

Az újabb háború fenyegetése nem múlt el. De az a háború, amelyik most fenyegeti az emberiséget, már egy másik háború. Ez már a lehetséges negyedik világháború. A helyzet e tekintetben nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor elmarad egy színházi előadás. Az előadást nem halasztották el, nem is tűztek helyette műsorra egy másikat. Valamilyen okból elmaradt, pedig a bemutatásra készen állt…”

De vajon csakugyan elmaradt-e ez a sokat emlegetett harmadik világháború?

A józan ész már magától a kérdéstől is meghökken, és egyértelműen Zinovjevet igazolja: nem bombázták le New Yorkot se, Moszkvát se; nem ismétlődött meg egyetlen földrészen sem Hirosima, egyszóval: béke volt. Béke, béke, és most, 1990 nyarán mégis olyasmit érez az ember, mintha háború utáni békekötés izgalmában élnénk. A két Németország egyesítése, a Baltikum önállósulási láza, a szovjet birodalom agóniája, Közép-Európa kiszakadása a birodalmi hálóból, a parlamentarizmus újragyökereztetése a térség országaiban – ez mind-mind és még számtalan beszédes tény utal arra, hogy háborús vereségről kell beszélnünk és olyan győzelemről, amely nemcsak a tudatot, a térképet is átrajzolja.

Történt-e a világon ehhez hasonló átrendeződés háború nélkül? Omlott-e össze birodalom békében? Az Oszmán, a Habsburg, a brit birodalom bukása nem háborúhoz kapcsolódott-e közvetetten, de közvetlenül is?

A modern művészetek különös súgóként léphetnek e gondolat szolgálatába. Mindenekelőtt az absztrakt művészetek, amelyek teljesen lemondva a valóság hagyományos – realista-naturalista, impresszionista ábrázolásáról, jelekre, fölvillanó képzettöredékekre bízva magukat, kísérelték meg visszaadni elidegenedett világunkat. Mert le lehet-e a háborút festeni? Az ágyúkat, a romokat, a gyermekét elveszítő anyát még valahogy le lehet. De a háborút hogyan lehetne „élethűen”? És lám, Picasso a Guernicában megkísérli! A képen nincs egyetlen fegyveres katona sem. Nincs ágyú, gépfegyver, bombáktól összeroskadt házsor, a háború őrülete mégis ott van a lenyűgöző festményen.

Nem ilyen absztrakt háború formájában zajlódott-e le köztünk, velünk, bennünk az a harmadik világháború, amit Zinovjev elmulasztottnak ítél? A fegyvereket – mint tudjuk – mindenütt „legyártották”. Töméntelen mennyiségű és irtózatos fegyvereket: atombombát, hidrogénbombát, „okosabbnál okosabb” rakétákat, lézerágyúkat, baktériumlövedékeket; egy ökörszem elpusztítására alkalmas fegyvertől a világmindenség elpusztítására alkalmas fegyverekig mindent. Méghozzá versenyben. Fegyverkezési versenyben. Ki az, aki ne ismerné a csehovi dramaturgia törvényeit: ha az első felvonásban behoznak egy fegyvert a színpadra, a darab végéig annak a fegyvernek el kell sülnie. Ne higgyük, hogy a fegyverkezési versenyben előállított fegyverek ártatlanok tudtak maradni! Azok ölni akartak. Megsemmisíteni, amit lehet, amit kell, és mindenekelőtt félelmet kelteni.

A mi térfelünkön nem arra a félelemre épültek-e rá a legpokolibb diktatúrák? Nem ez sürgette-e a kormányokat, hogy minél nagyobb teljesítményű nehézipart hozzanak létre, hiszen nehézipar nélkül nincs hadiipar, és nem lehet tankot gyártani, se rakétakilövőket. Az ehhez szükséges csillagászati költségeket ugyan ki mástól zsarolták ki az államok irányítói, mint saját polgáraiktól? Az ötvenes évek békekölcsönei például – a sok egyéb államhatalmi rablás mellett – valójában hadikölcsönök voltak. És a padláslesöprések? Azok pedig háborús rekvirálások! Sőt internálótábor-bolygóival maga Recsk sem csupán az új társadalom fölépítésének vált meggyalázott, leköpdösött Holdjává, hanem a háborús feszültség elföldelésének volt a helyszíne.

Hogy a gazdag, nyugati társadalmak egy részének milyen megterhelést, a másiknak pedig micsoda üzletet jelentett a fölfoghatatlan méretű fegyverkezés, nem tudom. De azt igen, hogy a szocializmus országait jóformán ez tette tönkre. A szegények itt a kenyerüket is kénytelenek voltak átengedni a háború tervezőinek és kivitelezőinek. Őszinte részvéttel mondom: a Szovjetunió kenyérboltjai, hús- és zöldségesüzletei szinte ugyanolyan üresek, mint a háború évei alatt.

És az áldozatok? A békének soha nem lehet annyi „elesett katonája”, mint amennyi 1945 óta a béketáboron belül lélekben, de testben is elesett. És nem lehet olyan mértékű anyagpocsékolása sem! A dokumentumfilmek élethűen elénk idézik a második világháborús csatahelyek látványát: kiégett tankok százait, autóroncsokat, ágyúmaradványokat, levegőbe röpített vonatszerelvények meggörbült darabjait a töltés mellett, szanaszét heverő benzines hordók tömegeit, rohamsisakokat.

Az ilyen, szemmel fölfogható látomás fölcserélhetetlenül háborús képzeteket támaszt, hisz a roncsokban közvetlenül rá lehet ismerni a pusztításra. Napjainkban a védett és steril körülmények közt megsemmisített fegyverek nem borzasztanak el bennünket. Tegnap még voltak, ma már nincsenek. A hamujukat akár urnába is összegyűjthetnénk, mint az elhamvasztott holttestek maradékát. Kinek jut eszébe, hogy őrült anyagirtás ez is? Háborús méretű tékozlás. És ahol így pocsékolódik az anyag, nem így pocsékolódik-e az ember is? Erkölcs és tehetség, építkező ösztön és kultúra? Van tudás, amelyik esküszik rá, hogy a hidegháború és a fegyverkezési verseny negyven esztendeje alatt jóval több anyag és szellemi erő füstölgött el, mint a második, modern háború öt-hat éve alatt, 1939-tőt 45-ig.

Elmulasztott harmadik világháború?

Lehet, hogy mégsem elmulasztott?

 

Július nyolcadika, vasárnap. Heidegger több tanulmányában, de egy, Voznyeszenszkijjel folytott eszmecseréjében is arról beszél, hogy a metafora a költőiség övezetébe tartozik, a nyelv ősforrásaihoz, ahol a szó még nyílt volt és többértelmű. Az egyértelműség szerinte szűkítés, amelyet a tudomány és a logika hozott létre.

Higgadt, egyszerű, végletes kijelentések. Olyanok, mint az érett tapasztalatok. Olyanok, mintha azt mondanám: A szemem alig erősebb, mint egy szőlőszem, mégis megesik, hogy hegyeket tudok arrébb tolni vele, s rönkfákat emelni magasba.

Ha költők vagy vérbeli irodalmárok vallanának így a metaforák elsőszülöttségi jogáról, természetesnek tartanánk. De hogy egy modern filozófus, a tudományok varázsudvarában fölnőtt gondolkodó álljon ki mellette ilyen egyértelműen, mindnyájunkat meglephet.

Engem tán másoknál is jobban, mert a politikában elkövetett sorozatos bűneimen kívül semmi másért nem verték el annyiszor rajtam a port, mint metaforákkal labdázgató prózastílusomért. Egy régi tanulmányomban leírtam például azt, hogy „véraláfutásos Magyarország”. Nem szívesen idézem föl, mit kaptam érte! A legkevesebb az volt, hogy költőieskedem; hogy világos, célba találó, franciás fogalmak helyett rongyokkal dobálózom.

Ha írás közben pusztán a logikára, az elemzés lendületére bízná rá magát az író, nem követne el ilyen főbenjáró bűnöket, de némelykor bizony megszalad a tolla. S nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet. Szóváltás közben, mondjuk, ilyeneket: elmegyek, nem akarok a lábad kapcája lenni. Vagy: úgy belérúgott, hogy szakadt gatyával ment a mennybe. Emlékszem egy elfajult, politikai vitára is Király Istvánnal, amikor a vita hevében, az abszurditások magas lépcsőfokáról ezt vágtam oda neki: „Pistám, tudod milyen lesz Magyarország? Mint a púpos gumilabda.”

A nehezen kormányozható élő beszéd mellett az élő írás is ontja a példákat. Huszadik századi íróink közül talán Németh László tanulmányai és drámái szikráznak tőlük leginkább. Találomra ütöm fel a Széchenyijét. A drámában szereplő Gutherz doktornak ezt mondatja az író a gróffal: „Ő az a gramm arany, amelyet egy mázsa Ausztriából kell kimosni.” A Sajkódi esték egyik nagy ívű tanulmányában pedig ezen a gondolaton – képen – akad meg a szemem. „Nem csoda hát, hogy a történetírás, amióta igazán az lett… mint éhes cápa úszott a hulladékait otthagyó hajó, a jelen után.”

A képekben megjelenített gondolkodást „ésszerű” korunkban sokan maradinak mondják, pontatlannak és homályosnak a finomra csiszolt európai elemzőképességhez viszonyítva, amely többre becsüli még az elvont okfejtést is, mint azt, amelyet érzelem és érzéki képzelet párája felhőz körül.

Ezt az egyoldalú ítéletet én mindig hamisnak tartottam. Fölösleges dörgölődzésnek a Nyugathoz. Korán megtanultam, hogy a francia nyelv legnagyobb erénye a világosság, a tárgyszerűség és az a fölemelt fejű nyíltság, amellyel az érzelmek és a gondolati zűrzavar bozótosán át kiverekszi magát. Kosztolányi, Illyés, Cs. Szabó, Márai Sándor magyar nyelvében is ez a franciás mérce volt az irányadó. De bármennyire vonzódtam is hozzájuk, másféle lehetőségeket is fölfedeztem nyelvünkben. Az okosan lépegető és nagy fényben előrehatoló nyelv mellett a gomolygás nyelvét, a sejtetések nyelvét: a kristályok mellett a kövekét. Feltehető, hogy ebben a műfajom is befolyásolt, mert a költészet Múzsája nem rajong a tökéletes világosságért. Egy sokértelmű metaforát szívesebben emel magasba, mint bármilyen egyértelmű gondolatot.

A műfaji elfogultság mellett befolyásol természetesen nyelvünk szellemisége és alkata, amely érzékibb, tárgyközelibb maradt a XX. században is, mint az évszázadok munkájával megteremtett irodalmi nyelvek. Ahogy Közép-Európa országaiban a népi kultúra jóval hosszabban élte a maga külön életét, mint Nyugaton, a nyelv hagyományosabb tulajdonságai is „természetibbek” maradtak. Mintha a szavak, az igék egy fokkal nedvesebbek volnának, mint az elvonatkoztatások szárítóján átzötyögtetett nyelvek szavai.

Volt idő, amikor nemcsak elméletben, a gyakorlatban is érzékelhettem az eredendőségnek az ízeit.

A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején nyolc-tíz moldvai csángóval tartottam fönn eleven kapcsolatot. Lészpediekkel, lujzikalugeriekkel és klézseiekkel. Köztük egy kivételes képességű, ötven év körüli asszonnyal: Jánó Annával. Jánó Anna istenáldotta tehetség volt, aki ha gyehennás napjairól beszélt, Bethlen Kata hangján szólalt meg és Shakespeare monológjaihoz méltó költői nyelven. Írni ugyan megtanult románul, de két épkézláb mondatot nem tudott papírra vetni. Mert a lassú és nehézkes betűrakás elibe állt volna az ő gyónásainak s indázó történeteinek. Beszélhetett bármiről, sosem úgy haladt előre, ahogy az elgurított, célba tartó kugligolyó, hanem, ahogy a rádióhullámok terjednek, körkörösen. A mondatai úgy bokrosodtak és indáztak, mint maga a természet. Mi azt mondjuk az életünkről, hogy folyamatos gürcölés, a korai fölkeléstől, a villamoson való lökdösődéstől, a lefekvésig. Az övé megrepedezett kút volt, tócsában rozsdásodó lánc, romlott fog, melyet a méz is gyilkol. Fiatal lánykoráról is úgy beszélt, mint született költő: „hajadon éveit hét égő buglya lángolta körül.”

Elbeszéléseiből kiderült, hogy legtöbb keserűségét az ura okozta: egy érzéketlen, tuskó-lelkületű férfi. De különös élményem az volt, hogy őt se aprólékosan és közvetlen módon ábrázolta, hanem közvetetten. „Még a macska is úgy nézett rá, mint ördög a gyertyatartóra.” Egy sárga macskaszem fontosabb „eszköze” volt a gyűlölet kifejezésére, mint a gyűlölködés tűhegyes mondatai. Gyűlölet? Harag? Utálkozás? Nem emlékszem, hogy ezeket a fogalmakat egyszer is csupaszon használta volna. Neki a fogalom kevés volt. Mint ahogy az indulataihoz is kevés lett volna egy kés vagy egy puskagolyó – az egész világmindenségnek mozgásba kellett ilyenkor lendülnie. Az égő malmoknak, az ágyban elrohadó hét szekér szalmának. Ilyen pillanatokban Isten még az oroszlánokat is átengedte indulatának.

A sovány, beteg, égő szemű asszonyt orvoshoz kellett egyszer vinnem. Természetesen vért vettek tőle először. De rossz vénája miatt betyárul megkínozták. Amikor kijött a rendelőből, fölhúzta csontsovány alsó karján a rékli ujját, s a hústalan kart odamutatta nekem:

– „Sándorka, né! ebből a kopogó deszkából is tudtak vért venni.”

Deszkából vért?

Kevés ember nyelvével tudnám olyan természetesen igazolni Heidegger metaforaelméletét, mint ezzel a mindenétől megfosztott ismeretlen csángó asszonyéval. Régen azt gondoltam, hogy Jánó Anna a madéfalvi veszedelem után Moldvába szökött székelyek nyelvét őrizte meg kivételes képességével, most az gondolom: ő még valóban a nyelv ősforrásaihoz állt közel.

Heidegger? Csángók? Ősforrás? Talán le se szabadna írnom így ezeket egymás után, mert elszennyeződött közéletünkben sokan mitologikus csoportnak láthatják ez a „hármast”, és a heideggeri ősforráselmélet emlegetésekor ősgyökeret fognak hallani. Pedig csakugyan a nyelvről van szó; még pontosabban: annak az újragondolásáról, hogy a „felvilágosodás nyelvét” tarthatjuk-e egyedül a jövendő Európa nyelvének? A fölvilágosodásét, amely eddig nélkülözhetetlen eszköze volt a tudományos világ és a modern civilizáció megalkotásának. A kérdés azért jogos, mert az a leszűkítés, amelyet Heidegger szerint a tudomány és a logika idézett elő bennünk, a megismerésben és a technikában tudott csak naggyá válni, a gondolkodásban kevésbé. A részletekben csodákra volt képes, az egész újraértelmezésében, sajnos, csak részeredményeket ért el. Erre utal korunkban a filozófiák hiánya is, illetve a filozófiapótlékok elszaporodása, a szociológiától a pszichológiáig.

Nyelv és világ? Nyelv és civilizáció? Minden sejtjükkel egymáshoz kapcsolódnak. „Csak ott van világ, ahol a nyelv van.” A föntiek folytatásaként ezt is Heidegger jelenti ki. Hölderlint magyarázva. S ha ez a tétele igaz, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a világ milyenségét a nyelv milyensége is alakítja. A kialakuló stílusé, stílusoké, amelyeket koronként újra ás újra közösen kell majd megteremtenünk. A beszéd ugyanis csak akkor beszéd, ha meghallják és megértik, sőt, ha válaszolnak is rá.

A nyelv egzisztenciális problémája tehát ma újra egyetemes gond. Ezen az egyetemes gondon belül nekünk, magyaroknak még külön nehézségeink is adódnak. Nemcsak a civilizációs károkat kell helyrehoznunk, nemcsak a szocializmus irtózatos nyelvrontásait, de ezeken túl arra is figyelnünk kell, hogy az egységesülni akaró Európa új stílusához stílusaihoz! – mi hogyan tudjuk hozzáigazítani majd a nyelvünket? Tudniillik: műveltségünk és anyanyelvünk a nyelvújítás óta a szokásosnál nagyobb feszültségben él egymással. A Kazinczy és a Csokonai közti különbség már a kezdet kezdetén éreztette ezt a feszültséget, de az igazi példa ebben is, mint annyi mindenben, Ady. Legnyugatosabb emberünk lévén, szemléletében és igazodásaiban egyaránt elfogadta a nyugati elemzőkészséget, a fölvilágosodás idején hatalomra jutott logikát, de nyelvében, ritmusaiban, képzeletében hátat fordít neki. Látomásaiban szinte egyetlen nyugat-európai jelképre utaló mozzanatot se találunk, de annál több bibliait, ázsiait, hun és kuruc hangulatokhoz kötődőt. Sőt, a legeurópaibb városra: Párizsra is Bakony-álarcot erőltet rá, hogy otthon érezhesse magát benne. Babits és Kosztolányi – ők ketten igen! Az európaiság és a modern magyarság összehangolásának a mesterei mindketten. Nyelvük, elemzőképességük, arányérzékük minden rezdülése az európai mérce értékrendjéhez igazodott.

De József Attilában ismét meghasadt valami.

És őt is, mint bárki mást, a nyelve „leplezi le” leghitelesebben.

Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket. A versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában. József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg. Az a koromtalanul megjelenő „földi metafizika”, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is. Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila.

A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak. Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.

Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv.

Ez sajnos igaz.

De ha filozófiai nyelv nem is volt – volt más. Pontosabban született. Épp József Attila kortársaként. Illyés, Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal, Cs. Szabó, Hamvas Béla és mások a harmincas évek elejétől kezdve olyan rugalmas, hajlékony és gazdag rétegezésű esszényelvet teremtettek, amely – többek közt – épp a hódításra fölkészített metaforáival is, bármilyen filozófiai gondolat, bármilyen európai eszme és érzelem megfogalmazására alkalmas volt.

Azt hiszem, a gondolkodásra kiválasztott nyelv dolgában József Attilát többnyire inkább a baloldali vonzalmai befolyásolták, mint nyelvi ösztöne. Akárhányszor előveszem a tanulmányait, mindig megcsodálom bennük a fiatal lángelme működését, de mindig eszembe jut, különösen a sírba hullt évtizedek után, hogy a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila „előmunkálatai” nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel. Közvetített bár európai gondolatot vagy vele ellentéteset: ázsiait – nyelvünk természetétől idegen szerpentineken kanyargott fölfelé.

Hogy az egresbokrok közeléből hogy jutottam el ide, magam sem tudom. A nyelvről való töprengés akkor sem haszontalan egy írónak, ha csupán maga okul belőle.

 

Július kilencedike, hétfő. Három szederfa is páváskodik a kertünkben: egy fehér, egy fekete és egy hamvas szederfa. A fekete és a fehér közvetlenül itt terebélyesedik a faházunk mellett, ágvégeikkel érintik is a tetőt, a hamvas pedig a házhoz fölvezető gyalogút fölé hajol. Amikor tizenegy évvel ezelőtt ritkítani kezdtem az elbozótosodott telket, kertész ismerősöm szemrebbenés nélkül halálra ítélte mind a hármat. Azzal érvelt, hogy sem nem díszfák, sem nem gyümölcsfák, tehát haszontalanok. Az Arany János-versben – tette még hozzá –, ott igen, ott a helyén bólingat az az elhíresült eperfa-szederfa, s természetesen jó helyük volt a társainak a hajdani parasztudvarokban is, ahol nemcsak árnyékot adtak, de hasznot is, hiszen az éretten lehullott szedret a hápogó, torkos kacsák, a legelőről hazatérő malacok, disznók összeszedték, de egy nyaralótelken csak gond van velük. A fák zöldje és árnyéka még kapóra jön, de a potyogó és a fűben erjedő szeder már kellemetlen. Messziről bűzlik, mint egy marcona pálinkaház. Nem beszélve a fekete szederről, amelynek a lucsakos, szotyós rétegén átgázolni olyasféle élmény, mint alvadt vérben sétálni valamelyik elhanyagolt vágóhídon.

Bármilyen meggyőzően hangzott is kertész ismerősöm érvelése, a fákat nem vágattam ki. Valószínűleg azért, mert az én gyerekkori édenkertem teli volt velük. Mert összenőttek velem. S ahogy Proustnál a hársfateába mártott sütemény íze idézett elő emlékrajzást, bennem a szeder zamata és illata szokott előidézni gyakran.

Tolongó történeteim közül most csak egyet engedek szabadon.

1944 nyara. Hőgutás napok tombolnak akkor is, épp úgy, mint most. Még dél sincs, de már átforrósodott a betonvályú széle, alig lehet ráülni. Egyedül vagyok ismét odahaza, apámék még hajnalban elmentek kukoricát tölteni az Irtásba. Az a dolgom, hogy vigyázzak a házra, a gondosan meghajazott gabonaasztagokra s legalább kétóránként etessem és itassam a kiskacsákat, óvjam őket a vércséktől, mert három hónap múlva harminc-harmincöt hízott kacsából kerül majd ki a család őszi költőpénze. Egyszóval kincstárnok vagyok, csősz, vagyonőr egyszemélyben. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire rühellem magasztos megbízatásomat. Egy tizennégy éves fiú a buta és falánk kiskacsákkal! Még ha lány volnék, nem szólnék semmit – de így? Dühömben leöntöm magamat egy vödör hideg vízzel s fölmászok a konyha előtti körtefára. Fönt, a magasba nyújtózó ágak közt méhek, darazsak donganak körül. Betolakodó vagyok köztük, de eszembe se jut, hogy összecsíphetnének. Valahogy itt, a háztető magasában a nyár is átszellemültebb. Lent csak az ólak fölhólyagzott falát bámulhatom, a favágító tuskóját, a porban szaladgáló hangyákat, föntről azonban ellátni messzire: a szőlőhegyig, a vöröslő bauxitbányáig, el Csákberényig. Az uradalmi tarlók mellett itt-ott még learatatlan zabtáblák sárgulnak, s remeg fölöttük a levegő, mintha egy törékeny tenger hullámozna el arrafelé.

A látvány lassan megnyugtat, különösen két vércse megfontolt körözése a Sós-tó fölött, amikor ismerős moraj támadja meg a dobhártyámat. Jönnek megint az amerikai Liberátorok! Időről időre félelmetes mértani rendben húznak el fölöttünk Budapest irányába. A kutyák megugatják őket; a parasztok abbahagyják a határban a munkát s perceken át bámulják a füstcsíkot eresztő, félelmes gépeket, mintha egy másvilági jelenet tanúi volnának. Mindenki tudja, hogy a fővárost mennek bombázni, de sehogy se képesek élményszerűen összekapcsolni velük a romokat, a halottakat, a földre zuhanó, égő gerendákat. Én se. Budapest nekem egy Óperenciás-tengeren túli üvegváros: merő elvontság, illetve merő képzelet.

De öt perc se telik el a Liberátorok távozása után, a világ ezen a napon változik meg bennem örökre. Örökre, néhány elátkozott másodperc alatt.

Még fönt a fán ülök, s épp egy körtét akarok leszakítani az ágról, amikor a semmiből előzúg egy életnagyságú repülőgép. A fejem fölött mennydörög el villámgyorsan harminc-negyven méter magasságban. Mintha egy bőgő, apokaliptikus fejszét dobott volna el Isten haragjában. Ilyen közelről eddig csak szekeret, kocsit, cséplőgépet láttam. Meg kézzel hajtható rostát… Nem csak egy német felségjel, hanem egy pilótafej is belevésődik a szemembe. Mi történhetett vagy mi történik a géppel? Kényszerleszállást kellett végrehajtania? De végig se tudom gondolni a változatokat, két másik repülő is irtózatos visítással zúg el fölöttem. Mindkettő amerikai vadászgép. Iker-törzsű Mustang. A szívem a torkomba ugrik. Megbénulok. Az imént még békés darazsak zajongtak s most pedig ezek a megbokrosodott gépszörnyetegek. Mihez kezdhetek? Maradjak? Ugorjak le? Bújjak el? Eszelősen csúszok le a körtefa varacskos törzsén s ki az utcára! Az Új utca teljesen kihalt. Félek, de megsokszorozott erővel rohanok arrafelé, amerre a gépek repültek el. De mintha élő földi lényt keresne, jön az első gép szemközt velem, jegenye-magasságban az utca fölött. Hasravágódom. Pár pillanat múlva jön visítva az egyik Mustang is. Szinte fölhasítja a hátamat. Aztán a másik is jön, átlós irányból, mint amikor vaddisznót kerít be két kutya. Őrjöngve szólalnak meg a gépfegyverek, oda, vissza. A két vadászgép mindenáron ki akarja szorítani a német gépet Zámoly légteréből. A német azonban nem tágít. Nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy a falu fölött talán csak nem lövik le, mert ha a házak közé zuhanna, benzintartályával és bombáival, az ismeretlen, kis magyar településnek egy óra múlva vége lenne. Egymástól gyulladnának meg az asztagok, a ponyvás kunyhók, a szalmakazlak, a házak.

És valóban már a harmadik kört futják, halálos kacskaringókkal, de lőni csak akkor lőnek egymásra, amikor a szélső házak felé közeledik az ellenséges gép.

Fölugrom az út közepéről, és fejveszetten vágtatok a faluvég irányába. Hogy mért épp arrafelé, magam se tudom. Váratlanul a nevemet hallom: „Sanyi! Állj meg!” Nem állok. „Állj meg te eszelős, anyád engem öl meg, ha bajod lesz.” Mintha Szíjártó Júlia néni kiabálna. De a bőgve forduló repülők elnyomják a hangját. Elvágódom. Mintha megalvadt vérbe hasaltam volna bele. Megcsap a bódító szederillat. Teleszalad vele az orrom, a fejem, a szám. Megpróbálok fölkelni s ebben a pillanatban eget-földet rázó recsegés bénítja meg az akaratomat. Ezer deszkapajta nem rogyhat össze ilyen világvégi ropogással. S rögtön utána két vad robbanás rázza meg a levegőt és az egész falut. Soha még ilyen hangokat, mióta élek! Lehet, hogy a koponyám csontjai is szétröppentek a levegőben? Ha az eleven szeder illatát nem érezném, talán azt se tudnám, hogy élek.

Tizenöt perce még unatkoztam, mint ahogy évezredek óta kamaszok tudnak unatkozni, ha nem találják helyüket a világban. Untam a kacsákat, a méheket, az elpilledt levelek nyári mélabúját az arcom mellett. Tizenöt perccel ezelőtt még egy körtét akartam leszakítani magamnak a fáról, de ez a mozdulatom félbemaradt. Talán a kezem is ott maradt valahol a magasban az ágak között. Mi történt velem ezalatt az idő alatt? Megbabonáztak és átrántottak egy másik világba? Egy másik létezésbe? És mi ez a másik világ? Ez a másik lét? S mi ez az erős, égett gumiszag földközelben?

Bizonyára a lelőtt repülő kerekei égnek.

Fölpattanok és rohanok ki a faluvégre. Már többfelől is szaladnak a fölfelé gomolygó füst irányába.

Zihálva érünk az első házig s ott ösztönösen megtorpanunk. Hetven-nyolcvan méterre a háztól, a vályogvető gödrök hepehupái közt lángol a gép.

Közelebb kéne kerülni hozzá, de két vijjogó német autó érkezik a helyszínre s az autóból kiugráló fegyveres katonák elzárják előttünk az utat.

Nem értek az egészből semmit. Pár perce lőtték le a gépet, s egy intézkedő, rendfenntartó csapat máris itt sürög-forog a szerencsétlenség helyszínén. Zámolyon nincsenek németek. Talán a föld alól bújtak elő? Gántról jöttek? Csákvárról? Az időérzékem teljesen összezavarodik, vagy az is lehet, hogy még a tőrbe csalt gép pilótáitól kaphattak segélyhívó jeleket? Bármi történt is, egy szemfényvesztő csoda szemtanúja vagyok. Az ökrök oldala mellől egyenesen egy átláthatatlan katasztrófa közelébe kerültem.

A katonákkal három „ördögruhás” alak is érkezett. Olyan az öltözetük, mint a búvároknak: testre simuló fényes aztbesztruha, de van külön combtőíg érő csizmájuk is és óriási kesztyűjük. Hosszú nyelű nagy fémcsipeszekkel és fémfogókkal indulnak el ezek az alvilági lények a lángoló roncsok felé. És odaérve hozzájuk, belelépnek a tűzbe és kilépnek belőle. S hol egy lángoló kezet emelnek ki a tűz és a füst zűrzavarából, hol egy parázsló mellkast.

Nem tudom a szememet levenni róluk. A szívem riadtan kalimpál, kiugrik a helyéről is, de ha bárki el akarna most innen ráncigálni vagy csábítani, a világ valamennyi kincséért se mennék vele. Remegek a soha nem látott jelenetektől, miközben boldog vagyok, hogy a halál műhelyében tanú lehetek; hogy résztvevő. Hol vannak már a méhek, amelyek néhány perce még ott szorgalmatoskodtak a fejem körül? Hol a kacsák és a köröző vércsék? Beledermedek a múlt időbe?

Lehet, hogy ez alatt a néhány perc alatt veszítettem el ártatlanságomat örökre?

 

Július tizedike, kedd. Hajnali öt. Szokatlanul könnyű álomból ébredtem föl az imént. Che Guevarát láttam lóháton átkocogni a Margit hídon. Egyedül ment, átizzadt katonaingben, semmi fölhajtás körülötte, semmi csődület. Autók, villamosok sehol. Én a sziget bejáratánál vártam valakire, amikor a lovasban őt ismertem föl. Fejbiccentéssel köszöntem neki, ő visszabólintott, de mintha mindketten illegalitásban élnénk Budapesten, úgy viselkedtünk, mint akik sose látták egymást. A járókelők közül láthatóan senki sem ismerte föl a legvonzóbb kubai forradalmárt, csupán egy különc alakot sejthettek benne, mert csak oldalpillantásokkal nézegették. Az a tudat, hogy én személyesen ismerem őt és mégse szabadítom rá az izgalmas élményekre éhes pestieket, átmelegített belülről.

Micsoda tudatalatti szervezkedése ez a valóságnak és az álombeli képzeteknek! Talán két éve is elmúlt hogy egyáltalán gondoltam Guevarára, illetve, hogy beszéltem róla. És váratlanul most mégis úgy bukkan föl bennem, mintha még élne, mintha itt járna köztünk a földön, rangrejtve, mozgósító legendájával.

Pedig már negyedszázada halott. Ott fekszik kiterítve egy bolíviai istálló rögtönzött ravatalán, a keresztről levett Krisztus esendőségével, félkarja könyökben levágva, hogy legyőzői hamisítatlan dokumentum alapján azonosíthassák a személyt és a halottat.

Életemben még egyetlen fénykép se rázott meg úgy, mint amit a megcsonkított forradalmárról készítettek. Hetekig nem szabadultam tőle. Még verset is írtam róla. S hogyan lehetséges, hogy az álom mégsem ezt az égrekiáltó képet úsztatta elém, hanem egy sosemvolt jelenetsor megnyugtató képeit? Az agy ösztönös tiltakozása volna ez a halál ellen? A tudatalatti költészet remeklése? S ha igen, akkor is kinyomozhatatlan remeklés.

Az álom „valódiságából” annyi igaz, hogy én kétszer váltottam tekintetet az élő Guevarával Havannában. Először ezerkilencszázhatvanegy december végén a Riviéra Szálloda mozgalmas előterében testközelből, épp újságírók rohanták meg; másodszor pedig január elsején a José Marti téren rendezett díszünnepségen, ahol átizzadt katonaingben ott sétálgatott köztünk, a kubai forradalom harmadik évfordulójára meghívott külföldi vendégek között.

Igazság szerint ott lett volna a helye Dorticos elnök és Fidel Castro mellett a központi emelvényen, ahonnét az ország vezetői integetve köszöntötték a fölvonuló tömeget, a fölvonuló tengerészeket, tankokat, a sokadalom fölött alacsonyan elhúzó repülőket, de Che Guevara szinte tüntetően a hátát mutatja ennek a Vörös téri ünnepségek mintájára rendezett erőfitogtatásnak.

Ő az a vérbeli forradalmár, akit nem szédít el a hatalom, aki a legpazarabb tűzijátéknál is többre becsüli annak a gyufának a lángját, amelynél egy baráti tenyér fedezékében rágyújthat az ember a szivarra.

Lehet, hogy ő már akkor megérezte: nincs helye Castro mellett s jobb, ha elmegy partizánnak Dél-Amerika őserdeibe? A század nagy romantikusa volt, aki eszelős szépfiúként nyolc föllázított Vietnamot képzelt el a földön: nyolc, Amerikát kihívó és fölmorzsoló Vietnamot, mert úgy gondolta, hogy ez a több tűzfészekből kiinduló harc lehetne a világ szegényeinek a végső harca a gazdagok ellen. Simon Bolivár és a világszabadságban reménykedő Petőfi hite élt benne a rakéták korában! S eközben meg se legyintette a gyanú, hogy tiszta megszállottságát a szovjet titkosszolgálat „zseniális” sugallatai színezik át, fölhasználva ehhez egy nő szerelmét. Azét a nőét, aki élete társa és partizántársa volt Bolíviában.

Nem értem, máig sem értem, hogy ez a nagyhitű, lázas képzeletű és bátor férfi hol véthette el élete logikáját? A későn érkezők kudarca érte el? A későn érkezőké, akik ugyanúgy megfizetnek „történelmi lemaradásukért”, mint a koránjövők?

Talán föl se merülne bennem ez a kérdés, ha nem láttam volna karnyújtásnyi távolságból órákon át mozgását, arcjátékát, szeme élénkségét és ha nem olvastam volna még melegében, valamikor hatvankettő nyarán, a forradalomról írt naplóját.

Ez a napló egyszerre volt izgalmas regény, vakmerő hősköltemény és mítoszromboló kritika. A rózsák mellett kés; az összeverődő tenyerek mellett szembenézésre kényszerítő kis tükör. Ezerkilencszázötvenkilenc decemberétől, a győzelem napjától kezdve, a kubaiak zöme isteníteni kezdte Castróékat és Guevaráékat. Galambokkal és sasokkal vitette őket égbe. Guevara már ekkor megpróbált a földön maradni. Emlékezéseit nem félistenekről, hanem eltökélt vagány fiatalemberekről írta, akik húszegynéhány évesen a szabadsággal és a halállal jártak jegyben.

Egyik története mindmáig eligazító történetem maradt.

Elindulásuk drámáját írja le ebben a történetben. Több, mint másfél éves kemény kiképzés után szánták rá magukat arra, hogy Mexikóból indulva százan partraszállnak, s a Moncada kaszárnya 1956-os megrohamozása után az egész országot forradalmasítják. Tervük megvalósításához vettek egy kisebbfajta kirándulóhajót. De csak a beszállás pillanatában derült ki, hogy száz harcos helyett csak nyolcvan ember fér el felszerelésével és fegyverével a fedélzeten. Az első nehéz döntése Castrónak: az egyenrangúak közül húszat kiválasztani s elfogadtatni velük a döntés erkölcsi parancsát. Túlestek rajta. A zsúfolt hajó nyolcvan halálraszánt harcossal indul Kuba partjai felé. Egy-két óra múlva azonban kiderül, hogy a makrancos tenger nincs tekintettel a hazafias küldetés nagyszerűségére. Mint egy dinnyehéjat dobálni kezdi a megterhelt hajót. A haza fölszabadítására fölesküdött forradalmárok tengeri betegségbe esnek, s ki rókázik, kinek a hasa megy, vagy a feje fáj, ki pedig gyászos egykedvűségbe zuhan bele. A csapat egészségügyi felelőse Che Guevara, az orvosnövendék. Fejvesztetten keresi azt a hátizsákot, amelybe a hányás elleni gyógyszert csomagolták. Hamarosan kiderül, hogy a beszállás körüli drámában nemcsak a húsz bajtárs maradt a parton, de néhány csomag is ottmaradt. Nincs mit tenni: ki kell bírni a hajóutat, ha törik, ha szakad. Az egész társaság olyan, mint egy vert sereg.

S a dráma második fölvonásának is eljön az ideje. Hányás közben egyik bajtársuk beleesik a tengerbe. Mire kiderül a fonák baleset, a hajó már nyolcvan-száz métert is előrehaladt. Mit csináljanak? Hagyják belefulladni a bajtársukat? Ez szörnyű lélekomlást okozhatna a többieknek. Az összetartozás erős érzése kapna léket. Ha világos volna, egyszerűbb volna minden. De sötét van. Ahhoz, hogy keresni kezdjék a vízbeesettet, föl kell gyújtaniuk a fényszórókat. Ám ha fölgyújtják, a parti őrség gyanút foghat. Annál is inkább, mert már hónapok óta lesik Mexikó irányából a vizet. Castro mindennel számolva úgy dönt, hogy megfordulnak s a fényszórókat is meggyújtják: felelőtlen áldozattal nem kezdhetnek bele felelős vállalkozásba. Kétórás keresgélés után találják meg szerencsétlen társukat. A társasággal csoda történik: összekovácsolódnak s megerősödnek újra. Csakhogy a halálpontosan kiszámított időből két órát elveszítettek. Lassan kezd derengeni az égalj. Éjszaka helyett világosban érnek partot. Visszaút természetesen nincs! S a dráma harmadik fölvonása is lejátszódik. Kikötnek ugyan, de már csak arra van idejük, hogy egy partközeli cukornádültetvénybe elbújjanak, mert megjelennek a gépfegyverező repülők. Szörnyű mészárlás kezdődik el a magasból. Szinte leradírozzák az egész táblát Batista pilótái. A nyolcvan partraszálló forradalmárból csak tizenketten maradnak életben. Tizenketten! S ők indulnak el három irányba, a Sierra Maestra erdős rengetegei felé, hogy ott összetalálkozva halott bajtársaik helyett is megszervezzék az ország fölszabadító forradalmát.

Azt hiszem naplóírás közben Guevarának volt alkalma eltűnődni azon, hogy egy partraszállást, s egy célratörő lázadást is csak úgy lehet megalkotni, mint ahogy a remekműveket, amelyeknek József Attilával szólva – minden pontjuk arkhimédeszi pont. Vagyis: létfontosságú: kihagyhatatlan és mellőzhetetlen. Az emlékezésből kiderül: hajszálon múlott, hogy a történelmi szükségszerűségnek nevezhető kubai fölkelés nem bukott el egy semmiségnek tekinthető véletlenen: a parton hagyott gyógyszeres zsákon. Hiszen minden másként alakulhat, ha ott van kezük ügyében a Daedalon; ha nem esik bele senki a tengerbe, ha nem vesztegetnek el kereséssel két órát, ha sötétben érnek partra. Talán a nyolcvan kiképzett hazafinak sem kell meghalnia az első pillanatban. A képtelenségig végigszaladva a gondolatsoron még az is megtörténhetett volna, hogy másként zajlik le a kubai forradalom, s éppen ezért az országban másként alakul ki a hatalom szerkezete; hogy Kuba nem süllyed bele olyan szűzen és olyan ártatlanul a szovjet mintájú diktatúrába; továbbá, hogy nem robban ki a kubai válság és Che Guevara is más pályát fut be.

Őrület? Az! De nem logikátlan! Mert ne felejtsük el, hogy nemcsak az anyag lehet szerves képződmény, hanem a történelem is, melyben a legkisebb részletek a legnagyobb változásokat idézhetik elő.

 

Július tizenegyedike, szerda. Minden előzetes terv és elképzelés nélkül kezdtem el írni ezeket a jegyzeteket. Gátlástalanul, lazán, ahogy szellőzködő sétáin magának fogalmaz az ember; vagy ahogy a század első negyedében a szabad képezettársítás lávázására bízták rá magukat az automatizmus irányzatának modern írói, költői.

De bármilyen szabadnak érzem is magam írás közben, időnként megtorpanok. Mintha egy bujdosásra kényszerített cenzor kapná el a csuklómat a papír fölött.

Ez történt velem néhány napja is. A zsidóság és a magyarság ismét fölparázsló kérdéseihez fűztem egy-két megjegyzést. Szokatlan volt, de három-négy mondat meredekebb kapaszkodóján szabályosan fölgyorsult a szívverésem: szabad-e nekem erről a történetileg, politikailag és lélektanilag tragikusan összegubancolódott gondról széljegyzetben beszélnem? Sőt, lehet-e egyáltalán, anélkül, hogy a téma kihantolásával egy időben ne hantolnék ki millió és millió csontvázat: hideg fejjel elpusztított zsidó kisfiúkét, kislányokét, megszégyenített szerelmes nőkét, apákét, édesanyákét, osztálytársaimét, akikkel ez a világ már soha többé nem tud elszámolni.

A figyelmeztető hang után rögtön egy másik hang is megszólalt bennem: bármennyire igaza van is Konrád Györgynek, hogy minden zsidó mögött ott van Auschwitz, ott a világ rettenete, megrendülése s néma gyásza, de közben az is igaz, hogy ott van a nagy hatalmú élet is. Ott vannak jelen idejű hétköznapjai, a játékok, a gondok, a félelmek, az unatkozások, a politika tisztátalan indulatai, amelyeket már nemcsak az örök szégyen és döbbenet gyertyafényében szemlélhetünk. Szinte villám csapott belém, amikor éppen Izraelben figyelmeztetett egyik kitelepült barátom a zsidósors fölfoghatatlanul tragikus, ugyanakkor megújulásra képes természetére. Szó szerint ezt mondta: a gyászévtizedek elmúltával a zsidóság lassan kénytelen lesz a legképtelenebb igazságot is elismerni, nevezetesen azt, hogy, ha nem lett volna Hitler, ma nem volna Izrael állam, amely mégiscsak két évezredes vágya volt a zsidóságnak.

Még most, öt év után is félve idézem föl istenkísértő gondolatát, holott tudom, hogy az irgalmatlan élet ismer effajta „igazságokat”.

Amikor a naplóírás közben elbizonytalanodtam, mindez eszembe jutott, s azt gondoltam: szorongásaitól megszabadult közéletünk talán már megengedi, hogy a zsidó-magyar viszonyt ne csupán a vészkorszak elűzhetetlen árnyai közé szorulva vitassuk meg, hanem a társadalmi, politikai, sőt újabban már párthatalmi küzdelmek játékszabályaihoz is igazodva.

Rosszul gondolnám? Lehet. Érzek is valamiféle bűntudatra emlékeztető émelygést a gyomromban, melyhez hasonlót akkor éreztem, amikor akarva vagy akaratlanul tilos témákba bonyolódtam és fogalmazás közben oxigénhiányom támadt.

Ha gyűlölet íratta volna velem a múltkori jegyzetet, valószínű, most nem rágódnék rajta, hanem beállnék a nehézfiúk csapatába, vagy a sárdobálókéba, s ha szükség volna rám, még be is zupálnék. De gyűlölet helyett inkább aggodalom, illetve kiábrándulás kerülget. Félek, hogy a történelmi rendszerváltást egy nagy álarcos játék dramaturgiája szerint adjuk elő, amelyben a félreértések és a hazudozások logikája a most formálódó új valóságot is magához idomítja. Hogy miért félek ettől? Azért, mert egy olyan országban, ahol még a magyarságot is zavartan vállalhatta évtizedeken át az ember, ott a magukat zsidóknak vagy zsidóknak is érzők kilétüket csak ugyanilyen zavarodotttan vállalhatták. Márpedig a sokáig eltakart arc, a sokáig eltakart lélek nehezen szokja meg a természetes világosságot.

Ha a szerepjátszó felek közt nem hatalmi harc robbant volna ki, bizonyára egy szóval sem érintem a kérdést. De miután az elkövetkező hetekben, hónapokban dől el: kik határozzák meg az új Magyarország arculatát, önképét, stílusát, föltétlenül tisztán kell látnunk a hatalomért harcolók szándékait. Azaz: egymásét.

Mi és ők?

Már jegyzetírás közben is éreztem, milyen méltatlan hozzám s az ellentáborba került barátaimhoz is ez a megkülönböztetés, de úgy látszik, elkerülhetetlen, mert válságos időkben mindig a „határkérdések” izzanak föl legelőször, a fölborult status quo érzelmi tényei.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a zsidók és a magyarok titkos, feszült, már-már mitologizált viszonya csak a rendszerváltozás óta, pontosabban a hatalmi versengés idejétől kezdve nyugtalanít. Időről időre bennem is lobbantak föl olyan indulatok, amelyek tíz-húsz percre elhomályosították az agyamat, fölborzolták az igazságérzetemet, de szerencsére a maguk természetes módján el is csitultak.

Indulataim eredete – kezdettől fogva – ugyanaz volt. Valamikor a hatvanas évek középén – egyik napról a másikra – azt hallottam magamról, hogy antiszemita vagyok. Hogy mért vagyok az, senki sem közölte velem, magamnak kellett hát találgatnom. Egyedüli „bűnöm” az lehetett, hogy vonzalmaim engem Illyéshez, Németh Lászlóhoz s Veres Péterhez kötöttek. Vagy, hogy elragadtatással emlegettem néhányszor a feketelistán szereplő Fekete bojtárt: Sinka Istvánt. De hát fiatal íróként nagyra becsültem én a kommunista hitével konfliktusba került Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt is, akiket 1955 tavaszán néhány napra még Zámolyra is lecsábítottam, hadd ismerjék meg szüleim világát s az enyémet is, és ha tisztán látják – képviseljék. És hát az Új Hang munkatársaként ki hadakozott nálam lelkesebben a fiatal Orbán Ottó verseiért, és a mindenütt kikosarazott Mezei András költői próbálkozásaiért? Zsidó? Nem zsidó? Nemcsak hogy nem érdekelt, de fogalmam sem volt ilyesmiről.

Érthető hát, ha a leantiszemitázás engem ugyanúgy mellbe vágott, mintha valakit lezsidóznak.

Egy kitörölhetetlen jelenet ma – harminc év után is – elevenen él bennem.

A humorista Sándor Györggyel sétálok a forgalmas Váci utcán. Áttüzesedve politizálunk, kárhoztatjuk a nagyon sokáig elhúzódó konszolidációs időszakot, amikor a hódmezővásárhelyi múzeum igazgatója odalép hozzánk, s megkéri Gyurkát, hadd raboljon el tőle három percre. Gyurka erre a rövid időre magára marad az Anna presszó előtti járdán. S mikor három perc letelte után visszalépek hozzá, magából kikelve dühöng.

– Mi történt veled? – kérdem elámulva.

– Semmi, semmi. Úgy se hiszed el.

– Találkoztál egy marslakóval?

– Majdnem – legyint haragosan. – Képzeld, itt ácsorgok, bámészkodom, s egy régi ismerősöm megszorítja a karomat, szevasz Gyurka, mit csinálsz te itt a fizetett naplopók között… Mondom neki: Csoórira várok. Elhúzza a száját: Te – Csoórira? Arra a gyakorló antiszemitára? S erre már ment is tovább, én meg csak kapkodok azóta is a levegő után.

Egy másodpercig én is ellehetetlenülve álltam ott a járda szélén, de mint akinek fordítva működnek a reflexei, elkezdtem vadul nevetni.

– Megőrültél? – bámult rám Gyurka.

– Ellenkezőleg: megvilágosodtam. Ha hiszed, ha nem, ilyen jót még senki se mondott rólam. Eddig csak ködösen voltam antiszemita, de mostantól kezdve már azt is tudom, hogy gyakorló antiszemita vagyok. Ami a magyar észjárás szerint azt jelenti, hogy állok az utcasarkon és verem a zsidókat. Mást ugyanis nem jelenthet, hiszen íróként alig létezem. Állásom 1956 óta nincs, pályatársaim kefelevonatait javítgatom éhbérért, évek óta, a Magvető Kiadónál, nemrég az Iszapesőért megjelenési tilalommal sújtottak, tehát még ha akarnék, se tudnék ártani senkinek. Ezenkívül: nem dorongoltam le senkit írásban vagy szóban. Arról pedig nem kell senkit fölvilágosítanom, hogy a híres Belvárosi Társaság „alapító tagja” vagyok, ahol a rossz nyelvek szerint mindenki urbánus, neomarxista vagy kozmopolita. Ami szabad fordításban azt jelenti, hogy zsidó vagy zsidóbarát…

De ezt a rágalmat is – mint az előbbieket – hagytam elfújatni a széllel. A zsidó-magyar kérdést a tehetség, a jellem, az emberi kedvesség s rokonszenv értékeivel forrasztottam össze, s más összefüggésben az ügy nem foglalkoztatott. Azért volt ilyen könnyű a döntés, mert a barátaimban: Konrádban, Orbán Ottóban, András Lászlóban, Vásárhelyi Miklósban, Mezei Andrásban ugyanezt az értékrendet fedeztem föl, nem beszélve Levendel Lászlóról, aki az első pillanattól, 1952 telétől kezdve úgy volt számomra zsidó is és magyar is, ahogy én paraszt voltam és értelmiségi, egy bőrben.

De hiába tettem túl magamat a homályos ráfogásokon, a gyanúsítás újra és újra fölbukkant. A szivárogtatott pletykák után írásban is találkoztam vele. Az én népzenei, néptáncosi, népművészeti buzgalmaimat azzal együtt is, hogy a szürrealizmussal társítottam őket – a hatvanas években többen megkésett parasztromantikának ítélték. Múltsiratásnak, amely a lendületes szövetkezetesítés idején felelőtlen gáncsoskodás. Még olyanok is akadtak, akik azt erősítgették rólam, hogy a két háború közötti idők jobboldali népiességét ébresztgetem, amelyről tudnivaló, hogy csizmaszagúan magyar, s amelyet a fasizmus is a lábára húzott. H. M. az Élet és Irodalomban meg is írta a népművészettel, de még inkább a törekvéseimmel kapcsolatos fönntartásait. Írásának az volt a lényege, hogy egyelőre még csak erdélyi bokályokat, népdalokat és famozsarakat gyűjtök, de időszerűtlen s fülledt romantikámból egyenesen következik, hogy rövidesen a családfákat is elkezdem gyűjteni. Finom áthallásos utalás volt ez a zsidótörvények idejére, ami teljességgel megbénított.

Eszembe jutott Adorno magas színvonalú elfogultsága Bartók iránt. A németek „népdalkultuszától” eliszonyodva, Adorno Bartók folklorizmusát sajnálatos eltévelyedésnek nevezte. Az őserőt emlegető hatalom előtti meghódolásnak. A nácizmus egyre mérgesedő légkörében, hogyan sejthette volna meg az üldözött filozófus, hogy Bartók a népdalban, a népzenében nem a hamis betagolódás esélyét fedezte föl Ferenc József vagy Horthy Magyarországán, hanem épp a szembefordulás mélyből föltörő szenvedélyét.

Adorno esetében még megértettem az esztétikai érvekbe csomagolt elfogultságot, de H. M.-en fönnakadtam: miért gondolja, hogy a népzenéhez fűződő viszonyom hátterében csakis egy eltorzult ösztönvilág köde gomolyoghat, amelyből egymás után lép elő a nacionalizmus, az irredentizmus, a sovinizmus és az antiszemitizmus.

Máig sajnálom, hogy a neheztelés helyett nem ültem le vele beszélgetni, s nem magyaráztam el neki, hogy szó sincs őserőfakasztásról, családfabolygatásról, se turáni összeesküvésről. Pedig mi mindent tisztázhattam volna akkor! Szellemi önéletrajzom egyik megvilágosító fejezetét oszthattam volna meg vele!

Hol is kezdhettem volna ezt, a mindmáig megíratlan fejezetet?

Talán Jancsó és Hernádi filmjénél: a Szegénylegényeknél. Mindenképpen az 56 utáni korszak legemlékezetesebb gongütése volt nekem ez a film. Az első nagy metaforikus vagy allegorikus alkotás, amelynek ugyanazt a szerepet kellett volna az ötvenhat utáni közéletben betöltenie, mint a szabadságharc leverését követő időkben A madár fiaihoz című Tompa-versnek vagy Arany A walesi bárdokjának. De furcsa módon: a betyárok összefogdosásából és megtöretésükből az alkotókat is és a filmet értelmező közönséget is mindenekelőtt a hatalom démonitása izgatta: a Ráday Gedeon arcából felénk tekintő kádári megbízott arca, a betyárokat fölmorzsolók tekintetéből pedig az ötvenhatos forradalmárokat kivégeztető vérbíróké.

Pedig a film-allegória mélyebb rétegeiben másról is szó volt: a nemzet és a magyarság legújabb kori átveréséről. Tudata és önérzete teljes megtöréséről. Erről azonban még csak suttogva sem beszélt senki. Hogyan is beszélt volna, amikor a nemzet emlegetése ez idő tájt egyszerre idézte föl a Horthy-korszakot és a nemzetilobogós októberi forradalmat.

Amikor rádöbbentem erre a hiányra, erre a történelmi elhallgatásra, megértettem, milyen föladat vár rám a továbbiakban. Utólag is megnyugtathatom finnyásabb értelmiségi barátaimat: nem a közhelyszerűen emlegetett váteszi szerepre készültem, hanem arra, amire Kazinczy, Csokonai, Arany és Kosztolányi vállalkozott, amikor a nyelv „pártjára” állva, a nemzet legbensőbb értékeit védte. H. M.-nek is elárulhattam volna, hogy a hatvanas években a népművészet, a népdalok, a balladák, népzenénk világa nekem szóról szóra ugyanazt jelentette, mint nagy elődeimnek a nyelv. A magunk keresésének nélkülözhetetlen szimbólumát. A minden magyart: a leverteket és a szétszórtakat összekötő érzékeny idegszálat. Mi tagadás, ha a nemzet történelmi és filozófiai kérdéseiről szabad viták folyhattak volna már akkoriban, valószínű, hogy Illyés- és Németh László-követőként a negyvenötben, a negyvenkilencben s az ötvenhatban földre vert magyarság egyik fölmosdatója leszek. Nem holmi magyarázkodásból, hanem szükségből. Nemzet, nemzet – hallottam folyton a méltatlankodó megjegyzéseket: – mi az? Érték vagy csak üres szónoklat? Úgy beszéltek róla a „nemzetietlen nihilisták és szocialisták”, mintha nem is a történelem nagy találmánya volna: valami, ami az évszázados csetepatékban kikristályosodott, hasonlóan az anyanyelvhez. Vajon miért van szükség annyi nyelvre, amikor a legcélszerűbb egyetlenegy lenne?

Azok, akik így gondolkodtak, oly távol álltak a magyar történelem „néma nyelvétől”, mint akik kőnek születtek. A múlt századi történetírónk, Szalay László valamelyik Bethlen Gáborról készült rajzon észreveszi a fejedelem szája körüli keserű vonást, amely szerinte, mármint Szalay szerint, a szétszaggatott haza egyesíthetetlensége miatt vésődött rá a fejedelem arcára. Igen, valami efféle titkos és néma vonásban él a nemzet szelleme tovább, nem csak az elfehéredve énekelt himnuszokban.

De hát ki tudott volna ilyen metafizikai finomságokról beszélni nemzeti ügyben, amikor a népesedési és a határon túli magyarság gondjainak a fölemlítésére már azonnal ránk rogyasztották az eget.

1974-ben egy írószövetségi vitában Czine Mihály, Fekete Gyula, Nagy László, Sánta Ferenc és én hevesen összecsaptunk a hivatalos hatalmat képviselő Pándi Pálékkal. Véletlenül úgy adódott, hogy a vitában egymás után soroltam föl E. Fehér Pált, Pándit és Rényi Pétert. Másnap már egész Budapest, az „újnépiek és az újnemzetiek” lázadásától visszhangzott. Nem a butaság, nem a hatalom és nem is a nemzeti érzéketlenséget támadó ellenzéket fedezték föl bennünk, hanem a fajgyűlöletet. „Zászlót bontottak az antiszemiták! Kimutatták végre a foguk fehérét!”

Napokig agyonsújtottan kóvályogtam a városban: hogyan lehet bűnös az ember bűntelenül? A puszta létével? Hogyan és meddig? Hetedíziglen, mint a Bibliában? Mért gondolja a zsidóság jelentős része, hogy a nemzet elveszített önérzetének a visszaszerzése föltétlenül őellene irányul? A vészkorszakban átélt tragédiáját éli újra, vagy a hatalomban való komoly részesedését félti? Mi homályosítja el az eszét annyira, hogy nem veszi észre: a végzetes bűnök hierarchiájában az is bűn, ami 1956. november 4-e után a magyarsággal történt! A tankok, a kivégzések, a sterilizált nemzeti szellem! Sőt az is, ami az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarságot sújtja. A zsidóság kisebbik része persze tudta ezt, de a többség – érzékelhetően – jobban örült a kádári biztonságnak, háttérben a szovjetekkel, mintha önállósult magyarok országlása kezdődött volna el 56-ban. Hiszen a magyarok „betegesen kielégületlen nacionalizmusa”, szovjetellenessége közvetetten vagy akár közvetlenül is a vészkorszakban halálra sebzett zsidóság ellen fordítható.

Ha volt huszonkettes csapda-helyzet, ez az volt! Kivágni, sajnos, nem tudtam belőle magamat, de valamit akkor értettem meg végérvényesen. Ez pedig az, hogy a filozófiailag és történelmileg rosszul megnevezett valóság előbb-utóbb visszarúg.

1945-öt az általános szóhasználat fölszabadulásnak nevezte. Megszállásnak soha, legalábbis nyíltan nem. Holott 1945 egyrészt valóban fölszabadulás volt, másrészt megszállás. Egyszerre, egyidejűleg mind a kettő. A zsidóság örök hálát érezhetett a szovjet hadsereg iránt, amely a haláltáborokból kiszabadította. A magával már többszörösen meghasonlott magyarság érezhetett-e mást, mint újabb megszállást, megsemmisülést, szégyent? Április 4-e mögött nemcsak egy új Világos komorlott föl, de egy újabb Trianon is, ami jaltai megalapozással, a párizsi békeszerződésben, sztálini akaratra be is következett.

Fölszabadulás, ami ugyanakkor megszállás is? Egy modern regényhős talán képes rövid ideig ilyen tudathasadásos állapotban élni, de egy nép aligha. Valamelyik résztudatnak el kell fojtania a másikat, ami viszont mélylélektani földrengéseket készít elő.

Amikor – többszöri hátrafordulás után – ezt a negyvenötös helyzetet sikerült megértenem, akkor mérhettem csak föl igazán a bibói akarat és erkölcs nagyságát. Kortársai közül szinte egyedül csak ő értette meg, hogy ha a meghasonlásos magyar valóságot nem tudjuk kellő időben drámai, illetve katartikus valósággá átváltoztatni, féligazságok erkölcse és mindenfajta tévhit zülleszti majd szét az életünket.

Ahhoz persze, hogy Bibó teljesítménye ne pusztán szellemi tünemény maradjon, hanem történelmi erővé alakuljon, köztulajdonná kellett volna válnia. Például a zsidókérdésről írt tanulmányainak legalább százezres példányban kellett volna megjelenniük, mert a magyarság csak így tudott volna önmagával szembesülni.

Rákosiéknak azonban nem az igazságra és a megtisztulásra volt szükségük, hanem a bűnre. Kilencmillió bűnös magyarra, mivelhogy a megvádolhatók fölött mindig könnyebb és indokoltabb is uralkodni.

Az elmulasztott szembenézést és katarzist, a zsidó-magyar viszonyban is az 1956-os forradalom végezte el. A hatása azonban csak addig tartott, ameddig a forradalom. Később csak egyének vagy baráti közösségek tudták rövidebb-hosszabb ideig egymásban föloldani az irtózatot.

Az 1977-es Chartát egyéb megfontolások mellett azért is írtam alá, mert olyasfélét sejtettem, hogy az emberi s vele együtt a nemzeti, a nemzetiségi jogokért indított küzdelemben 1956, 1968 után ismét egymásra találhatunk.

Tíz nehéz, de fölszabadult, boldog év az ellenzéki harcokban! A Charta aláírása után a Bibó temetése, a Bibó-emlékkönyv, a monori találkozó, a közösen szervezett tüntetések, a közös kiállás. Durayért – külön-külön, de együtt is azt a hitet erősítették bennem: van politikai üdvösség Magyaroszágon is! Végre azt éreztem, hogy radikális barátaink elhiszik: a nemzet megújuló eszméje nem a zsidóság s nem is a zsidó származású magyarok ellen szerveződő gondolat, hanem határozott ellenállás az ellehetetlenült szovjet birodalom- és a kádári pártállammal szemben.

Olyannyira megszilárdult bennem ez az érzés, hogy Spiró György magyarokat gyalázó versén épphogycsak néhány percig elszomorodtam. Düh vagy gyűlölet? Még csak az előszelük se érintett meg. A vers megírását mélylélektani elszólásnak, illetve költői balesetnek tartottam.

Akkor hát mi volt mégis a közvetlen kiváltó oka annak, hogy a néhány nappal ezelőtti jegyzetet, ha szorongva is, de megírtam? Hasonló mélylélektani kisiklás, mint Spiróé? Vagy valami más?

Igen, más. Valami évek óta halmozódó keserűség. Valami módszeresen megtervezett lejárató hadművelet. Hisz, amit fél éltemen át csak arctalan és kóbor pletykák suttogásából szűrhettem ki – hogy mi, magyarok, minden tulajdonságunkat megelőzve általában nacionalisták és antiszemiták vagyunk –, azt az utolsó két évben a legrangosabb világlapok rovataiban olvashatom. Feltűnő helyen, kiemelve, harsány címekkel. Különös, de ezek a lapok évtizedekig még csak le sem néztek bennünket; valójában azt se tudták, hogy létezünk, hogy vergődünk és hogy nem mi lovagoljuk-e meg a szélmalmainkat. Újabban viszont már a lelkünk legtitkosabb zugaiba is neves tudósítókat küldenek. A New York Times, a Washington Post, a Le Monde, a Die Presse, a Die Zeit és a társaik lassan-lassan már jobban ismerik gondolatainkat és érzelmeinket, mint jómagunk. Éppen ezért minket már fölösleges is megkérdezni magunkról, mert az árnyalt igazságok nem mindenkinek kedveznének, és csak megzavarhatnák az olvasókat.

Az ember mindaddig kénytelen elfogadni ezt a lapokból ránk esőző végzetet, amíg nem lát bele az esőcsinálás ravaszdi mesterségébe.

Nekem, sajnos, akaratom ellenére is bele kellett látnom.

Az első lakiteleki találkozót mi készítettük elő öten: Biró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos és én. Az előmunkálatokban igen, de magán a találkozón már nem vehettem részt, mert az amerikai magyarok vendége voltam, s előadásokat tartottam nekik Houstontól Los Angelesig, Chicagótól New Yorkig. A találkozó napján, 1987. szeptember 27-én épp New Yorkban időztem, mert az estemet másnap rendezték meg a házukban Püskiék.

Az est megkezdése előtt egyik barátom elém teríti a New York Times aznapi számát, amely – röviden összefoglalva az eseményeket – arról tájékoztatja a világot, hogy a népinek s nemzetinek nevezett magyar ellenzékiek egy Duna-Tisza közi kis faluban, Lakiteleken nacionalista légkörű tanácskozást tartottak, amelyre a radikális ellenzék hangadó embereit nem hívták meg.

A beszámoló annyira földúlt, hogy azonnal föltárcsáztam Budapestet, Bíró Zoltánnal és Für Lajossal akartam beszélni. Mindkettejüknek vadul nekiestem: „Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!”

Az elképedéstől alig jutottak szóhoz: Honnan veszem ezt az eszelős rágalmat? „A New York Times mai számából” – mondtam. „Ez úgy mocskolódás, ahogy leírták” – állították egybehangzóan mind a ketten. „Konrád György ott volt?” – kérdeztem szinte perdöntő kíváncsisággal. „Ott, persze hogy ott, és nagyon okosan föl is szólalt. Kerekedett vita, természetesen arról is, hogy a radikális ellenzék néhány személyiségét miért nem hívták el, de a találkozó főszólama nem ez volt.”

Szavaiktól kicsit megnyugodtam, de korán, mert a történet nem ezzel ért véget. Kiderült, hogy a beszámolót nem Henry Kamm, a lap magyarországi tudósítója írta, ő csak a nevét kölcsönözte a hazai radikálisok egyik legmozgékonyabb vezéregyéniségének, aki – persze – nem volt ott Lakiteleken.

Nincs mit szépítenem a dolgon: ezzel a tudósítással kezdődött el igazán Magyarország legújabb, külföld előtti lejáratása, árnyalatlan nacionalizmusunkkal és zsidóellenességünkkel.

A cikk megjelenése óta alig múlik el egy-egy hét, hogy valahol, valakik Svédországban, Svájcban, Ausztriában vagy Amerikában, ne e két torzító lencse alatt figyelnének minket. Még jó, ha szánalommal néznek s nem megvetéssel.

Kinek az érdeke lehetett ez a befeketítő hadjárat? Önmarcangoló magyaroké, akik a sebeiket New Yorkban gyógyíttatják? Vagy olyan magyar állampolgároké, akiket nem a teljes valóság érdekel, és akik az új politikai helyzeten tűzön-vízen át csak győzni akarnak? Tudjuk: Ady is megtehette volna, hogy Franciaországban vagy Olaszországban házal a magyar nyomorúságokkal, s ott ostorozza buta, helóta népét, illetve szerelmetes szép fajtáját, de ő nem rongálni, hanem segíteni akart.

Meggyőződésem, hogy bizonyos idő után a rossz helyzetmegítélés is bűnné válhat. Azok a barátaink, akik politikai tőkének tekintették a mi eltúlzott, sőt tévesen értelmezett nacionalizmusunkat s ennek függvényeként az antiszemitizmust, törököt fogtak. Törököt, amely nem ereszti őket. Hiszen, ha bizonyítani akarták igazukat, az első gyanúsító cikkek után már rágalmazó cikkeket kellett írniuk vagy íratniuk. Ezután pedig föl kellett keresniük az Amerikában és a más országokban működő zsidó szervezeteket, hogy ne csak lélekben támogassák őket, hanem anyagilag is, mert a fenyegető veszélyt csak úgy tudják elhárítani a zsidóság feje fölül, ha a választásokon ők győznek.

Tudom, ha a félelemmel és hamisításokkal megterhelt, kezdeti időben a zsidó magyar vagy magyar zsidó barátaim közül egyetlen komoly szavú is föláll és csak annyit mond: szerencsétlen megoldás a külföldi sajtó nehéztüzérségével lövetni a magyarokat, én elmegyek ehhez az emberhez, hogy megöleljem és valószínű, hogy soha többé nem írok le figyelmeztető mondatokat zsidók és magyarok megkeseredett viszonyáról.

 

Július tizenkettedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasztos ügy képviseletére, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für Lajossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártékonyabb tévhit Magyarországon.

Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett némelyekben ez a minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson, megérteném. De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen se szónokoltam, ahol Csurkát vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békéstarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozótosában, mint ahogy jópár budapesti „értelmiségi” is eltévedt.

Talán a TV-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről” néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan ember, hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki nemcsak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági parasztpolgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben és akkor is, amikor elment Segesvárra.

Túloznék persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól megfosztott Vörösmarty vagy a képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett el attól, hogy három évtizedes politikusi „előéletem” után képviselőséget vállaljak az új parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenekelőtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a „szellemi politizálás” mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen politizálás életformáját elvállaljam.

Én is, mint sokan mások jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy héthatárra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jókedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő új politikai erők – mozgalmak, pártok, pártcsírák – olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.

Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolódnak. Sietve teszem hozzá, az időelőtti felbomlásához.

Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes „bútordarab”. Inkább költői találmány volt, mint politikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filozófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus életérzés című könyvében: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia.” S folytatni még meghökkentőbben folytatja: „Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta.”

Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jogalkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűségekhez?

Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni.

A Kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással. Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrendszerét akarták minél előbb fölcserélni az újjal: az egypártét a többpárti rendszerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam új irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni.

A tárgyalófelek munkája, szerintem, történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták meggyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, pedig a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek a „sírásra” is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért soroltatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988-89-es átalakulásban sikerült a vérnélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nemcsak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is.

Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Úgy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével lezárhatjuk az 56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az új korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámított akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De a koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehetően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó bűntudattal vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiányzott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön.

De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagyszabású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mondatai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbefogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsemmisülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét végzetet sodró mítoszaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyelhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen.

A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek, mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélekben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata – a pártosodás – később jó utakon indulhasson el.

Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből. S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, alapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, féltéglákkal, vasdarabokkal.

A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártoskodás számlájára írhatjuk. Vajon mért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is. Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem. Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az „asztalborítók” már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a Négy Igenes népszavazásban is – bámulni való politikai ügyességgel – ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nemcsak a zsenge demokrácia első paradoxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit sem ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezer adat önmagában elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények.

Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak. Ők a bukásuk miatt felelősek.

Ha mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy petőfies cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s mindenkorra kiégették belőlem.

 

Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak. A legkirívóbbak közt az első helyen épp a demokrácia paradoxonjai. Mindaddig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csakúgy a magunk számlájára képzelődtünk az 56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati „fölszámolásáról”: a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva: arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik másfajta alkotóképességtől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az erkölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti társaságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletettségét. Legalább is az én szememben. A gondolkodásba több új „prózai” elem is beiktatódott. Az egyik ilyen új elem a jóváhagyás mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények között a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állnak. Csöndre intik őket és szerénységre.

A mi új demokráciánkból, sajnos, hiányzott és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízléstelenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben  is úgy számoljuk össze – demokratikusan – a szavazatokat, mintha káposzta fejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan  fejletlen vélemények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek, és a legtávlatosabbak.

Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek?

A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban már önmagában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politikából. De az újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond, például, az idő kérdése, szakszerűbben szólva az: időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó művész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje. A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nemcsak az óra ketyeg makacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgép is. Még akkor is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondolataink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senkisem tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek.

A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem – az elmulasztott megrendülésen kívül – az elhamarkodott pártoskodás kocsmai jelenetei hőköltettek vissza.

Elhamarkodott pártoskodás?

Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni?

Épp azután lehet!

Hasonlat helyett egy tragikus sors jut az eszembe. A falubeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: amikor 1944 nyarán leventének kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kinn valamelyik Donyec-medencei büntető táborban. A folyamatos éhezéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle, 1945 nyarán – talán a fiatalsága miatt – hazaengedték. Hazaérkezése után kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát minden hazai ételre: a kacsasültre, pörköltre, túrós lepényre, a füstölt szalonnára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónapjaiban.

Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt vissztartani ettől a kétségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen engedje meg, hogy a híg csalán löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá újra a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tudatából.

Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú belehalt a mohóságba.

Tudom, nemcsak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példabeszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a 89-ben megalakult vagy a halottaiból hivatalosan is föltámasztott pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadifogságból hazaért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükbe ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről s az örvénylő események közben kiknek a szózataira figyeljen vagy kiknek fordítson hátat.

Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzeléseik a változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek  politikai sivatagában ők tartották fönn – amennyire fönntarthatták a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapos társadalomelemzés erkölcsét: ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik – minden korlátozás ellenére – mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok – a helyzetükből adódóan – politikai előjogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemességhez.

Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.

A visszaélés egyik formája a sietség volt. Az elbizonytalanodott társadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szövetséget? Kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban? Vagy kinek a neve kerül föl a legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szándékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.

De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra tekintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:

 

Tartsd magad, Mert most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud.

 

A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak bennem napról napra.

Talán mondanom is fölösleges, hogy a pártosodástól való viszolygásom ellenére a többpártrendszerű demokráciát óhajtottam, hisz választani csak több párt közül lehet, de közben az is nyilvánvaló volt számomra, hogy az új pártok azért választhatatlanok, mert fejletlenek, mert koraérettek; a történelminek nevezett régi pártok pedig azért, mert „túlérettek”; vagy mert hosszú tetszhalálban elernyedtek az izmaik és a reflexeik.

A választáskényszer és a választhatatlanság ténye közti abszurd feszültséget, kínos ellentmondást én csak az idővel tudtam volna föloldozni. Az önmagát is meghaladó idővel.

De elvont elemzés és eszmefuttatás helyett ismét személyes történetre váltok át. A Magyar Demokrata Fórumot kezdetben én olyan mozgalomnak képzeltem el, amely ha méhében hordja is a pártot, hosszú időn át lélek- és gondolatérlelő marad. A szabadság edzőiskolája. S ebben a hitemben erősített meg egy olasz szenátorral folytatott emlékezetes eszmecserém is.

1988 nyarán – tehát a választások előtt több mint egy esztendővel az olasz nagykövet Bíró Zoltánt és engem azzal a természetes szándékkal hívott el magához, hogy egy Magyarországra érkezett parlamenti küldöttséggel ismertessen bennünket össze. Köztük O. szenátorral, az Olasz Keresztény Demokrata Párt egyik alapító tagjával.

Eszmecserénk tizedik percében az idős, sok vihart megélt szenátor azt kérdi tőlem, mi lesz a Demokrata Fórummal: párttá válik-e rövidesen vagy mozgalom marad továbbra is. Dadogva mondtam el neki, hogy kétféle akarat hadakozik egymással. S én azok közé tartozom, akik egyelőre a mozgalom mellett szavaznak. A politika nagymestere sokat sejtetően mosolygott rám, kissé ravaszkás szemüvege mögül.

– Tudja, mért mosolygok? – kérdezte.

– Fogalmam sincs róla.

– Azért mosolygok, mert közvetlenül a második világháború befejezése után, nekünk olasz kereszténydemokratáknak, ugyanezt a leckét, ugyanezt a politikai házi feladatot adta föl a történelem: mozgalom maradjunk-e még bizonyos ideig vagy váljunk-e párttá? Az idő és a körülmények is szorongattak bennünket. Mégpedig nem is akármilyen körülmények. Az Olasz Kommunista Párt viharos gyorsasággal megalakult és országszerte toborozta híveit. Föltűnően sokan csatlakoztak hozzájuk.

Elvégre a korszak politikai „divatfiai” a kommunisták voltak. Roppant áldozatokat hozva ők törték meg leginkább a németeket. Mindenki előttük emelt kalapot. Emlékszik rá? A kommunista Sztálin volt az isten! Még az a szerencsétlen Roosevelt is neki udvarolt. És a nyugati baloldaliak! Aragon, Sartre és a többiek. Azt hitték, hogy a kommunizmus fogja megváltani a világot. Természetes, hogy az olasz kommunisták is így gondolkoztak. Hónapok alatt megerősödtek, és hogy egy hasonlattal érzékeltessem a helyzetünket, olyanok voltak, mint egy duzzadó izomzatú bokszoló a szorítóban, aki egyedül ugrál ruganyosan a deszkán, egyedül csépeli a levegőt, öklözi a semmit s ellenfél nélkül már-már nevetségessé is válik. Igen, az ellenfél! Arra kellettünk volna nekik, mi kereszténydemokraták. Szinte ingerlő perverzitással arra csábítottak minket, hogy minél előbb alakuljunk párttá mi is! Mert az előnyüket így tarthatnák meg velünk szemben. Egy hajszálon múlott, hogy nem ugrottunk be a tetszetős csapdába. Az alapítók közül négyen-öten úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt sikere nem igazi siker. Túl sok benne az időszerű propaganda és a fölpumpált látszat. S különben is azt, hogy mikor váljunk párttá, ne más írja elő nekünk. A legalkalmasabb időt meg tudjuk választani magunk is.

Ekkor határoztuk el, hogy előbb föltérképezzük az országot, s csak utána döntünk magunkról. Hiszen ahhoz, hogy érzelmileg, politikailag, történelmileg jól dönthessünk, meg kell tudnunk: hogyan gondolkodik az olasz paraszt, az olasz akadémikus, a kéményseprő, az apáca, a katona, a gépészmérnök, a kohók mellett dolgozó munkás.

S ez volt a szerencsénk! Ha idejekorán beugrunk az olasz kommunisták érthető cselének, véges-végig másodhegedűsként rángattuk volna a vonót. Tudniillik a küzdelembe belebonyolódott embernek már nem az igazságra van szüksége, hanem a győzelemre. S mivel feltétlenül győzni akar, időközben még tán a céljairól is lemond, csakhogy a dobogó közelében maradhasson. Ma is áldom a kockázatosnak, sőt veszélyesnek mondható türelmünket, hogy nem idő előtt kezdtünk el versenyezni. A meggondolatlanságok következtében olyan pártszerkezetet alakíthattunk volna ki Olaszországban, amelynek még tán most is a túszai volnánk.

Éppen egy éve találkoztam O. szenátorral. Akaratlanul is egyre gyakrabban és egyre keserűbb szájízzel idézem föl magamban mondatait.

 

Július tizenötödike, vasárnap. Ha három héttel ezelőtt nem sikerül a Svájcban élő magyarok „irodalmi és politikai körutazására” szóló meghívását későbbre halasztanom, talán épp ebben a vadmeleg délelőtti órában is Basel modern múzeumában ténfergek s azt kutatom kíváncsian: vannak-e új szerzeményei a két év előtti törzsanyaghoz képest? Egyáltalán: vannak-e új festői a hetvenes, nyolcvanas évek Európájának, Amerikájának vagy csak a fáradt izmusok képei szaporodnak-e tovább a depresszió és az üzlet sikeres vadházassága nyomán?

Valóságos szembesülés helyett a kérdést itt a kiégett kertben csupán elméletileg tehetem föl magamnak: csakugyan vannak-e?

Jóhiszeműen azt válaszolhatom rá, hogy a világon bizonyára ma is festenek olyan meghökkentő s lélegzetelállító képeket, amelyek körül ugyanúgy összesűrűsödik a világ, mint Van Gogh, Picasso, Salvador Dali festményei körül.

Igen, a jóhiszeműség és az emberi szellem iránti örökös bizalom ezt súgja, a tapasztalat azonban újra és újra rácáfol erre. Az utolsó húsz évben jártam Bécsben, Londonban, Münchenben, Bonnban, Párizsban, jártam Amerika, Kanada, Dél-Amerika, Skandinávia és Közép-Európa legnagyobb városaiban, de az impresszionizmushoz, az expresszionizmushoz vagy a szürrealizmushoz hasonló új és természetesen jelentős festői ábrázolásmódra nem bukkantam rá sehol. Festmények – új festmények – persze mindenütt voltak, s be is tudtam őket sorolni az új avantgárd-törekvések egyik vagy másik irányzatába, de tartoztak bár a konstruktívokhoz, a kinetikusokhoz, a gesztusfestészethez, valamiképp hiányzott belőlük a kiagyaláson túli élet; hiányzott az ördögiség és a csodák tettenérésének a pillanata. Mintha a képet megszülő és alakító ihletettséget az ötletesség váltotta volna föl a festészetben. Vagy mintha a szerves világ fokozatos megfakulása után a gépesített képzelet ideje jött volna el közénk, amelyben a festő már nem az embert, nem az emberi világ érzékletes tényeit, drámáját ábrázolja, hanem a technika hideg hatását a szívre, az agyra, az egyre elszikesedő emberi kapcsolatokra. A Nap többé már nem a hegyek mögül emelkedik föl hajnalonta s nem is egy nő halántéka mellől, hanem egy laboratóriumi képernyő ikrás fénymezejéről, ahol zöld hullámvonalak cikáznak és személytelen vércseppek gurulnak a sterilizált térben a Nirvána felé.

Az új festmények – legyenek azok a minimalizmus képei, vagy kövessék Andy Warhol banalitásba fulladó látomásait – sokkal közelebb állnak az illusztrációs műfajokhoz, mint a művészet teremtő ösztönéhez. Udvariatlanság amit állítok, de úgy érzem, hogy lábjegyzetek inkább, mint felfedezések. Sőt, ha a világegyetemet egy szeszélyesen működő számítógépnek kiáltanánk ki, mint kortársaink közül némelyek, akkor az új „festmények” zömét a számítógéplogika termékének is nevezhetnénk, amelyben a színek és a formák a szétesett univerzum díszítményeihez tartoznának, semmiképpen se a lényegéhez. S mindezek tetejében az ornamentika szerepét betöltő képekről mindenütt hiányzik az emberi lélegzet forrósága; a kéz közvetlen részvétele az alkotásban.

Tudom, vannak, akik csurgatnak, vannak, akik szórópisztollyal festenek, lábbal, úthengerrel, késsel vagy egyéb lángelméjű szerkezetekkel. Valamilyen izgalmat, valamilyen esztétikai hatást természetesen ők is kicsiholnak mesterségükből, de ez a hatás többnyire idegesítő, felületes és általában szájbarágó. Mintha egységesen azt sugallnák ezek az új „műalkotások”, hogy a világunk széthullt darabjaira s csupán a foszlányait érzékelhetjük mi, elvalótlanított és idióta emberek. És a foszlányait is csak úgy, mint ahogy emlékezetkiesésben szenvedő betegek villanyozódnak föl a valóság egy-egy részletétől.

Ki tudja, nem az önmagától megrészegedett ész győzte-e le itt, a festészetben is az emberi érzékelés egyetemes képességét? Nem a mindent szétszedő agy ízlése terrorizálja-e meghitt és organikus képességeinket?

De mért foglalkoztat engem, szakmán kívülit ennyire a festészet állapota? Talán azért, mert riasztóan és „látványosan” jelez valami általános érvényű tételt. Mégpedig azt, hogy a tömérdek látnivaló világában az ember egyszerűen nézni felejtett el. A régi festők – Cranach, Van Gogh, Cézanne – amikor festettek, egyszerre néztek és láttak kifelé és befelé is. Az újak – tisztelet a kivételnek – úgy festenek, mintha csak kifelé tudnának nézni, mint a szemet meghosszabbító távcsövek vagy mint a kiéheztetett állatok.

 

Július tizenhatodika, hétfő. Innen, még ebből az aszályos kertből is viszolyogva gondolok a Keleti Károly utcai lakásomra. Valamikor ízlésesen berendezett „legénylakás” volt, kicsi, de otthonos árbockosár, ahonnét akadálytalanul figyelhettem a nagyvilágot, mára azonban fullasztó zug lett. Az alapterülete persze most is ugyanakkora, mint amikor húsz évvel ezelőtt nagy nehezen hozzájutottam, egészen pontosan: huszonhat négyzetméter, de levegőssége, meghitt tágassága fokozatosan összezsugorodott. A belső térből nagy helyet foglaltak el a könyvespolcok, a megszaporodott ládák, az ajándékba kapott szobrok és kerámia vázák. Ezeken kívül az ismerős és az ismeretlen emberek egyre halmozódó kéziratkötegei: háborús naplók, hadifogoly-emlékezések, amelyek csak mostanában kerültek elő titkos fiókokból.

Köztük szoktam lóugrásban közlekedni ágytól az íróasztalig s íróasztaltól a szekrényekig.

Köztük és a levelek között.

A szabadon maradt padlót ugyanis tengernyi levél borítja. Magánlevelek, hivatalosak, figyelemfelhívók, rajongók, számonkérők, panaszosak, kioktatók.

Ha ezekre a padlóra szórt levelekre gondolok, mindig egy második világháborús dokumentumfilm szomorú jelenete elevenedik meg előttem. Az első vonalba tartó tábori posta kocsiját aknatalálat éri. A robbanás szétszórja az összemadzagozott levelek tucatjait. Körös-körül az úton, az árokparton tábori lap és levél. Mintha temetetlen holtak hevernének a mezőn.

Így hevernek az én szobámban is: sárga, fehér és kék borítékokban.

Évtizedeken át nagy levelező voltam. Egy intézménynek nincs annyi napi postája, mint neked – ugrattak barátaim. Ha tudták volna, micsoda külön teher ez nekem a többi mellett, részvétet éreznek inkább, mint titkos irigységet.

A tömegesen érkező levelek közt volt olyan, amelyet égő házból írtak, vagy a vonatkerekek alól. Érkeztek kórházakból s börtönökből is: a testi és a lelki nyomor tájairól. Kétségbeesett anya küldte el alkoholista fia verseit, hátha a megjelentetésükkel még vissza lehetne rántani őt a poklok útjairól. Sőt még egy önmagával meghasonlott pap is hosszú levélben számolt be szétszéledő híveiről, s arról, hogy pap létére nem idegenkedik még az öngyilkosság gondolatától sem.

Elzárkózhattam-e az ilyen levelek elől? Félrelökhettem-e unottan őket? És félrelökhettem-e azokat, amelyekben István király koronázási palástjának lassú pusztulásáról írtak: a bűnös hanyagságról és a nemzeti értékeink iránti közönyről? Nem beszélve az irodalmat és a politikát érintő levelekről!

Ezekre mindig szorgalmasan válaszoltam.

A „csöndes és a boldog” Kádár-korszakban valamiképp még a levelezésre is több időm jutott, mint ma. Fiatalabb voltam? Ezért is, de még inkább azért, mert a kötelességteljesítés közben beleszerettem a műfajba. Minden új levél kihívást jelentett. Izgatott, hogy meg tudok-e oldani egy-egy összekuszálódott lelki problémát. Izgatott, hogy át tudok-e lépni egy másik ember: egy másik férfi vagy nő zárt világába, s ha igen, hogyan? A visszaszorított regényíró kalandéhségét éreztem időnként magamban. S be kell vallanom, hogy bizonyos esetekben még a nyilvánosságnak szánt írásaimnál is bujtogatóbb volt egyik-másik magánlevelet megírnom. A cenzúrához szokott ösztönöm ilyen levelekben szinte minden körülményeskedést ledobott magáról. Le minden tapintatot és félelmet. Röpülhettek bennük a mondatok, oda ahova akartak. Föl oda, ahol kiéheztetett utópiánk és reményeink kóvályogtak vagy bukhattak alá az érzelemroncsokat mohásító mélyvilágba. Táplálta ezt a „levélírói szabadságomat” az állampolgári dac is. Beszédes bizonyítékaim voltak arról, hogy leveleim jó részét bizonyos szemek, bizonyos főemberek utasítására, fölbontják, elolvassák és értelmezik. Ha pedig így van, akkor az „illetők” gyönyörködjenek csak stílusomban és gátlástalanságomban, és pukkadjanak meg!

Ahogy voltak versíró s filmíró korszakaim – voltak levelezők is. A sok közül az utolsót említem meg. Egy tíz évvel ezelőtti amerikai utamon megismerkedtem egy Münchenben élő, menekült magyar nővel, akit szülői és férji akarat sodort ki Nyugatra, s aki – háta mögött a válás riasztó limlomjaival – épp Európa és Amerika közt vergődött önző rokonok hálójában. Tudtam, hogy előbb-utóbb elveszik ő is. Hogy az ő nevéről is lehull az ékezet, mint a Márai-versben. Tudtam és beleszerettem. De nem az öröm, inkább valamilyen lassan növekvő sajgás költözött belém a szerelem kíséretében.

Ebben a mellet feszítő érzelmi állapotban kezdtem el leveleket írni neki. Hetente hármat-négyet. Mintha egy helyét nem találó vulkán súgott volna; mintha a közelemben ballagó Duna. De alkalmat kínált az írásra egy kertembe betévedt fácán, katonasír a hegytetőn, egy zűrzavaros álom, amelyben törpe kéményseprők kugliztak az esztergomi bazilika előtt.

Még verset se írtam soha olyan átizzó tollal, mint ahogy ezeket a leveleket.

Talán a fiatal nő jóvátehetetlennek látszó története ajzott föl ennyire? Talán a távolság München, Houston és Esztergom között? Vagy maga az írás szelleme, amely a középszerűségben tipródó kor levegőjében talált magának valami bódító erdőillatot?

A szerelem mindig időszerű és ugyanakkor időszerűtlen is, mondják sokan. Ki gondolta volna, hogy kettős minőségét és legteljesebb szabadságát nekem nem versben s nem novellában kínálja föl, hanem levélben?

Egy fél év múlva kiderült, hogy a levelek mögül eltűnt az „elhullásra” váró szép nő alakja, arca, és ahogy Bovaryné inkább Flaubert volt, mint kitalált regényhősnő, leveleim címzettje én voltam magam.

Tanulságos volna most újra olvasni ezeket a lázas állapotban írt leveleimet s a többit is, amelyeket – kissé a kor ellenében – a csakazértis-bátorság és a csak azért is-szókimondás igézetében írtam. Még talán az is kiderülhetne, hogy jóval szabadabban fogalmaztam annál, mint amilyen szabad voltam a lelkemben, belül.

Két év óta – 1988 májusától mostanáig – ugyanúgy áradnak hozzám a levelek, mint régen. Napi tíz-tizenöt, olykor még ennél is több. Természetesen beletartoznak ebbe a Hitel szerkesztőségébe és a Magyar Demokrata Fórum központjába érkező leveleim is.

Fölér ez a szakadatlan ostrom egy újra és újra ismétlődő jégveréssel. S valaminek történnie kellett velem, hogy ezt az ostromot egyre nehezebben viselem. Húsz éven át alig-alig hagytam válaszolatlanul levelet; újabban igen. Dobom csak le őket a padlóra, az elrettentő halom tetejére vagy mellé, azzal a meghosszabbított reménnyel, hogy majd válaszolok rájuk.

És nem válaszolok.

Mert se időm, se kedvem.

A valamikori izgalom is, mint egy átölelhető forgószél, arrébb táncolt. Ráadásul a régi levelekben több volt a tűnődés, a személyes aggodalom, a hiteles bizakodás. Rájuk azért szívesebben is válaszoltam. A maiakban viszont mintha a tanácstalan szabadság ideges mondatai nyüzsögnének. A személyes sorsok köré páncélt növesztett a politika. A levelek jó része közéleti megjegyzés, hozzászólás, még pontosabban: program-levél. A másik része panaszkodás, dühkitörés – ugyancsak telítve személyes sorson túli részletekkel.

Két esztendővel ezelőtt arról morogtak sokan, hogy csak beszélünk, beszélünk, s ha így folytatjuk tovább, a fecsegés forradalmáraiként hantol el majd bennünket az utókor. Ha értettem is a nyugtalankodók beszédellenes kirohanásait, akkoriban én egyáltalán nem voltam némaságpárti. Ellenkezőleg – azt hajtogattam: beszéljünk minél többet, mert a beszéd is cselekvés, hisz a kettéharapott szavak évtizedei után észrevétlenül így születhetnek új érzelmek, új fölismerések, új gondolatok. És szabadulni is így szabadulhatunk meg lelki mérgeinktől. Egyszerűen társadalmi gyógymódot láttam ebben sokáig.

De amikor a közéletben elharapózott beszéd-inger, beszéd-láz átterjedt a magánlevelekre is, elkedvetlenedtem. Zömükben az az újkeletű „közokosság” jelent meg, amely az újságok, a rádióműsorok és a televízió-adások hatására fejlődött ki a társadalomban.

Arra kellett rádöbbennem, hogy ma már egyre többen levelet is úgy írnak, ahogy sietve beszélnek, vagy ahogy felületesen telefonálnak, gondolati izgalmak nélkül. Úgy írnak, ahogy élnek s nem pedig ahogy szeretnének élni. Ezt a különbséget azért hangoztatom, mert az írás – valamilyen formában – eleve stilizáció. Kiemelés, elhagyás, sűrítés. Sőt azáltal, hogy rögzítődik, új dimenziót is teremt az időben: megőrzi a jelent, amely érzékenyen vagy érzéketlenül múlttá válik.

Mintha a személyes sors megfakulásával ez a stilizáló képesség is megkopott volna. Egyik-másik levél elolvasása után rögeszmeszerűen azt képzelem, hogy a levél írója, amikor írt, nem az asztalnál ült, hanem a tévé előtt s egyszerre nézte a képernyőt, a lába előtt heverő kutyakölket, s bele-beleolvasott a Magyar Nemzetbe.

Ilyen körülmények között egyik személy megszólíthat-e egy másik személyt őszinte visszhang reményében?

Aligha.

Márpedig gazdag s gondosan kimunkált magánélet nélkül elképzelhetetlen új polgárosodás Magyarországon.

 

Július tizenhetedike, kedd. Az ismerős sárgarigópár úgy jelenik meg időről időre, váratlanul itt a kertben, ahogy egy rikítóan öltözködő művészházaspár szokott az egyik, múltammal összefonódott dunántúli kisvárosban.

Megjelenésük mindenkor eseménynek számít.

Éveken át Budapesten – közelebbről Budán – én csak feketerigókat láttam. Elszemtelendett, irigy, vagánykodó, városi madarakat. Ott ugráltak az összezsugorodott kertben, a betonutakon, az erkélyemen vagy az ablakpárkányomon s még a száraz kenyeret is kinézték a számból. Pedig jóltápláltak és ruganyosak voltak.

Ezek a robbanékony, sárga madarak mások. Megjelennek és világítanak. Két másodperc alatt átrendezik az egész kertet. Az egyik a diófa csúcsára ül, a másik a cseresznyefáéra. Éleset rikkantva közölnek egymással valamit, talán a napkitörések legújabb híreiről, vagy arról, hogy a hegyi temető most indul el végtelen hosszú útjára s nekik is el kellene búcsúztatniuk. A „gondolatcsere” után mindketten átrepülnek az akácfa tetejére. Mellényük kénsárgán virít, mint a múlt századi aranyifjaké. Valószínű, hogy ilyen lehetett a divatosan öltözködő Széchenyié és Baudelaire-é is.

Nem tagadom, elfogult vagyok ezekkel az élénk madarakkal: jó ötven évvel ezelőtt teliröpdösték gyerekkoromat. S azóta is, ha látom őket, lángoló szalmacsóvákat látok elsuhogni a fejem fölött.

A nyár ilyenkor még inkább nyár lesz.

Igen, igen a nyár!

Ha meggondolom, a legtöbb versemet eddig ebben az évszakban írtam. Néha még a havas verseimet is. Sőt, ami ennél is közelebb áll az igazsághoz: a legtöbb versindító sor, kép és metafora nyáron pattant ki belőlem. Mások szédelegtek Pesten a hőségtől, elfutottak a Tisza-partra, a Balaton mellé vagy elhúzódtak hűs hegyi pincékbe, én viszont júniustól szeptemberig fölhangolódva éltem. Mintha a Nap fölszabadított rabszolgája lettem volna, akiből a hőség kiégetett minden kishitűséget, unalmat. Még a legnyirkosabb érzelmeim és bűneim is napozni vágytak.

Csakhogy én még ezekkel az alkati, ezekkel a természeti adottságaimmal is visszaéltem. Megsérült időérzékemmel a legtöbb ajándékba kapott versindító sort, képet azzal a túlfűtött reménnyel jegyeztem bele könyvalakú, vaskos füzetembe, hogy hamarosan teremtek majd ráérő időt magamnak és a fölszaporodott „vers-magokat” sorra kicsíráztatom s fölnövesztem.

Ebből azonban nem lett semmi. Hol egy hetekig tartó filmforgatás ragadott el, hol egy előadói körút Amerikában, Kanadában, Dél-Amerikában vagy a Nyugat-Európában élő magyarok szétszórt szigetcsoportjai között. Nyári egyetemek és téli „misszionáriusi” föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került „nyári töredékeim” csak aszalódtak magukban, mint a fán maradt cseresznye.

Nem értem, hogyan lehettem ilyen könnyelmű, tékozló alak?! Harmincévesen már tudtam, hogy még a kevésbé kényes tanulmányírást sem ajánlatos másféle, közbeiktatott munkával megosztani, hát még a versírást! Hiszen, ha a versekbe nem fér bele se ilyen, se olyan magyarázkodás, feslett indok, csavaros körülményeskedés, ugyan mért férhetne bele a költők életébe?

Szabó Lőrinc most megjelent könyvében: a Bírákhoz és a barátokhoz címűben találtam rá egy olyan törvényerejű gondolatra, amely nemcsak a régi, felelőtlen énemet zúzta szét, de új nemzedékeket menthetne meg fölöslegesen jövendő erőlködésektől és kudarcoktól. Lunacsarszkij tapasztalatát fonva össze a magáéval, ezt írja Szabó Lórinc: „Aki művész vagy kritikus kettéválasztja a költészetet és a szociológiát, tíz-húsz esztendőnyi tévedést spórol meg magának és a hazájának!”

Van-e ennél figyelmeztetőbb esztétikai igazság Magyarországon?

Különösen fiatal, induló költők számára?

 

Július tizennyolcadika, szerda hajnal. A tegnapi Szabó Lőrinc-gondolat után rossz kedvvel lapozok bele az egyik ilyen „temetői” füzetembe. Százával hevernek itt a töredékek. Néha csak ennyi:

 

Labdahang ugrál a dobhártyámon, valaki játszana hív…

 

vagy

 

Ég veled, földarabolt édeni csönd, ég veled nyár! A kimért szavak és pillantások aszkézisében újra indulok magamat megváltani Mindegyik kőben Isten áll elém.

 

Aztán egy épebb verskezdet:

 

Este, nyáreste, Tücskök nézik a baljós Holdat. Én meg csak ülök közöttük némán a Halál szívében. Egy magányos jázminbokor táncol mellettem feketében, mint az Ideggyógyászat menyasszonya.

 

Ma már hátborzongatóan idegenek ezek a sorok. Fogalmam sincs, mi lehetett volna belőlük? S mi a többiből? Azt viszont tudom, hogy már soha többé nem lesz belőlük semmi.

 

Július tizenkilencedike, csütörtök. Reggel, amikor kiültem ide a cseresznyefa tövében fehéredő íróasztalomhoz és szétteregettem rajta önéletrajzi jegyzeteimet, váratlanul valamiféle ismeretlen bűntudat kezdett el bennem kaparászni. Először csak gyönge bogárkarmokkal, mintha fogságba ejtett tücsök motozna félénken egy gyufásdobozban, később azonban egyre erősebben.

Mi a csoda eshetett belém? Három hét után most ér utol a komiszkodó lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy csak úgy, csapot-papot otthagyva fordítottam hátat Budapestnek? Hogy Rousseau-t és Csokonait választottam új példaképemül a fáradhatatlanul küzdő Petőfi és Ady helyett?

Nem; valami másról van szó. Egészen másról. Azt, hogy sok évtizedes betoncsömöröm után szinte betegesen vágyakoztam erre a remeteségre, könnyedén megbocsáthatom magamnak; azt viszont, hogy három hetes kert-magányom közben egyetlen egyszer sem voltam kíváncsi a világra, és szomjúságom sem támadt mások gondolatára, már-már betegesnek tekinthető. Ha csak verset írok, talán természetes volna ez a kívülállás, ez a fényűző érzéketlenség, mert Babitscsal együtt vallhatnám, hogy:

 

a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam ................................................................. mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

De mivel versen kívül prózát, filmet s tanulmányokat is írok, sőt kényszerűségből politizálok is, nehezen tudnám megindokolni ezt az énvilágra leszűkülő magambafordulást, köldöknézést. Én, én kívül, belül; én, én elölről, hátulról; az én esetem, az én haragom, az én történeteim – ez így elképzelhetetlen számomra. Ha alkatom szerint volnék ilyen befelé néző, talán elfogadható volna ez a nemes korlátoltság, de szó sincs ilyesmiről. Annyira nincs, hogy pályakezdő koromban a csavargó Petőfi mehetnékje bizsergett bennem s az országot járó Móricz írói módszere vonzott és izgatott leginkább: a jelenlét filozófiája, a részvétel s a tanúskodás mindennapi igénye. A fiatal írók Zsiga bácsija még hatvanévesen, trombózisos lábbal is, úton volt állandóan. Hol az Alföldön bukkant föl, hol a porba süppedt parasztvárosokban, hol a Dunántúlon, hol a hortobágyi lópokolban, hol valamelyik egyetemen vagy tanyasi iskolában. És minden élményéről úgy számolt be, mint az Igazság megbízottja vagy a Sors szóvivője, akinek az a meggyőződése, hogy szegényebbek maradnának az emberek, ha nem adná tovább országos érvényű tapasztalatait. Balzac Emberi színjátéka után Móricz Zsigmond is megteremtette a magáét. Riportok, üde novellák, regények, színdarabok, színes beszámolók százaiban mozgósította a kortársi Magyarország eleven alakjait: a kubikost, a szolgabírót, a vidéki papnét, a cigánytelep elöljáró emberét, a minisztert, a világháborús rokkantakat, a dorbézoló dzsentrit és így tovább.

Pályám elején magam is hasonló föladatra készültem. Íróvá avatásom után egy év múlva én is nekivágtam az országnak. Ekkor, 1954 tavaszán ismertem meg a Viharsarkot, a Mátra vidékét, Göcsejt és Veres Péter szándéktalan sugalmazására a Hortobágyot.

Ezek a tájak előttem nyüzsögnek ma is. Látom a kiöntött Körös ártereit, csillog rajtuk a tengernyi víz, mint lefektetett, nagy üvegtáblák a napsütésben; látom a hortobágyi kölyökvércséket ülni egy elhagyott gémeskút ágasfáján, s a mögöttük föltáruló végtelenséget, és látom a göcseji dombokat is, a présházakkal benépesített völgyeket, az Árpád-kori kallósdi kerektemplomot, padlásán az elkorhadt Krisztus-keresztek maradékát. Egyedül az emberek arca halványodott el bennem s a tőlük hallott történetek izgalma.

Talán, ha akkor, Móricz példáját követve, leírom valamennyit, most azok az idők is itt tolonganának körülöttem.

De sajnos, nem írtam. Valami mindig visszatartott. Hol az élményt éreztem kevésnek és homályosnak, hol pedig az bénított meg, hogy akik vallottak nekem, féltek. Rám zúdították ugyan keserűségüket, de néhány perc múlva azzal hatástalanították az egészet, hogy jobb lesz, ha jó mélyre eltemetem magamban a mondataikat, mert bajt hoznék rájuk.

Móricz Zsigmond negyvenéves írói pályáján, a legelső pillanattól kezdve már az ujjbegyével is a valóság legérzékenyebb felületét érinthette. Ahol megállt szusszanni, ahol leült, ahol beleszúrta botját a földbe, máris úgy tört föl ott az élet legforróbb üzenete, daca, józansága, vagy bitang reménye, mint földmélyi hévizek. Széptani törvény, hogy az életből, még a legizgalmasabból sincs közvetlen átjárás az irodalomba, de Móricznak, valamilyen kivételes és titkos adottsága révén, többnyire ez is sikerült. Gyötrelem és bonyodalom nélkül közlekedett.

Ehhez, természetesen, nemcsak az ő „csoda-módszerére” volt szükség, hanem a kortársi világ alkalmasságára is. Azaz: a nyitottságra és megközelíthetőségre.

Azt hiszem, senki előtt sem vitás, hogy a negyvenöt után induló nemzedékeknek sokkal nehezebb volt közel férkőzniük a valósághoz, mint az előttünk járóknak. Aprólékos bizonyítás helyett egy metaforikus érvvel szeretném érzékeltetni állításomat: a fényképezni tilos táblák metaforájával.

A diktatúra megszületésével egyidőben – szovjet példa nyomán – jelentek meg ezek a táblák. Előbb csak egy-egy laktanya, egy-egy repülőtér, gyár és híd közelében figyelmeztettek minket, hogy tilos a tényekről tudni, még inkább beszámolni, később azonban már minden gondolat, minden kendőzetlenebb jelző és érzelem közelében ott szigorodtak ezek a fölszólító, tilalmi jelek. A valóság teljes és termékeny feszültséget gerjesztő föltárása helyett legjobb esetben csak a részletek rögzítésére adtak esélyt.

Erre se mindenkinek.

Nem állítom, hogy a részletek föltárása minden esetben hamisítás, de azt igen, ha ez a módszer történelmi kényszerré fajul, előbb-utóbb hazugsággá válik. Hiszen, ha ma is és holnap is kevesebbről beszél az ember, mint amiről tud s amiről beszélnie kéne, holnapután már kevesebb gondolata is támad. És kevesebb dologról is képzelődik. Ettől pedig maga a valóság szegényedik el fokozatosan. Meghalványodik és ellustul. Lélegzik, mozog, alakul továbbra is, de csak úgy, mint a túlélő emberek tömege a középszerűség jól kiszabott keretén belül. Mindnyájan emlékszünk rá, hogy az ötvenhatos forradalom nem csupán a sztálini és hazai kommunista diktatúra ellen mozgósította a lelkeket, hanem a kisszerűség ellen és a Lenin-sapkát viselő valóság ellen is.

Az Ötvenhat utáni időben – pontosabban: a hatvanas évek közepétől – a valóság filozófiai, politikai és mindennapi határai tagadhatatlanul kitágultak Magyarországon, de annyira azért mégse tágultak ki, hogy a szabadságra alkalmas egyének a középszerűség medrében folydogáló életet a maguk hitével s képzeletével földuzzasszák és az egész országra szétárasszák. Sőt bármilyen ellentmondásos is, épp ezekben a fölülről engedélyezett „szabadság” éveiben kezdtem megérteni, hogy a szervetlenül működő társadalmakban az egyén szinte csak a „saját valóságának”, a saját elkülönülő valóságának a fokozatos gazdagítása révén tudja gazdagítani a valóságot, közvetlenül nem.

A hatvanas években ugyan megpróbálkoztunk néhányan a közvetlen hatással is. Így írtuk meg Csák Gyulával párhuzamosan, az első, új korszakot elindító szociográfiáinkat: a Mélytengeri áramlást, én a Tudósítás a toronybólt, amelyek a Magyarország felfedezése sorozat kötetei előtt törték az utat, a két világháború közti szociográfiák csapásán.

Ki tagadná, hogy ezeknek az új szociográfiáknak – külön-külön és együtt is – szemlélet változtató szerepük volt az Ötvenhat utáni közélet ocsúdásában? Ugyanis ezek a könyvek teli voltak udvariatlan tényekkel, szabadalmazatlan történetekkel, itt-ott fölrobbanó politikai aknákkal, de azáltal, hogy dokumentumszerű közléseinkben a valóság ugyanúgy korlátozta önmagát, miként az „élethű fényképeken”, a valóságábrázolás és a valóságteremtés hite elég hamar kifáradt legtöbbünkben.

Másfél kötetnyi szociografikus írás után magam is arra ébredtem rá, hogy mások valóságtöredékeivel vagy igazságtorzóival már nemigen tudok mit kezdeni. Mert ha például móriczi értelemben tárgyilagos képet festenék a közállapotokról, akaratlanul is annak a valóságnak a helyzetét erősíteném tovább, amelyet szeretnék megváltoztatni. Ha pedig saját számízéhez igazítanám – fűszerezném vagy édesíteném – alanyaim történeteit: panaszát vagy lázbeszédét, kismesteri képzelettel hamisítanék.

E gondolatilag föloldhatatlan helyzetet csakis líraian tudtam föloldani. Mások sorsábrázolása helyett rászoktam a magaméra. Tamás lettem. Az újszövetségi Tamás lelki leszármazottja. Hiteles valóságnak csak azt tudtam elfogadni, amit én éltem át, ami engem sebzett és korlátozott vagy ami engem vígasztalt. S így nemcsak a magam versének, de a magam prózájának is én tudtam hőse lenni, mert magamnál tovább nem juthattam.

Azt hiszem, ennél a valóság iránti bizalmatlanságnál aligha lehet elszomorítóbb bírálatot mondani a lezárult „szocialista” évtizedekről.

A kérdés most csak az, hogyan és mikor tudunk olyan közös Valóság-Alapot, Valóság-Tőkét teremteni, amely ugyanúgy fedezetül szolgálhat versíráshoz és drámához, újságcikkekhez, bírósági tárgyalásokhoz és a hosszú időn át félresiklatott történelemkutatáshoz, mint bármelyikünk személyes képzeletéhez.

 

Július huszonkettedike, vasárnap. Levelet kaptam Pápáról s az ott élő kollégiumi barátaim arról értesítenek benne, hogy áldatlan huzavonák után végre megrendezhetik A. Tóth Sándor tanár úr emlékkiállítását, halála tizedik évfordulóján, s mindnyájan azt szeretnék, ha ezt az első, nagyobb szabású kiállítást én nyitnám meg. Sőt a sorok közt még valami olyasmit is sugallnak, hogy ha egykori fölfedezőim sorában őt is számon tartom, viszonzásul most én fedezhetném föl az ő homályba visszacsúszott festői világát, kivételes festői tehetségét.

A jó szándékú buzdítás szabályosan megborzongatott. Természetesen nem a gondolat furcsasága döbbentett meg, hanem az Időé. Azé a kíméletlenül elmúlt negyvennyolc esztendőé, amely ilyen arcátlanul cseréli föl a szerepeket. De ha már így van, nem bújhatok el a kihívás elől.

Tizenkét éves, csizmás parasztfiúként kerültem Pápára, minden átmenet és minden szoktatás nélkül. Faluból a városba. Kezdetben nemcsak az emeletes házak, a templomok, a kastélyoknál nagyobb iskolák nyűgöztek le a földszintes zámolyi élet után, nemcsak az a múlt, amelyből én rögtön kihallottam a suhanc Petőfi csizmájának a kopogását, hanem a diákok nyüzsgő és hierarchikus világa is. Az otthoni vadóc szabadságom után kezdetben jobbágysorsba lökött embernek éreztem magamat, a fegyelem áldozatának, akivel bármit meg lehet cselekedni. Egyébként is mást mondott Pápán az eső áztatta beton, mint otthon a Réti folyó iszapja, mást a könyvtárszobák csöndje, mint a karóveréstől hangos zámolyi szőlőhegy.

Egyszóval: nehéz volt az új életformához idomulni.

Ma már tudom, hogy nemcsak a diákéletem, de a későbbi is másként alakul, ha a szorongásaim és a csodálkozásaim metszéspontján, ama bizonyos mitológiai keresztúton, nem az a férfi, nem az a tanár s nem az a művész áll, akit most nekem kell föltámasztanom.

Semmi költői túlzás sincs ebben a vallomásban, hiszen A. Tóth Sándor Pápára érkezésem első pillanatától, eltávozásom pillanatáig ott tartotta rajtam a tekintetét. Már annak a „paraszttehetségeket” vizsgáztató tanárcsoportnak is ő volt a lelke és lelkesítője, amelyik 1942 nyarának elején keményen megtáncoltatott bennünket, kiszemelt zseniket. Bennem, például, két nap alatt olyan boldogan fedezte föl a fürgén működő matematikai képességeket, mintha már ezzel a rátalálással is jó szolgálatot tehetne a jövőnek. Tóth Sándor igazi aranyásó természet volt, tudta, hogy kincs lapulhat egy kő alatt, egy félregurult sziklában és egy bátortalanul fénylő mosolyban is. Kincs egy nehezen kinyíló koponyában.

Ha diákéveimre most hátranézek, egyetlen olyan izzó szellemű tanárt se látok föl-alá sétálni a padsorok között, mint amilyen ő volt. Átható kék szemével még a homlokcsontokon is átlátott: át a gyöngeségeinken, a féligazságokon vagy a korán besötétedő reménytelenségen. Mintha mindig ihletett állapotban lépett volna közénk! Különösképpen fönn a rajzteremben, a maga festékszagú birodalmában parázslott igazán. Magyarázatai közben gyakran azt éreztem, hogy távoli hegyekig lát vagy a végtelenséggel néz ismét farkasszemet. Féltem tőle? Kicsit föltétlenül. De ez a félelem, Isten tudja hogyan s mért, valahogy mindig emelt rajtam. Már azzal is, hogy titokban le akartam győzni.

 

Nem hallgathatom el, hogy ezt a jellemet és szellemet csigáztató, szigorú tanár a Gimnázium falain kívül minden tanárunknál közvetlenebb tudott lenni. Főcserkész volt, a rövidnadrágos Teleki Pál híve, természetjáró és természetimádó, akit egyszerre nevelt a Lomnici csúcs és egy fűszálon hintázgató, réti szöcske.

Velünk, tizenhármunkkal, a tehetségvizsga résztvevőivel még külön is foglalkozott. Lehetséges, hogy bennünk is a természet izgalmas működését akarta megismerni? Lehet. Annyi bizonyos, hogy Tókerti gyümölcsöse olyan volt, mint egy filozófiai vagy művészeti akadémia, ahol kapálás, metszés, gyomlálás vagy almaszedés közben az elmét is lehet foglalkoztatni. Akárhányszor kivitt bennünket ebbe a kertbe, mindig szervezett nekünk valamilyen szellemi expedíciót, hol a versek, hol a gondolkodás, hol a festészet világába.

Utólag már az is eszembe jut, hogy kísérletezett az agyunkkal. Tudta rólunk, hogy, mondjuk, a modern festészetről még csak hallani sem hallottunk soha. Sőt festmény helyett is csupán másolatokat láttunk. Igen: Zrínyi kirohanását a tantermünk falán, aztán az Egri nőket vagy II. Lajos holttestének a kiemelését a Csele patakból. Ártatlanságunkban nyilván az érdekelte, hogy ilyen előzmények után, el tudunk-e fogadni szokatlan világú képeket. Először csak olyan festményeket mutatott, amelyeken a lovak formája hibátlan volt, de kék színűek voltak. Tékozló kékek, amilyenek az egész világmindenségben sincsenek. Tetszik ez nektek? – kérdezte. El tudnátok fogadni? Fintorogtunk, húzogattuk a nyakunkat, de a végeredmény az volt, hogy ha nekünk adná valaki az eredetit, elfogadnánk.

A Tanár úr elégedetten mosolygott.

Egy másik alkalommal már olyan új festményeket rakott elénk, amelyeken nemcsak a színek, de az emberalakok is torzak és kacifántosak voltak. Egy rikkancsfiú, aki kék is volt meg piros is, sokkal inkább egy Disznósajt-ország eszelős bolondjára hasonlított, mint az ismerős újságeladókra. A lendülete és az erőszakossága persze nagyon is hitelesnek érződött. Egyetlen vad kiáltás volt az egész alak, mintha ennek a mai újságvilágnak a szálláscsinálója lett volna jó előre. Na, és a Hólapátoló is! Úgy állt neki a munkájának, mintha nem a Városi Köztisztasági Hivatal bízta volna meg vele, hanem a Nyomorékok vagy az Alkoholisták Intézete.

Tóth Sándor jót nevetett képelemzésünkön, sőt az alkoholisták említésére egyenesen fölragyogott az arca, de még akkor se árulta el, hogy a saját festményeit használta föl a kísérlethez. Hagyta érlelődni bennünk a hatást. S amikor már minden ott kavargott a fejünkben, a Székely Bertalan-képek élethű világától a kék lovakon át a házak fölött repülő szerelmespárig, kint a Tókerti gyümölcsösben egy életreszóló művészeti órát rögtönzött nekünk. „Mi a valóság, fiatalurak? – kérdezte kajánul tőlünk, csupa szem, csupa fül tanítványaitól. – Itt van például ez a megszedett, lekopasztott almafa. A levelei még halványzöldek, de már vékonyodnak. Ha lefestem, így, ahogy itt áll az október eleji fényben, mi lesz vele a képen? Valóság marad vagy új valósággá változik? Sőt ha csak néhány ágát festeném rá a vászonra, érzékeltetve kifosztottságát, már megszűnne valódisága? A részlet másra utalna, mint az egész? És eddig csak az almafáról beszéltem. Hol marad, mondjuk, a kép legfőbb szereplője, a festő? Az alkotó aki a kifosztott fa ágaiba saját kifosztottságát is belefestheti. Mert ember nélkül egy fa pusztán a természet része, de ha egy ember kapcsolatba kerül vele, átlép ez a fa az ember világába: vagyis az átlelkesített valóságba. Mert a valóság sose adott dolog – azt újra és újra létre kell hoznunk. Teremtenünk kell! Még nem hallhattátok Csontváry Kosztka Tivadar nevét, nem ismeritek a Magányos cédrus című képét, de ha legközelebb megmutatom, úgy nézzetek rá, mint a festő leghitelesebb önarcképére.”

Ilyen, Tóth Sándor-i külön órákon kezdtem megérteni, mi a művészet általában s ezen belül azt is, mi a klasszikus és mi a modern?

Az irodalomban jóval később kezdtem ezt megsejteni. „Az egymást követő nagy stíluskorszakok – magyarázta nekünk, zöldfülű közönségének – azért születtek meg a művészetben, mert a világ csak akkor marad életben, ha változik. Minden változás: megújított kapcsolat a természettel s az emberi szellemmel. Hiszen ha csak egy évszak volna a négy helyett, az emberek hamarosan megunnák a napfölkelték egyhangúságát, a világegyetem természetéről alkotott merev elgondolásokat és előbb-utóbb minden belezuhanna a butító egykedvűségbe. Éppen ezért az embereket, miként én titeket, szinte arra kell kényszeríteni, hogy minden festményt a természet ellenében nézzenek, hisz a természet csak az évszakok szerint változik, de a művész ezerféle hatás és élmény zuhatagában él folyamatosan: szenvedélyek, csapások, bizakodások szélfújásában. S éppen ezért a vérbeli festő sosem azt festi elsődlegesen, ami a szemébe akad, hanem ami az agyába.”

Tudom, hogy a Tóth Sándor-i tanácsok nemcsak énbennem találtak jó talajra, hanem az olyan tanítványaiban is, mint a szobrász Somogyi József, a festő Istenes-Iscserekov András vagy a festőként is jól induló Nagy László.

Tóth Sándort 1932-ben nevezték ki a Pápai Református Gimnázium rajztanárává. Két-három év alatt nemcsak a Gimnázium szellemi és művészeti légkörét formálta s tüzesítette át, hanem a Városét is. A városban is úgy járt, csokornyakkendősen és dagályt támasztó lépéseivel, mint a rajzteremben. Ez se volt hétköznapi, hát még a festményei! Robbanékony kubista és expresszionista képeivel úgy lépett föl a harmincas évek vidéki kisvárosában, mintha bikavadító selyemlepedőjével egy torreádor jelenne meg, teszem azt a húsvéti nagymisén.

Sietve jegyzem meg, hogy ez a torreádor-festő nem a botránykeltés kellékeit hozta magával Párizsból és Berlinből, hanem az európai szemmértékét. A változás kötelező napiparancsát.

Azt lehetett hinni, hogy az új ízlést, az új igényeket meg is tudja majd gyökereztetni, elvégre Pápa a Dunántúl legeltökéltebb diákvárosa, de sajnos, csak kis körben, a tanítványai között sikerült híveket toboroznia. A város polgárai, beleértve még az értelmiségiek színe-javát is, finom epéskedéssel utasították el a fiatal művész-tanár hideg fényekkel körülvett kubisztikus és expresszív figuráit. Megnézték őket maguknak miként a jöttmenteket szokás, aztán elfordították róluk a tekintetüket. Az történt tehát Pápán is, amiről a nagy műveltségű művészeti író Werner Hoffmann beszél A modern művészet alapjai című könyvében. Hoffmann sajnálkozva és keserű szájízzel fejti ki, hogy a nagyközönség a művészetben ugyanúgy a status quo mellett dönt mindig, mint a politikában.

Szinte törvényszerű, hogy termékeny légkör hiányában Tóth Sándornak is el kellett menekülnie. Ha egy vidéki kisváros helyett Budapestre kerül, alkotótársak eleven gyűrűjében még a legmostohább esztendőket is átvészeli, s valószínű, hogy ma Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Gadányi Jenővel, Illés Árpáddal emlegetik.

Vannak, akik ilyen súlyos művészi kudarc után végérvényesen becsukódnak. De mivel Tóth Sándornak két élete volt, a játszmát nem adta föl sértetten. A művészet világából, mint a módszeres visszavonulók, fölemelt fejjel lépett át a tanári, a nevelői pályára. Hogy ez közben milyen lélekcserével és drámával járt, egyedül csak ő tudhatta. Hisz a kétféle pálya között ritkán feszül összekötő híd. Közismert, hogy egy művész úgy tud létezni, ha mindent magába gyűjt, sűrít, összpontosít, a tanár pedig úgy, ha szétosztja magát. Tóth Sándor, mint a tanítás nagy művészei: testét, lelkét, idejét, sugallatait, kezdeményező erejét adta oda tanítványainak.

Őróla nekem mindig Kodály Zoltán jut eszembe: az a szigorú és megvesztegethetetlen mester, aki élete második felében a nevelésben is eljutott a művészetig és gyakran a műteremtésről is lemondva egy nemzetet akart a zene ígéretföldjére elvezetni.

Nem tudom, hány festményt, grafikát, linóleummetszetet gyűjtenek össze pápai barátaim és a család az emlékkiállításhoz. De azt tudom, ha az a huszonöt-harminc festmény ott lesz a falakon, amelyet én emlékezetem múzeumában őrzök, a Parasztmadonnától kezdve a Disznóvágásig, a Kőfaragón át a Hólapátolóig, a Mosónőig, az Evő emberig, akkor ez a kiállítás nemcsak emlékrendezvény lesz, de megkésett igazságszolgáltatás is egy félbemaradtságában is jelentős művésznek: A. Tóth Sándornak.

 

Július huszonnegyedike, kedd. Akárhogy számolom is, ez a nyár már a hatvanadik a naptárban. A hatvanadik gongütés a fejem fölött. Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan. Az idén februárban hallottam őket fölhangosítva elkondulni.

Sose gondoltam volna – még negyvenévesen sem –, hogy megérem ezt az időt. Alig múltam ugyanis húszéves, amikor egyik betegség a másik után rohamozott s megpróbált idő előtt belefektetni a földbe. Legelőször a bágyadt, költői legendával körülvett tüdőbaj. Lábujjhegyen, surranva érkezett, mint a finom arcvonású terroristák. Csütörtökön még szinte semmit se tudtam magamról, csupán lázas voltam, lázas és fáradékony, mint aki az alattomos, tavaszi időben megfázott, de félperces röntgenezés után megtudtam, hogy egy zöld dió nagyságú luk van a tüdőmön, egy hevesen működő kaverna. S így nemcsak a diákszállóban nem maradhatok, de még Zámolyra se mehetek haza a szüleimhez, azonnal be kell vonulnom valamelyik szanatóriumba.

Valójában magamhoz se tértem a rémülettől, már a hegyfalui tüdőszanatórium fektetőjében merenghettem a sorsomon.

Sajnos, volt min tűnődnöm, mivelhogy otthon, Zámolyon, a szomszédunkban lakó unokanővéremet, Csoóri Marit, ez a nyavalya táncoltatta át csöndben, lázrózsás arccal a túlvilágra.

Az orvosaim föltételezték, hogy minden elővigyázat ellenére, valószínűleg ő fertőzött meg évekkel ezelőtt, s a rendszertelen életmódom csupán fölgyorsította és elmélyítette a bacilusok aknamunkáját.

Ijesztésnek ez is elég lett volna önmagában, de a szanatórium régi betegei gondoskodtak a folytatásról. Engem is, mint minden új beteget szabályosan beavattak a „fagyasztásos műtét” misztériumába, amely azzal járt, hogy a boncolásra előkészített új hullát, ha csak egy másodpercig is, de meg kellett néznünk a résnyire „nyitva felejtett” hullakamra ablakán át. Ma sem tudom, hogy ezek a veteránok hogyan játszottak össze a boncmesterrrel, annyi azonban bizonyos, hogy a beavatás után könnyebben elviseltem a hónapokat: egy közösség tagja lettem.

Fél év Hegyfalu, fél év Zámoly, fél év Budakeszi s a kavernám kezdett lassan elhegesedni. Azt mondták, ha vigyázok magamra, megúszhatom. Vigyázok? Néhány hónap múlva súlyos fertőző májgyulladással vitt be a mentő az Újpesti kórház zárt osztályára, letagadhatatlan életveszélyben. A szemem nyolc hétig tele volt halott sárgarigókkal.

Valahogy ebből is sikerült kilábalnom, de rövid idő múlva gyomor és bélhurut foglalta el a helyét. Enni se, inni se tudtam önfeledten. Minden pillanatomat émelygés rontotta el. Azt éreztem, hogy oxidálódó rézfillérek feküdték meg az emésztőszerveimet. Olyan voltam, mint egy fiatal Jób, akit próbák alá vetett az Isten.

Ma már nyilvánvaló, hogy makacs hurutaimból pattant ki végül a zsigerek forradalma – vagy ellenforradalma? –: az eszméletvesztésbe sodró, fájdalmakkal fölékesített bélgyulladás. Fölpumpált gumizsáknak éreztem magamat, szétrobbanás előtti szenvedés-Zeppelinnek, amely előbb-utóbb eltűnik a semmiben.

De ezt is túléltem. Ugyanúgy, mint az autószerencsétlenségemet, a gerincműtétemet, a szív-nyavalyáimat.

Egyszer, amikor összeszámoltam a kórházban eltöltött éveimet, a végeredménytől magam is elhűltem: a betegségeim, két hónap híján négy évet raboltak el az életemből.

Ennyi idő alatt nem volt nehéz fölfedeznem a csíkos, kórházi pizsamák és a rabruha közti hasonlóságot. Tudom, illetlenség egy olyan országban együtt emlegetni ezt a kettőt, ahol a fegyenc öltözetet nemcsak közönséges tyúktolvajoknak, sikkasztóknak és rablógyilkosoknak kell magukra húzniuk, de koholt perekben elítélt és kivégzett vértanúknak is. De ha illetlennek hat is ez az összehasonlítás, valami lényeges dolgot azért megsejtet. Mégpedig azt, hogy engem is a körülményeim juttattak kórházba, miként másokat börtönbe.

Igen, igen a körülményeim! Hisz senkitlen, semmitlen fiatalként hányódtam én is itt az ötvenes évek elején Budapesten. Elsőnemzedékes parasztivadék voltam, akit vonzott és bolondított ugyan a főváros, de éveken át a hulladékain nevelt. Anyagilag és szellemileg is. Érettségi után a bölcsészkarra jelentkeztem, de az a „kis folt” az életrajzomon, hogy egyházi iskolában érettségiztem, a nagyhírű Pápai Református Gimnáziumban, minden elképzelésemet beárnyékolta. Talán, ha segített volna valaki, bejutok. De ki? Az egész Budapesten egyetlen felnőttet ismertem: egy öreg agglegény zsidót. Még Veszprémből, akihez időnként fölugorhattam egy hársfateára vagy elaludni a földre rakott matracokon. De sehol egy szilárd család, egy megbízható közösség, amely összekuszálódásaim óráiban két-három jó szóval eligazít! Pedig mi minden másra rászorultam volna! A télvégi latyakos utcákon is lukas cipőben futkorásztam és „szódavízzel kibélelt” nagykabátban. Ekkor kedveltem meg József Attila egyik fiatalkori, beszédes versét: A cipőt:

 

Költő vett föl, pici lábán   egy ilyen tapos, két megtörött, szelid orcám   azért bánatos. Fény deszkázhat, ég füstölhet.   Lekvár lesz a sár? Neki mindegy. Füzőmből meg   kanócot csinál.   ......................... S ha szívemet künn az uccán   elébe teszem, elpirul ugyan, de aztán   döfköd mérgesen. Nyelvem néha rája öltöm;   visszanéz csúnyán, s ő is, az én morcos költőm   nyelvét ölti rám.

 

Ezeket a sorokat egyenesen nekem írta József Attila. Ágrólszakadtságomnak és derűs nyomoromnak.

Nyomoromat azért mondom derűsnek, mert bármilyen pocsék volt is a helyzetem: az eszem, a kedvem zokszó nélkül elviselte. Nem lázadt föl ellene. A lerombolt és a kizsarolt test azonban már nem volt ilyen türelmes és nagyvonalú. Az bizony föllázadt. Amit én elhallgattam, ő kertelés nélkül kimondta, bevallotta, hogy baj van.

Levendel László orvosbarátom szerint az én politikai ellenállásom ösztönös formája a betegség volt. A megbetegedés. Igazság szerint: gyökeret kellett volna eresztenem a városban. Laknom valahol, étkeznem valahol, kötődnőm valahová, föladatot találni magamnak az egyetemen vagy az irodalom forgács-illatú műhelyeiben. De sehol semmi. Idegen voltam mindenütt. Sokat bolyongtam akkoriban a pályaudvarok környékén, sőt bent a Nyugati várótermeiben, mert ott pénz nélkül is elüldögélhettem órákig s mégis emberek között érezhettem magamat. Mennyivel nekemvalóbb helyek lettek volna például a könyvtárak! Csakhogy ehhez a választáshoz másféle előéletet kellett volna élnem. Tudnom kellett volna módszeresen, illetve szenvedélyesen olvasnom. Sajnos, akkor még nem tudtam. A környezetemben senki se csinált étvágyat hozzá. Otthon a Biblián, a Petőfi Összesen és egy Bogár Imréről szóló betyáros könyvön kívül más nem volt. Később Pápán, a kollégiumi „tömegszállás” se igen kedvezett a szenvedély kialakulásának. Olvasni voltaképpen csak költőket olvastam rendszeresen: Csokonait, Petőfit, Adyt, József Attilát, Puskint, Burns-öt, Radnótit, Illyést.

Egyszóval: Pestre kerülésem első éveiben még az se kínált kapaszkodót, ami természetes lehetett volna.

Csoda-e, ha se magamra nem találtam, se a nélkülözhetetlen valóság útbaigazító jeleire? Puerto Rico-i menekült voltam New Yorkban, aki otthontalanságában vagy az alkoholra, vagy a kábítószerekre veti rá magát, hogy belső feszültségét elviselje.

Az én kábítószerem neve: a betegség volt. Abban a pillanatban, hogy beutaltak a szanatóriumba, minden megváltozott az életemben: lett elfogadható „lakásom”, elkezdtem rendszeresen étkezni, s a kallódás helyett elérkezett a gondviselés is, jószagú nővérke-ruhákban. Ráadásul: nekieshettem a könyveknek és igazán sóvároghattam Budapest után. Helyemet ugyan nem találtam meg, de átmeneti békét azt találtam. Olyasféle lett nekem a szanatórium, mint emigránsnak az új haza. Thomas Mann Varázshegyéhez viszonyítva a Budakeszi Szanatórium természetesen balkáni színhely volt, oly távol a filozófiától és a létérzékenység metafizikai mámorától, mint Makó Jeruzsálemtől, de az ötvenes évek Magyarországán az örömök kertjének is elnevezhettük volna. Kint, a külvilágban, a mindennapi életben harsány indulók zengtek, a fiatalok zakatoltak, miközben a vidám vásáros hangulat mögött folyt a társadalom megtörése, megfélemlítése, bent viszont valamilyen civil élet alakítgatta a maga védekező formáit. Nagy séták, regényes nagy szerelmek, játékok színesítették az életet. Már az is igazi ajándéknak számított, hogy nem kellett senkinek se politizálnia. Miként a börtönökben, a szanatóriumokban is „szabadabbak” voltak lélekben az emberek, mint például a munkahelyeken: iskolákban vagy gyárakban. A lukas tüdő, a töltött mellkas vagy a kiirtott lebenyek mentelmi jogot adtak a betegeknek. Szabad közlekedést élet és halál partjai közt s ugyanígy szabad lélegzést másban is.

Az ötvenes évek elején még sok fiatal tüdőbeteg töltött hónapokat vagy éveket szanatóriumban: lányok és fiúk, érőfélben lévő asszonyok s férfiak egyaránt. Sehol olyan fűtött szerelmi légkört, még bálokban sem, mint a szanatórium óriás kertjének a zegzugaiban! A pongyolák, a laza köpenyek még októberben is izgatóak voltak, nemhogy májusban és augusztusban!

Micsoda fejetetejére állított világ: egy rettegéssel és szigorú aszkézissel összepántolt politikai rendszerben a betegség ahelyett, hogy tönkretenné, fölszabadíthatja az embert! Megvédheti és megnövesztheti.

Egy hajszálon múlott, hogy az évekig tartó betegeskedésem alatt nem szerettem bele véglegesen ebbe a kényelmes életformába. Ismertem ugyanis olyan egyéneket, akik beleszerettek. Nem csodálkozom rajtuk, mert még ma is emlékszem azokra a megkísértéseimre, amikor válságos pillanataimban első megoldásul valamilyen betegség ajánlotta föl segítségét. A test még az agynál is jobban emlékezett a múltra, s többnyire ezt az egérutat fogadta volna el legszívesebben: ha kellett, még igazi vért és valóságos görcsöket is fölkínált érvül a meggyőzéshez.

Hosszú időbe tellett, amíg fölismertem magamban ezt az álarcos gyöngeséget és szembe tudtam fordulni a gondok megoldásának ezzel a kitérőket kereső, hamis módszerével. Rá kellett döbbennem, hogy csak akkor maradhatok egészséges, ha a nagyobb ellenállás irányába igyekszem előretörni, s ezáltal épp azt tenni könnyűvé, ami magamnak és másoknak is nehéz.

Egyértelműen így váltam saját nyavalyáim s újra és újra jelentkező betegségeim ellenzékévé. S most látom csak, hogy ez a láthatatlan színpadon lejátszódó magándrámám legalább annyit faragott, alakított rajtam, mint az irodalom remekül megírt darabjai. Milyen kár, hogy a szövege még számomra is ismeretlen maradt.

 

Július huszonhatodika, csütörtök. A költészethez kötődő, szorgalmas versolvasó már jóideje azt a kiábrándító élményt könyvelheti el magának, hogy Magyarországon is egyre több értelmes vers születik és jelenik meg. Egyre több olyan vers, amely inkább csak a vallomásos próza visszafogott szenvedélyével gyalogol célja felé. Itt-ott persze az ilyen versek is átforrósodnak; egy-egy metaforájuk, hasonlatuk fölszikrázik, de sose repülnek át semmilyen szakadékon, s nem izgatják föl az embert, mint egy váratlan szerelem ígérete vagy egy balsejtelem kopogtatása.

A megzavarodott olvasót ennél a tompító tapasztalatnál már csak az ábrándíthatja ki jobban, hogy az értelmes versek számánál már csak az értelmetlen verseké nagyobb. Mesterkélten kuszák, csapongók s átláthatatlan roncstelep-metaforák terhelik meg őket olyan pontokon is, ahol, például Pilinszky hideg homokban alvó szögei egy égve felejtett villanykörte fényében, félelmetesebbek, minden kiagyalt irodalmias látomásnál.

Bármilyen ellentétesnek látszik a kétféle jelenség, végső soron egyetlen közös okra, egyetlen közös eredőre vezethetjük vissza. Mégpedig arra, hogy az értelmes és az értelmetlen verseket egyaránt ésszel írják a szóbanforgó versek költői. Ésszel, eltökélten, a modern vagy méginkább a posztmodern irányzatok paracsuralmi receptjei szerint. Önfeledtség? Elragadtatás? Csöndes rejtelmek vagy hideglelések? Ugyan! Kit érdekelnek ma már ezek az idejétmúlt, szívet körüludvaroló vagy fenyegető érzetek? Mára a költészetnek ironikusnak, líra-ellenesnek, érzelemmentesnek kell lennie s reflexívnek, mint amilyen a napjainkat jellemző filozófiai vagy kritikai gondolkodás. Holott minden, költészet közelében élő embernek tudnia kell, hogy egészen más az, amit gondolatilag fogalmazunk meg és mondunk ki, mint amit költőileg. Még akkor is más, ha ugyanarra utal mindegyik. A költészet határsávja épp ott kezdődik, ahol az érzékelés vagy az élmény még nem vált, illetve ahol már nem is válhat egyértelmű gondolattá. A gondolat valójában csak az elgondolhatót tudja föltámasztani, körbejárni, beleilleszteni valamilyen rendszerbe: logikaiba, lélektaniba, történelmibe, a költészet viszont az átélhető, de elgondolhatatatlan dolgok sűrűjébe veti bele magát. Nem a szívműködést elemzi, hanem a szívdobogás titkos metafizikáját. A kő, a tenger, a koporsódeszka tárgyiasságában is mindig azt, ami benne szellemi, ami benne élet és halál, mulandó és múlhatatlan. József Attila költészete teli van ilyen átélhető, de elgondolhatatlan részlettel.

 

Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

 

De hasonlót mondhatnék többek között Rilke háromsoros sírfeliratáról is. Ezt a három sort ő írta magának élete és halála záradékául. Íme a sírkövére vésett három sor:

 

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség. Annyi temérdek pilla alatt Senki sem alszik.

 

Értelmesek vagy értelmetlenek ezek a sorok? Aki tiszta ésszel akarná megfejteni őket, előbb-utóbb valamilyen filozófiai csűrésbe-csavarásba gabalyodna. De van-e, aki az érthetetlenség ellenére is ne értené őket? „Annyi temérdek pilla alatt / Senki sem alszik.” Tehát még Rilke sem.

Megszólalhat-e gyönyörűbben és megrázóbban a mulandóság emberi nyelven, mint ebben a Rilke-versben? A végítéletet önmagáról maga a költő mondja.

Lassan már nemcsak saját halálunkat nem éljük meg, de már a saját versünket se tudjuk megírni, mint a régiek?

 

Július huszonhetedike, péntek. Márai Sándor háborús naplójában különös szakaszra bukkanok. Ezt írja: „A Nőről most persze nincs szó, aminthogy semmiről sincs szó; de a Nő van még valahol. Az a bizonyos »Nő«, akit a századeleji elbeszélésekben és regényekben oly gyötrő gondok közepette várt vagy megtagadott egy férfi, mit csinál most?… Nyilván él a háborúban, a maga módján, szül, menekül a bombák elől, sorban áll az élelmiszerüzletek előtt s kalandra siet; de nem szerepel… Egy napon bosszút áll majd; a fegyverek elhallgatnak s a Nő megjelenik az irodalomban és az életben, teljes fegyverzetében, engesztelhetetlenül.”

Márai sokféle előérzetét, hogy ne mondjam: jóslatát szó szerint igazolta az Idő. A Nőről szóló izgatott jövendölése azonban megbukott. 1945. május 9-én nálunk is meghúzták a harangokat, a háború befejeződött. Teltek-múltak a hónapok, mindeki romot takarított s élni próbált az új esélyekkel, de a Márai által beharangozott Nő csak nem jött elő az irodalomban. Németh László Kárász Nellije és Égető Esztere ugyan előjött, de egyik se vállalhatta magára a Márai képzeletében megrajzolt szerepet. Kárász Nelli a maga nyakig begombolt iszonyába volt beöltözve, Égető Eszter pedig asszonyi-emberi csodájába, amely sokkal inkább a magyar történelmi mitológiához kötődött, mondjuk, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem minta-életéhez, mint egy háborút átélt Anna Kareninához.

Egy világot mozgató Nőhöz, Asszonyhoz nagy érzelmek és nagy szenvedélyek illettek volna, sőt szerelembe eső gondolatok is, de sem a háború utáni idők, sem az ötvenes évek légköre nem érlelt meg ilyen szenvedélyeket. A magamhoz hasonló férfiak körében kétféle nőalak sürgött-forgott. Az egyik a plakátlelkű elvtársnők rámenős, perverz csapatához tartozott, a másik: a rajongó kis tanárnőkéhez. Az előbbiek vodkát ittak és politizáltak; az utóbbiak irodalmárkodtak és minden illemszabályt betartottak. A lehetséges kalandok közül egyedül csak a csalás kalandjára mertek vállalkozni. Minden egyébtől megijedtek.

Később, az ötvenhatos forradalom utáni időkben sem jelent meg köztünk Márai megidézett regénybeli Nője. Pedig hátrafordulva úgy rémlik nekem, hogy egy-egy homályos ajtóüvegen át én is láttam föl-alá sétálni izgató árnyalakját, s hallottam még fölszabadultan gondolkodni és nevetni is.

De ma sem tudom, hova tűnt s hol tartózkodik azóta? A várakozás évtizedeiben elunta magát, s megöregedett? S nem képes ma szerelemre se, bosszúra se? Ki méri föl, mennyivel marad szegényebb ez a korszak, ez a szörnyetegekkel és félemberekkel telizsúfolt huszadik századunk az ő sírása, sápadtsága és ítélet-osztó mosolya nélkül?

 

Július huszonnyolcadika, szombat. Sára Sándor legújabb dokumentumfilmje úgy kezdődik, mint a talányos filmtörténetek. Első kockáin egy hatvan körüli férfi lép ki elmagányosodott lakása ajtaján s botozva, nehézkesen indul el hazulról. Mozgásából lehetetlen megfejteni, hogy születési hiba vagy későbbi baleset korlátozza-e járását. Kint a háza előtt egy rokkant jelzésű Trabantba gyömöszköli be magát s ugratja be a motort.

Autóját egy dombra épült falu lejtőjén látjuk a következő pillanatban fölbukkanni, zárkózott házak között, egy nyomatékos Krisztus-kereszttel a háttérben, később pedig egy dunántúli kisváros hétköznapi forgatagában.

Ezután az indítás után a néző kíváncsian várja a történet folytatását. Szeretné tudni: ki ez a robotgépmozgású férfi, honnan jött, hová megy, s miféle kibeszélhetetlen sorsot hord magában. Egyszóval: újabb helyszíneket vár, újabb találkozásokat, szembesüléseket nőkkel, akik majd segítenek megoldani a fölébresztett rejtélyt.

De ezek helyett csupán egyetlen arc jelenik meg a vásznon s minden további történet helyszíne ez az arc lesz: a szemek élete, a homloké, a beszédes vagy elhallgató szájé. Mintha Sára Sándor nem is filmet, hanem egy megelevenedett, mozgó festményt alkotott volna, sötét történelmi háttérrel.

A század, mint tudjuk, teli van elhallgatott emberi történetekkel. Köztük temérdek magyar tragédiával is. Sára ezek közül a legutolsó időkig némaságra ítélt életsorsok közül választ ki egyet: egy ismeretlen magyar állampolgár, Keményfi Béla pokoljárását.

Keményfi 1944-ben tizenöt éves kamasz, leventeköteles diák. A háború örvénye, sok éretlen kortársával együtt, magába nyeli őt is. Hányódik ide-oda a Dunántúlon megrekedt téli háborúban, nyilasok közt, németek közt, a szétmálló magyar hadsereg töredék századaival. Kilátástalanul. Egyetlen gondolat lüktet a fejében: megszökni, hazamenni a családjához. Meg is szökik, de elfogják s mint hazaárulót halálra ítélik.

Tizenöt éves halálraítélt?

Ilyet csak a háborús eszelősség találhat ki, s az is csak a végjáték óráiban. Négynapos siralomházi várakozás után, kiskorúsága miatt megkegyelmeznek neki.

De mindez csak szolíd előkészület a későbbiekhez! A front elvonulását követő hetekben ugyanis följelenti valaki a falujukban, hogy Keményfit a leventéknél a szovjet hadsereg elleni partizánharcra képezték ki a Vécsey-féle különleges alakulatnál. Ha igaz lett volna a vád, a szökés helyreütötte volna még erkölcsileg is. A vád persze alaptalan volt, de végzetes. Mint eltökélt háborús bűnösre csap le a fiatal Keményfire a szovjet elhárítás.

Alig élt még, de már másodszor kerül ártatlanul a halál közelébe.

A megzavarodott kamaszt ismét az ösztöne – az életösztöne! – mozgósítja, amikor négy másik, hasonszőrű társával szökést kísérel meg a szovjetek pincei fogságából, valahol Zalában. Négyen négyfelé szaladnak, hogy a kockázatos vállalkozásnak legalább egy vagy két nyertese lehessen. Négyőjük közül hármat halálos találat ér. Őt is meglövik, de azt hiszik róla, hogy egérutat nyert. Egy faluszéli árokban találnak rá a húsvéti miséről hazatérő lányok. Gyorsan kocsira rakják a kivérzett fiút s beviszik a nagykanizsai kórházba. Fönt fekszik már elérzéstelenítve a műtőasztalon, hogy gerincsérülését megoperálják, amikor fegyveres szovjet katonák rohannak be a műtőbe és megakadályozzák az operációt.

A műtőasztalról egy sezlonra fektetik át, s így sezlonostul viszik hadifogságba a tizenhatodik évébe átbillenő, mozdulni is képtelen fiút. Ezer kilométereken át csattog vele a vonat.

Keményfivel így csattognak el az órák, a napok, a hetek, az évek is a lágerekben. Fekve, mert lábraállni nem tud, dolgozni nem tud. Krisztusénál tartósabb szenvedéssel nézi végig a szovjet hadifogolytáborok látomásba illő hétköznapjait: az éhezők, az egykedvű haldoklók agóniáját, a közbűntényes terroristák botrányait – az élelemlopásoktól kezdve a durva zsarolásokon át a táborokon belüli önkényes kivégzésekig. Sehol még ilyen alvilági lét a földön, a történelemben! Néha még az auschwitzi pokolnál is hátborzongatóbb! Mintha a fiatal Keményfit arra jelölte volna ki a sors, hogy ne csak áldozatai legyenek ennek a korszaknak, de felejteni nem tudó tanúi is. Szolzsenyicin háromkötetes Gulagja, Varlam Salamov vorkutai novellái és Rózsás János kétkötetes emlékirata Sára Sándor filmjével nem csupán gazdagodik, de elháríthatatlanul emberközelbe kerül. Beleszövődik mindnyájunk életébe.

A filmen beszélő Keményfi Béla egyetlen adatot sem közöl a szovjetunióbeli hadifogolytáborok iszonyatos világáról. Valószínűleg azért, mert ő se tudja: hány magyar férfi, nő, gyerek pusztult el a rabszolgasorsnál súlyosabb sorsba döntve Szibériában, az Uralban s a győztes birodalom halálfejjel megjelölhető térségein. Százhúszezer, százharmincezer? Erről egyébként sem a meghamisítható statisztikák tudnának vallani, hanem a tömegsírok. És honnan tudná Keményfi, hogy az elpusztulókon kívül mi minden pusztult el hitben, akaraterőben, tudásban, családteremtő képességben és képzetben?

Keményfi a lágerben négy év után, tizenkilenc éves korára, előbb térden csúszva, aztán mankóval, végül bottal is megtanult járni. Az emberi akaraterő győzelme ez minden leveretés és elállatiasodás fölött.

A filmvásznat másfél órán keresztül betöltő arc a szenvedés fölidézése után is krisztusi tisztaságú. Sára Sándor kamerájával Keményfi nemcsak a maga utolsó ítéletes sorsát mondja el, de a bűnbe és a halálos veszedelmekbe belehajszolt magyarságét is.

Az emlékek jogos bosszúért kiálthatnának vagy csitíthatatlan gyűlölet lázát ébreszthetnék föl az idegekben. Akár a haláltáborokból hazatérő zsidók vallomásaiban. A nekünk beszélő Keményfi azonban egyetlen átkot sem ejt ki. Egyetlen goromba mondatot sem. Helyette végigszenvedi újra az életét s arcáról a keresztény Európa egyetlen érvényes érzelmét olvashatjuk le: mindent elrendeztem és eltemettem magamban; elfelejteni nincs jogom semmit, csupán megbocsátani.

 

Július huszonkilencedike, vasárnap. Az asztalomon fölhalmozott könyvek kupacából Erich Fromm kék borítású kötetét: A szerelem művészetét próbálom előhalászni. Nagy ügyeskedéssel húzom, vigyázva, hogy a fölötte imbolygó könyvek le ne dőljenek. Az ügyeskedés olyan sikeres, hogy a könyv egy másikat is magával vonszol, mintha össze volnának tapadva: Orbán Ottó legújabb verses kötetét: A kozmikus gavallért.

Előbb a véletlen párosításon mosolygok: A szerelem művészete és A kozmikus gavallér? Később pedig azon az akaratos életrevalóságon, amellyel Orbán versei újra meg újra elém ügyeskedik magukat. Vagy inkább én ügyeskedem oda magamat az ő közelükbe? Jó ideje ugyanis arra figyeltem föl, hogy a heti és havi lapokban, minden előzetes szándék nélkül, általában az Orbán-verseket olvasom előszörre. Talán ez érthető is, hiszen, ha az elmúlt harminc-negyven év irodalmi dokumentumaiba belelapozok – amelyek az én életem eseményeit is őrzik –, szinte alig találok benne olyan oldalakat, ahol ne bukkanna elém a fiatal Orbán pimaszul üde vagy hősiesen elkeseredett arca, zöld bársony zakója s egy-egy versének gondosan legépelt kézirata, amely fölött a félvállról vett nagyság fényei söpörnek át s nyomukban pedig a kétségbeesésé. Nemzedékünknek ő volt a legfiatalabb s egyúttal a legproblematikusabb költője. Fölfedezői kezdetben csodagyerekként kezelték persze csak úgy mellékesen, szórakozásból –, de a huszonegynéhány éves verselő egyszer csak arra eszmél rá, hogy a valóságban nincs önálló csoda, mint ahogy sündisznó és tengeri csikó, csupán olyan van, amit mi teremtünk magunkban vagy másban, kitartó szorgalommal.

Ettől a fölismeréstől kezdve Orbán a hibátlan szenvedések és a goromba meghasonlások kiszolgáltatottja lesz: az eszmények és a görcsös valóság közé szorult helyzeteké. Így aztán egyik nap a profán kerubok útját járja, a másik nap pedig a mosdatlan szájú, kihívó csavargókét. Ekkortájt – az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején – nemcsak a Dunába tudott volna elegánsan belefulladni, búcsúzó fanyar mosollyal az arcán, hanem a megíratlan versek helyén keletkezett tóba vagy tengerszembe is. Mert közülünk – a barátai és a pályatársai közül – egyikőnknek se jelentett annyit az irodalom, a költészet, mint neki. A világ folyamatos válságát ő közvetlenül napi élményként, a líra, a nyelv, egyáltalán az irodalom újra és újra kirobbanó válsága közben élte át. Ez volt a közege. Utólag ma már elmondhatjuk, hogy Kosztolányin kívül egyetlen magyar költőt sem foglalkoztatott annyira a mesterség metafizikával érintkező csínja-bínja, mint őt. Még Nemes Nagy Ágnest sem. Orbán versei közt talán százat is találunk, amely egészen vagy félig ars poetica, illetve amely tökéletes bennfentességgel élő és halott költőkről beszél.

Emiatt bélyegezték sokan irodalmi írónak.

Jó ideig magam is gondoltam róla hasonlót, de a hetvenes években, a kerekedő életmű ismeretében, valami új értékrend, új fölismerés villanófényében kezdhettem el munkásságáról gondolkodni. Némi bűntudattal arra ébredtem rá, hogy a megkésett magyarországi modernség stílusproblémáit legalább egy-két nemzedéknek kellett volna megemésztenie és földolgoznia, ha Orbán, ez az irodalminak csúfolt költő nem végzi el, szinte „házi feladatként” egymaga. Üssük csak föl a köteteit: alig van a huszadik századi világirodalomban olyan irányzat, amelyet ne próbált volna ki magyarul. A meghódított költők közt ott van Lorca és Dylan Thomas, Lovell és Eliot, Auden és Ginsberg és természetesen ott van Kassák és József Attila, Kosztolányi, Weöres Sándor és Pilinszky.

S amikor ifjú mesterként győzött az irodalomban s hódításait befejezte, az életében elkezdett veszíteni. Bibliai Jóbként nem a családját, nem a vagyonát veszítette el, hanem saját egészséges testét. Teljességnek egyedül most is az irodalom, a költészet maradt meg neki. Csak most már nem a stílusok, hanem az élet és a halál szorításában. Somlyó Györggyel szólva: az a magán-szabadságharc, amelyet Orbán a testét diktatúra alatt tartó betegséggel folytat, elemi erejű nagy költővé tette. A huszonhatodik év verseit író Szabó Lőrinc rekviemes szonettjei ragadtak és ráztak meg úgy utojára, ahogy mostanában az övéi.

Hogy mondja Sartre?

A költészetben az nyer, aki veszít.

A tétel Orbán Ottó esetében is igazolódott.

 

*

 

S még valami idekívánkozik e gyors jegyzet záradékául. Az irodalmi köztudat – a kezdeti benyomások alapján – még ma is olyan „irodalmi írónak” gondolja Orbánt, aki távol áll a közélettől s távol a politikától. Rövidesen ki fog derülni, hogy nemzedékünknek ő a leginkább politizáló költője. De őt a politika is pontosan olyan személyes ügyként foglalkoztatja, mint az irodalom maga vagy saját betegsége.

Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok.

 

Július harmincegyedike, kedd. Ma egy hónapja szöktem el Budapestről. Élete utolsó napjaiban az öreg Tolsztoj futhatott világgá olyan fejvesztetten a családja elől s az Isten elől, mint ahogy minden előkészület nélkül én rohantam ki ide, a bokrokkal körülbástyázott esztergomi kertünkbe, csakhogy míg Tolsztojt a tökéletesség sértett démona űzte el hazulról, engem épp az ellenkezője: a csömörömé. Megteltem torkig mindazzal, ami velem és körülöttem történt. Egyszerűen zavartak azok a szobák és termek, ahol forgolódtam; azok a szavak, amelyeket közéleti szerepléseim közben túl gyakran kiejtettem, de mindennél jobban azok a kedvem és ízlésem ellenére zajló pártok közötti harcok, amelyeknek álarcos mozgatói egykori barátaim voltak.

Az elmúlt harmincegy nap természetesen nem gyógyította be kifakadt sebeimet, de megnyugtatott. Végre úgy élhettem ebben az elmúlt egy hónapban, ahogy mindig is élnem kellett volna. Magam rendelkeztem az időmmel, a képzeletemmel, az akaratommal. Ha tetszett: verset, regényt vagy filozófiát olvastam napokig. Hébe-hóba még újságot is. Ha viszont ahhoz volt kedvem, hogy órákig figyeljek két megszökött munkaszolgálatos hangyát, amint egy maguknál nagyobb szöcskecombot vonszolnak a rebarbarabokor alá, kíváncsiságomat senki se zavarta meg.

De ami mindennél fontosabb: akkor ültem le írni, amikor kedvet éreztem hozzá. Sőt többször megtörtént, hogy kedvetlenül is leültem: no, lássuk, mire megyünk ketten. Mármint a kedvetlenségemmel. S a végén mindig igazat kellett adnom Kosztolányinak, aki saját tapasztalata alapján vallotta, hogy a rendszeresen dolgozó írókat sokkal szívesebben látogatják a múzsák, mint azokat, akik a lábukat lógatva várják őket. Merthogy a múzsák nemcsak a szélben röpülő platánleveleken utazgatnak s nemcsak a nagyharangok ölében élnek, hanem az anyanyelv szavaiban is. Ejtsd ki, például azt a szót, hogy ördögszekér. A Csörgőkút ostorfáján várakozó múzsa máris mellédszegődik s azonnal eléd tárja a szőlőhegyek alatti síkságot, ahol a megdermedt legelőn összecsombolyodott gazbokrokat – ördögszekereket – görget a szél Zámoly felé. És a szó hallatára nemcsak a sodródó, zörgő tüneményt látod, hanem a falud fölötti eget, a néma temetődombot és az Istent is, ahogy épp apád és anyád sírja mellől előlép.

De így van ez minden más szóval, más igével és fogalommal is. Válaszd ki bármelyiket: egy világ mozdul meg benne s rögtön kiderül, hogy az anyanyelved: regény, költészet és történelem; kiderül, hogy az anyanyelved a legihletőbb és legihletettebb munkatársad, állandó súgód, Cyranód.

Tudom, hogy a költészethez és a prózához az anyanyelv szavain kívül más is kell, legfőképpen az író vagy a költő élete, de a nyelv és a gondolat állandó együtt-tornáztatása nélkül aligha születnének új művek, új stílusok. Talán csak a zenészeket tartja folyamatos parázslásban a napi hat-hét órás gyakorlás? Az íróknak nincs szükségük ilyesmire? Ki vitatná el, hogy a legszervesebb és a legeredetibb hatású művek mindenkor a legnagyobb fokú összpontosítás eredményeként jöhettek csak létre? Ehhez a sűrítő készséghez azonban megszakítatlan készenlét kell.

Az én élelemből, sajnos, ez a készenlét mindig hiányzott. Író csak mellékesen lehettem eddig. Pedig mellékesen még cipész se, pék se lehet senki, nemhogy író. Petőfi, Ady s a nyomukban járó Illyésék, Németh Lászlóék nemzedéke ha politizált is, elsősorban a műveivel politizálhatott. Az én nemzedékemnek ez a természetes fényűzés nem adatott meg. A közélet személyes jelenlétünket követelte. A nyilvános kiállásunkat, aláírásunkat. Azt, hogy a hideg csillogású eszmék ablakát s ráadásul még a hatalomét is, a puszta öklünkkel üssük be. A hézagosan születő műveink inkább csak védtek bennünket, utólag, ahelyett, hogy törték volna előttűnk az utat.

Ez alatt az egy hónap alatt, amikor beleharaphattam az elveszített éden almájába, véglegesen megértettem, hogy az utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni. Hiába tömjéneztük, mitologizáltuk ezt a kivételesnek tekinthető közép-európai együttműködést: nem megy. Nem mehet. Az írásban egyedül az érzelmeket, a logikát, a megrendülést előkészítő és mozgósító dramaturgia juthat szóhoz, a taktikázgatás nem. A politikában viszont épp az utóbbinak van kitüntetett szerepe. Addig, amíg fél ilyen és fél olyan életet éltünk, valahogy megfért egymással a kettő. Mert a félig kimondott igazságok mögött nyomban fölsejlett a kimondhatatlan is, azaz a teljes igazság. Az elhallgatás így nem taktikai elem volt, hanem metafizikai: a csöndben készülődő szabadságé.

A választások után az íróknak is választaniuk kell: vagy gyakorló politikusok, azaz képviselők lesznek, vagy a szellemi élet munkásai. Az eddigi kétlakiságot azért sem vállalhatják tovább, mert egyre érzékelhetőbb, hogy a gazdasági életünk is összeomlik, s ha a ránk zuhanó romok alól mi nem azzal a jelszóval mászunk elő, hogy az állam és az egyház hajdani szétválasztásának a mintájára nekünk most végre a politikát és az irodalmat kell szétválasztanunk, bizonyos, hogy sose keveredünk ki a rangos középszerűség örvényeiből. Mert lehet-e igazán sodró és magával ragadó az, ami nem teljesen önálló? S lehet-e szabad, amit ilyen vagy olyan megfontolások miatt, még a kisujjával sem érinthet meg például az a démonitás, amely Baudelaire-t, Dosztojevszkijt vagy Adyt újra meg-megérintette? Miért és mitől alakult úgy, hogy a történelmünkben és egyéni életünkben is sokkal megrázóbb tragédiák zajlódtak le, mint amennyi tudatosult s kifejeződött belőlük? Netán azért, mert a mi irodalmi műfajaink – a költészet csúcsteljesítményeit kivéve – nem a görögség köszörűkövén csiszolódott egyetemes szabályokhoz igazodtak, hanem a mi századok óta függőségben élő lelkületünkhöz? Legnyilvánvalóbb példája ennek Az ember tragédiájá nak a befejezése. De ugyanez érvényes a Németh László- és az Illyés-drámák ésszel és erkölcsiséggel kikövezett dramaturgiájára is. Mintha mi nem újjászületésre, nem katartikus megtisztulásokra készültünk volna soha, hanem a mindenkori túlélésre. Hiába fújtuk kívülről a tragédiaelméletek ősmondatait és az újakat is, szinte mindig ugyanabba a szalmaszálba: az átvészelés dramaturgiájába kapaszkodtunk bele.

Új helyzetünkben ez vajon azt jelenti-e, hogy a sok politizálás és a túlburjánzott közéletiség után az Idő nagy, szelelő rostájával csapassuk ki az irodalmunkból a politkát? Azt jelenti-e, hogy mostantól kezdve engedjük át a pártoknak, a parlamentnek, az újságoknak?

Nem, nem azt jelenti.

Hanem azt, hogy a politikával bajlódó írónak előbb az egész világot saját világává kell átalakítania s a politika csakis ebben a világban jelenhet meg munkáló erőként. Más szóval: esztétizálni kell a politikát amennyire lehet, hiszen a művekben létrehozott igazságok eddig még mindig teret kértek maguknak a műveken kívűl is. Meggyőződésem, hogy egy ilyen áthangolás nemcsak az irodalmunkon segítene, hanem a politikán is, mert így talán azt is meg lehetne akadályozni, hogy a politika szabad préda legyen, mint ahogy néhányszor már megtörtént vele.

Ha nem lepte volna el az életünket ennyire, nyilvánvaló, hogy se műfaji, se filozófiai gondot nem jelentene, de mostanában jobban ránk nehezedik, mint a középkori emberre a vallás.

Az írónak persze ebben a helyzetben továbbra is ellenzékiként kell viselkednie, de már nem hatalom-politikai értelemben, hanem úgy, ahogy a szürrealista francia költő: Paul Éluard állítja. Szerinte az igazi költészet, az igazi irodalom mindig szembeszegülés az igaztalan élettel, s ugyanakkor a legforróbb vágyakozás is az igazságra.

 

A mélypont

Kedves Ákos,

 

a mai naptól kezdve történhetik velem bármi, az elmúlt két hét akkor is az életem mélypontja marad. Lidérces szeptembervég, nagy belső sárgulásokkal s olyan forgószelekkel a mellkason belül, amelytől évtizedes barátságok dőltek ki a helyükről gyökerestül. A botrány kirobbantója letagadhatatlanul én vagyok, vagy némi Adys utánérzéssel szólva, a rajtam is átsöprő Sors, a kínos következményekért azonban már nemcsak nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem tudom, mi jön még holnap vagy mi jöhet fél év múlva, de az első bírálóim után napokig azt gondoltam, hogy el kell némulnom, s kőfalat emeltetnem a szám elé.

A Te, Magyar Nemzetben megjelent nyílt leveled hangja zökkentett ki ebből a magam ellen forduló bűntudatból. Te nem rágalmazni és zsarolni kezdtél, mint jó néhány pályatársam, aki kilépett miattam az Írószövetségből, s pisztolyt se küldtél újságpapírba csomagolva, hogy lőjem főbe magamat, hanem azt üzented: hagyjuk már abba a zsidó-magyar kérdés borzolását és boncolását, mert fölösleges fájdalmat okozunk vele, de soraidban ott volt a biztatás, hogy mielőtt abbahagynánk, azért mondjam el én is a magamét.

Mennyivel más hang ez, mint azoké, akik rögtön baltacsapásokkal filozofálnak! Tudom, hogy vannak olyan területei az életnek és a halálnak, amelyeknek a szenvedés húzta meg a határát.

Ilyen terület a tragikus zsidó sors is. Örökös gyásszal és szomorúsággal körülkerített. Vészkorszakokat megélt ország. És ennek az országnak a status quóját nem lehet megbolygatni.

Csakugyan nem lehet?

Csakugyan!

Még akkor is, ha az ember tudja, hogy nemcsak az élet kényszerül folytonos újrakezdésekkel megújítani magát, hanem az emlékezet és az ember igazságösztöne is?

Még akkor is!

Összeránduló gyomorral a francia moralistára gondolok: Albert Camus-re. Ezt írja egyik tanulmányában: „De a görögök sose mondták, hogy nem szabad áthágni a határt. Azt mondták, hogy van, és aki át merészeli lépni, arra könyörtelenül lesújtanak.”

Én most itt tartok, kedves Ákos.

De bevallom Neked, még ebben az állapotomban sem cserélnék azokkal az elegáns szellemekkel, akik ahelyett, hogy bajt keverő írásom miatt, mondjuk, a barátság nevében cefetül lehordanának, fölényesen leváteszeznek, ami az én magyar szótáramban korpás lelkű prófétát, vadhazafit jelent.

Hogy miért nem cserélnék velük? Azért, mert ha egy halálosan fontos kérdés érintése olyan magasfeszültségű szikrákat vált ki, mint amilyenek fölgyújtották most közéletünket, akkor addig kell a szellemi emberek körében beszélni róla – akár sziszifuszi eltökéltséggel is –, amíg a nyomasztó igazságok nem semmisülnek meg a felismeréseinktől.

A legtöbb bírálóm – köztük Te is, Hanák Péter is – két végzetes tévedést hány a szememre.

Bevallom, mindkettőt jogosan. Még akkor is jogosan, ha a helyreigazításuk szövetében az erős szálak mellett majdnem annyi foszlékony szálra bukkanhattam, mint ők az enyémben.

Azzal kezdem én is, amivel te kezded keserűen: a zsidók és a magyarok szellemi-lelki összeforradásának a Vészkorszak utáni megszűnésével. Ezt írod: „Jól látok, Sándor, jól olvasok? Szóval Auschwitzért cserébe, engesztelésképp a pokoljárásért sújtsa a már megmaradtakat örök kiátkozás? Nem hisszük már el nekik, hogy asszimilációjuk őszinte lehet?”

De igen! Levendel László barátom élete, életműve, minden mozdulata, reflexe szinte szimbolikus életként igazol Téged. László – háta mögött némi kórboncnoki tapasztalattal – szanitécként kínlódja végig a cservenkai s a bori munkaszolgálatos tábor hónapjait, az erőltetett menet halálos vánszorgását, a kisebesedett lábak, lelkek, a kisebesedett levegő minden irtózatát és amikor hazaér, úgy dönt, hogy ő ennek a megbetegített, szerencsétlen magyar népnek az orvosa akar lenni. S az is már több, mint ötven éve!

A katarzisból ő a szeretetbe, a megértésbe, az emberfeletti vagy inkább emberi megbocsátásba tudott átlépni. Mint ahogy apád és sokan mások a szenvedő józanságba és tárgyilagosságba. Gondolom, az ő Vészkorszak utáni asszimilációjuk épp azáltal vált újra természetessé és teljessé, hogy belső konfliktusaik közben zsidó tudatuk valóságát is épen megőrizhették.

De el lehet-e várni a megalázottaktól, a kitaszítottaktól, a tömegsírok ledobhatatlan terhével hazaérkezőktől, hogy úgy gondolkodjanak a nemzetről és a hazáról, mint az elpusztított Radnóti, mint Levendel vagy mint az édesapád?

Nem lehet! A szörnyűségek túlélése utáni történelmi másnapon én még a bosszúállás beteges föllobbanását is megértem, noha elítélem. A nyers és a közvetett bosszúállást egyaránt, hisz akitől olyan abszurd módon veszik el a szülőföldjét, miként a zsidóságtól, mért ne választhatná helyette otthonául akár a gyűlöletet is? Azt az álcázott keskeny földsávot, amelyre egy eltévedt rossz pillantás miatt bármikor vissza lehet húzódni.

Ákos, az én személyes tapasztalataim szerint a Vészkorszak utáni asszimiláció nemcsak olyan volt, mint amilyennek leírod, hanem sokféle. Némely esetben képlékeny, határozatlan, távolságtartó, görcsös, rejtekező, színlelő. Sőt ennek a háború utáni asszimilációnak olyan változatai is kialakultak, amelyekben az érzelmi disszimiláció lehetősége szervesen beletartozott. Nehogy félreérts, ezt én nem szemrehányásként mondom. Ellenkezőleg: rossz kedvből. Mert ezt a fajta lelkiállapotot én az ember szomorú szabadságának gondolom; az eldöntetlenség csapdájának.

A fenti gondolatsort követve most Neked ismétlem meg újra kifogásolt tételemet: a Vészkorszak után nem azért szűnt meg az asszimiláció mindkét felet gazdagító lehetősége, mert a „mélymagyar” vagy a „mélybesenyő” Csoóri ezt sokaktól önkényesen megtagadja, hanem azért, mert a két-három koalíciós év nyűglődései után hosszú időre maga a nemzet is megszűnt. Elveszítette tudatát, ellenálló reflexeit. Ugyan mihez lehetett volna itt jó lélekkel asszimilálódni? Az internacionalizmushoz? A Párthoz? Rákosiékhoz? Az ÁVO félelmet keltő szelleméhez? Mihez? A bűnösnek nyilvánított magyar néphez? Egyszerre Kölcseyhez, Adyhoz és a Sarlóhoz és a Kalapácshoz? Lukács Györgyhöz és a szerepéből kiesett Veres Péterhez? Bibóhoz persze lehetett volna. Csak ki kellett volna százezer példányban adni például az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányát és a zsidókérdésről írt katartikus munkáit. Ezzel talán elkezdődhetett volna a szétesett nemzet megteremtése. De a megtisztulás és a kiengesztelődés helyett a bemocskolódás folytatódott. S a Bibóban kifejeződő „nemzeti szellemet” mint káros taktikát és stratégiát Bibóval együtt félrelökték. S valamiképp hasonló történt Illyéssel is. A magyarság lelkiállapotát és egzisztenciális tragédiáját legeszelősebben – ugyanakkor a legtisztábban! – Illyés verse: az Egy mondat a zsarnokságról fejezi ki. Sajnos, ezt a verset is csak az ötvenhatos forradalom szabadította ki az asztalfiókbörtönéből.

Szekfű azt írja, hogy nemzeti önismeretünk a dualizmus korában állt a legalacsonyabb szinten. Kár, hogy Szekfűnek nem volt alkalma később helyreigazítani történészi véleményét.

Az ég szerelmére, Ákos, az asszimiláció elmaradásának a fölemlegetésével mért sértettem én meg a zsidóságot? Nem tagadhatjuk le, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején – érthető módon – tömegeiben jobban asszimilálódott a marxizmushoz, a kommunizmus ideológiájához, mint a földbe taposott nemzet szelleméhez. Kivételekre persze, hála istennek, mindenkor hivatkozhatunk.

Ha rosszul emlékszem, vagy ha rosszul gondolom – győzz meg! Szerintem a zsidóság egy részét – a hétköznapi élet eseményein túl – az ötvenhatos forradalom forrasztotta össze a magyarsággal. És fordítva is! Sose felejtem el október 23-ika estéjét: ott állt a tüntető, a Nagy Imrére váró tömeg a Parlament előtt, amikor a nyolc órakor kezdődő Gerő-beszéd hallatán egy ismeretlen „forradalmár” zsidózni kezdett. Egyszerre öten ugrottunk a torkának.

Az ötvenhatos összeforradás történelmet teremtett Magyarországon és a világon is. A vértanúk és a börtönbe kerülő társaink valami olyasmit rendeztek el, aminek újszövetségi könyvét Bibó írta meg, jó évtizeddel ezelőtt.

Nem, megint nem fogalmaztam elég pontosan. Az ötvenhatos összeforradás „főpróbája” már ötvenháromban lezajlott, a júniusi kormányprogramot előkészítő küzdelmekben. Sok zsidó származású értelmiségi párttagunk morális önvizsgálatával, a magyarság nevében először végezte el a Rákosi-Gerő korszak részleges, de nyilvános kritikáját. Élénken emlékszem ma is azokra az életveszélyes napokra, amikor Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Örkény István a párthoz fűződó viszonyukat a nemzethez kötődő hűségükkel cserélték föl.

Tudom, hogy ezután a történelmi pillanat után nekem is úgy kellene gondolkodnom, mint ahogy Te gondolkodsz vagy Esterházy: kész, vége, zsidó-magyar kérdés nincs. Még akkor sincs, ha lehetne.

Van bölcsesség, amely így óvja magát és az életet. Jó volna végre megtanulni. Ez a bölcsesség azonban sokkal inkább a mélylélektanból, nem a történelmi helyzetekből következik. Ugyanis az „ötvenhatos asszimilációs pillanat” után, még a fegyverropogás napjaiban elkezdődött az érzelmi és a politikai disszimiláció. A zsidó származású polgártársaink egy része, mint annyi nem zsidó kommunista – nyilván önvédelmi ösztönből – a szovjetek mellé és Kádár mellé állt. Azzal nyugtatva magát, hogy így a jobb, mert ki tudja, vajon milyen szörnyűséget okozhatott volna a győztesek nacionalizmusa.

Elképzelem, hogy az arcod megint belerándul a mondatomba, hisz nemcsak forradalmárok és ellenforradalmárok között húzok vonalat, hanem zsidók és magyarok között is.

Szeretnélek meggyőzni arról, hogy ezt a rögeszmés szétválasztást nem én találtam ki. Évtizedeken át rám kényszerítették. Emlékezz csak arra a hetvenes évek elején lezajlott írószövetségi vitára, amelyen a népességfogyás és a kisebbségi magyarság ügyei mellett, a nemzet szellemi és erkölcsi züllését is négyen-öten fölemlegettük, támadva a politikai hatalmat, néhány olyan befolyásos személyre is kitérve, mint E. Fehér Pál, Pándi Pál és Rényi Péter. Az eredmény? Másnap tele volt a város azzal, hogy fölléptek az új antiszemiták, az új népiek az Írószövetségben. Nagy László, Sánta Ferenc, Fekete Gyula, Czine Mihály és Csoóri.

Szerencsére Eörsi Istvánnal, Konráddal, Veled, másokkal legyinteni tudtunk ezekre a rágalmakra. Legyinteni és együtt dolgozni a Kádár-rendszer lassú lebontásában. A 77-es Charta aláírásától kezdve a Bibó-emlékkönyv megszerkesztéséig, Monortól Lakitelekig, szinte minden ellenzéki megmozdulásban részt vettem. Semmi sem volt természetesebb, minthogy Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal, Kis Jánossal, Mécs Imrével egy levegőt szívjak, s ugyanannak a gondolatnak a kimunkálására fordítsam az erőimet, mint ők.

Kapaszkodj meg, most olyasmit árulok el Neked, amit még nem vallottam be senkinek: az eszem, a természetem, az érdeklődésem, az urbanitástól megérintett vonzalmaim alapján egy eszményi szabad demokrata táborban lett volna a helyem. Mert ahogy irodalomban is mindig jobban izgatott, amit nem ismertem, ami más volt, mondjuk az úgynevezett kortárs népiek világa helyett Pilinszkyé, Nemes Nagy Ágnesé, Orbán Ottóé, a politikában is éreztem hasonlót. Akkor pedig jogosan kérdezheted: hogyan és miért sértettem őket vérig az ország-világ színe előtt? Féltékenységből? Irigységből? Dühből? Politikai perverzitásból?

Kétségbeesésemben!

Az egyre elfajuló magyar politikai állapotok miatt. Azt hajtogattuk még egy éve is, hogy a szabadság élménye nélkül képtelenek leszünk gyökeres változásra. És most tessék: itt vagyunk, szabadok vagyunk, tartós jogokat alkotunk Magyarországnak, amely közben esik szét bennünk, alattunk, körülöttünk. Micsoda könyörtelen és ismerős meghasonlás!

Nézz a szemembe Ákos, okozhat-e egyetlen írás olyan földindulást, mint amilyent az enyém okozott, ha a szavakban működő vulkánok mélye nyugodt? Ugye, hogy nem? A naponta megjelenő három-négyezer tárgyilagos, vagy fölingerelt cikk mind elfért a szeptemberi ég alatt, az enyém viszont mindenestül ránk rogyasztotta az eget. Hogy lehet ez? A lepkék közé vegyülve talán démonok szálltak meg ott a kertben? Gatyás és bamba démonok? Fajgyűlölők? Nem lehet, hogy inkább a társadalomban, a közéletünkben halmozódtak föl kibeszéletlen démoni indulatok? Ne felejtsük el, hogy itt, ebben az országban, az érzelmeiben, a múltjában, az ízlésében megsértett ember készítette elő a mostanra kialakuló történelmet. Érthető hát, ha válságos helyzetben ezek a sérelmek fölizzanak.

Az igazi bajt én abban látom, hogy nincs kohéziós erő ebben az országban. Olyan erő, amely a lelkek molekuláit egy-egy kivételes napnál hosszabb ideig is össze tudná tartani. Az erdélyiekért rendezett tüntetésen és Nagy Imréék temetésén még együtt voltunk. Aztán szétestünk újra. Ne hidd, hogy ezeken az összehozó napokon illedelmesen hazudtunk egymásnak. Nem. Csupán ennyire futotta egyre fogyatkozó erő- és bizalomtartalékainkból.

Némelyek azzal vigasztalnak, hogy a kohézió, az egybetartozás hiánya most természetes állapot, mert a demokrácia előbb megoszt bennünket, hogy utána egyesíthessen. Örömmel elfogadnám ezt a tetszetős utópiát, ha pár napja nem azért fenyegetne szellemi lincshangulat, mert a sokféle különbség, elkülönülés sorában a zsidóság és a magyarság közt fölfedezhető lehetséges különbségről próbáltam beszélni.

Ákos, én minden érintett, zsidó származású magyar polgártól nyilvánosan bocsánatot kérek, ha magyarságában megbántottam, de akkor nyelvileg és fogalmilag segítsetek nekem, hogy ezt az egész taburendszert a mélylélektan borzalmaitól elszakítva, tisztába tehessük. Kertész Imre, akit minden kioktató indulata ellenére továbbra is becsülök, ezt írja ellentmondást nem tűrő logikával: „»zsidóság«: ilyesmi természetesen – eltekintve a statisztikai címszótártól – nem létezik”. Nem értem, mért baj az, ha létezik? A szeptember 17-i Kurírban Szabó Miklós viszont így nyilatkozik: „…Természetes ezek után, hogy a Rákosi-rendszer politikai garnitúrájának több mint a fele zsidó származású volt, hiszen Rákosiék számára ők voltak a megbízhatók… ’56 után az újra kiépülő apparátusban a zsidóság (az én kiemelésem Cs.S.) már nem szerepelt felülreprezentáltan. Egy terület maradt s ez a terület éppen napjainkban válik politikai harc színterévé: a sajtó, az újságírótársadalom. Ma a »zsidókérdés« tulajdonképpen újságírókérdés, s akik ebbe nem akarnak beletörődni, azok ezt az újságírógarnitúrát mindenestül le akarják cserélni.”

Mit tehetek én az ilyen jogos, de homlokegyenest eltérő fogalomhasználat zavarához hozzá? Legföljebb azt, amit a francia filozófus Michael Foucault mondott az igazságról: „…hogyan lehetséges az, hogy az igazság oly kevéssé igaz?”

Kedves Ákos, már a huszonhatodik oldalt kezdem el körmölni kézzel és még a legkényesebb állításomról egyetlen szót sem szóltam. Arról, hogy a zsidóság megpróbálja asszimilálni a magyarságot. Természetesen nem biológiailag, mint ahogy sokan értették, hanem tudatilag.

Nagyon kérlek, hallgass végig türelmesen. Itt – meg-megroggyanó lábbal – több lépcsőre kell föllépdelnem egymás után.

Hadd kezdjem ezt a lépegetést egy személyes megjegyzéssel. Ismét Camus-t idézek. Azt írja, hogy „a kétségbeesés nem tény, hanem állapot…” Igen, az. Mégpedig a magam ellen fordítható bűn állapota. Így amit a tudat lehetséges asszimilálásáról írtam – a politikai nemzet megteremtésével kapcsolatban! –, csupán az én számomra jelenthet kudarcélményt, a zsidó tudattal is élő személy számára még siker és dicsőség is lehet. Szabó Miklós föntebb idézett szövege nem zárja ki az én kétségbeesésem okait.

De lépjünk eggyel magasabbra. Rossz módszerrel ugyan, de utaltam rá, hogy engem a kultúrában történő asszimiláció nemhogy zavar, egyenesen izgat is! Költészetben, festészetben, zenében sose éreztem ellenkezést. Jöjjön Eörsi, Konrád, Nádas Péter vagy Radnóti Sándor, gyere Te, boldogan kitárom magamat Nektek. A nemes hatástól mindenkor meg tudtam részegülni.

Van azonban az életünknek egy rejtett dimenziója, amelyet – különösen ebben a leromlott állapotunkban – védenünk kell: a nemzet, a nemzeti tudat, a magyarság önvédelmi ösztönének a hagyománya. Beszéljünk tisztán: Tőled, Fejtőtől, Mezei Andrástól, Kende Pétertől és még számtalan más, hozzájuk hasonló értelmiségitől egyáltalán nem féltem. Sőt elvárom tőlük, hogy segítsenek. De attól a szinte ösztönös gondolkodásmódtól, amely magától a nemzet fogalmától is idegenkedik, sőt valamilyen hamis európaiság fölényével legyint rá, bizony-bizony féltem. Te is tudod, hogy a 45 utáni Magyarországon kivételes előjogokkal kialakult egy „politikai nemesség”, amely a régi nemesség történelmi szerepének a fonákjaként az elnemzetietlenítést tartotta feladatának. Sajnos ezzel olyan roncsoló hagyományt teremtett meg, amely az oktatástól kezdve a kultúrán át a sajtóig, a televízióig máig is hat. Épp egy olyan nyomorult országban, ahol annyira elsivatagosodott a tudat, hogy a hetvenes években a főiskolára jelentkező diákok még azt sem tudták, milyen nyelven beszélnek a székelyek. A szabad demokraták egyik hangadó személyisége könyvet is ír arról (Idola Tribus – Törzsi bálvány), hogy a nemzeti érzés a liberális demokraták szemében fogyatékosság, valamiféle barbár örökség. Ráadásul veszedelmes is.

Ha biológiailag erős nép volnánk, s nem apadó, a fejem se fájna. De minket nem a biológia, hanem a tudat segíthet át a mostani idők roppant veszélyes szakadékain.

Egy ilyen levél alkalmatlan műfaj arra, hogy a magyarság érzelmeit támadó vádakra válaszoljak. Érvelés helyett inkább csak szomorkodom. Egyik ismerősöm tavaly októbertől máig több mint négyszáz olyan cikket gyűjtött össze, amelyben bennfentes és művelt újságírók ostoroznak bennünket „nacionalizmusunk” miatt. Mit akart Ady a dualizmus korában? Fölébreszteni a magyarban a magyart! És Széchenyi egy századdal előbb? Visszamagyarosítani a magyarokat! A negyven éven át tartó tudat-, érzelem-, stílus-, hagyománypusztítás után talán Széchenyit s Adyt kellene követnünk ma is, nem a gúnyolódó újságírók s politikusok tudatzüllesztő szózatait. Irónia és gúnyolódás még eddig sehol se teremtett nemzeti egységet.

Kedves Ákos, félek attól, hogy ez a nyílt levél nemcsak zaklatott, de nagyon töredékes is. Golyózáporban születhetnek új igazságok, de új megfogalmazások alig. Az ember ilyenkor nem ér rá fölnézni az égre, hogy szavainak távlatot teremtsen. Ez a mostani válaszom inkább csak vázlat lehet egy sokkal több érvet, sokkal több gondolati és érzelmi drámát hömpölygető esszének, hisz a zsidóság Vészkorszaka mellé más huszadik századi poklok is odasorakoznak. És, úgy tetszik, a valóságot ma már csak a másik szenvedését is megértő ember értheti meg.

Köszönöm, hogy megszólalásod alkalmat kínált néhány gondolat megfogalmazására. Külön köszönöm leveled emberhez és íróhoz méltó hangját.

Budapest, 1990. október 4.

Baráti kézszorítással,

Sándor

1990. március 15.

A tetszhalott és ócska újságpapírral letakart márciusok után ez a március megint eleven, sürög-forog, vibrál, villódzik újra és mindenestül a miénk. Igaz, látszatra az volt már tavaly is, de a magasba emelt zászlóerdők, táblák nyiladékai között akkor még ott bujkált a kételkedés és a félelem: hátha csak káprázat az egész! Hátha csak az ellenzéki körök téves helyzetmegítélése csalta ki az embereket az utcára, hiszen ha düledezik is a „nálunk vendégeskedő birodalom”, azok a tankok, amelyek 1956. november 4-én – zászlóinkon és honfitársaink testén átrobogva – megszállták forradalmi reményeinket, hiánytalanul itt vannak még az országban.

Erről, a lelkekben meglapuló bizonytalanságról – egyéb adatok mellett – egy különös statisztika árulkodott leginkább. Mint tudjuk: a tavalyi március tizenötödikén Bécsben, a Mariahilferstrassén, ugyanannyi magyar vonult föl zászlók nélkül, videót és hűtőszekrényt vásárolni, mint amennyi tüntetni és emlékezni itt, Budapesten.

Persze lehet, hogy a maga módján ez a bécsi „fölvonulás” is tüntetés volt. Az életrevalóság profán megnyilvánulása és az állampolgári szabadság fonák igenlése.

A helyzet azonban tavaly óta alaposan megváltozott. Szabadabb lett az életünk, de szövevényesebb. Egyértelműbb, de ellentmondásosabb. A második világháború óta folyó világnézeti és gazdasági háborúk, az egyik fél anyagi erőinek a kimerülése miatt, kezdenek a végük felé közeledni.

Amint minden háború után, most is új békeszerződések születnek majd a térségben. Az 1947-es párizsi megállapodással szemben ez az új békeszerződés visszafordíthatatlan bizonyossággal ki fogja mondani, hogy Magyarország is független ország lesz újra. Igen, megtörve, megfogyva, szétzilált idegekkel és szétzilált gazdasággal, de független ország!

Ennek a mostani márciusnak épp az a történelmi küldetése, hogy ezt a rég várt önállóságot előkészítse, aztán pedig végérvényesen megszilárdítsa.

A mondat talán szónokiasan hangzik, noha nem az. Ellenkezőleg: a magyarság megmaradásának vagy újabb elbukásának a hamleti kérdése remeg mögötte. Eddig ugyanis volt kire és mire áthárítanunk minden vergődésünket és súlyos tragédiánkat. A függetlenné válásunk órájától viszont már nem lesz. A március tizenötödikék szellemében eddig úgy fogalmazhattunk, hogy mit kíván a magyar nemzet a külső és belső hatalmaktól. Szerintem már most, ezen a március tizenötödikén meg kell változtatnunk a mondatot. Mégpedig úgy, hogy mit kíván a magyar nemzet saját magától. S mit kíván azoktól a holnapi képviselőktől, akik ebben a mögöttem emelkedő kupolás-tornyos Házban a sorsáról fognak dönteni.

A jelek, sajnos, nem éppen biztatóak.

1848-ban a magyarság zöme – még a vásárra fölérkező vidéki paraszt is – a szellem embereire figyelt. A nemzet lelkében, hitében, tartásában is megváltoztatni akaró, független szellem embereire: Petőfire, Vasvárira, Jókaira, másokra. A mai hangadók azonban már nem a Pilvaxból, hanem az új pártok irodáiból jönnek.

Ez a szétszakadozó mai sereglés is látható bizonyítéka ennek a különbségnek. A zászlóerdők nyiladékai között – a régi félelmek helyett ma a pártküzdelmek fojtogató füstje és mérgezett levegője terjeng. Bevallottan vagy bevallatlanul is egyetlen cél lebeg bizonyos küzdőcsoportok szeme előtt: minél ügyesebben kihasználni ezt az ünnepet is szavazatgyűjtésre – pártérdekből.

Ne értsen félre senki: a pártokkal nekem semmivel sincs több gondom ebben az országban, mint bárki másnak vagy akár önmaguknak. De stílusvétséget, sőt politikai bűnt látok abban, ha bármelyik párt a hatalmat előbb akarja megszerezni, mint a nemzet bizalmát. A külön ünneplések külön győzelmet hozhatnak csupán, amelyek tán jók egy-egy pártnak, de árthatnak az országnak. Hogy miért? Azért, mert az ország lakóinak nagy része már most arra kénytelen gondolni: ugyan milyen is lesz az a kormányzati koalíció, amelyik március tizenötödike közös megünneplésében sem tud zöld ágra vergődni egymással? Mi lesz akkor a durvább hétköznapokon? Mi lesz a kevésbé sérülékeny ügyeinkkel? Közéletünkben elterjedhet még tán a politikai ököljog is?

Ki kell oltanunk ezt a csámpás víziót! És épp ma kell kioltanunk, ezen a nemzeti ünnepen. Sőt meg kell esküdnünk, hogy feszültségteremtő vitáinkkal is a magyarság megerősítését akarjuk szolgálni. Ehhez pedig a lelki függetlenségünknek meg kell előznie a politikait!

Ha csak a bukott rendszert, egyúttal a nemzetietlen szocializmust kellene demokráciával fölcserélnünk, a sorrend más lehetne. De nekünk a negyven év alatt szinte teljesen tönkrevert, megroskasztott magyarságot is újjá kell élesztenünk. Be kell bizonyítanunk, hogy a magyarság nemcsak államvesztő nép tud lenni, mint volt a két világháborúban, de államépítő nemzet is. Ehhez azonban, mint ahogy Széchenyi István vagy Kodály Zoltán mondaná: magyarosítani kell a magyarokat. Megerősíteni őket lélekben, műveltségben, nagyvonalúságban, hagyománytudatban, összetartozás-érzésben. Mert csakis a személyiségét visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel élni és együtt élni más népekkel a hazán belül és a haza határain kívül is.

Tisztelt ünneplő Barátaim!

Mindnyájan tudjuk, hogy nem mindegyik nemzetet érdekli saját jelleme. Pontosabban: nem kényes rá mindegyik. Évtizedeken át minket se igen foglalkozatott ez a kérdés. De ha a megújuló magyarságot nemcsak a mostani, illetve nemcsak a jövőbeli közös piacba kívánjuk bekapcsolni, hanem az európai népek társaságába, akkor nekünk a legvonzóbb tulajdonságainkat kell kifejlesztenünk magunkban. Ne felejtsük el, hogy az oly sokszor lebecsült erkölcsiség épp korunkban kezdi visszahódítani fölcserélhetetlen rangját. Elég, ha a Szaharovok, a Szolzsenyicinek mellett a hitében nagyra nőtt papra, Tőkés Lászlóra gondolunk: az ő erkölcsi példájával a magyarság, a romániai forradalomban, századokra szóló erőt halmozott föl a térségben.

S ez az, ami túlemelkedik minden időleges politikai szándékon. Egy nagylelkű és tartásos kis nép szerepe a holnap Európájában nem akármilyen lehetőség. Érhet annyit, mint a lélek nélküli, uralomra törő nagy népeké!

Lehet, hogy az idesereglett sokaságban többen idegenkedve hallgatják ezeket az ábrándos mondatokat. Megértem őket. És elviselem még a mosolyukat is. De nekik minden március tizenötödike hősével, Petőfi Sándorral üzenek: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú ember valék, ami egyszóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs!«. Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem…”

A megújuló Magyarország nem felejtheti el ezeket a múltból ideérkező szavakat. Nem felejtheti el, mert már most, a politikai harcok ellenszenves csetepatéiban egyre több állampolgár érzi, hogy nem az a szabad ember, aki elveti a törvényeket, hanem aki újakat teremt és a közössége legjobb tulajdonságaira alapozza őket.

Ez a nép az elkövetkezendő időkben nem ügyeskedést, nem puccsokat, nem gyorsan ellobbanó zsenialitást vár, hanem nyugalmat, megbízható gondolatokat. És megbízható személyiségeket. Mert a holnapi Magyarország csakis új vezetői morális nagysága révén lehet és lesz a március tizenötödikei eszmék megújuló országa.

 

A veszélyeztetett kegyelmi idő

Harmadik napja virrasztok a papírjaim fölött. Írnom kéne az amerikai magyar barátaimnak megígért előadást: az élő beszéd természetes mozgásához igazodó beszámolómat, de nem találom hozzá a hangot. Kint a városban kíméletlen augusztusi nap süt, zörög, csörömpöl a világ; bent a szobámban viszont minden tárgy magába roskadva hallgatózik.

Szinte ugyanezt a kínos feszültséget érzem magamban is; ugyanezt a néma idegességet: hol és hogyan kezdhetők el a még nekem is ismeretlen mondatok? Hol és hogyan nevezhetők meg azok az új igazságok és fölismerések, amelyek egyelőre az én magánügyeim, de közüggyé akarnak válni?

Az előző amerikai útjaim – talán az elsőt, az ezerkilencszázhetvenhármasat kivéve – jóval simábbak és egyértelműbbek voltak. Elég volt csak az Írószövetség segítségével kicsikarnom az útlevelemet a Főhatóságoktól, átcsusszannom valahogy a vámon, fölülnöm az Óceánt átszelő repülőgépre s máris azt érezhettem, hogy újra és újra a szabadság menetrendje szerint érkezem majd meg a clevelandi, a washingtoni, a Los Angeles-i, a New Brunswick-i magyarok közé, olyan hazai gondolatokkal és tilos reményekkel, amelyek minden panaszon és lázongáson átlobbanva az ország valamikori fölszabadítását készítik elő. Politikai, lelki, nemzeti fölszabadulásunkat. Mert ahogy például szép nők egymástól, egymás közelségétől méginkább megszépülnek, minden előző utam során azt élhettem át, hogy szabad emberek közt magam is szabadabb leszek. Nem véletlen, hogy már a harmadik Amerika-járásom befejezésével egyszerűen honvágyat kezdtem érezni azok után a helyek után, városok után, ahol kisebb-nagyobb tömegben magyarok élnek. Utólag gondolok rá, hogy ez a fordított honvágy nem volt más, mint a kiegészülés természetes igénye; nem volt más, mint az, hogy minden külsőség, földrajzi és társadalmi különbség ellenére is összetartozunk, és egyúttal annak a bizonysága is, hogy én az emigrációt – sokakkal ellentétben – nem bűnnek, hazafiúi gyöngeségnek, hanem szerves szükségszerűségnek éreztem huszadik századi életünkben. Jónak a rosszban; a történelem zsákutcájában olyan lámpavillogásnak, amely folyamatos bűntudatot ébresztve arra figyelmeztet bennünket, hogy a létezésében fenyegett nemzet inkább újabb és újabb száműzetésekkel és szétszóródásokkal hosszabbítja meg szabadságát, illetve szabadságvágyát, mintsemhogy lemondjon róla. Az emigráció tehát nem csupán az életösztön, nem csupán a félelem, hanem az élni akarás aduja is: tüzes felkiáltójel, amely például belém azt a gondolatot égette jó mélyre, hogy a társadalmi okokon túl, nekünk a nemzet érdekéből is minél elébb parlamenti demokráciát kell teremtenünk, hiszen parlamenti demokráciákban nincs szükség emigrációra.

Akik ismernek, tudják, hogy az elmúlt évtizedeimet ezek a – részben ösztönös, részben tudatos – törekvések fogták össze és keretezték. Végső leegyszerűsítésül azt is mondhatnám: éltem, mert ellen kellett állnom; éltem, mert mások nálamnál is kevésbé mertek élni. Ráadásul: íróként is azért politizáltam folyton, mert megértettem, hogy ahol már nincs mit legyőznünk, ott nincs igazi élet se és előbb-utóbb az emberi szellem is kiüresedik.

Társadalmi életünknek ez nem történeti, inkább afféle filozófiai összefoglalása.

Két esztendővel ezelőtt, sőt lassan hárommal, ez a negativitásra alapozott élet fejeződött be Magyarországon. Persze ahhoz, hogy ez befejeződhessék, előbb az évtizedek óta folyó absztrakt háborúnak kellett végetérnie, amelyben ellenfelei térdre kényszerítették a Szovjetuniót: a negativitás merev birodalmát. Ebben a harmadik világháborúnak is nevezhető absztrakt háborúban a le nem dobott bombák, az el nem sütött ágyúk, a kilövetlen rakéták rombolták le a kommunizmus abszurd rendszerét.

Pontosan ismerjük ezt a Szovjetunió anyagi s lelki végkimerítésével végződő, hosszú folyamatot, hiszen már évek óta erről cikkeztek a Nyugaton élő „Kreml szakértők”, erről elmélkedett a magyar televízióban tapintatosan és sugalmazóan a politika-csinálás két olyan „nagymestere” is, mint Brzezinski és Kissinger, de mivel minket nem elvont folyamatok, hanem valóságos háborúk, valóságos forradalomleverések tanítottak meg élni, félni és filozofálni, nehezen tudtuk, sőt nehezen tudjuk még ma is beleélni magunkat ebbe a velünk is történő, nagy világtörténelmi eseménysorozatba. Annyira nehezen, hogy még a megszálló szovjet hadsereg végérvényes kivonulását is úgy éltük át, mint akik csupán kimerítő, lidérces álomból ocsúdnak.

Valahogy így vagyunk az otthoni átalakulással is. Mintha nem is egészen velünk történnének az egymásra halmozódó események. Néha még nekem is olyan az egész örvénylés, mintha egy megírásra váró nagyregény cédulahalmaza fölött töprengenék, amelyben ott van minden főszereplő és mellékszereplő életvázlata, drámája vagy zugtörténete, az egész fölött azonban mégis a bizonytalan képzelet uralkodik. Az elrendezetlenség szelleme.

Pedig nemcsak tudnunk, végre értenünk is kellene, hogy mi történt velünk és mi történik a rendszerváltozás óta, az ország kegyelmi idejének nevezhető időben.

 

*

 

Kegyelmi idő? Létezik-e egyáltalán ilyen a történelemben? Németh László több tanulmányában is föl-fölbukkan ez a kérdés, de többnyire ő is, akár egy kísértő káprázatot, engedi szétfoszlani. A második szárszói beszédében tételesen is szól erről. Azt írja, hogy az újkori magyarságnak az európai eszmékkel több szerencséje volt eddig, mint az európai történelemmel, mert amit az eszmék – a kegyelmi időben – kifejlesztettek és fölnövesztettek bennünk, az európai történelem rövid időn belül kirobbantott háborúkban és durva békekötések közben verette szét. Legnyilvánvalóbban az 1848-as szabadságharc példája mutatta ezt, a megtisztulásunkat előkészítő reformkorral, az egészet eltemető világosi fegyverletétellel, s az Aradon kivégzett tábornokokkal.

Óvatosan csúsztatom Németh László gondolata mellé az enyémet, de azt hiszem, hogy az eddigi gyászos sorozat után fordult a kocka, és az európai történelem talán először nem ellenünk, hanem a javunkra játszik. Végül is függetlenségünket nem az angyalok serege erőszakolta ki számunkra, s az erről való történelmi döntés se csupán Moszkvában született meg, hanem Washingtonban, Londonban, Bonnban, Párizsban, Brüsszelben, Varsóban, Prágában, Budapesten, s nem utolsósorban a magányos emberi lelkek csöndjében, ahol minden politikai, katonai beavatkozást megelőzve már réges-rég összeomlottak a hosszú időn át erős diktatúrák s nagyhatalmi képződmények. Nyugati segítség? Igen, az is. Nagymértékben, de nemcsak az! Akik Közép-Európa, Dél-Európa és Kelet-Európa országaiban éltük végig az elmúlt évtizedeket, valamilyen eleddig ismeretlen társadalmi törvényszerűséget ismerhettünk föl. Megtapasztalhattuk, hogy az uralmi rendszereket nem feltétlenül csak erőszakos és véres forradalmak buktathatják meg, de megbuktathatja szívós unalom és szelíd iszonykodás is. Ugyanúgy, ahogy elaggott irodalmi, festészeti, zenei stílusokat dönt meg az elutasító részvétlenség.

Magyarán szólva tehát beleszédültünk ebbe a szabadsággal dúsított kegyelmi állapotba, de láthatóan nem tudunk benne élni. Sehol egy archimédeszi pont, ahonnét kimozdíthatnánk, mondjuk, országos rosszkedvünket. Valahogy úgy vagyunk ezzel az új szabadságunkkal, mint gyerekek a csukamájolajjal: tudják, hogy hasznos meg hogy egészséges, de eltorzult arccal nyelnek le belőle reggelente egy-egy evőkanállal. Fénylik az ég fölöttünk, de soha ennyi gyanakvás, rágalom és gyűlölködés nem farsangolt a fővárosban s természetesen az egész országban, mint az utolsó másfél-két esztendőben. Élünk és persze dolgozunk is, időnként jóval többet, mint a Kádár-korszakban, de a megelégedettség finom párája hiányzik a dolgaink fölül. Sőt, a sok kigőzölgő méregtől valójában gázálarcban kéne ülnünk a munkahelyeken és a tanácskozásokon. Elég tán fölidéznem egyik esztergomi orvosbarátom keserű kifakadását: „Képzeld, mi orvosok, akik évtizedekig a legnagyobb összhangban dolgoztunk egymással a kórházban, a pártosodás óta még a halálos beteg ágya fölötti eszmecserénkben is éreztetjük a másikkal dacos és sértő különállásunkat. S mi ez, ha nem a vég?”

Valóban: mindenki sértett és sértő, s mindenki elégedetlen azzal, ami vele és körülötte történik. A mai győztesek legalább annyira vesztesnek érzik magukat, mint akikről azt hihetné az ember, hogy csakugyan veszítettek. Így aztán mindennapos tünet, hogy vádaskodik és siránkozik az ellenzék, panaszkodik a kormány, morognak a semlegesek, a lakosság pedig a magyar történelemben olyannyira ismerős és hagyományos passzív rezisztencia mogorvaságával nézi az eseményeket. Egyre távolabbról és egyre idegenebbül. A leszoktatásban nagy szerepe van az újságoknak, a rádiónak, a televíziónak. Ezek külön-külön, de összekapcsolódva is „magasröptű” fanyalgásaikkal az elmúlt másfél esztendőben már telítették a légkört. Hatásuk elsősorban nem is politikai, hanem lélektani. Akarva vagy akaratlanul elérték azt, hogy akit Magyarországon ma nem a tagadás szelleme éltet, az nem is él igazán.

A hazai helyzet az efféle abszurditásoktól hol ördögi, hol nevetséges. Tagadhatatlan, hogy a kormányzásban járatlan kormány az elmúlt egy esztendejében sokat tévedett és mulasztott, intézkedéseiben és stílusában egyaránt, de a mulasztásain kívüli cselekedeteiért nem egyedül felelős. Mindenki az, aki egy eszményített demokrácia munkamegosztása alapján ítélkezik felőle, elhitetve még magával is azt, hogy a közállapot, a közszellem kialakítása csakis fölülről történhet. Nem tudom fölmérni pontosan, de azt hiszem: a kormány eddig jóvátehetetlen fordulatot nem hajtott végre; olyat, amit az országra nézve végzetesnek mondhatnánk. Az ország tudatában és közérzetében mégis úgy lüktetett ez a próbaév, mint egy visszataszító sárkányszív.

Mi másra utal ez a nyilvánvaló meghasonlás, mint arra, hogy más valóság képe él a tudatunkban, mint amiről elfogulatlan tanúk számolhatnának be. Más valóságé, mint amihez közünk van.

A jelenséget megítélhetnénk derűsen is, mondván, hogy még a téveszmék is jól elférnek az ég alatt, ha a maga törvényei szerint működő valóság önállóan is megáll a saját lábán.

Sajnos nem lehetünk ilyen nagyvonalúak, mert téveszmék, a téves ítéletek – még akkor is, ha nem ideológiák! – komoly károkat okozhatnak. Különösen olyan világban, ahol a marxizmus eltűnése után légüres tér keletkezett. Hogy ez mennyire így van, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Mit is hirdetett évtizedeken át az a bizonyos állami filozófia? Azt, hogy minden körülmények között a lét határozza meg a tudatot. Most viszont ennek épp az ellenkezőjét kéne elfogadnunk, nevezetesen azt, hogy a tudat határozza meg a létet. Lehetőség szerint azok tudata, akik a tudatformálás eszközeivel rendelkeznek.

 

*

 

Mitől ez a kimerítő zavar, zavarodottság bennünk? Elkoptunk? Elsilányultunk? Lelki tartalékaink az elmúlt harminc-negyven évben ugyanúgy kimerültek, mint az anyagiak? A rosszemlékű taxis-sztrájk napjaiban valamilyen hivatalos szóvivő azt jelentette be a rádióban vagy a televízióban, hogy az ország benzintartaléka általában csak négy-öt napra elégséges. Ekkor villámlott át rajtam a kínos kérdés: és az ország hittartalékai meddig? Talán még fél nappal se tovább! Fölhalmozni, mondjuk, egy esztendőre való reményt, bizalmat, akaraterőt, amellyel, ha kell, a jég hátán is kihúzzuk, egyelőre elképzelhetetlen. Sőt, ha kihúznánk, akkor is azt kürtölnénk szét előre rekedthangú gyásztrombitákon, hogy nem és nem! és hogy máris a földön vagyunk. Mintha a szabadság nem fölszabadított volna minket, hanem elnyomna.

Hát nem őrület ez?

Mitől siklottak ki ilyen veszedelmesen a reflexeink?

Könnyű volna mindent áthárítani a múltra; arra, hogy zsugorított lélekkel éltünk sokáig és hogy a magzatelhajtás mintájára folyamatos gondolatelhajtás szegényített és roncsolt bennünket. De ebbe a kedvező hazugságba nem kapaszkodhatunk bele, ma már nemcsak a múlt rendszer bűnei korlátoznak, hanem azé a jelenidőé is, amelyért mi magunk vagyunk felelősek? Lehet, hogy nem változtunk meg eléggé? Lehet! Mert mit súg fülünkbe újra és újra a történelem? Egyre hangosabban azt, hogy igazán változni csak olyan nép tud, amely lelkében erős és azonos önmagával. Vagy ha most nem azonos is teljesen, de őrzi magában azoknak a történelmi időknek az emlékét, amikor azonos volt. A gyöngék ugyanis nem változni, csupán alkalmazkodni tudnak.

Vajon nem e körül a gondolat körül kellene-e keresnünk mostani nyavalyáink eredetét? Annak a szivárgó bajnak az okát, amelytől Magyarország a nagy remények országából, rövid időn belül az elveszített vagy legalábbis a megingatott illúziók országa lett? Elképzelhető, hogy csak kezdeni tudunk nagy lélekbedobással, s a folytatáshoz már hiányzik belőlünk a türelem, a szorgalom, a képzelet? Lehetséges, hogy az örökös történelmi újrakezdéseink ezt a gyorsan ellobbanó képességet fejlesztették ki bennünk, mert amikorra komótos odaadással belekezdhettünk volna az építkezésekbe, az égből már ismét balták potyogtak ránk? Balták, kalapácsok, világháborúk? S a fölfele tekintők sokasága megint a csodákban hihetett maga helyett?

Ne tagadjuk: az országlakók legnagyobb része most is csodában reménykedett. A legközönségesebb politikai csodában. Még a legérzékenyebb közéleti embereink is azt hitték és hitették is el másokkal, hogy a választások után, a pártok porondra lépésével, a szabad sajtó hirtelen kivirágzásával minden megváltozik. Ha nem másnap, akkor száz nap alatt! Holott nekik kellett volna leginkább tudniuk, hogy például választani csak olyan nép tud, amelyik valamelyest jártas a világban és amely – egyénenként és együtt is – ismeri az egymástól megkülönböztető igazságokat és esélyeket. Honfitársaink hetven-hetvenöt százaléka azonban önmagát sem ismerte, nemhogy kínálkozó esélyeit. Sivár szétszóratásban élt, akár falun lakott, akár városban. Közösségei nem voltak, képviselői s elöljárói sem. Tudatát évtizedeken át kitelepítették valamilyen szürke és tompa Hortobágyra. S munkaerkölcse pedig nem saját hagyományaihoz vagy erényeihez igazodott, hanem egy felülről üdvözített, de megválthatatlan társadalom törvényeihez. A hazai magyarság legzseniálisabb találmánya a túlélés rugalmas módszere volt, melyből a jellem és a közösségi erkölcs egyaránt kilúgozódott. Sajnos, hogy ebbe a zseniális „találmányba” túl sokan belehaltak – főleg miután a második gazdaság versenypályái is kinyíltak előtte. Elsősorban a javakorabeli férfiak. A halál kitüntetett „műfajai”: infarktus, alkoholizmus, öngyilkosság, kimerültség. Otthontalanság a létben, otthontalanság a hazában. Mindez, persze, elfogadható békebeli díszletek között, Kádár János huncut kacsintásai közben… Igen, az ellenzék végül erre mondott nemet még a hetvenes években, és erre a tapasztalatára alapozva készítette elő a rendszerváltást a nyolcvanas évek közepén. De szinte csak politikailag.

Ez az a pont, ahol pár pillanatra meg kell állnom és mély lélegzetet kell vennem. Mert meggyőződésem, hogy mindaz, ami társadalmi életünkben eleven és mindaz, ami szégyellnivaló kudarc, erről a forrásvidékről patakzott és patakzik felénk.

Én itt most inkább a kudarcaink eredetével és hátterével foglalkoznék.

Az ellenzék tagjai Magyarországon is, mint általában minden szocialistának nevezett országban, értelmiségiek voltak: írók, történészek, filozófusok, közgazdászok, társadalomtudósok, mérnökök, tanárok, orvosok, színészek. Bizonyos értelemben „nemesi előjogokat” élvező egyének és csoportok, akiket, illetve amelyeket maga a Kádár-rendszer is, Aczél György mesteri segédletével, megkülönböztetetten kezelt.

Ez az ellenzék, beleértve magamat is, bármilyen szívósan és ügyesen, de zárt körben, belterjesen politizált. Kezdetben azért, mert erre nyílt lehetősége, később pedig azért, mert idegbajával és ügyességével együtt is, ebbe a belterjességbe szokott bele. Hatalom és értelmiség – ez a két fél vett részt évtizedeken át a politikai teniszjátékban. Ütőjük és labdájuk nekik volt csak a dróttal körülkerített pályán, s maradt is mindvégig az egyre keményedő rangadókon.

Ezt a kettős fölállást senki se kérdőjelezhette meg addig, amíg az értelmiségiek a tömeg ereje helyett az igazság erejét próbálták szembe állítani a hatalommal, de amikor ez a kivételezett helyzetben sürgő-forgó értelmiség a választásokon elért győzelmét már csak úgy félvállról, fölényesen, tessék-lássék módon igyekezett megosztani a mozdulatlanságra kárhoztatott lakossággal, az ember gondjai szaporodni kezdtek. Az események forgatagában állva, a demokrácia örvényének a közepén egyszercsak arra kellett rádöbbennem, hogy mi, értelmiségiek, küldetésünktől megittasulva, ismét fölülről akarjuk megváltani az országot, s ehhez a megváltáshoz készülünk átalakítani a rendszert. Pedig épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredményeivel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülő nép képes új rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagy távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.

Valljuk be: a rendszerváltás eseményei más forgatókönyv szerint bonyolódnak. Az értelmiségiek sokkal inkább párt-szervező és hatalomszervező technikusokká váltak, ahelyett, hogy az emberiség nagy eszméinek az infúziós palackjára kötötték volna rá a legyöngült szervezetű magyarságot. Új pártjaik nagyon gyorsan megalakultak, koraszülöttként jőve a világra, a kilencedik hónap helyett a hetedik hónapban. S ami kezdetben még csak születési rendellenességnek látszott, mára már szervezeti torzulásnak mondható: a csenevész test képtelen idomulni az aránytalanul nagyra sikeredett fej méreteihez. A test, vagyis a tömeg.

Tudjuk, az élet örökös hajsza és sietség. Kimerítő vesenyállapot. Mégis azt állítom, hogy egyik-másik nekibuzdult mozgalomban kellett volna annyi figyelmező bölcsességnek izzania, hogy a párttá alakulásra vár két-három hónapot, s ezalatt az idő alatt megpróbálja fölvilágosítani az országlakók nagyobbik felét Magyarország gazdasági, szellemi helyzetéről, az adósság-őrület bugyrairól és egyúttal be is kapcsolja ezt a nagyobbik részt a politizáló közéletbe.

Sajnos, ez elmaradt s a magyar társadalom úgy zuhant bele ártatlanul és fölkészületlenül az első szabad választásba, mint tanulatlan kamasz az életét is meghatározó testi szerelembe.

 

*

 

Ha csak a történelmi sietség terhelné az értelmiség számláját, az utókor ezt könnyen megbocsátaná. Sőt, ezt még a saját lelkiismeretével is elintézhetné magában, de van ennél nagyobb bűne is, amitől, ha egyszer ráébred, soha többé nem szabadulhat. Elmulasztotta a nemzet lelki egységét megteremteni. Azt, amit 1848 Márciusa és 1956 Októbere kigyöngyözött magából. Vagy hogy némelyeknek egészen elképesztőt mondjak: maga Trianon! Az előbbi két esetben a nemzet építő ösztöne és szabadság-akarata teremtett erős közösséget, az utóbbiban pedig a minden magyart egyaránt megrázó közös tragédia. Ugyanis enélkül a lelki egyesülés nélkül sosem tudjuk újraalkotni a nemzet teljes önállóságát, szuverenitását.

Alighogy odarakom a mondat végére a pontot, hallani vélem máris, szinte begyakorlottan a fanyar csipkelődést és acsarkodást: miféle hazafiaskodó motyogás ez megint! Miféle mucsai elérzékenyülés: nemzet, nemzeti egység, közös lelkiség, összeolvadás. Ráadásul – hallom tovább a vádat – épp akkor hangzik föl ez a program, amikor nem az egységet, hanem a többszólamúságot kell megteremtenünk; márpedig az egyesülés és a többszólamúság egyidejű igénye fából vaskarika.

Megáll az ember esze ettől a kopár logikától. Először is: ki állította, hogy a kettőt egyszerre kellett volna összefércelnünk magunkban? Nyilvánvaló, hogy a jó megosztottsághoz előbb az igazi egységnek kellett volna megszületnie. Hiszen ahol ez hiányzik, ott elképzelhetetlen a többszólamúság. Ott csak egymástól elszakadt részek, részérdekek nyüzsögnek és háborúznak egymással.

 

*

 

Jogosan kérdezhetnék tőlem többen is, hogy a fönti eszmefuttatás helyett mért nem a gazdasági életről beszélek inkább, a tulajdon átrendezéséről, a pénzpolitikánkról, s mindarról, amely napról-napra a körmünkre ég? Vagy mért nem az elszegényedésről, a munkanélküliségről, és így tovább? A kérdés jogos – röviden felelek rá. Az életben és a társadalomban is csak az fejlődhet természetesen, aminek formája van. Aminek nincs, az előbb-utóbb eltorzul. S miután odahaza mi még csak kialakulatlan értékek és féligazságok demokráciájában élünk, sorrendben is a legfontosabb föladat az alapkérdések megnevezése és tisztázása. Hogyan beszélhetnénk, például, a vállalkozói politikáról addig, amíg azt se gondoltuk végig, milyen polgárságot szeretnénk támogatni és fölnöveszteni. Olyan hazai magyar polgárságot-e, amely a gazdasági forradalomban és a művelődésiben is Széchenyit tekinti ősének, vagy egy fürgébb, de kozmopolita polgárságot, amely az összezsugorított és a kiéheztetett Magyarországra akár Közép-Európa Hongkongját is odaálmodná? Vagy még tovább lépve: beszélhetünk-e célratörően a magyar kultúra szerepéről, Európa és Magyarország jövőbeli viszonyáról, ha nem tudjuk a sajtóban, a köznapi vihogásokban lejáratott magyarság fogalmát fölemelni oda, ahová Zrínyi, Kölcsey, Arany, Ady, Bartók, Németh László, Illyés és József Attila megemelte.

 

S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!

 

Ki képes ma közülünk ilyen „érzelmes” vallomásra? Ilyen érzelmesre és ilyen hitelesre? Talán senki. A hangadó értelmiségünk zöme színes, művelt, világot járt, de többnyire cinikus, fölényes és inkább nemzetek fölötti szemléletű, mint nemzeti. Részben meggyőződésből, részben divatból. Mintha elfelejtette volna ez az „elit”, hogy ész, logika, szellem lehet nemzetek fölötti, az érzelmek azonban soha nem lehetnek azok. Fontos, nagyon fontos, hogy ez a küzdő, politizáló értelmiség már jóideje harcol a nemzetállamok megszüntetéséért és új régiók kialakításáért a térségünkben, de közben ösztönösen vagy tudatosan elhallgatja, hogy a nemzetállamok elhalásával a nemzet nem hal el; ellenkezőleg: újjászületik.

Ha az idekapcsolódó kérdések filozófiai szinten feszülhetnének egymásnak, a magyarság ma ismét emelkedett drámát élhetne át, amely a szellemi élet újrateremtését segíthetné, de sajnos, mindnyájan az ösztönök mélyvilágába zuhantunk alá. Egy-egy reménykeltő, nyílt mondat, például a magyarság reformkort idéző „visszamagyarosodásáról”, azonnal a nacionalizmus, a bumfordi maradiság vádját akasztja a reménykedők nyakába. Forduljunk csak hátra egy pillanatra: a huszonvalahány éves Széchenyi elkezdhette a maga visszamagyarosodását kihívó életprogramként, de mi, akik negyven éven át az eljellegtelenítés mosókonyha gőzében pálladoztunk, nem kezdhetjük el? Mintha a magunkra találás végzetes veszélyt jelenthetne valakiknek. Pedig mindig a tisztázatlan érzelmek és gondolatok jelentek veszélyt.

De hadd térjek vissza egy pillanatra a nacionalizmus fogalmához. El kell ismernem: baljóslatú fogalom, megbocsáthatatlan bűnöket is takar. Ott van benne Petőfi szabadsághite s odakapcsolódik hozzá a második világháború összemocskolt története is. A magunk tragikus vétke s mások vakbűne szintén. Azaz: egy ijesztő, kibogozhatatlan gubanc.

Az első kétely, amely vele kapcsolatosan fölmerülhet bennünk, az idegen megnevezés. Hiszen ha bármely közösség ismer egy határozott érzést, azt a maga nyelvén szokta kifejezni. A nacionalizmus tolakodó és erőszakos szó, hideg közönnyel szorítja ki nyelvünkből a nemzeti érzés fogalmát, a hazafiságét, a jogos önvédelmi képzetek értelmezését. Csoda-e, ha folyamatos a zavar körülötte? Rákosiék ugyanúgy nacionalizmussal vádolták meg negyvenöt után a magyarság nagyobbik részét, mint ahogy az Ötvenhatos forradalom után Kádárék is. Nekik már az sem jutott eszükbe, hogy ha elődeink védekeztek a török ellen, a Habsburgok és a németek ellen, mért ne védekezhettünk volna mi is – védekező „nacionalistaként” – a hódító Szovjet birodalom ellen? Miként a litvánok, a lettek, a grúzok, az örmények? Nekik, szerencsétleneknek, volt ehhez erkölcsi joguk, s nekünk nem?

Van, persze, jól fölismerhető magyar rövidlátás és butaság is, mint ahogy van francia, angol, izraeli, szerb, lengyel, amely karonfogva járhat a rosszfajtájú nacionalizmussal, de az külön tárgyalandó.

Sajnos, a begyakorlott rágalmazók erre az árnyalásra nem képesek vagy nem hajlandók. Pedig az igazság – ahogy filozófusok is vallják –, mindig a részletekben mutatkozik meg a legfölismerhetőbben.

A magyar átalakulás minden nehézsége, válsága arra int bennünket, hogy ezt a vallásháborúkra emlékeztető, szó-értelmezési küzdelmet végre abba kell hagynunk. Mert ha a kormányzó pártok és az ellenzéki pártok a jövőben is nem csupán hatalmi-politikai kérdésekben tusakodnak egymással, hanem a nemzet mai szerepének a megítélésében is, előre megjósolható, hogy a hazai magyarság példája nyomán a kisebbségben és a szétszóratásban élő magyarság is tovább osztódik, tovább hasad. Épp a napokban jutott el hozzám egy leverő hír: a jugoszláviai események hatására a vajdasági magyarok és szlovéniaiak egy anyaországi tanácskozáson, Zánkán, másik emeletre költöztek, hogy a tárgyaló termen kívül ne kelljen találkozniuk.

E jelentéktelennek látszó eset egyszerre mutatja azt, hogy micsoda eszelősség járhat együtt azzal, hogy egy nemzet egyetlen haza helyett ennyiféle hazában kénytelen élni, ennyiféle ráhurkolódó érzelem kötelékében, de méginkább azt, hogy a magyarság összetartó, kohéziós ereje a változások után is gyönge maradt. Gyöngébb a lehetségesnél. Pedig soha ekkora esélye a Trianon utáni érzelmi s tudati összehangolódásra, mint napjainkban! Az erdélyi magyarság a tavalyi véres, marosvásárhelyi eseményekben ugyanúgy viselkedett kicsiben, s állt helyt, mint a hazai magyarság 1956 októberében. Katartikus napokon s ellenállás közben bizonyította azt, hogy a Kárpát-medencében csak úgy lehetsz magyar, ha megkínlódsz érte, újra meg újra.

 

Jegyzetek a kertben I.

Hónapok óta vártam erre a napra, erre a csöndben lélegző, délutáni órára. Itt ülhetek ismét esztergomi faházunk teraszán, könnyű nyári ingben, szemközt a horpadt homlokú, hallgatag Börzsönnyel. Mindketten úgy hajlunk rá a Dunára, mintha sakktábla fölé hajolnánk elmélyülten.

Rámnéz a hegy, várja, hogy lépjek. Baráti szemrehányással nézek vissza rá: legalább Te ne hajszolj, Öreg! Mert, ha senki másnak, Neked mindenképpen tudnod kell, hogy a megérkezéseimhez nekem idő kell. Húsz perc? Harminc perc? Ötven? Néha több is!

Valószínű, hogy diákkoromban alakult ki bennem ez a túlfinomult nehézkesség. Emlékszem, akárhányszor hazaértem Pápáról, megszabadultam gyorsan a csomagjaimtól s már indultam is bejárni az udvart, a kertet: helyén van-e a világ, amelyet hónapokig nem láttam? Helyén van-e a torony, a temetődomb, a megvakított második királyunkra: Orseolo Péterre emlékeztető templomrom, s fönt, északra, a vörös bauxit meddőhányó, a Tüskés ér, a katonai hadgyakorlatok színhelye s végül a szőlőhegy, a parasztfiú édenkertje, hol kiskoromban egyszerre voltam gyerek és madár?

Erről a lelki szertartásról itt se tudok lemondani. Mielőtt bármibe belekezdenék, látnom kell a Garam torkolatot, mely a lebukó naptól éppen lángvörös, mint egy belobosodott kislány torok; látnom az út melletti nyárfasort, sőt elképzelnem az egész magyar történelmet, mint gyorsan lezajló éjszakai álmot, az Esztergomban született államalapító királyunk korától máig: a Város kapujára kiszegelt Koppány testrészei mellett Vitéz János homlok-villanását, az esztergomi vár ostromában elesett felvidéki nagyúr és nagy magyar költő lázbeszédes éjszakáit.

Bizonyára minden máskép történne, ha a Duna túloldaláról nem sebek bíborlanának felém s nem a lélekgyötrés töredékes panaszait hallanám évek óta. Átnézek a túlpartra s érzem torkomban a gombócot. Lehet, hogy Szlovákia önállóságát néhány óra múlva kikiáltják. Csakis helyeselni tudom a döntést: éljenek a szlovákok! De ha történelmi igazságtevésnek és jóvátételnek nevezik döntésüket, mit szóljanak hozzá a felvidéki magyarok: a csallóköziek, a gömöriek, a Bodrog-tájiak? Maradjanak némák és mozdulatlanok? S a mámor elpárolgása után alkudjanak meg velük okosan és békésen? Rendben van, alkudjanak. Csakhát mi legyen az alku alapja? Nem lehet más, mint ami mellett a Történelem érvel: ha nincs Trianon, nincs Csehszlovákia, s most önálló Szlovákia sem lehetne. És értelemszerűen szlovákiai magyarok sem volnának. De vannak. E két következmény tehát szervesen összefügg egymással. S ha az egyik léthelyzete változik, változnia kell a másik léthelyzetének is. A szlovákok jogos önállósulásával valamilyen formában önállósulniuk kell a magyaroknak is. Lehetséges, hogy előbb a tudatukban és a reflexeikben és csak utána a cselekedeteikben.

Nekünk, magyarországiaknak, bármilyen nehezünkre esik is, azt kell akarnunk, amit a felvidékiek akarnak. A magyar történelem az Övék is! Rendelkezzenek vele, belátásuk szerint. Végül is a kilenc évszázad szellemi, erkölcsi súlya valamivel mélyebbre húzza a történelem serpenyőjét ott, a felvidéki részeken is, mint az utolsó hetvenkét év igazságai és áldozata. Elég csak fölidéznünk a Szenczi Molnárok, a gályarabok, a Balassik, a Bethlen Gáborok, a Thökölyek és a Rákócziak évszázadait, amelyek nélkül más volna az a föld, az a tájék…

Igen, talán megérkeztem.

A Börzsöny várakozóan emeli rám horpadt homlokát. Most már csakugyan lépnem kell. Lépnem, mintha valóban sakkoznánk.

 

*

 

Tavaly szerencsés voltam: két hónapot tölthettem el egyfolytában ebben a kertben, s nemcsak a Nappali Holdat fejezhettem be ezalatt az idő alatt, hanem egy új könyv szerkezetét is fölvázoltam. Azét a robbanékonynak ígérkező emlékiratét, amely az én önéletrajzom lenne, de egyúttal az elmúlt évtizedek fulladásos regénye is. Vallomás, önvizsgálat, mint Rákóczi Confessioja vagy André Malraux sorsot és egzisztencialista filozófiát egymásba gyúró Ellen-emlékirata.

Ha már tavaly elkezdhettem volna írni ezt a könyvet, mára néhány fejezetével elkészülök, s bizonyára azon dolgoznék most is. Lehet, hogy épp a háborús részt írnám, a tizenhétszer gazdát cserélt szülőfalummal, Zámollyal a középpontban vagy a meneküléssel; az aknavetők mindennapi monológjával, amely a „jugoszláviai háború” beteges őrjöngése közben már nem is az emlékezetben szólalna meg, hanem testközeli és jelenideje valóságként. Sose gondoltam volna, hogy a televízióban látható bosnyák, szerb, horvát és magyar halottak képesek lesznek föltámasztani az én második világháborús halottaimat. Ma sokkal láthatóbbak ezek a szerencsétlenek, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

Ugyan ki bocsátja majd meg nekem, hogy nem ezt a könyvet írom? Hogy nem az apokalipszis négy lovának a sörényével húzatom magamat égő tankok és szétlőtt faluk fölött, hanem a magyarok világszövetségét szervezem? Senki, senki! Még tán a vesztemre éhes ellenfeleim sem!

Ez azonban csak az egyik oldala a kérdésnek. A másik az, hogy vajon én megbocsáthatnék-e magamnak, ha a múlt év decemberében faképnél hagyom a személyemben egyetértő magyarok csoportjait s fehér zsebkendővel integetve azt üzenem nekik: hagyjatok engem békén, ti csak marakodjatok továbbra is, egyétek le egymásról a húst, táncoljatok a másik lekopasztott csontvázával, nekem most sürgősebb és magasztosabb tennivalóim akadtak: könyvet kell írnom.

Ha ennek a gondolatnak a szellemében döntök, életem legszívósabb céljával kerülök szembe, hiszen eddig minden igyekezetemmel arra törekedtem, hogy az egymástól, sőt az önmaguktól is elszakadt magyarokat közelebb sodorjam egymáshoz, s amikor erre teret kapnék, előkelően elzárkózom.

Az egyik rossz választásom ez lett volna, a másik pedig az, amelyik mellett végül is lecövekeltem. Átmenetileg a világszövetséget választottam s az irodalom vesztegel.

Vigasznak – ha egyáltalán lehet ilyen rossz döntések esetében vigaszról beszélni – annyi maradt, hogy pontosan ismerem ennek a cselekedetemnek is az értelmét.

Ismerem tehát a veszteségeimet is.

Hány ilyen jónási alakja van múltunknak s a jelenünknek! Hány prófétaságot rühellő embere, akit kirázott a hideg a szent föladatoktól s mégse tudott kitérni előlük! Csupa kettétört nagy élet! Csupa vergődő, drámai hős! De sorsuk leglehangolóbb mozzanata az, hogy épp az ő drámájuk nem íródott meg igazán. Gondoljuk el: mennyivel megrázóbb a Nagy Fejedelem: Rákóczi Ferenc élete, mint a Biblia-beli Jónásé.

 

*

 

Bevallom, hogy Rákóczi nagy „rühelléseinek” a történetét magam se gondolom végig, ha a múlt vasárnap nem kell egy több ezres sokadalom előtt megemlékeznem a kárpátaljai Tiszaújlakon a Fejedelem első, győztes csatájáról.

Úristen, mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy ez a csata és ez a győzelem megszülessen! Mindenekelőtt a Munkácsi vár két esztendeig tartó ostromának. A török megbukott s a vele szövetkező Thököly is. Nincs magyar királyság s nincs erdélyi fejedelemség se. Szinte csak egyetlen vár létezik még: Munkács, amely „a láthatatlan Magyarország” jelképe. Az agonizáló eszmények megtestesítője. S a kilenc-tízéves fiú az édesanyja, Zrínyi Ilona mellett „védi” a várat. Látja, amikor, golyó hiányában, a vár védői gyertyatartókból s kulcsokból öntenek golyót, s egy életre megérti azt is, mit jelent, amikor pénz helyett és fegyverek helyett XIV. Lajos ékszert küld az édesanyjának hódolata és megbecsülése jeléül. De ugyanígy látja a hűségeseket, az önfeláldozókat s a halottakat is. Egyik nap édesanyja lovát öli meg egy várba lőtt golyó, a másik nap egyik szolgálólányukat. De nemcsak azt élte át, amit látott: tudott már valamit a felmenőiről is: a Báthoryakról, a Rákócziakról, a Zrínyiekről. Már két vérbelijét is lefejeztették a Habsburgok: Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet. Elfér-e ennyi megrendítő tudás, ennyi gyász, ennyi borzongató emelkedettség egy tízéves gyerek fejében? Hamarosan kiderül, hogy még több is! A várföladás után Zrínyi Ilonának, két gyermekével Lipót császár akaratára, Bécsbe kell költöznie. Alig jelennek meg a vesszőfutásos út után, a két gyereket anyjuktól és egymástól is elszakítják. A lányt – Juliankát – az Orsolya apácák kolostorába viszik, Ferencből pedig jezsuitát akarnak nevelni. Mert egy jezsuita Rákóczival megszakadna a történelmi család, s az udvar nyugodtan duzzaszthatná tovább birodalmát és nyugodtan aludhatna tőlük: az örökös magyar lázadóktól.

A nagy, ravasz ügy érdekében elkezdődik az évekig tartó, módszeres léleksorvasztás. A serdülő, fejedelmi sarj már német ruhákban jár, német szokásokhoz igazodik s felejti anyanyelvét is. Csak késői vallomásaiból derül ki, hogy épp a legfogékonyabb korban maradt teljesen magára, s majdnem legyőzte a démoni pedagógia.

A később megszülető európai romantika – még legtalálékonyabb pillanataiban is csak nehezen tudott olyan égrekiáltó és regényes szituációkat kieszelni, amelyet Rákóczinak valóságként kellett végigélnie. Van ebben a romantikát előző „romantikában” fejedelmi tanulmányút Firenzében, találkozás a pápával: XII. Incével, van megtervezett házasság, raboskodás, szökés, összeesküvés, bujdosás, hűségpróba, hitpróba, hivatalvállalás. Van benne kétségbeesett megszólítás, hogy legyen végre a magyarok feje, fejedelme, vezére. Romlás és remény csapkod körülötte egyidőben, s amikor 1694-ben hazájába visszatér, egy széthullott ország roncsai ütköznek a szívének. Bárhova lép, bárhol megáll, mindenütt ugyanaz a hang szólítja meg: Te vagy egyedül, aki segíthet. Te vagy, aki bizalmat ébreszthet a jövő iránt.

A hang elér hozzá, még tán hízeleg is neki, de amikor 1697. július elsején kirobban a hegyaljai felkelés, Jónás prófétánál vadabb viszolygással menekül el a föladat elől. Hatlovas hintóval – egyenesen Bécsbe, hogy még a gyanú árnyékát is levakarhassa magáról.

Hat év múlva ebből a menekülő, jónási emberből lesz a szabadságharc vezére. Idő kellett hozzá, hogy megértse: a vonakodás magánügy, magánérzelem, s a Sors akaratának akkor is engedelmeskednie kell, ha baljós uszonycsapásokkal a Nagy Cethal elindult felé.

 

*

 

Ismét egy jó marcangolnivaló falat a kritikusaimnak: Cs. S. most Rákóczival akarja igazolni magát, illetve gyöngeségét. Vele akarja bizonyítani, hogy az elrontott élete mögött is micsoda magasztos dolgok tobzódtak, és micsoda személyén túli erők.

Nem akarom.

Márpedig azért nem, mert amit én az életemben elrontottam, arról menetközben is pontosan tudtam, hogy rossz. Tudtam, hogy jól írni és okosan politizálni a mi sekélyes közéletünkben lehetetlen, de nekem ez a lehetetlenség jutott osztályrészül. Ez a felemás élethelyzet. Ha lettek volna például közvetítő és szervező emberek, elég lett volna a gondolatokat megfogalmazni, az érvényesítésüket már rájuk lehetett volna hagyni. Sajnos, a cselekedni tudók és cselekedni merők még a gondolkodóknál is kevesebben voltak. Mert bármennyire veszélyes lett volna az, ha valaki nyíltan kijelenti: tiltakozásul nagy nullákat kell az Országház falára festeni, nyilvánvaló, hogy sokkal életveszélyesebb helyzetet teremt az, aki már festi is a nullákat.

Mit akarok ezzel érzékeltetni? Azt, hogy cselekvő emberek hiányában néhányunknak cselekvővé is kellett válnunk. Én, egyebek között, táncházat szerveztem, népzenei mozgalmat, erdélyi utaztatást, Don-kanyari emlékezőket, pénzgyűjtést, ellenzéki találkozókat, tizenhárom évvel ezelőtt néhányad magammal az első alapítványt, az első független lapot, kéziratcsempészést külföldre és így tovább.

Mindehhez nemcsak lelki eltökéltség kellett, nemcsak dac, ügyesség, ravaszság, hanem tömérdek idő és erő. Olykor-olykor még ihlet is! A mostanában nekem eső kritikusaimtól – mondjuk: az igazság nevében – annyit elvártam volna, hogy temetési beszédeikben ne mesehősként, legalább tékozló fiúként búcsúztassanak.

 

*

 

Nagyon becsülöm a küzdő és eltántoríthatatlan embereket. De köztük is legjobban azokat, akiknek nemcsak céljuk van, hanem stílusuk is. Az az elszánt verekedő, aki kézmosás közben is szorongatja fegyverét, megmosolyogat. S az is, aki paplanos ágyból kibújva, rögtön a lövészárokba rohan.

Balassi végvári versében a harchoz szükség van a mezők harmatára, a madárfüttyre, a tanúskodó égbolt arcára, szinte az egész zöld mindenségre, sőt még a csöndes magunkbaszállásra is.

 

„Ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek….”

 

Mármint a küzdők.

Balassi elcsöndesülését meghosszabbítva én még a magunkra erőltetett aszkézist se zárnám ki a küzdés sokféle föltétele közül: a harcnem helyett a nem-harcot. A tudatos „leállást”. Jöjjenek csak az ellenfeleim és az ellenségeim: zúduljanak rám, üssenek, ahogy bírnak, én szótlanul elviselem az ökleiket. Egyrészt azért, mert nekem a távlatos harchoz szükségem van lemeztelenedő tekintetükre is. Másrészt azért, mert engem a győzelemnél mindig jobban érdekelt egy-egy új, föltáruló igazság.

 

Jegyzetek a kertben II.

Augusztus vége. Kíméletlen, hőgutás vasárnap. A természet idegbeteg mazochistaként kegyetlenül kínozza önmagát. Mintha egy középkori szerzetest utánozna, aki korbács és szöges öv helyett máglyatűzre emlékeztető gyertyalánggal égetné a testét. Külön az arcát, a mellét, a lába nagyujját, a nemi szervét. Kertemben szinte szó szerint így éget össze a Nap minden fűszálat, minden bokrot, falevelet, gyomot. Az ernyős virágú fehér cickafark a talpától a tetejéig barna és zörög. Lent a tövében két összeaszalódott tücsökholttest hever, mint szomjhaláltól elhullott szavannai állatok. Kicsit arrébb zöld páncélú rózsabogarak, égre meredő lábakkal.

A szomorúságot vagy a kitartó, hosszú mélabút általában a nagy, őszi esőkkel szoktuk társítani: az ablaküvegen lecsurgó vízzel, a sárba letérdeplő szétázott krizantémokkal. Pedig a múmiák bőréhez hasonló száraz ég semmivel sem idéz elénk vigasztalóbb képeket, mint a vízhalál vagy a rothadásos elmúlás.

Az aszály, persze, eddig is tudott bibliai lenni, fölidézve a hét szűk esztendő időről időre visszatérő rémképeit, de mintha az utolsó évek esőtlen nyarai mások lettek volna, mint a régiek. Kiszámíthatatlanabbak és gonoszabbak. A megrepedezett földek és kutak mögött egyre kevesebbszer dereng föl a remény, hogy a hét szűk esztendőknek hamarosan végük lesz, és hogy a természet ismét visszazökken egykori kerékvágásába, s esők is jönnek újra, esők, elfogadható menetrend szerintiek és majd harmat is hullik bőven.

Mitől ez a baljóslatú szorongás? Ez a bizalmatlanság? Maga a természet változott meg? Szeszélyessé vált és hisztérikussá? A jégkorszakok után készül a hőkorszakra? A tüzek és a parázslások évezredére? Befagyott tengerek helyett forrni, rotyogni fognak majd az óceánok, mint az alágyújtott üstben a víz? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a Természet azoktól a mesterséges, de kósza folyamatoktól torzult el, amelyeket a század civilizációs leleményei és terrorja kényszerített rá? Az ipari forradalomtól kezdve az olaj, a benzin, a gázok, az atomok világába beszabaduló mefisztói szellemig? Eddig csak az emberi agy veszítette el ős-ártatlanságát a paradicsomi almaevéstől. Ma már az anyag is elveszítette. A kő, a szén, a vas, a réz, a növényi sejt, a növényi rost, a szabadon csatangoló hidrogéncsordák. A természettel szemben az ember módszeresen kezdi megalkotni az antitermészetet, amelyből hiányzik a nedvesség, a körbe-körbe futó vér elevensége. Mi más ez, mint a nagy Absztrakciós Folyamat? A Nagy Elvonatkoztatás következménye?

A festészetben már végigkövethettük ezt a folyamatot. A nagy városok mértani „csodáiban” szintén. Sőt, hellyel-közzel már az irodalomban is, ahol az antiköltészet úgy jelenik meg a gyakorlat és az elmélet világában, mint legeredendőbb képességünk tagadása. Akadtak eddig nagy költők és filozófusok, akik azt állították, az ember a költészet felé vezető úton született meg, ami azt jelenti, hogy létezése azonos vele – az antiköltészet szószólói az ilyen állításokon jobbára csak mosolyognak.

Ostobaság volna tagadnunk, hogy elvonatkoztatásra ugyanolyan szükségünk van, mint a levegőre, mint a költészetre vagy mint az igazságra. De a határait legalább olyan élesen meg kell határoznunk, mint az igazságét. Csak kicsit veszítsük el a mértékét, máris a torzítások, a hamisítások világába lépünk át. A valóság megsemmisítésének az erőterébe.

 

Gondoljunk például a fegyverekre. A fegyverekre. A kőbalta, a husáng, a kés még valóságos eszköz. Tapintható, megragadható, s a hatása is közvetlenül emberi vagy embertelen. A puskák, a golyószórók, az ágyúk már áttételesebbek, vagyis elvontabbak. Személytelenebbek. A legnagyobb hatású és a legpusztítóbb fegyverek azonban már a tökéletes elvontság „remekművei”. Mondjuk: a hidrogénbombák. Egyszóval: minél „absztraktabb” egy fegyver, annál kevésbé tudja megkülönböztetni a kaszárnyát, a vasúti hidat egy csapat óvodás gyerektől, az Eiffel-tornyot a mi esztergomi lepkéinktől.

Sőt: léphetünk tovább is. Magát a századot beárnyékoló eltömegesedésnek nincs-e köze az elvonatkoztatások, az absztrakciók nagy folyamatához? A színtelenség, az íztelenség, az arctalanság, a nemzetközi giccs, az egykedvű, romlott felelőtlenség nem abból a megszakadó viszonyból fejlődött-e ki korunkra nagy méretekben, amellyel az ember eltávolodott a természetesség kiérlelt formáitól. A McDonald’s éttermek paradicsomos bodzabélre emlékeztető szendvicsei a világ minden táján egyforma ízűek. Bennük a liszt, a hús elveszítette eredetiségét.

Az eltömegesedett ember, sajnos ugyanerre a sorsra jutott. Három nap alatt körberöpülheti akár a Földet is, mert absztraháló erőnkkel s képzeletünkkel megteremtettük az idő és a távolság legyőzésének eszközeit, de gyakran száz év is kevés lenne ahhoz, hogy akár magunkhoz, akár egy másik élőlényhez közeljuthassunk.

Az egyik közgazdász ismerősöm jegyzeteire magától értetődő otthonossággal szállt le tegnap egy katicabogár. Ismerősöm hivatali ridegséggel söpörte le papírjáról az üde jövevényt. Meghökkentem ettől az idegen mozdulattól. Mintha egész gyerekkorát, a mondókák s a népdalok ősi világát lökte volna el magától. Nem szóltam neki semmit, de a barbár pillanatban eszembe jutott Illyés egyik emlékezetes kérdése: „Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál? Egy alma.”

A zsebóra helyett mondhatott volna közgazdaságtant, s az alma helyett katicabogarat is!

 

Természetesen az emberiség zöme kelekótya logikának vagy költői beszédnek ítéli az ilyen, Illyés-féle gondolatokat. Nem csoda hát, ha az idők folyamán kifejlődő absztrakciós képességeink is jórészt a visszájukra fordultak. Már-már közhelyszerű a tétel: sosem élt ennyi művelt, tanult ember a földön, mint ma, és ennek ellenére még sose volt az egyetemes emberi szellem ilyen silány, hatástalan és tétova. Még sose nézte ilyen okos szemekkel a Semmi úrszíneváltozásait, a vadállatként üvöltő paradoxonokat. Milliós nagyságokban gyártjuk a hajókat, a repülőket, lassan milliárdos nagyságban az autókat, futunk, rohangálunk a földön, a levegőben, miközben kimondhatatlan mennyiségű olajat égetünk el naponta, termeljük a széndioxidot, a gázokat, amelyek mint anarchista szabadcsapatok egyre nagyobb helyen szakítják át a Földet övező ózonréteget, ózonpántot és a kozmikus lukon gátlástalanul zúdulnak ránk az ibolyántúli sugarak. A következményét – az úgynevezett üvegház-hatást – mindnyájan ismerjük.

A torzulás okai ennyire egyszerűek. A jól hangzó mazochista nyaraknak tehát semmi közük sincs valami ismeretlen, magasztos hisztériához. A természetet mi, emberek, a logikus észt és a profán absztrakciós képességeinket szabadjára engedő emberek, betegítettük meg és torzítottuk el.

Lehajolok az egyik rózsabogár kiszikkadt teteméért. A halál kis remekművének is mondhatnám. Szaharai absztrakciónak. Forgatom a tenyeremben, alig súlyosabb, mint egy összeaszalódott eperlevél. Mélyzöld páncélja lovagkori képzeteket indít el bennem, de azt a gondolatot is, hogy a világmindenség összes ereje kevés ahhoz, hogy a páncélos szárnyak még egyszer az életben elevenen szétcsapódjanak.

Ahogy nézegetem elszerencsétlenült, görcsös lábait, azt érzem, megérdemelne valamilyen emberi búcsúztatót; imát vagy verset, netán egy mogorva kiáltványt: íme, az önkínzó nyár áldozata ő is, a mazochista természeté. Gondoljunk arra, hogy sokasodnak a jelek körülöttünk.

 

*

 

Szinte mindennap temetnek valahol engem is. Hol egy újságban, hol egy folyóiratban, hol a rádióműsorok egy-egy tömegmondatában. A nekrológok többnyire szomorkásan diadalmasak. Van olyan, amelyik szánakozva azt fogalmazza meg, hogy már régesrég nem létezem; hogy egy föltámaszthatatlan, mesebeli múmia vagyok, s öt ujjam helyén nőnek a tulipánok, van, amelyik azt erősítgeti, hogy jóval kisebb halott vagyok, mint amilyennek hittek; az ötödik vagy a hatodik búcsúztató arról győzi meg a szertartásra összetrombitált társaságot, hogy kár az irodalmi könnyekért, hisz a figyelemre méltónak ítélt írói stílusom mindössze egy jó közvetítő, azaz egy ügyes tolmács színvonaláig emelkedett föl…

Tisztelt, igyekvő felebarátaim, uraim, pályatársaim, minek ennyit foglalkozni egy unalmas halottal? Kár ennyi nehezen megtalált igét, jelzőt lekopogtatni az írógépen vagy kapkodva lekörmölni a drága papíron.

Persze nemcsak miattam, Önök miatt is. Hiszen, ha olvasnák egymás írásait, talán nem kezdenék mindennap elölről ugyanazokat a falvédőre való szövegeket, hogy a halott szürke eminenciás volt a legutolsó időkig; hogy a jobboldaliság nyavalyájába esett, hogy ő Csurka István súgója, az MDF Révai Józsefe, és így tovább és így tovább.

Uraim, a kicsike igazságok méltatlanok az olyan nagy emberekhez, mint amilyenek önök.

Körülzárt túlvilágomból csak annyit üzenek önöknek, hogy valaha eredetibbnek és találékonyabbnak hittem mindnyájukat.

 

*

 

Többen újságolják, hogy Végh Antal írja rólam a leghosszabb és legkimerítőbb „búcsúztatókat”. Állítólag már a harmadiknál tart, és már könyvben is kiadta őket. S nemcsak mint írót darabol föl – ezt ugyanis bármikor megteheti –, hanem mint magánszemélyt, mint becsületére kényes állampolgárt.

Vannak, akik arra sarkantyúznak, hogy jelentsem föl, s pöröljem be.

Ez az, amit semmiképpen se tehetek. Először azért nem, mert Végh Antal írt valamikor egy megrendítő tanulmányt Penészlekről. Olyan volt ez a tanulmány, mint egy kisebbfajta hegyaljai fölkelés. Ilyesmi után egy író a pályatársát már nem jelentheti föl.

De ha azóta elromlott?

Bűzéért sem a megrohadt almát, sem a gazban foszladozó kutyahullát nem jelenthetem föl. Ki szolgáltathatna értük nekem igazságot?

Ezek azonban csak az ízlés érvei. Van ezeknél nyomósabb ok is. Ahhoz, hogy följelentsem, el kellene olvasnom írásait, sorról sorra. Ám, ahogy nem iszom lúgkövet, ugyanúgy nem olvasok Végh Antalt sem az utóbbi időben.

 

*

 

Sokan kárhoztatnak ezért a keleties, puha engedékenységemért. Sőt némelyek ezt az engedékenységet gyávaságnak tartják, hisz egy olyan országban, ahol a rágalmaknak, a pletykáknak néha nagyobb szerepük van, mint a történelmi tudatnak vagy a tárgyilagos igazságnak, ott a pofonra pofonnal, a rúgásra rúgással kéne válaszolni.

Mert ebből értenek.

Ráadásul, ha nem gáncsoljuk el azonnal az ótvaros szellemű embereket, elszemtelenednek, vakmerőkké válnak, s az utókor az ő „igazságaikat” és az ő „véleményüket” ismeri meg. Az ő cikkeiket olvassák el rólunk a kutatók és a kíváncsi unokák is. Egyszóval: hazugság-örökséget hagyunk magunk után, mocskot, megromlott valóságot, helyrehozhatatlan bűnöket.

Ez már csakugyan a józanság hangja. A fegyverbe szólító igazságé. Mégse tudok egészen odafigyelni rá. Arany János esete jut eszembe a lócsiszárral és Erasmusé, akit gyávasággal vádoltak meg, mert a kornak pörpatvarába nem avatkozott bele. Erasmus azt válaszolta a szorongatásra: a gyávaság súlyos vád lehetne, ha ő svájci zsoldos volna, de nem az, hanem gondolkodó, író, s neki a gondolkodásban kell bátornak és függetlennek lennie.

Ha más is a korszakunk, mint a nagy nevelőé és erkölcsfilozófusé, azért ez a lényege szerint idézett válasza ma is megfontolandó. Nem mindig jellemerő és bátorság kérdése az, ha valaki nyílt kihívásra azonnal vakmerően visszavág, harap, visszarúg, netán még gyilkol is. Az esetek zöme azt bizonyítja, csak a kishitűek akarnak nyomban és helyben kielégülni. A remény és az igazság általában hosszabb távon válaszol, mert magabiztos.

 

*

 

Természetrajza szerint ehhez a témához tartozik egy másik időszerűbb bűnöm is: a hallgatásé. A hallgatásomé. Évtizedeken át minden feszült és kényes helyzetben megszólaltam, tüntettem, aláírtam, engedetlen értelmiségiként falhoz vágtam egy-egy poharat. Újabban viszont hallgatok. Előkelő vagy alattomos idegenként hallgatok a sajtó ügyében, a Csurka-ügyben, a Tom Lantoséban, a Debreczeni Józsefében, a Fónay Jenő körül támadt világraszóló hamis lármában és még másik húsz vagy harminc hasonló ütközésben.

Vannak újságírók, akik éjjel tizenegykor rám dörgetik az ajtót, akik letetetik velem a reggeli teáscsészét és eldobatnák velem a halottak napi virágot is, csakhogy sietős kérdéseikre azonnal válaszoljak.

Persze nemcsak újságírók, tolonganak körülöttem olyan közéleti férfiak és nők is, mondhatnám: jó embereim, akik már hetek óta böködnek, tuszkolnak, hogy álljak oda a kamerák elé, a mikrofonok elé, de még jobb, ha a tüntető tömegek élére állnék és megmondanám nekik, mit kell ma és mit érdemes holnap cselekedniük.

Ha Deák Ferenc egyenes ágú leszármazottja volnék a politkában, afféle „kis haza bölcse”, akkor se lépnék semmilyen utcai dobogóra. De hát nem is vagyok az. És nem vagyok a hazugság tereit teleordító Marosán Györgyé sem, sőt még a színpad világát fölidéző Kerényi Imre baráti hangja is elröpül a fejem fölött, aki sikerre vágyó rendezőként azt szeretné: ha többre nem is, de egyetlen estére főszereplővé lépjek elő.

Nem kételkedem senki jóindulatában és jó szándékában. Ellenkezőleg mindnyájan leköteleznek; akik megtisztelnek a bizalmukkal.

Akkor mi az, ami mégis visszatart engem?

Mindenekelőtt egy csúnya hamisítás.

Ki az, aki tiszta lelkiismerettel azt meri állítani, hogy én hallgatok? Különösen az utóbbi időben. Tavaly december óta, szinte mindennap hol itt, hol ott tartottam előadást. Megírt és rögtönzött esszékkel körbejártam ismét az amerikai, a svájci, az angliai magyarok csoportjait. Az Ausztriában és a Németországban élőkét. Odasorolhatom még hozzájuk Finnországot, Észtországot, de ugyanígy Kárpátalját, ahol Rákóczi első győzelmét ünneplő tízezres tömegnek beszéltem, továbbá a nagy közönséget összetoborzó városokat Szegedtől Sopronig, Székesfehérvártól Székelyudvarhelyig, Nagyszalontáig, Pozsonyig, Lendváig, csak ahogy gondolkodás nélkül eszembe jutnak. És hát a magyarok III. világtalálkozója! Végigbeszéltem azt is: az előrendezvényeket és a közös együttlét ünnepi óráit egyaránt.

Ezt lehetne hallgatásnak nevezni? Én már szinte viszolyogtam magamtól, amikor a tévének s az újságoknak kellett írnom vagy nyilatkoznom.

Ez mind nem számít semmit? Csak az aréna számít? Csak a fölöslegesen kierőszakolt Don-kanyarok áldozatai igazolják egy-egy gondolat hitelét? A lerombolt ház, a lerombolt életkedv?

Nem fogadhatom el ezt a logikát. Már csak azért sem, mert épp az utolsó időkben világosodott meg előttem, hogy a küzdelembe bonyolódott embereket már régesrég nem az igazság érdekli, hanem a győzelem. Mindenütt a világon, s itt Magyarországon is, pedig itt még nagyon sok gondolatnak, munkának kell fölhalmozódnia ahhoz, hogy valamilyen értékes és tartós győzelem föltételei megérlelődjenek.

A küzdelemnek természetesen addig is kell folytatódnia, amíg ezek a föltételek – az anyagi és az erkölcsi alapok – megteremtődnek, csak az a kérdés: hogyan? A régi módon-e vagy egy új „csillagháború” tervét kidolgozva?

Én csak azt tudom, hogy a háború önmagát is lefokozó pornográfiáját ki kell iktatnunk a módszerek közül. Hasonlóan a zűrzavarét is. Vannak kiharcolandó igazságok, de ugyanígy vannak megbocsáthatatlan eszközök is. A kettőt nem szabad egyszerre s főként egymás ellen fölléptetnünk. A szerbiai, a horvátországi, a boszniai események halottak ezreivel, menekülők százezreivel s naponként megszülető romokkal üzenik ezt nekünk.

Nem tagadom: néha jó volna barbárnak lenni itt a magyar belpolitikai életben is, törni-zúzni, duhajul kiélni százszor megcsúfolt indulatainkat, de a magyar történelem engem komoly érvekkel arra int, hogy a háborúba ma csak olyan nagy lélek kezdhet bele, aki eleve gyűlöli a háborút, s tudja, ha belekezd, önfeláldozással jár és biztos vereséggel.

Bármilyen árulás-gyanúsan hangzik is, kimondom: „erkölcsi győzelemmel” teli a padlásunk dugig, nekünk ebben az új közép-európai helyzetben új létezési formákat kell kigondolnunk és megteremtenünk. Új stílust a küzdelemben is.

Mint ahogy újat teremtett például Gandhi. Mi volt az ő zavarba ejtő újítása az európai típusú politikával szemben? Az, hogy a fölöttük uralkodó hatalommal nem a hatalom hagyományos és megszokott fegyvereivel szállt szembe. Végsőkig lecsupaszítva a lényeget, azt mondhatnám, az erkölcsi értékektől elszakított politikára megkísérelte ráerőltetni az erkölcsöt.

Hamis arcképet festenék magamról, ha a közszájon forgó hallgatásom történetébe belekeverném Gandhit: India szentjét, a szent politikust. Nemcsak hamisat, de ízléstelenül nagyképűt is.

Az én elzárkózásomnak más oka van. Pontosabban: más okai. Bolydítsuk meg előszörre a Csurka-ügyet. Tévhit, hogy én az íráshoz nem szóltam hozzá. Neki magának írtam egy drámai hangú, fölszólító levelet a Cegléden tartott Demokrata Fórum választmányi ülésére, abban a reményben, hogy a politikai szárazságban támadt erdőtüzet előbb közösen eloltjuk, s utána térünk rá az írás hangjára, igazságaira, féligazságaira, kizárólagosságaira és államcsínyt idéző szerepére.

Hogy mért nem közöltem ezt a levelet?

Illetve mért „hallgattam” eddig a létezéséről? Azért, mert a hazai sajtó és a világsajtó is százszoros nagyításban teregette szét Csurka írásának minden egyes mozzanatát. Elég lett volna egyetlen józan újságíró a négyszázból vagy hatszázból, aki – ismerve a közép-európai valóság minden lehetséges dimenzióját – átutalja a Csurka-tanulmányt az irodalmi vagy a politikai kritika világába, ahol kivesézik és kicsontozzák. De ilyen újságíró nem akadt. Az erdőtűz ellen erdőtüzet gyújtva védekeztek. Mint akik gyönyörűségüket lelik a nérói jelenetekben. Emlékezzünk csak a múltra: a magyar szellemi életnek volt egy hosszú ideig tartó deheroizáló korszaka. Más szóval: kicsinyítő, elszürkítő, zománclekaparó korszaka – kártékony értelmiségi résztvevőkkel. Milyen jó lett volna, ha nagyjából ugyanaz a csapat, amelyik akkor törpíteni tudta az eszményt és a valóságot is, most föleleveníti magában az eljelentéktelenítés képességét és a bikaborjúból nem csinál ősmamutot vagy dinoszauruszt.

Hogyan szólaljon meg ilyen természetellenes állapotban az ember? Elég egy szándékosan félreérthető szó, és még nagyobb lesz a téboly. Az elemző hanghoz idő kell. Idő, mint a gondolatokhoz. Ugyan ki várna türelemmel, mondjuk, egy két hónap múlva megszülető helyzetértelmező írásra?

Amikor egymás után rohantak meg az újságírók, hogy nyilatkozzam Csurkáról, Debreczeniről, az MDF-ről, hasonló agresszivitást éreztem bennük, mint amikor a ’77-es Charta aláírását vissza akarták vonatni velem. Volt, akit az újságírók közül könnyen el tudtam hárítani azzal a Márai Sándor-os gondolattal, hogy ha a demokráciában van szólásszabadság, akkor lennie kell hallgatásszabadságnak is; a többségük azonban kiábrándulva távozott tőlem.

Ne tagadjuk: vannak pillanatok, amikor a nagyra tartott liberális sajtó nem politikailag, hanem lélektanilag ugyanolyan erőszakosan tud viselkedni, mint bármelyik diktatúra: nem a valóságból indul ki, hanem abból, amit érdeke vagy a félelme szerint a valóságról föltételez.

Érdemes volna végre végiggondolnunk módszeresen is, hogy Magyarországon most szó-infláció és politika-infláció zajlik. Mindenki beszél, beszél, reggeltől estig, aztán pedig visszabeszél, sért, rögtönöz, megsértődik. Igazi eszme s igazi gondolat, új magatartás ilyen körülmények közt nem fejlődhet ki, amely új alkalmazkodóképességet igényelne. Maradnak tehát az eltemetett vagy az elhallgatott régi ellentétek. Köztük pedig még alku sem születhet. Furcsa állapot mindenképpen: a helyzeteink vadonatújak, az érdekeink régiek. Politikai jóvátétel itt lehetetlen.

Egyes-egyedül a szellemi élet megújításától remélek valamilyen kezdetleges üdvözülést.

Ehhez azonban arra lenne szüksége a magyar értelmiségnek, hogy a saját élete s története elmondásával teremtse újjá önmagát.

 

Akaraterő és utópia

Tizenkilenc évvel ezelőtt, 1973 tavaszán jártam először Amerikában. Fiatal íróként érkeztem ide, Püski Sándorék hívására és segítségével, afféle tengerentúli író-olvasó találkozóra. Versmondók, kabarészerzők, operettcsillagok, népdal- és magyarnóta-énekesek már jártak előttem otthonról, honvágyat ébreszteni, igaz és avult érzelmeket, de írók nem. Írók, akik kiszámíthatatlanok s természetüknél fogva ellenzékiek.

Talán nem véletlen, hogy az otthoni írók közül Püski engem szemelt ki elsőnek erre a juliánuszi útra, ugyanis ekkor én már bélyeges ember voltam odahaza: kimondatlanul is ötvenhatos, új népi, új nemzeti, aki nemcsak a szocializmus durva pokrócával letakart anyaország alvó önérzetét ébresztgette, hanem az erdélyi és a felvidéki magyarság sorsáról is türelmetlen, sötét szavakkal beszélt.

Utólag ma már elmondhatom, ezen az első utamon nemcsak Amerikát nem sikerült fölfedeznem, hanem a száműzetésben élő amerikai magyarok világát sem. Mindenből csupán egy kortynyi élményt és ismeretet kaptam. A haza iránti meghasonlásos vonzódásokból és a hazai politikai rendszer elítéléséből ugyanúgy, mint hírhedt torzsalkodásaiból. Rengeteg emberrel találkoztam: cserkészekkel, papokkal, hangos és halk szabadságharcosokkal, nagynevű politikusokkal, régi Horthy-hívőkkel, megrendült baloldali forradalmárokkal, de New York, Cleveland, Chicago megbámulnivaló felhőkarcolói tövében egyetlen gond émelygését éreztem reggeltől estig: mi lesz velünk, százfele élő és százfele húzó magyarokkal? Fogadtam volna el Ady 1914-es jóslatát, mely szerint fölolvaszt bennünket a világ kohója, és elveszünk, mert elvesztettük magunkat. Fogadtam volna el, hogy az ezer és félszáz esztendőt megélt államalapító nemzet erővel elszakított vagy kényszerűségből kiszakadt tömegei csak úgy egyszerűen elfüstölöghetnek az időben, mint a tábortűz vízzel lelocsolt fahasábjai?

Nem tudtam belenyugodni ilyen képzeletbe. Ellenkezőleg, az Empire State Building magaslati kilátóján kezdett el zakatolni bennem valamiféle új igény: ha már idejutottunk, innen könnyebb lesz fölfelé törni, mint a gödör aljáról, szoktassuk tehát magunkat hozzá termékeny és makacs gondolatokhoz. Legyen az alapkiindulásunk az, hogy tizenöt millió magyar, még a széttagoltsága ellenére sem akármilyen erő és lehetőség ebben a világban. S valamikori egységesítéséről már csak azért sem mondhatunk le, mert a szerencsétlenségek sorozatának egyszer véget kell érnie, s ha véget ér, jöhetnek még új nemzedékek, amelyek a tömérdek leveretés után újra föltámadnak s mindazt, ami történelmünkben egyetemes érték volt, mint valami világirodalmi rangú drámában, előbb vagy utóbb megszólaltatják.

Mi volt ez bennem? Regényes újhazafiság? A szocializmus együgyű, titkos bírálata? Inkább egy erőteljesen körvonalazódó hit. Érlelődni kezdett bennem az a bizonyosság, hogy egy-egy nemzet sosem befejezett valóság. Sosem kész, mint egy kiadott regény vagy egy fölszentelt katedrális. A nemzet – velük ellentétben – folyton építi és rombolja magát, mint egy nyughatatlan személyiség.

Ki hitte volna akár 1981-ben, ’82-ben, ’85-ben, sőt még 1987-ben is, újabb és újabb amerikai körutazásaim idején, hogy a magyarság hamarosan olyan új léthelyzetbe kerül mindenütt, amelyre gondolni se mert. Újba az anyaországban, újba az utódállamokban és a nagy kiterjedésű szétszóratásban.

Hogy a változás árnyalatait nagyjából hűen kifejezzük, egyszerre több szólamban kellene megszólalnunk. Tragikusan a horvátországi és vajdasági magyarok hangján, drámaian az erdélyiek és a felvidéki magyarokén, reménykeltően a kárpátaljaiak szájával és a Nyugaton élőkével. De ami a legbensőbb lényét érinti a változásnak, az egyetlen gondolatban kifejezhető: a magyarságnak századokon át mindig egy másik nép, egy másik birodalom oldalán feszengve kellett gondolkodnia önmagáról, ma viszont épp a zömnek, vagyis a tízmilliónak adatott meg, hogy felügyelet és ellenőrzés nélkül alakítsa sorsát. Egy szellemes megjegyzés szerint a legutolsó felügyelőnk: a Szovjetunió nem kotlós volt, amely kapirgálni engedi csibéit, hanem sas volt a csibék fölött.

Szerencsénkre ezt az égboltot is elfelhősítő sast az ellene szervezkedő világerők és saját legyöngülése is elsodorta a fejünk fölül. Arról, hogy a szerencsés végkifejlet előkészítésében, nekünk magyaroknak, milyen szerepünk volt, most nem szükséges beszélnünk. Legföljebb annyit mondhatunk, 1956 tragikus tromfja után is tudtunk valami fontosat mondani és mutatni a világnak. Erről tanúskodtak reformtörekvéseink és erről tanúskodott a hatvanas-hetvenes években kibontatkozó ellenzék minden politikai és erkölcsi gesztusa.

Ezért sajnálatos annyira, hogy az anyaország a nagy fordulatot nem úgy tudta kihasználni, ahogy a kezdeményezés logikája és lendülete megengedte, sőt megkövetelte volna. Fölszabadultunk ugyan a szovjet hódoltság alól, de nem szabadultunk meg saját pólyáinkban fölnevelt szörnyetegeinktől és lidérceinktől. Emlékszem, 1989 nyarán épphogy csak illatozott felénk a demokrácia, de az országban nem az volt a fő kérdés, hogyan készítsünk neki szállást, hanem az, ki gyakorolja majd a hatalmat. Ahelyett, hogy kiegészítettük volna egymást, elkezdtük módszeresen megosztani: te kék vagy, én zöld – nem illünk össze. Te szabad demokrata vagy, én pedig magyar demokrata, tehát ellenfelek vagyunk. Tudom, az ilyen jól fölismerhető ellentétek nélkül nem alakulhat ki semmilyen demokrácia, nem születhet parlamenti élet, csakhogy Magyarországnak a cselekvés sorrendjében nem a papírforma szerinti demokrácia lett volna első számú feladata, hanem az, aminek még az alkotmányozás folyamatát is meg kellett volna előznie, az önismeret katartikus élményét mindenkiben föllobbantani: kik vagyunk? mik vagyunk? egyáltalán magyarok vagyunk-e még vagy egy elízetlenedett csalamádénemzet, amelyet kedvetlenül nyel le az idő? Remekművet, mint tudjuk, csak eredeti tehetségű ember alkothat; olyan, aki ha nincs is tisztában önmagával, minden idegerejét s erkölcsi képességét megfeszítve arra törekszik, hogy tisztába jöjjön. Bizonyos vagyok abban, a nemzetekre is ugyanaz érvényes, mint az egyénre.

Ám ha visszatekintek a mögöttünk gomolygó három évre, szomorúan azt látom, sokkal hétköznapibb eseménnyé vált a lélekrontás és a lélekgyilkolás, mint a lélekelemzés. Több a másik fél megsemmisítésére összpontosító szándék, mint a történelmi önismeretre törő igény. Éppen ezért a hazai helyzet ismeretében nyugodtan ki merem jelenteni: Magyarországon a politikai és az érzelmi válság jóval nagyobb, mint a gazdasági. Ez abból is látszik, hogy a gazdasági élet képes volt megmozdulni, birkózni új formákkal, az érzelmi és a szellemi csak romlani tudott.

A helyzet ficamáért én mindenekelőtt a politizáló értelmiséget hibáztatom. Ha nem is mindenkinek, de az értelmiség legjobbjainak tudniuk kellett volna, hogy a népek nem külső körülményeik miatt hanyatlanak le, miként azt a XX. századi spanyol író és filozófus, Ortega y Gasset fejtegeti, hanem legbensőbb hibáik miatt. A változást előkészítő értelmiségieknek tehát – első ösztönös mozdulatukkal – nem a hatalom után kellett volna kapkodniuk, hanem azokat a módszereket kellett volna megkeresniük, amelyekkel a kudarcok és a reménytelenség tétova tömegeit megkísérlik kivezetni a történelmi zsákutcákból. Hiszen a szóban forgó politizáló értelmiségnek azt is illenék tudnia, egy-egy nemzet fölemelkedni sem a külső körülményei miatt emelkedhet föl, hanem legbensőbb erényeit mozgósítva.

Hol és mikor esett szó ezekről a lét- és történetfilozófiai kérdésekről az utolsó három évben? Tudomásom szerint sehol és soha. Illetve ha torokköszörüléssel mégis belekezdett valaki hasonló témába, azonnal ráförmedtek és lecsaptak rá, mint nemzetiszínű, romantikus magyarra, akit a nacionalizmus pudvás bölcsőjében ringattak. Nemcsak mesterlövészek, de kis, puskás senkik lövöldöztek Németh László, Illyés és mások nemzettel kapcsolatos mondataira. Érdemes idézni vallomásaikból. Íme az egyik ideológus, N. Sz. Péter véleménye: „Úgy véljük, a helyes nemzeti tudat fogalma egyszerűen értelmetlen, csak társadalmi, egyéni és közösségi tudat lehetséges s ennek részeként lehet szó azokról a tudattartalmakról, amelyek egy kulturális, történeti (esetleg: földrajzi-etnikai) azaz nemzeti közösséghez köthetnek minket.”

Sőt még a legjobbjaik is így fogalmaztak: „Úgy tűnik: nemzetlétünk egyre inkább szublimált formában lesz csak fenntartható…”

Magam helyett az elfogultsággal megvádolhatatlan Márai Sándort fordítom ellenük. Egy 1946-os jegyzetében ezt írja: „A városban sopánkodás. A bauxit. Az olaj. A Mefter. A Malért. Az ország, a határok. De van más is, amiről senki nem beszél s én ezt féltem: a nemzet. Az a különös összjáték, ami az értelme mindennek s ami nélkül széthull minden, csorda lesz, ugar, gyarmat. Nemzet nélkül nem lehet élni. S most nincs ez az erő senkiben… Rosszízű szó a nemzet, eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buja, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, családban sem jó élni. Mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet sem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek…” Mi lett volna, ha elsőre ez a hang szólal meg nálunk? Sajnos épp az ellenkezője szólalt meg harsányabban. Egyszerűen szólva: a politikai és a hatalmi gondolkodás a szemünk láttára szorította háttérbe a történelmit.

Pedig sorsot meghatározó változások idejére mindig a történelem fölerősödő szívdobbanásaira kell leginkább odafigyelnünk, mert jöhetnek új eszmék, születhetnek új politikai lehetőségek, a leglényegesebb változások is csak a nemzet – történelmében kialakult – természetén átszűrődve válhatnak új minőséggé. Épp ezért figyelmeztethetnek minket jogosan történészek és lélekbúvárok arra: a kezdet sose válik megmerevedett múlttá. Emlékké. Még akkor sem, ha már rég eltávolodtunk tőle. A kezdet – bármilyen önellentmondásos is a gondolat – mindig megmarad jelen időnek.

Járjuk körül ezt a gondolatot egy történelmi példa ürügyén. Nem tagadhatjuk, hogy a mi újkori történelmünk kezdete Mohács: a nagy, középkori állam összeomlása, és a három részre szakadó ország új állapota. S ez a bizonyos kezdet a századok során még újabb osztódásokkal szaporodott. A magyarság ma nem három részországban él, hanem ötben és óriású méretű világszórványban. S nem volt gondolkodónk és államférfink, aki Mohács után ne az ország egyesítését tűzte volna ki célul maga elé. Nem erre törekedett-e minden erejével Bocskai István, Bethlen Gábor, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc? Sőt a márciusi fiatalok Tizenkét pontjának leghangsúlyosabb követelése, nem úgy hangzik-e, hogy Unió Erdéllyel? És nem ez a traumatikus élmény támadt-e föl bennünk szerencsétlenül a végzetes trianoni döntés után? S vajon most, amikor tízezrével űzik el otthonaikból a délvidéki magyarokat, nem ez a mindent megelőző és mindent felülmúló érzés gyulladt-e föl mindnyájunkban, hogy ugyanúgy összetartozunk, mint kezdetben; hogy ők mi is vagyunk?

Heidegger, a nagy német filozófus azt állítja, hogy önmagunknak törvényt adni: ez a legmagasabb rendű szabadság. Mi lett volna, ha három évvel ezelőtt a pártosodást megelőzve, vagy az idő sürgetése miatt, a pártosodással párhuzamosan a nemzet egységének a megteremtését tartjuk legfontosabb feladatunknak? Most – bármi lett volna is a választások eredménye – nemzeti volna a kormány és nemzeti az ellenzék is! És a közélet porondjain nem azért gyomroznák egymást az ellenfelek, hogy ki nacionalista vagy ki kozmopolita, hanem, hogy az ezredvéget átforgató változásokban hogyan tudnánk a cserepeire hullott nemzetet szellemileg és gyakorlatilag is a legsikeresebben újraalkotni a gazdaság, a kultúra korszerűsített eszközeivel?

Ahhoz, hogy az anyaországra váró, új államalapítás szándéka ne folyjék szét holtágakba, a politizáló értelmiségiek különféle csoportjainak egyetlen alaptételben kellett volna megegyezniük: abban, hogy korunkban, családhoz hasonlóan, a nemzetnek sincs alternatívája. Különösen ott, a mi térségünkben nincs, hol az évszázadok óta parázsló nemzeti kérdések újra és újra a vallásháborúk hevességével szoktak föllobbanni. Szerbiától Örményországig, Moldvától Grúziáig gyulladásos idegpályákon cikáznak azok az elmérgesedett sérelmek, amelyek „igazságszolgáltatást” várnak, mintha a létben nem is létezne más igazság, mint a nemzetek igazsága.

Az ember szinte szégyenkezve ámul azon, hogy bizonyos magyarországi politikai csoportok valamiféle érdek vagy ideológiai farkasvakság miatt képtelenek megérteni: a magyarságot a nemzeti kérdések már-már mélylélektani tisztázása és vállalása nélkül semmilyen politikai feladatra sem lehet megnyerni.

További érvek helyett egy megrázó jelenet jut eszembe. Az ötéves József Attilát, egyik leánytestvérével együtt „gondozószülőkhöz” adta ki az édesanyja Öcsödre. A gondozószülőknek idegen volt az Attila név vagy legalábbis szokatlan. Átkeresztelték a kis boldogtalant Pistára. Az érzékeny lelkű gyermek ettől búskomor lett, ami nem csoda, hiszen ha senkije és semmije se maradt: apja se, anyja se, Budapestje se, legalább a neve maradt volna az övé. Személyisége elvesztését még az éhezésnél is rosszabbul tűrte.

Nem hasonlít-e a magyarság ehhez a személyiségétől megfosztott, égő tekintetű kisfiúhoz? Az anyaország 1945 utáni helyzetéről most nem beszélek, pedig kellene, csupán az utódállamokban élő magyarságéra térek ki. Ők már hetven éve nem azonosak önmagukkal. Igazi hazájuk nincs. Igazi, szerves történelmük se. Jogrendszerük és gazdasági életük nem az övék. A szülőföldjük is ideiglenes: állandóan inog és csuszkorál alattuk. Csuszkorál? Ez még a jobbik eset. A jóvátehetetlenebb az, hogy az utóbbi évtizedekben veszedelmesen kopik és kerül át mások birtokába. A többségi néphez tartozók kezébe. Hol alkotmányos becstelenségek közepette, mint például a romániai és csehszlovákiai „földreformok” idején, a trianoni és párizsi békeszerződések után; ahogy most a horvátországi és a vajdasági magyarok esetében történik: durván elűzik őket otthonaikból, s az ott hagyott falvaikat, mint ellenséges területet, a háború árnyékában egyszerűen elfoglalják. Árpád-kori, magyar települések tűnnek így el a térképről, nevükkel és múltjukkal együtt.

Ha testközelből látja ezt a folyamatot az ember, félrefordíthatja-e fejét eliszonyodva, mint közúti, szörnyű balesettől?

Bevallom, az eszemmel már rég megszüntettem magamban a kinti és a benti magyarok fogalmát, de amikor a televízióban heteken át látnom kellett, hogy délvidéki magyarjaink hogyan válnak újra hontalanná, magukkal cipelve a II. világháború után legyilkolt negyvenezer magyar emlékét, a tudatom mellett az érzelmeimben is megszűnt mindenféle mesterségesen kialakított különbség. Eszmény és valóság összeolvadt. Ők én voltam újra, s én ők. Határoktól függően és függetlenül is.

Természetesen az egyén – bármilyen erősek is lírai érzelmei – nem szüntetheti meg a mostani határokat, a békeszerződésekben szentesített status quót. De belül, önmagában megteheti. A tudatában s az ösztöneiben. S ha meg tudja tenni: ez az új tudat irányítja majd történelmi képzeletét és akaratát.

Igen, az akaratát is!

Azért beszélek külön erről, mert meggyőződésem, hogy a magyarság nemcsak politikailag, társadalmilag s történelmileg jutott sorsfordító helyzetbe, de az életakarat és az erkölcsi erőfeszítés dolgában is. Újra meg kell értenie, hogy egy nemzet nem természeti adottság s nem gépies keret. Egy nemzet mindig öntudatos készültség. Akarat-összpontosítás. Megalkotott mű, amely szinte szellemi alkotásként sugárzik.

Vajon a tizenötmillió magyar tudna-e még együtt valami nagyot, korszakosat gondolni és akarni?

Az idő most alkalmas volna hozzá.

Mára teljesen nyilvánvalóvá vált: a Közép-Európa és Kelet-Európa életét megmerevítő jaltai egyezmény, mint túlérett gyümölcs, a földre hullott és szétloccsant. Az esemény nyomán új államok, új nemzetek és új szövetségek születtek s készülnek megszületni, akár vér árán is, óriási áldozatokkal. Az új nemzetek minden esetben kíméletlen kritikái a békeszerződéseknek, s láthatóan a történelemben kialakult régi nemzetkereteiket akarják újraenyvezni és aranyozni.

A földcsuszamlásos helyzetben nekünk magyaroknak is mozdulnunk kell. A kérdés csupán az: merre és hogyan?

Közülünk sokaknak – lobbanékony reflexként – a párizsi békeszerződések kiigazítása kínálkozik egyetlen megoldásnak. Azaz: mindent vissza, amit jogtalanul és erőszakkal elvettek tőlünk. De ha többet nem lehet: legalább Észak-Erdélyt, a Felvidék, Kárpátalja s a vergődő Délvidék magyar többségű területeit.

Ha a történelemben volna valamilyen szerepe az utólagos isteni igazságszolgáltatásnak, amelyhez a kézrátétel elegendő megoldás lehetne, magam is csatlakoznék a csodavárók seregéhez. De, sajnos, a fennvalónak nincs beleszólása sem a nagyhatalmi, sem a kishatalmi diplomáciába.

Egyéb támogatóink pedig nincsenek. És csodatévő hadseregünk sincs. Marad tehát a magunk ereje, a magunk találékonysága; a katonai mozgósítás helyett a tudat mozgósítása és a gondolatoké.

Azt hiszem, elsőül egy új nemzeteszmét kell megfogalmaznunk, amely a történelmi és államjogi változások szellemében – akár határváltozások nélkül is – érvényes életkeretet biztosíthat mindnyájunknak.

Milyen lehet ez az új nemzeteszme? Az elképzelés megértéséhez a régi görögöket hívom segítségül. Közismert, a klasszikus görögség soha nem élt egyetlen – földrajzilag is körülhatárolható – állam keretében. Egymástól különálló városállamokban és szigeteken élt. Más volt például a spártaiak világa s életeszménye, mint az athénieké. Más Kréta élete és a mükéneieké. Szétszórtságuk és külön életük ellenére mégis szinte egységes népnek, mai szóval élve: „klasszikus nemzetnek” érezzük őket.

A ragasztó, amely egymáshoz erősítette valamennyi részüket: közös kultúrájuk volt. Gondolkodásuk természetrajza és ihletettsége.

Miért ne ez a klasszikus minta lehetne a mi sugalmazónk egy új, mozaiknemzet megalkotásában? Hiszen ha államjogilag külön él is tőlünk az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai s a délvidéki magyarság, s külön a nyugati is, kultúrájával és lelkületével hozzánk tartozik.

Természetesen az efféle átszellemiesített formák a szép szavak virágán belül maradnak, ha nem sikerül olyan önkormányzati rendszereket kialakítani a Kárpát-medencében, amelyek területi, önigazgatási és személyi autonómiákat biztosítanak a kisebbségben élő magyarságnak. Egészen eladdig, hogy akár saját rendőrségük, sőt kisebbségi „parlamentjük” legyen, amely sérelmeikkel nemzetközi szervezetekhez fordulhat jogorvoslatért.

A távoli görög példa mellé fölidézhetjük mintának az erdélyi századok önkormányzati szervezeteit is, amelyek több évszázadon át életképesnek bizonyultak.

Tudom: ez az új, mozaiknemzet eszméje utópia a javából. De aki első lépésre nem tudja magának elképzelni ezt az utópiát, az a valóságon se tud még egy árnyalatnyit se változtatatni.

 

A lelkiismeret ünnepe

Az útmenti árkokban s az útmenti bokrok alján, ahová még hasoncsúszva se érhetett el a márciusi nap fénye, itt-ott megvillan egy-egy asztalkendőnyi hófolt, de a földeken már félgyűszűnyit se látni. Halványzöld őszi vetések és fölszántott, nagy fekete táblák váltogatják egymást. Naptár szerint még csak március 15-e van, de minden olyan, mintha már derékig járnánk a tavaszban. Nyitott ingmellben lélegzik a zámolyi határ, a temetődomb, a Vértes. Szinte érezni a bizalmat a fákban s a messziről is jól látható, napozó sziklacsonkokban.

Autóból nézem ezt az ismerős, megélénkült tájat, s valami csoda folytán nem a fejemmel, hanem a talpammal kezdek el emlékezni. Gyerekkoromban többször megesett velünk, nyolc-tíz éves „csikógyerekekkel”, hogy Március tizenötödikén, a Szózat eléneklése után, áthevülve a hazafias eseményektől és a napsütéstől, pillanatok alatt lerángattuk egymás lábáról a kifényesített csizmát, s mezítláb indultunk hazafelé. Először az évben, hét-nyolc hónapos kihagyás után!

Micsoda ősemberi mámort jelentett ez akkor! Igazi forradalmat!

Egyik-másik felnőtt még kárpálódott velünk, osztotta ránk az áldást, tüdőgyulladást, késői reumát emlegetve, de ez inkább csak a szokásos színjáték volt, a „közösségi nevelés” hagyománya, mert titokban nekik is tetszett, hogy mi nem afféle nyápic úrifiúk vagyunk, mint a térdzoknis, bocskai ruhás, lakkcipős rektorgyerekek vagy az intéző úrék sápadt csemetéi.

Ilyesmi ma már elképzelhetetlen lenne Zámolyon. Süthetne még izmosabb nap is, de hogy két-három csorda falusi vadócgyerek csak úgy, vállra akasztott csizmával, mint földből kinőtt forradalmi szabadcsapat – hát nem! A nehezen megérlelt falusi civilizáció azonnal összeomlana.

 

*

 

Sportos kabátom öblös gallérjába belehúzódva hajtok át lassan Zámolyon. Jóformán csak az utat nézem, csak az első világháborús emlékművet, régi iskolám helyét s a kifehérített református templomtornyot. Most az egyszer nem akarok senkivel se találkozni. Mert, ha bárki fölismerne, integető kézzel azonnal leállítana s elkezdene faggatni: mi járatban vagy idehaza, csak nincs valami baj a testvéreddel, a rokonaiddal? És a következő kérdés nyilvánvalóan az lenne, hogy én miért nem veszek részt a Múzeum-kertben megrendezett, közös nemzeti ünnepünkön, ahol ott van a köztársasági elnök, a miniszterelnök, ott vannak az egyházi méltóságok, a pártok képviselői? Elvégre a Magyarok Világszövetsége elnökének nemcsakhogy ott volna a helye, de ezen a napon még tán szónokolnia is kellene a világmagyarság nevében. Mi történt, hogy a rangos képviselet helyett egyedül kószálgatok a Dunántúlon, szülőfalumban, szülőfalum környékén, mint valamilyen szökevény? Netán én is összerúgtam a port az új hatalommal?

Mit válaszolhatnék ilyen magától értetődő, kendőzetlen kérdésekre? Azt, hogy személy szerint én nem vesztem össze senkivel, még azokkal sem, akik lángba borítják néha a fejem, az arcom, vagy akik miatt lehajtott fejjel pironkodni szoktam – egyszerűen csak a kedvem ment el minden fajta képmutatástól. Ha ez a kivételes ünnepnap megváltó napunk volna, az örvényből kimentett hegedűké, az őszinte összehangolódásé, mint 1989 tavaszán, akkor ott volnék én is az első sorokban. De tudom, hogy nem az lesz. Hogyan is lehetne az? Ha az év háromszázhatvannégy napja a harag napja, elképzelhetetlen, hogy ez a nap ne a hamis békéé legyen. Az egynapos fegyverszüneté, amelyen a szembenálló felek és az egymást pocskondiázó pártok azért függesztik föl néhány órára a másik elleni durva hadviselést, mert szükségük van arra a nemes látszatra, hogy a nemzet érdekében ők mindenre hajlandók. Még a tüntető önfegyelemre is.

Én boldogan elfogadnám ezt a látszatot, ha hosszú életű lenne, mert minél hosszabb egy fegyverszünet, annál kevesebb élet veszik és roncsolódik a frontvonalban, de tudom, hogy ez a múzeumkerti közjáték alig több, mint a fényképezőgép villanófénye. Ebben a pillanatban még az is hazafinak mutatkozik, akit a nemzet szó hallatára kiver a hideg veríték. Az is, aki húsz éven át kéjjel lődözte belém a nyilait, mert én a népdalokkal, a táncházaimmal a szocializmust támadtam ravaszul. Látom magam előtt az ünneplő álarcokat. Mindegyik azzal kérkedik, nézz ide: itt vagyok én is. Itt, ahol nem a parlament légköre, hanem a történelemé uralkodik. Kedvem volna a szemébe mondani minden álarcnak: Szép, szép a jelenlét, de mindnyájan tudjátok, külön-külön, ha a közös felhívás ellenére távolmaradtok a Múzeum-kerttől, eleve vesztesként indulhattok a kilencvennégyes választásokon.

Mi más tehát ez a „tetszetős együttlét” mint választási fogás?

A főváros messze van Zámolytól, de idáig elérnek a feszültség hullámai. Érezni lehet, hogy az együtt ünneplők már szaladnának szét s vonulna mindenki a maga helyére: az egyik a Petőfi szoborhoz, a másik a Hősök tere helyett a Kongresszusi Központba, a harmadik a Batthyány mécseshez. A legleleményesebbek, a főváros hozzájárulásával, természetesen a Pilvaxot foglalják el, mert a televízió képernyőjén és a rádió műsorain kívül hol lehet ma „történelmi hűséggel és stílussal” a leghatásosabban beszélni a sajtószabadságról, mint a szent eseményeket fölidéző kávéházban? Mintha azé a csoporté lehetne leginkább Március Tizenötödike, amelyiknek a legszellemesebb ötlete támad.

Nem, én sehogy sem akartam ebben a politikai melodrámában részt venni. Sem a Demokratikus Charta, sem a Magyar Út, sem a hatpárti jóváhagyással megszületett közös ünnepségen, ahol egy alaposan fölhígított Március szelleme csobog, gitár kísérettel és rockosított Nemzeti dallal.

Arcpirulással írom le a közhelyet, hogy a nemzet kisiklatott és összemaszatolt ünnepei akkor születhetnek csak újjá, ha maga a nemzet is újjászületik.

Sajnos erre még sokáig kell várnunk.

Épp ezt bizonyítja ez a cserepeire tört tükör-nap is, amelybe – akarva-akaratlanul – bele kell pillantanunk. Különösen nekünk, politizáló értelmiségieknek. És ha már belenézünk, illenék elborzadnunk önmagunktól. Hisz a magyar történelemnek nincs még egy másik hasonló napja, Nagy Pillanata, amikor az egész ország olyan mértékben a szellem embereire figyelt volna, mint 1848. Március Tizenötödikén. Minden, ami történt, elsősorban persze Pest-Budán, klasszikussá vált íróink, gondolkodóink, jogászaink, tudósaink agy- és léleklobbanásának fényében történt. Bennük készült el minden: a versek, a kiáltványok, a fölhívások, a Tizenkét pont alkotmányerejű, végső változata, s még tán a szenvedélyek okos mértéke is, miként egy-egy remekmű készül el ízről-ízre, mozzanatról-mozzanatra.

Jól tudva mindezt, hogyan békülhetne össze az ember azzal a gondolattal, hogy szellemi életünk neves képviselői közül sokan épp ezzel az ünnepünkkel labdázgatnak kényükre-kedvükre, önérdekből és hátsó gondolatokkal? Hideg mosollyal bókolnak egymásnak a háromszínű zászlók és kokárdák között, miközben azt sziszegik: mienk ez a nap mindenestül, mert ti a sajtószabadság torkát szorongatjátok, míg mi naponta új lelket lehelünk belé.

A mondat jól hangzik, de semmi köze az igazsághoz. Félni valamitől és félteni valamit, két különböző állapot s különböző érzés is, tilos összekeverni őket. Főleg azoknak, akik szemérem nélkül érzékenyebbnek és műveltebbnek ábrázolják magukat másoknál. Ugyan kit korlátoz ma hivatalos cenzúra Magyaroszágon? A siránkozókat legkevésbé. Előttük nemcsak a hazai sajtó ajtajai nyílnak meg muzsikálva, hanem a külföldi lapoké is. Ki az, akit közülük kormánydöntéssel vagy pártparanccsal eltiltottak a megjelenéstől, ahogy írói pályámon – negyedszázad alatt – engem többször is eltiltottak? Eltiltottak és anyagilag tönkre tettek. Ki az, akinek ma össze kell harapnia a száját, ha nyilatkozik?

A legelképesztőbb épp az, hogy nem a hivatalos vagy a félhivatalos tiltások akadályozzák az igazság érvényesülését, hanem a gátlástalanság. A londoni Hyde Park a mai magyar közélethez viszonyítva unalmas teadélután. Szalonzümmögés. Igen kevés az olyan tollforgató, aki hajlamos lenne némi önmérsékletre, stílust árnyaló „magán cenzúrára”. Pedig mindenkinek tudnia kellene, hogy a szabadság csak akkor igazi és erőteljes, akkor eredeti, ha önmagát is képes korlátozni. Hisz ahogy mindennek megvan a saját alakja, kiterjedése, saját határa, ugyanúgy megvan a szabadságnak is. A nyelvekben szereplő állító és tagadó szavak, egyebek közt az igen és a nem filozófiai és erkölcsi értelemben is fölrajzolja a határokat. Fölrajzolja, hogy ez és ez a gondolat, ez és ez az akarat eddig terjed, innéttől már egy másik világ igenjei és nemjei érvényesek.

Nem a szükségszerű lázadások tisztaságát kérdőjelezem meg ezzel a szabály emlegetéssel, hanem a szétfolyó és határtalan lázadásokét. A hisztérikus és mohó szabadelvűséget, amely a demokráciát is a maga vitorlájába fogná be állandóan. Miről vall Nietzsche? Azt mondja: „Ellenségem az ember, aki felforgatni akar, de nem teremteni.”

Van-e Március Tizenötödikénél alkalmasabb magaslat, ahonnét megszemlélhetjük, hogy „értelmiségi csapataink” jó oldalon sorakoznak-e föl napjaink történelmében, netán kizökkenve megszokott szerepükből, rossz irányba billentek el?

Vitathatatlan, hogy az értelmiségiek eddig elsősorban az ellenzékiség legedzettebb szakemberei voltak. Az ellenállás és a terepfelmérés nagymesterei. De amennyire erősek voltak az ellenállásban, legalább annyira gyöngék voltak a hatalmi harcokban. Azt is mondhatnánk, hogy inkább voltak egy-egy forradalom előkészítői, kirobbantói és áldozatai is egyben, mint a Nagy Politika ügyeskedő tutajkormányosai.

Most viszont – már-már elkeseredett dühvel – erre az utóbbi szerepre törnek. Nem befolyásolni, hanem irányítani, uralkodni akarnak. Meghatározni a kommunizmus utáni korszak új katekizmusát. Rágalom volna azt állítani, hogy most találtak rá végre mefisztói szándékaikra. Arról van inkább szó, hogy tegnapi reflexeik csapdájába estek. Négy évtizedig hol rejtekezve, hol pedig nyíltan egyedül küzdöttek a hatalmon lévők ellen. Természetesen csak egy részük. S mivel egyedül voltak a küzdőtéren, a szorítót, a közélet porondját a változó idők után se hagyhatták ott csak úgy, egyetlen vállrándítással. Maradtak és harcoltak tovább, de most már nem egyszerű ellenzékiként, mint régen, hanem hatalomra jutott ellenzék gyanánt. A hatalom mindenkori várományosaként.

Ha róluk beszélek, önmagamról is beszélnem kell. Akarva-akaratlanul bonyolódtam bele ebbe a fonák helyzetbe, s be kell vallanom, hogy időnként magam is átélem a cselekvés és az intézkedés idétlen mámorát, amikor az érzelmekből és a sugallatokból nem vers lesz, hanem esemény, ilyen vagy olyan társadalmi folyamat, amely hólabdaként gurul tovább és növekszik, de a történelmi másnaposság – legalábbis eddig – újra és újra keserű szájízzel jelentkezett. Rossz kedvvel és idegenségérzéssel. Meg kell azonban mondanom, hogy közülünk sokan – volt ellenzékiek közül – a hatalom alkoholistáivá váltak. Féktelen nagyivókká. Márpedig, ha igaz az az orvosi megállapítás, hogy a legtöbb alkoholista élete mögött mélylélektani okok sorakoznak, akkor a hatalmi mámor hajszolóira is érvényes ez a törvényszerűség.

Mi lehet ez a mélylélektani rejtély?

Talán annak az elsöprő kudarcnak az átélése, hogy a század értelmisége nemcsak a két világháború megakadályozásában volt szánnivalóan tehetetlen, de rövidlátónak bizonyult az ezredvég elképesztő változásai közben is, mintha nem lett volna elég gondolata vagy a szellemi ösztöne mondott volna csődöt. Bármit körülírt, halványan vagy rosszul írta csak körül. Akadt-e köztünk például egy-egy élestekintetű tudós, filozófus vagy író, aki – a lélek mérnökeként – meg tudta volna jósolni, hogy éveken belül világbirodalmak geometriája züllik szét és az egyensúlybomlás következtében világméretű változások ideje jön el. Politikai, lelki, stílusbeli változásoké? Emlékszem, a hatvanas évek vége felé jártam egy olyan elhagyott Bakonybeli malomban, amely kívülről aránylag épnek látszott, de valójában: egér- és patkány-kastély volt, a rágcsálók járataival. Szinte csak a megkérgesedett vakolat tartotta egybe. Engem izgatott ez a „pokolbeli malom” látványa, de a falubeliek komolyan figyelmeztettek, hogy ne lépjem át a küszöbét, mert a patkányalagutakkal átszabdalt falak bármelyik pillanatban összeroppanhatnak.

Amint hallottam később, össze is rogytak.

Az 1956 és az 1980-as évek közt eltelt időszak értelmisége – beleértve a lengyel, a cseh, az orosz, a szerb, a horvát, a szlovák értelmiségiek többféle raját – elég sok társadalmi csődről, sőt bűnről is beszélt torokszorító bátorsággal, de történelminek mondható helyzetfölismerése mindvégig töredékes maradt. Kafka vagy Orwell látomásai mélyebbre hatoltak, mint a mi lázas zsörtölődéseink. Vitaminhiánnyal példálózva: az egész közép- és kelet-európai értelmiség valósághiányban szenvedett. A Holdat sose látta mindkét oldaláról, csakis a szeleteit látta. A történeteket is csak úgy mondta vagy hallgatta végig, mint aki az igazsághoz kíván közelférkőzni, pedig a történetekben sosem a dokumentum-regényszerűség a lényeges, sosem az a valóságszerű, hanem az az erő, amely összeragasztja a részleteket és kikerülhetetlenné alakítja az egészet.

El kell ismernünk, hogy a valóság egésze mitologikus távolságban izzott tőlünk. Ezért történhetett meg, hogy az ezredvég „politikai csodáját” is zavartan és valóságos csodaként éltük meg.

Sokan, köztük én is, komolyan hittünk abban, hogy forradalommal vagy hagyományosnak tekinthető reformokkal megváltoztathatjuk a rendszert és leválthatjuk a hatalom irányítóit. Az például meg sem fordult az agyunkban, hogy százmilliók lelki kiüresedése, elfáradása, undora anélkül is, hogy ennek a folyamatnak neve volna, nagyobb hatású forradalom lehet, mint amilyen a Nagy Októberi volt vagy 1956, illetve 1968. Ki gondolt rá közülünk egyszer is, hogy a hatalommal folytatott látványos harc vagy reform-küzdelem éppenséggel életben tarthatja magát a hatalmat is, mert az ütésre ütés, a pofonra pofon logikája valamennyire kiszámítható és kezelhető logika, de a lelki elsivatagosodás állapota már-már a természetfölötti jelenségek világába tartozik. A fölfogható és a fölmérhető dolgok világán túli világba.

Lecsupaszítva a fönti gondolatsort, jó lelkiismerettel fogalmazhatom meg, hogy a mostani világváltozásokat mindenekelőtt két erő csikarta ki: az egyik a fegyverek ereje, a másik a fegyverteleneké. Végül is a szovjet birodalmat nemcsak az őrületig fölfokozott fegyverkezési versenyben győzték le a nyugatiak, élükön Amerikával, hanem az a többszázmillió emberi lélek elgyöngülése és néma ellenállása, amely a birodalmon belül hetven éven át fölhalmozódott s a birodalmon kívül pedig legalább negyven év során. A nagy folyamatok elemzői eddig jobbára csak a birodalomra ledobható bombák és kilőhető rakéták túlsúlyát fejezték ki ijesztő mennyiségű megatonnákban, az emberi szenvedését és viszolygásét nem. Holott évtizedek alatt az is emberfölötti erővé növekedett. Márpedig ami egyszer túlnő az ésszel fölfogható, emberi méreteken, tébolyba vagy valamilyen minőségi változásba csap át. Ha tetszik: forradalomba. De nem feltétlenül véresbe. Bizonyára születik még olyan vakmerő történész, aki történelmi érvek hosszú sorával fogja bebizonyítani, hogy az emberiség legsikeresebb forradalmai éppen azok voltak, amelyeket az unalom szült. A végső kifáradás. Vagy az a lelkiállapot, amikor az elkeseredettség hirtelen átfordul nevetésbe. A tartós félelem fölszabadult mosolyba.

Ezek a korszakváltások és a stílusváltások nagy pillanatai!

Európában évszázadokon át a filozófia, az irodalom, az istentudományok, a festészet, a zene változásai rögzítették ezeket a pillanatokat, a század két világháborúja óta sokkal inkább a politika durva törvényei rögzítik. Ugyan a század elején a modern művészetek még – Picassótól Rilkén, Thomas Mannon, Kafkán, Bartókon át – szellemalakító erejükkel hatottak, később azonban a szellem a dohogások, az aprócska lázadások műfajába szorult vissza. S mi, szocializmusban felnőtt nemzedékek – megéltük azt is, hogy a korfordulók nem a festményeken, nem a zenében, hanem a lefényképezhető, valóságos emberi arcon jelentkeztek. Elég talán Gorbacsovra utalnom, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Csernyenko után az ő arcvonásain föltétlenül egy új világ gondja, derűje, aggodalma, elrontott vértanúsága jelent meg. A kőkorszak után gyors váltással – mondjuk rézkorszak.

De ez a változás is szinte a publicisztikai értelmezés közegén belül maradt. A felületen. A mélyebb gomolygásokra és folyamatokra képtelenek voltunk odafigyelni. És nemcsak mi, akik rühelve a szerepünket, bevallottan is politizáltunk, de azok sem, akik ízlésük és műfajuk engesztelhetetlen törvényeit követve, hátat fordítottak a közéletnek.

Mért és hogyan történhetett meg, hogy még a legfogékonyabb értelmiségiek is csupán félszívvel érzékelték ezt a lelkek csöndjében érlelődő, hatalmas erejű folyamatot? Talán, mert évtizedeken át saját magukkal voltak elfoglalva? Saját történeteikkel, mint a hadifoglyok vagy a hajótöröttek? Talán, mert korunk megtévesztett és megtévedt hősei ők voltak? Ők, akik hagyományos szerepükben mindig azt vallották, hogy egy vérbeli értelmiségi csakis ellenzéki gondolkodású és ellenzéki magatartású lehet? Épp hitük és szereptudatuk csapta volna be őket alaposan?

Octavio Paz, a világhírű mexikói költő és gondolkodó karcos mondatokat ír le a XX. század művészetéről: „Ma… a modern művészet kezdi elveszíteni tagadó erejét. Elutasításai már jónéhány éve rituális ismétlések; a lázadás eljárássá vált, a kritika retorikává, a törvénytelenség szertartássá. A tagadás többé nem kreatív.”

Ha nem szó szerint is, de lényegüket tekintve érvényesek ezek a szúrós mondatok a századvégi értelmiség szerepére is. Nyilvánvaló, hogy egy értelmiségi ember sose nyugodhat bele semmilyen létállapotba, semmilyen megmerevedő helyzetbe, akár politikáról van szó, akár a gondolkodás kemény feltételeiről, mert mindig lesz oka türelmetlenségre és lelkiismeretfurdalásra. Mihelyt belenyugszik, nem értelmiségi többé, hanem kényelmet kereső, közönséges polgár.

Addig nincs is baj, ameddig egy értelmiségi – Szókratész árnyékával a háta mögött – tűnődik, kérdez, tagad, sőt némelykor még sajátmaga ellenzékévé is válik, de rögtön kibicsaklik a sorsa, ha csak kifelé, ha csak másokkal szemben ellenzéki. A parancsuralmi rendszerek, természetesen, mindig rossz testtartást kényszerítenek rá a szellem embereire, s emiatt figyelmük és erkölcsi konokságuk, mint a faltörő kosoké, mindig csak egyetlen irányba lendül előre, de a diktatúrák elmúlásával párhuzamosan, ennek az egyirányú szenvedélynek csitulnia, illetve változnia kell. Mégpedig alaposan. A magyar értelmiség főrésze azonban 1990 után nem arra szánta el magát, hogy egy zűrzavarral és torz örökséggel birkózó ország, egy új nemzet elitje legyen, hanem arra, hogy a hatalmat foggal-körömmel megszerezze. Fölhasznált ehhez minden erőt és fortélyt: parlamenti színjátékot, választási csalást, okosságot, erkölcsöt, erkölcstelenséget, időnkénti türelmet, csak egyet nem: a kiválók pártatlan szenvedélyét. Pedig, ha pontosan meg akarnánk fogalmazni helyzetünket, jó lelkiismerettel kijelenthetnénk, hogy húsz-huszonöt kiváló és hiteles személyiség most történelmet tudna csinálni Magyarországon. A sorozatos csalódások után elérhetné, hogy a szemek ne az összemocskolt föld felé tekintsenek, ne az egyre táguló fekete lukakba, hanem fölfelé vagy előre az időbe.

De hol van ez a húsz-huszonöt ember? Az egyik a köpéseket törli az arcáról, a másik valami rejtekhelyet keres a történelemben átmeneti igazolásul; a harmadik még Március tizenötödikét is segít Ábrahámként földarabolni, mint frissen levágott áldozati bárányt, négy felé, öt felé, ijesztő eltökéltséggel.

 

*

 

Szerencsémre úgy lopakodom át Zámolyon, hogy se pap, se rokon, se polgármester, se szomszéd nem vesz észre, s így nem kell magyarázkodnom menekülésem miatt.

Föl is lélegzem ettől, de csak másodpercekre. Mert hallom a rádióból a különféle helyszínekről szóló beszámolókat. Hallom a Múzeum-kertből, a Petőfi-szobor tövéből, s mindegyikből, jól érzékelhetően, a hatalmi osztozkodás fojtott indulata csap ki. Mintha az egyik csoport azt ismételgetné makacsul: enyém a szíve, a másik azt, hogy nem a szíve, legföljebb a mája vagy a zuzája. A harmadik pedig fölszabadító és demokratikus szellemiségéért kardoskodik.

Nem, ehhez az osztozkodáshoz semmi közöm. Nemcsak a magam, de a Magyarok Világszövetsége nevében sem.

Keserű szájízzel érek a Vértes alá, a régi források közelébe. Föltárul előttem az egész szőlőhegy: gyerekkorom máig eleven édenkertje. A hűvös, zöld mélyutak, ahol mezítláb járni elmúlhatatlan gyönyörűség volt. Induljak el ebbe az irányba? Vagy Csákvár felé menjek? Gánt felé?

Csákvár mellett döntök. De most az egyszer nem azért, mert Juliska néném odament férjhez. Valami más érzés kezd el mocorogni bennem. Megjelenik előttem a csákvári születésű Libényi János alakja, akit szinte teljesen kiejtett emlékezetéből az ország. Az ő emléke fordítja Csákvár felé az autóm kormányát.

Libényi katona-szabóként dolgozott Aradon a szabadságharc idején. Később Bécsbe költözött. Feltehetően azért, hogy tervét végrehajthassa. Ugyanis két éves csöndben arra készült, hogy a szabadságharc leveréséért bosszút álljon Ferenc Józsefen. 1853. február 18-án Bécsben sikerült egy tőrrel megsebesítenie a császárt, de a magányos merénylő ugyanúgy elbukott, mint maga a szabadságharc. A Habsburg-ház természetesen összeesküvésre gyanakodott, noha csak szégyen, megalázottság és tehetetlen düh izzott mögötte. És megválthatatlan hazaszeretet. Egyetlen emberben az egész nemzeté. Libényi bírák előtt elmondott vallomása nemcsak megrázó hitvallás, de olyan emelkedett beszéd, hogy a reformkor és a szabadságharc bármelyik „vezető értelmiségi alakja” is elmondhatta volna. „Az a sors, amelyet hazámnak a mostani császár kormányzása alatt szenvednie kellett, a legmélyebben megrendített. Hazámat mindenekfölött és életemnél is jobban szeretem. Látnom kellett, hogy honfitársaimat, még a legmagasabb állású főnemeseket is kivégezték, fölakasztották vagy agyonlőtték és tömegesen elhurcolták fogságba és az országban elnyomták a szabadságot. Nem bírtam tovább ezt az állapotot tűrni, s beláttam, hogy miután hazámat a katonaság, zsarnokság és rendőrség olyan szigorú zsarnoki módon tartja, lehetetlen másképpen kedvezőbb változást előidézni. Így már 1850-ben elhatároztam, hogy hazámat a mostani szolgaság alól más módon, mégpedig a császár meggyilkolása által fogom fölszabadítani… A legünnepélyesebben kijelentem, hogy tettemet minden idegen biztatástól és kioktatástól függetlenül, kizárólag hazaszeretettől diktálva határoztam el…;”

A vallomás nem egy magányos őrült vallomása.

Libényi Jánost az osztrák haditörvényszék ítélte kötél általi halálra, 1853. február 26-án akasztották föl. Száznegyven évvel ezelőtt.

Mikor beérek Csákvárra, lekapcsolom a rádiót, s úgy hajtok végig az ismerős falu főutcáján, mintha egy Március Tizenötödikéhez is méltó emlékmenet volnék egyszemélyben.

 

Vízválasztó

Soha még ilyen aszkétikus nyarat, mint az idei! Hetek óta fülledt irodákban s tárgyalótermekben fulladozom. Írógépek, fénymásolók és üvegszekrények mesterséges világában. Bókoló, zöld fák helyett legföljebb egy-egy eltévedt festmény stilizált fái mögé képzelem oda a magam kurtácska végtelenségét, amely pillanatokra még el-el tud bolondítani. Ha pedig valamelyik nyitott ablakon darázs szédül be váratlanul, legszívesebben összeesküvésbe bonyolódnék vele – fullánkos fölkelésbe! – azért, hogy az embert legalább nyáron ne nyomorgassák a kötelességei.

Mióta tudok magamról, mindig a nyár volt az én igazi évszakom. A tágas, a megunhatatlan, a bujtogató. Mintha mindenki a kezem alá dolgozott volna: a lepkék, a sárgarigók, a mennybemenő jegenyesorok. Vagy a Duna, amely ha gondolkodni képtelen is, de gondolkodtatni annál inkább.

Talán a saját hagyományom megszakadása kedvetlenít így el? Vagy az, hogy a nyárral együtt az irodalom, illetve a szellem világából is kiszakadtam, s átléptem egy nekem idegen világba: a gyakorlatias cselekvésébe?

Ki hitte volna, hogy egyszer még ez is megtörténhet velem? Egyáltalán: ki merte volna föltételezni, hogy ebben a földi életben én hivatalnok is lehetek? Aláíró, rendelkező és világtalálkozót szervező elnök, aki hol számítógépek után lohol és előadótermeket szerez, hol pénzt a filozófusok tanácskozásához, vagy autóbuszokat a kárpátaljai magyaroknak, sőt újságot és székházat is egy most szerveződő világszövetségnek. Ezen felül egy leheletnyi reményt ráadásul.

Ha meggondolom, legalább akkora változás ez az életemben, mint Rimbaud-éban az a démoni fordulat, amikor egyik napról a másikra otthagyja Párizst, Európát, s magát a költészetet is, és elmegy fegyverkereskedőnek Afrikába. Ő, aki a szavak és a tettek egységének művészi megteremtésére vágyott, meghökkentő kalandjával a lehetetlent bizonyította nekünk: nevezetesen azt, hogy a létezés gyakorlatias dolgaiban is ugyanolyan költő lehet az ember, mint a műveiben.

Nem lehet.

Ihletett vállalkozásáért megcsodálhatjuk Rimbaud-t, de filozófiailag Kosztolányinak kell igazat adnunk, aki pontosan tudta, hogy „egy dolog egyszerre csak egy formában lehet valóságos: vagy az életben vagy a műben.”

A magam szerény példájával – tanúként és áldozatként is aláhúzhatom ezt a fölismerést.

Innen-onnan már hallom is a csattanós mondatokat: ha ilyen jól ismeri Csoóri a törvényt, hogyan cserélhette föl íróságát, írói helyzetét elnökösködésre? Bizonyára tetszik neki a rang és kövéredő hiúságát már csak a hatalommal tudja jóllakatni!

Susogó és okos uraim, sose válaszoltam mámoros rágalmazásaikra, de most válaszolok. A váltást kínomban és rosszkedvemben követtem el. Sőt – ha jobban tetszik – emberi gyöngeségemben. Mert amikor tavaly, a hírhedtté vált decemberi közgyűlés vége felé Duray Miklós azzal hívott föl telefonon, hogy közfelkiáltással engem választottak meg a Magyarok Világszövetsége elnökének, az első hang azt mondta bennem: nem vállalom. Nem, nem, hiába igyekeznek sarokba szorítani azzal a magasztos zsarolással, hogy a személyemen kívül nincs senki, akit a kisebbségiek, a nyugati magyarok és a hazaiak elfogadnak. Az a bizonyos belső hang még azt is hozzátette: akkor se vállalom az elnökséget, ha emiatt összeomlik a szövetség. Elvégre nemcsak az ember halandó, halandóak a világszövetségek is!

De alighogy egészséges dacként végigfutott rajtam a gondolat, hirtelen meginogtam. Nem a szövetség összeroppanása ijesztett meg, hanem egy újabb nagyidai jelenet közéletünkben. Egy újabb kudarc. De még ennél is jobban annak a lidérces kárörömnek az esélye, amely ilyen bukást fölcsattanó tapssal üdvözölne.

Ezt a szorongást, ezt a verítékező aggodalmamat talán mégse lehet összetéveszteni hatalmi sóvárgással. Persze vannak, akik ettől függetlenül azért kárhoztatnak, amiért „megmentettem” a szövetséget. Szerintük engednem kellett volna összeroppanni az egészet mindenestől.

A gondolat nem idegen tőlem, s ha valamivel jobb lelkiállapotban élne a magyarság – különösen a határon túliak –, talán így döntök ösztönösen magam is. De olyan megrongálódott idegrendszerű és megtaposott közösségek esetében, mint amilyenek mi vagyunk Székesfehérvártól Beregszászig, Szabadkáig és Marosvásárhelyig, a beszédes szimbólumokra éppúgy kell figyelnünk, mint a valóságra. Sőt némelykor jobban, mert a betegséggel együtt járó beteg képzelet a logika helyett inkább a jelekbe, a sejtelmekbe, a találgatásokba kapaszkodik. Néha bizony még rémlátomásokba is. Szerintem egy földre rogyó világszövetség csak erősítette volna a baljóslatú magyar babonákat.

Kérdés, hogy az életben maradó mit erősít? Egészen pontosan mit erősíthet?

Azt a fülledt, csatakos, gőzölgő gondolkodást semmiképpen sem, amelyet egyik írótársam akar elhitetni róla egyik tűzijátékos írásában. Ezt írja: „Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége,  akkor én leginkább csak hümmögök.”

Helyében, bizonyisten, én is hümmögnék. De mielőtt a hümmögésbe belekezdenék, nagyon szelíden megkérdezném tőle: hol olvasta vagy kitől hallotta ezt a vérszerződéses marhaságot? Attól tartok, hogy saját, előítéletes szöveggyűjteményéből, amelyet lepkevérből és féligazságokból lepárolt tintával írt össze magának, hiszen a pompás kitalációk mindig kapóra jönnek egy szellemes írónak, mert szabadon pezseghet körülöttük a nyelv, szabadon bogározhatnak az ötletek, és a gyanútlan olvasó azt élheti át, hogy itt valami teremtés zajlik. Teremtés vagy egy új igazság születése. Pedig egyszerűbb volna az egészet könnyed rágalmazásnak nevezni.

De felejtsük el gyorsan ezt a kitérőt, ezt a személyeskedést. Nem illik hozzá aszkétikus nyaramhoz. S ahhoz a fullasztó föladathoz sem, ami az elkövetkezendő hetekben, hónapokban ránk vár.

Amikor decemberben elvállaltam az elnöki tisztet, tudtam, hogy valamikor valakik nekem esnek majd durván, szócséphadaróval, ágyútűzzel, s gúnyos pillantások közben kérdezetlenül is azt kérdik: mi az, hogy elnök? mi az, hogy magyarok? mi az, hogy világszövetség? világtalálkozó? Egyáltalán: mi ez az egész mitologizált, magyar izé a földrészek közötti nyakba borulással?

De, szerencsére, nemcsak azt tudtam, hogy ez menetrendszerűen bekövetkezik, hanem azt is, hogy nekem falfehér arccal minden gorombaságot el kell viselnem. Még a tetszetős, félrevezető féligazságokat is, mert rugdalódzásom ellenére ismét olyan személy leszek, aki körül elválik majd egymástól jóhiszeműség és nyegleség, beárnyékolt erkölcs és küszködő akarat. Nem félek kimondani: olyan személy, aki azzal segít a történelemnek, hogy sosem félt bevallani gyöngeségét, de esendősége közben se húzódott át a romboló szellemek oldalára. S nem azért, mert egy elkülönített, magyar mennyországban szeretne üdvözülni, hanem azért, mert idejében megértette, hogy sokáig voltunk Kőműves Kelemen-i nép, s egyszer abba kell ezt a nyűglődést hagynunk. Abba az önsajnálatot s a patetikus bukások sorozatát. De még az érzelmesen tangózó, kis filozófiákat is, melyek szerint nekünk csak élnünk kell, dolgoznunk, megteríteni az asztalt, megbontani az ágyat, mert ez az egyedüli, hazafias program.

Egy ilyen program csak akkor volna kívánatos és követhető, ha nekünk magyaroknak, táncolni nem romok között, hanem jól ledöngölt földön lehetne. Ha folyamatosak volnának a történeteink, és szervesebb múlt gomolyogna mögöttünk. De elég, ha csak az utolsó negyven év aszályos időszakaira gondolunk. Például a haza iránti érzelmek olyanok voltak Magyarországon, mint szigorú ateista világban az eltitkolandó istenhit. Ilyen előzmények után a ráhagyatkozó természetesség még sokáig természetellenes igényünk marad. Nekünk igenis akarnunk kell valamit, amit egyes-egyedül csak erkölcsi erőfeszítéssel érhetünk el. Hisz ahol nincs akarat, ott személyiség sincs: nép se, nemzet se. Ha István király csak a Nagyboldogasszony tündöklésére figyel, s nem akar államot alapítani, akkor ma nincs magyar állam, nincs magyar műveltség, nyelv, emlékezet. De ugyanezt elmondhatom Bethlen Gábor Erdélyéről, Széchenyi építkező akaratáról s Bartók kristályos szelleméről. Hisz amit teremtettek – akarták is!

Tudom, vannak édenkertibb állapotok is ennél a fegyelmező állapotnál, amikor könnyű szél emelgeti az ember csuklóját, de mi – itt vagy bárhol másutt élő magyarok – nemigen ismerjük ezeket a természetes pillanatokat. Az élet számunkra többnyire kínos és gyötrető házi föladat. Valahonnan mindig lőhetnek ránk váratlanul, mint most épp Délen, a „háborúba ájult Szerbiában”, vagy mocskolhatnak és kiszoríthatnak bennünket, mint Erdélyben. Valahonnan mindig menekülnünk kell, s valamiért folyton mentegetőznünk.

Nem most jött-e el az ideje annak, hogy a helyzetünkön változtassunk? Eddig minden szerencsétlenségünkre és bűnünkre találtunk magyarázatot. Azokra is, amelyeket mások ellen, s azokra is, amelyeket magunk ellen követtünk el.

Mostantól kezdve hiába keresünk mentségeket. Magunk vagyunk, mint az egzisztencialista filozófia abszurd embere, s bármit csinálunk: minden a mi művünk lesz. A primitívség ugyanúgy, mint a zsenialitás.

Akár tetszik nekünk ez a történelmi szerep, akár nem, erre kell fölkészülnünk.

 

*

 

Vasárnap van, augusztus első vasárnapja. Ismét egy fülledt, sorvasztó szobában ülök s dolgozom, mint valami világi szerzetes. Érzelmeket s gondolatokat gereblyézek össze a közeledő világtalálkozóhoz. Nehezen megy. Ennyi erővel egy drámát is meg lehetne írni. Eközben még csak darázs sem köszön be hozzám. Még csak a szomszéd vadgalamb se. Mintha az utca lakóival ők is a Balatonra utaztak volna. De semmi baj! Már-már kezdem jól érezni magam ebben a nyári aszkézisben. Mert tudom, hogy aki világtalálkozót szervez a föld harmincöt-harminchat országából hazaérkező magyaroknak, annak előbb magában kell nagy csöndet teremtenie. Nagy csöndet, mintha egy hűvös székesegyház gótikus ívei alatt ülne.

 

Világtalálkozó – kicsiben

Megbízatásomhoz híven a Magyarok Világszövetségének az üdvözletét és köszöntését hozom a Gödöllői Emléktábor minden résztvevőjének. És hozom, természetesen, a magamét is: egy – sokféle sebbel és tapasztalattal kitüntetett – magyar íróét, aki gyakori vesszőfutások áldozata, de egy elpusztíthatatlan remény alkalmazottja is, és éppen ezért mindenütt szívesen megjelenik, ahol nem a nyafogók, a fölcicomázott gőgösek, s nem az unalom kis vitézei jelennek meg, hanem olyan lények, akik pontosan tudják: ha bíznak magukban, képesek a világot befolyásolni, megváltoztatni, megnemesíteni.

A cserkészeket pedig ilyen fából faragták.

Néha azt gondolom róluk: költők ők is. Költők, de nem olyanok, akik papírra írnak verset, hanem az életükkel teremtenek valódi költészetet. Rímek helyett jócselekedeteket és derűt csöndítenek össze; bizalmat és akaraterőt. Olyanok, akik a személytelenség fakó korszakában ismét ki mernek állni a legelemibb emberi értékek: az igazmondás, az együttérzés, a türelem, a termékeny kíváncsiság s a hazaszeretet szemérmes, de elsodorhatatlan érzése mellett. Hány és hány fiatal fiú és lány lökődik ide-oda Magyarországon, aki bár magyarul beszél, de szavai mögött szaharai szél fúj és ismeretlen ország terül el. Egy ismeretlen nemzet és haza.

Emlékszem a hetvenes évek egyik különös lélektani és tudati vizsgálatára. Francia és magyar középiskolásokat arról kérdeztek meg párhuzamosan, hogy mit gondolnak nemzetük jövőjéről az elkövetkező évezred ötvenes-hatvanas évei táján: lesz-e még, virágzik-e majd és sarjad-e benne új kultúra, amely megérinti újra Európát, sőt a világot? A francia diákok válasza rövid és egyértelmű volt. Igenis lesz Franciaország és lesz rangja, becsülete, vonzása. Velük ellentétben a magyar középiskolások a szocializmus nagy üstjéről beszéltek, amelyben a népek, nemzetek csontjáról lefő a hús. Talán csak tíz százalékuk válaszolt magabiztosan igennel.

Voltak köztük, akik 1956-ban születtek, de még nekik se jutott eszükbe – ha másért nem, a dátum miatt –, hogy éppen ebben az évben mentette meg ismét az erkölcsi kiállás Magyarországot s mivel a történelem legjobb konzerváló szere és eszköze az erkölcs, Magyarországnak, minden gondja és baja ellenére is léteznie kell.

Nem a dadogókat, a vállukat megrándító fiatalokat hibáztatom a válaszok miatt, hanem azokat, akik ellopták tőlük a reményt, a hitet, a tudást. Ellopták tőlük a hazát. Mert vajon szeretheti-e egy gyermek az édesanyját, ha nem is ismeri? Sóvárogni sóvároghat utána testetlenül, de ez a semmibe futó vágyakozás hamar kimerül. Az árvákhoz hasonlóan hogyan ragaszkodjanak fiatal nemzedékek olyan érzelmekhez, amelyeket meg sem ismertettek velük?

Két héttel ezelőtt ismét Erdélyben jártam, közelebbről a Székelyföldön. S Parajdon a sósfürdőben összetalálkoztam két romániai magyar diákkal, akik Nagykárolyból érkeztek a környékre. Tizenhat-tizenhét évesek lehettek és először jöhettek el székely testvéreik közé. Értelmesek voltak, érdeklődők és boldogok, de amikor váratlanul megkérdeztem tőlük: tudják-e, hol temették el a törökverő Hunyadi Jánost s fiát a kivégzett Hunyadi Lászlót, pironkodva ingatták a fejüket. Szinte megdöbbentek, amikor megtudták, hogy mindkettőjük sírhelye a gyulafehérvári székesegyházban van. A Hunyadiakról, főként Mátyás királyról a román történelem könyvek elferdített legendát terjesztenek.

Ha egy néptől vagy egy kisebbségbe szorult nemzetiségtől elveszik a történelmét, elgyöngül, elszíntelenedik, a képzelőereje meghanyatlik. Nemhogy erőt nem tud meríteni belőle, hanem félni kezd tőle. Márpedig emlékezni: az mindig erőt jelent. Mindig azt jelenti, hogy amit elveszítettünk, azt, ha másként nem, a tudatunk számára visszahódítjuk.

Ezt a mostani Emléktábort is ilyen gondolat szervezte meg. Hisz ahhoz, hogy a magyar cserkészet elsősorban idehaza, az anyaországban és a Kárpát-medencében teljesen megújulhasson, a cserkészeknek olyan múltföltárásra és múltépítésre van szükségük, amely a lelkekben és a csapatok szervezeti életében is rendet teremthet.

Cserkész-történelem? Van ilyen? Van! S ne rökönyödjék meg senki, ha egy merész fordulattal ezt a lekicsinyített történelmet a nemzetünkével hasonlítom össze. Az 1100 éves történelmünknek két jól elkülöníthető korszaka volt. Az egyik sikeres, a másik sikertelen. A sikeres századaink Szent István államalapításától Mátyásig tartottak; a sikertelenek a Mohácsi vésztől a legutolsó időkig.

Mintha a magyar cserkészet története egy kimetszett szövetminta volna a magyar történelem testéből. 1912-től a második világháborúig a cserkészet aranykorát élte. Eleven, lázas, tevékeny aranykorát. Utána pedig a megsemmisítés jégkorszakát.

Hála Isten, túl vagyunk ezen a jégkorszakon. S amilyen gyors volt és magával ragadó a kialakulás korszaka, majdnem olyan iramú a mostani talpra állásé. De ne felejtsük el: a talpra állásnál sokkal fontosabb a talpon maradás erkölcse és akarata.

Azok, akik töviről-hegyire ismerik a 60 év előtti Gödöllői Jamboree előzményeit, pontosan tudják, hogy Magyarország azért kaphatta meg a IV. Világtalálkozó megrendezésének a jogát, 54 nemzet 26000 cserkészének a részvételével, mert a magyar cserkészek az „olimpiai” természetű versenyeken ugyanolyan kitűnően szerepeltek, mint sportolóink az igazi olimpiai játékokon, nagy nemzeteket megelőzve. S nemcsak az ügyességi versenyekben jártak az élen, hanem kitartásban, udvariasságban, ízlésben, hitben, szellemi és lelkierőben is.

Ma a magyar cserkésznek ismét ezeket az erényeket kell kifejlesztenie magában. Az erkölcs hatalmát és a tudásét.

A diktatúrákban azért szüntették meg a cserkészetet, mert a hittel élő ember betörhetetlen. A hittel élő ember alkalmatlan a szolgaságra, csupán a szolgálatra alkalmas.

Sajnos korunkban nemcsak politikai diktatúra létezik. De létezik a durcás tagadásé, a közönyé, a buta divatoké, a rombolásé, létezik továbbá a bársonyos, puha kényelemé, sőt létezik a nagyhatalmú lóvátevők és félrevezetők diktatúrája is, amely ellen csak öntudatos elit-csoportok léphetnek föl.

A magyar cserkészeknek most is, mint régen, az erkölcsi elithez és a helyzetfölismerők élcsapatához kell tartozniuk. Itt kell elmondanom, hogy az anyaországi és a Kárpát-medencei cserkészeknek nagy segítségükre lehetnek azok az Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és a Nyugat-Európa országaiban folyamatosan működő cserkészcsapatok, amelyek ugyanúgy megőrizték a valamikori cserkészhagyomány értékeit, mint a száműzetésbe sodródott felnőtt honfitársaink a függetlenség és a szabadság igényét.

Kedves Cserkészek! Egy esztendővel ezelőtt rendeztük meg a Magyarok Harmadik Világtalálkozóját, amelyen résztvettek az erdélyi magyarok, a délvidékiek, az anyaországiak, a felvidékiek, a kárpataljaiak, a nyugatiak képviselői is.

Ezen a találkozón voltak olyan megrendítő pillanatok, órák, amikor mindnyájan azt éreztük: a nemzet egyének öntudatos közössége, s ezek az egyének élhetnek bárhol, mert a hazát, a nemzetüket magukban hordozzák. Velük van, ahol vannak. Úgy érzem: ez a Gödöllői Emléktábor is világtalálkozó – kicsiben. Nektek, akik részt vesztek ezen a világtalálkozón, egyértelműen azt mondhatom: föl kell támasztani magunkban együtt az újjászületés hitét és szellemi néppé kell válnunk, amely ha hódít, szellemi területeket hódít.

Legyen ez a nap, legyen ez a hét ennek a jövőbeli szándéknak megtermékenyítő ideje.

 

Bay Zoltán hamvai felett

Látjátok feleim, szümtükkel, mik vogymuk? Isa pur es homu vogymuk.

Így szólal meg zsenge anyanyelvünkön az a nyolcszáz esztendővel ezelőtt fölhangzó Halotti Beszéd, amely egyértelműen, tisztán és irgalom nélkül rögzíti létbeli, végső helyzetünket. Nincs benne följajdulás, mitológiai megrendülés, nincs benne sajgó filozófia vagy bármiféle túlburjánoztatott örökkévalóság. Mintha egy korai protestantizmus tárgyilagos szavait hallanánk.

Úgy érzem, hogy itt, ebben az ősök lélegzetével is átitatódott gyulavári református templomban, Bay Zoltán hazaérkezett hamvai fölött, ezeknek a végsőkig lecsupaszított szavaknak kell legelőször elhangozniuk. Mert lezárult, földi életéhez ezek illenek legméltóbban.

Igen, ismételjük el újra a megtért kedvéért is: isa por és hamu vagyunk. Hisz olyan ez a nyelvünk bronz-korszakából visszhangzó kijelentés, mint valami matematikai axióma, mely akár két-három számjeggyel is fölírható egy fekete táblára vagy egy darab fehér papírra, de amely mögött végtelen világok tárulnak föl azonnal érzékletesen s gazdagon.

Bay Zoltán végsőkig leegyszerűsödött halála mögött is így támad föl Bay Zoltán teljesnek mondható élete. Így támad föl a világhírű tudósé, a morális cselekvésekben nagyranőtt emberé, akit többször is életveszélyes kockajátékra kényszerített a sors, a politika. Sőt, így támad föl egy olyan magyar hazafié is, aki a mi lezüllött, megviselt, elsilányult világunkban példaadó élet is lehet. Mint ahogy az volt Széchenyié, a Bolyaiaké, Eötvös Lorándé, Bartóké, Kodályé, Németh Lászlóé, Illyésé. Akik személyesen is ismerték őt, sűrűn hangoztatott szavak nélkül is tudták, hogy például a haza fogalma Bay Zoltánnak nem csupán egy érzelmileg dúsított helyszín volt: ízek, hangulatok, ámulások és gyerekkori képzelődések szentföldje, hanem erkölcsi kategória is. Az IGEN és a NEM keresztezési pontján fölizzó kérdés: mivel szolgálja egy kivételes képességű tudós a hazáját jobban? Azzal-e, ha hűséggel kitart jó és rossz sorsa mellett, vállalva érte a legnagyobb áldozatot is, vagy azzal-e, ha a haza érdekében elhagyja saját országát, s mindenestől a tudomány szolgálatába szegődik? A drámai gondot Bay Zoltán nemcsak az életével, a halálával is megoldotta. Amikor 1948-ban arra kényszerült, hogy az itthonmaradás pátosza és pokoli próbája helyett a száműzetést válassza, ezt írta föl magának eligazító elv gyanánt: „A magyar tudomány a magyar élet egyik megnyilvánulása”, és ha bármi veszély fenyegeti a tudományt, az a magyar életet fenyegeti. És még azt is hozzátette: irodalom születhet padlásszobákban s kávéházi asztaloknál, de tudomány soha.

Bay Zoltán emigrációja tehát, mint annyi más kiváló magyaré, komor és konok szükségszerűség volt. Hazafias cselekedet. Hazamentés a szó legtisztább értelmében. Hogy ez mennyire így volt, végakarata bizonyítja a legnyilvánvalóbban. Bay Zoltán a magával vitt hazát a magával vitt tudománnyal együtt kamatoztatta, és most minden erkölcsi és szellemi hozamával visszahozatta közénk. Az ő otthonosság-élménye nélkül sokan talán még a tudományról is ridegebben és célszerűbben gondolkodnának. Egyik vallomásában ezt mondta szerényen: minden kísérletezése azt szolgálta, ha egyszer kilépünk a Föld vonzásköréből, otthonosak legyünk a mindenségben is.

Költők szoktak merész elragadtatásukban hasonlóan fogalmazni. Ne lepődjék meg senki, ha kissé eretnek módra azt állítom, hogy Bay Zoltán természettudósként is költő volt. Nem a földi személyiség, nem az individualitás költője, mint barátja: Szabó Lőrinc, hanem a személyiség fölötti, mozgékony világoké. Csak üresség ne volna sehol a világon – sóhajt föl egyszer-egyszer a mindenség aggódó polgáraként. Csak üresség ne, mert az üresség a legátkosabb és a legkönyörtelenebb helyszín, ahová minden átok és gonoszság belefér.

Mi, akik történelmi végzetünk folytán a költők népe s nemzete voltunk eddig, a 20. században elkezdtünk, a tudósok nemzetévé is válni. A Szent-Györgyik, a Tellerek, a Neumann Jánosok mellett múlhatatlan szerepe és érdeme van ebben a változásban Bay Zoltánnak. Igen, Bay Zoltánnak, aki Németh Lászlóval s Kerényi Károllyal együtt már a harmincas évek derekán fölismerte, hogy a klasszikus görögség azért nagy nép, azért minőségi „nemzet”, mert minden eseményben, jelben, tüneményben, sőt még a sorstragédiákban is a szellem jelenlétét kereste. Világot s leronthatatlan műveltséget csakis így tudott teremteni magának s az emberiségnek.

A 20. század bűnös botrányai után nekünk se lehet más utunk. El kell fogadnunk a fizikus Heisenberg gondolatát, aki alapigazságával a jövő tudományának az irányát szabta meg. Tisztában kell lennünk azzal mondta Heisenberg –, hogy a természet előbb volt, mint az ember és az ember is előbb, mint a természettudomány. Ami azt jelenti, hogy ennek az erdeti hierarchiának – túl minden lángelméjű okosságon – érvényesülnie kell, ha emberként és emberiségként életben akarunk maradni.

Bay Zoltán ehhez az elvhez szabta élete s munkája minden törekvését. A nemsokára megszólaló déli harangszó eddig csak a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett bennünket. Jó lenne, ha ma déltől kezdve a tudomány győzelmét is hirdethetné a háborúk, a pusztítások és a szörnyűségek abszurditásaival szemben. A tudományét és a békéét ugyanígy, Bay Zoltán nevéhez is odakötve.

 

Új nemzeti kerekasztalt!

Ha egy elfogulatlan leltározó csapat összegyűjtötte volna azt a tömérdek – szóban és írásban megfogalmazott – véleményt, gúnyt, bírálatot, aggódást, kételyt, reményt és badarságot, amely szárszói találkozónkat megelőzte, most nem egy valóságos sátorban ülnénk, hanem valahol egy megmerevedett térben, áthatolhatatlanul gomolygó felhők alatt vagy egy zűrzavaros roncstelep kellős közepén, ahol ellenséges és baráti koponyák bámulnának minket közelről, s hadonászó kezek keresnék elveszett gazdájukat. Egyszóval: egy kis magyar apokalipszis résztvevői volnánk mindnyájan. Mi tagadás: még talán otthonosan is érezhetnénk magunkat egy ilyen ismerős történelmi duhajdában, de azt gondolom, hogy az 1943-as találkozó ötvenedik évfordulóján mi nem azért jöttünk el újra Szárszóra, hogy a megemlékezés ürügyén egy borzongató vagy egy szánalmas idill vendégei és szereplői legyünk, hanem azért, hogy megszüntessük Szárszót. Jobban mondva: Szárszó szükségszerűségét.

E tiszteletlen és talányosnak tetsző mondatot Illyés Gyula egyetlen gondolatával szeretném megvilágítani. Egyik, Babitsról szóló tanulmányában azt írja, hogy jó és nagy hazafias költészetük csak rossz hazájú népeknek van. Meggyőződésem, hogy az illyési fénycsóvát ezúttal magunkra irányíthatjuk; emlékezetes és megrendítő szellemű Szárszókra is csupán rossz hazájú népek szorulnak rá. Rossz hazájú s önmagukkal békétlenségben élő népek és egyének.

Szárszó tehát – régen is, most is – a magyar történelem provokációja. Nem a mi csodatévő Lourdes-unk s nem is a Fekete Madonnás Chestohowánk, hanem kíméletlen elszámoltató helyünk.

S ha nem akarjuk becsapni magunkat, azzal kell szembenéznünk, hogy ez a 93-as találkozónk még kínosabbnak ígérkezik, mint amilyen az ötven esztendővel ezelőtti volt. Az ország ugyan benne vergődött akkor egy rákényszerített háborúban, de a tanácskozás résztvevői, Sztálingrád után, mégiscsak egy megtermékenyítő feszültség drámájában éltek. Mindnyájukat az a bizonyosság fordította a jövő felé, hogy a vesztes háború nyomán, a bukás katarzisában új osztályok, illetve új társadalmi csoportok foglalják el a régiek helyét: polgárosodó parasztok, munkások s egy népre hangolódó értelmiség.

Ezt a bizonyosságot még a legnagyobb hatású fölszólaló: Németh László történelmi disszonanciákat megszólaltató beszéde is sugározta. Minden jövőbeli félelmét magas gólyalábakon lépte át az a remény, hogy a Trianon kritikájának tekinthető első és második bécsi döntés érvényben marad a háború után is, és a megtépázott magyarság új államot és új nemzetet formálhat magának ismét a Kárpát-medencében.

A szokásos magyar ábrándozás növelte ilyen nagyra a résztvevők képzeletét? Nem, hanem az az erő, amelyet önmagukban fölhalmoztak. Idézzük csak föl futólag a két háború közti korszak szellemi s lelki teljesítményeit a szépirodalomban, a szociográfiában, a történelemtudományban, a zenében, a néprajzban, az oktatásban, máris megérthetjük, hogy a szárszói remény mögött nem az üres képzelet s nem jótékony öncsalás, hanem hatalmas arányú tehetség és akaraterő munkált. Ott munkált többek között – közvetlenül és közvetetten – Bartóké, Kodályé, Babitsé, Kosztolányié, Móricz Zsigmondé, Szabó Dezsőé, József Attiláé, Szekfű Gyuláé, Kassáké, Szerb Antalé, ott az egész népinek nevezett irodalomé Németh Lászlótól Kodolányi Jánosig, Illyésen át Veres Péterig, Tamási Áronig, Sinkáig. S nemcsak az ő tehetségük és akaratuk, hanem az általuk fölébresztett magyar történelem világa. A tizenhatodik és tizenhetedik század minden önvédelmi és teremtő ösztöne, Pázmányék szelleme, a protestáns kor eget s földet mozgósító orgonazúgása, amelyhez hasonló erővel csak Széchenyi reformkora szólalt meg, és ami talán még ezeknél is fontosabb volt: ott vert mögöttük a jobbra törő magyar fiatalok nagy részének a szíve, figyelme, odaadása.

Már ezekből a csapongó utalásokból is kiderülhet, hogy a mi mostani helyzetünk mennyivel súlytalanabb, kuszább és zavarodottabb, mint az övéké. Történelmileg jobb, de lelkileg lehangolóbb. Hol van körülöttünk például olyan telített és hajrázó élet, mint őkörülöttük? Hol van olyan értelmiség és ifjúság? Sehol! Mindkettőjük zömét legyőzte valamiféle szenvedélytelen, fakó relativizmus, amely a viszonylagosság hangoztatásában találja meg a maga célját s nem a cselekvésben.

Mindezen túl van még egy lélektanilag fontos különbség: ők, akkor, 43-ban vártak valamire, ami jön, ami jöhet, ami a kétbalkezes magyar végzet ellenére mégiscsak kiteljesedhet – mi pedig utána vagyunk valaminek, ami érezhetően bennünk veszítette el eredetiségét. Még világosabban: ők erőfeszítések és félelmek közben vártak a történelem befutó vonatára, mi viszont kínosan és zavarodottan azt éljük át, hogy lemaradtunk róla. S ha így van, rajtunk a gond, hogy saját hibáinkból maradtunk-e le vagy másokéból? Azt hiszem, Szárszónak sok gyakorlati és politikai kérdés mellett néhány egyetemes érvényű kérdésre is válaszolnia kell.

Az első ilyen megkerülhetetlen kérdés az, hogy a 89-es fordulat után célt tévesztettünk-e vagy utat? Illetve az, hogy tudatosan választottunk-e bármit vagy a sodródás kényszerében végiggondolatlanul, rögtönözve, mint az a menekülő, akit az Idő üldöz? „Volt, itt kérem, minden” – mondhatná korunk duzzogó hőse, s igaza volna. Csakugyan volt tudatos döntés és volt ösztönös is. Volt sodródás, makacs ellenállás, akaraterő, akaratgyengeség. Sziszüphoszok kőgörgető versenye, zenés fogadással, külföldi vendégekkel, csak valami célirányos elgondolás és szándék hiányzott, amelyről megérezhette volna minden országlakó és országon kívül élő magyar, hogy érdemes követnie és igazodnia hozzá. A filozófusok úgy fogalmaznának, hogy az a kis metafizikai többlet és sugalmazás hiányzott, amely időnként önmaga fölé emeli az embert.

Bizonytalankodásainkra, természetesen, százféle okot találhatnánk. Százféle külső okot és magyarázatot.

Elsőül rögtön azt, hogy a világon átsöprő politikai tornádók nemcsak minket értek váratlanul és nemcsak a mi elvékonyodott idegeinket kuszálták alaposan össze, de az egész emberiségét. Szinte azt mondhatom, hogy a tájékozatlanság és a helyzetfölismerés egyetemes csődjébe kerültünk.

Legkirívóbb példája ennek a KGB, azaz a szovjet titkosszolgálat világraszóló kudarca. Ez az évtizedeken át sikeres és ördögi szervezet, amely mindenről tudott, ami a földkerekségen történt, de saját fölbomlásáról semmit. Persze szó szerint ugyanezt elmondhatjuk a világhírű amerikai Kreml-szakértők zavarodottságáról, akik évtizedeken át naponta körültapogatták a Szovjet Birodalmat, vizsgálgatták a veséjét, a máját, a véredényeit, nagy lencsékkel begyulladt pórusait, de kimúlásának meglepő fordulatáról csak vak általánosságokat mondogattak. A világot mozgató politikusok, államfők mennyivel tudtak többet? Semmivel. Kullogtak csak az események után. Bizonyság rá a Baltikum nélkülük elkezdődő kiegyenesedése, a német egyesülés, Csehország és Szlovákia szétválása, Jugoszlávia fölrobbanása, a máig tartó véres utójátékkal.

A fölhalmozott tudás századában ez a kétségbeejtő nemtudás nem csupán meghökkentő paradoxon, hanem korszak-meghatározó jellemvonás is. A fölvilágosodás kora után, íme, eljött az elhomályosodás kora. A magas szintű tétovaságé. Látszólag minden úgy működik – jól vagy rosszul –, mint eddig, de a kifejlődő történetekbe hamarabb érkezik el az a pillanat, amikor a cselekvésre fölhatalmazott szervezetek és egységek megtorpannak a döntés előtt, a világ bonyolultságára, sokrétűségére hivatkozva, s ettől kezdve egyszerűen csak magukra hagyják az eseményeket. S az események történnek is „szépen” maguktól, a mindig kötelező korlátozás és ellenpontozás nélkül.

Félve mondom ki: mintha egy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértete járná be a világot az egykori kommunizmus kísértete helyett.

Jó lett volna, ha ezeket a külső hatásokat három évvel ezelőtt visszább szorítjuk. Ha ezért még a határt átlépő Demokráciát is körbetapogatjuk, ahogy repülőterek biztonsági emberei az utazókat.

De nem tettük meg. Mindenki arra biztatott bennünket, hogy legyünk minél nyitottabbak, befogadóak, engedjük át magunkat a világáramlatoknak. Ma már látjuk, hogy a ragadós, sőt fertőző zavarodottságok miatt nekünk legelőször nem kifelé, hanem önmagunk felé kellett volna fordulnunk. S nem a bezárkózók szikár ösztönével, épp ellenkezőleg, a megerősödés reménye miatt. Hisz változni, sőt választani is csak olyan személy és olyan nemzet képes, amelyik mindenki más előtt önmagát tudja választani. Hogyan is vall a Kész a leltár című versében József Attila? „Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek.”

A 89-es gyors fordulat után nekünk is hasonló tudattal és az egzisztenciális bátorság belső fegyelmével kellett volna a nagy történelmi leltárt elkészítenünk: ilyen és ilyen állapotban vészeltük át az utolsó fél századot lélekben, nemzetgazdaságban, erkölcsben. Ennyi és ennyivel tartozunk másnak, ennyivel és ennyivel magunknak. Helyzetismeretünk összefoglalójául pedig kereken ki kellett volna jelentenünk, hogy 1100 éves keresztény államiságunknak és nemzeti létünknek itt a Kárpát-medencében két – egymástól jól, elkülöníthető – szakasza volt. Egy sikeres és egy sikertelen. A sikeres Árpádtól, Gézától, István királyunktól Hunyadi Mátyás uralkodásáig tartott, a sikertelen pedig Mohácstól a szovjet csapatok kivonulásáig. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy a lezárult szakasz után egy új szakasznak kell elkezdődnie. Egy újnak: a harmadiknak, amely az oly sokat taglalt harmadik út elképzelése helyett, de a nyomán, végre az egész nemzet útja lehet, s feltehetően az elsőhöz hasonlóan, újra sikeres.

Az úgynevezett Nemzeti Kerekasztal gondolata 1989 nyarára megpendített bennem valamiféle nagy távlatú reményt, amely mögött mindez ott feszült, de sajnos, hamarosan kiderült, hogy a „szépreményű” Kerekasztal csak nevében volt nemzeti, a céljában nem. Kiderült, hogy inkább csak egy jól álcázott politikai szellemidézés tárgya, amely így-úgy még meg is táncoltatható, de a nemzet szelleme nem jelenik meg fölötte.

Három és fél esztendő után talán már szónoki gonoszság nélkül megkérdezhetem: a résztvevők közül akkor ki mert volna csöndet parancsolóan fölállni s kijelenteni: vigyázat emberek, most egy olyan történelmi helyzetbe jutottunk, amikor a nemzet érdeke és a magyar társadalom különféle csoportjainak az érdeke könnyen szembefordulhat egymással. A századok óta szétvert, széttöredezett nemzet érdeke ugyanis az összefogás lenne: az értelem, a tapasztalat, a szellemi értékek koncentrációja – a mozgásba lendült társadalomé pedig a megosztottság, mert enélkül elképzelhetetlen a képviseleti demokrácia. De ennek az elképzelt személynek azt is ki kellett volna jelentenie, hogy jó megosztottság csak ott jöhet létre, ahol ennek az alapfeltétele: az előzetes és teljes egyetértés már megvan.

De lehet-e egyetérteni ott, ahol nem születik meg valamilyen agyat és lelket megrázó katarzis? Úgy látszott, hogy Nagy Imréék kihantolása és újratemetése megteremti ezt a közös és néma megrendülést, de nem teremtette meg. Az újratemetés ugyan egy felejthetetlen antigonéi gesztus igazolása volt, de a félelem árnyékában csak a szemeket nyitogatta, a szíveket alig. S az agyakat sem.

Rossz kedvvel fogalmazok, de mégis kimondom: igazi megtisztulás, igazi katarzis helyett puccsot élt át az ország: a politizáló értelmiség túl könnyű és túl gyors hatalomra kerülését. Valószínű, hogy az előző évtizedek torz logikájából s a gyorsan összeomló szocializmusok zavarral fenyegető helyzetéből ennek a folyamatnak kellett nálunk is bekövetkeznie, de lelkifurdalásos éjszakáimon egyre gyakrabban gondolok mégis arra: ha maroknyian is, de tudtunk egy jól megszervezett állami és pártdiktatúra ellenzéke lenni – miért ne lehettünk volna ellenzéke az Időnek? A hajszoló, a sürgető Idő diktatúrájának?

Mit kellett volna tennünk, nekünk, politizáló értelmiségieknek, hogy ne csak sodródjunk az eseményekkel, hanem a jó sorrendet is megtaláljuk?

Néhány alaptételhez hajthatatlanul kellett volna ragaszkodnunk. Például ahhoz, hogy ahol áldozat és tettes megkülönböztetés nélkül elfér egymás mellett a demokrácia padsoraiban, ott nem lehet soha igazi rend, igazi egyetértés, mert ahol nincs különbség erkölcs és erkölcstelenség között, ott szabad tere nyílik minden fajtájú züllésnek.

Milyen különös, ha elolvasunk egy-egy regényt elemző értelmiségiként, azonnal felismerjük a szereplők életét beárnyékoló vagy megváltoztató tragikai vétséget, de ugyanezt, sajnos, a magunk közéleti cselekedeteiben már sokkal nehezebben vesszük észre – vagy sehogy!

Pedig a sorrendet, a döntések idejét ugyanolyan könnyű felismerni, mint rátalálni egy-egy megváltó gondolatra.

Hadd idézzem emlékezetünkbe, szinte komor fényűzésként, Churchill felejthetetlen pillanatát az angol alsóházban, amikor a szörnyű bombatámadások közepette fölállt és bejelentette: Anglia nem hátrál, Anglia folytatja a háborút. Sőt, szűkszavúan még hozzátette: a folytatásban nem ígérhetek mást, csak könnyet, vért, gyászt, szenvedést.

Ez volt akkor egy ember, egy nép, egy nemzet egyetlen lehetséges mondata. Ez volt a mindent eldöntő föltárulkozás, melyben egy nép jelleme s akarata vizsgázott.

Mindezt hasonlatként mondom inkább, s nem behelyettesíthető számonkérésként. Azért mondom, mert hiába emlegetünk mi nemzeti politikát, ha a cselekvési helyzetbe jutott értelmiségiek és a következmények elviselésére ítéltetett társadalmi rétegek között továbbra is meghagyjuk azokat a veszélyes ütemkülönbségeket, melyek kialakultak közöttük, s amelyek miatt az ország és a nemzet érdekében egyik fél tudása sem használható igazán. Az értelmiségé azért nem, mert a gondolataihoz nem kap érzelmi támogatást, józanságból fakadó hitet, a kikosarazott nagyobbik részé pedig azért nem, mert értelmi segítséget nem kap.

Szárszó kérdése ma az, hogy mások megdőlt hatalma után a magunk rosszul megszerzett és megszervezett hatalmának a megtörésével tudunk-e végre egy szétszórt nemzetből összefogott, erőteljes nemzetet teremteni vagy csak egy olajozottan működő államot, amelyből az eddiginél szabadabban pillantgatunk át – jóindulattal vagy részvéttel – az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarokra, akiket mint paraszt a kukoricát, vasfogú morzsolóval morzsol le múltjukról épp a történelem.

Nem vitás: azoknak van igazuk, akik ma a leghatározottabban azt állítják, hogy magunkon és a más államokban élő magyarokon is úgy segíthetünk csak, ha egy gazdaságilag és szellemileg is jól működő Magyarországot teremtünk. Németh László bölcsességével szólva: így válhatna a mi belpolitikánk: külpolitikává.

Mint bármiféle alkotásban, ez is a hogyanon múlik. A hogyanon és a módszeren.

A demokrácia hogyanján.

A mi vadon nőtt és hatalmi kamaszkorát élő demokráciánk egyelőre alkalmatlan erre. Ahelyett, hogy segítene összeadni az erőket, inkább eltékozolja. Hiányzik valami a jelleméből, a neveltetéséből. Pőrébben szólva: belőlünk hiányzik az, amit helyzetismeretnek hívnak. Mi – ugyancsak a helyzetfelismerés hibájából – előbb választottuk a demokrácia elvét, mint magunkat. Előbb próbáltunk mássá válni, mint hogy újra önmagunkká válhattunk volna.

Egy régebbi írásomban egyszer már idéztem Márai Sándor nemzettel kapcsolatos vallomását, s most újra idéznem kell. Márai, aki idehaza, de az emigrációban is messze sétálgatott Illyés vagy Németh László népi-nemzeti fölfogásától, ezt írja egyik 1945-ös jegyzetében, mintha épp ide írná nekünk, biztatással, Szárszóra: „A városban sopánkodás. A baxuit. Az olaj. Az ország, a határok. De van más is, amiről senki nem beszél, s én ezt féltem: a nemzetet. Az a különös összjáték, ami értelme mindennek, s ami nélkül széthull minden, csorda lesz, ugar, gyarmat. Nemzet nélkül nem lehet élni. S most nincs ez az erő senkiben… Rossz ízű szó a nemzet. Eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buja, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, a családban sem jó élni, mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet nem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek.”

Hol van Magyarországon olyan tankönyv, pártkönyv, napló, folyóirat, amelynek ez a mottója, ez az irányt adó jeligéje? És hol vannak olyan agyak, amelyek ezeket a gondolatokat befogadják?

Régen ilyenek voltak többen. A tudatosan és az ösztönösen cselekvők között is. Ma viszont ezek vannak kevesebben. A 90-es választásokon az országlakók rokonszenve még a nemzeti elkötelezettségű pártokhoz húzott, s most, 93-ban, nyár végén ez a rokonszenv alaposan megcsappant. Nagyrészt önhibájukból, de másokéból is jócskán. Magam, aki lassan harmadik éve a csalódók közt tipródom, megértek minden kijátszott, megfonnyadt lelket.

Innen Szárszóról talán hozzájuk kéne legelőször fordulnunk, és elmondani nekik, hogy egy vesztes nemzetnek lényegében nem alternatívája a győztes nemzet, csupán jobb életföltételeket kínálhat. Valahogy így vagyunk magunkkal is: a nemzet eszméjének soha nem lesz alternatívája, csak rossz képviselete lehet. Gyakran többféle is.

Szárszón mindenképpen módszert és stílust kell változtatnunk. Akik erős meggyőződésükben csak azért jöttek el ide, hogy csupán hatalomcserére szövetkezzenek, ismét beletévedhetnek egy balladás alagútba, amely sehová sem vezet. Ami pedig a stíluscserét illeti – ezt magamnak és másoknak is mondom –: Németh László, Illyés Gyula világszínvonalú „népi-nemzeti” gondolkodásmódjánál nem adhatjuk alább. Mert ahogy Ady és József Attila megteremtett költői világa után nem érdemes Vargha Gyulás vagy akár Gyóni Gézás verseket írni, Németh és Illyés magasra emelt halántéka mellett se táncolhatunk duhaj csárdásokat az ingoványon. Minket nemcsak az igazmondás szenvedélyének kell vezetnie, hanem annak az igazmondással egyenrangú föladatnak is, hogy az igazunkat érvényesíteni tudjuk.

Azt hiszem, ennek nem csupán az engesztelhetetlen harc az egyetlen föltétele, de sokkal inkább a fölösleges harcok megelőzése. A velünk egy húron pendülők összedobolása, a jobbak megnyerése. Mert ne felejtsük el: Magyarországot eddig, még a történelmi harcai közben sem a harc mentette meg, hanem a belőle szétáradó erkölcsi erő. Jó példa erre Eger és Munkács, Zrínyi, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, vagy akár Ötvenhat példája is.

Ez a hagyományunk.

 

Az elején azzal kezdtem: a mostani szárszói találkozó igazi szerepe az lenne, ha megszüntethetnénk Szárszót. Ez viszont azt jelenti, hogy határozottan s keményen megteremtjük a választások óta eltelt három év revízióját – a magunkéval együtt.

Mi kötelez minket leginkább erre?

Az a történelmünkből kitörölhetetlen tény, hogy az első szabad választásokon a magyar állampolgárok nagyobbik része, ösztönére hagyatkozva, a nemzeti célokat meghirdető pártokra szavazott.

De még ennél is parancsolóbban az, hogy csalódott bennünk. Hogy csalódott reményeiben. Kiábrándultságát mi nem enyhíthetjük semmiféle magyarázkodó vigasszal. Azzal legkevésbé, hogy más kormány és más összetételű parlament – Ady szavával élve – ebben a mögöttünk maradt három évben ugyanígy „kibűnözhette” volna magát. Végül is a jobbára ellenzéki személyiségekből megalakult önkormányzati szervek sem hajtottak végre „csuda dolgokat”.

A bűnök fölsorolása helyett én inkább egy lélektani és egy gyakorlati javaslattal állnék elő. Három év, tudom, óriási veszteség egy nemzet életében. De mögöttünk a túlélés kemény évszázadai vannak. Lehetetlen, hogy a nemzeti erők most essenek szét, amikor az európai fejlődés minden egységesítő terve ellenére is a karakteres nemzet-személyiségek megerősödése felé tart. Ha lesz új Európa: nem zsályaillatú múzeum lesz, ahol múmiaként feküsznek majd a nemzetek és a látogatóba érkező Liberális Amerikai Álom vagy a Nemzetek Fölötti Egyetemes Demokrácia lábujjhegyen járva, mindegyik múmia történetét elolvassa és bölcsen bólogat utána. Ami érték volt egyszer, annak továbbra is meg kell maradnia értékként. Ilyen a nemzet is. Olyan érték, amelyért sokan még az életüket is föláldozták.

Úgy gondolom, a 43-as Szárszó után a mostani Szárszó akkor volna, illetve lehetne eredeti, ha az egyhetes tanácskozásunkon elhatároznánk, hogy a 89-es fölrobbantott Nemzeti Kerekasztalt folytatni fogjuk. De nem azon az alapon, amelyen az akkor elkezdődött. Azt a Kerekasztalt az idő kényszere miatt a pártok akarata táncoltatta, ezt a tervezett újat a nemzeti eszmét, értékeket valló polgárok: közgazdászok, pénzemberek, társadalomtudósok, papok, nevelők, földművesek, kisiparosok, munkások, írók, kisebbségben élők és hazaiak.

Ez a Nemzeti Kerekasztal nem kötődne külön egyik nemzeti elvet valló párthoz sem, mert mindegyikhez odakapcsolódna. Nem szervezne nagygyűléseket, sem utcai fölvonulásokat. De dolgozna szakszerűen és a javaslatokon túl személyiségeket is ajánlana a közéletnek. Olyan új embereket, főként fiatalokat, akik félreállítva vagy takarásban élnek, akikben most világosodik meg igazán, hogy a magyarság önbizalma leginkább abból az őrületből merítette erejét, hogy eddig mindent átéltünk, átvészeltünk, és még mindig jár az agyunk, a kezünk és a rossz statisztikáinkkal párban a nagyszerű dolgokban is ott vagyunk a vezető nemzetek között.

Ha a mostani Szárszó mögött olyan szellemi élet feszülne, mint akkor, 1943-ban, valószínű, nem közbeiktatott formákon törné az ember a fejét.

De nekünk – akik kis nemzet vagyunk nagy történelemmel – a három év tanulságai után is azt kell megtanulnunk, hogy túlélő nép voltunk sokáig és ezt nem tudjuk olyan könnyen kiheverni. Túlélő népből természetes néppé úgy válhatunk, ha minél korszerűbb államot és nemzetet teremtünk, és minél inkább asszimilálni tudjuk valamikori legjobb tulajdonságainkat a történelmünkből és a kulturánkból.

 

Tizenkét szívdobbanás

Tisztelt nézőink! Honfitársaim! Barátaim! Tegnap éjfélkor száz- és százmilliók koccintották össze poharukat a földön. Az emberiség nagyobbik része így búcsúzott el az örökre elsüllyedő ’93-as évtől, s így köszöntötte az újat: 1994-et.

Nem tudom, nekünk, földlakóknak van-e közösebb élményünk ennél a pillanatnál? Mintha a szilveszteréj tizenkét kimért óraütése ismerősebb, drámaibb és testvéribb visszhangot ébresztene bennünk, mint a vallások, mint a filozófiák és emberi történelmünk bármilyen más megnyilvánulása. Ezek ugyanis szétválasztanak és megosztanak minket, de az a tizenkét szívdobbanás, amely egyszerre juttatja eszünkbe születésünket és halálunkat, mindnyájunkat összeköt.

Nagy vereség, hogy csak annyi időre, amennyi alatt az esztendők átveszik egymástól a stafétabotot és lezajlódik az idő alakváltozása, lélekcseréje.

Voltak, akik lehajtott és voltak, akik magasba táncoló fejjel tanúskodhattak ennél a pillanatnál. Vidáman, karneváli pezsgődurranás közben vagy szabadjára engedett pogány szomorúsággal.

S mi, magyarok vajon hogyan? Sértetten? Rossz kedvvel? Csak azért is dacosan? Megfeledkezve mindenről vagy azzal az éghez forduló, reményteli sóvárgással, ahogy a Himnusz mondja: „Bal sors, akit régen tép,/ Hozz rá víg esztendőt,/ Megbünhödte már e nép/ A multat s jövendőt!”

Meg bizony. Többször is!

Milyen igaz és nagyvonalú ez a költői igazságszolgáltatás! S milyen kár, hogy csak költői! Mert ha a történelem s a jelenkori európai politika darabos mondataival ugyanezt elmondhatnánk, most 1994 első óráiban, az egész közép-európai, dél-európai s kelet-európai térség szabadon suhanó népe volnánk, amely rongyolódott századokat vetve le magáról, elbuktatott forradalmak alvadtvérmellényét, úgy újulna meg végre, miként az esztendő is.

A fejünkben, a kezünkben, a csontjainkban már megvannak ezek a mondatok, de a szánkból még hiányoznak. És hiányoznak másokéból is! Nem tagadhatja senki: ahogy a magyarság a magáért s a másokért vállalt forradalmaiban mindig kezdeményező volt, kezdeményező maradt a ránk köszöntő új korszakban is, a ’90-es évek elején. Kezdeményező a munkában, a jogalkotásban, a másokkal szövetséget kereső szándékában, de a kinyújtott kéz, mint annyiszor, vaskesztyűs kezekkel találkozott.

Emlékszem, hogy reménykedtünk négy esztendővel ezelőtt decemberben és januárban! Tél volt, boldog tél, rohantunk könnyű- és segélyszállító autókkal Temesvárra, Marosvásárhelyre, Csíksomlyóra, Bákóba, s azt hittük: a berlini fal után a bukaresti fal is leomlik, s a törmelékeket eltüntetve Erdély második aranykora majd újra eljöhet: iskolákkal, méhkaptárokkal, tejüzemekkel, homályból előlépő könyvekkel. Bolyai utódokkal. Tamási Áronéval és Sütő Andráséval.

S mit látunk azóta?

Azt, hogy az életképességét megmutató magyarságot ismét további nyűglődésre kényszerítik a többségi nemzetállamok. Ha föláll, le akarják ültetni: ha leül, fölállítják a helyéről. Márpedig hogy mondja Herder, a XVIII. századi nagy német történetfilozófus? „Hazád csak ott van, ahol nem kell magyarázkodnod!” S a kisebbségi sorban élő magyaroknak mást se kell, mint szájkékülésig magyarázkodniuk. Pedig amíg nekünk, magyaroknak, az európai békeszerzők jóvoltából Trianont kellett elviselnünk, addig a szerbeknek, a szlovákoknak, az ukránoknak, a románoknak csupán a demokráciát kéne! S nemcsak hogy nem viselik el, de az államhatáraikon belül élő magyarokon kívül, néha még velünk, magyarországiakkal is azt érzékeltetik, mintha mi volnánk minden baj okozói; mintha mi szivárogtattuk, csempésztük volna át közéjük őket, hogy megkeserítsük önálló életüket. Haragjuk hol kilakoltatott sírokkal, szétlőtt templomokkal, ezeréves települések eltörlésével, hol személyiséget sértő nyelvtörvényekkel hozzák tudomásunkra.

Mikor lesz már egyszer vége ennek a fulladásos történelemnek, itt a Kárpát-medencében? A menekülők és az otthontalanok áradásának?

Az új év küszöbét átlépve kérdéseim nem a gyűlölet kérdései, hanem a szomorú és válaszra váró tárgyilagosságé.

Bizonyára olyanok is akadnak, akik szerint egy magyar állampolgárnak még ennyit sem szabadna ebben a feszült helyzetben kérdeznie. Csakhogy én tudom: akivel közös az anyanyelvem, a kultúrám, a történelmem, a Himnuszom, azzal a sorsom is közös. És ahogy eszmét cserélünk egymással, úgy cserélünk gyakran sorsot is. Életet, keserűséget, reményt.

Kedves barátaim! Amikor egy évvel ezelőtt, a magyarok harmadik világtalálkozóján kipattant gondolatból megszületett a Duna Televízió, az első és a legtermészetesebb igényünk az volt: ha már nem élhetünk egy hazában a földön, éljünk egy hazában a magasban! Lássuk és halljuk egymást naponta. Lássuk a folyóinkat, a temetőinket; lássuk a Csíksomlyói zarándoklatot s búcsút, amely a történelemé is; lássuk a miniszterelnököt gyászoló nemzetet ugyanúgy, mint a Menyőben reményt és hitet prédikáló Tőkés Lászlót. Mert az emberi jogokhoz a látás joga is hozzátartozik. Hisz akik nem félnek megmutatni magukat a világnak, azok mindig a világ nevében és a jobbuló világ érdekében vallanak.

Boldogabb új évet kívánok a világon minden magyarnak s minden más nemzetnek. A szenvedőknek, a vérzőknek, a megszállott s elvadult küzdőknek is! Rajtunk múlik, hogy csak örökös túlélő népek maradunk-e vagy egy új világ szálláscsinálói.

 

Az ötvenhatos forradalom és a magyar áfium

Korunkban ma már mindennek akadt tudósa, tudományága, szakértője. A világegyetem tágulásának és a forradalmak kialakulásának is. De míg az első témáról könnyű homlokráncolással vitatkoznak a beavatottak, a másodikról már sokkal bizonytalanabbul. Történészek és politikai gondolkodók egyedül abban értenek egyet, hogy lázadást, államcsínyt, katonai hatalomátvételt bárhol és bármikor meg lehet tervezni a világon, természetesen, ha vannak hozzá emberek, eszközök, hatalmi elképzelések, de forradalmat előre megtervezni mindig lehetetlen volt s maradt továbbra is. A legtöbb forradalom még önmagát sem ismeri föl az első percekben, legfeljebb csak a másodikban vagy a harmadikban.

A legegyszerűbb volna elfogadni azt a véleményt, hogy forradalom ott robban ki, ahol elviselhetetlen az élet, a szegénység, a szabadsághiány, ahol már a levegővételért is követ vagy fegyvert kell ragadni.

Tagadhatatlan, hogy a fenti okok a legrobbanékonyabb okok között szerepelnek. Csakhogy népek, nemzetek, földrészek története tele van hasonló nyomorúságos korszakokkal – a szenvedéstől és a légszomjtól mégse törtek ki forradalmak. De fogalmazzunk még ennél is egyszerűbben: az emberiség történetében több forradalomra lázító ok, indulat és logika halmozódott föl az idők során, mint amennyiből emlékezetes forradalom született.

Ez a különös tapasztalat is azt bizonyítja: a forradalmaknak nincs receptjük és nincs forgatókönyvük. Néha egy sétapálcából előröppenő tőrtől kapnak ihletet. Néha egy verstől, néha egy mennybe menendő anyai sikoltástól.

Máskor épp az ellenkezőjétől: a végső idegösszeroppanástól, amikor már a szavak is kifulladnak, összerogynak, lefeküsznek az utcakőre, mint a halottak. Az ember helyett ilyenkor kezdenek beszélni a fölszaggatott kövek, a fölborogatott villamosok, a régóta álmodozó fegyverek és maga a vér. Vagyis a legtöbb forradalom nem kezdeményezés, hanem válasz. Válasz a hatalom kihívó, érthetetlen viselkedésére. Olyannyira válasz, hogy lélektanában, az első másodpercekben még a dadogás is jelen van. Ott vannak a torokban elakadó szavak.

Az 1956-os magyar forradalom természetére és kirobbanására is ráillenek ezek az igazság körül keresgélő mondatok. És a személyes élményeim is ugyanezt igazolják. Huszonharmadikán este már mögöttünk volt a felejthetetlen délután: a magabiztos és mámoros tömeg vonulása a Bem-szoborhoz, a Parlamenthez. Mögöttünk a félig sikerült Nagy Imre-beszéd, az arcátlan Gerő-szónoklat, az ország arcába öntött lúgkő. Valójában haza is kellett volna mennünk, mert a beszennyezett győzelem is ezerszeres győzelem volt az előző évek mindennapos leveretéséhez képest. De valahogy nem akaródzott megmozdulni. Vártunk csak, mint aki a megtörtént csodák után újabb csodákra vár. Hogy forradalom van, vagy hogy forradalom lehet, egyáltalán nem gondoltunk rá. Örültünk annak, hogy együtt lehetünk, hogy halljuk és látjuk egymást, hogy Nagy Imrével együtt elénekeltük a Himnuszt. Azt hiszem, még az sem merült fel bennünk tudatosan: íme a nemzet, amely ismét önmaga lehet. Az ember csak a testek és lelkek kisugárzó melegét érezte. A legősibb élményt, amely nem ismeri a politikát, a hazugságot, amely ártatlan és gyanútlan. Még harminchét év után is beleborzongok, mennyire gyanútlanok és ösztönösek voltunk.

Valamikor tíz óra tájt néhány teherautó nyomult be elképesztő jelenségként a tömeg közé. Centiméterenként araszolhatott csak előre, mert a tömeg áthatolhatatlan volt. A teherautóról fiatal fiúk és lányok ordítozták a várakozók fülébe: „Emberek, gyerünk a rádióhoz, ölik a magyarokat! Nem halljátok, ölik a magyarokat!” A jelenlévők közül tán senki sem mozdult. Továbbra is a csodákra vártak. Pedig a csoda, a forradalom már akkor elkezdődött. Szégyen vagy nem, az, hogy a keddi tüntetés még azon az estén forradalommá vált, én is csak 24-én hajnalban értettem meg.

Hajnali három körül Krassó Miklós barátom hívott föl – Krassó György testvérbátyja –, hogy azonnal találkoznunk kell, mert feje tetejére áll a világ: a rádiónál fegyveres harc folyik, sok a halott, az Oktogon szomszédságában lévő szovjet könyvesboltot fölgyújtották, s nemcsak az ifjúság mozog és az értelmiség, ő most járt kint Újpesten, ahol a munkások szabályos munkástanácsokat készülnek szervezni. Egyszóval: a lengyel „macskakarmolás” helyett a magyarok forradalmat robbantottak ki. Miközben „lángokban állva” beszélt hozzám, az jutott eszembe, hogy épp egy hete vezettük le matematikai pontossággal, hogy a belpoltikai helyzetünket már csak forradalommal tudnánk megoldani, mással nem. De erre a merész következtetésre nevetve legyintettünk. És most itt van a vakmerő újszülött! S nemcsak hogy keze, lába, akarata van, de olyan ereje is, amely megrendítheti a világot.

Krassót, mint mindig, úgy hallgattam, mint egy hóbortos különc zsenit, aki minden mondatában mond valami érdekeset, elképesztőt vagy vaskosan komoly igazságot, s eközben gyönyörködni is tud saját képzeletében és észjárásában. De beleszeretni csak akkor szeret bele saját gondolataiba, ha másvalaki is rajongani tud értük. Abból, amit a forradalomról mondott, nem a különc filozófust, hanem egy új embert, egy új barátot ismertem meg.

Hajnali négykor személyesen is beállított hozzám. Egy új világ lehetőségéről és József Attila költészetéről beszéltünk, testközelben egy olyan várossal, amely örökre megszüntette az elmúlt éveket. Néhány darab zsíros kenyér elpusztítása után elhatároztuk, hogy reggel korán bemegyünk az Írószövetségbe, mert a legtöbb fontos hír már hónapok óta oda fut be.

A legtöbb hír? Úgy tetszik: a megváltozott helyzetben is még a régi fejünkkel gondolkodtunk. Tudniillik, elég volt az Apostol utcából legyalogolnunk a Margit hídig, s máris zúdultak ránk azok a hírek, amelyeket az Írószövetségből még csak sejteni sem lehetett. Az első meghökkenésünk: a kihalt híd volt. Tömérdek ember nyüzsgött a budai és a pesti hídfőnél is, de senki nem mert egyik partról átmenni a másikra, mivel a HÉV végállomásánál négy szovjet tank állt egymás mögött, a hídra szegezett gépfegyvercsövekkel és ágyúcsövekkel. Már ők, a szovjetek is? – néztünk egymásra Miklóssal. Lehet, hogy ami tegnap és az éjjel történt, már nem is egészen belügy? Forradalom és szabadságharc is? Együtt megint a kettő, amikor az egyik is elég teher volna?

Rám nézett Miklós és azt mondta: nekünk át kell jutnunk Pestre, és a megdöbbenő szemek sorfala között megindult előre. Ritkán féltem annyira, mint ebben a páratlanul megperzselt pillanatban. Talán még a három hónapig tartó, Fehérvár környéki háborúban sem. De ha Krassó Miklós elindul, én nem maradhatok le, belehalnék a szégyenbe.

Ketten a kihalt hídon, harminc-negyven méterre a szovjet tankoktól! Minden pillanatban azt vártam, hogy belénk eresztenek egy sorozatot. Semmi. Halálos csönd, mint a filmekben. Mint a Félelem bérében. De a képtelenségek csak fokozódni szoktak. Amikor úgy éreztem magam, ahogy Krisztus érezhette magát séta közben a Genezáret-tavon, lépdelve egy ismeretlen közegben, Krassó a tankokkal szemben megállt, és a vezértank tornyában álló szovjet tisztnek elkezdett oroszul szónokolni: „Elvtársak, ne higgyétek el, hogy itt egy fasiszta nép fogott fegyvert. Nem igaz! A magyar nép tiértetek is harcol. Azt akarjuk, hogy a szocializmus ne tankokkal vonuljon föl a saját hívei ellen. A magyarok az éjjel ledöntötték Sztálin szobrát, hogy a helyére a barátságét állíthassák oda!”

Az együgyű orosz mondatok ott, a még ismeretlen ágyúcsövek és gépfegyvercsövek előtt hőskölteménynek számítottak. A tiszt, aki értette a szavakat, némább volt, mint a lámpaoszlop.

Elindultunk.

Egyetlen gondolat kattogott bennem: na most. Na most, és mindennek vége. De semmi.

A pesti hídfőnél ácsorgó tömeg vastapssal fogadott minket.

Első kortyintás volt ez egy meghittnek induló forradalom unicumából. A második korty valóságosan is hátborzongató volt. A hídfőhöz közeli húsbolt kirakatában két halott férfi feküdt, kicsavart testtartással. Golyók ölték meg őket. Az ávósoké? A szovjeteké? Ekkorra ugyanis már tankok és páncélautók robogtak végig néhány főúton, s mindkét oldalt megsorozták gépfegyverrel.

A Vígszínház előtt ismét egy kisebb embertömeg verődött össze. Fegyvertelenek voltak, de sistergett körülöttük a levegő. A Nyugati felől egy mentőautó közeledett szirénázva, a Honvédelmi Minisztériumból a Honvéd utcán át pedig tíz-tizenkét vezérkari tiszt, piros lampaszos nadrágban, libasorban, föld felé tartott pisztolyokkal.

– Emberek, oszoljanak szét – mondta a „tábornoki rajt” vezető főtiszt. – Nem hallották? Menjenek haza!

Ekkor ért oda a mentőautó. Kiugrott belőle egy karszalagos forradalmár, kinyitotta a hátsó ajtókat, s géppisztolyokat osztogatott az ott zsizsegő embereknek. Akadt köztük néhány katonaviselt, fiatal férfi, aki olyan természetesen kapta kézbe a fegyvert, mintha franciakulcsért vagy biciklipumpáért nyúlt volna.

Egy nagy, pulóveres férfi, aki még szakaszvezető is lehetett szolgálati évei alatt, odaszólt a vezérkari tiszteket vezető tábornokfélének.

– Na, mi van, öcsi! Azt mondod, menjünk haza? Nekem jobb ajánlatom van ennél! Kotródjatok azonnal vissza a kuckótokba, amíg el nem ered dühömben az orrom vére!

Fölszabadult nevetés rázott meg mindnyájunkat. A „tábornoki raj” előbb elnémult, aztán hátramenetben elindult vissza a minisztériumba.

Hogy kellene ezt stílusosan mondani? Valahogy úgy, hogy győzött a nép! Fölszabadult és győzött.

Ez eddig még csak három pillanata volt októbernek a megszámlálhatatlanul sok közül. A kezdet kezdete, de már ez is jelezte: a teljes némaság világát már nem lehet soha visszahozni.

Most, hogy két héttel ezelőtt színházi bemutatóként lőtték Moszkvában a parlamentet, magától értetődően jutott eszembe, hogy a század nagy jelenetét: a kommunizmus összeomlását bevezető nagy történelmi prológust azért mégiscsak mi, magyarok írtuk ’56-ban. Moszkvában s másutt is csupán az epilógust írják.

Hogy ez így van, ezt sajnos ma már elég kevesen tudják.

A Nagy Fordulat, illetve a Nagy Összeomlás elemzői közül többen is azt állítják, hogy a kommunizmust valójában a Nyugat győzte le. Maga a kapitalizmus: szervezettségével, teremtőképesebb létformáival, a fegyverkezési verseny szívósabb iramával. És még sok minden mással, amelyben ott szerepel a derű, a szabad gondolat ereje, a magabiztosság, a francia liliom illata, az angol gyöp arisztokratizmusa, nem beszélve az amerikai dollár mágikus képességéről. Igaz, igaz: mindegyik nyomást gyakorló erőnek szerepe volt a szovjet birodalmi rendszer gyors összeroppanásában, de ezek kívülről ható erők. Én azt gondolom, hogy a külső okok mellett – sőt előttük! – a gyors véget inkább a belső okok idézték elő.

A kémek, a statisztikusok, a tudósok minden bizonnyal összeszámolták, hány rakétája, sugárhajtású gépe, tankja, lézerfegyvere volt a NATO-nak, s ugyanúgy azt is, hány megatonna atom- és hidrogénbombát halmoztak föl ’49 óta a szovjetek. De azt vajon ki számolta össze, hány megatonna félelem, szégyen, megalázottság, undor, nélkülözés, fáradtság gyűlt össze évtizedek alatt a Birodalomban és a hozzá tartozó országokban? S mennyi titkos és robbanó szabadságvágy! Hiába iparkodott és ügyeskedett volna a Nyugat, a fölfoghatatlan összeomlás ezen belső hatások nélkül nem következett volna be. Az évtizedeken át zseniálisnak és diabolikusnak tartott KGB úgy semmisült meg egyik percről a másikra, mint az a sárgaházbeli őrült, aki mindaddig gőgös Napóleonként viselkedett, amíg nem parancsolt rá keményen a gondozója: „Kérem, törülje meg az orrát.” S az orrtörlés köznapi kényszere egyetlen perc alatt szétpukkasztotta a tökéletesen felépített kényszerképzetet.

Az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentősége is hasonlít valamennyire ehhez a kijózanító pillanathoz. Másképp fogalmazva: a mítoszromboláshoz. Mert ahogy a franciák a Bastille-t rombolták le jelképes cselekedetként, az ’56-os magyar forradalom többféle mítoszt is lerombolt. A keleti mellett a nyugatit is. Most nem arra az együgyű csalódottságra gondolok, hogy jönnek majd az amerikaiak és fölszabadítanak bennünket, de nem jöttek, hanem arra az elveszített esélyre, amellyel a Nyugat még évtizedekig szegényíthette magát erkölcsileg és szegényíti továbbra is. A magyar forradalom bizonyította be a II. Világháború után elsőül, hogy nemcsak a trianoni békeszerződések voltak gyalázatosak és silányak, hanem a későbbi párizsiak is. 1989 óta sorozatban tapasztalhattuk: minden jogosnak, igazságosnak tartott békeszerződést szétrágott az idő. Minden, amit „szentnek” mondtak, szétzüllött.

Ezt, persze, az októberi napokban mi nem tudhattuk, de mikor később eljutott hozzánk Albert Camus véleménye arról, hogy Magyarország 1956-ban többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben, akkor hátrafelé gondolkodva számunkra is megvilágosodott, hogy a magyar forradalom olyan világszituációt teremtett, amelyben a Nyugat az atomegyensúly terhe mellett is egy új stratégiát dolgozhatott volna ki a Teheránban, Japánban, Potsdamban elhibázott stratégiája helyett. Az akkor jóváhagyott befolyásolási övezetek már rég büntetőtelepek voltak. Vidám barakkok és szomorú barakkok. Lelki és testi sorvasztók. De a Nyugat ugyanúgy viselkedett, mintha még ’56-ban is Sztálin figyelte volna szeme sarkából minden mozdulatát.

Gondoljunk csak Nagy Imre semlegességi nyilatkozatára. Jómagam sokáig úgy gondoltam, hogy ez a nyilatkozat ugyanolyan politikai és lélektani tévedés volt, mint Kossuth meg nem tárgyalt decemberi trónfosztó nyilatkozata, amellyel például sok harcoló katonatisztnek okozott tudathasadást, de később ráeszméltem, ez nem tévedése volt a forradalomnak, hanem kétségbeesésben fogant okossága. Hiszen, ha a semlegességi ajánlatot mindkét fél elfogadja, Kelet és Nyugat egyaránt sokat enyhíthetett volna a ’43-as, a ’45-ös, és a ’47-es görcsein. Mert az a tény, hogy Magyarország úgy óhajt kilépni a Varsói Szerződésből, hogy nem akar belépni a NATO-ba, nem a Tito-féle semlegességi modellt erősítette meg, hanem a finnesítést és az ausztriai mintát.

A forradalom vezetői és tömegei tehát nemcsak Molotov-koktélokkal gondolkodtak, hanem egy nagy távlatú béke és együttélés logikájával is. Bibó István november 4-i nyilatkozatában már a Parlamentet megszálló szovjet katonák jelenlétében ugyanez a gyűlölet nélküli hang szólal meg: „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és a kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni… A harcban osztály és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a hóhérkülönítményesek ellen fordult.” Tudjuk, ezek a bibói szavak is csak a mi morális emlékeink maradtak. Miként a többpártrendszerű demokrácia melletti kiállásunk, amely katartikus alapozással már a ’90-es esztendőket előlegezte Közép- és Kelet-Európának egyaránt.

De valahogy úgy jártunk a Nyugattal is, mint Szolzsenyicin, aki közéjük vetődve tudta meg, hogy az ő Gulágról írt, poklokat járó könyvei előtt már számtalan hasonló könyv megjelent, de senki sem figyelt rájuk.

Kelet és Nyugat mítoszai mellett a magyar forradalom a szomszédos népekét is leleplezte. Kivéve persze a lengyelekét. De bármilyen szomorú is, a csehek, a szlovákok, a szerbek, a románok, a mesterkélten megteremtett barátság mellett, a trianoni emlékek fölparázsló örömével, pontosabban kárörömével nézték végig vergődésünket és földbetaposásunkat. Az történt meg ismét, ami 1848-ban már egyszer megtörtént. A velünk egy sorsot is élő, megkötözött szomszédaink nem a szabadságeszmék mellé, hanem a birodalmi eszmék mellé álltak. Magyarán szólva: az európai reakció oldalára. Akkor a Habsburgok, a Haynauk jelentették ezt a rossz erőt, 1956-ban a szovjetek, az Andropovok és a Szerovok.

Az utolsó években egyre több adat gyűlt arról össze, hogy a forradalom elől pártvezérek és ávós tisztek Csehszlovákiában találtak meleg otthont és komoly politikai ígéretet is a visszavágó bosszúhoz. És természetesen az sem volt titok, hogy a forradalom hírére Románia minden segítséget fölajánlott a szovjeteknek: fölvonulási utakat, vonatszerelvényeket, hajókat, később pedig siralomházi előszobának egy-két királyi üdülőhelyet. A csehek pedig baráti segítségül két vagon gumibotot küldtek a „rendteremtő” karhatalmistáknak. Micsoda fintora a történelemnek, hogy a most születő demokráciák és önállósuló nemzetek előtt a mi halottak napi gyertyáink világítanak a legfényesebben, és a 301-es parcellánk kopjafái állnak a legszilárdabban.

Tudom: az emlékező és ünnepi írásoknak emelkedettebbeknek kéne lenniük, mint ez a mostani. Legalább olyanoknak, mint amilyenek a békebeli március 15-i megemlékezéseink voltak: zászlókkal, versekkel, kokárdákkal, a forradalmi ifjúság eskümondataival.

Az ünnepélyességet ezenkívül maga a közeg is indokolná: azoknak a magyaroknak az élete, világa, sorsa, akiknek épp a forradalom miatt kellett elhagyniuk hazájukat, és a kinti életükben egyedül a forradalomhoz való hűségük volt az ő erkölcsi alkotmányuk alapja.

De hogy a fölsorolható érvek ellenére én mégsem az emelkedett emlékezés hangját választottam, annak bizony eléggé lehangoló oka van. Az ötvenhatos forradalom a maga idejében csakugyan megrendített néhány hazug mítoszt, de lassan ott tartunk, hogy a mienket és a saját magáét is szétrombolhatja. Hol az ifjúság, amely méltóan, belső ösztönére hallgatva, odaáll a forradalom emléke mellé? Mi lett a még életben maradt forradalmárokkal, szereplőkkel? Mi lett belőlük?

Gottfried Benn, a kiváló német költő szerint a világtörténelemben az egész emberiség néhány önmagával való találkozásból él. Tegyük hozzá: ilyesmiből élnek a nemzetek is. Ilyen találkozás volt önmagunkkal a kereszténnyé válásunk, ilyen a protestantizmus, a Rákóczi-szabadságharc, a reformkor, ilyen 1848 márciusa és 1956 októbere. Akinek megadatott, hogy ezt az utóbbit minden ízében, minden sejtjében átélhesse, annak tudnia kell, mi az, hogy történelem, s tudnia azt is, mit jelent egy nemzethez, egy közösséghez, egy kultúrához és a szabadsághoz tartozni. A személyes életben csak a mindent megmozgató szerelem hasonlít ahhoz a mámorhoz, amelyet az egyén és a tömeg él át ilyenkor az utcán, a mitologikus szobrok ledöntése közben, félelem nélküli hömpölygésben a céljai felé. Ez a fölfoghatatlan nagy szerelem napjainkban, sajnos, épp a salakját önti elénk. A kiégett, a kifáradt, a hideg-kék anyagot, amelyből a tűz, a melegség és a fény tűnt el fokozatosan. Valljuk csak be magunknak: a mai Magyaroszág az ’56-oshoz viszonyítva egy sérült, zsörtölődő házasember, aki így-úgy megkeseredett szájízzel végzi kötelességét, de nyirkos a tenyere, rosszak az álmai, és az elveszett csoda helyett valamilyen titkos bosszú kiélésére készülődik.

Nem az lenne-e a mi méltó ’56-os ünnepünk, ha végre egy igazi, belső forradalmat robbanthatnánk ki megint, de ezúttal a magunk romlása ellen? Mások rossz hatalmának a megdöntése helyett a magunk rossz természetével fordulva szembe. A török áfium, a Habsburg áfium, a szovjet áfium után a falhoz vágni a magyar áfiumot is!

Szabó Zoltán, aki élete felét ugyancsak kényszerű száműzetésben élte, valamikor még a ’40-es évek elején ezt a létfontosságú mondatot írta le egyik jegyzetében: „A magyarságnak az segít most, aki egységesíti.” Legidőszerűbb jelszónk lehetne ez ma is. Persze, ahogy Szabó Zoltán se zsinóros, mentés, tulipános látomásként képzelte el ezt az egységet, mi se ilyen érzelmes és romantikus alapon képzelődünk. Nem politikai vagy társadalmi egyneműségre s ostoba tagolatlanságra törekszünk, hanem olyan szellemi-lelki összetartó erőre, amely 1956-ban világesemények középpontjába röpítette Magyarországot.

Akarjuk vagy nem: Magyarország ma ismét „világesemények” színhelyévé válhat. Könnyen megtörténhet velünk, hogy a szomszédos országok: Ukrajna, Oroszország, Románia, Szerbia gazdasági és politikai összecsuklása következtében népvándorlás indulhat el, és mi még néhány nyugati ország akaratából is egy nagy menekülttáborhely-országgá kényszerülünk válni. Ha kérnénk, talán még pénzt is kapnánk tőlük ennek a „nemes” feladatnak a vállalásához. Ez a változat azért kelt az emberben félelmet, mivelhogy komoly előzményei vannak régi időkből s a közeliekből is, továbbá azért, mert a határainkon túlról idekényszerülő magyarok előtt nem csukhatjuk be a kapuinkat. De ha bekövetkeznék, egyenesen tragikus lenne mindnyájunknak.

Magunkhoz méltó a másik változat lehetne. Az, hogy kihasználva még az ’56-ból is származó előnyünket, a reformkommunizmustól a magyar modellen át mostani talpon állásunkig, egy olyan gazdasági és demokrácia-modellt teremtenénk, amely Közép- és Kelet-Európa országainak követhetőbb lehetne, mint az amerikai vagy a francia minta. Mert ne higgyük, hogy a Kárpátoktól Keletre ugyanolyan demokráciaigények és életmódigények magzanak csak föl, mint Dévénytől nyugatra.

Erre a szerepre semmiféle elhivatottság, küldetéstudat se tehetne alkalmassá minket, még ha kívánnánk se. Egyedül az tehet azzá, hogy mi ismerjük legjobban Nyugatot és Keletet, mi beszéljük tömegesen a szomszédaink nyelvét: a románokét, a szlovákokét, a csehekét, az oroszokét, az ukránokét, a szerbekét, a horvátokét, nem is említve most a Nyugaton élő, milliós magyarságot, amely gazdasági és politikai diplomáciánk „erős hadteste” lehet, nem csupán tolmácsa, ha megtaláljuk ennek a lelki és szervezeti formáit.

Egyetlen mondatot se mernék ezekről az esélyekről mondani, ha nem tudnám, hogy Erdélytől Amerikáig, Pozsonytól Ausztráliálig, Zentáig és Münchenig milyen kitűnő honfitársaink élnek. Életrevalóak, szellemesek, találékonyak, akiket nemcsak a száműzetés nagyobb távlata vagy a kisebbségi sors hétpróbái növeltek meg, de mindaz, ami történelmünkből, kultúránkból beléjük ivódott. Ijesztő fonákja ennek a büszkeségre hajlamosító helyzetnek, hogy mi, magyarok inkább csak külön-külön vagyunk valakik. Együtt kevesebbek vagyunk saját lehetőségeinknél. S mi ez, ha nem az eredendő bűn? Szétnézve közéletünkben – határainkon kívül és belül – néha azt gondolom: amit nem tudtak elpusztítani bennünk a szovjetek és helytartóik, azt mi magunk pusztítjuk el magunkban.

A lelki egység megteremtésének az igényét nem valami avas nemzetieskedés sürgeti, hanem a kigyulladt ház logikája. Bárhol éljünk, mindenütt izzanak fejünk fölött a gerendák: Erdélyben is, a Délvidéken is, a Felvidéken is.

Nem az volna-e a hivatásunk, hogy a gondolkodás, az érzelmek belső Petőfi-köreit megalakítva elindítsunk egy új öneszmélési folyamatot, amelyből a végén, belül, a tudatunkban még olyan forradalom is fölragyoghat, mint amilyen 1956-ban lezajlott.

 

Kreón lábnyomában

Hogy 1989 tavasza után milyen új világ s új rendszer kezdődik velünk s bennünk, nem tudta senki. A remény nagy területeket kóborolt be szabadon a politikában és a szellemi életben egyaránt, feje fölött sötéten cikázó fecskékkel, de ez a remény akkoriban még csak a sarjadó közhelyeket ismerte, a valóságos helyzetet és a mélylélektan bugyrait nem. Harmincvalahány éven át tudtuk, hogy korunkhoz a bőven termő valótlanságok legalább úgy hozzátartoznak, mint a cálfolhatatlan valóság adatai, tényei: a változások sodrában legtöbben mégis arra gondoltunk, hogy a koholmányoknak és terrorizáló kitalálásoknak végük, s lassan a látszatok is kikopnak a körünkből, vagy legalábbis lecsökkennek.

Kisiskolás jósoknak és reménykedőknek bizonyultunk. Még a választások előtti hónapokban kiderült: épp a látszatok ellen küzdő értelmiségi csoportok – akarva-akaratlanul – egy újabb látszatvilág alapjait rakják le. Pontosabban: rakjuk le. Ideje bevallanunk, hogy nekünk, politizáló magyar értelmiségieknek már rég nem volt valóságos, eleven, párbeszédes kapcsolatunk az országgal, az ország elárvult lakóival, s ez a kapcsolat a változás heves hónapjaiban sem jött létre. Egyrészt a váratlanul ránk szakadó események zuhataga miatt, másrészt azért nem, mert rosszul ítéltük meg a helyzetünket és a szerepünket.

Mi évtizedeken át valójában csak a hatalmon lévők helyzetét ismertük és a magunkét. Kifejezni is ezt fejeztük ki legárnyaltabban és példabeszédszerű művekben a legkeményebben. Filmek, drámák, regények elemezték például a hatalom és az erkölcs viszonyát, ami nem másról szólt, mint a hatalmon lévők és az ellenük forduló értelmiségiek viszonyáról. Ilyen mű volt többek között Illyés Gyula Kegyence, Jancsó-Hernádi Szegénylegények című filmje, Sántha Ferenc Árulója, Nagy László Menyegzője. De születtek jelkép erejű történelmi esszék is, amelyek Fráter Györgyről vagy Martinovisról szólva a legidőszerűbb kérdéseket boncolgatták.

S mivel csak az értelmiségiek hallathatták a hangjukat, az a látszat erősödött meg mindnyájunkban, hogy mások nem is tudnak beszélni. Nem, mert tájékozatlanabbak nálunk és mert félnek. Volt ebben igazság tagadhatatlanul, de csak részleges, illetve részrehajló. Hiszen nemigen jelentett nekünk erkölcsi gondot, hogy az országlakók zöme zavarodott és néma. Sőt, mintha kapóra jött volna ez a hallgatagság, mert így belső aggodalmak nélkül hihettük azt, hogy ami velünk, értelmiségiekkel történik, az történik az egész országgal is: ugyanazok a jól kiszámított korlátozások, ugyanazok a sokatmondó, de sunyi összekacsintások a politika gondosan fedett lelátóin, ugyanazok a húzd meg-ereszd meg intézkedések. Még a letaposott fű és a félszárnyú madár is arról győzött meg minket, hogy főszereplők vagyunk. Korunk „küldetéses” csapata.

Ez a főszereplői öntudat, sajnos, még akkor se változott meg, amikor a fejünk fölötti hatalom összeroppanásával együtt meg kellett volna változnia. Pedig, ha Kreón lelép a színről, Antigonénak máshoz és másképpen kell beszélnie.

Nem ez történt.

A magyar politizáló értelmiség a hirtelen megüresedett térbe, Kreón ormótlan lábnyomába lépett. Mindegy, hogy tehetetlenségből vagy titkos sóvárgásból lépett-e, de bizonyos, hogy hatalomra került. Pásztázzunk csak végig az 1990-es választáson induló pártokon és vezető személyiségein, már az első pillanatban megállapíthatjuk, hogy nincs olyan valamire való párt, amelyet ne értelmiségiek gyúrtak vagy ekecseltek volna össze, s ne ők indítottak volna útra.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy sokféle lehetőség közül választhatott volna az ország, s választhattak volna maguk az értelmiségiek is, hanem azt, hogy a kényszerpályák drámájáról legalább utólag kellett volna – kellene! – nyíltan beszélnünk, mert komoly tapasztalat, hogy ami már az eredetében ellentmondásokat rejt, a következményében tragikussá válhat. Főképp, ha nem tudatosul a kényszer, és a szükséges pályamódosítás nem történik meg.

Közeledünk a második „szabad” választáshoz, s bennünk van még az első görcse, ellentmondása, iszapja. S bennünk a csalódás is, amelyet mint veszedelmes tályogot, föl kellett volna tárnunk és kitisztítanunk, de úgy látszik, a magyar értelmiség színen szereplő csoportjai a morális kérdések helyén politikai kérdéseket boncolgatnak. A kétségeket elsodorja a dac. Az önvizsgálatot a visszavágás ösztöne vagy a kárörömé.

A szellem emberét eddig, még a nyers ágyúzajban is egyetemes kérdések izgatták. Gondoljunk csak Thomas Mannra, Bartókra, Camus-re, másokra. Ma valahogy az egész helyett a rész izgatja. Az erőlteti ránk magát. Mintha az értelmiségi ember gyűjtögető lénnyé vált volna. Naponta összeszedi a világból a híreket, találgatásokat, a tudomány, a közgazdaságtan időszerű adatait, s megszerzett tudása alapján belőlük következtet. Már-már jósol. A civilizáció nomádjaiként a politikai babonákra figyel.

Leginkább talán a hit hiányzik az életéből. Az Istenbe vagy a magába vetett hit szenvedélye. Dante még hitt. Nietzsche tagadott, de az eszüket belobbantó láng ugyanattól a kovától és acéltól csiholódott.

Félve kérdem meg: egyáltalán hisz-e valamiben a századvég európai értelmisége? Nem győzte-e le valamiféle, Istent és más földi eszméket is kiiktató ateizmus? Például az önmagából is kiábrándult értelem keserűsége. A föntebb emlegetett Nietzsche azt írja egy helyütt, hogy az igazi szellemi embernek magamagából, azaz saját érzelmi, érzéki, gondolati adottságaiból kell megalkotnia azt, ami nála különb, ami több.

Félek, hogy korunk „hitetlen” értelmisége nem többet és nem nagyobbat mutat önmagánál, hanem kevesebbet.

Németh László az értelmiséget, épp ötven évvel ezelőtt, a jövő nagy munkásosztályának képzelte el. Egy új nemességnek, amely rangot és előjogot nem társadalmi helyzetétől kap, hanem erkölcsi és gondolati teljesítményétől. Szerinte értelmiségi nem az, akinek diplomája van, hanem az, akinek újra és újra csigáztató gondot jelent, hogy Szókratész miért itta ki a méregpoharat, és hogyan kerülhetett Mozart a szegények névtelen temetőjébe, takargatnivaló halottként. Köznapibb nyelvre fordítva: az, aki mögött az emberiség nagy tapasztalatai s az örök ideálok sorakoznak.

Németh László szépreményű gondolatát nemcsak összenyálazta, de alaposan össze is rágcsálta az idő. Az értelmiség mint új nemesség? Mint az erkölcs és a minőségi elv elhivatott képviselője? A magunk bőrén tapasztalhattuk meg: mi lett mindebből. Megalkuvások, szégyenkezések, szellemi jobbágysors. A II. világháború utáni évtizedekben Közép-Európa és Kelet-Európa értelmiségének a nagy részét előbb a megváltóként jelentkező marxista, kommunista ideológia herélte ki, mint hárembe került férfiakat a gondos és vérengző féltékenység, később pedig, az ideológia kimúlását követően, a politika nyűgözte le és csábította el.

Első szakasza ennek a szédületnek az ellenzékiség évei voltak, a szocialista és a kommunista hatalom lebontásának az ideje, amelyet regényesség, kalandos pátosz és az elégtételkeresés nagyon is gyakorlatias ösztöne irányított; a második szakasza pedig a demokráciához is hozzátartozó hatalom megszerzésének a küzdelme.

Gyanútlan és járatlan voltam ezen a vadonatúj küzdőtéren. Egyik napról a másikra azokkal találtam magamat szemben, akikkel évtizedeken át jó lelkiismerettel együtt rohamoztunk, együtt helyeztük el szóbombáinkat a hatalom erőközpontjaiban. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai azonban elég gyorsan arról kezdtek meggyőzni mindnyájunkat, hogy azok a kapcsolatok, viszonyok, barátságok, amelyekben közös energia halmozódott föl az évek során, veszedelmes gyorsasággal szétesnek. Az üdvözlésre lendülő baráti kezek megállnak félúton a levegőben, vagy egyszerűen leszáradnak. Ahogy szeretők közé odafeküdhet valamilyen határozott érdek, közénk, valamikori ellenzékiek közé is odafeküdt. Ki kerül vajon kormányra? S ki marad ellenzéki? azaz: ki győz és ki veszít? A fortélyos izgalom úgy megfuttatta a szíveket és az agyakat, hogy rossz álmainkban már szembeköptük egymást.

Reggel, fölkeléskor azt hittük, az egész csak a sötétség cselszövése, vagy a kifáradt idegeké, de amikor napközben is az álomban átélt marakodások folytatódtak, rá kellett döbbennünk, hogy olyasvalami történik velünk, mint a fizika világában maghasadáskor: az a nukleáris lelkierő, amely általunk szabadult föl, inkább alkalmas pusztításra, mint teremtésre. Még három év elmúltával is félve fogalmazom meg, hogy a szabadság eszméje csak bizonyos pillanatokban képes egyesíteni az embereket, egyébként szétválasztja. Ez a szétválás törvényszerű és hasznos, persze csak ott, ahol se vitaminhiány, se tartós szabadsághiány nincs, ám ahol mindkettő fölfedezhető az emberi szervezetben, ott csínján kell bánni a szabadsággal. Csínján, mint a nagy erejű, de kellemetlen mellékhatásokat kiváltó gyógyszerekkel. A túladagolás roncsoló is lehet. Akinek volt szeme és józan esze, évtizedeken át láthatta, hogy Közép-Európában a korrupció dinamizálta a gazdasági életet, s a nyakló nélküli kölcsönök. Ki az, aki ilyen tapasztalatok után azt meri gondolni, hogy az amerikai és a nyugat-európai szabadságformák és demokráciaminták hajszálpontosan lemásolhatók? Nyikita Mihalkov orosz filmrendező fakadt ki egy beszélgetésben keserűen, hogy amíg Angliában a gőzgép volt a mozgatóerő, addig Oroszországban az irigység. Márpedig – tette hozzá – ha az irigységet hozzáadjuk a „szabadsághoz”, rémségek következnek.

Magyarország lélektani s közérzeti viszonyai egészen mások voltak a középkorban, a fölvilágosodás évszázadában, mások a múlt században s a mienkben is, mint az oroszoké, de a szovjet hódítás négy és fél évtizede komoly nyomokat hagyott rajtunk. Nemcsak a „ruszki-kucsma” divatja tört be hozzánk, s nemcsak a vodkaivásé, hanem az észjárásunkat torzító rossz baloldaliságé. A kötelező éberségé, a célszerű gyanakvásé. Talán még a Mihalkov által emlegetett irigységé is. Nem beszélve a folyamatos félelemkeltésről, a hisztérikusságról, a dosztojevszkiji epilepszia átszivárgásáról a politikába. Ezek nemhogy elhalványították volna a mi kuruc-labanc, katolikus-protestáns, népi-urbánus, nemzeti és nemzetietlennek nevezhető hagyományos ellentéteinket, de egy rövid, átmeneti idő után még inkább begerjesztették. A családias összezörrenés vagy harag helyébe a családi gyűlölködés szellemét gyökereztették meg.

Kik voltak ennek a gyűlölség-meggyökereztetésnek a misszionáriusai? Sajnos mi voltunk: politizáló magyar értelmiségiek. Mi, akik gondolati és erkölcsi igényességünk alapján előítéletek és mellékérzelmek nélkül szövetkeztünk egymással az ’56 utáni rendszer megváltoztatására – a rendszer összeroppanása után azonban, szinte már másnap, szívós ellenzéki szerepünkből kizuhanva, egymás ellenzékévé váltunk. Mintha egy elfuserált, kósza varázslat rontott volna meg bennünket külön-külön. A hatalom helyén támadt űr mozgásba lendült, és mint valami felgyorsuló örvény, mindnyájunkat magához rántott. Akartuk vagy nem, tülekedve sodródtunk a közepe felé. S ahogy mondják: egy szép napon arra döbbentünk rá, hogy kiverekedett függetlenségünket elveszítve, pártalapítók s párttagok vagyunk. Párttagok mi, akiket maga a fogalom is ingerelt. Párttagok, akik elfogadva a demokrácia játékszabályait, egészen mást kezdenek pártfogolni, mint amit valamikori küzdőtársaikkal együtt védelmeztek.

Önmagában már ez a mesterségesen kifejlesztett „sikeres tudathasadás” is elég volt a közélet felbomlásához és elmérgesítéséhez.

A kérdés – némán vagy kiabálva – mindkét oldalról így hangzott: „Végül is mit akarnak ők? Azt akarják, hogy a jegenye törpefenyő legyen és a virágzó mályva vadkender? Vagy azt, hogy mostantól kezdve a magyar családok ne villanykörtével világítsanak, hanem birsalmával, mert az ráadásul még be is illatosítja a szobát? Ha ezt akarják, akkor bizonyára mindent másképp akarnak. Másképp akarják látni és értelmezni a történelmet, a hagyományokat, mást gondolnak a déli harangszóról, a nemzetről, a demokráciáról, mást a korszerűsödés kényszereiről és üteméről”.

Az értelmiségiek becsületéhez – jobb időkben – mindig hozzátartozott az a szorongató nagyvonalúság, hogy nemcsak más ellenében tudtak gondolkodni, hanem önmaguk ellenében is. Az ellenfél ott lakott náluk albérletben, sőt legtöbbször ágybérletben. Ez a nemzedékekről nemzedékekre öröklődő nagyvonalúság a változás hónapjaiban rohamosan fogyni kezdett, s mára eltűnt. Ugyan ki az ördögnek kellett volna a másik fél igazsága, amikor helyette a hatalom kellett. A feltétlen és „küldetéses” hatalom, hiszen demokrácia csak akkor lesz Magyarországon, ha minden úgy történik ahogy mi akarjuk, s nem ők!

Ki ne tudná ebből a lelki helyzetből logikusan levezetni, hogy a térségben formálódó demokráciák csakis sérelmi politikával kezdődhettek. Valakiknek ugyanis győzniük kellett, valakiknek pedig veszíteniük. Még akkor is ennek a folyamatnak kellett lejátszódnia, ha a győzelem se volt igazi és a vereség se volt az.

Épp az értelmiségieknek kellett volna leleplezniük a látszatokat, hogy igazság és hamisság elváljék egymástól, de a hatalom akarása közben mindig többet ér egy féligazság, mint egy teljes, mivelhogy a féligazságok hiányzó részét az találhatja ki saját érdekében, akinek célja van velük. A félreértés kicsiholása egyébként is, akár a tudatos félretájékoztatás, hatalmi módszer és hatalmi eszköz. Kár volna eltagadnunk: az egymással farkasszemet néző pártok értelmisége legalább annyi bűnt elkövetett a másik ellen és önmaga ellen is, mint amennyit a hatalmon lévők szoktak. Soha annyi megalapozatlan rágalom nem röppent közénk, mint az utolsó három évben. Szálltak ránk, akár a vaddarazsak. Érezhetően kellettek a „vétkesek”, mert hogyan mutatkozhatna meg az erény, ha a „bűn” nem testesül meg valakiben vagy valakikben? Hogyan ítélhetnénk meg a világot anélkül, hogy ne ítélnénk el másokat?

Nem állítom, hogy a harag, a dac, a gyűlöletkeltés technikáit csak a politizáló értelmiségiek ismerik. Azt sem, hogy a pusztító pletykák és a lejáratások nagymesterei is csak az ő köreikből kerülnek ki, de azt igen, hogy az utóbbi három év közérzeti háborúját ők robbantották ki, s bizonyos értelemben ők erőltették rá a társadalomra. Ők: azaz mi! Hisz ki másnak voltak olyan nehézfegyverei, mint amilyen a televízió, a rádió és az újságok? Ki másnak van olyan hátországa, mint amilyen egy, jogalkotásban részt vevő parlamenti pártnak? Negyven esztendős pusztai bolyongás után – ’88-ban illetve ’89-ben – az újságok szinte átmenet nélkül azt kezdték sugallni és képviselni, amit de Sade márki fogalmazott meg: mindent szabad! Szabad az ilyenség és az olyanság; a korszerűség és a vaskalaposság; szabad igazat mondani, de szabad gátlástalanul hazudni is, szabad lelkeket ölni, és reményt. Ha jól emlékszem, Camus valamiféle ocsmány tisztaságot vagy szűziességet emleget a márki kapcsán. Magam is azt hiszem, bármilyen vágy, bármilyen ösztön korlátlan kiélése – még ha himnikus magasságokba emelkedik is föl közben a gyönyör – a másik ember életének tagadását hordja magában. S ez nemcsak a férfi és a nő közti viszonyban zajlódhat így, de gondolatok és eszmék között is.

A politikai „kicsapongás” ebben a formájában alig különbözik a testitől: újra és újra ki akar elégülni. Föltehetően ebből a szakadatlanul ismétlődő vágyból bomlik ki az a paradoxon, hogy a sajtószabadság hiányáról a legszabadabban beszélhet az, aki őrjítőnek érzi ezt a hiányt. A szabadon beszélők csak úgy oldhatják föl a nyilvánvaló ellentmondást, hogy szenvedve, de mámorosan elnémulnak. Magukat és a többiket is büntetik ezzel.

Nem ez történik-e napjainkban, a televízió és a rádió köré vont vesztegzárban? Meggyőződésem, hogy az alelnökök által kiadott korlátozások elsősorban a három év alatt közösen kitermelt hisztériából, dacból, zavarból és vaskos ostobaságokból fakadnak, s nem kormányzati elszántságból, mint ahogy többen is hiszik. Az ember persze megérti, hogy az ügyetlenségből, az összezavart idegekből kilobbanó erőszak ugyanolyan kihívó lehet, mintha hatalmi eszme állna mögötte. Ugyanakkor azt is érzékelheti a tárgyilagos szemlélő, hogy az erkölcsinek nevezett ellenállásban egy másik hatalom összpontosító akaratereje feszül, már-már túllendülve célján. Mértéktelensége folytán sikerre is számíthat, de épp mértéktelenségében mutatkozik meg holnapi gyöngesége.

Szépen bezárul tehát a kör. Csak a vonal most az ellenkező irányból indul el, mint kilencvenben, hogy önmagába visszatérjen. Azaz: a politizáló értelmiség – tartozzék bárhova – még az elmúlt három és fél év belterjes kudarcai után sem arra törekszik, hogy megtépázott erkölcsi és intellektuális tekintélyét visszaszerezze, hanem arra, hogy a hatalom csakis az övé legyen. Nyilvánvalóan így cselekedne a paraszt, a kereskedő, a kisvállalkozó, a munkás is, ha megtehetné. De előnyös helyzete csak az értelmiségieknek van. Senki se tagadja, hogy az előző rendszerben az értelmiség növesztette meg az ország szabadságigényét, s egy kis része küzdött is érte derekasan, ez az érdem azonban természetes érdem, nem jár érte örökletes előjog, nemesi oklevél. Főként azért nem, mert a fölhalmozott szabadságból nagyon sokat ő maga tékozolt el az utóbbi évek újságháborúiban: útszéli vagy „fennkölt” veszekedéseiben.

Néha úgy tetszik: értelmiségünk színe-java Machiavelli pártjába lépett be, ahelyett, hogy megpróbált volna elitté válni. Időnként még a pártfegyelem terrorisztikus légkörét is érzi az ember.

Hova vezet ez? Nem tudom. Attól félek, mi értelmiségiek is csak a magunk poklát végigjárva értjük meg: a politika is lehet agyonhajszolt ló, amely alattunk rogy össze. Ideje volna tehát megértenünk, hogy a politika elsősorban a hatalomgyakorlás technikája, s legtöbbször független még a saját maga által vállalt eszménytől, filozófiától is.

Mi viszont nem lehetünk azok. És ha igaz, hogy gazdasági szabadság nélkül nem jöhet létre politikai szabadság, akkor az is igaz, hogy lelki, szellemi kultúra nélkül egyik sem képzelhető el.

Hatalom? Akarva-akaratlanul belesodródtam a választások után rövid időre, s elég volt egy életre. Soha olyan kötött, görcsös, csikorgó és falhoz szorított nem voltam, mint akkor. A döntések öröm nélküli és lelkifurdalásos rabszolgája. Ebben az időben kezdtem megérteni, hogy drámákból, közönyből, félreértésekből, szerencsétlenségekből politikát csinálni csakis olyan politikusok tudnak, akik Churchillel együtt vallják: nem az igazság számít, hanem a győzelem. A magamfajta értelmiségi ma már jó mondatok s hasznosító gondolatok hatalomra juttatására vágyik.

Akár barátként, akár ellenzékként.

 

Vallomás – nemcsak magánügyben