Egy csitíthatatlan magyar

Három nappal ezelőtt ezt a hódmezővásárhelyi temetőt is, mint a világ legtöbb temetőjét, megszállták az élők. Az őszirózsák szelíd invázióját indították el a sírok felé, hogy halottaikat, hacsak töredéknyi időre is, de visszahódítsák maguknak.

Most, három nappal az őszirózsás invázió után, a köztársasági Nagy György síremléke körül állva, minket is hasonló ösztön bujtogat: vissza kell hódítanunk egy valamikori élőt a haláltól, egy valamikori lobbanó személyiséget az idő és a márványkoporsó közönyétől. Nagy György: történelemből kizuhant politikus, vissza kell hódítanunk őt magunknak és a magyar történelemnek.

Eltökéltségünket számos ok indokolhatja, de talán elég, ha most csak a legfontosabbat mondom. Vannak életerős népek, melyeket válságos, cudar korszakaikon biológiai tartalékaik lendítenek át. A magyarság fogyó nép. Sajnos, minket mostani bajunkból nem a biológia lendülete, hanem egyedül a tudaté ránthat ki s menthet át a jövőbe.

Ehhez pedig nekünk a holtak tudatára, érzékenységére is szükségünk van. A holtak jellemére. Különösképp az olyanokéra, akik, mint Nagy György, meghajszolt, csóvás, dörömbölő emberei voltak a magyar múltnak.

De ki is volt valójában Nagy György? Ahogy az emlékezetkihagyásos utalásokból érzékelem: a történészeink számára csupán egy eb-ura-fakósan politizáló ügyvéd volt: színes, vakmerő egyéniség; egy lángokból előlépő férfi, aki 1906-tól 1918 végéig a magyar történelem sorsfordító eseményeinek a közelében küzdött, némelykor a főszereplők forró leheletében, de mivel sose kapott a sorstól igazi cselekvési alkalmat, gyulladásos történelmi helyzeteink lelappadásával az ő szerepe is összezsugorodott. Vagyis: majdnem-hősből mellékalak lett.

Túlságosan mai szemléletűnek, azaz túlságosan felületesnek tartom ezt az értelmezést. Régebbi korokban egy-egy politikust nem föltétlenül a gyakorlat és a siker igazolt, hanem a szándék. Nem a beteljesülés, hanem a küzdelem.

A becsület azt kívánja tőlünk, hogy Nagy György életművét mi se a befejezetlensége és a kudarcai alapján minősítsük, hanem a vállalkozásaira figyelve. Aszerint, a már-már torzulásig fajuló erkölcsi erőfeszítés szerint, mely fölött sem az időnek, sem a felejtésnek nincs hatalma.

A fiatal erdélyi ügyvéd és újságíró politikája 1906-ban indul. A Függetlenségi Párt mandátumával ekkor jut be a parlamentbe, a csíkszentmártoni kerület képviselőjeként.

Ez az az idő, amikor Kossuth Ferenc, Kossuth Lajos fia, épp az apja által megfogalmazott egzisztenciákról elfelejtkezve megköti a maga külön kis kiegyezését Ferenc Józseffel. A monarchia feje jóváhagyja, hogy az „ifjú Kossuth” a Függetlenségi Párt elnökeként résztvehessen az új koalíciós kormányban, ellenszolgáltatásul csupán arra kéri őt, hogy mondjon le pártja legfontosabb követeléseiről. Egyebek közt a magyar vezényleti nyelvről, az önálló vámterületről és a Fejérváry kormány nyílt kárhoztatásáról.

A fiatal és rajongó Nagy Györgyöt porig sújtja Kossuth Ferencék árulása: a kiegyezést újraszentesítő alkujuk. S első képviselőházi fölszólalásában épp azokért a nemzeti és társadalmi célokért emel szót, amelyeket pártja vezetői – a politikai realizmus nevében elárultak. Sőt, vádbeszédét rögtön egy kihívó javaslattal toldja meg: általános és titkos választójogot követel, amely akkortájt is nyomasztó létszükséglete volt a nemzetnek.

Képviselői szereplésével egy kezelhetetlen, „borzas szellemű”, ifjú politikus jelenik meg a porondon. Egy elcsitíthatatlan magyar, akit messziről érkező sugalmak találnak szíven: megkeseredett kurucok daca és petőfis szilajság.

Nagy György ezekkel a korba nem illő érzelmeivel kilóg a parlamenti csoportképből. Körülötte is ott forog, ott nyüzsög a „serleges Magyarország”, koccinthatna hát ő is a boldog békeidőkre, az épülő ecetgyárakra, az épülő Budapestre, a díszmagyarba öltözött zsidó bárókra, a negyvennyolcas huszárcsákókban táncoló orfeumi nőkre, de ahogy Ady Endre szeme a magyar ugart is látja s Hunnia úri trágyadombját, Nagy György szeme is új látomásokat keres: a hatvanhetes kiegyezésből kibontakozó, független Magyarországét.

A maga idejében legtöbben kényszerű, történelmi alkuként fogadták el a kiegyezést. De később szépen, fokozatosan berendezkedtek ebben a bársonnyal kibélelt kényszerhelyzetben.

Nagy György egész idegrendszerével a konok ellenzőkkel tartott. Egyetlen pillanatig sem hitt az osztrákok és a magyarok megfontoláson nyugvó házasságában. Hangosan hirdette, hogy a kiegyezés – rövid távon és hosszú távon is – bukás. Tudta, hogy a kétfelé sugárzó status quo, mely a Habsburgoknak a birodalmat őrizte meg, a magyaroknak pedig a Szent István-i államot, épp a hamis egyezség miatt fog előbb-utóbb széthullani. Mondhatnám, hogy peturi szívdobbanásokkal tudta. Azt persze, hogy a végzetes viszony Trianonnal végződik, ő sem sejthette és más sem.

Nagy Györgyöt, a kiegyezést elutasító szenvedélye sodorta bele vad királyellenességbe s a köztársasági gondolat fölélesztésébe.

A képviselőházat végülis ezért kellett elhagynia.

A politika közvetlen erőteréből kiszoruló Nagy György még elszántabb harcot indít a köztársasági államforma megteremtéséért. Szokták az efféle csökönyösségre mondani, hogy őrültség vagy utópia. A régi Vásárhely, a régi Makó s a régi Arad lakói bizonyíthatnák, hogy semmivel sem volt kevésbé az, mint például a monarchia jövőjében aggálytalanul reménykedni.

E közbevetésnek itt nemcsak érzelmi, de történeti szerepe is van. Ugyanis a képviselőségből kiesett ügyvéd Sepsiszentgyörgyről ide Hódmezovásárhelyre költözik át, ahol előbb a Magyar Köztársaság című folyóiratát indítja el, majd pedig pártot alapít: az Országos Köztársasági Pártot.

A lap megindításakor Ady Endrétől kap biztató s támogató sorokat. Ezt írja neki a költő: „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kultúrás és székely…”

Lehet, hogy a köztársasági mozgolódás peremekre szorult, de még onnan is gondot okozott a trónörökösnek, Ferenc Ferdinándnak s magának Tisza Istvánnak is.

Valójában a Köztársasági Párt a királyságra és a monarchiára emelt tőr volt. Fenyegető üzenet. Egy lehetséges merénylet bejelentése. Komolyan kellett tehát venni. A trónörökös átiratára Tisza nemcsak törvényt szavaztat meg az országgyűlésben a királyság intézményének a védelmére, de magát a Köztársasági Pártot is föloszlatja.

Másodszor szalad ki hát a föld Nagy György lába alól. S az egy év múlva kitörő háborúval pedig végképp kiszalad. A jóslatok beteljesülése csak a silány lelkeket elégítheti ki – Nagy György inkább az elveszettséget érzi. Igaz ugyan, hogy 1918 őszén, az őszirózsás forradalom napjaiban még egyszer fölparázslik minden: a tüntető tömegek Nagy György köztársasági eszméjét érzik egyedüli életképes eszmének. 1918. november 16-án ki is kiáltják a magyar népköztársaságot.

Ahhoz azonban, hogy százados előzmények után egy merőben új életforma jöhessen létre, igazi erő kell. Szellemi, lelki, anyagi erő. Tetejében még katonai erő is. A háborúban kivérzett Magyarországnak mindegyik hiányzik. Fonák hasonlattal szólva: a Nagy György megálmodta köztársaság jóformán csak pünkösdi királyság maradhatott.

Világok omlása közben Nagy György bukását sehogy se tekinthetjük személyes bukásnak. De személyes tragédiának igen. Talán a történészek tétovasága és közönye ezzel a mozzanattal magyarázható: őket nem az egyéni sorstragédiák érdeklik, hanem a közösségeké.

A történészekkel ellentétben én mégis azt gondolom, hogy Nagy György hányatott s gúnyolódásoktól is cserzett életének komoly történelmi súlya van.

Röviden így foglalhatnám össze. Az esemény-történelmet, amellyel a történelemtudomány foglalkozik, ő csak színezni, gyúrni, alakítani tudta, megváltoztatni nem. De több évszázados lelki függetlenségi harcaink történelmének kiiktathatatlan alakja. Amolyan Bajcsy-Zsilinszky előd. Azé a Bajcsy-Zsilinszkyé, aki egyedül lő rá – nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is a magyarság nevében a németekre – vagy a parlamentben november 4-én is bentmaradó Bibó István elődje, aki a fegyveres katonák jelenlétében is kiáltványt fogalmaz, s mindazoké, akik lelki függetlenségünk megteremtését ma is a nemzet legfontosabb feladatának tekintik.