Lélekben föltartott kézzel

Donáth Ferenctől búcsúzom, ezúttal utoljára. A baráttól, az embertől, a magyar politikustól; a poklokon átlábaló idők résztvevőjétől és tanújától. A szűk kórházszobában, ahol kábulatba forduló csöndes haláltusáját vívta, egyszer már elbúcsúztam tőle a tekintetemmel. Soha olyan gyötrelmes, lelket égető szimbólumot! A bibliai Jób feküdt előttem egy rácsozott cellaágyban. A sok-sok bűntelenül letöltött börtönév után bebörtönözve még végső sebeibe is! Sebek a homlokán, a tarkóján, a hátán, sebek ujjbegyein s a bőre alól kitakaródzó hús szemérmes mélyedéseiben!

Hasonló testi bajok láttán a keresztény ember régen Isten kivételes, nagy próbatételére gondolt: vajon elviseli-e a lélek a test irgalmatlan kínját? S kibírja-e a hit vad istenkáromlás nélkül? Később az újkor és a fölvilágosodás embere már nem a hit, hanem a jellem próbájának tekintette a halottunkéra emlékeztető végzetes betegségeket.

Donáth Ferenc mindkét próbatétel kemény vizsgáját kiállta volna, hiszen titokzatosan romboló betegségével majdnem egy évtizedig úgy élt együtt, mint aki a halál fenyegető táviratát állandóan a belső zsebében hordja. Nem beszélt róla soha, de nem is titkolta senki előtt: egy-egy legyintéssel kísért keserű mosollyal hessentette arrébb a végzetet.

Ebben a magunkmutogató, narcisztikus világban az ő befelé forduló énje, tartása, sokunknak megnyugtató ellenpontja volt. Lecsöndesítő sziget, pihenőhely, otthoni küszöb. A mindent fölgyorsító és összezagyváló időben mértéket tartó lelassulás.

Egyén és hatalom másutt is, de a mi paranoiát termő térségeinken különösen, az időszerűség fojtó őrületébe szédül szakadatlanul bele. A mindig mostba, a mindig jelenbe! Ha Donáth Ferenc oldalán ballagtam föl a Dániel úton, vagy ültem az Angelika presszó homályos székein, sosem éreztem ezt a korra jellemző hajszás idegenséget. Komótosságában ott hullámzott, terjedt és érvényesült mindig valami a történelem tonnás komótosságából. Valami súlyos illúziótlanság.

Ennek azonban vérből és aranyból volt a fedezete.

Amikor a huszonhárom éves Donáth elindul a politikai cselekvés izgalmas és talányos útján, a magyar és az európai baloldalnak életképes látomásai vannak a jövőről. A Márciusi Front, amelyben kitörölhetetlenül fontos szerepe van a fiatal jogásznak, a történelem villanófényébe állítva mutatja föl a demokrácia és a nemzet egymásba olvasztásának tervét.

Tudjuk, mi lett belőle. És tudjuk a folytatást is: háború, országvesztés, kényszerpályán befutó remény, diktatúra, koholt perek és akasztások, forradalom, zsibbadt ocsúdás, szélárnyék, évtizedes sorvasztás a fejekben, s elgyávuló reformkor! És ezzel párhuzamosan Donáth számára is üldöztetés, rövid ideig tartó győzelemérzet, önáltatás, aztán a börtönök s a majdnem vértanúhalál emléke a belülről megtámadott testben. Egy magyar magyar politikus sorsa – mondhatnánk katartikus dadogással és zavarral. Egy magyar politikusé, aki az adott történelmi pillanatban nem a Kreónok monológját hallotta erőteljesen fölcsattani az időben, hanem az Antigonékét: a halottat igenis el kell temetni, meg kell jelölni sírját, mert testvér a halott!

A gyakorlati politikából kiszorulva Donáth Ferenc azonban moralistaként is politikus maradt. Hatalom és eszközök nélküli politikus, akinek nincs újságja, szószéke, televíziója, s legföljebb csak embertől emberig sugároz. Életforma-változása nemhogy letörte volna, ellenkezőleg – fölszabadította. Soha, egyetlen percig nem kísérelte meg politikai vesztesként eljátszani az erkölcsi győztes szerepét. Ennél ő bölcsebb, realistább és magyarabb volt, hisz tudta: olyan országban élünk, amelyben nincs külön győztes és vesztes, csak káröröm van és kicsinyes bosszú, mert itt ha bármelyik fél veszít, veszít vele a másik is! Kormány és ellenzék? Egy egészséges országban a jó megosztottság a társadalom működésének az alapja. Nálunk viszont, ahol semmiségekből is katasztrófák robbanhatnak ki, csínján kell bánni a szakítópróbákkal. Itt csak egyetlen orvosság létezik: minél szabadabb az ember, annál megértőbb és hasznosabb lény; minél függetlenebb, annál természetesebb.

Donáth Ferenc a börtönökben szerzett tapasztalatait – bármilyen abszurd is – a nemzeti vagyon részének tekintette. Megfontoltságot azonban nemcsak a börtöntapasztalatok sugalltak neki, hanem a földosztás makacsul sugárzó emléke is. Épp a visszafordíthatatlan történelmi tény és saját önellentmondásba bonyolódó élete értette meg vele később, hogy magántulajdonban nemcsak föld lehet, de lehet a hatalom is! Kultúra. Jogalkotás. A szellemmel való központi gazdálkodás.

Egyik fiának, a halálos ágyán, azt mondta ez a nagyhitű ember: „Ifjúkorom minden világmegváltó eszméjében csalódtam.” Komor, végelszámolásos gyónás szavai ezek. Oly ismerősek a században, mint amilyen ismerősek a század botrányai. Minden tiszteletünk azoké a drámahősöké, akik nem félve még a megrágalmazástól sem, viselkedni pontosan úgy viselkednek, mintha épp csalódásuk következtében követnék ifjúkoruk eszményeit. Ellentmondás ez? Nevezzük inkább a lélek vívódásának.

Donáth a vívódásai révén vált újra jelentős személlyé, politikussá. Sokak szerint ellenzékivé. Ahhoz, hogy igazán az legyen, Parlament kellett volna. Több évtizedes politikai kultúra és szellősebb politikai közélet. Nem félek itt a koporsója előtt kijelenteni: nem volt ő ellensége senkinek, pusztán hajlíthatatlan véleménye volt emberekről, helyzetekről és gondolatokról. Radikalizmusa is csak egyetlen dologra összpontosult: ne engedjük elhitetni a világgal, hogy nincs e hazában másféle akarat, stílus, szeretet és rajongás, mint amit a hivatal engedélyez. Ezért is volt egyik gondozója a Bibó-emlékkönyvnek, kitalálója a monori találkozónak, amely, ha jelképesen is, az egész magyar értelmiség csoportvilágát hozta össze.

Engem nemcsak a politika sodort az ő közelébe, hanem az irodalom is. A nyelv. Az anyanyelv. Szemérmes volt, de mindig arra biztatott: még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is.

Emlékszem, szinte belevörösödött a vallomásba, mire kinyögte. Nyelv? Nemzet? Ezek a gyanúba keverhető fogalmak ugyanúgy vonzották és érdekelték őt, mint a közgazdaságtan vagy a statisztikák lüktető adatai. Fölidéződik bennem egyik, néhány hónappal ezelőtti mondata. „A magyar népet már sokszor megpróbálták kijátszani a nemzet ellen. Hol osztályérdekből, hol tehetetlenségből, máskor épp történelmi kétbalkezességből. Legtöbbször, sajnos, sikerrel. A veszély ma is itt ólálkodik körülöttünk. De – tette hozzá némi szünet után – egy tudatában eltompított népet a nemzet ellen kijátszani bármivel, akár ideiglenes jóléttel is, csak ideiglenesen lehet, hiszen a nemzet korunkban is metafizikai többlet, azaz: nemcsak földrajzi és politikai valóság, hanem szellemi s érzelmi is.”

Mások bizonyára mást, szóbeli végrendeletéből én ezt jegyeztem föl magamnak, ismétlésre.

Kedves Donáth Ferenc! 1979 májusában Bibó Istvánt temettük együtt Óbudán. Május volt, virágoztak a gesztenyék, esett az eső. De nekünk akkor, azon a napon, nemcsak a gyászt kellett elviselnünk, hanem lidérces tekintetek súlyát is. Mintha bűnt követtünk volna el azzal is, állampolgári bűnt, hogy az egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodót elkísértük utolsó útjára.

Most téged kísérünk el, s teszünk hasonló megrendüléssel hazai földbe.

Búcsúzom tőled, Ferenc, búcsúzom utoljára. Lélekben föltartott kézzel, ahogy az életben annyiszor.

 

1986

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]