Az orvos önzése

Napok óta latolgatom, forgatom magamban a gondot: milyen előszót is írhatnék Levendel László legújabb könyvéhez. Ha orvos volnék: sebész, belgyógyász, pszichológus, könnyen találnék magamnak kapaszkodót. Otthonos területen a gondolat csukott szemmel is tájékozódik. Lehet, hogy vitairatnak szánt tanulmánygyűjteményét rövid vitairattal vezetném be, mint aki acéldarabot cikkant érdes kovakőhöz, hogy szikrát csiholjon tűzgyújtáshoz. De az is lehet, hogy orvosként szelídebb, fegyelmezettebb, népszerűsítőbb formát választanék. Végigtekinteném, mondjuk, az európai orvoslás történetét, amely a megnevezhető kezdetektől máig több szinten is megőrizte kettősségét. Egyrészt a gyógyítás gyakorlati munkáját, mint hagyományozódó és egyre finomodó mesterséget, másrészt a beteggel törődés árnyalt művészetét, mint humanitárius cselekvést.

E történeti áttekintés azért kínálkozna külön is célravezetőnek, mert a szakma kettős természetét, így magukét az orvosokét is, szemléletesen föl lehetne vázolni a középkori borbélysebészektől a mai, lézerrel dolgozó sebészekig, illetve az alkimistáktól az elvont elméletek közt forgolódó orvostudósokig, és a szélsőségek feszültségében könnyebb lenne fölismerhetően megrajzolni azt az orvosarcot, amely a lehetséges eszmények s magatartáspéldák közül a legközelebb állna hozzám. Korunk forradalmár vagy éppenséggel reformista orvos alakját, aki a huszadik század második felének Pápai Páriza, Korányi Sándora, Apáthy Istvánja lehetne.

De a gond épp attól gond, hogy nem vagyok orvos. Ismeretlen a tanulmányok terepe, hátországa, összefüggés-rendszere, ismeretlen a szóhasználat, még akkor is, ha jó néhány súlyos betegség orvosok kezére adott. Hiszen más elszenvedni valamit, mint érteni is hozzá.

Pályán kívüliségem így saját pályámra térít vissza. Levendel László könyvét csak mint érdeklődő s töprengő olvasó forgathatom. Pályatárs helyett kortársként s barátként.

 

*

 

Levendelt több mint negyedszázada ismerem. Tanúja voltam életének, lendületes éveinek és toporzékolásainak is. Ha nem lett volna humorérzéke, öniróniája: pártalapítónak és szektavezetőnek is el tudtam volna képzelni, mert minden ízében tevékenység-ember, közösség-rögeszmés, jó gondolatok monogámja, akit eszmei és baráti hűség még akkor is köt, amikor már az eszmék és barátok, enyhén szólva, nem a régiek. Mások ezért az időn túli hűségéért jóindulatúan meg szokták mosolyogni. Néha jogosan is, de Levendel az az aranymosó, aki egy homokhegyet is átszitálna borsónyi aranyért. Kizárólag az értéket, a gyakorlati hasznot keresi mindenben s mindenkiben. Emberekben, célokban, elképzelésekben egyaránt. Már-már önfejűen azt, ami jó volt, hitelesen és tagadhatatlanul jó egy embernek, egy közösségnek, vagy az lehetne. „Legyen a költő hasznos akarat” – írja Szabó Lőrinc egyik versében. Jelmondatát Levendelre azzal a kis átigazítással szabadalmaztatnám: legyen az orvos hasznos akarat.

Levendel eddigi élete nem más, mint hadakozás és győzködés azért, hogy ennek a magától értetődő célnak megfelelhessen.

Ez a cikkekből s tanulmányokból összeálló könyv is egyszemélyes hadviselés az egészségügy megjobbítása érdekében.

 

*

 

Mi az, amire az ember – Levendel írásait olvasva – testközelből is fölkapja a fejét? Mindenekelőtt a szokatlan hang s az indulatos igyekezet, amellyel ő orvosi, gazdasági, szervezeti, szervezési, etikai, orvospolitikai és társadalompolitikai bozótosoknak nekivág. Mintha nem is egy fehér köpenyes, tisztelettel övezett főorvos kelne föl karosszékéből, s indulna el érvelni, híveket toborozni egy-egy jó gondolatnak, hanem egy felejteni nem tudó népi kollégista, aki harminc esztendő után is kíváncsibban szembesül azokkal az igazságokkal, amelyekből a kudarcai származnak, mint azokkal, amelyek az életéből s a rangjából következnének, mert az elérhetetlen igazságok ma is, holnap is azzal a nyugtalanító vigasszal töltik el, hogy vállalkozásai még az életénél is nagyobb arányúak voltak.

Vannak értelmiségiek – manapság túl sokan is vannak –, akik szellemesen vagy kesernyés öniróniával lázadoznak saját értelmiségi szerepük ellen. De fölényes, okos megfogalmazások határmezsgyéjén meg is állnak. Egy világért se vállalnának föl olyan ügyeket, amelyek a tudományon, a szakmán, a hivatás övezetén kívül esnek. Nem gondolnak soha arra, hogy a finnyásság, a gőg többnyire a tehetetlenség álcája. Levendel ezzel szemben évtizedek óta teli van tűzdelve ügyekkel. Néha olyan, akár a szögekkel kivert néger fétisek.

Pályafutását tüdőgyógyászként kezdte. Sok társához hasonlóan megkereshette volna magának a magasba vivő, szép kilátást kínáló szerpentin utakat. A mosolygások, a simulékony illeszkedések pihenőit. Sőt a meggazdagodás finom esélyeit is. Levendel valamiképpen mindegyiket elmulasztotta. Puritán volt? Álszent? Eltökélt emberbarát? Vagy az egymást váltogató politikai korszakainkból kilógó moralista? Egyik sem. Szerintem: egyszerűen önző volt. Önző, aki nem mások lelkiismeretével, hanem a magáéval akart békességben élni. Korán fölismerte, hogy több ügyesség és bölcsesség kell az olyan ellenség megsemmisítéséhez – legyen az pénz, beképzeltség, közöny, megcsontosodás –, amely belülről pusztítja az embert, mint amelyik kívülről támad. S hogy önzését még tovább árnyaljam: Levendel azt is megértette, hogy az őszinteség, igénye – mindentől függetlenül – az élet igénye is.

Ötvenkettő telén barátkoztunk össze. Hideglelős volt az év, hideglelős volt az életem is. Dió nagyságú kavernával és nyomasztó élmények hátizsákjával kerültem az osztályára. Faluról jöttem káromkodó, kiszőrösödött, megcsavargatott parasztok és a szabad rablás emlékeit fölidéző végrehajtók közül. Ám ennél az eredendő és szörnyű bajnál is nagyobb baj volt, hogy erről hallgatnom kellett volna, mint valami vérfertőzésről, mert ha avatatlan fülekbe jut a panaszom, kitörhetem miatta a nyakamat is. Emlékszem, a félelem légkörében, Levendel nemhogy elnémított volna, de beszéltetett: mondjak el mindent, amit tudok, gondolok, érzek. Újak és dermesztőek voltak számára a hírek, talán politikai hitét is megvacogtatták. Igaz, másféle meghökkenések s tapasztalatok égési sebét ő is magán viselte már akkor, de azokat egy magánbaleset következményeinek gondolta inkább, mint a politika tüzes vassal is dolgozó módszerének. Amit tőlem hallott, kétszeresen is érdekelte. Egyrészt, mert betegtől hallotta, másrészt, mert a gyötrődve megfogalmazott valóság az ő szemében a változtatás erkölcsét is magába foglalta. A válság megnevezése a válság meghaladását. A társadalom betegségét ugyanolyan bajnak tartotta, mint az emberi testét.

Aki végigolvassa tanulmányait, megállapíthatja, hogy az én ötvenes évek eleji élményem csepp a tengerből, hiszen ez a mostani könyve se más, mint a megkínzó odafigyelés dokumentuma! Egy leltárt készítő orvos oldalakon át írhatná azokat a címszavakat, amelyek Levendel könyvében megoldásra váró gondokat jelölnek: mi legyen például a tébécét – a morbus hungaricust – sarokba szorító tüdőgyógyászok sorsa? Üljenek jogosan a babérjaikon? Összefogásuk és progressziójuk lendületét engedjék a lassan múló idővel elernyeszteni? Vagy nyissanak új frontszakaszt, ahol a tébécé kiszűrésében, gyógyításában, utógondozásában elért eredményeiket más betegségek lefegyverzésében is próbálják meg hasznosítani? S ha igen, hogyan? Levendel tanulmányok, fölszólalások sűrűn írt oldalain át töpreng, válaszol. De sose köntörfalaz. Könyve első írásának ez a címe: A tbc-gyógyintézet válsága. Tizenkét esztendővel ezelőtt, amikor inkább ünnepelni kellett volna a szakmát, ilyen horzsoló, ráspolyos hanggal előállni, kötekedésnek tűnt. Zavarosfejűségnek. Sőt valamiféle akarnokság rossz torokhangját is kihallották sokan megszólalásából. Egy évtized elmúltával ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az akkor néven nevezett válság: válság volt.

A gyógyítás munkája mellett egyetlen olyan csomó kibogozásának nekikezdeni, mint amilyen a tüdőgyógyászat jelene és jövője, egy orvosnak egyedüli ügyként is elegendő volna. De ahogy egy író lehet több műfajú is, Levendel több gondú orvos.

Emlékszem, valamikor a hetvenes évek elején a Korányi szanatórium L pavilonjába alkoholista tüdőbetegek érkeztek. Testileg és lelkileg egyaránt nehezen kezelhető betegek. Akkortájt az alkoholizmust még az orvosok java része is morális kérdésnek ítélte inkább, mint betegségnek. A szanatórium tisztes betegeihez viszonyítva ezek az alkoholisták züllött, bolondos, színes, lerongyolódott lényeknek látszottak. Levendel külön ügybuzgalmára célozva egy szellemes keresztapa az L pavilont Levendili osztálynak nevezte el. A szellemességben sokan osztoztak, de hogy ez a kimosolygott „részleg” Magyarország első „nyitott ajtó” rendszerű alkoholosztálya volt, senki se emlegette. Hogy nemzetközi viszonylatban is itt dolgoztak ki elsőként új módszereket, arra se figyeltek az illetékesek túlzottan oda.

Levendelt persze most is a megtalált föladat foglalkoztatta, nem a hiányzó visszhang. Az első népbetegség után a második népbetegség: az alkoholizmus kihívását fogadta el.

 

*

 

A teljesség iránti igény mindenkor fokozza az ember felelősségérzetét. A föltáruló összefüggések néha olyan sokkoltató hatásúak, mint amikor vízben fuldoklóért kell ruhástól beleugranunk a folyóba. Levendel is így járt a vállalkozásaival. Az alkoholistákkal való huzamos és beható foglalkozás közben egyre világosabbá vált előtte, hogy a betegség nemcsak szégyellni való kudarca a testnek, de igen mélyről fakadó vallomása is.

Ebből a fölismerésből újabbak fakadtak. Első ízben az, hogy a hagyományos, betegségközpontú gyógyítás szemléletét új szemlélettel és gyakorlattal kell fölcserélni: betegközpontú gyógyítással. Vagyis: nem csupán a leírható, a diagnosztizálható betegséget kell gyógyítani, hanem önmagát a beteg embert. Elerőtlenedését, megsérült önérzetét; föltárni kőrülményeit, a konfliktuscsírákat, beidegződései egész láncolatát. Az asztmás betegek gyógyszeres kezelése mellett – pontosabban azzal szembe feszülve – Levendel azért is indulhatott el külön, egyéni, fölfedező és eredményes útra, mert a káros mellékhatású gyógyszerek helyett olyan új módszereket kísérletezett ki és alkalmazott munkatársaival együtt, amelyek az emberi test és az emberi személyiség szunnyadó dimenzióit is belekapcsolták a gyógyításba. A fizikotherápiát, a lélektant, a megrokkant beteg edzésben izmosodó akaraterejét. Erről azonban, mint orvosi pályája legnagyobb vállalkozásáról, a későbbiekben megírandó könyve kapcsán lehet majd inkább szót ejteni.

 

*

 

Végigolvasva a könyvet, így összegezhetnénk Levendel orvosi és közéleti véleményét. Népegészségünk helyzetét valamiféle tudathasadásos zavar háborítja. Egyik oldalról szervezettség, ingyenes gyógykezelés jellemzi. A másik oldalról viszont az öngyilkosságok s az alkoholisták szaporodó száma. Szerinte ezt a tudathasadást sokkal nyíltabban be kellene vallanunk, mint ahogy eddig megkíséreltük, hiszen egy nép testi-lelki közérzete semmivel sem elhanyagolhatóbb, mint gazdasági helyzete vagy történelmi tudata. S ha nincs gazdasági reform erkölcsi reform nélkül, akkor erkölcsi reform sem képzelhető el az ország kiegyensúlyozott fizikai és idegállapota nélkül.

Más szóval: az egészségügy mindig is egy nép sorskérdései közé tartozik. Levendel az alkoholizmust, az öngyilkosok fenyegető kísértet-számát, a hetvenezer légzésrokkantat, az öregek elhanyagolt helyzetét ugyanolyan súlyos gondnak tekinti ma, mint a két világháború közti népi írók a földnélküliek nyomorúságát. Ha mások is az okok, az életképtelenség és a szenvedés tényei hasonlóak.

Erről a magaslatról tekintve minden megfogalmazott gondja: erkölcsi gond. Az orvosképzés hibáitól kezdve az orvostársadalom zárt, már-már kasztszerű világáig, amelyet a tekintélyelvűség jobban összetart, mint a gyógyítás föladata, a több dimenziós orvoslás nehéz és lassú terjedésén át, a beteg és orvos viszony, orvos és orvos közti kapcsolat megromlott helyzetelemzéséig. A képzeletemet nem is nagyon kellene kiigazítanom, ha Levendel László könyvét a Magyarország felfedezése sorozatba próbálnám elhelyezni. Ebben a szerepkörében – az eddigi erényein kívül még egy fölfogásbeli meglepetése is lenne: Levendel a gazdasági ügyeket is képes volt becsületbeli üggyé avatni.

Bizonyára sokan fölháborodnak majd a tanulmányok egyik-másik állításán. Túlzottan elfogultaknak tartják őket, megrögzött, egyéni véleménynek. Amit némelyek elítélhetőnek tartanak, én azt külön is jónak tartom, mivel az élő, eleven igazsághoz csakis egyéni gondolkodás útján juthatunk mindig el. Az önálló gondolkodás, ha valóságos közegben mozog, sose süllyedhet szubjektivizmusba. Sőt, azáltal, hogy a maga értelmezésében közli a valóságot, közösségivé válik, mert résztvevő akar lenni. Egyébként is, ahol megszűnik vagy csak meghanyatlik az a hit, hogy az ember önálló töprengések útján jut el a dolgok lényegéhez, ott minden felelőtlenség megtörténhet, mert hatalomhoz jut a személytelenség, vagy ami ugyanilyen áldatlan: az igazság bürokratája szervezi meg számunkra magát az igazságot is, mint ahogy már annyiszor tapasztalhattuk.

 

*

 

A saját nyavalyáim kapcsán magam is megérthettem, hogy az orvosok számára milyen nagy és megnyugtató kísértés a gyógyszeres gyógyítás mestersége, illetve művészete, hiszen minden gyógyszer mögött ott áll a huszadik századi tudomány tekintélye és bizonyító eredménye. Levendel könyve nem ezt a nagy kísértést óhajtja elseprűzni, csupán az egyoldalúság gyakorlatát. A többdimenziós orvoslás – amely könyvének alcíme is – egy olyan szemlélet kialakítását és elterjedését sürgeti, amely a gyógyszerek s a fehér köpeny mellé társulva, nemcsak szavakban, de a valóságban is forradalmasítaná a válságokkal és működési zavarokkal küzdő magyar egészségügyet.

Az orvos látóhatára című könyv tehát látlelet is. Az lenne méltó hozzá, ha országos konzílium beszélné meg helyzetelemzését és javaslatait.